Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 17

– Micsoda? Majd megtanítlak!
Erre a férj a nőt derekasan megpáholta, még pedig oly tökéletes szinpadi
csalódást idézve elő, hogy minden parlagi tapasztalatlan ember valóságos
verésnek tartotta volna azt, mi itt bizonyosan csak próba volt valamely
új bohózatból, mely a vádorszínészek életéből van merítve.
Még néhány lépést botorkáltam előre, egy nagy gőzhajón vigyázva
keresztül léptem, hogy lábaim alatt be ne horpadjon; egy kétemeletes
házat kissé félre toltam s lábujjhegyre állván, a Gellérthegyen
keresztül néztem, mert túlsó oldaláról zaj hallatszott felém. Államat
tehát a csillagásztorony tetejéhez támasztám s kényelmesen figyeltem.
Előttem meglehetősen tág szoba nyilt, melyben a főbb szerepek vivői épen
próbát tartottak. A szoba közepén kétfelé néhány üres pezsgőüveg és
kopott halálfej volt lerakva, miknek a szinfalakat kelle képezniök,
minthogy a szinpadon ugyan e pillanatban alkalmasint más próba
tartatott. Egy csinos hölgy a szoba közepén állott, a baloldali
rögtönzött színfalak közé tekinte és lelkesülten szóla:
– Ah, mily leírhatlan kéj árasztja el dobogó keblemet! Ő jő s vágyva
terjeszti felém karjait. Siess, siess, szerelmes herczegem.
Az, kihez e szók intéztettek, tormás kolbászkát harapott e pillanatban
és ugyancsak sietett kellemes munkájával, hogy a zárszóra
elkészülhessen.
A csinos hölgy ellenben azon rövid szünetet, melyet azon idő igénylett,
mely alatt a szerelmes herczeg valószinüleg bejöhetett, épen nem hagyá
használatlanul, hanem burnótszelenczéjéből derekasan szippantott.
Végre berohant a szerelmes herczeg, miután száját sietve megtörlé és
dobogó szivéhez szorítá szép kedvesét, ki a burnóttól épen akkor nagyot
prüszszentett.
– Hah, nyomorult csábító, halál fejedre! – kiálta most dühösen egy kis
pohos úr, kit épen akkor beretváltak a szinfal mögött s ki félig
beszappanozva, mint zsarnok apa, színpadra rohant, tőr helyett fogvájót
emelve magosra jobbjában.
Itt a fölvonásnak vége lett s a művészek és művésznők vidám beszélgetés
közt a másik fölvonásra készültek; én pedig tovább tapogatództam, mert
barátomat még itt sem láttam. Egy igen rongyos erdőn és sok helyen
botrányig fölfesledezett tengeren keresztül, a deszkavilág másik
oldalára érkezvén, régi lovagvárat toltam kissé félre botommal s az ez
által támadt keskeny nyiláson át egy hosszú fürtű, beteges vagy
lelkesülésben szenvedő uracsot pillanték meg, kinek bajusztalan sima
arczán számtalan nélkülözések és szenvedélyek viharrongálta bánatos
kifejezése ült s ezen ülés által egész fölületét szörnyen
összelapította, elannyira, hogy e szellemi hasonlatnál fogva üres
erszényének semmiféle szemrehányást nem tehetett. Előtte szomorú
arczkifejezésű némber állott, ki orrát oly magosan tartá, hogy csaknem a
német lovagvár őrtornyának papirból készült rézvitorlájába ütközött. E
némber öreg volt ugyan, de szerfölött fiatalnak látszhatott volna, ha a
természet csak amúgy könnyedén paczkázni hagyna magával és a fekete
színt is tetszés szerint fehérnek mutatná.
A némber megszólalt s a repedékek ezrein átsüvöltő léghuzam elnémult.
– Feil úr!
A hosszú hajú úrfi sóhajtott.
– Kedves Feil úr!
A lapos arczú úrfi szürke szemeit regényesen forgatá.
– Édes Fülöp!
A lapos arczú és hosszú hajú úrfi szemeihez szorítja ökleit.
– Tehát a szívnek szózatát sem érti már, hű lovag?
– Nem!
Ily fájdalmas és egyszersmind méltóságos kifejezése ezen egyetlen
igénytelen szónak minden században csak egyszer hallható s akkor is
vészt és pusztulást jelent.
Most már a hölgy is sóhajtott és a gordonka legvékonyabb szívszaggató
hangján szóla:
– Fülöp, mivel érdemlém ezt, öntől, ki szép hazájának első lovagja?!
– Oh!!
– Ah, szivem megreped, ha ön világosabban nem szól.
– Az én csizmám is megrepedt és ön makacsul hallgatott.
– Egek, jól hallok-e?
– Az én gyomrom is megrepedhetett volna üresség és szárazság miatt és ön
mégis konokul hallgatott.
– Elájulok!
– Én is elájulhattam volna végső elgyöngülésnek miatta; de Zwiebel
kisasszony nem volt oly szivtelen, mint ön s hónaponként négy pengő
forintot igért az irodalom oltárára letenni számomra, hogy művészetünket
gond nélkül emelhessen azon dicső fénypontra, mely azt illeti, érti ön!
– Hallatlan!
– De jó!
– És ezért gáncsolja ön mindig játékomat nyomtatásban?
– Nem érdemel ön mást.
– Ah!
– A művészet őszinte tisztelése is ezt kívánja tőlem.
– És ön most teszi azt, most, midőn oly sok idegen utazó látogatja
városunkat, midőn oly jól folynak ügyeim, hogy legnagyobb szerencsémnek
tartanám, ha ön tőlem, jótékony czélok előmozdítására, minden hónapban
előre fizetendő öt pengő forintot elfogadni méltóztatnék!
– Oh, mit nem tesz az ember az isteni művészet előmozdítására!
– És Zwiebel kisasszony?
– Kontár, kit illendően le fogok rántani minden nap.
– Fülöp!
– Kunigunda!
Ezzel távoztak s bizonyosan nem csalatkozom, ha mondom, hogy az
próbajelenet volt a «Részrehajlatlan szinbiráló» czímű német
vígjátékból, mely még eddig nincs magyarra fordítva.
Most balról erős csoszogást hallék, egy nagy templom tornyát kissé
félrehajlítám tehát és ismét új látvány fejlett ki bámuló szemeim előtt.
Középnagyságú szoba egyik szögletében aszkóros öreg ember állott, fejét
falhoz támasztva s nyikorgó hegedűjéből mindenféle hangokat iparkodott
kikényszeríteni, miknek aztán összevéve khinai tánczot kellett volna
képezniök. Egy nadrágba s frakkba bútt és e szerint férfivá átöltözött
bíbicz, kinek lábszárait halála után hihetőleg kötőtűk gyanánt fogják
használni, karjaival s érdemök szerint méltánylott lábaival mindenféle
forró, lázas mozdulatokat tőn, miket mintegy tizenkét apróbb s nagyobb
fiú és leány ugrándozva utánozni iparkodtak, s e mellett iszonyúan
izzadtak, mi egyébiránt nagy hasznukra volt, mert az izzadtság legalább
némileg megtisztítá mosdatlan arczukat. Ezen művészi erőlködések
közepett egy fiú és leány jött sietve, kikre mérgesen rivalga a bíbicz:
– Most kell jőni?
– Engedelmet kérek, – felele nagy alázattal és zsebében figét mutatva a
szurtos fiú, – a meiszter úr parancsából előbb az elkészült csizmákat
kelle haza hordanom.
– Én pedig, – sipíta félénkül a lány, – nem távozhattam el a gyümölcs
mellől a piaczról, mert a mama almát vitt egy uraság után puttonban
Budára.
Ezen szende mentség után e művészet ezen reménydús két csemetéje is
komoly ábrázattal utánzá a többiek bakugrásait és én azt gondolám, hogy
ezen ügyetlen eviczkéléssel az úgynevezett Elszler-düh és szinpadi
gyermekhóhérolás fog majd kigunyoltatni. Egyébiránt pedig a kis
csizmadiainasban épen nem botránkoztam meg, mert volt már példa, hogy
ezen szinpadon egyszerre több vargainas mulattatá a nagyérdemű műértő
közönséget.
De patvar vigye e sok mellékpróbát, ugyan hol van barátom? Ah, itt a
középről dobogás és nyerítés hangzik felém; de oly tompán, hogy nem
különböztethetem meg a hangokat. Fal van itt útamban? Ah, nem, csak nagy
függöny; ezt kellene tehát valamikép megkerülnöm, hogy a szinpad elejére
juthassak. De micsoda kövek ezek itt lábaim alatt? Ah, bocsánat, ezek
szinpadi ételek, festett puhafából. Hah, most majd orromra buktam, még
pedig utamban heverő szinpadi trón miatt, melynek pirosra festett s
deszkából készült bársony ülésén burgonyával megrakott kosár áll,
bizonyosan a művészet valamely ága képviselőjének anyagi táplálatára.
Ah, ime, itt egy bő nyilású és gyantaszagú nagy barlang, bizonyosan ez
az, melybe «Ördög Róbert» rohanni szokott, mert valóban ördögi bűz
özönlik felém belőle; más kijárás nincs, ez tehát mindenesetre a
tulajdonképeni szinpadra vezet. Hosszú lélekzetet vettem, orromat
befogám, lelkemet istennek, testemet pedig kortársaim irgalmába ajánlám
és – egy – kettő – három – barlangba rohantam.
Alig léptem egyet a rémes barlangban s alig kezdém magamat, e rendkivüli
elszántságom miatt, csöndes szerénységgel magasztalni, midőn valami
rugalmasra hágtam s ezen rugalmas valami élesen fölsivított és elrohant.
Minden jó lélek dicséri az urat! rebegém s bizonyosan ugyancsak
elsápadtam, a mi nálam ritkán szokott megtörténni. De ugyan mi lehetett
ezen borzasztó eleven valami? Talán maga az ördög, ki Róbert elébe
hosszú tűzfolyadékot köpködni szokott? Bizonyosan sem állítani, sem
tagadni nem merem ezt, mert annyi bizonyos, hogy mikép a világosság azon
parányi sugaránál, mely e szörnyű üregbe hatott, tisztán láttam, hogy a
többször ismételt rugalmas és visitó valaminek – hosszú farka volt! E
szerint tehát ezen kétes rém vagy maga az ördög volt, vagy – patkány,
minek szorosb s eldöntő meghatározását tapasztalt természetbuvárok
érvényes itéletére bátorkodom bizni, minthogy áltanok könnyelmű
terjesztése által nem szeretném magamat a természettudomány törvényszéke
előtt bűnösnek nyilvánítatni.
Nagy elővigyázattal emelém e szörnyű kaland után ismét előre ingatag
lábaimat s minden veszély nélkül szerencsésen a barlang tulsó részére
jutottam, mely rózsabokrot képezett. Hah, gondolám, midőn ezt látám,
azért követnek el az emberek oly kevés jót, mivel tudják, hogy a pokol
kapuin túl rózsák illatoznak; jól van, de azért a töviseket sem kellene
feledni! De merre most? gondolám s azonnal jobbra fordulék, mert ott
néhány üres itczés sörös poharat pillanték meg egy féllábú zsámolyon,
miből méltán következtethetém, hogy már a művészek sem lehetnek távol. E
véleményemben az is megerősített, hogy most már tisztán hallám az előbbi
hangokat s meglehetős bizonyossággal hihetém, hogy azok valóban
művészektől származnak. A lefüggő nagy ponyva mellett, melynek egyik
fele igen jellemzőleg temetőt, a másik pedig művészet-dicsőitést
ábrázolt, átcsusztam tehát s legott világosság lőn előttem és azon dicső
látvány által, mely most bámulni nem győző szemeim előtt mutatkozott,
eddig kiállott fáradozásimért oly dúsan és egyszersmind édesen érzém
magamat megjutalmaztatva, mint a vándor, ki már nagyon elfáradt s
meggyőződik, hogy az előtte pompázó város, melyből már a kedves
bográcsoshús illatát véli orra felé illatozni, – délibáb volt.
Egyébiránt azt csakugyan nem tagadhatám, hogy valósággal a
tulajdonképeni szinpadon állék, azon ünnepélyes jelentőségű helyen, hol
emberi emlékezet óta mindig csak egy ember uralkodik, még pedig oly
iszonyú korlátlansággal, hogy a szabadság valódi barátja nem is
tekinthet borzadály nélkül e helyre, hol az önkénynek megdönthetlen
trónja áll, lábbal taposva a szabadság után sóvárgó elme minden
fölvillanását. Az önérzet lázrohama egész roppant birodalmakat
semmisített meg, hatalmas kényurakat porba zuzott, nemzeteket teremtett
és mély sírba temetett, szokásokat változtatott, nyelveket örökre
elnémított; szóval: teremtett és semmivé tett. Ámde e parányi helyre
mégsem birt befolyással lenni. Hatalmas népszónokok hallaták itt
magokat, ereiket sör és bátorság duzzasztá s szavaik a mennydörgés
hangjával is fölértek; de szót sem merészlettek szólani, mi az itt
uralkodó kényúrnak tetszésére nem volt. Haddöntő vezérek félelmes
csatákat víttak, lábukat már az ellenséges vezér nyakára akarák
feszíteni; de a zsarnok hátrálást parancsolt s a győzelmes daliák
hátrálni kényszerültek. Kényurak, kik előtt az egész ismert és
ismeretlen világ remegett, vakon kötelesek minden szavára figyelni, sőt
mi több, az egymással czivakodó irók is rögtön elnémulni kényszerülnek,
ha ezen zsarnok azt kívánja. És kicsoda tulajdonképen ezen rémes
zsarnok? A sugó!
A segédszerkesztő csakugyan ott volt s egészen a szívemelő látványba
látszott merülve lenni, midőn mellette megállapodám; s meg kell
vallanom, hogy elmélyedését igen természetesnek lelém, midőn szemeimet a
szinpadon végig jártatám. Egyik oldalán hangjegytám előtt hosszú hajú
kartanító állott, hegedűjéből mindenféle hangokat csiholva ki, melyeket
számos kardalnok tehetsége szerint utánozni törekedett torkával. Ezen
erőlködést kézzel lábbal is elősegíték s a kartanító mindenesetre
beérhette a jó szándékkal. A másik oldalon a néma személyek vezetője
kínozta el magát egy csoport munkanélküli arszlánokkal, kiknek este
hadsereget kelle képezniök. Ezek igen példás rendben lépdeltek
mindenfelé s csak aránytalan növésük volt szembetünő, mert egyik például
kalapostól sem ért a másiknak kecskeszakállaig; de ez, mint utóbb
hallám, szándékosan történt, hogy a közönség annál világosabban
láthassa, mikép ez már tökéletesen vert had s azért van ily aránytalanul
összetákolva mindenféle szerencsétlen hulladékból. Egyébiránt este, a
lámpafény homályánál, pánczélban és forgós sisakban csakugyan mégis elég
ijesztő külseje leend e hadseregnek; midőn azonban csak imígy
pongyolában van a művészet, akkor valóban semmi rendkivülit nem lehet
tőle követelni.
– Barátom uram, – így szólék csodálkozva a segédszerkesztőhöz, miután az
itt látottak és hallottakat vele röviden közlém, – mindig oly példás
rend uralkodik itt?
[Illustration: Művészet pongyolában.]
– Mindig, – felele ő méltányló tekintettel, – sokszor pedig még ennél is
példásabb.
– Azért halad ezen szinház oly szépen.
– Úgy van. Kár, hogy nemzeti szinpadunkon nem uralkodik ily szép rend.
– Tehát ott nem megy minden ily szépen?
– Világért sem; ott egyetlenre sem bukkant volna ön itteni szép
tapasztalásaiból.
– Valóban?
– Úgy van.
– Mily kár!
– Nemde?
– A mieinknek sem kellene elmaradniok a rendre nézve.
– Hiszen épen azért vagyok itt.
– Igen?
– Úgy van, lapomban híven előterjesztem majd mind azt, mit ön látott s
magam is tapasztaltam és reménylem, hogy szavaim termékeny földbe fognak
hullani.
Ezután elmondám Pándy és Dalmer kalandját s csakhamar megegyeztünk a
rendszabályokra nézve, miket holnapra szükségeseknek tartottunk tervem
előmozdítására és a szálkás deszkákról a göröngyös kövezetre léptünk,
mert az ebéd ideje legyőzte bennünk a művészet és pongyolája iránti
ihletettséget.


XXXIX. Fátyol titka.
Csak két negyedet ütött háromra, midőn már helyet foglalék azon sarokház
közelében, hová a kis Móriczot délután három órakor visszahozni igéré
azon hölgy, kinek látását oly fontosnak tartám, hogy az öreg Móricz
elszalasztását is feledhetőnek vélém, ha itt most tökéletesen tisztába
lehetne jőnöm.
Alig állék azonban néhány pillanatig helyemen s már észrevevém, hogy
valóságos botránykőül szolgálok. A velem szemközt álló földszinti ház
ablakánál csinos asszonyka ült, kezében kötéssel s szemeiben hő
elragadtatással; átellenében fiatal férfi ült, kezében könyvet tartva s
szünetek közt szemeit a hölgyre emelve, ki meg nem foghatá, hogy mért
állok oly meredten helyemen s azért a függönykét behuzá. Lám, gondolám
édes megnyugvással, mégis sok hű nő van ám a világon, ime, ez függönyt
von elő, hogy szemeim elől magát elvonhassa, egyszersmind értésemre
adván, hogy nem szépen viselem magamat.
Azon házból, mely mellett állottam, egy öreg asszony lépett ki és
udvariasan szóla, miután kissé körültekintett:
– Nem méltóztatik besétálni?
– Köszönöm.
Az asszony mogorván dünnyögve vonult vissza a házba s én kellemesen
meglepetve gondolám: ime, nagy városban is él még a vendégszeretet;
engem ezen asszonyság életében most látott először s mégis
vendégszeretettel szólított hajlékába, hogy az utczán meg ne unjam
magamat s puha székén vagy pamlagán megpihenjek; de köszönöm szépen, én
majd csak állok most, legalább kivételképen, mert a magyar különben
mindig csak ülve szokott haladni, azaz: mindig gyűlésekben csücsülgél és
azt véli, hogy ugyancsak nagyot tett, ha ezen örökös gyűlések és ülések
közben néha-néha még beszél is valamicskét.
A szomszéd utczából egy derék férfi közelíte, oly ingadozva, mintha
politikai lakomából jőne, csakhogy nála nem az elvek, hanem lábak
ingadoztak. Közelebb érvén hozzám, lábait megállítni törekvék, mi nagy
nehezen sikerülvén neki, akadozva szóla:
– Rám méltóztatik várakozni?
– Nem.
– De mégis engem méltóztatott keresni?
– Nem.
– De én itt lakom ezen sarokházban.
– Mondom, nem önre vártam.
– Talán mégis, mert én énekesmester vagyok, engem sokan keresnek.
– De én nem.
– Furcsa!
Ezzel nagy nehezen a sarokházba botorkált, miután többször visszatekinte
felém s fejét csóválta, mintha nem akarná hinni, hogy csakugyan nem reá
várakoztam.
Alig tünt el a kapu mögött s egy bérkocsi közelíte, a kocsis kalapját
érinté s kérdőleg tekinte rám, hogy nem akarok-e üres hintajába ülni?
Fejemet kedvetlenül rázám és a kocsis tovább hajtott, csodálkozva
tekintvén néhányszor vissza, mintha meg nem foghatná, hogy ugyan mért
állongálhat jól öltözött ember a város ezen elhagyatott, vagy legalább
néptelen részében.
Most házaló zsidó állott meg előttem s nagy alázatossággal köszönte és
bizalmasan suttogá, mi alatt gondosan körülnézett:
– Talán károsulni méltóztatott?
– Nem.
– Bocsánatot kérek, csak azért gondoltam, mivel ezen távol utczában
méltóztatik állani és körültekinteni.
– Tehát veszedelmes ezen utcza?
– Nem, hanem én ismerős vagyok itt és nyomába szoktam annak jutni, a mi
itt vesz el; azért bátorkodtam szólani.
– És ha csakugyan vesztettem volna valamit ezen utczában?
– Úgy fél áron visszaszerzem, ha nem böcsületes ember találta meg.
– Hogyan?
– Igen, mert az ilyen vagy megtartja, vagy hirlapokban jelenti és díj
nélkül adja vissza tulajdonosának a talált tárgyat.
– Ah, értem.
– Engedelmet kérek.
A házaló távozott s én ismét új keresetmód megismerésével gazdagodtam.
Egy közel szurtos csapszékből igen csinos külsejű fiatal ember jő ki,
hosszú haját félre simítja hevült homlokáról, zsebéből tárczát von elő,
valamit jegyez bele és nagyszerű lépésekkel távozik.
Ugyan mikép tévedt ez ily szegényes csapszékbe, melyben fuvarosok és
targonczások mulatozásnak engedik át magokat és régi bevett szokás
szerint paczalt kapnak, midőn paprikás csirkét rendelnek meg? Ez
alkalmasint azon távolról bevándorlott firkászok egyike, kik
árcsökkentés útján magasztalják az idegen művészeket, az ittenieknek
pedig ebéd- és vacsoráért szolgálnak a művészet érdekében és néha
azoknak is juttatnak egy pár sült falatot, kik megvásárlott
sületlenségeiket ingyen közrebocsátják. Ha azután ezen művészi források
kissé apadni kezd, akkor a zugcsapszékeket járják el és ingyen-ételhez
törekszenek jutni, mit mikép néhányszor saját szemeimmel látám és
tulajdon füleimmel hallám, ekkép visznek véghez.
Az ily bevándorlott szarka, mások tollával, vagyis fizetetlen ruhákkal
fölpiperézve, nagy elbizottan lép csapszékbe, mintha csak tüzet akarna
kérni, hogy krajczáros havannai szivarát meggyujthassa és úri hangon
szól:
– Tüzet!
A korcsmáros, mivel pinczére nincs, maga ugrik föl s gyufát gyujt az
úrfinak, ki isten tudja melyik németországi kávéházban kezdé irodalmi
pályáját, mint tekeőrs most orrát fintorgatja a gyufa bűze miatt és nagy
leereszkedéssel kérdi a csaplárost:
– Ugyan mikép tud ön e zugolyban megélni, kocsmáros úr?
– Csak úgy lassacskán, – felelé szokott elmés modorával a nyárspolgár.
– Járnak vendégei?
– Meglehetősen, főkép ünnepnapokon és este, munka után.
– Igen, de képzelem, hogy azok bizony nem sokat fogyasztanak.
– Százakat ugyan nem, de egy pár paprikás csirkét mégis fölemésztenek.
– És az is készül itt?
– Oh, igen!
– Ennek örülök, mert ezen ételt igen szeretem s külföldön többször
tapasztalám, hogy ily kisebb «vendéglőben» az efféle közönségesb
ételeket sokkal jobban készítik, mint a nagy vendégfogadókban.
– És olcsóbban.
– Valóban?
– Csaknem fél áron.
– Szinte kedvet kezdek érezni, ön állításának megkisértésére.
– Méltóztassék.
– Nem kell sokáig várakoznom?
– Tüstént kész lesz.
– Tehát csak szaporán.
– Sietek.
– Mert fél óra mulva X… bárónővel ki kell kocsiznom.
A bakon sem, jó fiú, gondolná a kocsmáros, ha ezen iparlovagot ismerné;
így azonban csak a csirkére gondol s hogy úri vendégének minél előbb
szolgálhasson, ki az alatt a legújabb dalművekből fütyöl és énekel, mi
az asztal alatt szundikáló uszkárt nagy nyugtalanságba hozza, elannyira,
hogy néhányszor meg is kisérti hangját a dalba ömleszteni, de gazdája
által csakhamar hallgatásra kényszeríttetik.
Végre a csirke elkészült, a firkász asztalhoz ül és finnyásan kezdi a
csirkét szagolni és lassanként szájába rakni, mintha azt sem tudná, hogy
mikép kell ily közönséges ételhez nyulnia s mintha mindeddig csak
ezüstről falatozott volna, pedig minden darabot kétszer nyel el, előbb
szemeivel és azután szájával s csak azt sajnálja, hogy egyszerre nem
tolhatja torkába a jó falatokat, mikhez vajmi ritkán szokott jutni s
ezen vágy csakhamar annyira erőt vesz rajta, hogy egészen megfeledkezik
rangjáról és ugyancsak nyeli a jó zamatú darabokat. E közben így
beszélget a kocsmárossal:
– Valóban jó!
– Örvendek.
– Még nem ettem ily jó paprikást Pesten.
– Szerencsémnek tartom.
– Ezen étel meggazdagíthatná önt.
– Hehehe!
– Valóban. Még egy meszely sört kérek.
– Méltóztassék.
– Ez is igen jó.
– Tisztán szoktam vele bánni.
– Érzem. Nagy vendégfogadókban többnyire csak hamisított italt kap az
ember. E csirke és sör, ismétlem, rövid idő alatt gazdaggá tehetné önt,
valóban gazdaggá.
– De ugyan mikép?
– Ha a belvárosiak is tudnák, mily élvezethez juthatnak önnél.
– Oh, messze vagyok a várostól.
– Az nem baj, egy kis séta annál nagyobb étvágyat gerjeszt.
– De mit tegyek tehát?
– Tudatni kellene a közönséggel, hogy mit lelhet önnél.
– De mikép?
– A ...ilapban.
– Sógoromtól hallottam, hogy az efféle hirdetések sok pénzbe kerülnek és
nem igen sokat használnak.
– Elhiszem bizony, hogy egyszerű hirdetések nem igen sokat használnak,
mert azokra csak azt mondja a közönség, hogy minden czigány a maga lovát
dicséri. De más által kell önnek dicsértetnie, még pedig nem a
közönséges hirdetések közt, hanem magában a lapban.
– De mikép tehetném azt?
– Lássa, én író vagyok s mulatságból gyakran irok apró czikkelyeket a
...ilapba; én szivesen szólnék benne önről s fogadom, hogy mindennap
legalább negyven csirkéje fog elfogyni, kétszer annyi itcze sörrel.
– Lehetséges-e?
– Böcsületemre mondom, mert a ...ilapot az egész város német lakossága
olvassa. És én ezennel igérem, hogy meg is fogom azt tenni.
– Hálám –
– Mivel tartozom?
– Oh, kérem alázatosan, legnagyobb szerencsémnek tartom, hogy
szolgálhattam. Hálám –
– Micsoda? Ön megsért.
– Kérem alázatosan, ne méltóztassék csekély hálámat megvetni és
méltóztassék gyakran megtisztelni becses jelenlétével és mindenkor
legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha –
– Ám legyen tehát.
– Köszönöm alázatosan.
– De még egyet.
– Méltóztassék.
– A beiktatásért két forint szokott járni.
– Oh, ezer örömmel. Itt van.
– És önnek azon lapra tüstént előfizetnie kell hogy új vendégei szellemi
élvezetet is leljenek. Az igazságos dicsérettel bizonyosan meg lesz ön
elégedve.
– Oh, még egyszer alázatosan köszönöm. Tüstént előfizetni szaladok.
– Jól van, ajánlásom gazdaggá fogja önt tenni.
– Hálám –
– Kérem, kötelességünk embertársainkon lehetőségig segíteni. Ajánlom
magamat.
– Alázatos szolgája.
A firkász távozik, a dicsérő czikket megírja, az új előfizetőhez jutott
lap közli azt s a firkász a két forintot megtartja és még néhányszor jól
lakik ingyen, a kocsmáros pedig hiába várja meggazdagodását.
Ezen sajátszerű iparlovagok igen veszélyes emberek, mert nemcsak ily
fogáskákra vetemülnek, hogy élhessenek, hanem ha ilyesmik miatt titkos
zugaikból elővonatnak s derekasan megdorgáltatnak, a böcsületes
dorgálókat, kik tetteikről a rejtő fátyolt ellebbentik s titkaikat
napfényre derítik, sárral dobálják, aljas ráfogásokkal illetik s
böcsületöket mindenkép gyanusítgatják; részint, mivel nem szenvedhetik
másban azt, mi saját kebleikből már rég tökéletesen kihalt; részint,
mivel jól tudják, hogy önérzettel biró férfiú velök sem tollal, sem
egyéb eszközzel nem szálhat szembe; a közmegvetést pedig, mely úgyis
sarkaikhoz van lánczolva, büntetésnek tartani többé nem birják.
Ily csalitlovag ez is, ki e csapszékből kijött s most odább siet
sátorfájával.
De ime, ott nyitott bérkocsi közelít, benne fátyolos hölgy ül, ölén kis
gyermeket tartva. Ez alkalmasint az, kire én várakozom. Bevárjam őt?
Nem, ha előbb szólna az özvegygyel, megtudná, hogy ott valék déltájban s
vagy elkészülhetne megjelenésemre, vagy épen egészen kikerülhetné, hogy
vele találkozzam.
Ezt gondolám s gyorsan a házba siettem, hol ismét varrásnál lelém az
asszonyt. Azonnal így szólék hozzá:
– Itt vagyunk már.
– A nagyságos asszony is?
– Igen, kissé előre jöttem, körültekinteni, hogy nincs-e itt idegen.
– Oh, én mindig egyedül vagyok.
– Helyes.
– Elébe megyek a nagyságos asszonynak.
– Nem szükséges, már itt van.
És úgy volt. A kocsi megállapodott s kevés másodpercz mulva szobába
lépett a fátyolos hölgy, gyermekét ölében tartva.
Én az ablak melletti szekrényhez simultam, hogy mindjárt beléptekor nem
veheté észre ottlétemet. Fátyolát tehát fölemelé, a kocsiban
elszenderült gyermeket gyöngéden megcsókolá, csöndesen ágyára fekteté és
– felém fordult.
A fátyol titka tehát föl volt födözve, vonásiban azon asszonyra
ismertem, kit koporsóban s Dalmer oldalán kettős alakban láttam.
Meglepetését hasznomra akarám fordítani s azért kezét merészen
megragadám és nyugodtan kérdém:
– Ön itt, szép – Eszter?
– Uram! – rebegé a hölgy s eszméletlenül az ágy mellett álló
szalmaszékre rogyott.