Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 04

– Hallgasson bohóságával! Egyenes választ akarok. Szóljon!
– De mikor mondom –
– Én nem vagyok vad lyány, – kiálta most szívreható hangon a
szerencsétlen fogoly. – Istenre kérem, nagyságos uram, szabadítson meg,
mert meghalok ezen vadállatok közt, ha kínzóm maga nem öl meg!
– Hallod, gazember?
– Nagyságos uram, kérem –
– Nyisd meg a ketreczet.
– De –
– Hajdukat szólítsak be?
– Jaj nekem!
– Hamar.
– Tüstént.
– Így. Mi a neved, szegény áldozat?
– Rózsa.
– Mosdjál meg.
– Igen, nagyságos uram.
– De kérem, ezen lyányt drága pénzen vásároltam.
– Becsukassalak?
– Ördög és pokol.
– Adj böcsületes ruhát és nagy kendőt e lyánynak. Hamar.
– Legalább méltóztassék költségemet megtéríteni.
– Bottal, ha nem hallgatsz.
– Kész vagyok.
– Kövess!
E szók után a bódéból kiléptünk, s mögötte megállapodván, bérkocsit
hozaték, a vad lyányt bele ültetém, helyet foglalék mellette, s
szállásomra hajtattam, mert most, miután a sokféle föstéket arczáról
lemosá, már tökéletesen ráismertem.


VIII. Irodalmi vértanú.
Szállásomra érkezvén, rövid ideig beszélgettem Rózsával, ki a szép névre
igen érdemes volt s szavaiból azonnal meggyőződtem, hogy nemcsak új
titoknak juthatok általa birtokába, hanem alkalmasint kulcsot is kapok
majd tőle, néhány régibb titok zárának illő fölnyitására.
Mindenek előtt mély hallgatást parancsolék neki s azután Háni gondjaira
biztam őt; magam pedig rövid ebédecske után, mely még mindig lábadozó
állapotomhoz volt szabva, egy magyar ujság szerkesztő hivatalába
siettem.
Az előszobában egy szálas legényt találtam, ki tökéletes művészi
avatottsággal és igen alaposnak látszó tárgyismerettel – csizmát
talpalt. E látvány kissé meglepett, s már azt hivém, hogy eltévedtem;
mert azt tudtam ugyan, hogy az ujságokban elég talpra esett gondolatot
lelhetni, de ezzel a csizmatalpalást semmi rokonságba nem birtam hozni.
Kétkedve szólék tehát a legényhez:
– Barátom, én a szerkesztőhivatalt keresem.
A legény mélyet fúrt az árral, pipáját balra mozdítá szájában és röviden
csak ezt válaszolá:
– Tessék hát belépni.
– Ide?
– Igenis.
– Azt gondoltam, hogy csizmadiaműhelybe tévedtem.
– Nem, uram. Én csak időtöltésből talpalgatom saját csizmámat.
– Talán tanult mestersége ez?
– Igen.
– Hát mért hagyta el mesterségét?
– Nem szerettem a szurkolást és sokszor hallottam, hogy az ujságirás
mellett munka nélkül is meggazdagulhat az ember.
– Ah, tehát ön ujságiró?
– Nem épen egészen, hanem az ujság expeditora vagyok.
– Expeditor?
– Igen, valamennyi ujság az én kezemen megy keresztül.
– Valóban?
– Mind a két városban én hordozom ki az ujságot.
– Ah, értem! Hát meggazdagodott-e már, expeditor úr?
– Eddig még csak gazdám, de hiszen majd rám is elkerül a sor.
– Itthon a szerkesztő úr?
– Nincs.
– Hol van?
– Falura ment, juhocskáit nyiratni.
– Hát jószága is van?
– De mennyi!
– Mikor jő haza?
– Nem tudom. De csak tessék besétálni, első segéde itt van s azzal
mindent lehet végezni.
– Hát nem egyenlők a segédek?
– Egyébiránt egyenlők ugyan, de annyiban mégis különböznek egymástól,
hogy az első nagyobb fizetést húz és kevesebbet dolgozik, mint a többi;
épen úgy, mint a csizmadiáknál az öreg legény.
Tehát a segéddel szólok, gondolám, ámbár nem tagadhatom, hogy én a
segédi czím iránt mindig megfoghatlan ellenszenvvel viseltetém, az élet
bármely helyzetében találkoztam is azzal. Ezen eszme mindig valami
tökéletlenséget foglalt magában nézetem szerint: mintha tudniillik a
segéd csak segíteni tudna, de maga nem birna valamely munkát tökéletesen
és önállólag befejezni. S ezen véleményemet több ok látszék támogatni.
Így például táborban és csatákban is alkalmaztatnak segédek, de ugyan
mit visznek ezek véghez? Szelet csinálnak, lótnak, futnak, mások
parancsait másokkal közlik és így legfölebb lovaik lábainak gyorsasága
által tehetnek csak némi szolgálatot.
Némely tisztviselők mellett szinte segédek tartatnak; de ugyan miből áll
ezek kötelessége? Annak véghezviteléből, mit főnökük nem tart arra
méltónak, hogy maga személyesen végezze el.
Még szinházaknál is minden valamire való szinész irtózik az úgynevezett
segédszerepektől s a kardalnok is csak fejét vakarja, ha végre csakugyan
rátukmálják az effélét.
Meglehet, hogy csalatkozom, de, hogy röviden fejezzem ki magamat, én a
műveltebb körökben létező segédeket mindig csak a mesteremberek
inasaihoz tudám hasonlítani; azaz: oly egyéneknek tartám őket, kik
tanuláson és rontáson kívül még minden egyébre alkalmatlanok s
következéskép a polgári életben semmi jelentőséggel nem birhatnak.
E véleményem még akkor is szilárd meggyőződésem vala, midőn a
szerkesztőhivatal ajtaját megkopogtattam.
– Tessék! – hangzott belőlről a válasz, oly sajátszerű kifejezéssel,
hogy azt minden alaptalan gyanusítás nélkül ilyesmire is lehetett volna
magyarázni:
– Vigyen el a manó!
Hm, gondolám, ez nem igen kedvező fogadtatást jósol, s fönebbi
véleményemben még inkább megerősödtem; azonban, ha már ennyire jöttem,
tehát csakugyan mégis belépek, hiszen legrosszabb esetben sem fogja
füleimet leharapni a rossz kedvű segéd.
Példás elszántsággal nyitám meg tehát az ajtót, s ügyes kiszámolással
jobb lábamat emelém át először a küszöbön, hogy valami baj, vagy
kellemetlenség ne érjen.
Beléptem s az ajtót szép csöndesen betevém, hogy illedelmes föllépésem
által a kedvetlen segéd urat kissé megszelidítsem.
Most, szokás szerint, le kellene terjedelmes és hű pontossággal irnom
mind azt, mit a szerkesztési hivatalszobában láttam; én azonban nem igen
szeretek szokás rabja lenni, hanem inkább saját fejem után járok, s
azért inkább azt fogom leirni, mit az érintett szobában nem láttam, de
mit ott szükségkép látandónak hittem, azon fogalmak következtében,
melyek szerkesztésre nézve elmémben éltek, s mik nélkül e nemes
foglalatosságot teljesíthetlennek hittem.
Tehát: nem láttam tisztaságot, pedig azt hittem, hogy minden, s főleg
szellemi munka sikeres előmenetelére a tisztaság mulhatlanul szükséges;
nem láttam kényelmet, pedig fogalmam szerint nem igen működhetik jó
kedvvel ott a lélek, hol a test sanyarúságot érez, és ennek
következtében a lelket csöndes elmélkedéseiből gyakran fölriasztja; nem
láttam rendet, pedig a rendetlenség első kutforrása a szakadozott
értéktelen munkának, mert, hol sokáig kell mindent kutatni és
keresgélni, ott zavarba jő az elme, s a legjobb gondolatok is
eloszlanak; nem láték elegendő segélyforrásokat, minők: könyvek,
földabroszok, minden nyelvü külföldi hirlapok és folyóiratok, pedig a
legtermékenyebb elme is kiszárad, ha el van a tudás forrásától záratva,
mikből időről időre merítnie kellene, mert mulattatásra lehet ugyan az
életből folytonosan meríteni, de oktatásra ennél valamicskével több
kivántatik; nem láttam levelek halmazát, pedig a haza ügyei érdeklik
leginkább a haza polgárát, és csak ezek azok, miket soha nem unhat meg;
nem láttam sok dolgozó embert, pedig egynek, vagy csak kevésnek
munkálata egyoldaluvá teszi az ily vállalatot.
Üdvözlésemre a segéd letevé tollát, fölállott, rendkívül fanyar
pillantást vetett rám, melyet elég rosszul sikerült mosolylyal törekvék
födözni, s épen oly ércztelen, mint kedvetlen hangon kérdé:
– Előfizetni méltóztatik?
Én igen nyájasan felelém:
– Nem.
A segéd leült, tollát kezébe vevé és kérdezőleg tekinte rám.
Tekintetét megértém, valamint azt is, hogy nincs kedve hosszas
mulatozásra, röviden tehát csak ezt mondám:
– Nagy gazságnak juték nyomába és szeretném nyilvánossá tenni, mert
személyesen nem akarok bele avatkozni.
– Le van a tény irva?
– Nincs, majd elmondom.
– Bocsánat, nincs időm az efféléket meghallgatni és leirni, mert főnököm
nincs honn, s minden teher rajtam fekszik.
E szók után előtte fekvő német hirlapba tekinte és hihetlen gyorsasággal
fordítá tartalmát magyarra.
Közelebb léptem tehát és kissé sürgetőleg szóltam:
– Majd leirom tehát, ha nem vagyok itt önnek terhére?
A segéd némán mutatott egy poros székre, papirt tolt előmbe és munkáját
nagy sietséggel folytatá. Kendőmet a székre terítém, ráültem, öt tollat
egymásután megpróbáltam, de egyikkel sem tudtam irni; tollkést kerestem
tehát, s mivel ezt nem leltem, a papirosollóval törekvém az egyik tollat
kissé kezemhez idomitani, a mi hosszas fáradozás után csakugyan
sikerült.
Már épen tentába akarám a szeszélyes alakú tollat mártani, midőn az
ajtón kopogtak.
– Tessék! – hangzott ismét kedvetlenül a segéd ajkairól.
Az ajtó megnyilt, s egy nem annyira szép, mind rendkívül vastag asszony
lépett be. Egészséges szine világosan tanusítá, hogy faluról jött, s
keztyütlen terjedelmes kezeiből könnyen lehete következtetni, hogy igen
jó gazdasszony, mikor otthon van. Ezenkívül még azon igen különösen
jellemző sajátsággal birt, hogy egyetlen szót sem szólt a szokott
üdvözlés elmondása után, hanem három zsebet gondosan megmotozván, a
harmadikból pápaszemet vont elő és orrára illeszté.
A segéd nyugodtan mártá be tollát és szintoly nyugodtan folytatá a
fordítást.
Az asszony ez alatt zsebeit egymásután az asztalra üríté és gondosan
keresgélt a beléjök rejtett s most napfényre jött mindenféle közt; de
siker nélkül, mert a sok limet lomot egymásután ismét zsebeibe mélyeszté
és keblében keresgélt, honnan ismét sok mindenfélét vont elő, de szinte
oly kevés sikerrel, mint előbb. Végre zsebkendőjét is fölbontá, de abban
csak kalácsdarabkák voltak szemlélhetők, következéskép a keresett tárgy
innen sem került elő. A zsebek még egyszer megmotoztattak, de hasztalan;
az asszony tehát rendbe szedé magát s boszúsan szóla:
– Bizonyosan a csézában feledtem.
Ezen fontos megjegyzés után minden további szóváltás nélkül távozott, s
én a tollammal a tentatartó felé közelíték, mert ezen jelenet alatt nem
tudtam irni, azonban ismét kopogtak az ajtón.
– Tessék!
Egy czifra uracs zuhant a szobába és föltett kalappal az asztalra ülvén,
vagyis inkább vetvén magát, iszonyú füstfelhőt bocsáta ki száján és
leirhatlan kevélységgel szóla:
– Én Bukfenczy táblabiró vagyok, mondja meg hamar, melyik számban volt a
–i lóárverés hirdetve?
A segéd bevégzé a megkezdett sort, kalapját hideg arczkifejezéssel
föltevé és igen nyugodtan szóla:
– Nincs időm annak fürkészésére.
Bukfenczy úr bámulva tette le kalapját és – oly csöndesen tűnt el,
mintha soha meg sem jelent volna, a segéd pedig letevé kalapját és
minden fölindulás nélkül folytatá munkáját.
Hm, gondolám, ezen segéd nekem tetszeni kezd. Ugyan ki fogja Bukfenczy
urat a lóvásárra hajtani?
Tollamat a tentatartó felé vándoroltatám, de ismét kopogás.
– Tessék!
Egy igen tisztességes öreg úr lépett be, kalapját, botját s pipáját az
ablak párkányára tevé, és erőteljes mély hangon szóla:
– Előfizetni szeretnék.
A segéd arcza kissé felderült, s hangja nyájasabban mondá e szót:
– Méltóztassék.
– Fél esztendőre.
– Ki részére méltóztatik?
– Magamnak.
– Becses nevét kérem.
– Hát nem ismer uraságod?
– Nincs szerencsém.
– Tehát Czombos Boldizsár.
– A czím?
– Táblabiró.
– Lakása?
– Kaszaháti puszta.
– Utolsó posta?
– Járomháza.
– Méltóztassék, itt a nyugtatvány.
Tekintetes Czombos úr végig olvassa a nyugtatványt, még egyszer s
harmadszor is átolvassa, mi alatt a segéd tüskén látszik ülni és végre
nagy álmélkodással szól:
– Hiba történt, kedves úr.
– Hogyan?
– Hiszen ez a ** czímű ujság?
– Igen.
– Én pedig a *** czíműre akartam előfizetni.
– Sajnálom.
– Már bocsásson meg az úr, alázatos szolgája.
– Ajánlom magamat.
Czombos úr távozik, de rögtön ismét visszatér, és igen nyájasan szól:
– Ugyan kérem, hol lehet csak arra az ujságra előfizetni?
– A –i utczában.
– Köszönöm szépen.
A táblabiró úr utólszor távozott, s a segéd szemeit a német hirlapra
függeszté; de ekkor rögtön egy piszkos fiú botlott a szobába és igen
éles hangon szóla:
– Pit um khilfeld.
– Itt van, – mondá a segéd, mégsem vesztve türelmét, s ollóval leszelé a
papiroslap azon részét, melyet már tele irt, és átadá a fiunak.
– Mit jelent ez? – kérdém őt illedelmesen, mert meg kell vallanom, hogy
ezen segédet már csodálni kezdém.
– Ez inas volt a nyomdából, ki külföldi czikket kért a szedők számára;
de a sok háborgatás miatt nem igen sokat adhattam neki, s most sietnem
kell, mert óranegyed mulva ismét itt fog lenni.
Midőn ez utolsó szókat mondá a segéd, akkor már ismét kopogtak az ajtón.
– Tessék!
A korábbi vastag asszony lépett be és igen engesztelő hangon szóla:
– Bocsánatot kérek, megtaláltam már a czédulát, de csak most láttam,
hogy más szerkesztő hivatalnak szól.
– Tehát mit tetszik parancsolni?
– Csak meg akartam az ifjurat nyugtatni. Alázatos szolgálója.
– Ajánlom magamat.
Most rögtön kopogás nélkül nyilt meg az ajtó, s az előszobai száraz ex
csizmadia lépett be, kissé fejét vakará, kissé köhintett, s azután igen
ünnepélyesen szóla:
– Tekintetes uram!
– Mi baj?
– Ugyan kérem alázatosan, hová vitték O’ Connellt?
– Pokolba!
Az érdemes expeditor meghunyászkodva sompolygott ki a szobából, a segéd
boszúsan fogott munkájához, s én őszintén megvallom, hogy a
szerencsétlen segédet már sajnálni kezdém és kedvetlenül akarám tollamat
tentába mártani, de mégsem juthattam a műtételhez, mert ismét hangosan
kopogtak.
– Tessék!
Három úr robogott a szobába, s a legvastagabb ingerült hangon szóla:
– Uram, a –ik számban rágalmazó czikkely jelent meg a –i tanács ellen és
mi azon tanácsnak tagjai vagyunk.
– Úgy van.
– Rágalmazás?
– Igen.
– Úgy van.
– Tehát méltóztassanak megczáfolni, lapunk a védelemnek mindig nyitva
áll.
– Mi a rágalmazó nevét akarjuk tudni, még pedig tüstént.
– Úgy van.
– Azzal nem szolgálhatok.
– Miért?
– Ugy van, miért?
– Mert levelezőinket becsületes embereknek ismervén, névtitkukat
becsületesen megőrizzük.
– De én akarom.
– Úgy van.
– Ismétlem, nem.
– Pörbe idéztetjük a szerkesztőséget.
– Úgy van.
– Védni fogjuk magunkat.
– Majd elválik!
– Úgy van.
A három tanácsbeli boszúsan rohant ki az ajtón, és mindketten tollunkhoz
fogtunk; de ismét kopogás.
– Tessék!
Egy piszkos ember lép be és igen alázatos hangon szól:
– Bocsánatot kérek, egy kereskedő számára boltczímert kell föstenem,
németül és magyarul, nem méltóztatnék a németet magyarra fordítani?
– Szivesen.
A segéd lefordítja a kivánt boltczímet és átadja a festőnek.
– Alázatosan köszönöm.
– Máskor is jőjjön el és ne ferdítsék el a szép magyar nyelvet.
A festő távozik, mi – de nem, nem fogunk az iráshoz, mert az ajtón
kopogtatnak és egy vándorló kalmár tekint be, s tolakodólag szól:
– Szép nadrágkelmét –
– Nem kell.
– Gyönyörű mellények –
– Nem kell.
– Pompás selyemkendők – franczia keztyük – nyakkendők –
– Nem kell.
– Csak méltóztassék legalább megtekinteni – igen finom –
– Lódulj pokolba!
– Alázatos szolgája.
Merkur tolakodó fia még be sem csukja az ajtót, s már három egyén nyomul
be a küszöbön és fölváltva szólnak:
– Sertéseladási hirdetést hoztam.
– Mindjárt.
– Pergősi úr nem kapta meg a tegnapi számot, azt mondá, hogy nem is
fogja többé járatni.
– Tüstént adatok példányt.
– Dergősi ur ezentul Füredre kivánja ujságát járatni.
– Jól van, majd teszek iránta rendelést, hogy pontosan megkapja.
– Pit um khilfeld.
– Nincs még, várjatok.
Az ajtón ismét kopogtak, még mielőtt e félelmes had távozott volna, s
egy száraz kereskedőlegény jelent meg, indulatosan mondván:
– Hirdetésünk nem jelent meg a mult számban, uram tehát visszakivánja az
öt forintot.
– Itt van.
A segéd ismét iráshoz fogott és az ajtón ismét kopogtak.
Ez már sok, gondolám, s eltávozám, a nélkül, hogy a kivánt tényt
leirhattam volna. Nem birtam tovább tanuja lenni e szörnyű zaklatásnak,
s megvallom, hogy a szerencsétlen segédszerkesztőket, az irodalom ezen
béketürő vértanuit, azóta szivemből tisztelem, s nyilvánosan kérek tőlök
bocsánatot addigi sértő balvéleményemért. –
Távozásom előtt még kérdém a szerencsétlen áldozatot, hogy hol szokott
estelizni, mert közlendőm iránt mindenesetre bővebben kivántam vele
szólani.
Ő a Széchenyi-kertet nevezé, azon megjegyzéssel, hogy rendesen csak tiz
óra felé szokott ott megjelenni, mivel dolgai miatt nem lehet előbb
szabadulnia.


IX. Két szív és egy hajdú.
A szerkesztőségi segédtől, kit azok után, miket körülötte egyetlen óra
lefolyása alatt tapasztaltam, inkább főszerkesztőnek szeretnék nevezni,
a hatvani-utczába fordultam, s haza felé ballagtam, mert kiváncsi valék
a vad lány egész történetét megtudni, melynek elmondását még e délutánra
igérte.
Alig haladék néhány lépést, midőn számos embert hallék utánam sietni,
vagy legalább mögöttem jőni. Megállapodám tehát egy kalácsárusnő
mellett, s visszatekinték. Egy lány és egy férfi közelíte, nyomban
sarkuk mögött pedig egy városi hajdú lépdelt, s e három egyént számos
bámész követé. A lány oly szép volt, hogy bizonyosan bármely arszlán is
örömest kisérte volna őt és alkalmasint irigylé most a hajdú sorsát. A
férfi erőteljes derék legénynek látszott, s fogadni mernék, hogy bármely
uri házban is nagy örömmel fogadták volna őt fel komornoknak. Öltözetök
csinos és ízlésteljes vala, ámbár föl merem róluk tenni, hogy a
divatképet nem igen kisérték folytonos figyelemmel. A hajdú mind ezt nem
igen látszék észrevenni, vagy legalább nem tudá eléggé méltánylani az
ily külsőségeket, s csak a belső valódi érdemre tekinte, mert igen
mogorva hangon és teljességgel nem választékos kifejezésekkel nógatá
őket sietésre, sőt botját is oly jelentőséggel mozgatá kezében, hogy
minden pillanatban erőszakos alkalmazásától lehete tartani. Ugyan mit
véthetett e szép pár?
Két öreg asszony sopánkodva panaszkodott a fiatalság romlottsága ellen,
mely napjainkban árvizet és más mindenféle nyilvános csapásokat okoz, s
melyről az ő idejökben fogalma sem volt ez embereknek. Sopánkodásuk után
az egyik a kalácsosnőhöz fordult és ájtatos hangon kérdé:
– Fra Száli, nem ismeri ezen két rabot?
Száli asszony végig dörzsölé megfordított barna kezét szürke szemein,
mintha könyeket akarna belőlök kitörleni és igen szomorúan felelé:
– Hej, dehogy nem ismerem, dehogy nem ismerem!
– Ugyan kicsodák?
– Higyje el, Fra Vávi, nincs több ilyen két szív a két városban, s most
egy goromba hajdú mégis a dolgozóházba viszi őket!
– Mit vétettek?
– Valahányszor szolgálat nélkül volt egyik vagy másik, mindig nálam
laktak, minden hónapban legalább két hétig és egyetlen fillérrel sem
maradtak adósak.
– Dehogy?!
– Úgy bizony!
– De ugyan mondja el hát történetöket a szegény páráknak.
– Isten neki, hallják tehát!
A történetet én is végig hallgatám, s így elmondhatom azt, habár nem is
egészen Száli asszony szavaival, de mindenesetre oly hiven, mikép azt a
tárgy fontossága érdemli, sőt igényli. Egyébiránt szabad legyen azt azon
modorban előadnom, melyben a világhirű Sue «Vándor zsidó» czímű regényét
irá, melyet a gazdag német irodalom husz fordításban tömöget romlott
gyomrába, melyre a szegény magyar irodalom nem szorult és melyet
bizonyosan meg sem fogna egészséges gyomrú olvasó közönsége emészteni.
Az elemek iszonyú csatát vítanak, a villámok borzasztóan ropogtanak, eső
és vihar rettentően egyesültenek, s e kettő közé jég és dara
vegyültenek.
Az egész természet irtózatos működésben vala, s a földnek sarkai sirva
nyögdécseltek.
Ekkor egy férfi siete végig a háromdob-utczán, nehéz csizmában, melynek
patkója bizonyosan látható nyomokat hagyott volna maga után, ha ezt a
kövezet keménysége engedte volna, s a csizma tulajdonkép meg lett volna
patkolva.
Az elemek csatáztak, s a kutyák lehorgasztott farkkal vonultak a kapuk
alá, de a nehéz csizmájú férfi folyvást előre haladott és szilárd
kezekkel tartá kék kanavászból készült esernyőjét.
Az elemcsata oly dühösen folyt, mintha az egész természet meg akart
volna pukkadni.
Az utcza közepén nagy tó támadott, s a tónak ellenkező partja felé
emberi lény közelített.
Ezen ember pedig némber vala.
A némber nagy elszántságot látszott tanusítani és e tekintetben a
csizmás férfihoz nagyon hasonlított.
Ezen némber nem viselt oly csizmát, mely nyomot hagyhatott volna maga
után, hanem csak szerény czipőt, melynek egyike hűtlenül elhagyta már
lábát.
Most mind a ketten a tónak két ellenkező partjához érkeztek.
A férfi innen oda nézett, a némber onnan ide nézett.
Ezen különböző irányú nézésben egész leirhatlan világfájdalom feküdt.
A némber nem jöhete át, a férfi nem mehete át.
Ah, kérlelhetlen sors, mért zárád el őket egymástól?!
A férfi átnézett, s a némber is átnézett és szemeikben lelkeik
találkoztak egymással.
Az elemek még sem nyujtának békülésre kezet egymásnak, s a férfi és
némber sem segítheték át egymást, mert kezeik rövidek valának, mint az
élet, s csak óhajtásuk nyuladozott oly hosszúra, mint a halál.
A némber kiterjeszté karjait a kanavász esernyő után.
A férfi kimereszté szemeit – a némber után.
A természet vajudva nyögött, a némber rémültében sirt, s a férfi
boszúságában szivrehatólag káromkodott, mint a szakadó hideg jégeső.
E két emberi lény két keblében két szív dobogott, de két elméjében csak
egy gondolat uralkodott.
Mind a kettő oda kivánta tudniillik az őket elválasztó tócsát, hol még a
kukoricza sem terem.
Nagy szellemek gondolatai így szoktak egymással találkozni.
Ámde a tó mind e mellett is csak tó maradt, s a két szív és egy gondolat
törvényes tulajdonosai a tó ellenkező partjain maradtanak.
A tó ketté szakítja az utczát, mely szélső határa a széles országútnak,
s a némber czipőtlen lába borzad, mert szeptember hónap vége felé
közelít, s a felhők alá szökött nap nem küldheti le jótékony sugárait.
Balra házak emelkednek, jobbra szemétdombok áznak, mikről iszonyú
tömegek úsznak le a tóba.
Ez a háromdob-utcza!
És ugyan kicsoda ezen két emberi lény, kik a természet és szemétdomb
ezen irtózatos vonaglása és ázása közepett a tónak partjain ácsorognak?
A csönd ünnepélyes, e csönd alatt azonban csak a két lény hallgatása
értetik.
Honnan jött e két lény, kiket a természet bősz dühe oly konokul
választott el egymástól?
A férfi 1840-ben még csak kanász volt és gyakran futott a farkasok elől.
Utóbb ezen férfi paszomántos ruhát ölte tagjaira, s nemcsak farkasok,
hanem még szobalányok elől sem futott többé.
Végre a legvadabb szobalányok is szelidülve nyujták neki kezeiket.
És a némber, ki még mindig vágyó pillantásokat röpíte át a tócsán?
Ő szép volt, s némbernek ez többnyire elég, főkép ha szobalány, ne
vakmerősködjünk a természet legmagasztosb titkait romboló vad kezekkel
leleplezni.
És nevök?
A némber Sári, a férfi Habakuk nevet kapott; ámde ez nem baj, mert
hiszen Lélia és Trenmor neveket is kaphattak volna.
Ez tehát nem az ő hibájok.
Örökké fog a természet vajudni és kenetlen sarkaiban nyikorgani?
Nem fognak az égnek keserves könyűi szakadni megszűnni?
Nem fog a habarékos tónak hullámtengere apadni?
Nem! Nem! Nem!
Szerencsétlen Sári-Lélia!
Boldogtalan Habakuk-Trenmor!
Méltatlanul üldözött, szánakozásra méltó áldozatai a sorsnak!
De az erős férfi daczolni tud a végzés vas karával és a gyönge nő
örömest bizza magát az erősebbnek védelmére.
Trenmor ég felé emeli elszánt tekintetét, s kezeinek egyikét ökölbe
szorítja és örömest tenné ezt a másikkal is, de ebben a jótékony
esernyőt kell tartania.
Egy, kettő, három!
Vihar, némulj el!
Zápor, szűnjél meg!
Tó, fogsz-e apadni?
Nem?
Egy, kettő, három!
Megtörtént!
Trenmor a – tóba ugrik, s a hullámok sustorogva ölelkeznek össze térdei
fölött és nedves csókokat nyomnak szürke nadrágára.
Lélia hangosan fölsikolt, a mennydörgés gyönge visszhangot röpít e
sikoltás után, és a mennykő és sikoltás a villámok tüzes szárnyain
találkoznak egymással.
És mit csinálnak, miután egymással a levegőben találkoznak?
Semmit! Semmit! Semmit!
Trenmor hármat, Trenmor négyet, Trenmor ötöt lép a tónak habarékos szőke
hullámai közt, és Trenmor a tónak tulsó partjára érkezik.
Lélia mélyet sóhajt és ájulva dől Trenmor karjaiba.
Trenmor kebléhez szorítja Léliát, s a zajgó tónak tulsó partjára emeli.
Léliának ájulása e közben oly mély, mint a feneketlen tenger; de
lélekjelenléte mind a mellett is oly nagy, mint Napoleon nagysága, mert
ájulásának közepette kezeibe ragadá az esernyőt, hogy kényelmesebben
czipelhesse őt a tulsó partra Trenmor.
A nagy munka megtörtént, s a csatázó elemek bámulnak és Lélia ismét
magához tér, midőn czipőtlen lába a vizes köveket érinti.
Lélia!
Trenmor!
Többet nem szólhattak, s némán tekintének egymásra a kanavász esernyő
alatt, fölöttök dühös elemharcz, alattok lucskos kövezet.
Énekeljetek diadali dalt, oh, költők; mert a két szív megérté egymást,
noha a két száj néma maradt.
Boldog pillanat! Két mennykő csapott le egyszerre, két ajak simult
egymásra és két szív dobogott egymásért, s csak egy czipőtlen láb
didergett!
Ily boldog pillanatokkal fukar szokott a természet lenni, s szerencsés
az, kinek életében bár csak egyszer mosolyg is így a boldogság szelleme!
És ezen boldog pillanattól fogva Lélia és Trenmor méltán mondhaták:
Két láb és egy czipő, két szív és egy dobbanás!
Lélia és Trenmor szerették egymást, s a bömbölő vihar mennyei zenévé
változott és a napnak mosolygó sugárai fölcsókolák a vizet a hideg
kövezetről, s Lélia czipőtlen lába többé nem didergett.
A két szerető nem volt magyar, mert csak egy gondolata volt: egyesülés.
Az egyesülés pénzbe kerül, és a két szerető szegény vala.
Sirjatok, érzékeny olvasók, silány pénz gátolá a szeretők boldogító
egyesülését!
Ámde ők helyesen fogák föl a tizenkilenczedik század iparüző szellemét.
Lélia és Trenmor pénzt iparkodtak szerezni, pénzt, minden áron csak
pénzt.
Iparkodásuk szépen gyümölcsözött, s pénzecskéjök szaporodni kezdett.
De a hidegen számolgató világ nem tudá hő óhajtásuk végrehajtó eszközeit
méltánylani és iparüzésöknek nyomába jutott.
Ez nálunk csoda ugyan, de mégis igaz!
Lélia és Trenmor buzgó törekvése – lopásnak neveztetett, s Lélia és
Trenmor a dolgozóházba vezettettek!
Eredjetek meg égnek csatornái és potyogtassatok ökölnyi könyeket!


X. Embervadász.
Lélia és Trenmor szomorú, regényes és mégis valóságos története annyira
megrendíté fogékony keblemet, hogy szokott vidámságom minden nyoma
eltűnt arczomról, s igen komoly ünnepélyességgel baktattam az országút
felé. Érzékenységem annyira föl volt csigázva, hogy ezen szomorú
pillanatban talán Beattinival és Móriczczal is ki tudtam volna békülni.
Hja, nagyszerű események rendesen nagyszerű hatást gyakorlanak a gyönge
emberi természetre!
Csöndes mélázásomból emberi kéz vert föl, mely karomat megragadá.
Szemeimet fölemelém, s egészen ismeretlen uracs tekintetével
találkoztam, ki legfinomabb izlés szerint volt öltözve és igen fáradtnak
látszott. Üdvözlés helyett e szókkal rohant meg:
– Mily véletlen szerencse, hogy önnel találkoztam!
– Nincs szerencsém –
– Ön nem ismer engem?
– Nem.
– Lehetetlen!
– Valóban, nem.
– Megfoghatlan, pedig nem rég a szinházban szerencsém – azaz