Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 03

mellé is keveseket, a többit mind önmaga alatt látja. Szereti a vidám
beszélgetést; nem azt a társalgást, amelyben az egyik beszélő inspirálja
a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem a
tréfálkozást, az adomázást, amelynek az a lényege, hogy mindig egy
beszél s a többi halgatja. A természetből csak a gyermekkorában
megszokott lombos nógrádi tájak vannak rá mély hatással; bár sokat járt
az Adria mellé s a stájer hegyekbe, kevés képet találni írásaiban,
melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus és irónikus, a lelkesedés
elragadtatását nem ismeri, mindig ura marad önmagának. De azért nem
sivár, mert van benne hit és melegség, csak nem mindig szereti elárulni;
nem is lágyul el máskor, csak amikor az ifjúságáról meg a családjáról
beszél. Nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van
lírája, csak nagyon jól elrejti. Önmagában befejezett, kerek egyéniség,
nincs egyetlen olyan pontja sem, amelyen beleolvadna valami másba, rajta
kívül állóba. Viszont beleolvaszt magába mindent, ami kívülről éri. A
köznapi szó is úgy hangzik ajkán, mintha az ő legsajátabb tulajdona
volna. Ez nagyon fontos tulajdonsága, mert ezen alapszik stíljének
legjellemzetesebb vonása: a közvetlenség ép úgy, mint okosságán és
rendkívüli, a mi irodalmunkban társtalanul álló megirigyelő képességén a
humora.

II.
Már több mint harminc év óta él Budapesten és ennek írói munkásságán
alig látszik nyoma. Ez a nagy város kevéssé érdekli, csak lakik benne,
de életébe nem élte bele magát. Egy-két képéhez ha vett anyagot a
fővárosi életből, azok is azt mutatják, hogy olyasformán áll vele
szemben, mint aki az ablakból nézi az utca hullámzását, de maga nem
elegyedik bele. Ez a nagy megfigyelő sohasem tartotta érdemesnek, hogy
mindennapos élete szinhelyén körülnézzen és képet alkosson magának róla.
Mert már kialakult, befejezett egyéniség volt, mikor idejött s már
megkapta mindazokat a benyomásokat, melyekből összes későbbi munkáinak
színei alakultak. Az ember egyéniségének tartalmát azok a képek
határozzák meg, amelyeket gyermek- és ifjúkorában nyert; ezekből
táplálkozik aztán az író egész pályáján. Fejlődhetik, bővülhet, a
világfelfogása átalakúlhat, folyton új elemek nyomulhatnak lelkébe, de
ezek is hozzásímunak ifjúkori képeihez.
Mikszáth gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok között töltötte,
serdülő korában ezekhez hozzájárultak a felvidéki kisvárosok
nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradnak szeme előtt
egész életében, ha lelkéből ír, csak róluk tud írni. Később még
gyarapszik galériája: a parlament alakjaival, kik között férfikorát
töltötte. Ezekről is sokat írt, de kevés kivétellel journalistikai
jellegű dolgokat, – még nagyszabású szatírája, Az új Zrinyiász is
alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a
parlamenti karcolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt
példánya. Képzelete a tornácos kúriák, falusi parókiák és a zsupfödeles
parasztházak körül jár mindig legszívesebben.
Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjukori benyomások hogy
rakódtak le rétegenkint az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, majd
mindig megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a
történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra.
Legtöbb paraszt-történetében egy alakkal többet találunk, mint
amennyiről ír: a kis fiút, aki ott ténfergett a falusi emberek közt,
hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken,
megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő
szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történtekben a
gyermeki perspektíva nyomait, mint a hogy a fotografált képet átfestik
akárhogy, mégis meglátni rajta, hogy a fényképező lencse rögzítette meg.
Az úri gyerek, ha falun nevelkedik, sokat érintkezik a parasztokkal,
szeret is köztük lenni, mert nem mentorkodnak felette, nem is veszik
semmibe, mint a maga köréből való felnőttek, hanem megbecsülik,
megtisztelőnek érzik társaságát, meghallgatják szavát, nem tartják
magukat nálánál annyira okosabbaknak, mint apja, anyja, egyéb úri
emberek. Uri házból való származása disztinkciót szerez neki közöttük:
felülről nézhet rájuk, ő, akit odahaza mindenki lekicsinyel. Ebből a
helyzetből sokszor valóságos barátság fejlődik ki a felnőtt vagy öreg
paraszt és az úri gyerek között. Azért ez egy pillanatra sem felejti el,
hogy ő más valami, mint ők és pedig valami különb, mint ők. Ha aztán
falun tölti élete többi részét is, ez a viszonya a parasztokhoz
észrevétlenül átalakul a falusi úri ember és a paraszt rendes
viszonyává. Ha ellenben elszakad a parasztélettől s városba kerül, egész
életére a gyermek szemléletei maradnak meg elméjében s a felnőtt ember
is az egykori gyermek szemével néz vissza a parasztok életére.
Ez jellemzi Mikszáthnak azokat a rajzait, melyeket a palóc és tót
parasztokról írt. Sokszor meg is mondja a fiatal korra való
visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, néha
szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyereket,
történeteiben. De a többi rajzokban is mindig érezzük, hogy milyen
szemmel nézte egykor azokat az embereket, akikről szól; osztozott a falu
közvéleményében, ezzel együtt nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak,
furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek tartotta őket; érezzük,
hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a
cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti
padokon tágra nyitott, mindent meglátó szemmel hallgatott s melyeket
most játszi humorral, megindulását csak néha engedve keresztül
csillogni, elmond.
Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről
nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban
felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy csak azt
rajzolja a paraszt életből, amit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap
délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám
mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek
meghánya-vetése, a kovács-műhely pletykái – ezekben s effélékben
alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzol parasztokat, akkor a
munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák,
dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomoruságos, egyhangú
életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén
át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint ahogy nem
veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek,
aki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot és ezért nem szól róla az
író sem, aki a gyermek benyomásait rajzolja meg.
Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire
különböznek Mikszáth palóc-rajzaitól azok, amelyekben a szegedi
parasztoktól vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte s a
felnőtt ember attitudejében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a
pontos, rendkívül éles megfigyelés műve, objektívebbek, markánsabb
körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása
domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontúr-rajzok, nincs meg bennük a
tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palóc-rajzokban. Ez az
összehasonlítás magyarázza meg a legvilágosabban azt, amit a gyermeki
szemlélet nyomainak mondok Mikszáth paraszt-történeteiben. A szegedi
parasztot úgy nézi, mintha egy nemét a kuriózumnak látná benne. A
palóc-rajzokban ez soha sincs meg; a palóc nemcsak egyes
különlegességeivel érdekelte, hanem egész lényével.
Senki egész irodalmunkban a parasztot jobban megeleveníteni nem tudta,
mint ő. De rajzai nem intímek, úgy ábrázolják a parasztot, ahogy
mindennap, sok ember szemeláttára viselkedik, sohsem úgy, ahogy
önmagával szemben áll. Ezek a rajzok látványon alapúlnak, nem
együttélésen: az van bennük, amit mindenki megláthatna, ha olyan jó
megfigyelő volna, mint Mikszáth, hiányzik belőlük mindaz, ami csak az
előtt nyilatkozik meg, aki valósággal benne is él a parasztéletben.
Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a
megbecsülésen; a magyar parasztot, kivált a palócot, jóravaló, erős,
derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne,
mikor ezeket a tulajdonságait kimutatja. A keményfejű, ravasz,
mindenkivel egyforma hangon beszélő, érdekeit, igazát megvédő palóccal
szemben mennyire másnak látja a tótot! Ami abban energikus keménység, az
ebben jámbor szelídség, ami abban ravaszság, ebben félszeg együgyű
ravaszkodás, ami abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás.
Becsületes, szelíd, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel
különb, imponálóbb a magyar! A két emberfajnak sarkalatos
temperamentumbeli különbözősége nyilvánul ebben a szembeállításban,
amint egykor egy eleven szemű gyermek lelkében tükröződött. A tót nép
fantasztikuma azonban néhány pompás kísértetlátó történetet adott neki,
még ma is érezzük bennük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a
szklabonyai kis fiú érzett.
A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgára
következik. Ez sokszor feltűnik egy-egy munkájában, ha nem adott is neki
annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori
szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, ahogy a kisvárosi
kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és
alighanem diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú,
libegő szoknyájú polgárlányok, akik egy-egy történetén hirtelen
átlibbennek. A selmeci és egyéb felvidéki városok részben még ma is régi
állapotában megmaradt, de részben már átalakult polgárságának képei
ezek; olyan polgárságé, amelyben még elevenen élnek a régi bástyák közé
szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári
gőgjükkel, korlátoltságukkal. Érdekes dolog, hogy ezeket a polgárokat
Mikszáth csaknem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a
faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak,
nevetségeseknek látta őket, aminthogy a kisvárosi diákoknak mindig is
legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárokat megtréfálni. De van ennek a
dologban magában rejlő oka is: az a kicsinyes nyárspolgári élet
valósággal tenyésztője volt a bogaras, különcködő embereknek, akik épen
furcsaságuknál fogva legjobban ragadják meg a fiatal gyerek figyelmét s
később is legelevenebben bontakoznak ki emlékeiből. Aki húsz-harminc
évvel ezelőtt magyar kisvárosban élt, annak emlékezetében biztosan él
egy sereg efféle furcsa kabinet-alak s akinek, mint Mikszáthnak, erős
érzéke van a tipikus iránt, annak első sorban ezek a figurák nyomulnak
tollára. A felvidék protestáns gimnáziumainak tanári kara még
húsz-huszonöt év előtt is tele volt sajátságos, furcsa, de jellegzetes
alakokkal, – nem véletlen tehát, hogy Mikszáth, ha tanárt rajzol,
mindúntalan ilyennek rajzolja. Rendszerint tanúlt, tehetséges, de
fejlődésükben megrekedt emberek voltak ezek, akik idegennek, magukhoz
méltatlannak érezték azt a nyárspolgári környezetet, amelybe jutottak,
de mégis kénytelenek voltak benne élni s ebben az ellenmondásban, épen
azoknál a tulajdonságaiknál fogva bogarasodtak el, amelyek
legértékesebbek voltak bennük. A nyárspolgárok mosolyogtak rajtuk, a
diákhumor kifogyhatatlan forrásra talált bennük, de azért ösztönszerűleg
az áhitatnak egy nemével látták bennünk a tudomány embereit s
egyiküknek-másikuknak érdemén felül is kijutott a nagy tudós hírneve a
maga szűk körében. Mikszáthban ebből a tiszteletből már kevesebb van;
mikor róluk ír, inkább csak a bogaraikat látja. Általában a kisvárosi
élet alakjai közt kevés tiszteletre méltót talál, látszik, hogy csak
nézte őket, mulatott rajtuk, a szívével nem volt köztük.
Ugyanabból a korból valóknak látszanak – mindig a szemléletnek azt a
módját vesszük irányadóul, amely az egyes körökről rajzolt képekben
elárulja magát, – a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Azon a
vidéken, ahol Mikszáth gyermekkorát töltötte, minden faluban van néhány
kicsiny birtokon, egyszerű életet élő nemesi, vagy fél-úri sorba került
paraszt család, amelyek bizonyos értelemben középen állanak a parasztság
és a vármegyei uralkodó nemesség között. Velük egy körben élnek s igen
gyakran belőlük is kerülnek ki a falusi papok, nótáriusok, tanítók is.
Mikszáth maga is ebből a körből emelkedett ki, – sokszor rajzol róla
egy-egy tipikus képet, amelyen megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza,
a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból
vette, a melyekben a vakációra hazajáró diák már részt szokott venni.
Ezek iránt a kis urak iránt, bár mint mindennek, meglátja ezeknek
humoros vonásait is, a tisztelet bizonyos nemét hozta gyermekkorából;
apjának a barátairól van szó, akiknek odahaza tudják és megbeszélik
minden dolgát, bajait, gonoszságait, de azért még akire haragusznak is,
idegenek, nem közülök valók közt kimélettel beszélnek róla, mert egy
közös egység tagjainak érzik magukat vele. Ennek az érzésnek nyomai
meglátszanak az apró gentry rajzain is, – megrajzolja furcsaságaikat,
humorizál róluk, de sohasem bánik el velük kegyetlenül, mint például
néha egy-egy nyárspolgárral. Ha pedig rossz embert rajzol közülök,
önkéntelenül tragikus vonások is jutnak a humoros színezetű rajzba. Egy
vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülő kori
emlékek alapján készültek: újra meg újra feltünnek bennük az apró gentry
lányai, olyan színezésben, ahogy egykor a serdülő diák-gyerek gyuladozó
képzelete látta őket. Ifjúi pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek
a leányalakoknak a vonalaiban, mozdulataiban.
Mikszáth témáinak anyagában a harmadik legdúsabban termő réteg a
vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, a maga útjait, élete
pályáját kereső fiatalember szemével látta meg, abban az időben, amikor
maga is a vármegyei szolgálattal próbálkozott. Ennek a társadalmi
osztálynak egész körét megismerte, nemcsak a nógrádi vármegyeházán,
hanem később is, a parlamentben, amelynek összetételében akkor, amikor
Mikszáth legjobban benne élt a parlamenti élet sodrában, a
nyolcvanas-kilencvenes években, a vármegyei nemesség még sokkal
számosabb és nyomósabb elem volt, mint ma.
Ennek a társadalmi osztálynak ő a leghívebb és legpontosabb festője
irodalmunkban. Jókai egész lelkével a negyvennyolc előtti és közvetlen
negyvennyolc utáni életben élt benne, legtöbb regényének tárgya is ebből
az időből való s alakjai ennek a kornak a levegőjéből élnek. Ő tehát azt
a nemességet rajzolja, amely még hatalmának teljességében áll,
történelmi szereplésének legszebb ténye, az 1848-iki törvények
megakotása pillanatában. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabírói
világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet
rajzolja, amely mint osztály, elméletben lemondott a politikai
hatalomról, de a valóságban foytonos erőfeszítéseket tesz megtartására,
amelynek hozzá kell alkalmazkodni a félig középkoriból egyszerre
modernné vált állami, társadalmi és gazdasági rendhez s amely ebben az
átalakulásban megtizedelődik, anélkül, hogy a hatalomért való harcot
feladná. A vármegyeház lett a fellegvára, amelyben gazdaságilag elesett
vagy megsebesült harcosai menedékre találnak, amelytől igyekszik távol
tartani mindenkit, aki nem közüle való, a maga képére átformálni azokat,
akiket kénytelen mégis befogadni.
Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is
magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bármennyire látta a gentrynek
azokat a hibáit, melyekből folyólag egy nagy részének szükségszerűen el
kellett pusztúlni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a régi
magyar urak ivadékainak lába alól, hogy foszladoznak, mállanak az egykor
büszke oszlopos kúriák. Kártya, asszony, politika, bor, négyesfogatok
vitték el a földet, a bőség, a luxus megszokottsága, a munka
szokatlansága bontotta szét az ősi téglafalat, az igaz, – de ez a luxus
s ez a munka nélküli jól élés régi tradiciók alapján mintegy
természetadta jog élt az osztály tagjainak gondolkozásmódjában. Minden
változás első sorban a gyöngébb exisztenciákat sodorja el s a gentry
rohamos pusztulásában is az anyagilag vagy erkölcsileg gyöngébbek
pusztultak el legelőbb. Nemcsak a maguk hibája pusztította el őket,
hanem egy rajtuk kívül eső tényező is: az állami és gazdasági rend
előkészület nélküli, hirtelen megváltozása. Bukását mindegyik ennek az
utóbbi tényezőjének tulajdonította s ezt a hitet nagyrészben elfogadta a
közvélemény is. A nyolcvanas évek közvéleménye csakugyan rokonszenvvel,
sajnálkozással és elnézéssel nézte a gentry pusztulását s ez tükröződik
Mikszáth régebbi gentry-rajzaiban. Ezeknek hangulata a pusztulás
humorának hangulata, szatira alig elegyedik bele. Az író rokonszenve még
ott van alakjainál. Ahol szatirikusan rajzol, mint a Gavallérok híres
szatirájában a sárosi gentryt, ott is csak a másokra ártatlan, önámító
nagyzolást, a szeretetreméltó léhaságot rajzolja, amelyen lehet
mosolyogni, de haragudni nem lehet rá, mert nem árt senkinek.
Újabb időben úgylátszik tovább fejlődött az író kritikája, újabb
gentry-képeiben sokkal sötétebben színez. A Noszty fiú-ban már egyenesen
hatalmas persziflázsát adja a vármegyei gentrynek. A családi politika,
mely egy család zsákmányává vagy néhány család vetélkedésének harcterévé
teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, amelyben feloldódik minden
erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, amely becstelenségtől sem riad vissza,
a komoly közdolgoknak léha játékká sülyesztése, a közhatalomnak
magáncélokra való felhasználása, – ezek azok a vonások, amelyek a Noszty
fiú-ban mint a vármegyei élet jellemző tulajdonságai tünnek elénk. Az a
hajsza, amellyel az egész vármegye nemessége mint a kopófalka veti utána
magát a Tóth Mari hozományának, – tükröt tart a vármegye urai elé.
Torzító tükör-e ez? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem élhet meg
bizonyos mértékű torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl,
az egész regényben érezteti, hogy az ő szeme csakugyan ilyennek látja a
vármegyei urakat, hogy tipust akart rajzolni, nem torzképet. S a kép
csak annál élesebb, mert odaállítja melléje ellentétül, mint az okosság,
becsületesség, jellemszilárdság megszemélyesítőjét, a meggazdagodott
iparost.
Semmivel sem jár jobban a gentrynél a mágnás, sőt még rosszabbúl: ha
sorra vennők Mikszáth nem nagyszámu mágnás-alakjait, keveset találunk
köztük, aki nem ellenszenvesnek van rajzolva. Míg Jókai szeretett
mágnásokat rajzolni, Mikszáth ritkán foglalkozik velük. Amikor mégis
hozzájuk fordul, a szatirikus szemével látja őket s ebben a szatirában
több a keserűség, mint a gentryről szólókban. A gentry akármennyire léha
is, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás rendszerint
kemény szívű, rideg is egyéb hibáin kívül. Mikszáth nem szereti a
mágnásokat.

III.
Nem ismerek írót az egész világirodalomban, akinek elbeszélő hangja
annyira közel állana az élőszóhoz, mint a Mikszáthé. Mintha csakugyan
eleven beszéd csengene fülembe olvasásakor, folyton modulálódva: az
elbeszélés folyamán nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél
ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésemet épen ezért erősen ingerlő
remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül, – szóval él és
a maga kifejező eszközeivel kiséri a történet folyamát. Mintha nem is
volna köztünk az a nagy távolság, amely az írót az olvasótól
elválasztja, hanem előttem ülne az író és mondaná nekem a
mondanivalóját. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása között a
legjellemzőbb. Nemcsak az előadás dolga ez a közvetlenség, hanem a mű
egész természetéé, a mese alkatáé, az ember és természet-látásé is.
Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén és
plaszticitásán kívül főleg a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha
minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van
– hogy úgy mondjam – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad
csupán bizonyos képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek
a képzeteknek és fogalmaknak a hangulatát s a beszélő személlyel való
titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll mindig az ember is, aki
kimondta: azáltal, hogy hallom, bizonyos viszonyba kerülök ezzel az
emberrel. Az élőszó hallásakor ez mindig így van, írott szó csak akkor
idézi elő ezt a hatást, amikor nagyon közvetlen. A száraz, élettelen
stíl csak fogalmakat közöl velem, a közvetlen stíl ezenfelül megrezdít
lelkemben bizonyos húrokat, úgy hogy nem maradhatok közömbös, vagy
rokonszenvet, vagy ellenszenvet kell éreznem. Ezt a személyes
kapcsolatot teremti meg Mikszáth maga és olvasója közt s ez nagyon
lényeges tényezője hatásának. Ha a hangját rokonszenvesnek találom,
akkor meg vagyok fogva, az illuziómnak föl van szántva a talaja.
A mese is mintha önkéntelenül buggyana ki lelkéből, mint a földből a
forrás vize. Semmi csináltságot nem érzek, aminek papiros íze volna, az
apparátus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttem.
A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb
mederben, nagyokat kanyarog, itt-ott kis tóvá szélesedik, hogy ismét
tovább menjen és képzeletemet viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz
a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba
olvadnak, nem látok köztük hézagokat, nem válnak el egymástól, – mintha
egyetlen jelenet volna az egész. Sehol semmi célzatosság, észre sem
veszem, hogy az elbeszélő bizonyos célokra tekint, bonyodalmat akar
bogozni, ismét kibogozni, nem látok egyebet, minthogy valami történetet
akar elmondani, amely megtörtént, itt folyik le a szemem előtt. Amint
beleolvasom magamat a történetbe, csakhamar eltünik szemem elől az író
is, csak a történetet látom magam előtt, minden közvetítő nélkül.
Érdeklődésem mindig élénk, kellemes, jóleső marad, sohasem csigázódik
feszültté, nem kelt bennem nyugtalanító izgalmat. Mintha maga a
szemmellátható élet állna szolgálatomra, hogy mulattasson, hogy érdekes
látványokat vonultasson el szemem előtt.
A közvetlenség az, ha egy szóra magamtól egész közel tudok férni az író
mondanivalójához, anélkül, hogy akár az író folytonos magyarázó
közvetítésére, akár a magam gondolkodásának, figyelmének megfeszítésére
volna szükség. Az író csak megcsiklandozza képzeletemet úgy, hogy ez
magától mozgásba jusson és vele menjen, ahova ő akarja, anélkül, hogy
észrevenné, hogy vezetik. Ez a teljes illuzió, amely nem oszlik el, amig
a történet véget nem ér. Ezzel aztán el is van végezve minden, a
történetre szívesen emlékszem mindig, de gondolkodóba nem esem rajta,
nem keltett fel bennem kérdéseket, melyekre magamnak kellene felelnem.
Az író elvégzett mindent azzal, hogy elmondta a történetet, én is
elvégeztem mindent azzal, hogy elolvastam. A mese nála önmagáért van,
hogy mese legyen, érdekes legyen, szép legyen. Utólag észrevehetem az
író apparátusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, amelyen a mese
láthatalan kerekei forognak, onnan is elakarított egy sziklát, melyen
illuzióm megbotlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukció volt,
amit magától való folyamatnak gondoltam. Olvasás közben ebből nem vettem
észre semmit. Nem hallottam a gépezet zörgését, nem láttam a vetítő
lámpa fényét, – azt hittem, élet van előttem. Ha utólag rájövök, hogy
csak mozgó fénykép volt? Nem baj, akkor már nem törődöm vele. Az
élvezetem mégis csak megvolt, a történet mégis csak úgy marad az
emlékezetemben, mint valami élmény.
A meséknek szövevénye rendkívül egyszerű. Egy cselszövény, egy titok,
amelynek nyitját keresik, egy ötlet, amely fordulatra hoz mindent –
rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnék az író
szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb meg újabb
érdekes dolgokra irányozza a figyelmemet, minden jelenet magában
érdekel, amíg olvasom és minden jelenet mintha csak arra való volna,
hogy megvesse az utána következő érdekességének az alapját.
Jókai is a mesemondás művésze volt, de az ő meséi annyira felizgatják a
kiváncsiságunkat s annyi túlerős, hatásra számított dologgal
narkotizálják ítélőképességünket, hogy végére jutva és visszanézve a
történetre, néha valami kellemetlen, szinte szégyenkező érzést érzünk.
Mintha az író rászedett volna, az orrunknál fogva vezetett volna.
Mikszáthnál ez a kellemetlen érzés soha sincs meg, nemcsak mert nem
csigáz fel annyira, nem hozza ellenünk mozgásba a hatáskeresés annyi
mindenféle eszközét, hanem azért is, mert nála a masinéria nem annyira
fődolog, mint Jókainál, csak arra való, hogy összetartsa a mesét; ha
kiküszöböljük is, az egész mégis érdekes marad, nem foszlik annyira
semmivé. A futórózsa felfut a drótra, betakarja egészen, úgy hogy a
szemem észre se veszi, de ha kihúzom belőle a drótszálakat, azért mégis
csak rózsa marad, egyes virágai, dús lombozata tetszik a szememnek. Ha
egy-egy ág kinyúlik is, azon sem akadok fenn, annál szebb az egésznek az
alakzata.
Mikszáth kompozíciójának épen az adja meg a művészi közvetlenséget, hogy
nem látszik kiszámítottnak; mintha önmagától, kitüzött cél nélkül folyna
a mese, az epizódok kiszélesednek, – más író nem merné őket annyira
kiszélesíteni, mert kiesnének az egészből, kuszálttá tennék. Nála ez a
kuszáltság nincs meg; mire az epizód visszatér a mese folyamába,
kiderül, hogy egy sereg szál volt benne, amelyek hozzácsatolják az
egészhez, amelyek miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjék. Van arra is
eset, hogy maga a történet kanyarodik el eredeti irányából, mégsem árad
ki medréből, oda ér, ahova kellett, csak épen valami megkerülni való
akadály vetődött az útjába. Az olvasó különben is mindebből nem vesz
észre semmit, velemegy a mesével, nem érzi kanyarulatait, olyasformán
van vele, mint a léghajós, aki vele röpül a széllel, tehát nem veszi
észre, hogy szél fúj. Aki részese valami érdekes eseménynek, nem gondol
sem előre, sem hátra, belemerül teljesen. Ugyanúgy van Mikszáth
olvasója: mindig csak azt az eseményt, jelenetet, fordulatot nézi, amely
épen a szeme előtt van és vele megy át a következőre. A jelen érzése
tölt el egészen. Egy Jókai-regény közepe táján már folyton izgat a vágy:
hogy fog kibonyolódni a mese, mi lesz a szereplők sorsa, nem bírom
megállni, hogy bele ne kukkantsak az utolsó fejezetbe. Mikszáthnál ez a
kiváncsiság, – amely különben teljesen művészet-ellenes is – nem kél
fel. Ez a jelenérzés maga az élet: amikor igazán él az ember, mindig a
pillanatban él, a múltba vissza és a jelenbe előre csak az elmélkedés
óráiban gondolunk, amikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért olyan
elevenek a Mikszáth történetei. Ezt az elevenséget leginkább
közvetlenségük adja meg, amely annyira közel visz hozzájuk, hogy szinte
passziv szereplőivé válunk annak, a mi szemünk előtt lefolyik. Drámában
ezt a hatást könnyebb elérni, mert ott csakugyan a szemem előtt folyik
le minden, illuziómat a látási képzetek, tehát a gondolkodás számára
legközvetlenebb képzetek támogatják. A regényben sokkal nehezebb és ép
ezért ritkább, mert külön kell fölkelteni a látási illuziót, amely a
szinpadról magától adódik.
Ehhez az kell, hogy az írónak magának plasztikus legyen a látása. Iró
nem is lehet el enélkül, de akkora fejlettségben, mint Mikszáthnál, a
legnagyobb regényírókban is ritkán van meg. Dickensben megvan, a
franciák közül talán egyben sincs meg, a mieink közül Aranyban volt meg.
Gondoljunk a Toldi első részének arra a jelenetére, mikor az öreg Bence
nézi, hogy falatozik a fiatal Toldi. Az egész alak megelevenedik
előttünk, látjuk testének mozdulatát, kitátott szemét, arcának ráncait,
a levegőbe bele csámcsogó száját. Igy elevenedik meg Mikszáthnál minden,
nemcsak az alakok, hanem a tájak, az élettelen tárgyak, az események is.
Egy szempillantás alatt meglátok, észreveszek mindent, semmit sem kell
találgatnom, sehova sem kell még egyszer néznem, minden meg van
világítva, minden a szemembe szökken magától, a megelevenítés erejénél
fogva. Ez igazi epikus tulajdonság, megvan már Homérosznál is. Epikus,
Mikszáthoz fogható, nincs is ma egész Európában, amint hogy a mai regény
mindinkább távolodik az epikától.
Talán sikerült ezzel a sok szóval megértetnem, hogy Mikszáth legelőször
mindig a szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el
képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ő maga is
írás közben a szemével látja a történetet, az alakok mozgását, olyan
erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a
világra, ahol az ő kedvéért, az ő mulatságára mozog minden.