Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 10

pedig a következő történetet mondá el, oly hideg s szilárd hangon, mely
kétségbe vonhatlanul tanusítá, hogy az iszonyú fájdalom következtében
már legszilajabb érzésein is korlátlanul uralkodni tudott.


XXII. Rablókaland.
E föld nagy, mint a hatalom, mely azt alkotá, s szép, mint a gondolat,
mely e hatalomnak irányt adott.
E nagy földet számtalan élő lény lakja, okos és oktalan, emberek és
állatok. És ezen emberek s állatok, legyenek bár szelidek vagy vadak,
mind külön hazával birnak, mely áldásokkal halmozza őket, s melyet ők
szivök mélyéből szeretnek, vagy melyhez természeti ösztönük egész
erejével ragaszkodnak.
Van azonban az emberek külön osztályai közt nép, csak egy nép széles e
világon, melynek nincs hazája, melyet szeressen, s mely őt áldásaival
halmozza! E boldogtalan nép az egész nagy világban el van szórva, hol
létezését irgalomból eltűrik, s habár földig alázza is magát, mindenütt
csak gúny és megvetés jutalma; mi csoda tehát, ha végre gyűlölnie kell
ott, hol szeretnie nem szabad, s ha az átkot nem viszonozhatja áldással?
Hiszen a féreg is felgörbed, ha tapostatik! Uram, kell-e mondanom, hogy
e szerencsétlen népet Izrael boldogtalan fiai képezik?
Ezen elnyomatott nép egyik családjában születtem én. Atyám gazdag vala
és tekintélyes, mert az is mélyen szokott a pénz előtt meghajlani, ki
különben az emberiség legszentebb jogait sem irtózik lábbal taposni. A
zsidó ezt jól tudja, mert mindennap tapasztalja és azért pénzt, s mindig
csak pénzt törekszik szerezni, bármi uton kelljen is ahhoz jutnia, mert
sajnosan meg van győződve, valamint már szüléi és ezek ősei meg valának
győződve, hogy egyedül a pénz azon eszköz, mely által magokat, legalább
bizonyos pontokig, a többi emberek közé emelhetik.
Atyám szeretete azonban számomra, valamint testvéreim részére is,
nemcsak anyagi, hanem szellemi kincsekről is gondoskodott. Oly
neveltetésben részesültem, melynek bármely nemes hölgy is büszkén
örvendhetett volna. De bár négy nyelven tudtam is ártatlan kebellel
boldogságért imádkozni, mégis sulyosan nehezültek rám a sorsnak vészes
csapásai. Még maga a jó nevelés is, mely különben minden embernek áldást
biztosít, csak átkot gyümölcsözött árva fejemnek!
Népünknél, mint már mondám, a férfi csupán vagyonszerzésre kénytelen
életének legszebb részét áldozni, s csak akkor gondolhat házasságra,
midőn már annyit gyüjtött, hogy leendő gyermekeinek első szükségeit
födözhetni véli. E rendszer mellett vajmi természetes, hogy a műveltebb
s gazdagabb zsidó hajadon csak szerfölött ritkán lelhet szellemi
tekintetben magához hasonló férjet, sőt korához illőt sem gyakran, mert
a nélkülözések és fáradalmas üzérkedés korán görbesztik meg Izrael
fiainak testét és az édes szenvedélyek viráginak himporát letörlik.
Egyébiránt, ha mindez, szerencsés véletlenség következtében, néha
kivételt szenvedne is, van még más mostoha körülmény, mely, különösen a
műveltebb zsidó hajadonra, súlyosan nehezül. Unokáról unokára száll
ugyanis annak tudata, mikép pártfogást e földön egyedül csak családja
szük körében lelhet, s valamint ez neki mindene, ugy ő viszont annak
egyetlen reménye és öröme. E viszony vak engedelmességre szoktatja a
gyermeket szüléi iránt, s minden atya korlátlan urrá lesz a családban,
melynek minden tagja vakon engedelmeskedik neki, meg lévén győződve,
hogy a nyomasztó külviszonyoknál fogva, a családfő csak a legjobbat és
azt akarhatja, mit paizsul szegezhetni ki e nyomasztó viszonyok
csapásinak elhárítására. Iszonyú hatalom ez, uram, mely a szabadnak
született lelket magát bilincsre veri, de boldogtalan állapotunkban
mégis mellőzhetlenül szükséges, mert végső elpusztulástól egyedül csak
ez mentheti meg szerencsétlen népünket!
E családi viszonyoknál fogva nem csodálandja ön, hogy ellenállás nélkül
hajlottam atyám parancsára, midőn éltes kereskedőt vezete szobámba,
mondván: ez férjed lesz! Keblemben forrón buzgott ugyan a vér, s nekem
is voltak bájos álomképeim, melyek minden tizenhét éves lányka szívét
édesen remegtetik meg; de az atyai akarat fagyos lehellete elhomályosítá
e vonzó rajzait az ifjusági ábrándoknak és én neje levék azon férfiúnak,
a nélkül, hogy magamat ez által boldogtalannak éreztem volna, mert
hiszen ő sokkal gazdagabb vala atyámnál, s bennem becsülni tudandja
leendő gyermekeinek anyját. Így okoskodtam én, mert ily okoskodásra
valék tanítva.
Összekelésünk után alig telt el néhány év, s férjemet nagy kiterjedésű
kereskedési viszonyai rögtön külföldre szólíták, hová őt nem követhetém.
Jósága tehát, egyik nőrokona kiséretében, Füredre külde engem, hogy
lehetőségig kellemesen töltsem azon néhány hetet, melyek alatt távol
kelle tőlem lennie, s bőkezűsége oly fénynyel környezett, hogy Füreden
megjelenésem alkalmasint nem egy nemes hölgy keblében gerjeszte
irígységet.
Az ily diadal különben édes táplálékul szokott az asszonyi kebelnek
szolgálni, s eleinte én is ilyesmit kezdék érezni; ámde e boldogító
érzelem csakhamar keserüséggé változott. Leveretve vettem észre, hogy
bármely nyilvános helyén jelentem meg a fürdőnek, mindenütt gúnyos
megvetéssel fordultak el tőlem a hölgyek, míg a férfiak szinte vagy e
sértő példát követék, vagy, mi rám nézve még iszonyúbb vala, szemtelen
kétértelmüségeket váltogattak egymással közelemben, melyek arczomba
szökteték minden véremet, ámbár gyakran teljes jelentésöket nem is
érthetém.
Sőt mi több, cselédeim sem maradtak menten e méltatlanságtól, ámbár,
inasomon kívül, keresztyének valának. S ez embertelenség annyira ingerlé
őket is, hogy kötelességöket csak mogorván s visszataszítólag
teljesíték, ámbár szeliden bántam velök és kétszeresen fizettem őket!
Tehát szállásomon csak úgy, mint nyilvános helyeken, mindenütt majd
néma, majd hangos bántalmakat kelle tapasztalnom, melyek lassanként oly
fájdalmas keserűséggel tölték lelkemet, hogy kincseim közepett is
elviselhetlen tehernek kezdém az életet tekinteni.
Rögtön szüléim házába utaztam volna vissza Pestre, de férjem meghagyá,
hogy Füreden várjam be őt, s nem vala bátorságom engedelme nélkül e
helyet elhagyni, mert tudtam, hogy férjem most már egyszersmind atyám
hajdani hatalmával bir fölöttem.
Hogy tehát a sértő bántalmakat legalább nyilvános helyeken kerülhessem,
szobámból csak fölötte ritkán távozám, s ilyenkor is többnyire
kocsimban.
A szép vidék szemlélése ismét fölvidítá sebzett kedélyemet, mert
legalább azon meggyőződéshez juttatott, hogy a nap melegében én is csak
úgy részesülhetek, mint más; hogy az erdő az én számomra is hűs
árnyékkal kinálkozik, hogy az illatos rózsa az én keblemen sem virít el
gyorsabban, mint másén; szóval, hogy a természet egyenlően részesíti
boldogító jótéteményiben azokat is, kiket a társaság nem akar kebléhez
karolni.
E sétakocsizások annyi élvezetben részesítettek, hogy mindig távolabbra
terjesztém azokat. Utóbb gyakran hajnalban hagyám el Füredet, s közel és
távolabb falukban reggeliztem és ebédeltem, hol mindenütt szivesen
fogadtak, részint apróbb adományaim miatt, részint mivel kilétemet nem
tudták.
Egykor szinte ily nagyobb kirándulást tevék, s dél tájban a hüvös Bakony
egyik útján haladtam lassan előre kocsimban, szabad szárnyakra bocsátva
gondolatimat.
Minden, mit regényes erdei kalandokról valaha olvastam, fölelevenült
emlékezetemben. Hölgyszabadító lovagok a középkorból, rablók, szent
földről visszatérő zarándokok, kétségbeesett szerelmesek árnyékai,
legcsodásb csoportozatokat képeztek édes ábrándozásba merült tekintetem
előtt, s más boldogabb világba helyzének át, melyet könyveimből már
akkor szeretni tanultam, midőn még a valódinak keserűségeit nem is
ismerém.
E közben elevenen azon kalandok hősének képzelém magamat; minden
földmélyedésből pikkelyes sárkányokat láték ellenem zúdulni, minden
szellősuhogásban kisértetek s rémek suttogásait vélém hallani, minden
bokor mögül rablócsapatok rohantak ellenem; de én nem rettegtem, mert
mindezeket kellő pillanatban, vértezett magas lovag riasztotta el, ki
sóhajtva hajlítá meg előttem lándzsáját, s némán távozott, hogy rögtön
ismét megjelenjék, mihelyt új veszély által környeztetém. Hogy e lovag
alakja semmiben nem hasonlított férjemhez, azt ábrándozásimban épen nem
találám felötlőnek, mert hiszen regényekben is többnyire nem a férj az,
ki fenyegető veszélyekből a nőt csodásan és váratlanul kiszabadítja.
Édes merengésimből vad szitkozódás ébreszte föl, s ugyan e pillanatban
kocsim ajtaja robajjal megnyittatott, s karomat durva kéz által
megragadtatva érezém.
Első pillanatban álomnak képzelém e jelenetet, de csakhamar meggyőződém
az iszonyú valóságról. Kocsimat, melyben egyedül ülék, minthogy férjem
rokona, betegeskedés miatt, honn maradt, rablók támadák meg, kocsisomat
leüték, s engem a hintóból kirántottak. Azután az egész kocsit
megmotozták, de semmit sem találtak, néhány apróságon kívül, miket egy
pár beteg parasztasszony s gyermekeik számára vittem.
A rablók tehát boszúsan fogtak körül, s vadul ordítoztak:
– Ide pénzedet!
– Mutasd meg a hintó rejtekeit.
[Illustration: Rablókaland.]
– Hol vannak kincseid?
– Szólj, vagy meghalsz!
Hiában könyörgék kiméletért, hiában esküvém, hogy csak sétálni
kocsiztam, s nincs nálam több néhány forintnál; ők szavaimnak nem hittek
s végre legiszonyúbbal fenyegettek, mi még a halálnál is irtózatosb
vala.
Ekkor szolgám nyelvünkön tanácsolta, hogy írjak nekik kötelezvényt s
talán szabadon fognak bocsátani. Én azonnal tárczám után nyultam és írni
akartam, de most még nagyobb indulatossággal tört ki ellenem a förgeteg.
Az egyik rabló dühösen ragadá ki kezemből a tárczát és vadul ordítá:
– Átkozott zsidó, el akarsz árulni?
– Meg akar babonázni.
– Valamennyi zsidóasszony mind boszorkány!
– Szúrd le, czimbora.
És az egyik zsivány megragadott baljával s jobb kezével kést emelt
ellenem.
Ezen elhatározó pillanatban gyors lódobogás lőn hallhatóvá s csaknem
ugyanazon perczben deli férfialak termett lóháton mellettünk.
A zsiványok kissé meghökkentek, de nem távoztak.
Elhaló szemeim az ismeretlen férfi villogó tekintetével találkoztak s
ajkai e szót dörgék, mely mennyei zene gyanánt visszhangzott fülembe:
– Vissza!
Többet nem hallék, füleim zúgtak, szemeim elhomályosultak, térdeim
összeroskadtak s mély ájulásba merültem.


XXIII. Lélekgyilkolás.
E szók után mély lélekzetet vőn a fátyolos hölgy, jobb kezével fátyola
alá nyult, mintha szemeit akarná törleni; de sóhajtva rázá fejét,
jeléül, hogy a könyek jótékony forrása végkép kiapadt már azokból.
Azután néhány percznyi szünet után, ismét előbbi közönyös hangján, így
folytatá történetét.
Mi következett ájulásom után, meddig valék megfosztva eszméletemtől,
arról szorosan nem számolhatok, mert szolgám annyira el volt rémülve,
hogy mindig ellenmondásokba keveredett, valahányszor őt utóbb ezen
eseményre nézve kérdőre vonám; megmentőm pedig nem akart erről
körülményesebben szólani, mondván, hogy nem kívánja lelkemet ez által
újonnan megrázkódtatni, mi könnyen ártalmamra válhatnék.
Midőn magamhoz tértem, már ismét hintómban ülék, mely lassan Füred felé
haladott. Mellettem megmentőm ült, kezemet gyöngéden fogva s üterem
minden dobbanását számítva. Midőn felnyiló szemeimet arczára emelém,
túlvilági lényt hivék megpillantani. Födetlen fejének fekete fürtei
dicskoszorú gyanánt csókolák magas homlokát s szemeiben, melyek az
erdőben oly vadul lángoltak, most leggyöngédebb részvét kifejezése
csillogott. Többször olvasám, hogy a mérges kigyók tekintete
varázserővel bír, mely embert s állatot ellenállhatlanul magához vonz;
azon férfi szemében ily bűvös hatalom rejlett, mert tekintetem
visszavonhatlanul függe rajta s bár lelkemet irtóztat futá el, midőn
szemei hatásának édes mérge ereimben a vért szívem felé zaklatá, mégsem
hunyhatám be szemeimet, habár életem állott volna is koczkán. Úgy
tetszett, mintha ezen arczot, e szemeket már álmaimban láttam volna;
mintha ez lett volna azon rejtélyes lovag, ki engem ábrándim közepett
minden veszélyből megmentett.
Azon néhány pillanat, melyek alatt tekintetébe mélyedtek szemeim,
legboldogabb szakát képezék életemnek; ehhez hasonló érzemény többé nem
üdvezíté keblemet.
Végre félbeszakasztá szabadítóm a csöndet s mikép létemről tudakozódék.
Mondhattam-e egyebet, mint, hogy kimondhatatlanul jól érzem magamat?!
Nevemet s viszonyaimat ájulásom alatt már kitudá szolgámtól s most magát
is megismerteté velem, mondván, hogy még csak néhány nap óta mulat
Füreden. Ezután nagy fölindulással szólott azon méltatlanság ellen,
melylyel ott a társaság által tetéztettem; hevesül kelt ki azon
igazságtalan korlátok ellen, melyek az embert embertársától elválasztják
és meghatóan ábrándozott a műveltség s szívnemesség egyedüli
uralkodásáról, melynek, mint állítá, nem lehet már sokáig elmaradnia.
S mily örömest hittem édes szavainak, melyek szívem legtitkosb
rejtekében legbájosabban zengő visszhangra találtak!
Ő Füreden gyakran meglátogatott engem s én boldogtalan, óhajtva vártam
őt és búsan látám tőlem távozni; mert ő volt az első férfi, kinek minden
szava úgy hangzott, mintha szívemből leheltem volna azokat ajkaira.
Szerelemről is kezde hozzám szólni; de ugyan kellett-e szó azon indulat
kifejezésére, melyet iránta első megpillantása óta érezék, a nélkül,
hogy ezt bár önmagam előtt is kimondottam volna?!
Azonban, ne gondolja, uram, hogy e féktelen indulat által könnyelmű
vétkezésre hagyám magamat ragadtatni. A zsidóhölgy első gyermekéveitől
kezdve tanulja, hogy előbb atyját s utóbb férjét mindenek fölött
tisztelnie kell; és e tan oly erős gyökeret ver szívében, hogy
hitsorsosim közt a női hűtlenség a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.
Látván csábítóm, hogy közönséges úton nem érhet czélt, egyenesen lelkem
ellen irányozá megtámadásait és házasságról kezde szólani. Eleinte
megdöbbentem e gondolatnál, de mézes csábszavai mindinkább növekedő
sikerrel küzdöttek gyöngülő ellenvetésim és aggályaim ellen. És ugyan
mikép birhattam volna sokáig ellenkezni, midőn a szeretet vallását
szerelem hangjai magasztalák előttem!
Igen, uram, én nem birtam sokáig ellenkezni, s titkon csábítóm vallására
tértem; kell-e mondanom, hogy ezen áldozat után csakhamar önmagam előtt
pirulnom kelle s még tükrömet is kerülém, mert szemeimből csak lelkivád
tekinte felém.
Összekelésünk azonban még mindig előre nem látott akadályokba ütközött.
Csábítóm engedelmet kért szüleitől e házasságra, de ezek nemcsak
megtagadák ezt tőle, hanem rögtön minden pénzküldeményt is
megszüntettek, hogy őt annál hamarább visszatérésre kényszeríthessék.
Segítnem kelle tehát rajta és segítettem is, mert ki egyszer eltér az
erény ösvényéről, azt már valóságos bűnre is könnyű csábíthatni.
Férjemtől, kinek, hitváltoztatásom óta, nem valék többé neje, több
nagyértékű váltó volt kezeim közt s kedvesem kihizelgé azokat tőlem,
igérvén, hogy szüléivel kibékülvén, rögtön ismét vissza fogja azokat
váltani. És ez volt oka, hogy új hitemet, valamint volt férjem, úgy
atyám előtt is, még mindig gondosan titkolám.
Ennél fogva még folyvást levelezésben állottam mind a kettővel és az
előbbitől gyakran érkeztek még hozzám tetemes váltók, melyek mind
kedvesem kezeibe jutottak, ki ellen még legkisebb bizalmatlanságot sem
táplált szívem.
Végre azonban férjemnek Pestre érkeztét tudatá velem atyám, azon
megjegyzéssel hogy mindketten kevés nap mulva Füredre fognak értem jőni.
E hír csaknem kétségbeejtett. A váltók értéke, miket kedvesemnek átadék,
már negyvenezer forintra emelkedék s a csábító vérfagylaló hidegséggel
mondá, midőn a félelmes látogatás közelítését vele tudatám, mikép
szüléivel minden áron ki akar békülni, következéskép kezemről
ünnepélyesen lemond; a negyvenezer forintot pedig elég csekély
áldozatnak tarthatom, azon megböcsülhetlen kincsért, mely által minden
művelt társaság ajtaját előttem megnyitá. Szépségem, tevé hozzá
gúnyosan, szükség ellen minden esetre biztosíthat, sőt még legnagyobb
szerencséhez s gazdag házassághoz is juttathat.
E váratlan nyilatkozat mennykőcsapás gyanánt hatott rám. Csak azt látám
még, hogy csábítóm gúnyosan meghajlott előttem és az ajtó felé távozott:
azután eszméletlenül összerogytam. A büntető isten azonban nem akará,
hogy gyors halál által szabaduljak meg az élet terheitől, hanem
eszméletemet ismét teljes épségében visszaadá, hogy életem utolsó
napjáig iszonyúan bűnhődjem.
Atyámat s volt férjemet nem merészlém bevárni, mert nem volt elég
bátorságom az elsőnek borzasztó átkát meghallgatnom s jól tudtam, hogy
az utóbbi kérlelhetlenül törvényszék elébe állítand, elorzott pénze
miatt.
Szökésre határoztam tehát magamat s drágaságimmal, miket még hajadon
koromban szüleimtől ajándékul nyerék, lakásomat éjjel titkon elhagyám.
Asztalomra levelet tevék, melyben bűneimet őszintén kivallám, csak
csábítóm nevét hallgatván el, kinek hatalma ellen úgy sem birtak volna
sikerrel föllépni atyám és volt férjem, sőt talán még nagyobb kárba,
vagy legalább veszélybe keveredtek volna.
De hová irányozzam tétovázó lépéseimet? gondolám s hosszú tusakodás után
sem birtam egyebet határozni, mint Pestre visszajőni s valamely
külvárosban elrejtezni; mert oly ismeretlen valék az ország minden
részével, hogy nem merészlék másutt menedéket keresni.
Folytonos rettegés közt végre csakugyan minden szerencsétlenség nélkül
Pestre érkeztem s néhány heti lappangás után e kis házat bérelém ki, hol
legnagyobb elvonultságban éltem egy öreg koldusasszonynyal, kit magamhoz
fogadtam.
De minő volt ezen élet! Csábítóm lelkemet gyilkolá meg! Nem mertem azon
valláshoz folyamodni, melyre földi szerelem élvezhetéseért tértem s
ahhoz sem merészlék visszatérni, melyet oly könnyelműleg hagytam el.
Bizalmam meghalt elvérzett szívemmel s lelkemmel együtt és én
vigasztalatlanul állék a vallástalanság iszonyú örvényében, egyik
szabadító parthoz sem merészelvén közelíteni; mert érezhetém, hogy
egyikre sem vagyok méltó. S ha végső kétségbeesésben majd egyikhez, majd
másikhoz folyamodtam, könyörgéseim siker nélkül maradtak és ismét azon
tompa merevültségbe hanyatlám vissza, mely csak mozgás által különbözik
a haláltól s melyben az ember még nevetni is tud egész közömbösséggel,
habár vérkönyűk égetik is lelkét.
Több év telt el e szörnyű állapotban s végre nyugodtabb kezdék lenni,
miután meggyőződém, hogy lelkem menthetlenül veszve van s valamint régi,
úgy új hitem is megtagadá tőlem a vigasztalást, minthogy mind a kettőre
méltatlanná levék.
Laktársam, az öreg koldusasszony, időtöltésből gyakran kártyát vetett
előttem s én megtanulám e mesterséget, mely nehéz gondolatimnak,
legalább néhány pillanatra, más irányt adott.
Utóbb, fogyni kezdvén a drágaságimtól nyert pénz, könnyen hivő
bolondoknak jósolgatni kezdék a kártyákból, kik kétes jövendöléseimet
jól fizeték, melyek gyakran teljesültek, minthogy mindenki többnyire
tetszése szerint szokta a kétértelmű jövendöléseket magyarázgatni. A
hozzám tóduló könnyen hívők száma mindinkább szaporodott, lakásomat úgy
rendezém, hogy az érzékekre annál inkább előre is hathassak s végre e
képet föstém, remélvén, hogy talán valamikép nyomába juthatok a gaz
csábítónak, ki lelkemet meggyilkolá; mert a boszú azon érzés, vagy
szenvedély, mely legutoljára hagyja el a kihamvadt emberi keblet; és
minél inkább meggyőződtem, hogy jelenem és jövendőm örökre és
menthetlenül veszve van, annál erősebben dúlt bennem ez utolsó
szenvedély, a kérlelhetlen boszú.
Közlekedésem a külvilággal, hiremmel együtt, napról-napra növekedett, s
csakhamar leírhatlan pokoli örömmel tapasztalám, hogy e képet nem hiában
föstém s hogy meg fogom magamat boszulhatni azon, ki által az emberiség
köréből véres kezekkel örökre kitaszítattam.
Megtudtam, hogy csábítóm Pesten van s több alakban folytatja gyalázatos
mesterségét; megtudtam, hogy ön üldözi őt s már többször nyomában volt.
Elhatározám tehát, hogy boszúmat kielégítem, vágóhidra terelem őt és
azután bucsút veszek az élettől, ha csakugyan életnek mondhatni a lelki
vigasztalás nélküli gyászos tengődést.
A fátyolos hölgy elhallgatott, csontos ökleit fenyegetőleg emelé a kép
felé s fejét mellére horgasztá.
Rövid szünet után azonban hirtelen fölegyenesült s remegő hangon mondá:
– Megnevezzem a gaz csábítót?
– Ismerem őt! – viszonzám megrendülve és szinte fölállottam.
– Bizhatom ön segélyében?
– Tökéletesen.
– Éjfél előtt főrangú hölgy volt nálam –
– Láttam.
– Ismeri ön?
– Igen.
– Most ezt hálózza körül a gyilkos. E hölgyet komornája által birtam
idejövetelre s most rávettem őt, hogy rövid idő mulva csábítómmal fog
itt megjelenni.
– Valóban?
– Igen. Akar ön akkor segélyemre lenni?
– Legnagyobb készséggel.
– Bármi történjék is?
– Igen.
– Jól van. A grófnő előre tudatni fogja velem azon éjszakát, melyben
kedvesével hozzám jövend és én azonnal tudósítani fogom önt előbbi
küldöttem által.
– De kicsoda azon rejtélyes hölgy?
– Szenvedő társam.
– Többet nem mondhat ön?
– Jól tudja ön, hogy kitől hallhat többet.
– Értem. Holnap mindent tudni fogok.
– Addig mély hallgatást tanácslok önnek, mert különben még egyszer
kisiklik kezeink közől a ravasz gyilkos.
– Gondom lesz reá.
– Most ki fogom önt kisérni.
– Még egyet.
– Méltóztassék.
– Egy gyanus külsejű férfi is volt itt ma éjjel, ki bizonyos bűnös
vállalatra nézve tanácsot kért ön kártyáitól.
– Igen.
– Minő vállalat az?
– Hölgyrablás.
– Hol? Kicsoda?
– Azt nem tudom.
– S nem ismeri ön azon férfit?
– Nem.
– Hm, talán mégis nyomába fogok e gazságnak jutni.
– Alkalmasint egészen el fog az maradni, mert nagyon ráijesztettem a
gazemberre.
– Adja isten. De bocsánat, nem lehetne, mielőtt távoznám, ön vonásait
látnom?
– Uram, én élő halott vagyok s a halottak vonásai visszariasztók.
Arczomat e házban még senki nem látta s halálomig nem is fogja látni
senki.
E szók után kezével intett a szerencsétlen hölgy, én követtem őt s kevés
percz mulva bezárá mögöttem az utczaajtót és én egyedül állottam az éji
sötétségben.


XXIV. Éjszakai madarászat.
Miután e házat, melyben az elvetemültség azon szerencsétlen áldozata
szenvedett, kivel ily csodásan találkozám, jól körültekintém, hogy
szükség esetén gyorsan és könnyen föltalálhassam, csöndesen a belváros
felé irányozám lépteimet.
Az épen hallott gyászos történettől nem birám gondolataimat elvonni s
meg nem foghatám: mikép kerülhette el Dalmer, számtalan gaztette
daczára, a büntető igazság ostorát. Úgy látszott, hogy minden sikerült
bűne csak ösztönül szolgált nála még nagyobb gaztettek elkövetésére;
mintha a sors kedvet lelt volna annak megkísértésében, hogy ugyan mennyi
rosszat képes egyetlen gyarló ember elkövetni. Ha ez csakugyan úgy volt,
akkor a gyarló ember nagyon is félelmesen bizonyítá be, hogy roszban nem
bír elfáradni és hogy az emberi erő korlátolt gyarlósága többnyire csak
akkor szokott mutatkozni, midőn jóra kellene azt használni.
Még egyszer átfutám a hármas alakú gaz kalandor csínjait, de
alakoskodásaira nézve mégsem birtam egészen tisztába jutni. Hogy minden
őt környező veszély daczára sem akar Pestről távozni, annak kulcsát
könnyen fellelhetém ugyan azon tervében, mely szerint a gazdag Dongai
grófnőt nőül akará venni; de hogy mi lett Móricz nejének holttestéből,
ki volt azon ifjú és hölgy, kiknek társaságában őt láttam s kik
meglepőleg az elhunythoz hasonlítottak, azt egyáltalában nem birtam
magamnak megmagyarázni, valamint késedelmezését sem. Ő már több hét
előtt összekelhetett volna Dongainéval s mégis halogatni látszott e
lépést s legújabban távozásra törekvék birni a szép özvegyet, mit
bizonyosan nem ok nélkül tett. Talán Börger Lenke iránti szerelem
tartóztatá őt Pesten? Vagy Dongainét is meg akará csalni? Ezek mind oly
titkok valának, miknek föloldására nem birék kulcsot találni.
E tépelődésimet lódobogás zavará meg. Hátra tekinték s azonnal
megállapodám, mert a közel mellékutczából igen sajátszerű csoportot
láték közelíteni.
Elől városhajdu lovagolt kivont karddal, mellette virasztó lépdelt, nagy
négyszögletű lámpával és hosszú alabárddal kezeiben. Ezeket nyomban két
divatos öltözetű fiatal uracs követé, kik semmit nem tarthattak
kezeikben, mert karjaik szorosan hátra voltak kötve. Kalapjok mélyen
szemökbe volt nyomva s az egyik az «Ezred leánya» kedvencz dalát
fütyölé, míg a másik néha-néha ugyanannak éneklését kísérté meg, mi
azonban nem igen akart neki sikerülni, mert mindig csakhamar
elhallgatott, mintha nemcsak kezeit, hanem torkát is kötél szorítná
össze.
Ezek után rongyos öreg ember sántikált, iszonyúan káromkodva és mérgesen
erősítve, hogy a hajduk szörnyű tévedésben vannak becses személye iránt,
melyet bizonyosan meg fognak bánni. Mellette mintegy tizenkét éves fiú
tántorgott, rongyos gatyában s fekete frakkban, melynek azonban csak egy
ujja volt már. E fiú haja oly bozontos vala, hogy szabad növésében a
fésü zsarnok hatalma által bizonyosan még soha nem akadályoztatott;
csizmája pedig oly rongyos volt, hogy mind a tiz lábujjának körmeit
legnagyobb kényelemmel vagdalhatta el, a nélkül, hogy azért csizmáit le
kellett volna huznia. Álmosság, vagy részegség miatt tántorog-e, azt
nehéz voltaképen meghatározni s legjobb lesz mind a kettőt elhinni, mert
így legalább mindenesetre el lesz az igazság találva. Valóban, ezen fiú
igen hosszú életnek fog örvendhetni, ha a halálbüntetés csakugyan
eltöröltetik.
E reménydús egyént két sugár termetű hölgy követi, kik oly diszesen
vannak öltözve, hogy a műértő közönség a szinházban bizonyosan szörnyű s
rémséges tapsviharral tisztelné meg azon szabót, ki e ruhákat varrta.
Még csak a kalapról lengő kék fátyol és kezeket fedő fehér keztyű sem
hiányzik. A keztyűs kezek azonban, fájdalom, szinte hátra vannak
kötözve. Igen kár, hogy arczaikat az irigy fátyol eltakarja. Ah, de most
szólnak:
– Majd kikapják kendtek a magokét!
– Ily szemtelenül bánni velünk.
– Mintha valami sehonnaiak volnánk.
– Jól ismernek bennünket.
– És majd megbánatják kendtekkel ezen durvaságot!
Hangjok kissé rekedt ugyan az éjjeli levegő miatt, de azért mégis
beillenének énekesnőknek a Duna partja mellé. Ugyan kik lehetnek ezek?
Ki tudhatná azt! Sok rekedt hölgy találtatik oly nagy városban, melynek
több szinháza van.
Utánok egész méltósággal öreg asszony tipeg, két lefüggő hajú paraszt
szolgáló közt. A két lány keservesen sír, a vén sárkány pedig
hallgatásra inti őket, többi között ezeket mondván:
– Ostoba ludak, ne pityeregjetek! Csak látszik, hogy még nem régen
vagytok Pesten. Hiszen nem esznek meg benneteket. Egy pár hétig jól
kipihenitek magatokat és azután ismét hegyen-völgyön lakodalmazhatunk.
Most két szálas legény lesz látható, nem divatos, de tiszta öltözetben.
Az egyik kissé lehorgasztja fejét, a másik ellenben büszkén jár, mintha
csapszéki diadalról térne vissza és parancsoló hangon szól:
– Hajdu!
– Hallgass, gazember.
– Hajdu, mondom, ne gorombáskodjék, mert megbánja. Bocsásson szabadon.
– Majd ha fagy.
– Én nem öltem és nem is loptam.
– Tiltott játéknál találtunk benneteket és ez elég. Előre!
– Hajdu, mondom, bocsásson szabadon, ha uraknak szabad magokat
mindenféle játékkal mulatni, hát nekünk mesterlegényeknek ugyan miért
nem? Bocsásson szabadon, mondom, mert a tizenkilenczedik században, az
egyenlőség századában élünk.
A hajduk nevették ezen okoskodást s gyorsabb haladásra nógatták a diszes
társaságot, melyet néhány félmeztelen férfi s némber egészíte ki, kik
mogorva közönyösséggel baktattak a többiek után. Két gyalog s egy lovas
hajdu nagy gonddal őrködött az akaratjuk ellen előttök sétálók minden
mozdulata fölött.
Az egyik hajdut történetesen ismerém s azonnal fölvilágosítást kérék
tőle e különös társaság iránt.
– Hja, uram, – szóla jó kedvvel a hajdu, – valahányszor éjjel madarászni
megyünk, mindig ily jó fogással térünk hajnal felé vissza.
– És hová viszik őket?
– A dolgozóházba.
– Hát mindnyájan vétettek valamit?
– De mennyit!