Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 02

Total number of words is 3975
Total number of unique words is 2044
29.0 of words are in the 2000 most common words
42.0 of words are in the 5000 most common words
47.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Iróasztalom, örömim s fájdalmaim e néma tanuja, sem maradt el, ez is
megrázta magát s réz karikáin előbb ágyam mellé csuszott, azután pedig
szinte emelkedni kezde, hogy minden pillanatban kész lehessen az
indulásra. Tollam, mely sok könnyü sebet ejte már s néhány jóakarómat
többször mosolyra csiklandoztatá, lerázá magáról a port, hegyét
néhányszor az asztalhoz köszörülé, azután az öblös tentatartóba tekinte,
a penészhártyát vigyázva eltávolítá tetejéről s vigan ugrált kezem
körül, mindenféle bakugrásokkal irásra akarván kényszeríteni; de lankadt
ujjaim megtagadák az óhajtott szolgálatot s hű tollam, nem levén hosszas
vesztegléshez szokva, saját rovására legfurcsább alakú szarkalábakat
kezde rajzolgatni az asztalon heverő papirdarabokra.
Most csodás alakú férfi lépett szobámba s minden köszöntés nélkül lebegő
karszékembe veté magát, mely eléggé nyikorgott és recsegett ugyan, de
terhétől nem szabadulhatott meg, mert ez oly szilárdul ült benne, mintha
valamennyi huszárcsatáinkat nyeregben vezette volna győzelemre. Ekkor
szobám boltozata minden zaj nélkül megnyilt s ágyam, székem és asztalom
levegőbe emelkedtek, mi nekem némi aggályt, jókedvű tollamnak pedig nagy
örömet okozott.
Messze, igen messze röpülénk! Budapest parányi hangyazsombékká változott
alattunk, melyet keskeny szalag övezett, melyben alig ismerheték
hatalmas Dunánkra. A nagy Balaton csak tányérnak látszott s maga a
tenger is csak alföldi mocsárhoz hasonlított.
Röpülésünk közben elég időm volt csodálatos vendégemet közelebbről
megvizsgálni. Első pillanatra hires politikusnak hivém őt, mert három
arcza volt; mivel azonban mind a hármat nyiltan kimutatá, tehát e
véleménytől csakhamar ismét eltértem. Egyik arcza öreg és ránczos volt
ugyan, de oly erős izmokkal ellátva s oly határozottan szilárd
kifejezésű és annyi sebforradásokkal ékeskedő, mintha hazánk multját
akarná jelképezni. Középső arcza oly fölnyurgult suhanczéhoz hasonlíta,
ki a gyermekség saruit már leveté s az úgynevezett pimaszévekbe lépett,
mikben rendesen sokat akarunk, de nem tudjuk, mikép kelljen hozzá
fognunk s annál fogva vagy semmit nem cselekszünk vagy mindent
meglehetősen fonákul és nevetségesen viszünk véghez. Ezen arcz
bizonyosan mostani dicső átalakulásunkat tünteti elő, gondolám magamban
s a harmadik arczra fordítám szemeimet. Ez a szó teljes értelmében
férfias kifejezésű vala, minden vonás szilárd elszántságra mutatott,
minden izom erőt tanusított s a villogó szemeknek tüze világosan
tanusítá, hogy ezen lénynyel csakugyan senki nem fog büntetlenül
tréfálhatni. Ilyennek szeretem én a magyar jövendőjét hinni.
Szemlémet befejezvén, egész tisztelettel szólítám meg csodálatos
társamat:
– Bocsánatot kérek, kihez van szerencsém?
– Én az idő vagyok.
– Ezt mindjárt gyanítám és ha szabad kérdeznem, mi czélja van
nagyságodnak velem?
– Ember, ne használd ellenemben e czímet, mert ez csak arra emlékeztet,
hogy engem vajmi sokan pazarolnak el.
– Engedelmet kérek –
– Az nem szükséges, csak jobbítsd meg magad. Fogd tolladat, tekints alá
és jegyezd föl mindazt, mit látni és hallani fogsz.
– De beteg vagyok.
– Tudom, hiszen magyar vagy! De csak fogadd parancsomat s gondold meg,
hogy minden bajotok onnan ered, mivel az idő szellemének parancsára nem
hallgattok.
Az idő felhuzá szemöldeit s oly jelentőséggel pödré bajuszát, hogy
tollamat azonnal remegő kezeimbe szorítám és ágyamból letekinték a
földre. Várakozásomban eleinte nagyon csalatkozám, mert csak ködöt
pillanték meg alattam; ámde a köd mindinkább oszladozott, épen úgy, mint
midőn nemzetiségünk és nyelvünk emelésére, nemzeti színházunkban,
tizenkettedszer mutatá Itri várát Döbler ur. Itt azonban nem Itri várát,
hanem egészen ismeretlen országot láték a köd fátyolából kifejleni.
Bámuló szemeim előtt nagy városok, roppant hadseregek, fényes fejedelmi
udvar s jóllétben uszó emberek milliói mutatkoztak s füleimbe erőteljes
magyar hangok nyomultak. Boldogság s dicsőség látszott ezen roppant
ország minden zugában uralkodni.
– Ez volt hajdani hazája a magyarnak! – szóla érzékeny sohajjal az idő,
miből azt következtetém, hogy ő maga is magyar, a miben alkalmasint
senki nem fog kételkedni, miután legnagyobb tudósaink egyike már azt is
világosan bebizonyítá, hogy az első ember magyar volt, mi egyébiránt már
azon oknál fogva is világos, mivel a paradicsomban nem dolgozott, hanem
csak buzgó áhitattal várta, hogy szájába röpüljön a napon sült veréb.
Az idő elmondá ezen dicső őseink eredeti országuknak nevét s fekvését,
történeteik pedig szemeim előtt peregtek le. Azonban, mindezekről
hallgatok, mert két jeles hazánkfia nyomozza most ezeket s így igen
méltányos, hogy örömüktől ne fosszam meg őket, hanem szerényen rájok
bizzam mind azok elmondását, miket én itt könnyeden láttam, ők ellenben
iszonyú munka s verejtékezés közt födözendnek föl.
Az idő intett kezével, a nagy képet köd borítá el, a víg magyar zene
szomorúvá változott, melynek alagyás hangjai közé gyakran keringők
nyikkanásai vegyültek. Ezután a köd ismét oszladozni kezde s végre a
holdvilág sugárai kisütöttek; mert és ezt jól megjegyeztetni kérem – az
első kép fényes nappal, emez pedig éjjel mutatkozott.
Sokáig kelle gyönge szemeimet erőltetnem, míg a tárgyakat világosan
különböztethetém meg egymástól. Úgy látszott, mintha az előbbi ország
egészen fenekestől fölfordult volna. Itt is voltak hegyek és folyamok,
de a hegyek ormai fölött sasok helyett verebek röpdöstek s a folyamokon
tömlőn űlő magyar daliák helyett füstölgő gőzösök uszkáltak, miken oly
zagyva nép hemzsegett, mintha vizözön elől gyüjtötte volna őket az isten
oda a világnak minden fajából. Nagy városokat is láték, de azok inkább
hasonlítának állatsereglethez, mint az első kép egyjellemű roppant
városaihoz. Nem, nem, gondolám, ez nem Magyarország, hanem alkalmasint
az egész művelt világ valamely nagyszerű fenyítő gyarmata, hová minden
országból azon emberek szállítatnak, kik valami tekintetben már kárt
okoztak, vagy legalább okozhatnának hazájoknak. E véleményemet több
egyes jelenet is igazolni látszék, melyek alattam egymásután
kifejlettek.
Láték ugyanis egy rózsafüzérekkel diszesített és pompásan kivilágított
nagy teremet, fuladásig tömve emberekkel. E terem két részre volt
fölosztva s kisebb részében egy öreges hölgy, ki oly kaczérul volt
öltözve, hogy meztelenségét is alig födé el, egy lábon állott, míg az
emberek szent elragadtatásban usztak és lélekzeni is alig merészlettek.
Oh, ezek bálványimádók, gondolám, következéskép bizonyosan nem magyarok!
Nagy embertömeget láték gyülekezni, lobogó zászlókkal és ingadozó
lábakkal. Talán földindulás miatt tántorognak? Oh, nem! Csak leitták
magokat, mivel hazájok egy részének sorsa fölött kell tanácskozniok. Oh,
ezek nem magyarok, mert hiszen Magyarország boldog, országokat pedig nem
lehet részeg fővel boldogítani!
Hát azon beesett arczú remegő embert hová hurczolják? Oly javítóhelyre,
honnan nincs többé visszatérés. És ugyan ki szólhatna ez ellen, miután
nem tagadhatni, hogy az ártalmas embert tökéletesen árthatlanná kell
tenni, valamint a testről is le kell azon tagot metszeni, mely az
egészet veszélyeztethetné. És ugyan mi okozta leginkább ezen ember
ártalmasságát? Az, miszerint sokan azok közől, kiknek annyi vagyonuk
van, hogy minden évben meglehetős összeget a tudatlanok
fölvilágosítására s henyék dolgoztatására fordíthatnának, többnyire más
helyeken dőzsölnek s így ezen ember, butaság és nyomor által is
kényszerítetve, olyasmit követett el, mire a törvények a legszigorúbb
büntetést mondják. S kicsoda azon vastag úr, ki négylovas fényes
hintóból nézi a szomorú ünnepélyt? Ez oly becsületes ember, ki már
háromszor hirdetett bukást, hitelezőivel mindannyiszor megalkudott és
most roppant vagyonnak ura, melyet legnagyobb kényelemmel s minden
háborítatás nélkül élvez. Oh, hiszen ilyesmi most már bizonyosan csak
Khinában mehet véghez; mert nálunk már legczélszerübb intézkedések
virágzanak s hozatnak még folyvást életbe, melyek minden effélét
lehetlenségek közé sorolnak.
De mi ez? Valódi középkori jelenet. Számos szakállas férfi lép be az
ország határán, mindegyik zsákot visz hátán, mely üres ugyan még, de
megtelhetik. Ezeket rongyos asszonyok és mosdatlan gyermekek követik.
Alkalmasint zarándokok? Nem, ezek oly emberek, kik mindenütt otthon
érzik magokat, hol együgyü embereket találhatnak, kiket könnyen jégre
lehet vezetni. Először is pálinkát mérnek, hogy eszöktől foszthassák meg
az embereket s e nemes működésért jól megfizettetik magokat. E szerint
üres zsákjok megtelik s jól megy dolguk, ámbár még nem élvezhetnek annyi
szabadságot, mennyi arra kivántatik, hogy minden vetés nélkül még
gazdagabban arathassanak; de ők e bajon is tudnak segíteni s kezeket és
nyelveket aranyoznak meg, melyek írni és beszélni tudnak, oly helyeken,
hol hiedelmök szerint, nagy a befolyás és hatalom. És ők csakugyan
kapnak valamicskét, mert irva van: kopogtassatok és megnyittatik nektek;
azokat pedig sárral dobálják, kik ezen adás és kapás rejtő fátyolát
kissé szellőztetni merészlik. És ugyan kicsodák ezen emberek, kik ily
görbe utakon törekszenek czélhoz jutni? Oh, ezek Khinában és
Mesopotámiában laknak ugyan, de különben igen becsületes emberek! Ők
jótékony czélokra százakat adakoznak, miután iparuk által ezreket
nyertek és ezt nagy kérkedéssel kürtölik, mert hiszen a valódi érdem nem
szerény és nem hallgat; ők oly könyörületes szivüek, hogy sértetlenül
hagyják meg annak életét, kit minden vagyonából kiiparoztak, sőt még a
koldusbotot sem koboztatják el tőle, mert az öléshez bátorság kellene;
ők nem szeretik, ha az ember szemökre lobbantja az igazságot, mert
hiszen ők sem ragaszkodnak az igazsághoz, hanem csak gyalázatos
rágalmakkal iparkodnak magokat védelmezni; ők irókká is emelkednek s
ludtoll helyett hizelgőleg csóválják a rókafarkat, meddig napfényt
kerülő érdekeiket nem támadjuk meg és rögtön macskakörmöket fitogatnak,
mihelyt csak annyit bátorkodunk is mondani, hogy ők is gyarló emberek s
hogy köztük is találtatnak olyanok, kik teljes mértékben érdemesek a
nyilvánosság ostorára; ők mindig elnyomatás és rabság ellen
panaszkodnak, holott épen ők azok, kik nyomasztó aláirási bilincsekben
tartják azokat, kiket uraknak és elnyomóiknak gúnyolnak s kiknek
vagyonából iparuk által meggazdagodtak; ők hangosan zúgolódnak a
türelmetlenség ellen s épen ők azok, kik minden előtt türelmetlenül
zárkoznak el, mit a polgárisulás szelleme javítani és változtatni kiván
– de ne tovább, ne vesztegessük az időt, hiszen ugyis mindnyájan tudjuk,
hogy köztünk ily emberek nem léteznek.
Amott egy ember hatályos szónoklattal védelmezi ártatlanságát; de azok,
kikhez oly meghatólag beszél, csak vállat vonitnak és ily nyilatkozattal
vigasztalják őt:
– Tudjuk, barátom, jól tudjuk, hogy igazat mondasz; de hiában,
meggyőződésünket nem szabad követnünk!
Azon pompás épületben sok kövér ember szundikál. Ugyan mi a dolguk?
Semmi. Mivel mozdítják elő a közjót? Semmivel. Kinek adnak bőségükből?
Senkinek. Kin segitnek bajában? Senkin. Mire gondolnak? Semmire. Mi lesz
belőlök? Semmi. Ki szereti őket? Senki. Semmi és senki! E két szó az,
miken kívül semmi egyébbel nem válaszolhatni az irántuk tett kérdésekre.
Mért lőtte magát azon derék fiatal ember főbe és mért ivott mérget azon
deli fiatal hölgy? Mert szüléik azt hitték, hogy csak az jó és igaz, mit
ők annak tartanak s a rossz gyermekek ezen hiedelem alaposságát nem
akarták átlátni.
Ah, de mi ez? Számos férfi ül együtt s tanácskozni látszanak, még pedig
igen fontos ügyről, mert sokan oly iszonyúan kiáltoznak össze-vissza,
hogy magok is alig érthetik saját szavaikat, miknek magos hangzatú
tartalmát különben sem igen értenék; sokan csörömpölnek és sokféle módon
zajgnak, azt akarván ez által kijelenteni, hogy nagy figyelemmel
kivánják mind azt hallani, mi messze túljár fogalmukon; sokan
olvasgatnak és rendkivül csodálkoznak, hogy azon könyveket némelyek
dicsérik, holott azokat ők magok is megirhatták volna: sokan nagy
jelentőséggel vizsgálgatják a kecseiket fitogtató hölgyeket, kik
rendkívül örömest szeretnék nagybuzgalmú honfiakkal megajándékozni a
hazát; sokan kimondhatlanul bús arczkifejezéssel kandikálnak tárczájokba
s erősen elhatározzák magokban, hogy oly tárgyakról fognak szólani,
melylyek vigasztalóbb állapotba fogják azt ismét helyezhetni; sokan azon
igen fontos felfödözésen törik fejöket, mely szerint ugyanazon egy
kártyán egymásután legalább hatszor lehetne nyerni; sokan párisi
divatképet tartnak kezökben és sokat adnának érette, ha nyakkendőjöket
oly módos csomóba tudnák bonyolítani, mint a képen látható francia
arszláné vagy sinkoráné; sokan igen finom s nagy ív papirosra valamit
irnak, minek rendesen így hangzik kezdete: «Alulirott legmélyebb
alázatossággal folyamodni bátorkodik;» sokan ásitnak és órájokat
nézegetik, mert érzik, hogy fejök, akarám mondani: gyomruk nagyon üres;
sokan – de mi ez? Most rögtön elnémul a nagyobb rész és szétoszlik.
Ugyan mit csináltak? Semmit. Ezt csak a természet szeszélyes játékának
kell tulajdonítani. Sokan füstszagot éreztek s azt hivék, hogy házuk ég,
mely alkalmasint szavaik helytelen tüzétől gyuladt meg; sokan nyelvöket
égni érezik, mintha aranyat olvasztanának rajta és ugyan ki birna ily
érzéssel daczolni; sokan mellökre éreznek valamit nehezülni és többé a
világért sem birnának szólani, a mit épen nem lehet nekik bűnül
tulajdonítani; sokan oly magosra érezik magokat emeltetve, hogy fejök
szinte szédül bele könnyüsége miatt s ily iszonyú állapotban
természetesen kénytelenek elnémulni; sokan oly borzasztó súlyt éreznek
zsebeikben, hogy csaknem hátra hanyatlanak, mi természetesb tehát, mint
hogy haza sietnek, hogy terhöktől mielőbb megszabadulhassanak; sokan oly
puha és kényelmes karszékbe érzik magokat helyeztetve, hogy rögtön
kimondhatlanul édesen elalusznak és haza vitetnek. Ime, mit nem tehet a
természet szeszélyes játéka! És ez épen nem csodálatos, mert ha a
természet a viharzó tenger hullámait rögtön le tudja csöndesíteni, ugyan
mért ne birna néhány kiáltozót is elnémítani!
Itt – ott – amott –
– Idő, könyörülj rajtam! Nem nézhetem a sok botrányt, nem hallhatom a
sok visszaélést, nem nézhetem a sok fonákságot! Inkább kiugrom ágyamból,
habár porrá zúzom is csontjaimat! Egyszerre ennyi! Nem, nem, ezt ki nem
állhatom!
Az idő vállat voníta és gúnykaczaj közt szóla:
– Gyönge halandó! Hiszen magad is csak olyan vagy, mint a többi s mégis
visszaborzadsz kortársaid tetteitől? Ilyenek vagytok ti, nyomorú
porfiak! Ég tudja, miknek képzelitek magatokat nevetséges hiuságtokban,
s még csak az igazság táplálékát sem birja gyönge gyomrotok
megemészteni! Ám teljesüljön tehát szánakozásra méltó kivánságod.
Tekints a jövőbe s vigasztald meg lúdmáj-természetű gyarló lelkedet.
Az idő újjával intett s jótékony köd borult a siralom gyászos völgyére,
még pedig sűrű és fekete, melyhez csak azt hiszem hasonlíthatni, mely az
elkárhozottak fölött évezredek óta mérgesíti a levegőt.
A köd ismét oszladozott, vig zene harsogott, diadali ének csengett és –
oly paradicsomot pillanték meg alattam, melyhez képest Mahomed édene is
annyira eltörpül, hogy még csak az ecsedi láphoz, vagy berettyói kotuhoz
sem hasonlítható.
Láttam pedig – – de isten mentsen, hogy a jövendő titkait is
leleplezzem, elég, ha a mostani titkok némely legszelidebbjeit napfényre
deríthetem; különben pedig ugyis csak derék honfitársaimtól függ, hogy
azon fény és dicsőség mind mielőbb bekövetkezzék, melyek bámuló szemeim
előtt kitárultak.
Csak annyit mondok tehát, hogy –
– Uram, kedves jó uram, térjen magához, itt az orvosság.
Ezt szolgám mondá s én csodálkozva tekinték rá és körülnéztem magamat.
Az időnek nyoma sem volt látható, asztalom porosan állott szokott
helyén, karszékem meg sem mozdult s tollam kedélyes henyeséggel hevert a
bepókhálózott tentatartó mellett, mintha valóságos sujtásos magyarnak
született volna.
Néhány pillanatnyi mély csodálkozásomat öröm váltá föl, midőn
meggyőződém, hogy csak forróláz látatá velem a sok botrányt és
ferdeséget, miket szép hazánkról józan állapotban még csak képzelni sem
lehetne. A sok szép, fény és dicsőség is csak puszta agyrém volt ugyan e
szerint, de azok legalább még teljesülhetnek idővel, ha magunk is úgy
akarjuk és élünk.
Lázas képzeményim csakhamar szerencsésen meggyógyítottak, mert
természetem irtózott s féltem, hogy ismét ilyesmiket vagy még
szomorítóbbakat kellend látnom, ha a gyalázatos forróláztól mielőbb meg
nem szabadulok.


V. Szobalány kalandjai.
A fönebbi erőszakos roham megtöré a forróláz hatalmát, mely eddig
fölöttem uralkodék, s eszméletem többé nem hagyott el, ámbár folytonos
gyöngeség miatt még mindig őrzenem kellett ágyamat, pedig isten látja
lelkemet: mily örömest engedtem volna azt ellopatni. Meg nem foghatom,
mikép bírják némelyek életök nagy részét ágyban henyéléssel eltölteni,
tökéletesen egészséges állapotban, miután alattam beteg létemre is úgy
égett, mint hatvan éves tiszteletbeli esküttön a különben igen díszes
eskütti czím.
Most látám csak, hogy nem egyedül szolgál körülöttem hűséges Bertókom,
hanem gondjait azon kimondhatlanúl csinos szobalánynyal osztja meg, kit
a táncziskolában láték, s ki még most is a házmester szárnyai alatt
élvezé e szabadság kéjeit, s kire, mint látszék, szolgám klarinetje igen
kedvező benyomást tőn; mit épen nem csodáltam, mert a szobalányok
rendesen nagyon lágy szívvel vannak megáldatva s ki ne tudná, hogy
nemcsak lágy fejükre, hanem lágy szívükre is kimondhatatlanúl édes és
ellenállhatlan hatást szokott az isteni zene gyakorolni, habár nem
csalogánytorokból, hanem csak egyszerű klarinetből hangzik is.
Tehát a csinos Háni, kit Ivánkának neveznék, ha kisasszonynyá született
volna, igen gyöngéden és szorgalmasan sürge körültem, s lehet, hogy
javulásomat kitünőleg jó ápolásának köszönhetém, mert – valljuk meg
nyiltan – valamint egészséges korunkban nem élhetünk nők nélkül, úgy
betegségünkben is egyedül csak ők azok, kik bajunkat enyhíthetik. Úgy
van, tisztelet, becsület, de igazság is, a nők ejtik rajtunk a
legveszélyesb, a legsajgóbb sebeket, de viszont egyedül csak ők ám azok,
kik testi és lelki sérveinkre enyhítő balzsamot öntenek. Éljenek tehát a
nők, és – mi is, hogy egymás életét kölcsönössen édessé és kellemessé
tehessük!
A beteg rendesen unalmas szokott lenni, a türelmetlen beteg férfi pedig
mindenkor kiállhatatlan, s azért reménylem, hogy nyájas olvasóim csak
örvendni és nyerni fognak, ha darab időre elnémulok, s helyettem inkább
a szobalányt beszéltetem, ki rövid életének kalandait ezek szerint mondá
el:
Én, tudniillik Háni szobalány, szűletésemről csak annyit tudok, hogy
parányi lánynak születtem, s hogy valamint anyám, úgy atyám is
mindenesetre volt, mert különben bizonyoson nem is születhettem volna.
Lassanként és épen kellő időre, azaz hét év mulva, hét éves lettem, s
azon idő óta mindenre tisztán emlékszem, mi velem és körülöttem történt.
Falun laktam, igen csinos házban, igen jó emberek között. A háziúrról
csak annyit mondhatok, hogy igen jó s köztiszteletben álló férfi volt,
és irántam mindenkor rendkívüli nyájasságot tanusított. Nőtestvére, ki a
házi gondok egész terhét egyedül viselé, igen szép és szelíd teremtés
vala, ki mindig leggyöngédebb anyai szeretetet éreztetett velem, ámbár
gyakran mondá, hogy szüleim mindjárt születésem után elhaltak, hogy ő és
bátyja könyörületből vettek engem magokhoz. Igazat mondott-é vagy nem,
azt mindeddig nem fürkésztem, mert az életet mindig nagyon becses
ajándéknak tekintém, s azért adójának nyomozását igen fölöslegesnek
tartottam, főkép miután az jónak hivé rólam nem gondoskodni.
Nevelő szüléim s a falú okosabbjai többször fülem hallatára mondák, hogy
szép és ügyes gyermek vagyok, s én ezt örömest elhivém, tudván, hogy az
idősebbeket tisztelni kell; már pedig a tiszteletnek legillőbb
nyilvánítása az, ha valakinek minden korlátozás nélkül hiszünk.
Olvasni, írni és kötni csakhamar megtanultam s nyolcz éves koromban már
tánczolni és énekelni is derekasan tudtam, és nem volt a faluban
pacsirta és kecske, melylyel a versenyt bátran ki nem állhattam volna.
Ekkor szemfényvesztők érkeztek falunkba, kik magokat nemzeti
színészeknek nevezték. Az igazgató oly szépen dobolt házunk előtt, hogy
nevelő anyám, kit mindig nénikének kelle neveznem, meghallgatá
kéréseimet, s elvitt magával az uraság juhaklába, hol a játék adatott.
Az öreg kocsis azt tanácslá, hogy zöld tyukhúrt tegyek czipőmbe, s akkor
aztán nem lesz a szemfényvesztésnek fölöttem ereje, és mindent a maga
valódi alakjában fogok látni.
A jó tanácsot híven követém, és csakugyan hasznát is vettem, mert
meggyőződtem, hogy nem szemfényvesztőket, hanem egészen közönséges
embereket látok jőni, menni, és igen sokat beszélni, a mit én ugyan nem
értettem, de a mi bizonyosan nagyon szép volt, mert a színészek is igen
szépek voltak és csupa aranyos ruhákba öltöztek.
Egykor épen tánczoltam a tornáczban, midőn az igazgató házunk előtt
dobolt. Ő rendkívül elragadtatva látszott s addig ostromlá nénikét, míg
végre megengedé, hogy az akolban tánczoljak. Tiszta merő aranyba
öltöztetett az igazgatóné, kinek fiával oly remekül tánczoltam, hogy az
ispán pipájában csupa bámulásból a tűz kialudt, mi még eddig soha nem
történt meg rajta. Másnap ismét tánczolnom kelle s ennek hírére, még az
uraság szobalánya is eljött az akolba, mi az igazgatót annyira
magánkívűl ragadá, hogy erővel el akart magával vinni. Eleinte nem igen
hajlottam ugyan csábításaira, de utóbb annyit beszélt a sok arany
ruháról és feneketlen boldogságról, hogy végre csakugyan rászántam
magamat, és megszöktem a színészekkel.
Eleinte nagyon tetszett nekem ezen rendetlen élet, mert enni ugyan
nagyon keveset kaptam, de dolgoznom és tanulnom nem kellett, s
tánczolnom és dalolnom mindig szabad volt; azonban utóbb, midőn már
nagyon távol valánk korábbi lakhelyemtől, az igazgatóné azt akará, hogy
ebéd után mindig én mosogassam el az edényt, mert ő nem akará többé
kezeit rongálni. Igaz ugyan, hogy mi csak nagyon ritkán szoktunk meleget
ebédelni, s így egy hétben alig kelle háromszor mosogatnom; de én ezt is
sokaltam, mert azt hittem, hogy ahhoz, ki tánczolni tud, nem illik a
mosogatás.
Boszúságomban örömest törtem volna össze sokszor az edényt, de mind
fából és pléhből volt az egész asztali készület, s így legjobb szándék
mellett sem teheték bennök kárt. Azonban mind ezt még csak eltűrtem
volna valamikép, de az kimondhatlanúl fájt szívemnek, hogy este aranyos
ruhában tánczoltam, nappal pedig czipő nélkül és elrongyollott
karton-szoknyácskámban kellett járnom, sőt mi több, szép fehér ruhámból,
melyet hazulról magammal vittem, az igazgató, ki hajdan szabólegény
volt, kurta köpönyeget varrt magának, börzsönnel piros keresztet festett
rá, és vitézeket játszott benne.
Már szinte hazamenetelre akarám magamat határozni, de részint kemény
fogadtatás, részint eltévedés miatt annyira féltem, hogy e szándékot nem
merészlém végrehajtani.
Ily nyomorban értem el tizenkettedik évemet, midőn az igazgató Pestre
utazott, reménylvén, hogy ott kenyeret kap, mit ő már nem adhata többé
társainak; várakozásában mindazáltal nagyon csalatkozott, mert a magyar
szinészek akkor még a Beleznay kertben játszottak, s falat kenyeröket
teljességgel nem oszthaták meg vele, sőt inkább magok is mással
szerettek volna osztozni.
Ezen végső csapás megrepeszté szívemet, s első pillanatban elhatározám,
hogy egyenesen a Dunába ugrom; ámde a sorsnak végzései titokteljesek, s
kerekeit emberi kezek nem forgathatják! A Duna be volt fagyva s gyilkos
szándékomat nem teljesithetém.
Erre mindazáltal úgy sem volt szükségem, mert kínzóim a művészet magyar
pályadíját elnyerték, azaz, tökéletesen tönkre jutottak. Nem volt hová
lehajtniok árva fejöket, és nem volt kenyerök, melylyel kiáltó művészi
gyomrukat illedelmes csöndre bírhatták volna. Azonban, a valódi művész
soha nem esik kétségbe, mert lángesze által minden bajból kisegíttetik.
Így történt az most is. Az igazgató, pusztán könyörületességből, mert
vándorlevele nem volt, ámbár eleget vándorlott, munkát kapott egy zsidó
ruhaárusnál, az igazgatóné szakácsnénak állott be a vörös ökörhez
czímzett vendégfogadóban, s én pesztonkává lettem Dongai grófnő ő
méltóságánál.
Így fizet be az embernek a bérkocsis-gorombaságú sors, mely nem kíméli a
fenségest, nem a művészetet, nem a szépet, hanem mindent egyenlő
zsarnoksággal gázol el, mit romboló útjában talál!
Az igazgató, ki királyokat játszott ki az éhezésben és művészi
kitűrésben ritkítá párját az egész széles Magyarországban, ki
társaságának minden tagját mindenkor oly örömest és becsületesen fizette
volna, ha pénze lett volna, ki nemcsak dobolni, hanem még írni és
olvasni is tudott, ki a legnyomorúbb csárdában sem maradt adós, midőn
pénze volt, ki némely este három szerepet is játszott, és ezenkívül még
a gyertyák hamvát is elkoppantá keztyűtlen ujjaival, ki kedvező
körülmények közt magosra emelkedett volna, ki három személylyel is el
tudta a harmincz személyes drámákat játszani, – ezen nagy férfi most
tűt, gyűszűt, czérnát és vasalót kezelt, s napszámosok és bérkocsisok
számára ócska nadrágokat javítgatott!
És az igazgatóné! Ezen szellemdús asszonyság, kinek oly jó kérő szája
volt, hogy a legkonokabb paraszt bábától is ki tudá fekete selyem
kötényét csikarni, midőn, királynét játszván, bársony-palástban kelle
megjelennie; ki e kötényt mindenkor lélekismeretesen visszaadá, ha
történetesen rögtön nem kelle távoznia; ki a természetes magyar boron
kívül soha nem használt egyéb pirosítót; ki a kártékony fényűzést nem
ismeré, és színpadon soha nem viselt valódi gyémántokat; ki hűségét
bizonyosan soha nem szegte volna meg, ha azt valaki valaha bármily
keményen ostromlotta volna is; ki soha nem haragudott meg, ha színészei
nem csókoltak neki kezet; ki egyetlen szinésznővel sem kapott hajba s ki
minden fiatal szerepet vonakodás nélkül vállalt el, ámbár ötven tavasz
csókolá már virító halántékait; ki a tisztaságot oly hőn bálványozá,
hogy egész társaságának fehérruháit saját kezeivel mosá, midőn társasága
ily fényűzési czikkel történetesen el volt látva; ki – oh, de ki bírná
bokros érdemeit elsorolni! S mégis ezen asszony, ezen megfoghatlan
művésznő, a nemzeti Tháliának ezen kimagyarázhatlan buzgalmú papnője,
most silány főzőkanalat kényszerült kezelni a tragikai hatású tőr
helyett, s a vészes következményű méregpohár helyett – silány hagymás
rántást kelle kevernie!
Hát én! Én, kinek táncza már nyolcz éves korában egy falusi ispán
pipájában a tüzet elaltatá; ki a művészi irígységet még nevéről sem
ismerém; ki egy pár piros czipőért tüzes parázson is tánczoltam volna;
ki szeszélyből egyszer sem betegültem meg; ki az éhezést oly hamar
megtanultam, és a burgonyát is úrias lakomának tartottam; ki idővel
arszlánokat foghattam volna művészi targonczámba; ki díj és szerződés
nélkül tánczoltam, és szerződésemet mégis soha nem szegtem meg; ki
tizenkettedik évembe fordultam, s mégis, tánczosnő létemre, egyetlen
férfit sem csábítottam el, sőt még csak az igazgató kegyét sem
vadásztam, ámbár egykor új czipőt kaptam volna tőle, ha pénze lett
volna; ki keringő zenére is el tudtam a magyar tánczot járni; ki idővel
koszorúkat, verseket és más mindenféle zöldségeket kaphattam volna; én –
én – makranczos grófkisasszony mellé kerültem, ki még csak három éves
volt, s már is husz vénasszonyt halálra tudott volna szeszélyeivel
boszantani.
Sors, iszonyú és borzasztó kegyetlenségű zsarnok sors, ha neked ezen
otrombaságaidat valaha megbocsáthatom, úgy soha, de soha egyetlen csók
se pirosítsa meg ajkaimat! –
Így végzé siralmas történetét Háni, a csinos szobalyányok ezen
legfinomabb kiadásu díszpéldánya, s én nagy megindulással legeltetém
rajta szemeimet, míg Bertókom keze fejével diónyi könycseppet törlött ki
ily munkához épen nem szokott szeméből, mi azt hiteté el velem, hogy
szívének szénája nem legjobb rendben van. Izlését azonban mindenesetre
dícsérnem kelle, és így fölindulása miatt épen nem birtam rá neheztelni.
A kölcsönös megindulás ezen ünnepélyes pillanatai után, igen nyájas és
mintegy atyai hangon így szólék a deli szobalányhoz:
– Meg kell vallanom, Hánika, hogy a konok sors igen méltatlanul bánt
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 03
  • Parts
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 01
    Total number of words is 3894
    Total number of unique words is 2044
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 02
    Total number of words is 3975
    Total number of unique words is 2044
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    47.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 03
    Total number of words is 3888
    Total number of unique words is 1979
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 04
    Total number of words is 3802
    Total number of unique words is 1852
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 05
    Total number of words is 3902
    Total number of unique words is 1921
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 06
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 1945
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 07
    Total number of words is 4036
    Total number of unique words is 2044
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 08
    Total number of words is 3864
    Total number of unique words is 2041
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 09
    Total number of words is 3908
    Total number of unique words is 2015
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 10
    Total number of words is 3801
    Total number of unique words is 2022
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    49.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 11
    Total number of words is 3851
    Total number of unique words is 2017
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 12
    Total number of words is 3832
    Total number of unique words is 2030
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 13
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 1987
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 14
    Total number of words is 3839
    Total number of unique words is 2036
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 15
    Total number of words is 3860
    Total number of unique words is 2052
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 16
    Total number of words is 3871
    Total number of unique words is 1953
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 17
    Total number of words is 3464
    Total number of unique words is 1822
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.