Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 11

– Például, azon két czifra uracs elől miért került ide?
– Oh, annak nagyon rövid a története. Hamisan kártyáztak egy külvárosi
kis kávéházban. Mult vásárra lopni jöttek külföldről, de rajta kaptuk
őket és becsuktuk. Négy nap előtt kitelt idejök s most alkalmasint uti
költséget akartak nyerni, hogy más vásárra mehessenek. Csakhogy lépre
kerültek a jó madarak, fogadom, hogy majd megtanítják őket emberségre a
dolgozóházban!
– Hát külföldről is jőnek tolvajok a pesti vásárra?
– Majd annyi, mint kereskedő; pedig bizonyosan felét sem foghatjuk
össze, mert a külföldiek sokkal finomabb műveltséggel birnak, mint a
hazaiak s nagyon ügyesen tudnak csenni.
– Hát azon mérges, sánta öreg ember?
– Ennek különös története van. Ez az úri asszonyságok kis kutyáit
utczán, lépcsőn, folyosón, sőt még a konyhákon is rendkívül ügyesen
ellopja.
– Annyira szereti a kutyákat?
– Dehogy! Midőn azután a kiskutyákat kidobolják, vagy kihirdetik, akkor,
mint böcsületes megtaláló, legnagyobb alázatossággal jelenti magát és
gyakran husz pengő forintnyi jutalmat is kap. Ha gyermeket lopna, úgy
alkalmasint nem részesülne ily nagy díjban a visszaadáskor.
– Különös iparűzés!
– Most majd ő is jobb gondolatokra térhet a dolgozóházban.
Erre a kis sánta öreg indulatosan kiálta vissza:
– De én nem akarok dolgozóházba menni! Ha dolgozni akartam volna, úgy
nem kellett volna elveszett kutyákat keresnem és megtalálnom. Inkább
botozzanak meg és azután kergessenek pokolba, hogy kenyeremet
böcsületesen kereshessem, mint eddig!
Rövid nevetés után ismét folytatá a társaság tagjainak ismertetését a
hajdu, mondván:
– Ezen gyámoltalan fekete frakkos fiút irgalomból fogtuk el. Ez olyan
sovány, a mint látni méltóztatik, hogy ügyes szabó akár a tű fokán is
áthuzhatná czérna helyett. Azonkívül a sok pálinkaital már egészen
eltompította elméjét, annyira, hogy mindent azonnal elfeled, a mi vele
és körülötte történik. Ezt a szerencsétlent tehát a tolvajok szűk
ablakokon betolják s ő kinyitja nekik az ajtókat. Néhányszor már
bennrekedt szegény. A dolgozóházban majd tollat fosztatnak vele s a
rendes élet talán még eszét is helyre állíthatja.
– Szegény fiú!
– Hja, uram, még ennél sokkal nyomorultabbakat is találhatna az ember,
ha minden betyártanyát ki lehetne fürkészni!
– De ugyan mikép került ezen két csinos öltözetű hölgy e piszkos
társaságba?
– Azt mondják ugyan, hogy pénz emberség, ruha tisztesség; de mondhatom,
hogy ezek szép ruháik daczára is alkalmasint valamennyi madarunknál
piszkosabbak. Ismertem én őket már akkor is, mikor még mosogató dézsa
mellett állottak és azon időkben alkalmasint nem voltak oly piszkosak,
mint most. Eddig elég mosdatlan ostoba gunárt koppasztottak meg, illő
tehát, hogy most tollat fosszanak a dolgozóházban.
– És az öregasszony, két leányával?
– Ez szeretné őket minél előbb selyem ruhához juttatni, de a szegény
parasztleányok, istennek hála, még tudnak sírni és így egy pár hónapi
lószőrtépés egészen meg fogja lelköket a sátán hálóiból szabadítani.
Épen a többi csavargók rövid történetét akarám a beszédes hajdutól
tudakolni, midőn egy földszinti ház mellett haladtunk el, hol rögtön oly
jelenet fejlett ki, mely kérdésemet elfojtá.
A kis ház ablakai meg voltak világítva, s a szobából víg zaj hangzott az
utczára. Midőn épen a ház előtt állánk, a szélső ablakot belőlről
kitörék, s éles női hang kétségbeesetten kiálta:
– Az istenért, szabadítsanak meg!
E kiáltást durva káromkodás követé, a gyertyát azon szélső szobában
rögtön elolták, s csak annyit láthattunk, hogy egy fiatal hölgy, a
kitörött ablaktáblán keresztül, görcsösen az ablak vasrudaiba
kapaszkodott, egyre kiáltozván:
– Irgalom, mindjárt meghalok, ha meg nem szabadítnak. Erőm elhagy!
A hajduk azonnal rakásra terelék éji madaraikat, a ház ajtaját zörgeték,
s én a kiáltozó hölgyhöz siettem, pisztolylyal riasztván vissza két
férfit, kik őt az ablaktól erőszakkal be akarák rántani.
Az ajtó ez alatt megnyílt, s egy puffadt, rezes arczú vastag asszony
durván kiálta a hajdukra:
– Micsoda helytelenség ez, nem ismerik házamat?
– Igen, – felele az egyik hajdú, – nagyon is ismerjük, és épen azért
nyittattuk föl az ajtót. Miért kiáltott e lány itt a szélső ablakban?
– Alkalmasint részeg, vagy rosszat álmodott a jámbor.
– Nem igaz, – szóla keservesen zokogva a lány, – én becsületes lány
vagyok; szüléim szörnyet halnak, ha iszonyú sorsomat megtudják.
Szabadítsanak meg, ha emberi szív lakik keblökben!
– Hallgass, kigyó! – ordítá elkékülve a banya.
– Majd jelentést teszünk, – szóla a hajdú, – és holnap reggel vizsgálat
fog érkezni.
– Az isten irgalmaért, holnap már csak holttestemet fogják találni, ha
itt hagynak e gyalázatos bűnfészekben.
Most egy úr jelent meg az ajtóban, s mérgesen tekinte a hajdura, ki
nehezen ismerte őt ugyan, de a csinos öltözet iránti megszokásból mégis
kezét tisztelkedve emelé fővegéhez; én azonban rögtön közelebb léptem és
határozottan szólék:
– Ezen szerencsétlen lány tüstént biztos helyre fogja a városi hajdukat
követni, s a ki ellenkezik, annak golyót röpítek keresztül gyalázatos
agyán!
Erőteljes fenyegetésemet pillanatnyi hallgatás követé, mely alatt a
banya az említett úrral tanácskozott. Ekkor pisztolyaimat magosra
emelém, s a banya mogorván dünnyögé e néhány szót:
– Bizvást elmehet a lány a hajdukkal, én ugyan nem törődöm vele, mert
engem ismernek, hogy becsületes asszony vagyok.
Ezen engedelem után a siró lány az ablakot azonnal elhagyá, s csakhamar
az utczán termett. Mennyire a hajdú lámpájánál láthatám, e hölgy nemcsak
rendkívül fiatal és igéző szépségű volt, hanem egyszersmind minden
mozdulata finom nevelést tanusított, mi annyival inkább föltünt, mivel
mostani fölingerült állapotában nem igen uralkodhatott magán.
Kérdéseimre csak zokogással felelt, s utóbb azon kérelemmel, hogy
szüléit külön gyors postával szólítsam Pestre. Tehát csakugyan nem
csalatkoztam, a szép fiatal hölgy neveltséget tanusított, s igy
alkalmasint jó házból származott.
A foglyokat egész rendeltetésök helyére kisérém, hol a szép kisasszonyt
az őrmester feleségének gondviselésére biztam. Szüléi után másnap korán
reggel gyors postát küldék, s néhány nap mulva hirlapokban olvasám,
mikép nem rég Cs.... megyében egy tisztességes külsejű házaspár utazván,
vendégfogadóban bizonyos tekintélyes családdal találkozott, melynek
minden öröme és büszkesége egyetlen tizenhat éves lányokban
öszpontosult. Ebédlés közben a szülék említék, hogy gyermeköket
szeretnék Budapest jelességeivel megismertetni, hol egyébiránt egy
tehetős rokonuk is lakik. Kimondák azonban egyszersmind, hogy az utazás,
öregségök s még inkább gyöngélkedő egészségök miatt, igen nagy terhökre
válik. Erre az utazó házaspár azonnal nagy örömmel mondá, mikép a
nevezett rokonnal szoros baráti viszonyban élnek, s hogy szerencséjöknek
tartanák, ha a kedves kisasszonykát azonnal magokkal vihetnék, igérvén,
hogy egy hónap mulva ismét vissza is hozandják, mivel akkor, bizonyos
családi ügyek elintézése végett, ismét dolguk leend e vidéken. A szülék
igen örvendettek e véletlen találkozásnak, mert a becsületes magyar
ember rendesen könnyen szokott hinni, s rövid szóváltás után a
megegyezés csakhamar kimondatott, és a kisasszony Pestre utazott a derék
házaspárral. Néhány napig azzal kecsegteték a tapasztalatlan lánykát,
hogy rokona most nincs Pesten, de rövid idő mulva meg fog érkezni.
Egyébiránt igen szives megelőzéssel bántak saját szállásukon szép fiatal
vendégökkel, s ez semmi gyanusat nem látott, mert, tapasztalansága
következtében, a sok mindenféle látogatót csak barátság és
vendégszeretet eredményének tulajdonítá. Végre azonban oly ajánlatokat
és tanácsokat kelle hallania, hogy szemei fölnyiltak, s ha az éjszakai
madarászok véletlenül épen arra nem haladnak, úgy menthetlenül
áldozatává lett volna a legkiszámoltabb gyalázatos gazságnak. Az utazó
házaspárt befogatta az illető hatóság, s mint utóbb meggyőződém,
vallomásaikból iszonyú tények jöttek napfényre, melyek elősorolásával
nem akarok nyilvános botrányt gerjeszteni. Elég legyen tehát annyit
mondanom, mikép ezen szomorú tény újabb intésül szolgálhat a szerető
szüléknek, hogy gubacs- vagy gyapju-eladásnál lehetnek ugyan kissé
gondatlanok és könnyenhivők; de akkor, midőn gyermekeik egész
életboldogsága forog koczkán, csakugyan legnagyobb vigyázatot kell
kifejteniök, ha lelkiismeretöket nem akarják legigazságosb mardosásnak
kitenni: mert a legjobb akaratú s legéberebb rendőrség sem képes minden
gaztettet, főleg nagy városokban, megelőzni!
Már virradni kezde, midőn szállásomra értem, lelkemet azonban folyvást
legmélyebb éj borítá, mert közelebbi néhány órai tapasztalásaim
rendkivül elkomorítottak.


XXV. Sobri.
Még ágyban valék, midőn inasom az öreg czimbalmost bejelenté, s szinte
nem jól esett nekem megérkeztének hallása, mert a tegnapi szomorú
események még nyugtalan álmaimban is megújultak, s most, mikép előre is
meg valék győződve, ismét olyasmiket kellend majd hallanom, mik nem igen
lesznek képesek lehangolt kedélyemet fölvidámítani. Azonban, nem
utasíthatám őt vissza, ha világosságot akarék kalandomra deríteni, s
azért, ágyamat elhagyván, a czigányt bebocsáttatám, ki azonnal elmondá
mind azt, mit a hárfás lányról tudott. Előadása azonban oly zavart vala,
hogy csak folytonos kérdezősködés és eltérések által juthattam annak
tiszta felfogásához, s azért reménylem, hogy a nyájas olvasó nem fog
neheztelni, ha összefüggő alakban terjesztendem elébe a hallottakat,
melyek utóbb lényeges kiegészítő részeül szolgálandnak azon főkalandnak,
melynek titkait leleplezni törekedtem. –
Hazánk valamely részében – hol, az nem tartozik ide, – gazdag család
élt, azaz: férj, és feleség, s ezek egyetlen fia és örököse, kiben
minden reményök tetőpontot ért. Elek – nevezzük igy a fiut – elmés, szép
és erős volt, s hajthatlan makacssággal birt, melyet szüléi épen nem
korlátoztak, mert hiszen független urrá kivánták őt nevelni, vagy
neveltetni. Nyilvános iskolákba nem küldék őt, nehogy magát a tanulásban
szerfölött megerőtesse, hanem egymásután több nevelőt tartottak
mellette, míg végre olyanra találtak, kiben tökéletesen megnyughatni
véltek, mivel – a fiunak soha nem volt ellene panasza. Ezen nevelő
ugyanis, tapasztalván, mikép elődei mind azért veszték el jövedelmes
állomásukat, mivel lelkiismeretesen akarák fölvállalt kötelességöket
teljesíteni, hasznosb modort követett, s az úrfinak minden pajkos
tréfájában segédül szolgált, és teljességgel nem iparkodott féktelen
jellemének más irányt adni.
E szerint épen nem csodálhatni, hogy a természeti ösztön által is
hajtatva, Elek úrfi napról-napra vásottabb ficzkó lőn. Előbb a
cselédeken követett el mindenféle csint, utóbb pedig a parasztokra is
kiterjeszté hatáskörét, és rövid idő mulva minden ember gonosz szellem
gyanánt kerülte őt. Eleinte panaszt tettek ugyan néhányan az atyánál, de
csak mérges lehurrogatásban részesültek, hogy az úrfi kedvtöltése ellen
kikelni merészlettek; s igy nem csoda, hogy Elek utóbb komolyabb
tréfákra is nekibátorodék, s egyszer gyermeket lőtt le a
cseresznyefáról, mondván, hogy feketesége miatt seregélynek nézte. A
gyermek atyja czigány kovács volt, s néhány forinttal be hagyá ugyan
száját tömetni, főkép miután gyermeke, hosszas szenvedés után, ismét
szerencsésen meggyógyult; de a szülék mégis jónak láták, reményteljes
tizenhét éves fiokat a derék nevelővel külföldre küldeni, hogy a szomorú
történet kissé feledtessék a környéken.
Elek igen örvende e határzatnak, s vonzalmát követve, ugyancsak bővítni
törekvék jeles ismereteit a művelt külföldön. A kártyajáték minden
nemében nagy gyakorlottságot szerze magának; a valódi finom pezsgőt
szinéről is megismeré; párviadalban, akár kardra, akár pisztolyra,
mindig győztes maradt; a nőket silány eszközöknek tanulá tekinteni,
miket néhány unalmas pillanat kitöltésénél egyébre nem használhatni;
mivel saját életét egyetlen pezsgőüveg dugaszáért is minden pillanatban
kész volt koczkáztatni, igen természetes, hogy mások életét egyetlen
lehelletre sem becsülte, s gyakran mondá eltévedt bűnös gőgében, s
többnyire meglehetősen mámoros vagy legalább föltüzesedett fejjel, hogy
a forróláznak sincs több joga embert ölni, mint neki, vagy bárki másnak.
Szüléi nagy készséggel küldöttek neki pénzt, hogy szép tapasztalásait
minél inkább bővíthesse; gyakran azonban mégis nagy hiány mutatkozék az
utipénztárban, s akkor azután a kártya körüli ismeretek kényszerültek a
pillanatnyi apályon segíteni. E szerint Elek urfinál a becsületérzés is
rendkívül rossz lábon állott.
Végre, két évi távollét után, szüléi szépen kérték, hogy méltóztassék
haza utazni, mivel különben a pénzküldemények mulhatatlanul el fognak
maradni, minthogy a szép jószágot már tetemes adósságok kezdék terhelni.
E kérelem váratlanul jött ugyan az urfinak, s nem is nyerte meg
jóváhagyását; de rövid fontolgatás után mégis átlátta, hogy a daczolás
itt nem sokat használhat. Különben is égett már a kiváncsiságtól, hogy a
külföldön bővített jeles tulajdonságaiban valahára már hazája is
büszkélkedhessék, mely az ily finom kiképzettségű példányokban még oly
igen szegény.
Haza utazott tehát. Gyöngéd szüléi nagy örömmel fogadták a neki
férfiasult ifjut, s gazdag ajándékkal bocsáták el a derék nevelőt, ki a
régi család egyetlen csemetéjét ily sugár – fává növesztette.
Elek azonban csakhamar unni kezdé magát falun, hol legfölebb csak néhány
drága lovat vagy agarat űzhetett halálra, s azért ismeretségeket kezde
kötni az egész vidék legvásottabb embereivel, kikkel egyik pusztáján
éjjel nappal tivornyázott. E társaságban tömérdek pénzt harácsolt el,
sima nyelve azonban még mindig tudott pénzt szerezni zajos
kicsapongásainak folytatására.
E mellett mindazáltal más mulatságról sem feledkezett meg. Atyja
becsületes öreg számtartójának egyetlen csinos tizenhat éves lánykája
volt, ki korán elveszté anyját, s most öröme és boldogsága vala édes
atyjának.
Elek azonnal körülhálózá az egyszerű szép Terézt, s a csábítás minden
fegyverével tüzesen ostromlá ártatlan szivét. Csodálhatni-e, hogy a
tapasztalatlan fiatal hajadon romlatlan keblében legtisztább szerelem
ébredt a szép ifjú iránt, ki első szólott vele szerelemről? Teréz oly
kimondhatlanul érzé magát ezen édes viszonyban, hogy szive nem hallhatá
meg a fontoló ész hideg szózatát, s Elek diadalmaskodott.
Több hónapig folytatá már Elek e rakonczátlan életet, s végre minden
pénzforrás kiapadt előtte. Épen pusztáján dőzsölt hozzá méltó társaival,
midőn többen nagy összegekért zaklatták, miket kártyán nyertek tőle, s
erszényében egyetlen fillér sem volt. Az erős borok föltüzelék agyát, s
társainak biztatásai és gúnyos megjegyzései magas lángokra lobbanták e
tüzet.
– Majd tudnék én magamnak pénzt szerezni! – szóla egyik.
– Magam is, – jegyzé meg a másik.
– Van apád pénztárában.
– Fizettess ki magadnak egy pár ezer forintot a számtartó által.
– Csak úgy tied az, mint apádé.
– De te nem tudsz parancsolni.
– Beéred azzal, mit elébed löknek.
– Mintha béres volnál.
– Gyáva vagy.
– Csak akarnod kellene.
– Igen, ha merne akarni!
E faggatásokra föllobbant Elek, s hevesen kiálta:
– Jó lélek adta nyelvetekre ezen tanácsot, fiuk. A számtartónak fizetni
kell.
– Helyes!
– Tüstént indulok, s pénzzel térek vissza hozzátok.
– Éljen!
– Elvárunk!
– Aztán vissza ne hagyd magadat riasztatni a számtartó által.
– Gondold meg, hogy férfi vagy.
– És atyád örököse.
– Ki csak úgy parancsolhat pénzével, valamint ő maga.
– Úgy van.
– Fogadom, hogy meg lesztek velem elégedve, fiuk.
– Helyes! Éljen Elek!
E biztatások után Elek a szobából kirohant, gyors paripára veté magát, s
a közel faluba vágtatott, és a számtartó lakása előtt a lóról
leszállott.
Teréz ablaka még világított, mert ő rendesen késő éjfélig olvasott,
mióta őt Elek könyvekkel ellátta. Elek tehát megkopogtatá csöndesen az
ablakot, s a függöny azonnal félre vonult, mert Teréz nem először hallá
és érté meg e jeladást.
– Te vagy, kedvesem? – kérdé halk hangon, midőn az ablakot megnyitá.
– Igen. Kérlek, nyisd meg az ablakot, be akarok hozzád menni, mert
fontos ügyről kell veled szólanom.
– De…
– Hamar, hamar!
Teréz megnyitá az ablakot, s csak akkor rémült el, midőn a gyorsan
beugró ifjú arczára tekinte. Bor, heves lovaglás és a belsejében küzdő
indulatok annyira megváltoztaták azt, hogy alig birt a kedves vonásokra
ismerni, és aggódva simult hozzá, s gyöngéden kérdé:
– Elekem, beteg vagy?
– Nem; – felele ez mogorván, – atyáddal kell szólanom.
– Most?
– Igen.
– Már elmult éjfél.
– Mindegy, tüstént szólanom kell vele. Bocsáss.
– De kérlek, mi történt.
– Majd megtudod.
– Atyám alszik.
– Majd felköltöm.
– Az istenért, arczod lángol.
– Ne tartóztass.
– De… rettegek…
– Bizvást.
E szók után kibontakozott a hölgy visszatartóztató karjaiból és a
mellékszobába lépett, mely ebédlőül szolgált, s melynek ajtaját maga
után bezárta. Azután gyertyát gyújtott, az ebédlőnek konyhába nyíló
ajtaját megvizsgálá, s azt zárva találván, csöndesen az öreg számtartó
alvószobájába lépett, melyben a pénztár állott. Ott a gyertyatartót az
ajtó mellett álló szekrényre tevé, s a számtartó e neszre fölébredt.
– Ki az? – kiálta az öreg, fölegyenesülvén ágyában, s jobbját a falon
csüngő pisztolyok egyike után nyujtá.
– Én – urad, – felele hidegen Elek.
– Oh – jól látok-e? Bocsánatot kérek, igen meg voltam lepetve; mit
méltóztatik parancsolni?
– Szerencsétlenül kártyáztam, sokat vesztettem, s becsületem
parancsolja, hogy adósságomat tüstént kifizessem. Ötezer forintra van
szükségem.
– Alig lesz annyi a pénztárban.
– Nézzük csak meg, talán mégis lesz annyi.
– Méltóztatott utalványt hozni?
– Utalványt?
– Igen, a nagyságos úrtól?
– És minek az?
– A nélkül nem fizethetek.
– Nekem sem?
– Senkinek.
– Ember, feleded, kivel beszélsz?
– Alázatosan bocsánatot kérek, én kötelességemet még eddig soha nem
feledtem el, és isten segítségével most sem fogom azt megsérteni.
– Mily hang ez?
– Azon emberé, ki a nagyságos urat negyven esztendő óta hiven szolgálja,
s ki annak fiától kimélőbb bánásmódot hitt várhatni.
– Szemtelen! Pénzt ide, nyugtatványozni fogom.
– Nem lehet.
– Hol vannak a pénztár kulcsai? Sajátomból annyit fogok venni, mennyi
nekem tetszik. Ide a kulcsokkal.
– Soha!
– Magam keresem tehát.
És Elek a számtartó ruháit motozá, s csakhamar két kulcsot vont elő,
mikkel azonnal a pénztár fölnyitásához fogott.
Ekkor az öreg tisztviselő kiugrék ágyából, mind a két pisztolyt kezébe
ragadá, és remegő hangon szóla:
– Úrfi, ezt nem szabad eltűrnöm; tegye le a kulcsokat s távozzék rögtön,
különben azonnal kilövök az ablakon. Méltóztassék édes atyját e
gyalázattól megkimélni.
– Hah, nyomorult eszeveszett! – kiálta magánkívül Elek, midőn a
pisztolyt fölhuzatni hallá, – így mersz velem, jövendő uraddal daczolni?
– s megragadá az öreget, és ágya felé taszítá, miközban a pisztolyokat
kezeiből kicsavarni törekvék. E rövid küzdés alatt az egyik fegyver
elsült, s a hű számtartó, vérben úszva, ágyára hanyatlott.
A durranás pillanatig váratlan mennykőcsapás gyanánt hatott Elekre, az
ágy előtt térdre rogyott, de ekkor tétovázó szemei a félig nyilt
pénzládába ütköztek, fülei csengtek, szemei előtt tüzes karikák
czikáztak, vére dühös erőszakkal keringett ereiben, s jobb szelleme
elhagyá őt, és a gonosznak befolyása uralkodóvá lőn.
Elek a ládába markolt, zsebeit bankjegyekkel és tallérokkal tölté meg,
az udvarra nyíló ajtón kirohant, a deszkakapun keresztül az utczára
ugrott, lovára veté magát, oldalait vérig sarkantyuzá, s a keletkező
viharral versenyezve, rövid idő előtt elhagyott bűntanyája felé röpült.
Ez alatt a lövés fölébreszté a cselédeket, kik, a czigány kocsis
vezérlete alatt, egyenesen Teréz szobájába törtek, kinek
segélykiáltozása élesen hangzott ki az udvarra, ámbár a czigány
megismerte a távozó Eleket, s inkább ez után szeretett volna iramodni.
De a többi cselédek ellenzék ezt, mert, mint rendesen lenni szokott, az
úrfi és kisasszony szerelme nem volt egészen ismeretlen előttök, s így
nem akartak zajt támasztani; miután különben legtávolabbról sem
sejtheték, hogy épen Elek ellen kellene föllépniök.
Midőn az ebédlőből Teréz szobája felé léptek, s az ajtót megnyiták, a
lány fél őrülten rohant el mellettök atyja szobájába, az ajtót fölrántá
s eszméletlenül küszöbére zuhant.
Elek távoztakor, vigyázatlanságból vagy szándékosan, a gyertyát leüté a
szekrényről, s most – az öreg számtartó holtteste égő ágyának lobogó
lángjai közt feküdt.
A cselédek szoborrá merevültek a nyilt ajtó előtt, s majd az égő testre,
majd a nyitott üres pénzládára, és Teréz vonagló ajkaira függeszték
szemeiket.
Minden irtózatos világosságban állott előttök, midőn Teréz elhaló
hangon, e három szót rebegé:
– Elek… atyám… irtózatos!
A czigány első volt, ki magához tért, s a lángok eloltásához fogott; de
törekvése siker nélkül maradt. Mire a nagy udvar közepén álló kútból
vizet hoztak, akkor a lángok az ablakon át utat törtek már magoknak a
ház nádfödelére, s a vihar kevés pillanat alatt az egész házat lángba
borítá.
Terézt azonnal a kerti lugasba vivék, s gyepágyra fekteték; reggel
azonban siker nélkül keresték őt, az egész kertben nyoma sem volt
látható, s Elek is még ugyanazon éjjel eltünt a vidékről; másnap a
cselédeket vallatták, kik természetesen csak Eleket vádolhatták, ámbár
épen nem oly meggyőző okokkal, hogy őt egyenesen bűnösnek lehetett volna
nyilatkoztatni. Czimborái pedig mélyen hallgattak, s különben sem igen
vonattak kérdésre, mert a számtartónak nem maradtak boszut kivánó
rokonai, s Elek atyja örömest elnyomott minden további kutatást, mert
egyetlen fiát minden áron kimélni kivánta. Így néhány hét mulva az egész
vidéken alig szólottak e gyászos eseményről, s csak akkor jutott eszébe
néhány embernek, midőn a szerencsétlen számtartónak volt czigány kocsisa
is búcsú nélkül elhagyta a falut, hol nem volt többé szeretett urának
gyászos kimulása után többé maradása, ki őt egykor hatályos
bizonyítványa által rögtönitélő törvényszék véres eljárása alól
szabadította meg, s belőle becsületes embert képezett.
Ezen szomorú események után néhány hónap mulva Sobri vakmerő rablásainak
hire országszerte bámulást és félelmet gerjesztett, mit személyének
rejtélyessége még inkább nagyobbított.


XXVI. Hárfa és czimbalom.
Hagyjuk most Eleket, ki kevés pillanat alatt rabló, gyujtogató és
gyilkos lett, a gondviselés büntető kezei bizonyosan elfogják őt érni,
ha nem követjük is tüstént vétkes nyomdokit.
A czigány kocsis sem igényelheti annyira figyelmünket, hogy rögtön
nyomoznunk kellene őt, mert a vele született leleményes ész nélkülünk is
óhajtott czéljához fogja őt vezérleni.
De Teréz, a boldogtalan Teréz, ki néhány percz alatt édes atyját,
kedvesét, legszebb ábrándit, s ezekkel élete üdvét és minden reményét
veszté el, s egyszersmind legiszonyubb lélekmardosás által kínoztatott,
a szerencsétlen Teréz csakugyan megérdemli, hogy lépteit kövessük.
A lángok pattogása s a vészharang rémes kongása fölüdíté őt mély
ájulásából. Szemeit fölemelé, de iszonyodva rejté ismét a gyepágy
harmatos fűszálaiba, midőn a magosra gomolygó füstoszlopot s ennek
tömegét nyaldosó lángnyelveket megpillantá, melyek iszonyú veszteségét
némán bár, de mégis oly érthetően hirdeték, mintha a menydörgés
kölcsönzött volna nekik földrázó szózatot.
Igen, ez nem álom! sóhajta Teréz, ez iszonyú valóság; s hiába rejté el
szemeit, mert mindenütt csak atyja égő véres testét látta, s Eleket
bitófán, és magát annak oszlopaihoz lánczolva, mivel az ő vétkes
szenvedélye volt az, mely a gyilkosnak utat nyitott az ősz apa
életforrásához. Hiába dugá be füleit, mert mindig csak e szétzúzó szót
hallá azokban viszhangul csengeni: apagyilkos!
Nem, e gyötrelmet gyönge emberi erő ki nem állhatja. Teréz őrjöngve
ugrott föl a gyepágyról, a kert hátulsó ajtaját megnyitá s a mezőre
futott.
Ámde a szellő szárnyai utána vivék a tűzharang borzasztó hangjait, s ő
nem állapodhatott meg, hanem futott czél és irány nélkül. A mezőt
elhagyván, szőlők közé jutott, s itt minden földgöröngy atyjára
emlékezteté őt, kivel oly számtalanszor látogatá meg kis szőlejöket.
Most ruhájához ért véletlenül keze, s ő összeborzadott, mert azt hivé,
hogy atyjának jéghideg keze érinté őt, és érdemlett büntetésre akarja
hurczolni. Futását gyorsítá, mig lélekzete elállott s térdre rogyott.
Ekkor fölemelé szemeit, s látá, hogy a falu határán álló keresztfa előtt
térdel. Ajkait imára akará megnyitni, de füleit ismét megrázkódtatá a
tűzharang kongása, s ajkai összeszorultak, és nem volt annyi ereje, hogy
egyetlen szót rebeghetett volna bocsánatért a mindenhatóhoz!
Összeszedte tehát elhaló erejét, és útját ismét folytatá. Így bolygott
hajnalig előre, réteken és szántóföldeken keresztül, míg végre erdőt
ért, melynek legsötétebb árnyékába rejté magát a nap kelő sugárai elől,
és mély álomba merült; mely azonban csak kínos fájdalmainak lánczolatát
folytatá, lázas agyán iszonyú rémképek csoportozatait ostorozván
keresztül.
Dél felé égető fájdalom ébreszté őt fel, nyelve száradtan tapadt
szájához s gyötrő szomjúságot érzett, mit csaknem öntudatlanul és
ösztönszerüleg enyhített néhány földieperrel, miket nagy bőségben látott
a fű között.
Ez nagy enyhülést szerze testének, vére nyugodtabban kezde ereiben
folyni s gondolatainak zavara kisebbült. Eszmélete lassanként tiszta
öntudatra ébredett s szemeinek forrása megeredt. Égő arczán forró könyűk
peregtek alá s kebléből könnyebben törtek magoknak útat nehéz
sóhajtásai.
Ezen könnyebbülés azonban csak arra szolgált, hogy helyzetének egész
iszonyúságát világosan átlátta. Atyját halva, a pénztárt kirabolva s
azon házat, melyben született, lángokban látta s mind ezt Elek tette s
mind ennek véghezvitelére ő nyitott neki útat! Elek tette ezt, kit ma
akart igéreteinek és esküinek beváltására sürgetni, mert kimondhatlan
iszonynyal győződék meg, hogy szíve vonzalmát mielőbb törvényesítnie
kell, hogy szeretett édes atyját megengesztelhesse, kinek határtalan
bizodalmával eddig visszaélt.
Ezen irtózatos öntudattal állott most egyedül a világban, nem tudva,
merre forduljon s hová rejtse fájdalmát és gyalázatát. A faluba
visszatérni nem merészle, mert ott vádlóul kell vala föllépnie Elek
ellen, vagy mellette, mint vádlott, helyet foglalnia. S ha az előbbire
érzett volna is magában bátorságot vagy boszúösztönt; de ugyan mikép
nézhetett volna böcsületes emberek szemeibe, kik erényes atyját
tisztelték, ő, a meggyaláztatott hajadon, kit a legutolsó paraszt is
megvetéssel fogott volna kikerülni! Igen, meggyőződése szilárd volt,
hogy a faluba, hol annyi boldog évet töltött, többé nem szabad
visszatérnie.
De hova forduljon tehát? Mindenesetre nagy városba, hol nemcsak az erény
virul észrevétlenül, hanem a bűn is rejtett árnyékban terjesztheti
mérges lehelletét.
Hosszas tusakodás után elhatározá, hogy Pestre menekszik s ott
kézimunka, vagy szolgálat által tengeti örömtelen napjait, míg a halál
szenvedésein könyörülend.
Délután erősbülve folytatá tehát útját s a legközelebbi városkában
néhány gyűrűért, melyek épen ujjain valának, ócska ruhát s néhány
forintot cserélt; a vendégfogadóban megpihent s másnap útját folytatá,
majd gyalog, majd fuvarosokkal, kik épen útjában haladtak el s őt néhány
garasért tovább szállították.
Közel egy hét telt el ezen nyomorú utazással, míg végre lankadtan,
betegesen s pénzéből egészen kifogyva Pest egyik kapuja előtt megjelent,
hol még egyszer megpihent s az estét bevárá, hogy megjelenése által
figyelmet ne gerjeszszen; mert azt hivé a szerencsétlen, hogy szomorú
sorsát minden ember világosan olvashatja homlokán.
Alkonyodni kezde s Teréz nehéz kebellel lépett át a sorompón; oly