Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 05
Total number of words is 3902
Total number of unique words is 1921
30.1 of words are in the 2000 most common words
42.6 of words are in the 5000 most common words
49.5 of words are in the 8000 most common words
szerencsétlenségem volt ön lábára tapodnom.
– Nem emlékszem.
– Ah, rendkívül örvendek, hogy oly nagylelküen megbocsáta ön.
– De mondom –
– Kérem, kérem, feledjük az egész kellemetlen történetet, most sokkal
fontosb ügyről kell önnel szólanom.
– Méltóztassék, ámbár –
– Ah, értem, értem, sietni méltóztatik; csak röviden fogok tehát
szólani. Énekesnőnk ma föllép.
– Az nem ujság.
– Tudom, de rendkívüli ármányok vannak ellene mozgásban.
– Hasonlót hasonlóval.
– Képzelje ön csak, ki akarják fütyölni!
– Valóban?
– Becsületemre mondom.
– Ám fütyöljék, nem bánom, én különben sem vagyok barátja az operának.
– Helyes, helyes, magam is egészen úgy érzek, s szinte örülök a
botránynak; reménylem, nem fog ön ma a szinházból elmaradni.
– Sőt igen, mert nem szoktam fütyölni.
– Hiszen az nem is szükséges, de az ily botrányos esték mindig nagyon
mulatságosak.
– Nézeteink nem egyeznek össze; én a botrányt mindenütt gyűlölöm, s
leginkább a szinházban.
– Oh, de azért mégis csak el méltóztatik jőni, nemde?
– Nem. Ajánlom magamat.
– De talán –
Én elfordultam és az uracs tova rohant.
És ki volt ezen tolakodó uracs?
Embervadász.
Hogyan?
Igen, embervadász, de nem oly veszélyes, mint az «Utolsó Bátori»
embervadászai, hanem nevetséges kullancs, ki a művésznők uszályába
szeret tapadni, s nem távozik onnan, habár tüskén, bokron és sáron
hurczolják is keresztül.
Vesztegessünk leirására néhány sort, ha úgy tetszik.
Vannak művésznők, kik nagyon szeretik a nagy díjt, s van közönség, mely
az ily nagy művésznőket nem szereti állandóan oly nagyon, hogy nagy
díjok folyvást kitelhetnék a szinháznak általa hozott rendes
jövedelméből. Ez természetesen nagy baj, főleg a nagy művésznőkre nézve.
Az ily embervadász tehát, ki a kullancs irigylésre méltó szerepét
játszogatja körülöttök, mivel semmiféle más szerepre nem alkalmas széles
e világon, minden föllépésök előtt a város valamennyi kávéházát és
utczáját bebarangolja, mindenütt botrányról cseveg és leirhatlan
szemtelenséggel vadászsza az embereket szinházba menetelre és vadászata
legtöbb esetben sikerül. A művésznők ugyanis mindenkor birnak
tisztelőkkel és ellenségekkel, s ezenkívül mindenkor részrehajlatlan
hideg emberek is találkoznak.
A tisztelők az ily felszólításokra nem maradnak el a szinházból, hogy a
fütyölést tapsaikkal nyomhassák el. Az ellenkező indulatuak szinte
elmennek, hogy fütyölhessenek; a semlegesek közől pedig szinte sokan
sereglenek szinházba, mert gyarló természetében fekszik az embernek,
hogy más kárán szeret kaczagni, s a botrányok nemcsak nálunk, hanem
másutt is rendesen némi vonzó erővel birnak a nagyobb, vagyis
műveletlenebb közönség ellenében. Az ily fogás tehát mindenkor használ,
még pedig nem csupán egy estére, mert ha a botrány nem sül is el, sokan
azt szokták hinni, hogy majd a legközelebbi előadás alatt fog a szörnyű
csata véghezmenni. És ezzel még koránsem éri be az embervadász, hanem
tolakodása által egy pár hirlapra is némi kis befolyást tud magának
szerezni, és azokból buzgón puskázgat a közönségre, dicséretekkel
halmoztatva a nagy művésznőt és időről időre szomorú hangú tárogatót
harsogtatva szándéklott elmenetele fölött, mely az egész hazát
orvosolhatlan vészbe fogná dönteni.
Ezenkívül még igen számos kötelessége van az embervadásznak. Időről
időre verselőt tud szerezni, ki egy pár rántott csirkéért a nagy
művésznőt megénekleni tartozik és koszorukat vásárol, miket többnyire
maga dobál a szinpadra. Minden előadáson jelen van, s egy pár zsoldost,
vagy dalőrültet gyüjt maga mellé és akár kell, akár nem, mindig dühösen
tapsol, tombol és ordít. E zajgás az unatkozó karzatiakra mindig nagy
befolyással van, kik aztán ugyancsak derekasan összeverik első lábaikat
és torkukat sem kimélik, ámbár száz eset közől bizonyosan
kilenczvenkilenczszer nem tudnák megmondani, hogy tulajdonképen miért
tapsoltak és miért koptatták tüdejöket, a minek tudására egyébiránt az
embervadásznak nincs is szüksége. Emberek tapsolnak-e vagy lelketlen
erőművek, az neki mindegy, csak zaj legyen. Ezen oktalan lárma
természetesen ellenzéket alkot, s a józanabb rész pisszeg és morog; de
épen ez az, mit az embervadász óhajt, ez az igazi víz az ő malmára; mert
a szinházat sok szabadelmű férfi is látogatja, ezek tehát vagy egyik
vagy másik részre azonnal ellenzéket képeznek, s így utoljára a közönség
fele tapsol, fele pedig pisszeg, holott különben alkalmasint három
negyedrésze meg sem moczczant volna, s mindezt egyetlen embervadász,
vagyis művészeti kullancs okozza, kinek szavára különben a leggyávább
nyul sem ugranék ki a bokorból.
Ezen fölélesztett ellenzéki szellem azután általános élénkséget szül a
közönségben, mely rendes pártokra szakad és az izgatást egyik vagy másik
részre szinházon kívül is folytatja és így a nagy művésznőnek darab
időre ismét nagyobb hallgató kört szerez. Utóbb az ingerültséget ismét
pangás követi ugyan, de az embervadász nem nyugszik, hanem mindig újabb
meg újabb ármányokat használ a részvétlenség fölcsiklandozására,
minélfogva a részvét ismét éledezni kezd néhány napra, s tökéletesen
mindig csak rövid időre szűnik meg, mert a kullancs buzgalmát egyedül
csak a halál szüntetheti meg, s fogadni mernék, hogy utolsó mozdulata
még akkor is görcsösen vonagló tapsból áll.
De ugyan mi jutalma lehet az embervadásznak, ily roppant és folytonos
fáradozásai után, melyek folyvást sikerrel töltögetik a nagy művésznő
erszényét?
Valamint szolgálatai nagyok, korszerűek és hasznosak, úgy jutalma is
méltóképen nagyszerű és rendkívül buzdító.
Ő ugyanis saját pénzeért minden előadáson jelen lehet, a nélkül, hogy
ezen jogért a belépti díjon kívül egyebet fizetnie kellene; ő koszorukat
vásárolhat, ámbár ugyanazon egyet háromszor is ledobhatja egymásután, ha
némi változást tesz rajta, hogy gazdálkodását a közönség észre ne vegye;
midőn a nagy művésznőnek bérkocsira van szüksége, ő azt nemcsak
elhozhatja, hanem még ajtaját is megnyithatja, sőt néha bele is emelheti
a nagy művésznőt és addig tekinthet oda, meddig csak szemeivel láthatja;
ő vendégeket híhat meg a nagy művésznő parancsára, sőt maga is
részesülhet egy kanál leveskében, mert hiszen vig asztalnál mindenkor
bohóczra is szükség van; ő tüstént eltávozhatik, midőn a nagy
művésznőnek kellemes vendége érkezik; neki nemcsak enyelegni szabad a
művésznő kedvencz ölebével, hanem meg is fésülheti azt, ha annyi
gyakorlottsággal bir e művészi foglalatosságban, hogy a kedves kis
állatot nem sérti meg; ha a nagy művésznő a városligetben észreveszi,
hogy zsebkendőjét honn feledé, neki kétségbehozhatlan joga van azért a
városba visszafutni, csakhogy aztán gyorsak legyenek ám lábai; ha
rendkívül jól viseli magát, úgy a nagy művésznő kis mosóczéduláját ő
irhatja; ő azon boldog halandó, ki a művésznőnek jó éjszakát kivánhat,
és azután haza mehet; szóval, ő mindent véghezvihet, minek teljesítésére
a nagy müvésznő cselédeinek nincs idejök.
És ugyan van-e halandó széles e világon, ki ily magasztos és
megfoghatlan becsű jutalmakért élete legbüszkébb kivánatai közé ne
sorolná azt, hogy valamely nagy művésznőnek ily kimondhatlanul boldog
embervadásza, vagyis kullancsa lehessen?!
Mire ezeket elmondám és szobámba érkeztem, akkor ott lelém már a szép
fiatal vad lányt, ki az ablaknál állott, s rendkívül gyönyörködni
látszott az országútról emelkedő mesés sűrüségű porfelhők szemlélésében.
Beléptemkor ijedten fordult vissza, mert alkalmasint kínzóját, az
állatsereglet tulajdonosát, vélte közelíteni; de csakhamar öröm
mutatkozott arczán, midőn rám ismert.
Néhány közönös kérdés után végre így szólék hozzá:
– Rózsa, megigérted, hogy még ma elmondod történetedet.
– Igen szivesen, – felelte ő, s ismételt intésemre a pamlagon helyet
foglalt.
– Tehát halljunk szót.
Rózsa minden vonakodás nélkül elmondá történetét, mikép az itt szóról
szóra következik.
XI. Félbenszakasztás.
Alig nyitá meg ajkait a szép Rózsa, történeteinek elmondására, midőn
ajtóm megnyílt s egy némber lépett be, kinek sajátszerű külseje azonnal
egész figyelmemet magára voná. Hervatag arczán nemes szépség
félreismerhetlen jelei mutatkoztak, miket a szenvedés-barázdálta redők
sem valának képesek tökéletesen letörleni, ámbár a gyöngéd vonások
sokkal hamarább szokták eredeti bájaikat elveszteni. Mély üregű szemei
kifejezés nélkül tévedeztek tárgyról-tárgyra, s csak néha villantak
nagyobb élénkségre, mint vihar után a láthatáron czikkázó villámok,
melyek nem gyújtanak ugyan többé, de mégis elevenen emlékeztetik romboló
erejökre az embert. Magas homlokát hosszú fürtök környezék, melyek egy
része fekete volt még, de fehér szálak is kezdének már belőlök előtünni,
mit nem annyira az idő, mint inkább rendkívüli események befolyásának
kelle tulajdonítani. Keskeny metszetű ajkain saját neme ült a dacznak,
mely nem annyira kihivó, mint mindent eltűrni kész jellemet árult el.
Nyaka száraz volt, s valamint ez, úgy rövid lélekzése s el nem fojtható
köhögés is tanusítá, hogy e némber nem fog sokáig e földön szenvedni.
Öltözete a legutolsó divathoz simult, de rendetlenségénél fogva azt
árulta el, hogy nem igen gyakran váltatik föl más által. Kezében hárfát
tartott e némber, melynek kopottsága folytonos használatra látszott
mutatni.
Tehát hárfás lány, gondolám, ki az apróbb csapszékekben trágár dalokkal
gyönyörködteti a serező hallgatókat s elég nyomorultan tengeti életét.
Hidegen szólék tehát, különben is bosszankodva a kellemetlen
félbenszakasztás miatt:
– Nincs zenére szükségünk.
A némber élesen jártatá rajtam végig szemeit s tompa, közönös hangon
viszonzá:
– Annál nagyobb szükségem van nekem nagyságodra.
E váratlan felelet által kissé meglepettem s már nyersebb megjegyzésre
akarám ajkaimat megnyitni, midőn véletlenül szemeire emelém tekintetemet
s kimagyarázhatlan megindulást érzék, mert e kihamvadt szemek e
pillanatban oly rémes szenvedélytől lángoltak, hogy hatásuk hatalmát ki
nem állhatám s félre kelle tekintenem, mintha mérges kigyó szemei
meredeztek volna rám. Kezem akaratlanul zsebembe mélyedett s erszényt
vonék elő; de a némber nem hagyá sejtett szándékomat végrehajtani, hanem
előbbi hangján nyomatékosan szóla:
– Nem így értettem. Míg e hárfa húrjai örömet hazudnak elszáradt ujjaim
alatt, addig testem nem fog nyomasztó hiányt érezni; de az embernek,
fájdalom, nemcsak teste van, hanem lelke is, melynek szinte táplálékra
van szüksége!
Itt elhallgatott a némber s kezeit görcsös remegéssel emelé szemeihez,
mintha könyeit akarná törleni, de csakhamar ismét lebocsátá azokat, mert
a szenvedély lángjai kiolták az enyhítő könyűk forrását.
Elfojthatlan szánakozással legeltetém rajta szemeimet s teljességgel nem
bírám magamnak e rejtélyes jelenetet megmagyarázni. A hölgy beszédmódja
s egész magaviselete sokkal nagyobb műveltséget tanusíta, mint első
pillanatban gyaníthatám s ez azon meggyőződést szülé bennem, hogy nem
oly elvetemült teremtmény áll előttem, kik, kecseik elvirágzása után, a
házalás egyéb nemei közt, gyakran a nyilvános zenézést is végső
segédszerül szokták használni, az éhség s meztelenség eltávolítására. Mi
hozhatá tehát a boldogtalan némbert ezen szánakozásra méltó helyzetbe? S
mi rendkívüli csapások szülhették e szörnyű bánatot, mely külsejét
ennyire megváltoztatá és lelkét oly zajos hullámzásra ostorozta?
E kérdések vonultak át agyamon s egyikre sem tudék kielégítőleg
válaszolni, valamint nem bírám legtávolabbról is sejteni, hogy mi vezeté
hozzám e szerencsétlent s mért kivánja épen az én segélyemet, holott,
emlékezetem legnagyobb megerőltetése után is, tökéletesen meg valék
győződve, hogy életemben most látom őt először.
Rózsa is csodálkozva tekinte e rejtélyes lényre s szemei és arczvonásai
világosan tanusíták, hogy ez előtte is tökéletesen ismeretlen.
Részvétem pillanatról-pillanatra növekvék a hárfásnő iránt, segítni
kivántam rajta, de nem tudám, mikép és mi által? Végre minden
készségemet csak abban tudám nyilvánítani, hogy székkel kinálám. S ő
észrevevé zavaromat, mert ajkait mosolyra látszott kényszeríteni, midőn
ajánlatomat elfogadá s az egyik karosszékben helyet foglalt, hárfáját
bal karjára nyugtatván. E mozdulatot ismét néma csönd követé, mely alatt
czélszerű kérdésen törém fejemet, míg ő szavakat látszott elméjében
keresni, annak elmondására, mi őt szállásomra hozá.
E hosszas hallgatás kínos kezde rám nézve lenni s tépelődésemnek csak az
lett vége, mit már korábban is tehettem volna; tudniillik, ezen egyszerű
kérdést intézém hozzá:
– Miben lehetek önnek szolgálatára?
Szavaimra megrezzenni látszott az ismeretlen hölgy, mintha mély
gondolatokból riasztottam volna őt fel s néhány percznyi szünet után
hideg, közönös hangon szóla:
– Saját ügyemben nem bátorkodtam volna nagyságodnak alkalmatlankodni; de
annak, ki által küldettem, nagy hálával tartozom, a különben kellemetlen
megbizatást tehát nem lehete visszautasítanom.
– És ki azon megbízó? – kérdém csodálkozva, mert meg nem foghatám, ki
választhata magának ily sajátszerű hirnököt.
A hárfásnő alkalmasint előre el volt e kérdésemre készülve, mert minden
fontolgatás nélkül rögtön válaszolt:
– Arra csak akkor válaszolhatok nyiltan, ha néhány kérdésemre kielégítő
választ méltóztatik adni.
– Ön tehát nem bízik bennem?
– Mondám már, hogy nem saját akaratomból állok itt; bizalmam vagy
bizalmatlanságom tehát ezúttal nem jöhet kérdésbe, s különben is,
annyiszor csalatkoztak már az emberek kölcsönösen bizalmukban, hogy
nemsokára maga e szó is el fog földünkről enyészni!
Ez utóbbi szókat elfojtott szenvedély tompa hangján ejté a beszélő hölgy
s arczát sötét bibor futá el; de csak egyetlen pillanatra s azután ismét
a halál ólmos fehér szine terült el rajta. E rövid, néma s mégis oly
kimondhatatlanul sokat kifejező változás varázserővel hatott rám s oly
csodálatosan érzém magamat e szerencsétlenhez vonzatva, hogy e
pillanatban életemet is kész lettem volna érette koczkáztatni, ámbár még
csak távolról sem sejthetém, hogy érdemes-e ily komoly részvétre. Van
azonban az emberi kebelben oly titkosan működő hatalom, mely
érzelmeinknek gyakran épen a legjobb irányt adja, habár annak okát nem
bírjuk is magunknak világosan megmagyarázni.
Ezen erő működék bennem is, midőn mintegy akaratlanul fogám meg a
hárfásnő kiaszott kezét s a részvét legnyájasb hangján kérdém:
– Kérdezzen ön, én mindenre világosan és őszintén fogok válaszolni.
A hölgy visszavoná kezét s ennek csak örvendheték, mert oly hideg és
nedves volt az, mintha kígyót érintettem volna, melynek bőrét hűvös
harmat cseppjei nedvesítik. Egész valómat kellemetlen érzés futá végig s
szinte jól esett, hogy szemeimet ezen eleven halottról az életteljes
Rózsára fordíthatám, ki félénkül vonult a pamlag szögletébe s
pillantásait aggályosan osztá meg köztem és e titokteljes némber közt.
Ez ellenben észre sem látszott őt venni, s valamint szavait csak hozzám
intézé, úgy szemeinek is egyedül én szolgáltam pillanatnyi vizsgálódási
tárgyul.
Fönnebbi szíves fölszólításom után vonásai csakhamar visszanyerék ismét
korábbi élettelenségöket s hangja legkisebb fölindulást sem sejtetett,
midőn a székről felállván, teljes nyugalommal e kérdést tevé:
– Bir nagyságod azzal, mit a mai férfiak legnagyobb része nélkülöz? Bír
nagyságod rendíthetlen kitűréssel?
E kérdés által kissé meglepettem, de kiváncsiságom még magosbra
emelkedék, s az igenlő felelettel épen nem késtem, mire az ismeretlen
vendég így folytatá kérdését:
– De én oly kitűrést értek, mely több sikeretlen s veszélyes kisérlet
után sem riad vissza, ha valaminek kivívását magában szilárdul
elhatározta; oly kitűrést, mely még a haláltól sem borzad, ha azt
útjában találja, hanem megküzd vele, s győz, vagy – élni megszünik.
– Ön rendkívül fölzaklatja kandiságomat, szóljon világosabban.
– Nem henye kandiság az, mit nagyságodnál keresnem kell, hanem jól
meggondolt és szilárd elhatározáson épülő válasz.
– Jól van, tudja meg ön tehát, hogy mind az, mit érintett, tökéletesen
kitelik tőlem.
– Ha egészen ismeretlen ember szólítaná is önt fel annak gyakorlati
bebizonyítására?
– Nem vagyok ugyan kalandkereső lovag a keresztes háborúk idejéből; de
oly veszélytől soha nem borzadok vissza, melynek kiállása által jót
eszközölhetek.
– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?
– Éjfélkor?
– Igen.
– Kinél?
– Asszonynál.
– S kicsoda azon asszony?
– Csak annyit mondhatok róla, hogy nem szerelmi kalandra szólítatja
általam nagyságodat.
– S mért épen éjfélkor?
– Mert e látogatásnak titokban kell maradni.
– Mért nem jött tehát hozzám?
– Mert van valaki e városban, kivel az utczán véletlenül találkozhatnék,
mi által egész terve megsemmisülne.
– S kicsoda azon ember?
– Sobri.
– A zsivány?
– Igen.
– Hiszen az meghalt.
– Ki tudná azt bebizonyítani? Vagy be tudná nagyságod bizonyítani, hogy
bizonyos – Beattini grófnő meghalt, mivel koporsóját a gyászkocsin
látta?
– Hah, kicsoda ön?
– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?
– Önt Beattini küldötte hozzám?
– Esküszöm az élő istenre, hogy nem élhetnék egy napot, ha Pesten
létemet valamikép megtudná a gróf!
– Hihetek ön szavainak?
– Esküdtem!
– Hol azon ház?
– Itt e czédula útba igazítandja önt. Méltóztassék balról a harmadik
ablakon hétszer kopogtatni, s azon asszonyhoz fog vezettetni, ki által
ide küldettem.
– El fogok jönni.
– Jó éjszakát!
– Mikor látom önt ismét?
– Alkalmasint soha.
– De kicsoda ön?
– Miért e kérdés?
– Ön sorsa engem rendkívül érdekel.
A hölgy gondolkozni látszék, s rövid szünet után kissé meghittebb
tekintettel szóla:
– A városerdei szinkör mögött ma délután nagy társaság mulat, zenészei
közt egy öreg czimbalmos czigány is van, kérdezze ön tőle, hogy
emlékszik-e még életének legszomorúbb napjára, s arra, ki akkor
árvaságra jutott és ő el fogja történetemet mondani.
E szók után illedelmesen hajtá meg magát rejtélyes vendégem és gyorsan
távozott.
XII. Bérkocsis és politika.
A hárfás hölgy utolsó szavai épen nem csökkenték kiváncsiságomat, mert
előbbi czélzása Beattini grófnőre azt gyaníttatá velem, hogy története
alkalmasint némi kapcsolatban áll eddigi kalandimmal, s így nagyon
természetes, hogy távozása után azonnal elbúcsúzám Rózsától, története
elmondását kissé továbbra halasztatván, mert különben az öreg
czimbalmost könnyen elszalaszthattam volna, s vele talán érdekes
vendégem történetét is. Kevés pillanat mulva tehát bérkocsiban ülék és a
városerdőbe hajtattam.
Nem fog talán neheztelni a szíves olvasó, ha addig, míg a czimbalmossal
találkozom, röviden elmondom azt, mit a bérkocsisok belső s külső
tulajdonságaiból, hosszas tapasztalás után, bővebben kipuhatoltam, sőt
részint tőlök bizalmas vallomásképen hallottam.
A bérkocsis a haladás hatalmas eszköze, s már ennélfogva is rendkívüli
figyelmet érdemel a mai politikai világban, melyben már, úgyszólván, a
levesnek is nem ízét, hanem politikai szinét szoktuk tudakozni. Sőt mi
több, a bérkocsis nem fontolva halad, s ez már új ok arra, hogy a mai
divatos fogalmak szerint a figyelmen kívül még bámulást is
igényelhessen, mely napjainkban a tisztelés helyét szokta pótolni.
Miután ezek szerint annyi bizonyos, mikép a bérkocsis halad, még pedig
nem fontolva, igen természetes, hogy működése a mai politikával nagy
szellemi rokonságban áll, azaz: a bérkocsi és politika közt általánosan
s a bérkocsis és politikus közt különösen igen nagy hasonlatosság
uralkodik. Sikerülend-e ezt alaposan bebizonyítanom, azt – majd
meglátjuk; én legalább bátran kisértem meg e nagyszerű munkát.
A bérkocsisnak pénze van, ezen lovat és kocsit vásárol, melyek neki jól
kamatoznak. A politika is kocsi, melyen magokat sokan szeretik magosra
vitetni, hogy ott szép kilátásnak örvendhessenek és – lenézhessenek, s
ezért a kocsi tulajdonosának örömest adóznak, ki viszont azokat fizeti
és abrakolja, kik parancsa szerint húzzák a politikai kocsit; melynek
azonban többnyire oly rosszak rugói, hogy ugyancsak megkínoztatik a benn
ülő, ki annálfogva legtöbb esetben csakhamar ismét kiszáll és helyét
másnak engedi át. Hogy a kenés mind a két kocsi mozgását gyorsítja, azt
említnem sem kell; az mindazáltal illő megjegyzést érdemel, mikép a
bérkocsinak mindig csak négy kereke van, míg a politikai kocsik mellett
mindenkor sokan találtatnak, kik az ötödik kerék haszontalan szerepét
vetélkedő buzgalommal vállalják el és oly büszkék e nevetséges
helyzetökre, mint iskolás gyerkőczök a papiroscsillagra. Mind a két
kocsinak bakja van, s valamint a bérkocsién csak szolga áll, úgy a
politikai kocsiéra is csak azok kapaszkodnak, kiknek gondolatai
szolgaruhát viselnek, habár külsőleg a szabadság eszközét csörgetik is
baloldalukon. A bérkocsi gyakran, a politikai pedig mindig poros vagy
sáros, s ezen utóbbi még belől is, mert tiszta úton csak fölötte ritkán
jár s azoknak lábai is rendesen nem egészen tiszták, kik a benne ülhetés
díját megfizetik. Mind a két kocsi oly alacsony, hogy egyenesség nem
uralkodhatik bennök; azaz: minden benn ülő kénytelen meghajlani vagy
kalapját levenni, s e szerint a szabadságról lemondani, mert a kalap a
szabadságnak jelképe. Ez okból a valódi nagy férfiak rendesen kerülni
szokták e kocsikat és inkább gyalog s szabadon járnak a nép között. Eső
ellen mind a két kocsi biztosít, de e csekélység figyelmet sem érdemel,
ha meggondoljuk, hogy vajmi sokan borultak ki már belőlök, s vagy
életöket, vagy legalább ép tagjaikat veszték el, vagy oly módon sérültek
meg, hogy huzamos ideig szobához bilincselve kelle szenvedniök és az
isten adta szabad levegőt nélkülözniök. Nagy terhet sem a bérkocsi, sem
a politikai hintó nem bír el, s azért azok, kik ezen utóbbiban ülnek,
többnyire nagyon keveset nyomnak és könnyen hajladoznak minden
zökkenésre, mint az üres kalászú gabonaszál, midőn éjszaki szelek
tánczolnak végig a szántóföldeken. Valamit, például tárczát, mely a
pénzen kívül még följegyzett gondolatainkat is foglalhatja magában, e
kocsikban igen veszélyes elhagyni, mert bizonyosan más kezekbe kerülnek;
ez azután oka annak, hogy különösen a politika hintajába ülők rendesen
nagyon üresen szoktak helyeikre telepedni. Mind a két kocsiban csak
henyélni szoktak az emberek, mert ha nyitva hagyják, úgy mindenki
láthatja őket, napjainkban pedig senki nem szereti a szigorú nyilvános
ellenőrködést; ha ellenben a függönyöket lebocsátják, akkor gyanut
gerjesztenek, hogy rosszat visznek véghez, a gyanusítást pedig már csak
azért sem szeretik, mert az a mai világban nagyon mindennapivá és
közönségessé vált. Ime, ez egyik fő oka, hogy most a politikai téren
semmi említésre méltót nem visznek véghez azok, kik a politika
hosszúfuvaros hosszú szekerén üldögélnek. A bérkocsik az uraságok
hintait utánozzák, s zöld vagy vörös szinöket sárgává vagy feketévé,
vagy egyébre változtatják, oly gyakran, mikép azt a divat időről-időre
parancsolja; így a politikai hintók sem maradnak meg eredeti szinök
mellett, hanem a külföldet híven majmolják, s annak változékony
lobogójához alkalmaztatják szinöket. Végre valamint a bérkocsinak nincs
lelke és érzése, úgy a politikai hintóban sem igen lelhetni föl e két
jeles tulajdonságot. Mind a két kocsiban irott utasítás van, melyhez
szorosan tartozik magát alkalmazni a kocsis és a benn ülő; itt azonban
mégis létezik a kettő közt egy kis különbség, az tudniillik, hogy a
bérkocsiét a kocsis nem tartja meg, a politikai hintóét ellenben a benn
ülő törekszik lehetőségig mellőzni és e miatt azután a bérkocsiban a
benn ülő, a politikai hintóban pedig a kocsis bosszankodik. Ezen
ellenkező eredményt mindazáltal szerencsére egészen helyre üti azon szép
hasonlatosság, mely szerint mind a két bosszankodás rendesen egyenlőn –
siker nélkül szokott maradni. A bérkocsival rendesen csak rövid, a
politikai hintóval ellenben többnyire hosszú útra szoktak indulni; de
szerencsére ez sem árt a kettő közötti hasonlatosságnak, mert egyikkel
sem haladnak messzire, hanem csak egyik utczából és sikátorból a másikba
botorkálnak. Télen a bérkocsi szántalpon csúszik, mi a politikai
hintóban gyakran nyáron is megtörténik, még pedig szántalp nélkül is,
mihelyt kereke a magosban megköttetik, hogy baj ne történjék. Ily
alkalommal természetesen mind a két kocsiban csörgők használtatnak,
minőkkel mult századokban az úgynevezett csörgősipkák díszesítettek. Mi
már a kocsik haladási eszközeit illeti, ezekre nézve is tökéletes
hasonlatosság uralkodik a bérkocsi és politika hintaja közt. A bérkocsi
lovai mindig rossz bőrben vannak, keveset esznek, sokat isznak és sok
verésben részesülnek; a politikai hintó előmozdító eszközei szinte
szomorúcska kinézésűek, még kevesebbet válogathatnak az ételben,
rendkívül sokat isznak és verésben is derekasan részesülnek, s
rugdalózni is tudnak, valamint amazok.
Bebizonyítván e szerint a bérkocsi és politika közti hasonlatosságot,
bízvást megkisérthetem a bérkocsis és politikus közt létező szellemi
rokonságot.
Mind a kettő ember, következéskép gyarló, s ennél fogva egyik sem tartja
magát annak. Mindketten rohanva haladnak, mindent legázolva, mi útjokban
áll, s mégis utoljára is mindenkor csak korábbi helyökön állapodnak meg,
honnan oly nagy robajjal indultak ki, mintha sarkaiból akarnák a világot
kiforgatni. Hátra csak akkor tekintnek, midőn valaki elkiáltja magát:
«Hautshintri!» mert máson könnyítni nem szeretnek, ha saját terhök
ezáltal kissé növekszik. Ütő eszköz nélkül nem tudnak boldogulni, s akár
ostor, akár ólmos bot az, mindig csak azok ellen használják, kiknek
ereje által előre haladnak. A bérkocsist gorombaság kivonatának szokták
nevezni s valóban égbekiáltó bűnt követne el, ki állítani merészlené,
hogy a politikusok mindig finom kifejezéseket használnak vitatkozás
alkalmával egymás ellenében. A kefét s vakarót mindketten gyakran
alkalmazzák, azon különbséggel mindazáltal, hogy a bérkocsisok az alájok
rendelteket, a politikusok pedig a fölöttük állókat kefélik és vakarják;
e két műtételnek egy a haszna: csak addig láthatni sikerét, míg tart.
Mind a kettő nagyon szereti az erős kifejezéseket, ámbár hallgatóik,
bármint hegyezik is füleiket, bizony nem igen értik azokat. A
bekanyarodásban nagyon ügyesek, s gyorsaságuk oly nagy, hogy alig veszi
az ember észre, midőn az egyenes útról jobbra vagy balra fordulnak.
Köpönyegöket mindig szél ellen fordítják, s a napnak csak hátukat
mutatják, mert az izzadást nem szeretik, melylyel mások mindennapi
kenyeröket keresik. Mind a kettő igen ingerlékeny természetű, s
annálfogva soha nem nyughatik, hanem, ha tettekkel nem is, legalább
okoskodásokkal töltik az időt, akár van azoknak hasznuk, akár nincs. Így
például, ha a politikusnak földje van, azokat kivánja adóztatni, kiknek
nincs; a bérkocsis pedig, midőn egykor hallá, hogy a lovakra adót
szándék vetni, így kiálta föl: «Inkább a szamarakat kell adóztatni, ez
legalább nem terhelné nagyon a szegénységet.» Mind a kettő szereti az
elménczkedést, mert ezzel a nyomósb okok hiányzását némileg
elpalástolhatni, s ha például ezt kérdi az ember tőlök: «Mi ujság
Budapesten?» bizonyosan mind a kettő így fog válaszolni: «Az úr
bizonyosan idegen, mert különben tudná, hogy nálunk minden csak a
réginél marad.» Ámbár mind a kettő rohanva vágtat, mégis annyi idő alatt
halad egyik pontról a másikra, mennyi alatt Napoleon országot hódított,
Espartero miniszterséget buktatott, s Hegel egy szippanat burnótot
tömött orrába, midőn azt bizonyítá be, hogy a mozgalom csak a
nyugalomnak folytatása, mely állítása által alkalmasint ránk czélzott.
Mind a kettő nagyon bálványozza az allopathia gyógyrendszert, mely
ellenkező szereket használ, s azért ott vágtatnak leggyorsabban, hol
lassú haladás parancsoltatik, mert ők különben is senki által nem
hagynak magoknak parancsoltatni. Ugyane jellemvonásuk következtében
bámulatosságig szabadelműek, mert bármit beszéljen is ellenök a sajtó,
ők makacsul megmaradnak kerékvágásukban és senki elől nem térnek ki,
– Nem emlékszem.
– Ah, rendkívül örvendek, hogy oly nagylelküen megbocsáta ön.
– De mondom –
– Kérem, kérem, feledjük az egész kellemetlen történetet, most sokkal
fontosb ügyről kell önnel szólanom.
– Méltóztassék, ámbár –
– Ah, értem, értem, sietni méltóztatik; csak röviden fogok tehát
szólani. Énekesnőnk ma föllép.
– Az nem ujság.
– Tudom, de rendkívüli ármányok vannak ellene mozgásban.
– Hasonlót hasonlóval.
– Képzelje ön csak, ki akarják fütyölni!
– Valóban?
– Becsületemre mondom.
– Ám fütyöljék, nem bánom, én különben sem vagyok barátja az operának.
– Helyes, helyes, magam is egészen úgy érzek, s szinte örülök a
botránynak; reménylem, nem fog ön ma a szinházból elmaradni.
– Sőt igen, mert nem szoktam fütyölni.
– Hiszen az nem is szükséges, de az ily botrányos esték mindig nagyon
mulatságosak.
– Nézeteink nem egyeznek össze; én a botrányt mindenütt gyűlölöm, s
leginkább a szinházban.
– Oh, de azért mégis csak el méltóztatik jőni, nemde?
– Nem. Ajánlom magamat.
– De talán –
Én elfordultam és az uracs tova rohant.
És ki volt ezen tolakodó uracs?
Embervadász.
Hogyan?
Igen, embervadász, de nem oly veszélyes, mint az «Utolsó Bátori»
embervadászai, hanem nevetséges kullancs, ki a művésznők uszályába
szeret tapadni, s nem távozik onnan, habár tüskén, bokron és sáron
hurczolják is keresztül.
Vesztegessünk leirására néhány sort, ha úgy tetszik.
Vannak művésznők, kik nagyon szeretik a nagy díjt, s van közönség, mely
az ily nagy művésznőket nem szereti állandóan oly nagyon, hogy nagy
díjok folyvást kitelhetnék a szinháznak általa hozott rendes
jövedelméből. Ez természetesen nagy baj, főleg a nagy művésznőkre nézve.
Az ily embervadász tehát, ki a kullancs irigylésre méltó szerepét
játszogatja körülöttök, mivel semmiféle más szerepre nem alkalmas széles
e világon, minden föllépésök előtt a város valamennyi kávéházát és
utczáját bebarangolja, mindenütt botrányról cseveg és leirhatlan
szemtelenséggel vadászsza az embereket szinházba menetelre és vadászata
legtöbb esetben sikerül. A művésznők ugyanis mindenkor birnak
tisztelőkkel és ellenségekkel, s ezenkívül mindenkor részrehajlatlan
hideg emberek is találkoznak.
A tisztelők az ily felszólításokra nem maradnak el a szinházból, hogy a
fütyölést tapsaikkal nyomhassák el. Az ellenkező indulatuak szinte
elmennek, hogy fütyölhessenek; a semlegesek közől pedig szinte sokan
sereglenek szinházba, mert gyarló természetében fekszik az embernek,
hogy más kárán szeret kaczagni, s a botrányok nemcsak nálunk, hanem
másutt is rendesen némi vonzó erővel birnak a nagyobb, vagyis
műveletlenebb közönség ellenében. Az ily fogás tehát mindenkor használ,
még pedig nem csupán egy estére, mert ha a botrány nem sül is el, sokan
azt szokták hinni, hogy majd a legközelebbi előadás alatt fog a szörnyű
csata véghezmenni. És ezzel még koránsem éri be az embervadász, hanem
tolakodása által egy pár hirlapra is némi kis befolyást tud magának
szerezni, és azokból buzgón puskázgat a közönségre, dicséretekkel
halmoztatva a nagy művésznőt és időről időre szomorú hangú tárogatót
harsogtatva szándéklott elmenetele fölött, mely az egész hazát
orvosolhatlan vészbe fogná dönteni.
Ezenkívül még igen számos kötelessége van az embervadásznak. Időről
időre verselőt tud szerezni, ki egy pár rántott csirkéért a nagy
művésznőt megénekleni tartozik és koszorukat vásárol, miket többnyire
maga dobál a szinpadra. Minden előadáson jelen van, s egy pár zsoldost,
vagy dalőrültet gyüjt maga mellé és akár kell, akár nem, mindig dühösen
tapsol, tombol és ordít. E zajgás az unatkozó karzatiakra mindig nagy
befolyással van, kik aztán ugyancsak derekasan összeverik első lábaikat
és torkukat sem kimélik, ámbár száz eset közől bizonyosan
kilenczvenkilenczszer nem tudnák megmondani, hogy tulajdonképen miért
tapsoltak és miért koptatták tüdejöket, a minek tudására egyébiránt az
embervadásznak nincs is szüksége. Emberek tapsolnak-e vagy lelketlen
erőművek, az neki mindegy, csak zaj legyen. Ezen oktalan lárma
természetesen ellenzéket alkot, s a józanabb rész pisszeg és morog; de
épen ez az, mit az embervadász óhajt, ez az igazi víz az ő malmára; mert
a szinházat sok szabadelmű férfi is látogatja, ezek tehát vagy egyik
vagy másik részre azonnal ellenzéket képeznek, s így utoljára a közönség
fele tapsol, fele pedig pisszeg, holott különben alkalmasint három
negyedrésze meg sem moczczant volna, s mindezt egyetlen embervadász,
vagyis művészeti kullancs okozza, kinek szavára különben a leggyávább
nyul sem ugranék ki a bokorból.
Ezen fölélesztett ellenzéki szellem azután általános élénkséget szül a
közönségben, mely rendes pártokra szakad és az izgatást egyik vagy másik
részre szinházon kívül is folytatja és így a nagy művésznőnek darab
időre ismét nagyobb hallgató kört szerez. Utóbb az ingerültséget ismét
pangás követi ugyan, de az embervadász nem nyugszik, hanem mindig újabb
meg újabb ármányokat használ a részvétlenség fölcsiklandozására,
minélfogva a részvét ismét éledezni kezd néhány napra, s tökéletesen
mindig csak rövid időre szűnik meg, mert a kullancs buzgalmát egyedül
csak a halál szüntetheti meg, s fogadni mernék, hogy utolsó mozdulata
még akkor is görcsösen vonagló tapsból áll.
De ugyan mi jutalma lehet az embervadásznak, ily roppant és folytonos
fáradozásai után, melyek folyvást sikerrel töltögetik a nagy művésznő
erszényét?
Valamint szolgálatai nagyok, korszerűek és hasznosak, úgy jutalma is
méltóképen nagyszerű és rendkívül buzdító.
Ő ugyanis saját pénzeért minden előadáson jelen lehet, a nélkül, hogy
ezen jogért a belépti díjon kívül egyebet fizetnie kellene; ő koszorukat
vásárolhat, ámbár ugyanazon egyet háromszor is ledobhatja egymásután, ha
némi változást tesz rajta, hogy gazdálkodását a közönség észre ne vegye;
midőn a nagy művésznőnek bérkocsira van szüksége, ő azt nemcsak
elhozhatja, hanem még ajtaját is megnyithatja, sőt néha bele is emelheti
a nagy művésznőt és addig tekinthet oda, meddig csak szemeivel láthatja;
ő vendégeket híhat meg a nagy művésznő parancsára, sőt maga is
részesülhet egy kanál leveskében, mert hiszen vig asztalnál mindenkor
bohóczra is szükség van; ő tüstént eltávozhatik, midőn a nagy
művésznőnek kellemes vendége érkezik; neki nemcsak enyelegni szabad a
művésznő kedvencz ölebével, hanem meg is fésülheti azt, ha annyi
gyakorlottsággal bir e művészi foglalatosságban, hogy a kedves kis
állatot nem sérti meg; ha a nagy művésznő a városligetben észreveszi,
hogy zsebkendőjét honn feledé, neki kétségbehozhatlan joga van azért a
városba visszafutni, csakhogy aztán gyorsak legyenek ám lábai; ha
rendkívül jól viseli magát, úgy a nagy művésznő kis mosóczéduláját ő
irhatja; ő azon boldog halandó, ki a művésznőnek jó éjszakát kivánhat,
és azután haza mehet; szóval, ő mindent véghezvihet, minek teljesítésére
a nagy müvésznő cselédeinek nincs idejök.
És ugyan van-e halandó széles e világon, ki ily magasztos és
megfoghatlan becsű jutalmakért élete legbüszkébb kivánatai közé ne
sorolná azt, hogy valamely nagy művésznőnek ily kimondhatlanul boldog
embervadásza, vagyis kullancsa lehessen?!
Mire ezeket elmondám és szobámba érkeztem, akkor ott lelém már a szép
fiatal vad lányt, ki az ablaknál állott, s rendkívül gyönyörködni
látszott az országútról emelkedő mesés sűrüségű porfelhők szemlélésében.
Beléptemkor ijedten fordult vissza, mert alkalmasint kínzóját, az
állatsereglet tulajdonosát, vélte közelíteni; de csakhamar öröm
mutatkozott arczán, midőn rám ismert.
Néhány közönös kérdés után végre így szólék hozzá:
– Rózsa, megigérted, hogy még ma elmondod történetedet.
– Igen szivesen, – felelte ő, s ismételt intésemre a pamlagon helyet
foglalt.
– Tehát halljunk szót.
Rózsa minden vonakodás nélkül elmondá történetét, mikép az itt szóról
szóra következik.
XI. Félbenszakasztás.
Alig nyitá meg ajkait a szép Rózsa, történeteinek elmondására, midőn
ajtóm megnyílt s egy némber lépett be, kinek sajátszerű külseje azonnal
egész figyelmemet magára voná. Hervatag arczán nemes szépség
félreismerhetlen jelei mutatkoztak, miket a szenvedés-barázdálta redők
sem valának képesek tökéletesen letörleni, ámbár a gyöngéd vonások
sokkal hamarább szokták eredeti bájaikat elveszteni. Mély üregű szemei
kifejezés nélkül tévedeztek tárgyról-tárgyra, s csak néha villantak
nagyobb élénkségre, mint vihar után a láthatáron czikkázó villámok,
melyek nem gyújtanak ugyan többé, de mégis elevenen emlékeztetik romboló
erejökre az embert. Magas homlokát hosszú fürtök környezék, melyek egy
része fekete volt még, de fehér szálak is kezdének már belőlök előtünni,
mit nem annyira az idő, mint inkább rendkívüli események befolyásának
kelle tulajdonítani. Keskeny metszetű ajkain saját neme ült a dacznak,
mely nem annyira kihivó, mint mindent eltűrni kész jellemet árult el.
Nyaka száraz volt, s valamint ez, úgy rövid lélekzése s el nem fojtható
köhögés is tanusítá, hogy e némber nem fog sokáig e földön szenvedni.
Öltözete a legutolsó divathoz simult, de rendetlenségénél fogva azt
árulta el, hogy nem igen gyakran váltatik föl más által. Kezében hárfát
tartott e némber, melynek kopottsága folytonos használatra látszott
mutatni.
Tehát hárfás lány, gondolám, ki az apróbb csapszékekben trágár dalokkal
gyönyörködteti a serező hallgatókat s elég nyomorultan tengeti életét.
Hidegen szólék tehát, különben is bosszankodva a kellemetlen
félbenszakasztás miatt:
– Nincs zenére szükségünk.
A némber élesen jártatá rajtam végig szemeit s tompa, közönös hangon
viszonzá:
– Annál nagyobb szükségem van nekem nagyságodra.
E váratlan felelet által kissé meglepettem s már nyersebb megjegyzésre
akarám ajkaimat megnyitni, midőn véletlenül szemeire emelém tekintetemet
s kimagyarázhatlan megindulást érzék, mert e kihamvadt szemek e
pillanatban oly rémes szenvedélytől lángoltak, hogy hatásuk hatalmát ki
nem állhatám s félre kelle tekintenem, mintha mérges kigyó szemei
meredeztek volna rám. Kezem akaratlanul zsebembe mélyedett s erszényt
vonék elő; de a némber nem hagyá sejtett szándékomat végrehajtani, hanem
előbbi hangján nyomatékosan szóla:
– Nem így értettem. Míg e hárfa húrjai örömet hazudnak elszáradt ujjaim
alatt, addig testem nem fog nyomasztó hiányt érezni; de az embernek,
fájdalom, nemcsak teste van, hanem lelke is, melynek szinte táplálékra
van szüksége!
Itt elhallgatott a némber s kezeit görcsös remegéssel emelé szemeihez,
mintha könyeit akarná törleni, de csakhamar ismét lebocsátá azokat, mert
a szenvedély lángjai kiolták az enyhítő könyűk forrását.
Elfojthatlan szánakozással legeltetém rajta szemeimet s teljességgel nem
bírám magamnak e rejtélyes jelenetet megmagyarázni. A hölgy beszédmódja
s egész magaviselete sokkal nagyobb műveltséget tanusíta, mint első
pillanatban gyaníthatám s ez azon meggyőződést szülé bennem, hogy nem
oly elvetemült teremtmény áll előttem, kik, kecseik elvirágzása után, a
házalás egyéb nemei közt, gyakran a nyilvános zenézést is végső
segédszerül szokták használni, az éhség s meztelenség eltávolítására. Mi
hozhatá tehát a boldogtalan némbert ezen szánakozásra méltó helyzetbe? S
mi rendkívüli csapások szülhették e szörnyű bánatot, mely külsejét
ennyire megváltoztatá és lelkét oly zajos hullámzásra ostorozta?
E kérdések vonultak át agyamon s egyikre sem tudék kielégítőleg
válaszolni, valamint nem bírám legtávolabbról is sejteni, hogy mi vezeté
hozzám e szerencsétlent s mért kivánja épen az én segélyemet, holott,
emlékezetem legnagyobb megerőltetése után is, tökéletesen meg valék
győződve, hogy életemben most látom őt először.
Rózsa is csodálkozva tekinte e rejtélyes lényre s szemei és arczvonásai
világosan tanusíták, hogy ez előtte is tökéletesen ismeretlen.
Részvétem pillanatról-pillanatra növekvék a hárfásnő iránt, segítni
kivántam rajta, de nem tudám, mikép és mi által? Végre minden
készségemet csak abban tudám nyilvánítani, hogy székkel kinálám. S ő
észrevevé zavaromat, mert ajkait mosolyra látszott kényszeríteni, midőn
ajánlatomat elfogadá s az egyik karosszékben helyet foglalt, hárfáját
bal karjára nyugtatván. E mozdulatot ismét néma csönd követé, mely alatt
czélszerű kérdésen törém fejemet, míg ő szavakat látszott elméjében
keresni, annak elmondására, mi őt szállásomra hozá.
E hosszas hallgatás kínos kezde rám nézve lenni s tépelődésemnek csak az
lett vége, mit már korábban is tehettem volna; tudniillik, ezen egyszerű
kérdést intézém hozzá:
– Miben lehetek önnek szolgálatára?
Szavaimra megrezzenni látszott az ismeretlen hölgy, mintha mély
gondolatokból riasztottam volna őt fel s néhány percznyi szünet után
hideg, közönös hangon szóla:
– Saját ügyemben nem bátorkodtam volna nagyságodnak alkalmatlankodni; de
annak, ki által küldettem, nagy hálával tartozom, a különben kellemetlen
megbizatást tehát nem lehete visszautasítanom.
– És ki azon megbízó? – kérdém csodálkozva, mert meg nem foghatám, ki
választhata magának ily sajátszerű hirnököt.
A hárfásnő alkalmasint előre el volt e kérdésemre készülve, mert minden
fontolgatás nélkül rögtön válaszolt:
– Arra csak akkor válaszolhatok nyiltan, ha néhány kérdésemre kielégítő
választ méltóztatik adni.
– Ön tehát nem bízik bennem?
– Mondám már, hogy nem saját akaratomból állok itt; bizalmam vagy
bizalmatlanságom tehát ezúttal nem jöhet kérdésbe, s különben is,
annyiszor csalatkoztak már az emberek kölcsönösen bizalmukban, hogy
nemsokára maga e szó is el fog földünkről enyészni!
Ez utóbbi szókat elfojtott szenvedély tompa hangján ejté a beszélő hölgy
s arczát sötét bibor futá el; de csak egyetlen pillanatra s azután ismét
a halál ólmos fehér szine terült el rajta. E rövid, néma s mégis oly
kimondhatatlanul sokat kifejező változás varázserővel hatott rám s oly
csodálatosan érzém magamat e szerencsétlenhez vonzatva, hogy e
pillanatban életemet is kész lettem volna érette koczkáztatni, ámbár még
csak távolról sem sejthetém, hogy érdemes-e ily komoly részvétre. Van
azonban az emberi kebelben oly titkosan működő hatalom, mely
érzelmeinknek gyakran épen a legjobb irányt adja, habár annak okát nem
bírjuk is magunknak világosan megmagyarázni.
Ezen erő működék bennem is, midőn mintegy akaratlanul fogám meg a
hárfásnő kiaszott kezét s a részvét legnyájasb hangján kérdém:
– Kérdezzen ön, én mindenre világosan és őszintén fogok válaszolni.
A hölgy visszavoná kezét s ennek csak örvendheték, mert oly hideg és
nedves volt az, mintha kígyót érintettem volna, melynek bőrét hűvös
harmat cseppjei nedvesítik. Egész valómat kellemetlen érzés futá végig s
szinte jól esett, hogy szemeimet ezen eleven halottról az életteljes
Rózsára fordíthatám, ki félénkül vonult a pamlag szögletébe s
pillantásait aggályosan osztá meg köztem és e titokteljes némber közt.
Ez ellenben észre sem látszott őt venni, s valamint szavait csak hozzám
intézé, úgy szemeinek is egyedül én szolgáltam pillanatnyi vizsgálódási
tárgyul.
Fönnebbi szíves fölszólításom után vonásai csakhamar visszanyerék ismét
korábbi élettelenségöket s hangja legkisebb fölindulást sem sejtetett,
midőn a székről felállván, teljes nyugalommal e kérdést tevé:
– Bir nagyságod azzal, mit a mai férfiak legnagyobb része nélkülöz? Bír
nagyságod rendíthetlen kitűréssel?
E kérdés által kissé meglepettem, de kiváncsiságom még magosbra
emelkedék, s az igenlő felelettel épen nem késtem, mire az ismeretlen
vendég így folytatá kérdését:
– De én oly kitűrést értek, mely több sikeretlen s veszélyes kisérlet
után sem riad vissza, ha valaminek kivívását magában szilárdul
elhatározta; oly kitűrést, mely még a haláltól sem borzad, ha azt
útjában találja, hanem megküzd vele, s győz, vagy – élni megszünik.
– Ön rendkívül fölzaklatja kandiságomat, szóljon világosabban.
– Nem henye kandiság az, mit nagyságodnál keresnem kell, hanem jól
meggondolt és szilárd elhatározáson épülő válasz.
– Jól van, tudja meg ön tehát, hogy mind az, mit érintett, tökéletesen
kitelik tőlem.
– Ha egészen ismeretlen ember szólítaná is önt fel annak gyakorlati
bebizonyítására?
– Nem vagyok ugyan kalandkereső lovag a keresztes háborúk idejéből; de
oly veszélytől soha nem borzadok vissza, melynek kiállása által jót
eszközölhetek.
– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?
– Éjfélkor?
– Igen.
– Kinél?
– Asszonynál.
– S kicsoda azon asszony?
– Csak annyit mondhatok róla, hogy nem szerelmi kalandra szólítatja
általam nagyságodat.
– S mért épen éjfélkor?
– Mert e látogatásnak titokban kell maradni.
– Mért nem jött tehát hozzám?
– Mert van valaki e városban, kivel az utczán véletlenül találkozhatnék,
mi által egész terve megsemmisülne.
– S kicsoda azon ember?
– Sobri.
– A zsivány?
– Igen.
– Hiszen az meghalt.
– Ki tudná azt bebizonyítani? Vagy be tudná nagyságod bizonyítani, hogy
bizonyos – Beattini grófnő meghalt, mivel koporsóját a gyászkocsin
látta?
– Hah, kicsoda ön?
– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?
– Önt Beattini küldötte hozzám?
– Esküszöm az élő istenre, hogy nem élhetnék egy napot, ha Pesten
létemet valamikép megtudná a gróf!
– Hihetek ön szavainak?
– Esküdtem!
– Hol azon ház?
– Itt e czédula útba igazítandja önt. Méltóztassék balról a harmadik
ablakon hétszer kopogtatni, s azon asszonyhoz fog vezettetni, ki által
ide küldettem.
– El fogok jönni.
– Jó éjszakát!
– Mikor látom önt ismét?
– Alkalmasint soha.
– De kicsoda ön?
– Miért e kérdés?
– Ön sorsa engem rendkívül érdekel.
A hölgy gondolkozni látszék, s rövid szünet után kissé meghittebb
tekintettel szóla:
– A városerdei szinkör mögött ma délután nagy társaság mulat, zenészei
közt egy öreg czimbalmos czigány is van, kérdezze ön tőle, hogy
emlékszik-e még életének legszomorúbb napjára, s arra, ki akkor
árvaságra jutott és ő el fogja történetemet mondani.
E szók után illedelmesen hajtá meg magát rejtélyes vendégem és gyorsan
távozott.
XII. Bérkocsis és politika.
A hárfás hölgy utolsó szavai épen nem csökkenték kiváncsiságomat, mert
előbbi czélzása Beattini grófnőre azt gyaníttatá velem, hogy története
alkalmasint némi kapcsolatban áll eddigi kalandimmal, s így nagyon
természetes, hogy távozása után azonnal elbúcsúzám Rózsától, története
elmondását kissé továbbra halasztatván, mert különben az öreg
czimbalmost könnyen elszalaszthattam volna, s vele talán érdekes
vendégem történetét is. Kevés pillanat mulva tehát bérkocsiban ülék és a
városerdőbe hajtattam.
Nem fog talán neheztelni a szíves olvasó, ha addig, míg a czimbalmossal
találkozom, röviden elmondom azt, mit a bérkocsisok belső s külső
tulajdonságaiból, hosszas tapasztalás után, bővebben kipuhatoltam, sőt
részint tőlök bizalmas vallomásképen hallottam.
A bérkocsis a haladás hatalmas eszköze, s már ennélfogva is rendkívüli
figyelmet érdemel a mai politikai világban, melyben már, úgyszólván, a
levesnek is nem ízét, hanem politikai szinét szoktuk tudakozni. Sőt mi
több, a bérkocsis nem fontolva halad, s ez már új ok arra, hogy a mai
divatos fogalmak szerint a figyelmen kívül még bámulást is
igényelhessen, mely napjainkban a tisztelés helyét szokta pótolni.
Miután ezek szerint annyi bizonyos, mikép a bérkocsis halad, még pedig
nem fontolva, igen természetes, hogy működése a mai politikával nagy
szellemi rokonságban áll, azaz: a bérkocsi és politika közt általánosan
s a bérkocsis és politikus közt különösen igen nagy hasonlatosság
uralkodik. Sikerülend-e ezt alaposan bebizonyítanom, azt – majd
meglátjuk; én legalább bátran kisértem meg e nagyszerű munkát.
A bérkocsisnak pénze van, ezen lovat és kocsit vásárol, melyek neki jól
kamatoznak. A politika is kocsi, melyen magokat sokan szeretik magosra
vitetni, hogy ott szép kilátásnak örvendhessenek és – lenézhessenek, s
ezért a kocsi tulajdonosának örömest adóznak, ki viszont azokat fizeti
és abrakolja, kik parancsa szerint húzzák a politikai kocsit; melynek
azonban többnyire oly rosszak rugói, hogy ugyancsak megkínoztatik a benn
ülő, ki annálfogva legtöbb esetben csakhamar ismét kiszáll és helyét
másnak engedi át. Hogy a kenés mind a két kocsi mozgását gyorsítja, azt
említnem sem kell; az mindazáltal illő megjegyzést érdemel, mikép a
bérkocsinak mindig csak négy kereke van, míg a politikai kocsik mellett
mindenkor sokan találtatnak, kik az ötödik kerék haszontalan szerepét
vetélkedő buzgalommal vállalják el és oly büszkék e nevetséges
helyzetökre, mint iskolás gyerkőczök a papiroscsillagra. Mind a két
kocsinak bakja van, s valamint a bérkocsién csak szolga áll, úgy a
politikai kocsiéra is csak azok kapaszkodnak, kiknek gondolatai
szolgaruhát viselnek, habár külsőleg a szabadság eszközét csörgetik is
baloldalukon. A bérkocsi gyakran, a politikai pedig mindig poros vagy
sáros, s ezen utóbbi még belől is, mert tiszta úton csak fölötte ritkán
jár s azoknak lábai is rendesen nem egészen tiszták, kik a benne ülhetés
díját megfizetik. Mind a két kocsi oly alacsony, hogy egyenesség nem
uralkodhatik bennök; azaz: minden benn ülő kénytelen meghajlani vagy
kalapját levenni, s e szerint a szabadságról lemondani, mert a kalap a
szabadságnak jelképe. Ez okból a valódi nagy férfiak rendesen kerülni
szokták e kocsikat és inkább gyalog s szabadon járnak a nép között. Eső
ellen mind a két kocsi biztosít, de e csekélység figyelmet sem érdemel,
ha meggondoljuk, hogy vajmi sokan borultak ki már belőlök, s vagy
életöket, vagy legalább ép tagjaikat veszték el, vagy oly módon sérültek
meg, hogy huzamos ideig szobához bilincselve kelle szenvedniök és az
isten adta szabad levegőt nélkülözniök. Nagy terhet sem a bérkocsi, sem
a politikai hintó nem bír el, s azért azok, kik ezen utóbbiban ülnek,
többnyire nagyon keveset nyomnak és könnyen hajladoznak minden
zökkenésre, mint az üres kalászú gabonaszál, midőn éjszaki szelek
tánczolnak végig a szántóföldeken. Valamit, például tárczát, mely a
pénzen kívül még följegyzett gondolatainkat is foglalhatja magában, e
kocsikban igen veszélyes elhagyni, mert bizonyosan más kezekbe kerülnek;
ez azután oka annak, hogy különösen a politika hintajába ülők rendesen
nagyon üresen szoktak helyeikre telepedni. Mind a két kocsiban csak
henyélni szoktak az emberek, mert ha nyitva hagyják, úgy mindenki
láthatja őket, napjainkban pedig senki nem szereti a szigorú nyilvános
ellenőrködést; ha ellenben a függönyöket lebocsátják, akkor gyanut
gerjesztenek, hogy rosszat visznek véghez, a gyanusítást pedig már csak
azért sem szeretik, mert az a mai világban nagyon mindennapivá és
közönségessé vált. Ime, ez egyik fő oka, hogy most a politikai téren
semmi említésre méltót nem visznek véghez azok, kik a politika
hosszúfuvaros hosszú szekerén üldögélnek. A bérkocsik az uraságok
hintait utánozzák, s zöld vagy vörös szinöket sárgává vagy feketévé,
vagy egyébre változtatják, oly gyakran, mikép azt a divat időről-időre
parancsolja; így a politikai hintók sem maradnak meg eredeti szinök
mellett, hanem a külföldet híven majmolják, s annak változékony
lobogójához alkalmaztatják szinöket. Végre valamint a bérkocsinak nincs
lelke és érzése, úgy a politikai hintóban sem igen lelhetni föl e két
jeles tulajdonságot. Mind a két kocsiban irott utasítás van, melyhez
szorosan tartozik magát alkalmazni a kocsis és a benn ülő; itt azonban
mégis létezik a kettő közt egy kis különbség, az tudniillik, hogy a
bérkocsiét a kocsis nem tartja meg, a politikai hintóét ellenben a benn
ülő törekszik lehetőségig mellőzni és e miatt azután a bérkocsiban a
benn ülő, a politikai hintóban pedig a kocsis bosszankodik. Ezen
ellenkező eredményt mindazáltal szerencsére egészen helyre üti azon szép
hasonlatosság, mely szerint mind a két bosszankodás rendesen egyenlőn –
siker nélkül szokott maradni. A bérkocsival rendesen csak rövid, a
politikai hintóval ellenben többnyire hosszú útra szoktak indulni; de
szerencsére ez sem árt a kettő közötti hasonlatosságnak, mert egyikkel
sem haladnak messzire, hanem csak egyik utczából és sikátorból a másikba
botorkálnak. Télen a bérkocsi szántalpon csúszik, mi a politikai
hintóban gyakran nyáron is megtörténik, még pedig szántalp nélkül is,
mihelyt kereke a magosban megköttetik, hogy baj ne történjék. Ily
alkalommal természetesen mind a két kocsiban csörgők használtatnak,
minőkkel mult századokban az úgynevezett csörgősipkák díszesítettek. Mi
már a kocsik haladási eszközeit illeti, ezekre nézve is tökéletes
hasonlatosság uralkodik a bérkocsi és politika hintaja közt. A bérkocsi
lovai mindig rossz bőrben vannak, keveset esznek, sokat isznak és sok
verésben részesülnek; a politikai hintó előmozdító eszközei szinte
szomorúcska kinézésűek, még kevesebbet válogathatnak az ételben,
rendkívül sokat isznak és verésben is derekasan részesülnek, s
rugdalózni is tudnak, valamint amazok.
Bebizonyítván e szerint a bérkocsi és politika közti hasonlatosságot,
bízvást megkisérthetem a bérkocsis és politikus közt létező szellemi
rokonságot.
Mind a kettő ember, következéskép gyarló, s ennél fogva egyik sem tartja
magát annak. Mindketten rohanva haladnak, mindent legázolva, mi útjokban
áll, s mégis utoljára is mindenkor csak korábbi helyökön állapodnak meg,
honnan oly nagy robajjal indultak ki, mintha sarkaiból akarnák a világot
kiforgatni. Hátra csak akkor tekintnek, midőn valaki elkiáltja magát:
«Hautshintri!» mert máson könnyítni nem szeretnek, ha saját terhök
ezáltal kissé növekszik. Ütő eszköz nélkül nem tudnak boldogulni, s akár
ostor, akár ólmos bot az, mindig csak azok ellen használják, kiknek
ereje által előre haladnak. A bérkocsist gorombaság kivonatának szokták
nevezni s valóban égbekiáltó bűnt követne el, ki állítani merészlené,
hogy a politikusok mindig finom kifejezéseket használnak vitatkozás
alkalmával egymás ellenében. A kefét s vakarót mindketten gyakran
alkalmazzák, azon különbséggel mindazáltal, hogy a bérkocsisok az alájok
rendelteket, a politikusok pedig a fölöttük állókat kefélik és vakarják;
e két műtételnek egy a haszna: csak addig láthatni sikerét, míg tart.
Mind a kettő nagyon szereti az erős kifejezéseket, ámbár hallgatóik,
bármint hegyezik is füleiket, bizony nem igen értik azokat. A
bekanyarodásban nagyon ügyesek, s gyorsaságuk oly nagy, hogy alig veszi
az ember észre, midőn az egyenes útról jobbra vagy balra fordulnak.
Köpönyegöket mindig szél ellen fordítják, s a napnak csak hátukat
mutatják, mert az izzadást nem szeretik, melylyel mások mindennapi
kenyeröket keresik. Mind a kettő igen ingerlékeny természetű, s
annálfogva soha nem nyughatik, hanem, ha tettekkel nem is, legalább
okoskodásokkal töltik az időt, akár van azoknak hasznuk, akár nincs. Így
például, ha a politikusnak földje van, azokat kivánja adóztatni, kiknek
nincs; a bérkocsis pedig, midőn egykor hallá, hogy a lovakra adót
szándék vetni, így kiálta föl: «Inkább a szamarakat kell adóztatni, ez
legalább nem terhelné nagyon a szegénységet.» Mind a kettő szereti az
elménczkedést, mert ezzel a nyomósb okok hiányzását némileg
elpalástolhatni, s ha például ezt kérdi az ember tőlök: «Mi ujság
Budapesten?» bizonyosan mind a kettő így fog válaszolni: «Az úr
bizonyosan idegen, mert különben tudná, hogy nálunk minden csak a
réginél marad.» Ámbár mind a kettő rohanva vágtat, mégis annyi idő alatt
halad egyik pontról a másikra, mennyi alatt Napoleon országot hódított,
Espartero miniszterséget buktatott, s Hegel egy szippanat burnótot
tömött orrába, midőn azt bizonyítá be, hogy a mozgalom csak a
nyugalomnak folytatása, mely állítása által alkalmasint ránk czélzott.
Mind a kettő nagyon bálványozza az allopathia gyógyrendszert, mely
ellenkező szereket használ, s azért ott vágtatnak leggyorsabban, hol
lassú haladás parancsoltatik, mert ők különben is senki által nem
hagynak magoknak parancsoltatni. Ugyane jellemvonásuk következtében
bámulatosságig szabadelműek, mert bármit beszéljen is ellenök a sajtó,
ők makacsul megmaradnak kerékvágásukban és senki elől nem térnek ki,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 06
- Parts
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3894Total number of unique words is 204430.8 of words are in the 2000 most common words42.3 of words are in the 5000 most common words48.3 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3975Total number of unique words is 204429.0 of words are in the 2000 most common words42.0 of words are in the 5000 most common words47.8 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3888Total number of unique words is 197931.7 of words are in the 2000 most common words44.8 of words are in the 5000 most common words51.7 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3802Total number of unique words is 185231.3 of words are in the 2000 most common words46.1 of words are in the 5000 most common words52.6 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3902Total number of unique words is 192130.1 of words are in the 2000 most common words42.6 of words are in the 5000 most common words49.5 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4017Total number of unique words is 194532.4 of words are in the 2000 most common words44.7 of words are in the 5000 most common words51.5 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4036Total number of unique words is 204430.2 of words are in the 2000 most common words43.4 of words are in the 5000 most common words50.0 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3864Total number of unique words is 204130.3 of words are in the 2000 most common words43.2 of words are in the 5000 most common words49.6 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3908Total number of unique words is 201529.5 of words are in the 2000 most common words42.8 of words are in the 5000 most common words49.6 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3801Total number of unique words is 202228.6 of words are in the 2000 most common words42.3 of words are in the 5000 most common words49.7 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3851Total number of unique words is 201730.0 of words are in the 2000 most common words44.6 of words are in the 5000 most common words51.4 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3832Total number of unique words is 203032.2 of words are in the 2000 most common words44.4 of words are in the 5000 most common words51.6 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4056Total number of unique words is 198730.3 of words are in the 2000 most common words43.9 of words are in the 5000 most common words50.3 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3839Total number of unique words is 203630.4 of words are in the 2000 most common words43.3 of words are in the 5000 most common words50.6 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3860Total number of unique words is 205230.3 of words are in the 2000 most common words42.3 of words are in the 5000 most common words48.1 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 16Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3871Total number of unique words is 195331.2 of words are in the 2000 most common words43.5 of words are in the 5000 most common words49.1 of words are in the 8000 most common words
- Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 17Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3464Total number of unique words is 182231.5 of words are in the 2000 most common words43.4 of words are in the 5000 most common words50.3 of words are in the 8000 most common words