Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 08

– Itthon a madám? – kérdém, tudván, hogy rövidség kedveért így szokás a
tanítónőt nevezni.
– Oui, monsieur! – csiripolá egyszerre hat piros gyermekajak.
Hm, gondolám, az előszobabeli képek tehát azt jelentik, hogy csak ott
uralkodhatik a magyarság. Isten neki, utóbb majd utat tör magának onnan
a belső termekbe is!
A második szobában már nagyobb madárkák csevegtek, s véletlen
megjelenésem nagy zavart okozott, mert a rajzmester épen igen víg
történetkét regélt nekik, mire annyit kelle nevetniök, hogy
rajzeszközeiket teljességgel nem tudták hirtelenében összeszedni. Ezen
tanító igen ügyes, gondolám, mert vidor elmefuttatásival igen
czélszerűen tudja a kifáradt elmét ismét fogékonynyá tenni; egyébiránt
pedig a józan magyar ember úgyis jobban szereti, ha felesége szép
káposztát tud termeszteni, mintha azt még oly pompásan papirra rajzolná.
Hm, itt sem látom azt, kit keresek! Talán a másik szobában. Ebben már
nagyobbacska lányok vannak, szajkókhoz hasonlítnám őket, kitüntetésül a
többi madárkák fölött, ha szavok bájolóbban nem hangzanék. Az asztalon
földteke áll, s a földleírás derék tanítója épen a legújabb franczia
tánczlépéseket mutatja, miket vigan utánoznak a csinos angyalkák. Jól
teszik, mert jó táncz által bizony hamarább juthatnak házassági
lánczhoz, mint a földteke emelése és forgatása mellett, mi nálunk
annyival is inkább fölösleges, mivel úgysem tudjuk még, hogy tulajdonkép
hogyan állunk.
Innen üres szobába juték, hol számos szép kötésű s rendkívül tiszta
könyvet pillanték meg. Ugyan mért tartatnak ily rendkivül kiméletes
tiszteletben? Ah, «Magyar nyelvtan», «Magyar zsebszótár», «Magyarország
története», «Magyarország leírása», «Magyar költemények, regények». Már
ez szép, valóban igen szép, hogy a magyar könyvek ily példás
tiszteletben tartatnak, s minden érintéstől gondosan őriztetnek.
Végre e pompás kis látogatóteremben csakugyan jelen van a kalitka csinos
tulajdonosnője, és néhány jó barát s barátnő társaságában igen érdekesen
értekezik a nevelés alapelveiről, bizonyításul Dumas, Hugo Viktor, Sue
és Kock tanait idézve, melyek, véleménye szerint, legczélszerübben
vezethetik a fiatal hölgyeket az élet rögös pályáján. Szokott bevezetés
után így szólék a csinos asszonyhoz:
– Rózsa kisasszony nevelése, némi mostoha körülmények miatt, eddig el
volt hanyagolva; meg vagyok azonban győződve, hogy ily jó kezek közt, s
jeles természeti tehetségei mellett, csakhamar helyre leend nála e hiány
hozatva.
– És nagyságos szüléi?
– Már elhaltak, én – gyámja vagyok.
– Értem. Méltóztatik a kisasszonyt gyakran meglátogatni, hogy –
előmenetele felől tudomással birhasson?
– Igen.
– Helyes, szerencsére a folyosó végén épen kényelmes üres szobám van,
csak méltóztassék.
– Oh, úgy hiszem, nem fogok szerfölött gyakran alkalmatlankodni.
Egyébiránt illő ruházatról is méltóztassék számára gondoskodni, mert,
mint férfi, valóban nem igen értek az effélékhez.
– Igen szivesen.
Ezzel távozám, s kissé csóválám ugyan fejemet e szives szolgálatra
készség fölött, mely nagy városokban különben nem igen szokott egyenes
utakon otthonos lenni; de mélyebb bonczolgatásba nem bocsátkoztam, s
csak azt gondoltam: ha én jó anya nevére kivánnék érdemes lenni, magam
nevelném lányaimat, mert ha azzal, mit én tudok, férjemet boldogítni
tudom, úgy saját lányaimból is jó nőket és derék anyákat képezhetek;
pedig csak ez ám az, mit a haza és férfiak kivánnak!
Azonban lehet, hogy én nem értek az effélékhez.


XVII. Titkok, melyek nem titkok.
A kitüzött időre pontosan megjelentem a Széchenyi-kertben,
segédszerkesztő új ismerősömet azonban még nem lelém ott, min épen nem
csodálkozám, miután meggondoltam, hogy ő magyar nyilvánosság eszköze
mellett dolgozik, mely annyi előre nem láthatott, körén kívül fekvő és
általa elháríthatlan, bizonyos és bizonytalan akadályokkal kénytelen
küzdeni, hogy a gyakori elkésést épen nem róhatni ellene bűnül. Azalatt
mindenesetre magam is körülnézhetek, s e közben néhány igénytelen – mint
mondani szokás – gondolatomat is közölhetem.
Magyar lapjaink, s egy német is, melyben jobb és dicséretesb szellem
uralkodik a többinél, többször s méltán keltek ki némely más nyilvános
mulatóhelyek ellen, hol nemzetiségünk fejlődését s emelkedő
magyarosodásunkat semmi tekintetbe nem szokták venni. Sokan nevették az
aggály e feddő kitörését, mondván, hogy a mulatság csak mulatság, s hogy
abban a tág külföldön sehol nem szoktak nemzetiségi irányt keresni és
követelni. Alig tudok ennél szerencsétlenebb megjegyzést, mert ugyan
van-e valaki, ki mondani merészelné, hogy a föld hátán lakik nemzet,
melynek viszonyait a mieinkhez hasonlítni lehetne, miután mi csak békés
és törvényes úton akarunk újjászületni, még pedig annyi idegen elem
közt, melyek féltékenyen nézik emelkedésünket? De ilyen a gyarló emberi
természet, rendesen ott keresi az okot korholásra, hol inkább dicsérnie
kellene és megfordítva. Midőn intézvények átültetése forog szóban, akkor
erénynek tartják sokan a külföld utánzását, habár nem oly természetű is
földünk, hogy tápláló gyümölcsöt termeszthetne az idegen magból; midőn
ellenben a külföld leleményességét követjük, hogy hasznos vagy kellemes
tárgy iránt a kissé ázsiai természetü magyarban is szokottnál nagyobb
részvétet támaszthassunk, akkor majmolás miatt vádoltatunk, ámbár ez
által legalább kárt semmiesetre sem okozunk. Így példáúl, hogy sok közül
csak egyet említsünk, alkalmasint senki nem fogja tagadni, hogy
szinészetünk és irodalmunk érdekében «most» még az magában is nagy
nyereség, ha szinházunknak és könyveinknek nagy néző és illetőleg olvasó
közönséget birunk szerezni; s ha ezen, még most valóban főczél,
elérésére a külföld példáját, az erkölcsiség sérelme nélkül, követjük, s
oly vonzó czímeket használunk, és oly tárgyakat dolgozunk föl
szinpadunkon és könyveinkben, miktől, ismerve korunk mostani irányát és
vonzalmait, nagy hatást, azaz: minél több ember általi látogattatást és
olvastatást, várhatunk, akkor valóban sem epés gúnyt, sem fitymáló
lenézetést nem érdemlünk; mert, ha a művészetet nem sikerül is ezen úton
kitünőleg előmozdítanunk, mindenesetre legalább a magyar nyelvet
terjesztjük, s ez által utat törünk nemzetiségünknek is, azon keblekbe,
hol eddig számára viszhang még nem létezett. És ez, mostani viszonyaink
közt, valóban nem hálátlan föladás, mert nekünk még teremtenünk kell
most magyar közönséget könyveink és szinpadaink számára, hogy idővel
majd klassikai művek is könnyű utat lelhessenek a nemzetösszeg szivébe;
és ne feledjük, hogy ily czél kedveért csakugyan hódolhatni kissé a napi
izlésnek, ha nézők és olvasók nélkül nem akarunk maradni, s ez által is
az idegen szinészet és irodalom további pártoltatását nem kivánjuk
előmozdítani; mert, ha példáúl valakit, beszélni akarván vele, üstökénél
fogva huznánk föl magunkhoz a magasba, hogy szavainkat megértse, nemde
így fogna hozzánk szólni: – Uram, könnyebben esik neked kissé hozzám
leszállani?![1]
Ezen eszmék illő alkalmazása adott létet a Széchenyi-kertnek is, a
fönebb érintett hirlapi megrovások következtében.
A vállalkozók ugyanis szebb s nagyobb kertet is nyithattak volna, de jól
érzék, hogy a czím vagy név választásától sok függ, ha biztos sikerrel
akarnak föllépni, mert e közmondás: jó bor czégér nélkül is elkel, épen
nem szokott gyakran valósulni, nemcsak anyagi, hanem szellemi tárgyakra
sem. Így például, kérdezze bárki valamennyi könyvárosunkat, s hallani
fogja, hogy a legklassikaibb becsű könyvek sem kelnek gyakori
hirdetgetés nélkül, s hogy minden új hirdetés után rendesen megújul
néhány hétre kelendőségök. Ez okból tettek tehát a vállalkozók próbát a
Széchenyi-kerttel, tudván, hogy nincs magyar, bármily politikai
szinezetű legyen is különben, kiben ezen legünnepeltebb nevünk
lelkesülést, részvétet, vagy legalább figyelmet ne támasztana.
És e számításukban csakugyan nem csalatkoztak. A Széchenyi-kert alig
érdemli e nevet, mert oly ment az árnyéktól, mint annak hazafiui
jelleme, kinek nevét viseli, mi a politikust nagyon ajánlja ugyan, már
csak rendkívüli ritkasága miatt is, de kertnek bizonyára nem nagy
érdemül szolgálhat. Az ételek e kertben nem voltak a legjobbak, a
szolgálat meglehetős hanyagság által tünt ki, s az árszabás kegyetlenül
zaklatá a nem legjobb állapotban levő erszényeket; s mégis, mi történt?
A népszerű czím, név számos látogatót szerze a csekély érdemű kertnek, s
bő jövedelmet a jó tapintatú vállalkozóknak, kik ennélfogva mindig több
meg több javítást eszközölhetnek, s most magyar zenével, s leginkább
nemzeti szellemű látványok- s mulatságokkal örvendeztetik folytonosan
növekedő közönségüket, mely közt már a legfőbb ranguak is otthonosaknak
kezdik magokat érezni, kik eddig az ily nyilvános összevegyülést
rendesen kerülni szokták. Ily üdvös hatást gyakorolhatnak tehát
külsőségek is, ha magok idejében és czélszerűen alkalmaztatnak.
Ime, szives olvasó, ez a Széchenyi-kert keletkezése- s fölvirágzásának
titka, még pedig valóságos magyar titok, mert a mi Magyarországban
történik, az mind magyar történet, habár tótok, vagy németek által esik
is meg, miután Magyarországot csak magyar polgárok lakják. És így
nemzeti tény, vagy nemzeti titok, legalább hitem szerint, egészen más,
mint magyar tény vagy magyar titok.[2]
Igen, mondják talán némely pestiek, de mindez előttünk nem titok, és nem
is volt az. Helyes, ebben tökéletesen egy értelemben vagyok önökkel,
valamint azt is jól tudom, hogy több titokról, vagy talán helyesebben,
rejtelemről vontam le már a fátyolt, melyek önök előtt nagy részben
szinre nem voltak egészen ismeretlenek; de hány ezer meg ezer ember van
Magyarországban, kikre nézve mind ez valódi titok, míg akár én, akár más
által előttök el nem mondatik!
De ime, a segédszerkesztő elérkezett, s elkéstét néhány mindennapias
megjegyzéssel mentegetvén, nyájasan kérdé, miben lehet szolgálatomra.
Tudaték tehát vele kalandimból annyit, mennyit szükségesnek tarték, a
nélkül, hogy azok fonalát kezeimből egészen kibocsátanám, s tanácsát
kérém, mire ő, rövid fontolás után, nyilt őszinteséggel szóla:
– Ön tehát hiszi, hogy nyilvánosság útján lehetne a finom gazemberek
nyomába jutni, kiknek gyűlésén ön, mint láthatlan tanu, jelen volt?
– Igen.
– Úgy ön rendkívül csalatkozik.
– Hogyan?
– Úgy van. Ha mi e tényt dobra ütjük, vagy helyesebben mondva: dobra
üttetjük, úgy a gaz czimborák azonnal biztosságba helyzendik magokat, s
néhány napi előkészület után már hiában üldözendi őket a gyors
rendőrség.
– De legalább Rózsa érdekében lehetne talán hirlapok útján hatni?
– Épen nem, mert önnek meglehetősen alapos oka van, a szerencsétlen lány
származási titkát gyanítani, s így a nyilvánosság által itt csak kárt
okozhatnánk. Én inkább az tanácslom önnek, hogy iparkodjék sejtését
rögtön bizonyosság gyanánt kimondani az illető helyen, s ha csakugyan
nem csalatkozik ön, úgy az első meglepetés bizonyosan árulóvá fog válni.
– És ha csalatkozom?
– Akkor a történetke egyszerű elmondása bizonyosan bocsánatot fog
szerezni a sértő gyanuért.
– Követni fogom ön tanácsát.
– Én pedig bebizonyítandom, hogy nem hiába helyzett ön bennem oly
bizalmat, minőt első látásra különben nem igen szokás elpazarlani. Én
Börgerékhez néha eljárok s Pándi Elekkel ismeretségben vagyok. Tőle
tudom, hogy Lenke szerelme iránta még mindig hű, s hogy csak kölcsönös
szegénység gátolja az összekelést, mert anyja keservesen érzi mostani
nélkülözéseit, s nem tudja a hajdani bőséget feledni.
– És Dalmer?
– Ezzel még nem találkoztam ott, de Elektől tudom, hogy a gyönge anya
örömest hallja fényes igéreteit, s Lenkét gyakran zaklatja miatta.
Önnek, mint szavaiból értem, nagy érdekében fekszik e lányka sorsának
intézése, nemde?
– Nem annyira azé, mint Dalmeré, kivel mielőbb találkozni szeretnék.
– Szólhatok Elekkel?
– Megvallom, nem szeretném, ha –
– Ha visszaélne bizalmunkkal?
– Igen.
– Arra lesz gondom. Csak épen annyit fogok vele tudatni, a mennyi
mulhatlanul szükséges arra, hogy ön Dalmer minden lépéséről értesüljön;
erősen hiszem, hogy ez úton leghamarább czélt fog ön érni, mert a
szerelemféltő Elek bizonyosan minden mozdulata fölött gondosan őrködik
félelmes vetélytársának.
– Igaza lehet önnek, s azért tanácsában örömest megnyugszom.


XVIII. Koldus-estély.
Ezután még néhány megjegyzést tettünk a fönforgó tárgyra nézve, s
estelizéshez fogtunk; mivel pedig történetesen halat ettünk, tehát igen
természetes, hogy a szálkákra ügyelés miatt nem beszélhettünk. Beszéltek
azonban mellettünk eleget, s így épen nem unhattuk meg magunkat.
Különösen két ifjú szavai vonták magokra figyelmünket, mivel gyakran
pöngetett ügyet tárgyaztak. Az egyik ifjú többi közt így nyilatkozott:
– Minden okoskodásod hasztalan, barátom, a zsidók emanczipatiója oly
dicső eszme, mely ellen nem lehet szólani.
A másik ifjú mosolygott e heves nyilatkozatra, s nyugodtan válaszolt:
– Állításodat igen helyesnek találom, s magam is úgy vagyok meggyőződve,
mikép egyik embert a másik rovására elnyomni helytelen.
– Bűn, valóságos bűn.
– Ám legyen. De nem tagadhatom, hogy az annyiszor pöngetett
emanczipáczió a mostani divatnak szüleménye –
– Oh!
– Engedd folytatnom. A hány ezer zsidónak van panaszra oka, ugyanannyi
százezer nem zsidó létezik közöttünk, kik szintoly jó joggal mondhatják,
hogy nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mért nem törekszenek tehát
tevékeny politikusaink ezen roppant tömeg baján is oly buzgalommal
segíteni, mint a sokkal kisebb számú zsidókén?
– Nem lehet mindent egyszerre tenni.
– Igen helyes megjegyzés, csak mindent szépen egymásután, s előbb a
nagyobb bajt kell orvoslani, azután a kisebbeket.
– Igy szoktatok ti fontolók mindig okoskodni, de ugyan ki hihetne
szavaitoknak! Hiszen úton útfélen rosszat beszéltek a szegény zsidókról.
Birod-e ezt menteni?
– Teljességgel nem, és nem is akarom, mert rágalmazni senkit nem szabad;
ámde az igazságot mindenkiről nyiltan kimondani, kötelesség. Én erősen
hiszem, hogy azok, kik az emanczipáczió ügyét előmozdítani őszintén
óhajtják, szigorúan tartoznak e népfaj balságát nyilvánossá tenni, s ez
által rosszabb tagjait javítni, a jobbakat pedig a becsület útján
megmaradásra buzdítani; mert csak így fog a még nem eléggé fölvilágosult
tömeg is e szép eszmével megbarátkozni; hibák elpalástolása ellenben
soha nem javít, azt pedig talán csak nem akarod állítani, hogy egyedül a
zsidó nép az, melynek minden tagját kivétel nélkül jónak s becsületesnek
mondhatni?
– Azt nem, de helyzetökben nem is lehet tőlök követelni.
– Valamint másoktól sem, meddig az emberi gyarló természet egészen át
nem változik; ámde követelhetni tőlök, s különösen szószólóiktól –
türelmességet, melyet ők oly hangosan s nem jog nélkül követelnek. Ők
magok sem fogják tagadni, hogy valamint a világ minden népe közt, úgy
nálok is találtatnak selejtesek.
– Hiszen azt nem is mondják.
– Sőt igen is mondják, sőt képzeld, még az ellen is haraggal kelnek ki,
ha valamely beszély- vagy regényben egyetlen rossz jellemű zsidó hozatik
föl, ámbár ugyanazon munkában több magasb rangú egyén is fordul elő, kik
még sokkal sötétebb színnel vannak föstve. Türelmesség, vagy csak
józanság-e ez aztán.
– Szavaid helyeseknek látszanak ugyan, de a jó ügynek mégis ártanak.
– Én nem tartom azt jó ügynek, melynek nyilvánosság és igazmondás
ártalmára lehetnek, főleg most, midőn a nyilvánosságot annyi ajak
dadogja.
– De hát te ugyan melyik párthoz tartozol tulajdonképen?
– Ahhoz, melynek hite «nem» így hangzik: a czél szentesíti az
eszközöket; ahhoz, mely az erényt ellenségében is tiszteli, a fonákságot
barátjában is nevetségessé teszi, s a bűnt testvérében is szigorúan
ostorozza.
– De te mindig csak gúnyolsz és feddesz és senkit nem dicsérsz.
– Az igen természetes, mert minden ember annyi jót vagy hasznost
tartozik tenni, mennyi erejétől telik, s a kötelesség teljesítése épen
azért nem érdemel különös magasztalást, mivel csak kötelesség;
elmulasztása ellenben mindenkor gúny- vagy gáncsra méltó.
– E szerint nem igen lesz sok barátod.
– Egy mégis bizonyosan marad, mely e veszteséget feledtetni fogja velem.
– És az?
– Öntudatom.
Sem időm, sem kedvem nincs ez okoskodást feszegetni, mert a vén
czimbalmost elszalasztom, ha sokáig késem. A segédszerkesztő nem akart
magamra hagyni, mondván, hogy az ily éjjeli kalandozások könnyen komoly
veszélyt hozhatnak az ember fejére, főleg valamely külvárosi távol
koldustanyán, miknek lakói gyakran a rablás és gyilkolás veszélyes
mesterségétől sem borzadnak vissza, ha a kényelmes koldulás mellett
sovány konyhára szorulnak.
Meg kell vallanom, hogy ajánlkozását örömest fogadtam el, mert a budai
elhagyatott csárdában nyert tapasztalás által kissé óvakodóbbá lettem.
Különben is, e látogatást olyannak hivém, melyhez bárkit is társul
veheték, a nélkül, hogy kalandim kifejlődését koczkáztatnám.
Karöltve indulánk tehát útnak, s csakhamar a kis sikátorok tömkelegébe
vegyültünk, miket a rákosi czigánytól elsoroltatni hallék.
Szóljak-e körülményesen éjjeli utunkról? Alkalmasint jobb lesz csak igen
röviden szólanom, mert ugyan kit érdekelhetne, ha elmondanám, hogy
részegen haza tántorgó napszámosokkal találkoztunk, kik egész napi
keresményöket elitták, s most rekedt kurjongások közt térnek vissza
penészes pinczeüregeikbe, vagy ólaikba, mikben tizen- s huszanként
tanyáznak, s hol hiában fognak tőlök gyermekeik kenyeret kérni, s e
helyett csak kegyetlen verésben részesülendnek; hogy apró rongyos
gyermekeket láttunk ugyanazon hajlékok felé tántorgani, alig bírva
nyomorú testöket, részint fáradtság, részint elkábulás miatt, mely őket
egészen elnyomá, miután koldulva koplalák át az egész napot, csakhogy
néhány krajczárt vihessenek este szüléiknek, s ez által ökleik súlyát
elkerüljék; hogy gyanus külsejű embereket látánk magunk mellett
elsuhanni, kik isten tudja mily bünös merényre siettek az éj sötétségét
használni; hogy beesett szemű némberek által szólítattunk meg, kik tarka
arczczal s tarka ruhákban a város belsejébe vonultak, s víg dalt
dünnyögtek, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy jó kedvök van,
ámbár roncsolt vonásaik minden redőjéből nyomor, éhség s kétségbeesés
rémszellemei ijesztgettek; hogy a sikátorok bűzhödt mocsáraiból fojtó
lég emelkedék, mely az ottani düledezett kunyhók lakóinak arczára
halálszínt lehel; hogy a kiéhezett kutyák vonítva vonultak előlünk a
nagyrészben kerítetlen udvarokba, mintha kisértetnek tartanák a
posztóruhás embert; hogy a függönytelen alacsony ablakokon át ugyanazon
szobában beteget látánk jajgatva heverni félig elrothadt rongyokon, s
fájdalmai következtében irigyelve nézni a korhadt deszkára nyújtóztatott
halottat, kit a gondviselés minden további kíntól megszabadított, míg az
ellenkező szögletben gyermekek zajosan játszottak, s szüléik és azok
laktársai tombolva jártaták körül a pálinkás kancsót, melynek bűze
fojtólag hatott keresztül a töredezett ablakon; – mindezek, ismétlem,
ugyan mikép érdekelhetnének valakit, miután az effélék épen nem titkok,
s különösen nem is magyar titkok, hanem a művelt világ minden nagyobb
városában föltalálhatók! Csak röviden érintém tehát ezeket, hogy mégis
találkozzanak, kik a nyomor és bűn e szörnyű tanyáit fölkeressék, s
enyhítni iparkodjanak az inséget és javítani a szerencsétlent, kit
megszokás és elvetemültség ennyire sülyesztettek!
Végre, a czigány leírása szerint, czélhoz jutánk, vagyis a nagy
szemétdombhoz. Vigyázva kerültük azt meg, s udvar felőli oldalán egy
rongyos suhanczot pillantottunk meg, ki szalmával befont üveget szoríta
ajkaihoz, s szemeit a koromfekete felhőkre függeszté, melyek gyorsan
vonultak el Budapest fölött. A suhancz hanyatt feküdt, s közelítésünket
nem vette észre, mit részint kellemes foglalatossága, részint a tompa
moraj okozhatott, mely a szemétdomb mélyéből majd hallhatóbban, majd
érthetlenebbül hangzott föl.
– Fiú, kelj föl, – mondám, s botommal érintém kezét; de ő szemeit sem
mozdítá; megrázám tehát vállát, s ekkor az üres üveg lesiklott ajkairól,
s keze mellére hanyatlott. Szemei nyitva maradtak, s száján kékes láng
ömlött ki, borzasztóan világítva meg a földuzzadt vérpiros arczot,
melynek alsó része már violaszínt ölte.
– Az istenért, mi ez? – kiálték rémülten, s megragadám társam karját.
– A koldusok alkalmasint őrül helyezék ide, s ő addig ivott, hogy végre
meggyult benne a pálinka!
Azon iszonyú érzést, mely e pillanatban keblemet átrengé, soha nem fogom
feledni, ámbár szavakat most sem találok illő leírására. Szánakozás,
undor, elkeseredés egymásután zaklaták lelkemet, mik közé csaknem
félelem vegyült, midőn látám, hogy a szerencsétlen áldozat kidülledt
szemei folyvást rám meredeznek, mintha segélyt kivánnának tőlem, vagy
gazdagságomat akarnák szememre lobbantani, melynek legparányibb
morzsahulladéka is jobb útra vezérelhette volna őt akkor, midőn a
megtérés még nem vált lehetetlenné!
Társam végre kiragadott néma merevenségemből, megilletett hangon
mondván:
– Sajnálkozásunk itt nem használ, iparkodjunk inkább e tanya belsejébe
jutni és segélyt eszközleni e szerencsétlen számára, ha még nem késett
el az emberi segély.
– De mikép juthatunk be?
– Ezen ember a csaptatón fekszik, mely ajtó gyanánt szolgál; emeljük őt
félre, s azonnal czélt érünk.
Borzadva érintém a mocsoktól tapadó testet, s alatta csakugyan rozzant
ajtót pillantánk meg, melynek sarkai nyikorogva engedtek kettős
erőlködésünknek. A pokol kapuját hittük e pillanatban előttünk
megnyilni. Sűrű füstfelhő özönlött felénk a mély nyílásból, nehéz gőzzel
párosulva, melynek bűzét a leghíresb vegykémek sem bírták volna
meghatározni. A gyertyavilág sugárai e füst és gőz közt keskeny
tűzszalagot képeztek, vagy hosszú rezgő kigyónyelveket, melyek a sötét
torkolat csepegő falait nyaldosák.
Alulról ördögi zaj hangzott. Vad kurjongások, fülrepesztő kaczaj, rekedt
éneklés, sivító dudaszó, gyermeksírás, kutyaugatás oly sajátszerű
hangvegyületet képeztek, minőt még egy újabb zeneszerző sem bírt
dalművében összpontosítani, ámbár mindent elkövetnek különben, hogy a
legtermészetellenibb hangokat kovácsolják össze. Szóval, ily lárma
hangozhatik a pokol fenekéről, midőn lakosai legszélesb kedvnek
örvendnek.
– Mit tegyünk most? – kérdém társamat, ki szinte kissé gondolkozóvá lőn.
– Helyzetünk nem igen kellemes ugyan, – felele ő nyugodtan, – de a kutya
ugatása alkalmasint úgy is elárulá már ittlétünket, jobb lesz tehát
gyorsan lemennünk. Különben is azt mondják, hogy csak az éhes farkasok
támadják meg az embert, ezek itt alant pedig most nagy bőségben vannak.
– Tehát bátran, előre!
E kölcsönös biztatás után a füst és gőz közé vetettük magunkat, s az
ingadozó nyirkos lépcsőkön a föld gyomrába siklottunk, mely azonban
koránsem volt oly mély, mint eleinte hittük. Alig haladánk le ugyanis
mintegy huszonöt csigalépcsőn, midőn félig nyitott ajtóhoz jutánk, mely
a belső kipárolgásnak szabad utat engedett fölfelé. Az ajtót azonnal
kitártuk, s beléptünk. Néhány pillanatig valamint mi nem
különböztethettük meg a tárgyakat, úgy minket sem vehettek észre a
zajosan mulatozók, ámbár egy kutya hangosan jelenté, hogy idegenek
érkeztek.
Végre az ajtók megnyitása által okozott léghuzam megritkítá a vastag
gőzréteget, s a füstöt is annyira eloszlatá, hogy megkülönböztetheték
minden tárgyat a pompás teremben, hol most a koldusok estélyt
ünneplének. A terem elég tágas volt még nagyobb társaság számára is,
minél fogva mindenki oly szabadon mozoghatott, hogy örömében akár
bőréből is kibujhatott volna. A falak nemes egyszerűségben díszlettek,
mellőzve minden haszontalan fényűzést és pompát, mely a magyar pénzt
külföldre szállítja, s csupán néhány hazai pók belföldi gyárában készült
nagy kiterjedésű hálója mutatá, hogy a műipar készítményei is illő
méltánylatra számolhatnak e teremben. Az ajtó melletti szögletben
kemencze emelkedék, melynek tetején az öreg czimbalmos rendkívül
lelkesüléssel körtánczot nyekegtetett dudájából, melyre a koldusok
csárdást, tótost, keringőt és oláh tánczot jártak, a miben tudniillik
kiki legjobban hivé magát kitüntethetni, s e tánczukat külön nemzeti
dalaikkal kisérék, mely hangvegyíték kimondhatlan hatást gyakorlott. Az
előszínen egy kolduspár szerelmi nyilatkozatokban ömledezett, mások
whiszteztek vagy filkóztak, a mi tulajdonképen egyre megy, mert az egyik
által csak úgy lopjuk az időt, mint a másik által; ismét mások nehéz
kancsókat iparkodtak megkönnyíteni, egy szeszélyes arczkifejezésű koldus
pedig vastag augsburgi kolbász ellen dühönge késével, s oly gúnyosan
nevetett, mintha épen az augsburgi ujság okoskodásait olvasta volna a
magyar nemzetiség ellen, mire még a macska is fölfujta magát. Néhány
reményteljes apró koldusúrfi és kisasszonyka nyájasan ölelkezett s
verekedett a földön és minden tehetségével örvendezni iparkodott e
nyomorú földi élet édes kéjeinek. Itt-ott elszórva mankók hevertek, hogy
tulajdonosaik könnyebben tánczolhassanak, s e tettetés miatt épen nem
kell rájok neheztelni, mert ugyan nem tapasztalhatjuk-e mindennap és
mindenütt, hogy magasb körökben sem igen jelennek meg valódi alakjokban
az emberek, ugyan mért ne léphetne föl tehát az egészséges koldus
mankóval a világ szemei előtt? Sőt mi több, a koldusok legalább csak
testileg tettetik magokat, míg az úgynevezett finom körökben épen a
lelki tulajdonságok fátyoloztatnak el a divat vagy egyéb
melléktekintetek parancsa szerint, mi mindenesetre nagyobb bűn a szegény
koldusok tettetésénél. Az egyik kártyázó valódilag nyomorék, azaz púpos
volt, s lehet, hogy épen ezen elsősége miatt némi felsőbbségi hatalmat
gyakorlott a többiek fölött, mert egy koldus, ki megjelenésünket
észrevette, nála tőn jelentést. A púpos, ki különben igen jó erőben
látszott lenni, e hivatalos jelentés után nagy örömmel csapá asztalra
kártyáit, mivel játékát alkalmasint elvesztette volna, s méltóságos
tekintettel lépett hozzám, mellemen megragadott, s erős mély hangon
kérde:
[Illustration: Koldus-estély.]
– Mit tetszik parancsolni?
Bízván a rákosi czigány szavaiban, hogy nem vagyok egészen rossz emberek
közt és tulajdon szemeimmel sem látván semmi gyanusat, miből véres
erőszakoskodást lehetett volna sejtenem, a púpos czimborát megragadám
galléránál, s oly hatályosan visszaültetém előbbi helyére, hogy a pad
meglehetősen hallhatólag recsegett alatta. Erőmnek e nem
mindennapiassága azonnal irigylésre méltó tekintélyt vítt ki számomra,
mert a púpos igen barátságos hangon szóla:
– Talán csak nem rossz szándékkal jöttek hozzánk a nagyságos urak?
– Épen nem, – mondám sürgetőleg, – hanem segítségre szólítunk; azon
suhanczban, ki ajtótoknál vigyázott, a pálinka meggyúlt.
– Meg-e?
– Igen.
– Na lám, mindig mondtam én, hogy nem lesz ember abból a pipogya
ficzkóból.
– Az istenért, segítsetek rajta hamar.
– Nagyságos uram, mi meg birjuk ugyan a pálinkát inni, de erejével aztán
az ördög birkózzék, nem én.
– Micsoda?
– Hagyja el, nagyságos uram, bizony isten, egyetlen törött mankót sem ér
az a haszontalan ripők; uram fia, egy itcze pálinkát sem bir meg, pedig
már elmult tizennégy esztendős. Nem kár azért.
– Hiszen gyilkosságot követtek el, ha nem birjátok magatokat arra
szánni, hogy a segítséget legalább megkisértsétek.
– Soha bizony, mintha mi arról tehetnénk, ha az örök dicsőségbe
költözik! Halál ellen nincs orvosság s a kin az uristen nem segít, azt
ugyan nem ragadja ki a halál torkából a gyarló ember.
– Legalább vigyétek kórházba.
– Nincs rá czédulánk, a nélkül pedig nem örömest fogadják be; azonban
holnap temetésre majd oda visszük.
Társam is mindent elkövetett a koldusok részvétének felébresztésére, de
hasztalan s csak hosszas kérelem és néhány huszas indított meg egy pár
öreg asszonyt annyira, hogy fölvánszorogtak az udvarra; kevés pillanat
mulva azonban már visszatértek, azon szomorú hirrel, hogy a fiú már
meghalt.
E tekintetben tehát már semmit nem tehettünk s azon leverő gondolattal,
hogy isten tudja, hány ily áldozatot ragad el évenként az
elhanyagoltatás és nevelés hiánya, vagy roszasága, az öreg dudáshoz