Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 14

üstökös csillagok bozontos fürteibe, de legalább kényelmesen
elolvashatni pályájokat könyvekből és hirlapokból.
Utunk kissé meredek és a természet által oly remekül ki van kövezve,
mintha ezen mesterséget a budapesti kövezőktől tanulta volna; azonban,
ha kalapunkat jól fejünkbe nyomjuk, úgy meglehetünk győződve, hogy nem
fogjuk elejteni nyaktörés veszélyével járó bukdácsolásink közt.
Ezen úton egyetlen emberrel sem találkoztunk, a mi igen természetes,
mert itt csak kétféle nép lakik: munkás és – tolvaj. Az előbbiek jókor
feküsznek le, hogy hajnalban újult erővel láthassanak dolog után, mely
napról-napra legalább kenyérrel meglehetősen ellátja családjokat, a
tolvajok pedig csak éjfél után hagyják el tanyáikat, mert tudják, hogy
azok, kiknél sikerrel dolgozhatnak, csak ezen időben szokták
nyughelyöket fölkeresni, hogy az unalmas délelőtt egy részét keresztül
alhassák és hamarább ebédhez ülhessenek.
Hányszor fordulánk jobbra és balra, hányszor botlottunk meg, hányszor
haladtunk le, s hányszor fölfelé, azt csak hozzávetőleg sem mondhatom
meg, mert minden gondolatom és erőm egyedül arra volt megfeszítve, hogy
valamikép nyakamat ne törjem, mit ügyes vezetőm nélkül bajosan
kerülhettem volna el. Ez maga is gyakran oly zavarodásba jöve, hogy
teljességgel nem birta magát tájékozni; ilyenkor azonban mindig gyufát
dörzsölt csizmatalpához, s annak kurta életű világánál csakhamar ismét
helyre találta magát; mely körülmény megemlítésénél egyedül azt
sajnálom: hogy a most divatozó kimerítő részletességnek nem hódolhatok,
s nem mondhatom el teljes bizonyossággal, hogy kénes vagy kéntelen
volt-e a kérdéses rövid életű gyufa s hogy jobb vagy bal lába
csizmájának talpához dörzsölte-e vékony lángú szövétnekünket a derék
bérkocsis.
Végre minden út elszakadt előttünk, mintha a világ végére értünk volna s
már azon kezdém fejemet törni, hogy nem jobb lesz-e leülni és nyugodtan
a semmiségbe lelógatni lábaimat, mint tovább is folytatni bizonytalan
eredményű bukdácsolásunkat a csillagok felé, midőn vezetőm megszólalt:
– Talán félni méltóztatik?
– Én? – kérdém őt csodálkozva.
– Igen.
– Világért sem! Csak attól tartok, hogy lábam elcsuszik, s valamely
kéménybe esem, vagy a kémény alatt álló bográcsba.
– Oh, dehogy! Nem oly igen veszélyes itt a járás. Hiszen a vizet
szamáron hordják föl, s tudtomra még egy sem esett le.
– Igazán?
– Úgy van.
Ezen meglehetősen erős hasonlításra nem volt mit szólanom, s némán
ballagtunk előre még mintegy félnegyedig, minden szerencsétlenség
nélkül, kivevén, hogy szivarom teljességgel nem akart égni, mit azonban
csak a levegő valamely titkos befolyásának kérek tulajdonítani, s
koránsem olyasminek, mit közönséges emberek félelemnek szoktak nevezni.
Ekkor rekedt kutyaugatás hangzott felénk, mely tulajdonképen csak néhány
rövid vakkantásból állott, mintha az okos állat szándékosan nem akarna
szerfölött nagy zajt csinálni. Vezetőm szintoly lassan, de huzamosan
fütytyentett, s a kutya azonnal más hangon válaszolt, mintha
megnyugvását akarná kifejezni, s rövid morgása után ismét tökéletes
csönd lett körülöttünk.
– Czélnál vagyunk, – szóla suttogva vezetőm és megállapodott.
– Úgy látszik, ismeretségben állsz a négy lábú őrrel?
– A nélkül nem is szeretnék éjjel e helyen barangolni.
– Menjünk?
– Még nem. Előbb méltóztassék köpenyemet nyakába akasztani.
– Miért?
– Jobb lesz, ha félig-meddig lumpnak hiszik nagyságodat.
– Gondolod?
– Mindenesetre.
– Hiszen divatos öltözetűek is vannak.
– Tudom, de azokat csak divatosabb társaságokban találhatni.
– Legyen tehát.
– Azután ne méltóztassék nagy kiváncsiságot vagy meglepetést mutatni.
– Értem.
– Mert ez gyanut szülhetne.
– És veszélyt is, nemde?
– Azt nem igen, mert a tarka macska szoros fenyítéket tart; de ha a
vendégek gyanakszanak, úgy bizonyosan minden szavukra vigyázni fognak és
semmi érdekest nem hallunk, habár az egész éjszakát itt töltjük is.
Ezen utasítás után szorosan a kapott köpenybe burkolám magamat,
kalapomat behorpasztám, kiálló inggallérom egyik részét bedugám, a
másikat pedig kissé összesározám, s hajamat szétziláltam, hogy legalább
félig-meddig korhelyhez, vagy még rosszabbhoz hasonlíthassak.
E közben még néhány lépést haladtunk előre a sürű sötétségben, s most
lánczcsörrenést hallottunk, egészen közelünkben, mire vezetőm azonnal
megállapodott, s hizelgő hangon szóla.
– Legyen eszed, vén Virág, hiszen én vagyok.
A kutya csöndesen mormogott, s erre vezetőm kétszer élesen fütytyentett.
Most világosság terült el szemeim előtt, s a körülöttem levő tárgyakat
tisztán láthatám.
A világosság négyszögű nyilásból ömlött ki, melyen mécset tartó kéz
nyult ki, az egész kis tért megvilágítva; a kar mellé széles arcz
tapadt, melyből villogó nagy szemek visszariasztó tüze lobogott felénk.
A mécs fényénél világosan láthatám, hogy kemény szűk sziklaüregben
állunk, melynek erős keskeny ajtaja vastag vaspántokkal volt borítva és
a fönebb említett, befelé nyiló réssel ellátva, melyen át az érkezőket
kényelmesen lehete megvizsgálni, mielőtt az ajtó számokra megnyittatnék.
Ezen ajtó egyik sarkához láncz vala erősítve, melynek másik vége
bozontos nagy komondor vas szegekkel borított örvéhez volt csatoltatva.
A komondor mérges tekintetet vetett rám, s azután a nyiláshoz tapadó
széles arczra fordítá szemeit, mintha parancsot akarna a himlőrongálta
vonásokból olvasni, hogy mikép viseltessék irántam? Az arcz felső része
mozdulatlan maradt, a nyilás alatt levő ajkak azonban valamit motyogtak,
mit nem értheték, s a kutya azonnal az ajtó mellé ugrott és szorosan
küszöbéhez nyomult, mérgesen vicsorgatván felénk fényes fogait; vezetőm
pedig egy lépést hátrált, s megdöbbenni látszott. E pillanatban úgy
érzém magamat, mintha pokol tornácában állanék. Belőlről érthetlen lárma
zúgott felém, a nyiláson ördögi szempár villogott ki s a kutya három fej
nélkül is emlékeztetett alvilági rokonára. Ha már tornácza is ily
visszariasztó a pokolnak, hát még belseje minő lesz! gondolám, s nem
csekély hajlandóságot érzék magamban, e kalandnak hátat fordítani, ha
attól nem kellett volna tartanom, hogy ez által még nagyobb gyanut
gerjesztek magam ellen, s a pokol valamennyi ördögét, iszonyú őrebökkel
együtt sarkaim után idézem, mi mindenesetre életembe kerülendett, mert a
koromfekete sötétség miatt bizonyosan az első pillanatokban szörnyű
mélységbe kellett volna zuhannom.
Vezetőm látható megdöbbenése épen nem volt alkalmas növekedő aggályomat
lecsöndesíteni, ámbár egyetlen pillanat elég volt, hogy magát ismét
tökéletesen összeszedhesse, s csakhamar tréfásan szólt:
– Részeg vagy, vén macska, vagy elméd háborodott meg, hogy nem akarsz
rám ismerni?
– Te vagy, ravasz kopó? – recsege az előbbi tompa hang, – már majd
elfelejtettem sima pofádat, oly ritkán tolod ide, mióta böcsületes
emberré lettél.
– Ne gunyolódjál, hanem nyiss ajtót, mert szomjasok vagyunk.
– Jót állasz tejes arczu társadért?
– Mint magamért!
– Mit akar itt?
– Inni és munkához jutni.
– Jól van.
Az arcz eltünt a nyilásból, s utána a mécset felénk lobogtató meztelen
kar is, melynek idegei vékony kötelekhez hasonlítottak s félelmes
erejűnek tanusíták az idomtalan kar tulajdonosát. A nyilás ezután
bezáratott, s pillanatig ismét átláthatlan sötétben állottunk és a
komondor közelebb csörtetett hozzánk lánczával; bérkocsisom pedig
fülemhez hajlott és ezt sugá:
– Majd megijedtem.
– Miért?
– Azt beszélik, hogy ezen tornáczot egyetlen fordítással elsülyesztheti
a vén boszorkány s a rajta állók feneketlen mélységbe zuhannak, a szikla
pedig azonnal visszafordul helyére, mintha semmi nem történt volna.
Azért ugrott félre a kutya.
– Lehetetlen.
– Legalább úgy beszélik és én örömest elhiszem, mert máskép bizony már
rég kirabolták volna a vén pénzes szatyrot.
Több észrevételre nem maradt időnk, mert a nehéz ajtó félig megnyilt, s
én, nem minden aggály nélkül ugyan, de mégis gyorsan követém vezetőmet
és a nehéz závár csikorogva nyomult mögöttünk reteszébe, a kutya pedig,
hangosan ásítva, az ajtó küszöbére veté magát.


XXXII. Bitóvirágok.
Midőn a súlyos ajtót mögöttem bezárulni hallám, akaratlanul azon
gondolat villant át agyamon, hogy innen nem könnyen fogok szabadulhatni,
ha valakinek kedve leend távozásomat akadályoztatni, azért tehát
mindenkit lehető legnagyobb elfogulatlanság szinlésével törekvém
megnyugtatni. Kalapomat mélyen homlokomra nyomám, öklömmel hatalmasan
döngetém az asztalt s egypár zsíros kifejezéssel bort parancsoltam;
azután pedig kihivó daczczal jártatám körül szemeimet, mintha a
krisztinavárosi szinkörben állanék, s embereket és állatokat egymásután
ökölre kivánnám fölszólítani, a művészet nagyobbszerű dicsőítése végett.
E hősködésem kedvező hatást látszott szülni, mert, néhány pillanatnyi
kiváncsi néma bámulás után, oly közönyösen folytatá beszélgetéseit a
gyülekezet, mintha mindnyájan több évi börtönismerősim lettek volna.
Legyen már most szabad környezőimet kissé megismertetnem a nyájas
olvasóval. Az elsőség természetesen a szépnemet illeti, s azért mindenek
előtt a tarka macskára fordítám figyelmemet, ki ezen elnevezésre épen
nem volt méltatlan. Idomtalan nagy fejét fekete báránybőr sipka födé,
minőt a krassói oláhok viselnek, s ez még magosabbá tevé alakját, mely a
hat lábnyi mértékhez igen közel állott; ősz hajszálai vastag fonadékban
széles vállait verdesék, nagy szemeiben visszataszító tűz égett, sasorra
bagolyéhoz hasonlított s vastag ajkain gúny és megvetés kifejezése
uralkodott. Nagy arcza egyetlen sebforradék vala és sovány testét
ujjatlan birkabőrbunda takará, mely széles bőrővvel derekához volt
szorítva. Övében súlyos csákány volt látható, melylyel igen hatályosan
tudá zajgó vendégei közt a békés egyetértést helyreállítani. Fogai közt
hosszúszárú török pipát tartott s orrán, száján hatalmas füstoszlopokat
eregetett. E mellett mindig szemmel tartá vendégeit, s a bort és
pálinkát nagy szorgalommal töltögeté két jókora hordóból, melyek
sziklába vésett öblös üregben állottak. Ezen üreg mellett ültünk mi, az
úrnő kis asztala előtt, a többi vendégek mind sziklába vájt padokon
ültek asztalul szolgáló nagy kövek előtt, mert az érintett kis asztalon
kívül semmi egyéb bútorzat nem volt az egész nagy üregben látható. A
nagy lámpa szinte kőből volt faragva, s erős vasrudon függött; de oly
magosan, hogy komoly verekedés esetén, nem igen könnyen lehetett volna
azt eloltani. Ezen nagy üregből kis vasajtó nyilt, hová, azt nem
puhatolhattam azonnal ki, mert lakat függött rajta.
A társaság nem volt ugyan számos, mely jelenleg itt mulat, de annál
válogatottabb. Annyiban mindazáltal nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy
mindnyájan meglehetősen szegény állapotban látszottak lenni, mert
külsejök ugyancsak kopott volt, habár itt-ott némi nyomai valának is
láthatók az uralkodó divatnak. Láttam erős egészséges férfit, rongyos
félszűrben, mely alig akadt meg izmos testén, kinek feje talán év óta
nem jött kalappal vagy süveggel érintkezésbe, ki mind a mellett
fáradhatlannak látszott a pálinkás pohár emelésében és legkörmönfontabb
elmésséggel mulattatá társait, mintha legjobb rendén állott volna
szénája, pedig egyetlen zsup-szalmája sem volt, melyre árva fejét
lenyugtathatta volna. Mellette rendkívül sápadt suhancz ült, rongyos
fekete nadrágban s kötéllel derekához szorított asszonyujjasban, mely
sajátságos viselete miatt kisasszonynak gúnyolák őt társai; valahányszor
egyet nyelt pálinkás poharából, mindannyiszor nagyot csuklott, mi azt
látszott bizonyítani, hogy vagy nem szokta meg a kemény italt, vagy
rendkívül elgyöngült már tőle egész idegzete. Azon két ember, kiknek
egyike a kártyavetőnénél tanácsot kért, szinte jelen vala, s mindketten
jómódú napszámosoknak látszottak; öltözetök legalább meglehetősen
rendben volt, s egy lényeges része sem hiányzott, ámbár néhány tenyérnyi
folt kissé kellemetlenül tarkázott rajtok. Ezeken túl ősz férfiú ült,
vörös hajós sipkája alól csak néhány fehér hajszál esett vállaira,
arczának alsó részét azonban sűrű ősz szakáll és bajusz borítá, mely
alkalmasint évek óta nem érzé a borotva pusztító hatását. Hosszú kabátja
igen gondosan össze vala foltozva, s ökölnyi vörös rézgombokkal ellátva,
melyek oly szorosan tarták össze öltönyét, hogy ingnek vagy nadrágnak
nyomát sem lehete látni; azért azonban mégsem merem állítani, hogy ezen
igen szükséges öltönyrészekkel nem volt ellátva, mert lehet, hogy nem
kivánt haszontalan piperőcznek látszani, s azért rejte el mindent, mi
fényűzést tanusíthatott volna. Mellette igen tisztes tekintetű
asszonyság emelé a pálinkás poharat, taréjas fejkötőben és szinehagyott
karton felöltőben, melynek nagy kiterjedésű zsírfoltjai elég világosan
bizonyíták, hogy konyhája nem sovány s fukarság bűne miatt sem
vádoltathatik. Egyébiránt ezen érdekes némber alkalmasint hitvese volt
az öreg úrnak, mert ezen utóbbi mindig mogorván dünnyögött, valahányszor
az újonnan megtölté poharát. A legtávolabb zugban, mindenkitől mogorván
visszavonulva, összerokkant alakú középkorú férfi ült, meglehetősen
divatos, de rendkívül foszlányos öltözetben, s mélyen homlokára
szorított horpadozott kalappal, mellette pedig csinos külsejű fiatal
némber, kopott szalmakalappal, melyről nagy sárga foltokkal tarkázott
zöld fátyol szomorú maradványai függöttek, s divatos viganóban, mely nem
volt ugyan testéhez szabva, de mégis bizonyosan régóta tulajdona, mert
hajlásai igen fenyegetőleg foszladozni kezdének. A férfi nagyobb
kényelem tekintetéből, csak az üvegből ereszté torkába a pálinkát; a
némber azonban közönséges ivópohár kényelmével is beérte, különben pedig
igen szórakozottnak látszott, mert mindig csak félig ivá ki poharát, s
azonnal ismét tele tölté. Ha kissé hiú akarnék lenni, úgy azt hihetném,
hogy ezen szende szórakozottságának én valék ártatlan oka, mert szemeit
gyakran függeszté rám, s néhányszor bizonyosan el is pirult volna, ha az
ember azt tehetné mindenkor, mit tenni akar. Ha még egy tüzes szemű nagy
kandurt említek meg, azon különös megjegyzéssel, hogy az egész üregben ő
volt a legtisztább s legépebb öltözetű és egyszersmind legjózanabb, úgy
hely- s személyleirási tekintetben mindent teljesítettem, mit tehetek,
ha az igazság mellett szorosan megmaradni akarok, s csak annyit
mondhatok még, mikép minden arcznak vonásai világosan tanusíták, hogy
bármely törvényfának is díszére válhattak volna e bitóvirágok, mit
epegörcs, vagy más járvány nélkül alkalmasint nem is fognak elkerülni.
– Hát három hete már, hogy a hűvösből kikerültél? – szóla az öreg úr a
kalaptalan termetes betyárhoz.
– Meg két napja! – felele ez, hosszút kortyantva és ajkaival oly
hangosan czuppantva, hogy paraszt csóknak is beillett volna.
– És hol csavarogtál azóta?
– Kihevertem a munkát.
– Hát dolgoznod kellett?
– Mint a marhának.
– Szörnyüség!
– Talyiga után kellett többnyire járnom, melylyel az utczát öntözték;
még most is száz köldökcsömör émelyeg a lelkemben, ha rágondolok.
– Hiában, csak jobb volt a régi idő, akkor jól fölfenekelték az embert
és nem dolgoztatták.
– Furcsa is az, – jegyzé meg hebegve a sápadt suhancz, – most
dolgoztatni akarnak bennünket; hiszen ha dolgozni akarnánk, úgy szabadon
is hozzá láthatnánk és nem kellene ujjainkat megenyveznünk, hogy egyszer
másszor markunkba ragadjon valami.
– Inkább mindennap kilencz zsindelyszeget lőjjön lelkembe maga Belzebub,
hogysem dolgozzam. Még most is úgy elfeketül a lelkem, mint a marok vas,
ha meggondolom, hogy minő potomságért kellett dolgoznom.
– Hátha még a dolgozóházba zárták volna kelmedet, Hagyma bácsi!
– Hagyd el kérlek, valahányszor csak kerítésfala mellett megyek is el,
mindig úgy kótog a lelkem házfala, hogy a fogaim is tánczot járnak.
– Két hétig voltam én ott, egyetlen rongyos zsebkendő miatt; de inkább
tulajdon orromra akasztom föl magamat, hogysem többé oda kerüljek.
– Azért olyan homályos a szemed, mint az éhenhalt rókáé!
– Hát azóta nem jártatok a másé után?
– Ráérünk még.
– Ki kell a dolgot hevernem.
– De mi meg elunjuk érettetek a vén macskát fizetni, ha csak henyéltek,
– mondá boszusan az öreg asszony és poharát keményen az asztalhoz
koczczantá.
– Vén orgazda, tapaszd be oldalbordád mosdatlan száját és fizess
békével, különben füle töveig repesztem kereplőjét.
– Majd megszolgáljuk mi a kölcsönt.
– Úgyis tizszeresen fizetünk mindent vissza, vén uzsorás.
– Kelmetek élnek úgyis a mienkből.
– De mennyi bajunk van, míg rongyaitokon túl adunk.
– Soha bizony!
– Minap is majd rajta vesztettem, mikor a vizes ruhát eladtam, melyet
nem számotokra akasztottak padlásra.
– Már minek ez a czivakodás, maradjunk jó barátok; de feleségemnek
csakugyan mégis igaza van annyiban, hogy már lendíthetnétek valamit.
– Tudnék én valamit! – szóla most suttogva mult éjjeli embereim egyike.
– Halljunk szót! – kiálta nagy kiváncsisággal az egész társaság.
– Tulajdonképen csak azért jöttünk ide úgy is, mert tudjuk, hogy itt
mindig vannak dologtalan czimborák, kik nem irtóznak a valódi munkától!
– Ki a szóval, ki!
– A munkát oly jól fizetnék meg, hogy fél esztendeig sem kellene
ujjainkat meggörbítenünk.
– Ne beszélj!
– Úgy van, de ugyancsak ember is kell ám a gátra, olyan négy ember, ki
az ördög árnyékát sem kerüli, ha meg kell lenni.
– Olyanok ezek itt la, – kiáltá kezeit dörzsölve a vén orgazda és a
sovány suhanczra s erős férfira mutatott.
– Csak ki a szóval! – mondá most, bozontos haját homlokáról félre tolva,
ezen utóbbi.
– Zsindely van a ház födelén, – jegyzé meg aggályosan a munkaszerző
betyár s vizet rég nem látott ujjaival rám mutatott.
E szók után a vén orgazda felesége a tarka macskához közelíte s néhány
bizalmas szót súga neki, mire ez, kedvetlenül morogva, kulcsot vett ki
kebléből, a vasajtót megnyitá s az öt férfi a vén asszonynyal együtt a
melléküregbe vonult, melynek ajtaját magokra zárák.
Igen sajnálám, hogy tanácskozásukat nem hallhatám, mert világos vala,
hogy a tervezett hölgyrablásra czimborákat keresett a két zsivány.
Távozásuk után a középkorú férfi néhány pillanatig rám függeszté szemeit
s nehéz nyelvvel e kérdést intézé hozzám:
– Hát az úr nem keres munkát?
– Legalább nem kerülném, ha akadna, – felelém könnyelműen, gondolván,
hogy ez által némi felfödözéshez juthatok.
– Talán szolgálatban állott valahol?
– Meglehet.
– Van-e irása?
– Nincs.
– Értem. Én tudok írni.
– Valóban?
– Igen és jó szóért örömest írnék uramöcsémnek bizonyítványt; akárki
nevére, mert jól tudok írni.
– Köszönöm.
– Itt minden héten rám akadhat egy párszor este.
– Lakásunkon is meglátogathatna, – szól pajzánnak látszani akaró
mosolylyal a fiatal hölgy s szemérmesen süté le szemeit.
– Az nem szükséges! – jegyzé meg a férfi.
Beszélgetésünket a kijövő zsiványok félbenszakaszták, kiknek egyike e
néhány szót mondá:
– Tehát holnap éjfélkor.
– Nem vehetnék én is részt a munkában? – kérdém bizalmas hangon.
– Nem ismerjük egymást.
– Ismerkedjünk meg.
– Kivel vagy ismeretségben, ki jót állhatna éretted?
– Tudjátok, hol áll a Radlwirthshaus?
– Hogyne tudnók!
– Ismeritek Móricz zsidót?
– Meghiszem!
– És mégsem bíztok bennem?
– Mi a neved?
– Nevem?
– Igen.
– Még nincs.
– Furcsa.
– Csak kezdő vagyok, de iparkodni fogok, hogy nevet szerezzek magamnak.
– Fiuk, mit gondoltok?
– Nem ártana ugyan, ha többen lennénk, ha az osztozás nem fájna.
– Nem kívánok osztozni, csakhogy valami kemény munka által böcsületes
nevet szerezhessek magamnak.
– Már ha a tisztelettel beéred és díjat nem kívánsz, úgy eljöhetsz; de
legyenek ám fogaid és körmeid, mert könnyen megeshetik, hogy szükségünk
lesz rájuk.
– Én mindig föl vagyok készülve, – mondám kérkedve s pisztolyaimat
mutattam, mi egészen meggyőzé a zsiványokat, hogy bennem hozzájok
egészen méltó társra akadtak.
Ezután tudaták velem a gaz merény óráját s azon helyet, hol össze kelle
gyűlnünk; magát a rablás helyét nem mondák meg, azt állítván, hogy magok
is csak az utolsó pillanatban fogják azt megtudni annak küldöttjétől, ki
őket kibérlé; kinek nevét azonban szinte nem mondák meg, tudakozni pedig
nem merém azt, hogy valamikép gyanut ne gerjeszszek magam ellen.
Reménylém egyébiránt, hogy mindez majd világosságra fog jőni a
meghatározott órában, sőt legroszabb esetben is legalább meggátolhatom a
gyalázatos merényt, melynek megakadályozására más úton alig sikerült
volna hatályosan föllépnem.
A bitóvirágok bizalmas kézszorítással távoztak s én is csakhamar követém
őket, miután a középkorú férfi még egyszer kínálá írásbeli szolgálatát,
a fiatal hölgy pedig legalább tizenegyszer kacsintott felém, a nélkül,
hogy igéző szembeszédére válaszoltam volna.


XXXIII. Kártya és istenítélet.
Elhagyván a tarka macska oduját, vigyázva ereszkedtünk le a hegyről,
mert most még veszélyesb volt az út, mint fölfelé, minthogy egyetlen
hibás lépés mulhatlanul életünkbe vagy legalább valamely ép tagunkba
kerülhetett volna. E közben kérdém vezetőmet: ismeri-e közelebbről a
most látott betyárokat? Ő erre azt válaszolá, hogy az öreg ember és
felesége régi orgazdák, kiknél sok lopott jószágnak jutottak már
nyomába, a többiek azonban ránézve mind új emberek, kivevén a középkorú
férfit és kísérőnéjét, kiket már hajdu korában ismert. Ezen férfi
történetét oly érdekesnek lelém, hogy ismétléseért bocsánatot reménylek.
Robincsek tiz éves korában hagyá el szüléit s tizenkét testvérét és a
síkföldre ereszkedett hegyei közől, görbe bottal s öblös vászon
táskával, melybe még sokkal több kenyér fért volna, mint mennyit a
falusi és városi házak ajtai előtt összeszerezhetett. Éhségét azonban
mégis megenyhítheté; mert az apai házban eléggé megszokta már a
nélkülözéseket. Az első városban, hol iskolákra talált, szobaseprőnek
jelenté magát s így a bejárás csakugyan megengedteték neki, főkép miután
tettleg bizonyítá be, hogy nemcsak a seprőt, hanem a hasábfát is jól
tudja kezelni s illő melegségben birja az iskola kemenczéjét tartani;
mire egyébiránt nem nagy munka kellett, mert a fiúkat különben a bot és
vesző úgyis annyira megriasztotta, hogy a szoba illő melegségét könnyen
feledhették. Ezenkívül a tanító konyhájában buzgón segített mosogatni és
koppasztani s ezen példás készsége következtében tanulásra is engedelmet
kapott mellesleg és így három esztendő alatt az első iskolán csakugyan
szerencsésen áthatott, miután burgonyakapáláskor derekasan bebizonyítá,
hogy már magosb tanulmányokra is elég erővel bír. Ezen úton tizenegy év
alatt szerencsésen befejezé a hat évi tanulói pályát és főiskolába ment,
hol kezeiről a kormot lemosá, ócska keztyüt vett néhány megtakarított
fillérén s mások tanítását vállalá magára, hogy ez úton kipótolhassa
egyszersmind, mit eddig a tanulásra nézve elmulasztott. Ezen pályán igen
dicséretesen haladott, mert a gyöngéd anyák intéseit szigoruan követé s
egyáltalán nem iparkodott a szeretetreméltó úrfiakat és egyszersmind
született tekintetes urakat tanulás által megerőltetni. E modoránál
fogva oly jóra változott ügye, hogy midőn fogait hófehér hegyes
ludtollal tisztogatá, ezen működést senki nem tarthatta puszta arszláni
szemfényvesztésnek, hanem mindenki tökéletesen meg lehete győződve, hogy
valóságos hús akadt meg fogai között.
Ilyetén boldogsága csakhamar tetőpontot ért, mert tudományos
pályafutásának utolsó éve felé fényesen bizonyítá be, mikép ő nem
egyoldalú fél ember s annál fogva nemcsak a gyöngéd anyák parancsának
tud engedni, hanem a keményebb s hevesb természetű atyák kívánságai
iránt is illő tisztelettel képes viseltetni. Azon házban ugyanis, hol
tanítói szerepet játszott, a szobaleány eléré már azon kort, melyben a
szív hangosan kezd szelid érzelmekről szólani, mind tavaszkor a
csalogányok s tavak zöldnadrágos lakosai. A szobaleány igen hűséges és
példás ragaszkodású cseléd vala, mely két ritka tulajdonsága valóban
ritka jutalmat érdemle. A háziúr gyöngéden figyelmezteté a tanítót e
sajátszerű körülményre s ez mélyen hajlott meg a nyomós okok előtt és
oltárhoz lépvén a csinos szobaleánynyal, csakhamar boldog férj s még
boldogabb apa lőn és ismerősei nem tudák magokban elhatározni, hogy a
boldog férjet vagy deli menyecskét kelljen-e inkább sajnálniok s végre
mindketten abban állapodtak meg, hogy mind a kettőt gyomrukból
sajnálták; mert hiszen ha gyűlölni szabad gyomorból, mikép mondani
szokás, úgy szeretni vagy sajnálkozni is nemcsak szívből, hanem
gyomorból is lehet.
Eddig csak fáradozott az érdemes tanító úr, elhatározá tehát, hogy most,
illő kárpótlásul lehetőségig örvendeni fog az életnek és e határozatát
csakugyan teljesíté is. A volt szobaleány ugyanis hűségéhez mért évpénzt
huzott s boldog férje gondosan ápolá abból kedves testét s néhány évig
igen jól érezte magát s kimondhatlan örömet lelt egyetlen kis leányában,
ki menyegzője ötödik évnapján már ritka szépség jeleit sejteté arczának
minden vonásában. Ekkor azonban jóltevője hirtelen meghalt s az eddig
pontosan kijárt évpénz rögtön elmaradt és új jövedelemforrás nem akart
minden munka nélkül nyilni, ámbár az egykor oly rendkívül boldog férj
most már nemcsak szerelmét, hanem kezeit is igen hatályosan érezteté
szeretett nejével, miből ez méltán következtetheté, hogy ily sulyos kezű
férj valóban sokat dolgozhatnék, ha azt születése és méltósága engedné,
mikép ezt Robincsek úr elég gyakran mondá, mit épen nem lehet neki bűnűl
tulajdonítani, mert hiszen rég elfeledheté már, hogy egykor saját bőre
volt csizmájának talpa s vászon táskájának ürességét gyakran vajmi
sajnosan érzé testének azon része, mely táplálékot készít a tagok
részére.
Ezen szomorú állapotban hallá, hogy bizonyos uraság igen kedvező
feltételek mellett, nevelőt keres egyetlen reménydús csemetéje és
illetőleg fia számára, ki már számos tanítót fárasztott ki. Ezen
állomást tehát elnyerni törekvék, mert tapasztalásból tudá, hogy ott,
hol a böcsületes tanító kifárad, a könnyű lelkiismeretű nevelőnek
tulajdonkép semmi dolga sincs és mégis nagy jutalomra számolhat.
Törekvése nem maradt óhajtott siker nélkül, ő nevelője lett bizonyos –
Elek úrfinak s mellette mindenek előtt a lovaglást tanulta meg, mit
nemsokára a kártyázás és ivás könnyű mestersége követett. Tőle ellenben
azt tanulta az úrfi, hogy ámbár huszonnégy órából áll a nap, mégis
minden haszon és fáradság nélkül el lehet azt tölteni s a mellett még az
unalmat is száműzhetni; mely utolsó körülmény maga is megérdemlé azon
tetemes díjat, mit a jeles nevelő minden évnegyedben pontosan
nyugtatványozott s ez által a kedves szülék tökéletesen meggyőződhettek,
hogy a régi család utolsó nemes sarjadéka csakugyan nevelésben, még
pedig drága s következésképen igen jó nevelésben részesül, minthogy csak
az olcsó húsnak híg a leve.
Bizonyos kis ártatlan időtöltés, mely csaknem életébe került egy fekete
czigány fiúnak, tanácsossá tevé, az úrfit kissé külföldre utaztatni s
ily jeles nevelő társaságában, ki ellen Elek úrfi egyszer sem
panaszkodott, nemde tökéletes megnyugvással eszközölhették azt a gyöngéd
szülék?
A történeti hűségnek azon őszinte vallomással tartozunk most, hogy
külföldön nemes vetélkedéssel tanult nevelő és növendék, még pedig
mindent, mit kerülniök kellett volna s különösen a kártyajáték volt az,
melyben mindketten oly haladást tettek, hogy minden titkait kiismerték,
mely szép tudományuk gyakran víz felületére emelé életsajkájukat, midőn
a hazai küldemények elmaradtak s az adósságok terhe elmerüléssel
fenyegetődzött.
Végre azonban mégis visszatérésre kelle úti kürtjüket megfúniok, mert
hazulról minden küldemény elmaradt s a kártya titkait mások is ismerték,
minélfogva nem lehete mindig egyenlő sikerrel működniök: különben pedig
remélheték, hogy az új körökben majd ismét hatályosabban fogják ezen
mesterségöket gyakorolhatni.
Haza térvén, dús tapasztalásokkal terhelten, a szerető szülék
örömkönyűkkel köszönék meg a derék nevelő buzgó fáradozásit, miknek