Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 08

is, talán egy-két más francia költő is volt Adyra bizonyos hatással;
kizsendített lelkében bizonyos csirákat, amelyek öntudatlanul lappangtak
benne, felbátorított benne bizonyos olyan elemeket, melyek e nélkül a
bátorítás nélkül nem, vagy csak félénkebben, teljesség nélkül mertek
volna megszólalni, figyelmeztette olyan dolgokra, amelyek szintén
tárgyai lehetnek a művészi megalakításnak, holott az eddigi magyar
tradicióban nem volt rájuk példa, megerősíthette önmagába és
mondanivalóiba vetett bizalmát, amelynek volt oka elcsüggedni az itthoni
általános, eleinte majdnem egyhangú meg nem értéstől. Magyar költőnek,
akit kulturánk viszonylagos kicsinyessége és önállótlansága, a
lehetőségek korlátoltsága, a közönség közömbössége, az igazán
kongeniális megértők csekély száma mindig nyomaszt, ha újra és nagyra
tör, – mindig szüksége van a külföldi példáknak ilyen bátoritására.
Ennél több hatásról azonban Adynál nem lehet szólni, s alig hiszem, hogy
bármi részletes filológiai vizsgálat is ki tudna ennél többet mutatni.
A jóhiszeműeket itt az ejtette kétségbe, hogy Ady formában és
tartalomban annyi újat hozott, hogy csak újságánál fogva is
természetszerűen idedegenszerűnek kellett feltünnie. Csak a közelebbi
vizsgálat és bensőbb elmerülés érteti meg, hogy lénye és költészete
teljesen a magyar földből, a mai magyar életből nőtt ki. Egész lénye azt
a sajátságos, egyedül csak a mai Magyarországban feltalálható kavargást
mutatja, amelyben heves konvulziók között szerves egységbe igyekszik
összeállni az ázsiai örökségből magával hozott, eredeti faji elem a
nyugat kulturájának legfrissebb és legújabb elemeivel. Mintegy a
magyarság ősi alapvonásait foghatjuk meg benne rudimentumaiban: az Ázsia
síkjairól hozott duhaj harckeverő kedvet, az életerő heves, nagy
fellobbanásai és a mélázó, hamar kifáradó elbúsongás közti folytonos
ide-oda lengést, a szilaj nekibúsulást s a nagy kimerűléseket; a
fatalisztikus hangulatokba való ellankadást és a bárminemű fegyelem
fékét csak haraggal tűrő fakciózus szellemet. Csak a felületig hatol,
aki nem hallja ki például Ady politikai költészetéből az eb ura fakó
távoli hangjait.
Egész költészete a magyar föld és a magyar élet képeitől van átitatva. A
hepehupás vén Szilágyság, a magyar Alföld és a magyar kisvárosok képei
adják meg minden szemléletének gyökereit; ha figyelmesen vizsgáljuk az
egyes képei mögött meghúzódó szemléleti emléket – nagyon kevés költőnek
képes beszéde áll ennyire tisztán saját szemléleti emlékekből és
élményekből, mint az övé – csaknem mindig teljesen eredeti magyar
jelenségekre bukkanunk. Ezekben a képekben ütköznek ki leginkább a
magyar faluban töltött gyermekkor benyomásai, mint ahogy általában a
lelkünk öntudatlan kincstárába alámerült gyermekkori benyomások szoktak
egész életük folyamán, élénk lelki élmények alkalmából, magunk se tudjuk
hogyan, magunk se tudjuk honnan, felmerülni. Ezt részletesen kimutatni
és illusztrálni nem engedi e kísérlet tere és célja, – de elvégre az
ehhez szükséges megfigyeléseket minden jóindulatu és vájtabb fülü olvasó
megteheti. Még Ady sokat hánytorgatott Páris-imádata, mely néhány
rendkívül szép költeményét inspirálta, – még az is épen magyarságát
bizonyítja. Ugy, ahogy Ady belemámorosodott Párisba, semmiféle nemzet
fia nem mámorosodhatik bele, csak a Magyarországból – és pedig nem
Budapestről, hanem egyenesen Nagyváradról – odavetődött magyar fiú, aki
ott megtalálja mindazt, aminek idehaza legnyomasztóbban érezte hiányát:
a nagy, beláthatatlanul széles arányokat, a szinte korlátlan
lehetőségeket, egy hatalmas kulturának valóságos életté válását, a
művészet, fényűzés, a gazdagság káprázatos képeit, azt a teljes
szabadságot, melyet az élet kicsiny és nagy dolgaiban egy akkora és ily
szabad szellemü város nyújt. Ady Páris-imádatának, mely költészete első
korszakának egyik érdekes vonása, mert az egész mai intelligens
fiatalság Párisba vágyását juttatja költői kifejezésre, alaphangja
tulajdonképen mindig a magyar szegénység és kicsiség miatti fájdalom.
Amit ő Párisban érzett, az hasonlít ahhoz, amit Bessenyei érzett
Bécsben.
Leginkább azonban azt bélyegezték idegenszerűnek, ami benne úgynevezett
dekadencia. Ennek a magyar tradicióban alig volt előzménye, annyi igaz.
A régebbi idők egyszerűbb, patriarchálisabb, raffináltság nélküli
életében nem fejlődhetett ki az a szóval alig kifejezhető nagyon finom
árnyalatokba szétfoszló, örök meghasonlás bélyegével bélyegzett, beteges
érzékenység kínjaiban fetrengő, örökös nyugtalan izgalomban, a fantázia
lidérces játékaival élő neuraszthéniás lelkiállapot, amelyet ezzel a
szóval szoktak jelölni. De ez is csak történeti fejlemény. Ha eddig nem
volt meg, ezután már meglesz, mert a mai generációban jutott a magyar
lelki fejlődés addig a pontig, ahol szükségszerűen jelentkeznie kell.
Budapest ma tele van rusztikusabb apák olyan fiaival, akiknek lelkében
már benne van ez a meghasonlás s ha az apák nem értik meg fiaikat,
bízvást gondolhatunk arra, hogy beléjük ütött ezekbe a fiúkba is a
kornak ez a szellemi járványa. Ady dekadenciája nem egy a magyar életben
nem létező, külföldről mesterségesen beplántált elemet foglal magyar
versekbe, hanem megszólaltatja a fiatal magyar lelkek egy részének egy
olyan újonfejlődött elemét, amelyről csak hittük, hogy nincs, mert addig
senki nem szólaltatta meg.
Különben is Paul Verlainetől sok mindenfélét lehet tanulni, csak épen
dekadenciát nem, mert a dekadencia nem valami megtanúlható dolog, hanem
lelki állapot, amely vagy kifejlődik valakiben, vagy nem, az illető
akaratától nincs semmiféle függésben. S hogy mennyire egy generáció
közös lelki állapotát fejezte ki Ady, leginkább az mutatja meg, hogy a
vele egyidőben vagy közvetlenül ő utána kifejlődött fiatal költők –
köztük nem egy kiváló tehetség – mind osztoztak vele a dekadencia s
ezzel a külföldieskedés vádjában.
Ezeknek a fiatal költőknek egy része Ady hatása alatt fejlődött,
egy-kettő köztük talán nála nélkül is azzá tudott volna lenni, ami – de
valamennyinek ő nyitott kaput s az egész generáció csak azon a résen
nyomult ki a nyilvánoságra, amelyet ő vágott a megcsontosodott
hagyományokon, a lelkekbe belenevelt elfogultságokon, az ellenfelek
ellenállásán és a közönség közömbösségén át. Minden új dolog
ellenállással találkozik, kell előbb jönnie egy első, elhatározó
ténynek, amely elsőül töri át ezt az ellenállást, megingatja az illető
dolog elfogadhatatlanságában való hitet – a többi aztán könnyen megy.
Minálunk, ahol csak kicsiny és hivatalosan nem hitelesített súlyú
csoport, nem pedig egy nagy és széles társadalmi réteg azoknak a serege,
akik az új dolgoknak pilótái szoktak lenni a mozdulatlan nagy tömegekkel
szemben, épen a mai időben, mikor minden tényező, amely a közhatalom
bármekkora részét is gyakorolja, a konzervativ világnézethez
csatlakozik, csak annál erősebb ez az ellenállás az új dolgok ellen.
Emellett irodalmi viszonyaink kicsinyessége, az érvényesülésre nyíló tér
szűk volta s a nyilvánosság kapuinál őrt állóknak a nagy tömeg izlésétől
való bátortalan függése csak még jobban nehezítette a fiatalok
érintkezésbe jutását a közönséggel.
Éppen ez az utóbbi körülmény vetette fel szükségét egy olyan folyóirat
indításának, amely maga köré gyűjtse a nyilvánosságra törekvő, elfojtott
új tehetségeket s szerve legyen az új irodalom s a közönség közti
közvetítésnek. Erre a célra indult meg épen az Ady s az új irodalom
körüli leghevesebb harcok idején a Nyugat. Nyiltan, mint az új irodalom
zászlaját bontották ki s Ady mellett odacsoportosult melléje az ifjúság
csaknem minden komolyabb és számottevő tehetsége. Nem volna helyénvaló
itt e folyóirat eddigi pályájának kritikai történetét adni, csak egy
pontra kell figyelmeztetni, amely elmélkedésembe, mint főfontosságú
dolog, belekívánkozik. A Nyugat nem megkötött irodalmi programm alapján
indult, hanem a szabadság és tehetség jelszavával, amennyire én tudom és
látom a dolgokat, sohasem bizonyos meghatározott esztétikai tételek vagy
dogmák szerint válogatta közleményeit, hanem kész harcteréül kinálkozott
minden valóban értékes tehetségnek. A legkülönbözőbb esztétetikai
programmú írók egyesültek benne. S ez volt a szerencséje, épen a
szólásszabadságnak ezzel a szellemével vált egy szellemi
felszabadulásnak eszközévé, amelynek értékét nem szabad alábecsülni.
Általa jutott nyilvánosságra egy sereg kiváló tehetség, amely az akkori
viszonyok nyomása alatt csak sokkal nehezebben, sokára, talán későn is
jutott volna a nyilvánosság elé. Nálunk az író csakis a lapok hasábjain
keresztül juthat a nyilvánosság elé s mindenki tudja, mily ritkaság,
hogy figyelmet tudjon kelteni egy könyv, melynek szerzője nem vált előbb
a lapok útján ismeretessé. A lapok pedig, melyeket csak a legritkábban
irányítanak tisztán irodalmi szempontok, a fiatal tehetségek java része
előtt el voltak zárva vagy a legjobb esetben is csak kelletlenül és
veszedelmes engedmények és megalkuvások árán nyíltak ki. A hírlap
természeténél fogva fél az újszerű dolgokkal való kisérletezéstől s csak
olyan új dolgokat fogad el, melyeknek a nagyközönségre való hatása már
előbb ki volt próbálva. A Nyugat megnyílt mindenki számára, akiben
tehetséget látott. Még olyan, a nagy nyilvánosság előtt már pozicióval
biró egyéniségek is, mint Ady és még néhányan a Nyugat régibb emberei
közül, élvezték hasznát a folyírat e szabad szellemének, mely egyedül
csak a művészi szinvonal korlátját emelte az író és a nyilvánosság közé.
Az időpont szerencsés volt. Szerkesztőségek homályba vesző asztalai
mögül, vidéki középiskolák tanári szobáiból, az egyetemek padjairól
csoportosan jöttek figyelemreméltó tehetségek, hogy a Nyugat üsse őket
az irodalom lovagjaivá. Néhányan közülük ma már – alig pár év mulva –
fiatal irodalmunk büszkeségei, nagy irodalmi sikereknek győztesei.
Mint Ady a lirába, legtöbb új és értékes elemet hozott közülük a
regénybe és novellába Móricz Zsigmond.

VI.
Nem felel meg célomnak, hogy akár Adynak, akár Móricznak, akár az egész
irodalmi mozgalomnak kimerítő kritikai és esztétikai jellemrajzát adjam,
csak mai társadalmi mozgalmainkkal való kapcsolataikra, a magyar életbe
nyúló gyökereikre akarok e fejtegetésben rámutatni. Móricz Zsigmondra
vonatkozólag még ebben a tekintetben is utalhatok róla irt kis
tanulmányomra,[4] amelynek gondolatait talán fölösleges volna itt ujra
elmondani.
Móricz Zsigmond is abból az országrészből jött, ahonnan Ady, de már oly
vidékről, melynek ethnográfiai helyzete teljesen megállapodott, talán
egy évezred óta változatlan, amelyben egymás mellett tiszta magyar faluk
sorakoznak. Ő is egy társadalmi helyzetében meg nem állapodott, mobilis
rétegéből jött a vidéki magyarságnak. Hasonló körülmények között élte át
ő is a tanuló évek idejét, szintén kálvinista jellegű levegőben. Némely
egyezések mellett azonban másfajta anyag, mint lirikus kortársa.
Súlyosabb, energikusabb, kevésbbé hajlékony természet, – Ady élénken
kidomborodó asszonyos vonásaival szemben a férfi-tipushoz áll közelebb.
Képzőművészeti analogiával élve az inkább festői jellegű Adyval szemben
plasztikai jellegű egyéniség, egész természete inkább a formára irányul,
mint a színre. Megfigyelő és itélő, az eleven látás adományával és a
morális felháborodásra való hajlammal. Jobban tapad a valósághoz, röghöz
kötöttebb s közelebb áll a magyar tradicióhoz. (Ő az egyedüli az uj irók
közt, akit nem ért a nemzetietlenség vádja.) Egész írói egyénisége
realisztikus s az erő irányában koncentrálódik. A lirikus Ady mellett az
epikai jellemet testesiti meg.
Mint a magyar népélet irodalmi ábrázolója jelent meg és általában ma is
a legtöbben annak látják, holott az ő látóköre nem ér véget a népnél,
hanem magába foglalja a vidéki magyarság egész testét. Az Alföld fia,
azoké a vidékeké, ahol nem váltak olyan élesen külön az egyes társadalmi
osztályok, az intelligencia nagyrészt a megvagyonosodott parasztságból
sarjadt ki és még érezteti életmódjával, világfelfogásával ezeket a
gyökereit, a parasztság pedig egész nagy vidékeken sohasem volt
tulajdonképeni jobbágyi sorban s csak a vagyon és a tanultság különbsége
által érzi magát elválasztottnak az uraktól. A parasztság rétege alatt
azonban ott van a falusi proletárság, a zsellérek, a szegény
mesteremberek elkeseredett, irigykedő, nyomorgó rétege.
A legnevezetesebb uj dolog, amit Móricz Zsigmond a falusi és kisvárosi
magyar népélet rajzához hozott, épen az, hogy nála jelenik meg először a
falu társadalma a maga egész rétegezettségében. Az ő szemében – ez a
legjobban Sárarany regényében látható – a falu egy teljes zárt
társadalmi egység, melyben benne vannak a nagy társadalmi szerkezet
összes rétegei, a legalsóbb proletárságtól fel a
paraszt-arisztokráciáig, – a Sári biró kedélyes cselekvénye mögött pedig
ezeknek a rétegeknek a falu közdolgai körüli súrlódása terül el komoly
háttérül. Félig ehhez a parasztosztályhoz tartozik, féllábbal kinn van
belőle, a falu osztálytalanja, a tanitó, aki bejáratos a falusi
honorácior-osztályba, de együtt mulat a módosabb parasztgazdákkal is és
mindenütt ő az utolsó, mert mindenütt a legszegényebb és egyképen függő
helyzetben van mindegyik osztálytól. A parasztság és az intelligencia,
amely papokból, jegyzőkből és közepes birtokosokból áll, egymástól
messze elkülönítve él. Jellemző, hogy a Sárarany regényben a tanító az
egyetlen kaputos ember (a grófokat nem számítva, mert azok külön lapra
tartoznak), viszont a Galamb papné és Árvalányok kis regényekben,
amelyek a kálvinista papok élete körül forognak, csak egészen mellékesen
játszik szerepet paraszt. Ez a kálvinista papság is egészen máskép tűnik
fel, mint ahogy megszoktuk az irodalomban látni. Eddigelé Baksay Sándor
volt a magyar falusi kálvinista papság legnagyobb hatású rajzolója, de ő
nála teljesen idealizálva, optimista szemüvegen nézve jelenik meg a pap,
legfeljebb a szerető humor enyhíti beállításának kenetességét. Móricznál
mindnyájunkkal egyforma szenvedélyekkel felruházott, egyforma bűnökben
fetrengő, az élet kicsinyes gondjaival küzködő ember a pap is, akinek a
papság csak ép olyan munka, olyan routine, mint a hivatalnoknak a
hivatal s foglalkozásának természete, amely alapjában véve mindig
vallásos érzésekből megszállott lelket kívánna meg, csak modorosságok
alakjában nyilatkozik meg rajta.
A falu Móricznál nem a csöndes, idillikus nyugalom tanyája, hanem
fülledt, nehéz, fojtó levegőjű, mindenfelől ezer korláttal
körüldeszkázott börtön, amely nyomasztólag hat minden egyéni
nyilvánulásra, amelyben befelé emésztődve évődnek, elrejtekezve s a
válságok pillanataiban annál brutálisabban kitörve az emberi
szenvedélyek. Móricz minden regényében, de legtöbb novellájában is sűrű,
villamossággal telített a levegő s ez a megsűrűdöttség csak nagy
robbanások alakjában tud könnyíteni magán. Milyen más képet kapunk tőle
a faluról, mint a gyönyörködő Jókaitól, a mulatságot szerető Mikszáthtól
és az idillizáló Gárdonyitól! Neki más a szempontja, a benne élt,
gyökereit még ma is benne érző, de szellemileg és erkölcsileg belőle
kiemelkedett ember szólal meg, amint a város magasabb kulturájú,
szabadabb levegőjű, szélesebb mozgási körű életéből visszatekint az
elhagyott faluba, mint egy olyan fázisába az életnek, melynek hatását
még érzi magán, de már tulfejlődött rajta. Mennyire tipikusan mai magyar
dolog ez!
Móricz falu-rajza több oldalú, teljesebb, a dolgok gyökereit és
árnyalatait jobban felmutató, mint akármelyik elődjéé. Neki legerősebb
tulajdonsága a szemlélet elevensége, amely mindent egyszerre, egész
teljességében tud meglátni és plasztikailag megrajzolni s ez érvényesül
a falu rajzában is. A nagy realisták módján, rendkivül objektiven lát s
objektivitását csak egy indulai elem szinezi meg: a felháborodás,
melyben moralista szelleme nyilatkozik. Ez a morális felháborodás
legvilágosabban erotikus részleteiben érezhető; az erotikum nála mindig
végzetes, tragikus, fekete lánggal lobogó, az embernek a érzékiségével
vívott örök harca ég benne. Munkáinak ez az eleme találkozott legtöbb
ellenmondással. A magyar irodalom eddig nagyon szemérmetes irodalom
volt; a nyilt erotikát félénken kerülte, a paraszterotika brutális
őszintesége, durvasága, érintetlensége a kulturától, mely az uraknál a
szerelmi ügyeket a pikantéria gáláns fátyolával vonja be, sokakban
kényelmetlen érzést támasztott. A magyar intelligencia különösen van a
paraszttal: a valóságban nem törődik, rendszerint rossz viszonyban van
vele, nem érti, ha lehet, elnyomja, mindenesetre elhanyagolja, az
irodalomban aztán idealizálja, megdicsőiti s ebben az idealizálásban
valami hazafias dolgot lát. Móricz azonban máskép bánik vele: cseppet
sem idealizálja, összes hibáival, bűneivel mutatja be, de érti, átérzi
és törődik vele, megértő szemmel kiséri el élete legkisebb zúgába, az
idősebb, jobb és kulturában különb testvér haragjával korbácsolja
bűneiben s a testvér együttérző szeretetével öleli magához
szenvedéseiben. Ez általában a magyar társadalom minden rétegéhez való
viszonya: mindenütt családtagnak érzi magát köztük s érzi a családtagok
közösség-érzetét, de érzi azt a jogát is, hogy megmondja nyiltan,
brutálisan a maga véleményét.
Minden előtte járt írónknál a paraszt mint egyszerű, néhány elemien
tipikus vonásból összetevődött, kevés komplikációjú lény jelenik meg.
Móricz megmutatja, hogy a paraszt is ép olyan sokrétű, komplikált, az
érzés, az indulat, a szenvedély, az érdek végtelen sokféle árnyalatából
összetevődő lény, mint minden ember s ép oly hullámzó, viharos,
válságoktól gyötört, hevülésektől felmagasztalt belső életet él. Egész
irodalmunkban, Kemény Zsigmond óta, alig találunk olyan komplikált,
annyi sokféle szálra felbontható regény-alakot, mint a Sárarany Túri
Danija. A lelki komplikációknak, az ember belső életének ez a gazdagabb
rajza az, ami Móriczot az irodalom modern áramlatához köti. Az emberrajz
nála is, mint minden modernnek nevezett irónál, a pszichológiai
komplikációk rajza.
A másik vonás, ami legközvetlenebbül köti a magyar irodalom legifjabb
nemzedékéhez: az elégedetlenség szelleme, amely tisztán láttatja vele a
magyar élet minden baját, elmaradottságát, bűnét. Innen a dacos vonás
benne, a haragos igazmondás, az öklével az asztalra csapó felháborodás.
Minden nagyobb munkája egy-egy indulatos tiltakozás a magyar élet valami
jelensége ellen. A maga módja szerint ő is forradalmi szellem – nem
politikai forradalmár, mint Ady, inkább morális forradalmárnak lehetne
mondani. Minden irónk közt ő mondja a leglesujtóbb kritikát a mai magyar
társadalomra, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, még pedig épen azokon
a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség
illuzióival vettünk körül.

V.
Nem mi vetjük fel itt először a kérdést: mi az, ami mint közös vonás
összeköti és egységbe foglalja az egész új irodalmi nemzedéket. Nem
vagyok barátja a szellemi élet mozgalmaiban a jelenségek túlságos egy
pontra centralizálásának, de annyit meg kell engedni, hogy bizonyos
közös vonásokat már csak az egyazon generációból valóság is megállapít.
Esztétikai egységbe szorítani annyi és oly különböző egyéniséget,
akiknek mindegyike önálló művészi jelenség, bizonyára hiábavaló
kisérletezés volna, csak szaporitanók vele azoknak a túl-elasztikus
fogalmaknak a számát, amelyek csak a dolgok tisztázódásának
megnehezitésére valók. A lelki motivumoknak bizonyos közössége azonban
meg szokott lenni az egy ivadékból való szellemekben.
Ez a közös vonás a mi legfiatalabb irodalmunkban: az intellektuális
nyugtalanság szelleme, amely míg egyfelől a lelki motivumok
kimélyitésére, erősebb és hevesebb átélésre sarkal, másfelől fokozza a
lelki érzékenységet, az egész lelki életet árnyalatokban gazdagabbá,
erősebb hullámzásúvá teszi. Ebből származik az elégedetlenség szelleme
is, amely az embereket eltölti, a tiltakozás a meglevő és megvolt ellen,
amely az újnak, az eddig még nem próbáltnak keresésére vezet. Olyan
világézetet teremt ez a lelki állapot, amelyben nem maradnak helyükön az
eddigi értékek, új értékek alakulnak és régiek szűnnek meg. A formákban
is innen az újnak keresése, a kisérletezés szelleme, amely
legtipikusabban e nemzedéknek Ady és Móricz mellett legkiválóbb
tehetségén, Babits Mihályon figyelhető meg. S ez fűzi az egész irodalmi
mozgalmat legszorosabban a mai politikai progressziv mozgalmakhoz: ennek
is, annak is az a törekvése, hogy megküzdjön a régivel, a tradiciókban
megcsontosodottal, hogy megteremthesse az újat. Mindegyik mozgalom a
maga külön területén dolgozik, de kiegésziti egymást, az egyiknek
terjedése a másiknak is sietteti diadalát. Mind a kettő a magyar
lelkeknek egyazon pszichológiai állapotából fakad s egy tőről
metszettségük, ha néha a területek egymástól távoleső volta miatt
elhomályosodik is, a legfontosabb pontokon mindig nyilvánvaló annak
számára, aki a dolgokat figyelmesen és magasabb szempontokból szemléli.
(1912.)


GYULAI PÁL POSTHUMUS KÖNYVE
Az a Gyulai Pál, akit mi ismertünk, a kilencvenes évek Gyulaija, egy
bájos, peckes öreg úr, aki mint egy darab történelem járt közöttünk,
történelmi nagy idők szemtanuja és részese, történelmi emberek barátja s
küzdőtársa, egy hátrahagyott emléke a multnak, amely nagy volt, szép
volt, dicső volt és – mult volt. Ami eszmét nem nagyon gazdag, de
erőteljes agya termett, az már nem volt új számunkra, az előttünk járt
nemzedék köztudatként hagyta ránk; amiért valaha küzdött, az már ki volt
küzdve és nemcsak Gyulaié volt, hanem az egész nemzeté, mindenkié. Már a
gimnáziumból úgy jöttünk, hogy tudtuk mindazt, ami Gyulai tudásában
lényeges volt, persze mi úgy tudtuk, hogy tankönyveink, tanáraink készen
adták át nekünk, ő pedig úgy tudta, hogy egy életen át verekedett
érette. Az egyetemen, az Akadémiában, a Kisfaludy-társaságban, ha
előadást tartott, vagy jobban mondva felolvasott, akár előre tudhattuk,
mit fog mondani s vajmi ritkán is mondott már olyat, amit valamelyik
régi munkájában megírva ne találtunk volna. Nekünk ő már történeti alak
volt, csak testileg a jelenhez tartozó, lelkileg egy régebbi generáció
maradéka, akinek a jelennel vajmi kevés kapcsolata van. Az új idők új
nemzedékét nem értette, nem is igen akarta érteni, nem volt épen
ellensége, csak kívülről, kissé csodálkozva, kissé bosszankodva nézte,
lelkileg egészen idegen volt tőle. Szellemileg, akkor még, nem volt
megcsökkenve, az értékeset még az új dolgokon is meg tudta látni, de
fejlődésében már régen megállott, különben sem elasztikus gondolkodása
már nemcsak átalakulni, de bővülni sem tudott. Az ő gondolatainak
világa, egész gondolkodásának köre és jelleme már kész volt a hatvanas
években, azóta nem termett benne semmi új s a haladó életkor csak egyre
kiszélesítette az űrt, amely közte és a felnövekvő új generációk között
meredezett. Negyven évvel élte túl az utolsó alakító benyomást, melyet
az élettől, az irodalomtól és a tudománytól kapott, negyven éven át csak
állott az idő sodrában, engedte magán keresztülfolyni hullámait.
Hatással nem voltak rá, mint ahogy nincsenek hatással az ablaküvegre,
melyen átömlenek, az egymásután kelő napok sugarai. Aközött a Gyulai
között, aki a Vörösmarty életrajzát írta és aközött a Gyulai között,
akivel a milennium ideje táján az egyetemen vitatkoztunk, nincs semmi
különbség, legfeljebb némi quantitativ különbség, amely az öregségből
magából folyt.
Példátlanul egységes lélek volt, hullámzás, átalakulások, belső válságok
és ellenmondások nélküli ember. A tizenkilencedik századi ember
szkepsziséből nem volt benne egy szikra sem, nem volt tehetsége a
kételkedésre, amit egyszer kigondolt és igaznak ismert, az többé nem
lehetett előtte vita tárgya. Valamit átgondolni annyit jelentett, mint
örökre elintézni, úgy hogy többet ne is kelljen, ne is lehessen róla
gondolkodni. Nemcsak a tartalma nem változott nála az egyszer elgondolt
gondolatnak, hanem a színe, a formája, a hangulata sem, mert nála a
szín, forma és hangulat is szervesen hozzá tartozott a gondolathoz s
csak ezzel együtt tudott változni. Ez a szilárd egységesség, amely
egyúttal fejlődésre való képtelenséget is jelent, volt az ő lényének
alapvonása s ez határozta meg az élettel és az irodalommal szemben való
helyzetét is.
Nem tartozott a nagy megértők közé, akik bele tudják magukat élni
mindenbe, ami elébük kerül, a dolgokat minden oldalukról és minden
vonatkozásukban meg akarják érteni és hozzá tudnak alakulni mindenhez,
amit átélnek vagy olvasnak. Mindig ő maga volt, semmihez és senkihez nem
hasonuló. A költőkből csak annyit tudott magába fölvenni, amennyi vele
vegyileg rokon volt, tulajdonkép csak önmagát olvasta ki mindenből,
Vörösmartyból csak annyit látott meg, amennyi ő benne Vörösmartyval
rokon volt. Az igazi Vörösmarty tízszerte gazdagabb és sokfélébb, mint
az ő Vörösmartyja, ezt most kezdjük csak igazán észrevenni, amikor
mindjobban szabadulunk Gyulai rendkívül szuggesztiv egyéniségének
szuggesztiója alól. Petőfit ő méltatta legelőször értékéhez méltóan, de
csak az eszthetikai értékeket tudta benne méltatni, egyéniségét, amely
övétől lényegesen különböző volt, soha nem tudta egészen megérteni, sőt
igazán rokonszenvezni sem tudott vele. Arany a legjobb barátja volt, az
az ember, aki érzelmileg és szellemileg a legnagyobb hatással volt rá,
de Arany tépelődése, önmagával való küzködése, kételyektől és a belső
válságoktól szaggatott lelke legfeljebb baráti szánalmat keltett benne;
hogy Arany lényének ez volt a lényege, költői alkotásának igazi
meghatározója, az talán az eszébe sem jutott.
Sajátságosan egocentrikus lélek volt, aki sohasem tudott kihelyezkedni
magából, semmit tudott a saját szempontjából nézni, hanem mindent csak a
maga egyéni szempontjából. A világ örökös, hullámzó változásaiban
egyetlen fix pontja volt: önmaga, minden más a világon csak ehhez a fix
ponthoz viszonyítva létezett.
Mindezért az ő egész gondolkodásában és kivált kritikájában nem a
megértésen van a hangsúly, hanem az értékelésen. Megállapitott magában
bizonyos erkölcsi és eszthetikai értékeket, amelyek tulajdonképen az ő
emberi jellemének és írói gyakorlatának érték-fogalmakká való
átfogalmazásai voltak s ezekhez mért mindent. Ami ezeknek megfelelt, azt
elfogadta, ami velük ellentétben állott, azt elvetette. Értékei tehát
teljesen egyéni értékek voltak, de mivel egy jelentékeny, erős és
hatalmas egyéniség fejeződött ki bennük, megvolt az általános érvényük
is. Komolyság, emelkedett erkölcs, szilárd lelki és szellemi egyensúly,
erős művészi ösztön, föltétlen emberi és művészi becsületesség, bizonyos
merev, de nem inhumánus puritánság, eleven szimmetria-érzék, szinte
csalhatatlan stílus-érzék, jóravaló polgári realitás, ezek voltak az ő
fő qualitásai s ezeket kereste másokban is. Ami ezeken belül esett, azt
meg tudta érteni és szeretni tudta. Ezek velejükben klasszikai, még
pontosabban római qualitások s az ő kritikai felfogása alapjában véve
egy sajátságos, magyar talajba oltott klasszicizmus, a római kultúra
emlőin nevelkedett generációk izlésének leszűrődése. Ami a költészetben
a klasszicizmussal ellentétben álló: a misztikus elmélyedés, a
fantasztikus szertelenség, a vergődő meghasonlottság, kínzó kételkedés,
az aszimmetria szépségei, a forradalmi szellem, a szabálytalanság heves
lendületű tobzódása, az Gyulaitól annyira idegen volt, mintha egy más
glóbuszról való volna. Heinét szerette, élvezte, lírájára – miután hamar
levetkezte Petőfi hatását – Heine volt a legnagyobb hatással, de csak
elmésségét, metszően éles elméjét, mély hangulatait értette és érezte
át, meghasonlása, iróniája, önkínzása előtt idegenül állott. Ugyanígy
állott Vörösmartyval és Petőfivel szemben s általában minden költővel
szemben.
Azért tudta annyira megőrizni mindenkivel szemben a maga önállóságát.
Nem is tud nem önálló lenni az olyan ember, mint ő, az olyan kerek,
mindenfelől erős korlátokkal körülhatárolt egyéniség, mert nem tud semmi
másba átolvadni, nem tud semmi máshoz hozzáhasonúlni, minden
centrifugális erőt kiközönbösít magából, csak a centripetális erőket
engedi hatni magára. Ez az önállósága idővel az elszigeteltség egy
nemévé alakult, élete utolsó szakában úgyszólván egymaga képviselte az
ellenzéket az egész új irodalmi fejlődéssel, az izlések, a tendenciák és
a művészi formák egész átalakúlt világával szemben. Hogy ez
elszigeteltségében is rendkívüli hatása volt, az nem mindig azt jelenti,
hogy igaza volt, hanem sok esetben abból magyarázható, hogy vele szemben