Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 13

ad legjobb példát: a paraszt kaszt-szellem, kicsinyes vagyoni
különbségek miatt való elkülönülés és engesztelhetetlen irigykedés
csöndes szatirájú képe a gazdag Csabainé és a szegény Csabainé
imakönyvének egyszerű történetében.
A csöndesen folyó, temperált hangon elmondott történetek mögött
szemérmetes líra búvik meg, gondosan rejtőzködve, hogy ha napfényre
kerül, annál erősebben hasson. Az emberek mind kicsiny, tehetetlen
eszközei valami fölöttük álló hatalmas erőnek, nem csinálják, csak
viselik sorsukat és úgy menekülnek tőle, ahogy tudnak, vagy a fásult
beletörődésbe, mint a gályarabok, akikről Mikes Kelemen néhány sorát
megelevenítve szól Sebők, vagy pedig félre állva az útból és
beleroskadva ömmagukba, mint a Baráber. Az író a maga lelki egyensúlya
magasságából nézi őket, bizonyos atyáskodó jóindulattal és részvéttel,
de mindig melankólikusan elboruló szemmel. Minden történeten halk,
rejtett szomorúság lebeg végig s mint levegő veszi körül őket; az író
nem lázad fel semmin, nem háborog, de a szomorúságán és a bágyadt
mosolyán érzik, hogy közösséget tart alakjaival és történeteivel, csak
éppen hogy ő már lelkileg átélte azokat a dolgokat, amelyekben ezek az
alakok most előttünk vergődnek és túl is van már rajtuk. Humora is
olyan, mint a szomorú mosolygás, mint a túlélt és legyőzött bánat. Jó
messze van Mikszáth anekdotázó humorától; nem olyan magával ragadó, de
nagyon intim és személyes. Egy harmóniába jutott jó ember csöndes
beletörődése a világ gyógyíthatlan szomorúságába ez a humor. Néha
derültebben csillog, néha halk, csípősség nélküli szatira futtatja be,
de a mélyén mindíg ott van a melancholikus alaphang.
Jószívű, atyáskodó hajlama tette Sebőköt a gyermekek írójává is. Az a
meghatott szeretet, mellyel egyik-másik novellájában gyermekalakjait
körülveszi, elárulja benne a gyermekek barátját. Lényének gyökeréhez
tartozó szomorúságától csak a gyermekszobában tud teljesen szabadulni.
Itt még hangosan kacagni is tud, bohóskodni, messzire elfeledkezni a
realitások keserűségeitől és fel tudja éleszteni önmagában az évtizedek
súlyos rétegei alá temetett egykori gyermeket. A mi ifjúsági
irodalmunkban, melynek legfőbb baja, hogy mindig felnőttek beszélnek a
gyermekhez, a felnőttek fölényes, igazi naivitás nélküli hangján s ezzel
eltévesztik a gyermek szívéhez vezető útat, – Sebők Zsigmond
mackó-történetei páratlanul állanak friss, igazán naiv vidámságukkal,
bohón csapongó fantasztikumukkal, melynek mindig megmarad valami köze a
realitáshoz és az emberi és az állat-vonásoknak azzal a játszi,
szeszélyes és mélyértelmű összeszövésével, amely Lafontaine
állatmeséinek is a lényegét teszi. S ha a felnőttek között Sebők
megbecsültetése inkább a finomabb lelkek által őszintén érzett,
zajtalan, de megtisztelő renommé, – a gyermekek tetszése annál
hangosabban és édesebben kacagó ünnepléssel veszi körül. Sebők
gyermekkönyvei az utolsó két évtized legnagyobb irodalmi sikerei közé
tartoznak és nem tudom, nem a legkedvesebb és legboldogítóbb sikerek-e
mindazok között, melyeket korunkból bárki elért.
(1914.)


BABITS MIHÁLY
„Kissé szégyenlem, ebben a kinőtt ruhában megjelenni az emberek előtt.
De ime: ha kinőtt is, tiszta ruha és sehol sem foszladozó. És régi napok
illata szívódott szövetébe.“ Ezekkel a szavakkal fejezi be Babits Mihály
azt a néhány sornyi előszót, melyet első könyve, a Levelek Irisz
koszorújából második kiadásának elébe írt.
S ezekben a szavakban, aki ismeri, megtalálja Babits Mihályt.
Szerénységét, amely tulajdonképen szemérmetes, érzékeny önérzet
takarója. Egyszerűségét, melyben csodálatos komplikációk
egyensúlyozódnak ki. Tudatosságát, mellyel önmagát nézi s ugyanazzal a
pillantással mérlegelni tudja a környezetéhez való viszonyát is.
Tömörségét, amellyel éppen csak annyit mond, amennyit mondani akar, de
azt egészen megmondja. Átható intelligenciáját, amely tulajdonképen az
érzés intelligenciája: amit gondol, azt egyúttal érzi is és gondolja is,
amit érez. Kifejező képességét, amely egy halk mozdulattal, egy könnyen
odatűzött képpel meg tudja érzékiteni, amit mondania kell.
Tartózkodását, amely nem egyéb, mint közvetett közlékenység: nem lármás
szavakban, hanem a szavak összerakásának, egymásra következésének,
összehangzásának titkos ritmusaiban árulja el magát.
S akárhol fogjuk meg Babits írását: mindenütt megtaláljuk benne ezt az ő
arcképét, minden versében s minden versének minden szakaszában megvan
ennek az arcképnek minden lényeges vonása, mint ahogy a vízcseppben
megvan az egész tenger vizének minden tulajdonsága. Elbújik álarcok
mögé, kölcsönvett hangok mögé – megismerjük. Ha Horatius ritmusaival és
szavaival szól, ha hűvös, objektiv hangon teríti elénk az élet valami
jelenségét, ha életétől látszatra teljesen távolálló dolgok leírásával
bibelődik, – mindig elárulja magát. Néha mint a gyermek, aki nem birja
sokáig a bujócska rejtekezését és odakiált a keresőknek: itt vagyok!
Néha csak a mozdulata árulja el alig észrevehetően, mint ahogy a
mozdulatáról modern ruhában is felismernénk az ókori rómait; néha az
izgatott hang, amelyen közömbös dolgokról szól, figyelmeztet arra, hogy
a közömbös dolgok valami különöset akarnak velünk közölni. De mindíg,
minden versében, tárgyuk, hangjuk, terjedelmük, formájuk, mondanivalójuk
minden rendkívüli változatosságán keresztül folyton érezzük az
összetartozást egy egyetlen egységgel, a költővel magával, sohasem
halványodik el tudatunkban, hogy itt Babits Mihály beszél. Mintha minden
verséből látható sugarak vezetnének az egy focusba, a költő
egyéniségébe. Olyan egyéni, mindenki mástól elkülönített a hangja, hogy
lehetetlen összetéveszteni mással. Mint ahogy ráismerek élő hangjára,
akármit mond és akármilyen hangsúllyal, akármilyen lélekállapotban
mondja, épp így ráismerek: az írott hangjára is. Ez nem olyan gyakori
dolog, mint az ember gondolná. A legtöbb íróra rá lehet ismerni, de ha
pontosan megfigyeljük, hogy miről, hát rendszerint azt találjuk, a
modorosságairól, nem pedig a hangjának egyéni voltáról. Ha az egyéniség
az, ami az embert elkülöníti az egész többi világtól, akkor Babits a
legpregnánsabb, minden egyébtől legjobban körülhatárolt egyéniségek
egyike. Belepillantani az egyéniségnek ebbe a zárt világába azokon a
réseken át, melyeket a versek gondolatai, szavai, ritmusai és rímei
nyitnak, a legérdekesebb élmények közé tartozik. Tudatossá tenni, amit
az ember odabenn látott, szavakba és formulákba fejteni nem könnyű dolog
s nem is szándékom e sorokban, melyek nem akarnak egyebet adni, mint egy
megértő kézszorítást a költőnek azok szemeláttára, akik jóformán egész
fejlődésének rokonszenvező tanúi voltak.
Babits bármennyire különálló egyéniség, egy sajátságos embertípust
személyesít meg magában, olyan típust, amely számra elég ritka, de annál
értékesebb, mert a kultúra legteljesebb felszívódását az ember
szervezetébe ez a típus jelenti. Izgatott értelmi és érzelmi
kiváncsiság, amely ismerni és érezni akar mindent, ami a világban és
önmagában van, a füle élesen felfigyel minden hangra, amely kívül a
világban, belül önmagában megszólal, a szeme áthatóan néz maga körül,
keresve minden jelenség értelmét és lényegét s minden érzéke minden
pillanatban kész minden benyomás felfogására. Ismerni az összes
ismereteket, elolvasni minden könyvet, látni minden országot és
világrészt, épp úgy olthatatlan vágya, mint élvezni minden gyönyört és
szenvedni minden kíntól. Mindez pedig összevéve annyi, mint élni az élet
összességét, mindent, ami értelemmel, érzéssel, vággyal átélhető. Az
intellektuális életvágy teljessége ez. Ez vonzza a filozófia
mélységeibe, a mathematika törvényszerűségeibe, a történelem virágos
temetőjébe, a filológia céltalan, elmés játékaiba, – ez állítja meg
minden könyv előtt. Tudni mindent: ez is az élet teljességének egyik
eszköze; a tudás is a benne dolgozó kielégíthetetlen világérzés egy
megjelenési formája, ezért vágyik rá, nem azért, hogy mint a tudós, az
ismeretek mennél nagyobb halmazát hordja össze magában s ezáltal új
ismeretekre jusson rá. Kifejezni mindent szintén az élet teljességéhez
tartozik s ez vonzza az íráshoz s ez vonzza vissza mindig a vershez,
mert mégis csak a versben lehet legteljesebben kifejezni az embernek az
élethez és a világhoz való viszonyát, a versben lehet legteljesebben
élni az életet annak, akinek számára az élet a lelki élést jelenti.
Babits, mint minden az ő típusából való ember, teljesen lelki életet él,
a materiális életjelenségek csak formák számára, amelyekbe a lelkiek
beleömlenek. S ehhez a lelki élethez is úgy fordul, mint az élet teljes
átélésének módjához; materiális életünk lehetőségei korlátoltak, a nagy
mindenségnek csak parányi részét tudják magukba foglalni, – a lelki élet
ezzel szemben korlátlan, kiterjeszthető a csillagokig és az alvilágig,
behatol az élet legrejtettebb titkaiba. Mit tudunk fizikailag átélni?
Majdnem semmit ahhoz képest, amit lelkünkkel magunkba tudunk ölelni. A
világtól elzárt fogarasi szoba maga válik az egész világgá a költő
számára, aki a lelkével néz bele az életbe. Még a realitások határánál
sem kell megállni, ezen túl egy másik, még nagyobb és korlátlanabb világ
nyílik számára, a fantasztikum világa, amelynek számára nincs idő és
nincsen tér és amelynek számára csak egy korlát van: a forma, amelybe
ömlik minden, ami költő lelkét érinti. A fantasztikum a nagyon erős
lelki életet élők kiterjeszkedése; aki a fizikai életet éli erősen, az
hozzátapad a valósághoz, legfeljebb ha meg tudja változtatni arányait és
széttágítani formáit, – a lelki életet élő el tud lebbenni a valóságtól,
meg tud szabadulni a nehézkedési erő nyügétől s át tud röppenni a
végtelenségbe, ahol a fantázia éli a maga korlátlan játékát. Valami a
fantasztikumból Babits majd minden munkájában, csaknem minden versében
van, ha több nem, hát egy-egy képben, amely egy pillanatra túl-billen a
reális valóságon, egy élettelen tárgy megelevenítésében, egy irreális
rímben. Kedvelt játéka a szavakkal, némely rímeinek sajátságos, első
pillanatra mesterkéltnek látszó, de finomabb fül számára azonnal
meggyőző összecsendülése, a különös vagy elavult vagy nagyon is újszerű
formákkal való kisérletezés sem merőben filológiai kedvtelés eredménye,
hanem a fantasztikumra való hajlamában gyökerezik. Szójátékai a nyelv
fantasztikumát érintik és technikai kisérletezései a fantasztikumnak a
technikába való bevitelét próbálgatják. A fantasztikum a művészet
metafizikája; ugyanaz a kiváncsiság vezeti Babitsot hozzá, amellyel
időnkint elmerül a filozófia meg a mathematika tanulmányozásába.
Megszabadulás ez neki az élet milliónyi apró realitásának terhétől, mely
éppen az erősen reagáló s belül koncentráltan élő lelkeket azzal
fenyegeti, hogy agyonhalmozza és elfödi előlük önmagukat. Lehetőség
arra, hogy a részleteken túl megtalálja az összefoglaló nagy egész
hatalmas körvonalait.
Teljesen hamis beállítás, mikor Babitsot mint a való élettől
elvonatkozott, önmagával játszó art pour l’art művészt akarják
megérteni. Ellenkezőleg: az életérzés benne minden, az életnek semmi
benyomása nem marad idegen tőle. Csakhogy az élet drámája nem kívüle, a
külső világban játszik, hanem belül a lelkében; nem gesztusokkal és
cselekvésekkel éli az életet, hanem belső izgalmakkal s ezért alapjában
véve intenzivebben éli, mint a cselekvők, mert mindennek azt kapja meg,
ami a lényege: a a feszültségét, az izgalmát, a hangulatát. S ahogy így,
mintegy leszürten kapja a benyomásokat, ép úgy szűri át önmagán az
érzést; többnyire nem közvetlenül, a maga primär mivoltában közli, hanem
közvetve, objektiv képek és gondolatok közegén át. Sokszor első
pillantásra úgy tünik a szava, mintha egyszerűen, egész tárgyilagosan
csak konstatálni akarna bizonyos jelenségeket, de a hangjában mindjárt
megérezni az áruló remegést, amely tudtunkra adja, hogy a költőnek
valami nagy köze van a dolgokhoz, amiket elmond. Mint ahogy nyugodt
szavakkal beszélő embernek megérzik a hangján a belső feszültség, amely
fűti. Egy helyen „rejtett kincsnek“ és „takart sebnek“ mondja ő maga a
líráját. Úgy is van; mintha el akarná rejteni objektiv képek mögé,
szimbolumok mögé. Az önérzetesen érzékeny, tartózkodó ember szemérmes
lírája ez, amelyet elfogódottá tesz a teljes nyilvánosság, félszegül
érezné magát benne. Ebben lelki rokon Arany Jánossal, – e rokonságának
tudatában is van, hozzá fordul a sérelemnek órájában, mikor hidegnek,
érzéstelennek mondják. Ellenkezőleg, az érzékenység túlsága van benne;
ami másoknál kitombolja magát a cselekvésben, ő benne az is érzéssé
fojtódik le s azt az érzelmi fölösleget termi, amely szüntelen
nyugtalanságban tartja. Ez a meggyülemlő belső izgalom néha áttör a
magára vont fátyolon s ilyenkor mintha megmámorosodnék a saját
merészségétől, ideges, lelkendező szavakkal, önmagából kikelve mondja el
dithirambusait. Ilyenkor mindenki megláthatja, a belső nyugtalanságnak
milyen lávája kavarog bene; olyan ez nála, mint a vulkanikus kitörés,
mikor a belső tűz egy szempillantás alatt leolvasztja a külső, kihült
fedő réteget s a mélyből jött forróság sustorogva, a kráter szélein
túláradva robbanna ki. Van néhány verse, mely úgy süvít fel, mint egy
önmagába bebörtönzött léleknek sikoltása a szabadulásért. A félénk,
érzékeny ember, amint átvetette magát félénkségén és érzékenységén, a
legnagyobb vakmerőségekre képes. Másfelől azokban a dolgokban, melyek
kívül esnek félénksége körén, szeret játékból is vakmerősködni, – Babits
bizonyos vakmerőségeit a tárgy megválasztása s a kifejezés módja
dolgában ez magyarázza.
Aki a maga érzését megszokta rajta kívül álló dolgokba vetíteni, abban
idők folyamán bizonyos élénk közösség-érzés fejlődik ki minden körülötte
levő dologgal, mindenbe bele tudja önmagát érezni és mindent magába tud
átömleszteni. Innen az intim együttérzés a környezettel, az élettel
szemben passziv tárgyakkal és gondolatokkal. Ruhadarabok, házak, tájak
épp oly benső intimitást nyernek, mint a könyvekből hozzá áradó eszmék,
objektiv szemlélet útján hozzájutott emberi jelenségek. Amihez Babits
hozzányúl, amire szemét ráveti, amit elgondol, az valami különös életet
kap; a költő az önmaga életét leheli bele. Élettelen tárgyak is idegeket
kapnak, izgalmakon mennek át, – a lachrymae rerum nagyon kevés más
költőnél szemlélhető annyira, mint nála. Ebből néha bámulatosan finom
hatásokat tud kiváltani, néha monumentális arányokig tudja sejtésünket
kitágítani. Van benne erős misztikus érzés, amely nem ismer igazán
élettelen dolgot, a maga életének fölöslegével elárasztja az egész külső
világot. Még a szavaknak szokott súlya és értéke is elváltozik, új
értéket, új tartalmat kapnak egy rájuk vetett hangsúly, egy finom, alig
észrevehető moduláció révén. Babits nyelvművészetének legfőbb értéke
éppen abban áll: újra teremti a maga számára a nyelvet, magáévá, egyéni
tulajdonává teszi a szavakat és szó-összerakásokat, – olyan különös
zamatot kapnak, mintha külön az ő számára volnának kitalálva. Amint hogy
minden dolgában nagyon tudatos, erősen tudatos a nyelvhasználata is; nem
csupán a nyelv elméletében, történetében és a különböző nyelvek
összehasonlításában jártas filológus tudatossága ez, – bár ebből a
filológiai szellemből is sok van benne – hanem az ösztönszerű
tudatosság, amely mindig ismerni igyekszik a maga eszközeit és örömét
találja biztos, merész, mindig célbataláló használatukban. A nyelvvel
való bánásnak ez a gyönyörűsége vitte nyilván a műfordításra s tette a
legkiválóbb magyar műfordítók egyikévé. A fordításban, mikor
másvalakinek más nyelven megadott mondanivalóit kell egy más nyelv
formáiba átönteni, a nyelvvel való bánás eszközből öncéllá válik s a
velejáró gyönyörűség kedvére kitombolhatja magát. Babits fordításai
mindig tele vannak e gyönyörűség izgalmával.
Ennyire tudatos és emellett önmagába zárt lélek tulajdonképen mindig
kettős sugártörésü lélek. Az egyik átérzi az élet izgalmait, a másik
pedig figyeli ezt az érzést, hol a rokonszenves figyelő, hol a bíráló
ellenőr módján. Épen ott, ahol Babits leglíraibb, ahol legközvetlenebbül
adja magát, ott érezni ezt a kettősséget legjobban; az érző lélek mintha
a másiknak, az ellenőrzőnek mondaná a maga szenvedéseit és
elragadtatásait. Máskor a gondolatok sora mintegy párbeszéd formájára
láncolódik a két lélek között. Vannak versei, melyekben szinte látom az
előtérben az egyik, a figyelő lelket, amint lejegyzi a másiknak a
jelenségeit. Ez a kettősség az elfogódottságnak, a közvetett
megnyilatkozásra való hajlamnak a forrása: ami az emberben ösztönszerű,
tudattalan, tehát közvetlen, a tudat folytonos ellenőrzése alatt áll, az
ember mintegy tükörben látja mindig magamagát, kihelyezkedik énjének
egyik részével önmagából s ez sokkal tudatosabbá, szándékoltabbá teszi
mozdulatait, semhogy megmaradhatnának teljesen ösztönszerűeknek.
Babitsnak mélyen a lényében gyökerezhetik ez a kettősség s nyilván ez
vitte – akár tudatosan, akár tudat alatti indítékok révén – a kettős
élet fantasztikus képének rajzára a Gólyakalifa regényében.
Többé-kevésbbé mindegyikünk ilyen kettős életet él, csak nem
mindegyikünk és nem mindig tud róla; a bomlasztó és alkotó, a rossz és
jó, tiszta és tisztátalan elemek, amelyekből össze vagyunk téve, nem
alakultak bennük szerves vegyületté, csak össze vannak keverve s
pillanatnyi körülmények dolga, hogy mikor melyik kerül a cselekvés, az
élet előterébe.
Babits költészete kétségkívül az új magyar irodalom legtöbb figyelmet
érdemlő jelenségeinek egyike. Bár bizonyos pontokon Arany Jánoshoz,
itt-ott, sokkal közvetettebben, Vörösmartyhoz csatlakozik, mégis egészen
új jelenség, aminthogy a mi kulturánkban új az az emberi tipus, amely
benne megszólal.
(1914.)


BAKSAY SÁNDOR
Nekem Baksay Sándor szívbeli ügyem: első irodalmi élményem fűződik
hozzá, szemem megnyílása irodalmi dolgok iránt. Talán nyolc éves
lehettem, akkor kezdtem először érdeklődni a betű iránt, egy csomó
bekötött évfolyam Vasárnapi Ujság volt a házunknál. E testes nagy
kötetek egyikében elkezdtem olvasni Baksaynak egyik elbeszélését.
Kimondhatatlanul gyönyörködtem a félig megértett történetben, nem tudtam
betelni vele s azóta lettem szenvedélyes olvasó, a nyomtatott betű
elkárhozottja.
Ettől az emléktől nem tudok szabadúlni, ha Baksay Sándorról van szó.
Akármikor később olvasgattam könyveit, néhányszor ha alkalmam nyílt
személyesen találkozni vele – sajnos, vajmi kevésszer és felületesen –
mindig erőt vett rajtam ez az érzés: kicsit mindig az egykori gyermek
szemével néztem rá. Nem lehet soha szabadulni azoktól, akik az élet első
nagy szenzációival kapcsolatban érintették az ember életét. És nekem
zokon esik, mint valami személyes sérelem, ha azt látom, hogy fiatalabb
társaim már nem ismerik úgy Baksayt, mint az a generáció, amellyel én
felnőttem. Hát elfeledik, ami nekem feledhetetlen? Pedig elfeledik – ezt
látni a nekrológok nagy részéből, amelyekkel most, halálakor, a lapok
elbucsúztatták: az íróik nem igen tudtak mit mondani Baksayról, mert nem
igen ismerték.
Igaz, Baksay már rég nem volt aktív író. Nagyon öreg volt már, a
nyolcvanon túl. Sok gonddal és dologgal is járó egyházi méltóságot
viselt, püspöke volt a dunamelléki református egyházkerületnek, kevés
ereje és ideje maradt az irodalomra. Élete utolsó két évtizedét
úgyszólván teljesen Homérosz-fordításai foglalták el, novellát – pedig
mégis ez munkájának lényege, igazi jogcime az emlékezetre – talán húsz
esztendeje sem írt. Ki is öregedett ebből a mai világból, puritán
kálvinista lénye nem tudta felfogni a mai élet izgalmasságát, patinás
konzervatizmusát bántotta a mindent kiforgató megújulás, elidegenedett
az irodalmi élettől, az új áramlatokra értetlenül nézett, sehol nem
találta többé az ő ideáljait, melyek egy régebbi nemzedék ideáljai
voltak és ezzel együtt eltűntek, hogy újak lépjenek helyükbe. Egyszer
meg is mondta egy körinterview alkalmával, hogy őt a mai irodalom nem
érdekli, különben is hasztalan erőlködés minden, a magyar irodalomnak,
mint a rómainak, egy aranykora volt, ezt elérni úgy sem tudjuk soha
többé. Az ő lelke Arany Jánossal élt együtt, ami azóta történt, az
számára csak időtöltő döngicsélés.
Nemcsak kortársa volt Arany Jánosnak, hanem lélekben és igazságban vele
szolidáris: egy a felfogása a világról és a világnak irodalmi
ábrázolásáról. Járni a világ irodalmának kertjeiben, gyönyörködni minden
virágban – de idehaza a magyar falusi kert virágait ültetni, amelyek a
magyar talajból keltek ki, ehhez hozzá hasonultak, a színük, illatuk,
formájuk a magyar természethez szabott. Gyönyörű az angol-park,
válogatott százados fáival, széles gyepszőnyegeivel; szép, bár régimódi
magyar szemnek kissé furcsa a ravaszul nyírt-nyesett francia kert
kanyargós labirintusaival, szemnek tetsző az olasz kert illatozó
olajfáival, sötét ciprusaival és piniáival, – de azért mégis csak az a
kert az igazi szép, amely egy magyar kálvinista parókia mögött tarkállik
mályváival, georgináival, akácosaival és dúsan termő gyümölcsével.
A kálvinista paplak az a középpont, amely körül Baksaynak egész
szemlélete mozgott. Ide jártak ügyes-bajos dolgaikban azok az alakok,
akikből novellái lettek: megfontolt, nagy hivatásuk tudatában élő
kurátorok, okoskodó iskolamesterek, civakodó egyháztagok, siránkozó
özvegyasszonyok, rátartós parasztleányok és a kálvinista magyar falunak
sok mindenféle érdekes alakja. Akárhány közülük mintha az
ótestamentomból lépett volna ki, – a magyar kálvinizmusban jobban,
elevenebben élnek Mózes és a próféták könyveinek alakjai, talán még mint
magukban a zsidókban is. Valami mély konzervativizmus van ebben a
világban, mintha időtlen idők óta ugyanazokon a kérdéseken veszkődnének
az emberek és ugyanazt gondolnák ugyanazokról a dolgokról. Baksay
nemcsak a maga korabeli kálvinista falut rajzolta meg, hanem a
tizenhatodik századbelit is (Patak banya című novellájában) – a kettő
csalódásig hasonló egymáshoz, pedig mindig érezni, hogy a negyedfélszáz
év előtti falu képe históriailag híven van rajzolva.
A magyar kálvinizmusnak Baksay a reprezentativ írója. Jókai és Arany is
kálvinisták voltak, meg is van rajtuk a kálvinizmusnak erős bélyege, de
Baksaynak az egész levegője kálvinistasággal van telítve, Kálvin
szellemének azzal a speciális variánsával, amely a magyar falukban
fejlődött ki. Olyan felfogás a világról, amilyet ő szerzett magának, nem
szerezhető másutt, mint a kálvinista paplakban, műveltsége a régi
kálvinista kollégiumok százados zamatú, konzervativ, de koncentrált
tudásán épült fel, képzelete azokkal a képekkel van tele, amelyekből a
magyar kálvinizmus ideológiája tevődik össze. Csaknem minden novellája
egy falusi paplak és templom körül játszik le, a papi alakok szép kis
gyüjteményét állította össze az ünnepre járó légátustól kezdve a vén
salabakter fóliánsaiba elmerülő grapsa öreg papig, a diákok, akiknek
kollégiumi életéről még Jókai sem rajzolt kedvesebb, igazabb képeket,
egész lelkükkel a paplak felé vannak fordulva, amelyet elhagytak és
amelybe vissza fognak térni. S a többi embereknek, tanítóknak,
kurátoroknak, parasztoknak is folyton a paplakon a szemük, – a falusi
kálvinista emberek egyik legkedvesebb dolga a pap dolgait figyelni és
bírálgatni, ha lehet beléjük is ártani magát.
Ezt a levegőt ismeri, érti Baksay, jobban, mint bárki más. Ismerete,
megértése a benne-élésen alapszik: neki magának is ez a levegője. Teljes
közösséget érez alakjával és történeteivel, fölöttük áll szellemi
kiválóságánál és írói tehetségénél fogva, mint az apa a gyermekeinek, de
úgy is beszél róluk, mint az apa a gyermekeiről: kedvét lelve bennük,
meghitt szeretettel, szelid korholással, büszke, tetszelgő
ellágyulással, kedveskedő tréfálkozással. Minden szavukat, minden
mozdulatukat érti, mint a magáéit, hiszen ő is ugyanúgy él, mozog és
ugyanazon a nyelven beszél. Nagyon reális, életszerü lesz ettől a rajza,
az alakjainak megvan a karakterisztikus reliefjük, kilépnek a
történetből és megelevenednek. Majd minden embere egész valójával
előttünk áll, a cselekvésével, szavával, lényének összes gyökereivel, a
talajjal együtt, amelyből kinőtt. A történetek levegője pedig, az a
láthatatlan, de mindig érezhető valami, ami az egyes alakokat és az
egészet egységbe fogja, távlatokba helyezi, organikussá teszi – olyan
erős, jellemző, magától értetődő, hogy úgy szívjuk magunkba, mint az
igazi levegőt.
A hang is a falusi ember hangja: szélesen, kényelmesen csergedező,
nyugodt, kedveskedve enyelgő, csöppet sem sietős, akár az esteli
beszélgetés hangja, végzett napi munka után, a paplak lugasában, meghitt
körben. Az elbeszélés nem folyik gyorsan, kényelmesen elmaradozik
egy-egy részletnél, félrekanyarodik egy ötlet után, meg-megszakad valami
közbevetésre, de szivesen követjük, mert kellemes hallgatni, mert sok és
eleven képzetet kelt, tele van élettel és optimizmussal. Baksay a
legoptimistább író: neki az emberek mind jók, rossz embert ha mégis kell
rajzolnia, nem tud vele mit kezdeni, nem bír neki életet adni, túlesik
forgalmai körén, – az egész világ berendezésével meg van elégedve, semmi
sem esik tőle messzebb, mint a lázadozás, a kételkedés, a kritikai
szellem. A világ ilyen, tehát ilyennek kell lennie.
Mindebből természetesen következik, hogy egész felfogása a világ képének
csak igen kis szelvényét foglalja magában. Kicsiny emberek kicsiny
történtei, melyeknek csak az ő előadása ad fontosságot, egyszerű,
átlátszó lelkek kicsiny problémái, melyekben vajmi kevés a komplikáció,
az egész egyszerű, kissé egyhangú is, mint maga a falu. Viharos
szenvedélyek, mély lelki válságok, összetett lelki jelenségek sohasem
fordulnak elő. Ma már a kálvinista falu élete sem ilyen primitiven
egyszerű, a modern élet komplikációi többé-kevésbbé oda is behatoltak –
a Baksay világa hovatovább a multé lesz. De erősen meg van rögzítve:
mindig meg fogjuk tudni az ő novelláiból, hogyan, milyen életet élt a
magyar kálvinistaság a tizenkilencedik század közepe táján.
Egyszer megpróbált Baksay valami szélesebbet, nagyobbat, az egész magyar
nemzet sorsát befoglalót. A mohácsi vész Magyarországát akarta
megrajzolni, megmutatni azokat az okokat, amelyekért el kellett buknia,
az embereket, akik meg akarták menteni vagy bukásába beletaszították,
azt az életet, amely a mohácsi sík vérözönébe belefulladt s azt is,
amely a romok alól serkedezni kezdett. Hatalmas koncepció, a
legnagyobbak egyike a magyar regényirodalomban, de csak koncepció,
megcsinálni csak egyes részeiben sikerült. A Dáma című „történeti
körkép“-nek – ő így nevezte el – vannak megragadó lapjai, nagy íróhoz
méltók, de az egész inkább csak anyaga egy kitűnő műnek, szervetlen,
komponálatlan, nincs formába hozva. A nagy perspektívákkal és a hozzájuk
való nagystílű komponálással Baksay nem bírt. Talán későn fogott hozzá,
mikor már lankadóban volt ereje.
Öregkora legkedvesebb munkájáról, Homérosz-fordításáról annak idején
sokan és sokat vitatkoztak. Szabad-e a Homérosz epikai stíljét
transzponálni a magyar epikának Arany János által megállapított
stíljébe? A kérdés nyitva áll, mindenki a maga érzése szerint döntheti
el. De hogy Baksay a problémát úgy, ahogy beállította magának, kitűnően
oldotta meg, hogy az ő megmagyarosított Homérosza kitűnően van
megmagyarosítva, hogy amit ily módon meg lehet menteni Homéroszból, azt
meg is mentette hiánytalanul és a magyarosítás stílust jelent nála, nem
pedig sallangot, hogy a hang, ha nem is teljesen a Homéroszé, de mindig
egységes, természetes, naiv és emberi, – azt nem lehet tagadni. Még aki
a klasszikai formához és a hexameterhez ragaszkodva, csak
kuriózum-jelentőséget hajlandó neki tulajdonítani – annak is el kell
ismernie, hogy Baksay Homérosza a maga nemében érdekes poétai mű.
(1915.)


BÁRD MIKLÓS[7]
Egyszerű vidéki ház. Előtte eleven-sövénnyel elkerített kis előkert,
tele rózsatővel, árvácskával, a falon örökzöld fut fel, az ablakban
örökké nyíló muskátli. A kapu barátságosan nyitva áll. A ház mögött öreg
nagy fák látszanak, szép, gondozott, de nem cifra, agyonnyesett kert
lehet ott.
Belépünk. Üdvözlésünkre – vendég, aki érkezett, – nyájasan előlép a
házigazda: dereshajú, jóízű, magyaros képű, még mindig daliás magyar úr,
otthonias huszárruhában, közvetlen, hangos szóval üdvözli a vendéget és
bemutatja kedves, nyugodt, átélt szenvedéseket elrejtő, a derűs
boldogságot szerényen eláruló tekintetű feleségének. Bármily szíves az
invitálás, kissé elfogódva engedünk neki – aggódunk, megismerik rajtunk