Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 04

Mondom: valami karzatról, – mert Mikszáth mindig felülről néz. Azért tud
egyszerre olyan nagy területeket befoglalni a pillantásával; ha benne
volna az eseményben, vagy mellette, vagy alatta, akkor csak azt látná,
ami feléje van fordulva, ami épen körülötte van. Jókainál rendszerint
így is van, rendszerint csak azt látja, amiről épen szó van, azt az
alakot, aki épen beszél vagy tesz valamit, a többi elvész szeme elől
vagy legalább is elmosódik. Mikszáthnál folyton, mindig látom az egész
jelenetet, az összes jelenlevőket, a szinhelyet, a változásokat,
melyeket a beszéd vagy az esemény a többieken, a passzív szereplőkön
előidéz. Ezt azzal éri el Mikszáth, hogy részint nagyon elevenen
belevéste a tudatomba a jelenet összes körülményeit, részint éreztetni
tudja a beszélő hangján, mozdulatain, egész magatartásán azokat a
változásokat, melyeken az esemény közben az egész jelenet keresztül
ment.
Felülről nézi az embereket, még pedig bizonyos távolságból. Nagyon éles
szemnek, mint az övé, ez hasznára válik, mert mindig azokat a vonásokat
látja, amelyek pillanatnyilag fontosak, amelyekkel az illető alak részt
vesz az épen most folyó dolgokban; elmarad a többi vonásoknak zavaró
hatása. Amint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott
körülményei közt, eltünnek az előbbiek és helyükbe lépnek azok, amelyek
épen kellenek. Igy játszanak előttem az alak jellemvonásai: mindegyik az
élet, az akció pillanatában, amikor az illető lényének központjában
vannak, amikor a legfontosabbak rá nézve. Ezért jól, pontosan meglátom
őket s rajtuk keresztül jól, pontosan meglátom az embert. Ezzel
elevenedik meg előttem. Ugy láttam, ahogy az életben is látni szoktam az
embereket.
Ugy is lépnek elém a Mikszáth emberei, ahogy a valóságban szoktak. Jön
egy ember. Megpillantom. Meglátok az arcából annyit, amennyit egy
szempillantás alatt meg tudok látni: a legfeltünőbb vonásokat, amelyek
legjobban megkülönböztetik a többiektől. Aztán megszólal. Hallom a
hangját. Megértem a szavait. Ezekből megismerem, okos ember-e vagy
bolond, temperamentumos-e vagy lagymatag. Tovább beszélek vele,
különböző viszonylatokban látom – fokról-fokra megismerem és megértem
egész egyéniségét. Igy ismerkedem meg Mikszáth alakjaival is: megmutatja
őket nekem, nem magyarázgatja. Elvonultatja előttem és én a magam
szemével látom. Ez a Mikszáth ember-rajzának elevensége.
Az ő embereit sokkal jobban látom, mint a valóságban közelembe kerülő
embereket, mert az ő megfigyelésének segítségével látom, amely sokkal
élesebb és főleg elevenebb, mint az enyém. A szeme úgy van alkotva, hogy
nem kerüli el semmi, sem a lényeges, sem a lényegtelen és tudja mindig,
hogy az egyes vonások hogy módosulnak, miféle viszonyba kerülnek
egymással a különböző életjelenségek hatása alatt.
Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, amikor csak önmagával áll
szemben, a maga érzéseivel. S akkor is, ha ez előfordul, az illető
gondolatban együtt van másokkal, velük foglalkozik. Mikszáth emberei
nincsenek környezetüktől absztrahálva, mindig másokkal való viszonyukban
tűnnek elénk. Ez is az élet színét fokozza. A legritkább embernek volt
alkalma olyankor látni valakit, mikor élete egy fordulóján egyedül van
és elmélyed önmagába. Ha ilyet rajzol az író, felötölhetik a kérdés:
honnan tudja, hogy így viselkedett? Csak a psychológus eszközeivel
érhette utól. Mikszáth nem psychológus, nem a lelket boncolja és
mutogatja, hanem az embert úgy, amint bizonyos adott fizikai vagy lelki
hatások alatt viselkedik. Ezért nem látok bele olyan mélyen az ő
embereibe, mint pl. Kemény Zsigmondéiba; nem a bennük lezajló lelki
folyamatokat látom, hanem csak ezeknek külső nyilvánulásait. Ez a
mélység rovására esik, de viszont az elevenséget fokozza, mert az
életben sem szoktunk mélyebben belenézni az emberekbe.
Az emberrajznak ez a módja egyenesen a mesék természetéből folyik. Az ő
emberei sohasem jutnak olyan helyzetekbe, hogy kitárják lelkük
legbensőbb tartalmát, nagy, heves megrázkódások nem vetik bennük
felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Nem
marcangolják belsejüket nagy szenvedélyek, amelyek magukba roskasztanák
őket. Kicsiny köznapi emberek mind, akik kicsiny, köznapi harcokat
küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek
a kicsiny köznapi dolgok fontosak és jelentősek, mert az életükre
tartoznak.
Az az ellentét, amely a kicsiny ember kicsiny dolgai és a fontosság
között van, amellyel nézik és csinálják őket, adja a humor egyik legfőbb
elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy egész vármegye urai minden
eszüket, ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy egy szolgabíró
számára megkaparintsanak egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon
fordul meg, vajjon megkerül-e egy esernyőnyél, amelybe egy hóbortos
ember belerejtette a pénzét? Mikszáth emberei majd mindig ilyen
bonyodalmakba keverednek s ilyenkor magából a történetből fejlődik ki a
humor. Még ahol tragikai is a történet: például a Beszterce ostromában,
ott is ez látjuk. Pográc gróf élete fogytáig élhetett volna a középkori
váruraság illuziójában, ha nem hozza hirtelen éritkezésbe a való élettel
egy kicsiny esemény: a cirkuszi nő megszökése.
Ilyen apróságok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig nagy, a
lelket összerázó külső vagy belső események. Általában ő, mert messziről
és felülről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket.
Olyasformán van velük, mint az óriás gyermek a német versben a
szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézi őket, játszik velük,
mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: ahogy az
embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s rávesz minket is, hogy
mulassunk rajtuk. Érdeklik, szereti nézni, amint tesznek-vesznek, de nem
veszi őket nagyon komolyan. Nem szereti őket, nem is haragszik rájuk,
csak élvezete telik bennük. Nagy gyermekek játéka: ez az emberi élet.
Ahogy a gyermek katonásdit játszik és csakugyan katonának képzeli magát,
úgy játszanak a nagy emberek a pénzzel, a hiúsággal, a szerelemmel, az
egész életükkel. Mindenük illuzió, ők maguk komolyan veszik, aki
kivülről nézi őket – az iró – mosolyog rajta. Megfeszítik erejüket,
vesződnek, küzködnek, cselt szőnek, szeretkeznek – mind csak játék, nem
kell megijedni tőle. Közbe szenvednek is, ekkor megindul rajtuk kissé az
író; a szenvedés mégis komolyabb dolog, – de tragikusan nem kell venni
ezt se. Az emberi élet illuzóris volta van mindenütt Mikszáth történetei
és emberei mögött. S ahogy ezt megláttatja velünk, ebből fakad a humoros
hatás.
Ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, akiknek az élete egy
hazugságon alapul, úgy hogy rájuk nézve ez a hazugság válik subjectiv
igazsággá. A gazdatiszt, aki tolvajnak hazudja magát, hogy így legalább
valamit megmentsen a vagyonból a tönkrejutott grófi család gyermekeinek.
A gróf, aki szuggerálja magának, hogy a középkorban él, kastélya
megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabíró, aki az
önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler
gróf, akit Dőryék egy galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk
férjének. A sárosi gavallérok, akik önmaguknak és egymásnak hazudnak a
kölcsönkért jóléttel és talmi pompával, holott valamennyien tudják
valamennyiükről, hogy áll a szénája. Amikor a hazugság így az ember
életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal az
igazság és hazugság, a valóság és fantazma között, ami rendkívüli módon
fokozza az egész élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az
egész életet. Ha ennyire valósággá tud válni az, ami a képzelet
szüleménye, nemcsak a képzelet szüleménye-e az is, amit valóságnak
tudunk? S nem mulatságos-e mindig, ha képzelődésük képeit valóságnak
veszik azok, akik bennük élnek?
Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívül ötletesség. Tele van
ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palack, csak hozzá kell érni
és pattognak belőle az ötlet-szikrák. Olyan jól lát mindent, hogy össze
tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja
választani a szembeötlőt, föl tudja födözni a legkülönbözőbb dolgok
között a rejtett hasonlatosságokat. Az ötlet néha lényeg lesz nála.
Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy története egy
ötlet alapjára van felépítve, mint valami kacsalábon forgó várkastély.
Ezért szereti a furcsa embereket, a bogarasokat, a különcöket. Minden
különcség egy ötlet, emberben megvalósulva. Minden regényében van
különc, néha több is, néha ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb
elbeszélését, a Beszterce ostromát a különcség e kedvelésének
köszönhetjük. Viszont ötletre van alapítva ennek ellenképe, az Uj
Zrinyiász. Abban egy mai ember van rajzolva, aki a benne érlelődő téboly
hatása alatt a középkorba képzeli vissza magát, ebben egy középkori
ember kerül a mi mai életünkbe, – mind a kettőben két egymástól
különböző kor van összeházasítva.
Ötletes a komponálása és az emberrajzolása, ötletes a stílje is. Olyan
ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, amelyek kergetik
egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön színjátékok az egészben.
Minden hasonlata ötlet s mindent ötlettel jellemez. Egy-egy mondása
sokszor egész anekdota, aminthogy egész előadásmódja a magyar
anekdotázásnak művészi kifejlesztése. Tud tréfás, maliciózus lenni,
keserű ritkábban. Gyöngéd is tud lenni, elérzékenyülni nem tud.
Milyen gyöngéd a nők iránt! Kevés nőalakja van, voltaképen csak kettő: a
fölpezsdülő vérű szűzleány és a kikapós, szabadszájú asszony. Az előbbit
nagyon szereti. Micsoda élvezettel tudja leírni szűzies
szemérmetességét, amely tulajdonképen az öntudatlan érzékiség takarója!
A Szent Péter esernyőjében egy jelenet, amikor a fiatal lány levetkőzik
a sötétben és kikergeti a macskát, mert szégyeli magát tőle, –
feledhetetlen bájjal van teli. Csak férfi tud így rajzolni egy nőt,
férfit, aki finom, mámorító bor módjára szürcsöli a szűziességben az
érzéki gyönyörök igéreteit. Azok a leírások: a domborodni kezdő kebel, a
formás karcsú bokák, a ringó mozdulatok, a piros, csókos száj, a lehúnyt
szempillák alól kicsillogó szem! Ej, hol jár az esze az írónak, mikor
ezt mind olyan kedvtelve, olyan leplezetlen írja le?… Ahol minden
jóravaló férfié.
Nagy élvező Mikszáth, gyönyörködni tud mindenben, amit az élet nyújt.
Boldog ember.

IV.
Mikszáth a regényben egyenesen Jókai folytatója; élesen elválik tőle
temperamentumának, látása módjának különbségével, de ott folytatja, ahol
Jókai abbahagyta: a mesélő regénynél, amelyben minden hangsúly a
fordulatos mesére esik, a többi mind ennek szolgálatában áll. Magasabb
színvonalra emelte ezt a műformát. Jókai teljesen elmerül a meséjébe és
az alakjaiba, mint hívő áll velük szemben. Ugy bánik a mesével, mint a
gyermek, aki nemcsak élvezi, hanem hisz is benne. Alakjainak egyenesen
bámulójává válik, ezért halmozza el őket minden lehetséges és lehetetlen
tökéletességgel. Alatta áll mondani valójának. Mikszáth mindig fölötte
marad; nézi a történetet, az embereket, de nem vegyül közéjük. Ugy
gyönyörködik bennük, mint a felnőtt ember a mesében: szkeptikus
fölénnyel, kritikával. Nem a mese anyaga, ami gyönyörködteti, hanem a
színeknek és a formáknak benne nyilvánuló játéka. Az író, mikor illuziót
kelt, mindig a maga álláspontjára állítja az olvasót. Jókai magával
ragad, bele a mese forgatagába, elkábítja kritikai kétkedésemet, naivvá
tesz. Mikszáth maga mellé állít, hogy én is szkeptikus perspektivából
nézzek.
Jókai megrohanja, lenyügözi ítélőképességemet, hogy ne bírjam őt
ellenőrizni, Mikszáth nem nyúl hozzá, épen hagyja, de annyi dolgot ad a
képzeletemnek, hogy nem jut eszembe őt ellenőrizni. És Mikszáth
öntudatosabb művésze a stílnek. Jókaiból indul ki, de mindent tovább
fejleszt, ami Jókai stíljében szépség. Nincs olyan széles regisztere, de
a maga regiszterében mindig biztos és tiszta a hangja. Jókai sokszor
rhetorizál, pathetikussá válik, ahol jellemzőnek kellene lennie,
Mikszáth soha. Jókai nem egyszer megmámorosodik a maga hangjától, nem ő
viszi a hangot, az viszi őt, Mikszáth mindig tudatos, ura marad a
hangjának. Jókai sokszor túlterheli a stíljét színekkel, képekkel,
Mikszáth mindig egyszerű marad. Az a szonór bensőség, ami Mikszáth
stíljének legjellemzőbb tulajdonsága, Jókainál hiányzik. A Jókai beszéde
egy csodálatos hangszer hangjához hasonlítható, Mikszáthé az emberi
hanghoz, Jókain még érezhető egy kevés feszesség, Mikszáth a való élet
teljesen fesztelen nyelvén beszél. Jókaié marad az úttörés dicsősége, a
magyar elbeszélő stílust ő szabadította fel bilincseiből, de megérzik
rajta a küzdelem nyoma, amellyel ez a felszabadulás járt. Ő a
vagyonszerző s ez itt is, ott is meglátszik rajta. Mikszáth az örökös,
aki a készet kapta, a vagyonban nőtt fel, tehát előkelőbben tudja
felhasználni.
Amenyire a maga koráról ítélni tud az ember, – Mikszáthnak
irodalomtörténeti jelentőségét abban találom, hogy ő fejlesztette ki az
eddig képzelhető leggazdagabbra a magyar elbeszélő stílust az
ötletesség, a fordulatosság, a plaszticitás és a közvetlenség irányában,
a magyar humorba, amely Jókainál gyermeteg kacagás, Aranynál mélázó
mosolygás, új elemet vitt be: az iróniát; a tökéletesség képzelhető
legmagasabb fokára emelte a magyar mesemondás valószerűségét. Ebben
teljesen hazai forrásból merített, a népképzeletből, a nép elbeszélő
módjából, a magyar irodalmi hagyományból. Összes kiváló íróink közt ő
rajta láthatók legkevésbé külföldi hatások nyomai; az ő múzsája sohasem
járt túl a Lajthán. Ezt a virágot a magyar föld teljesen magából, a
benne ható erők erejével teremtette.
(1910.)


PETELEI ISTVÁN
A magyar novella a nyolcvanas évek terméke s a napisajtó kifejlődése
hozta virágzásba. Elhatalmasodása, hogy a legtermékenyebb és
legfontosabb írói műforma lett, az irodalom eljournalistásodásának, a
sajtó keresletéhez való igazodásának egyik tünete. A negyvenes évek
életéből kelt írók teljes erővel a regényre adták magukat s novella csak
a regény melléktermékekép került ki a kezük alól; még a kisebbek, a
rövidebb lélekzetűek is regénnyé szélesítették elbeszélni valójukat,
mert a közlés formája, amelyre gondoltak, a könyv volt s a könyvolvasó
közönség jobban szereti a regényt, amely elejétől végig feszíti az
érdeklődést, mint a novellagyüjteményt, mely minduntalan újra kezdi az
olvasóra is némi fáradságot hárító érdekkeltést. Jókai az alkotásnak
erről a módjáról sohasem tudott leszokni, mert mikorra erre rákerült
volna a sor, tekintélye és népszerűsége oly nagy volt már, hogy a lapok
alkalmazkodtak hozzá, nem ő a lapok kívánalmaihoz.
Aki azonban a nyolcvanas években került bele az irodalomba, annak már
számolnia kellett azzal, hogy munkájának teret első sorban az újság ad s
az újság a rövid, egyszerre leközölhető tárcanovellában támasztja a
legnagyobb keresletet. Igy fejlődött ki a tárca-novella, amelynek
kereteiben el kellett helyezkedniök olyan íróknak is, akiket tehetségük
természete és dolgozásuk módja talán inkább a regényre utalt volna s
innen van az, hogy míg a nyolcvanas évek generációjából igazi kiváló
regényírót alig tudnánk megnevezni, egész sora van köztük a jeles
novella-íróknak. Még Mikszáth is inkább novellistának számít, nemcsak
azért, mert ifjabb korszaka legnagyobb sikereit apró képekkel, rajzokkal
aratta, hanem még inkább azért, mert nagyobb, több kötetre terjedő
munkái is természetükre nézve inkább kiszélesedett novellák, mint annak
rendje és módja szerinti regények.
Sokféle hatás érvényesült a novellának ebben a kifejlődésében. Ott volt
a magyar tradició, legelső sorban a Jókai novellája, melyben az érdekes,
fordulatos mese kellemes elmondása, anekdotaszerű tárgyalása a hatás
legfőbb eszköze. Azután az angol eredetű sketch, amely az egy időben
annyira kedvelt rajzot hozta létre: egy jellemző alaknak érdekes
beállítása a mese háttérbe szorításával. Ebből a kettős hatásból
keletkezett a Mikszáth novellája, amely viszont egy sereg más írónak
adott példát. A francia novella-íróktól a stílus intim, finom
árnyalását, a gondos szerkesztést s a pointe-irozott előadást tanúlták
íróink s Maupassant-nal ez a hatás vált a legerősebbé s eldöntötte a
tulajdonképeni tárca-novella fejlődésének irányát. S akkor, a nyolcvanas
évek táján érvényesült egy egészen új hang nálunk is, mint
Európa-szerte: az oroszoké. Az orosz irodalom kivirágzása revelációképen
hatott nálunk is: megtanította a mi íróinkat is arra, amit sem a
franciáknál, sem az angoloknál nem találtak meg ilyen mértékben: a
mesének s az alakoknak erős, jellemzetes levegőbe állítására és a
témáknak gyökeresebb kimélyítésére. Mi nálunk annál jobb talajra talált
ez az orosz hatás, mert az orosz novellák és regények levegője s a
magyar levegő között a nagy különbségek mellett nagy, sokszor meglepő
hasonlóságok is vannak, melyeket a kultur-fok s az életmód
hasonlatosságai teremtenek. Különösen Turgenyev novellái
termékenyítették meg a mi íróink egyik-másikát, finom, csiszolt, a
franciákéhoz a formában közelálló, de velejében mégis specifikusan orosz
szellemükkel. Az ő tájképei, falusi urai és női, ha elmélyedésükben nem
is, de életük formáiban sok rokonságot tartanak a magyar Alföld tájaival
s a falusi kúriák és muskátlis kisvárosi házak lakóival s így érthető,
ha hasonlókra hangolták a magyar írókat is. Akad a nyolcvanas évek írói
közt olyan is, akit akkor a legjobbak közt emlegettek, de ha levonjuk
novelláiból Turgenyev hatását, alig marad belőlük valami.
Az oroszok és főkép Turgenyev hatása határozta meg Petelei István
alkotása módját is. Ő volt a legnagyobb tehetség azok között, akik főleg
orosz nyomokon indulva igyekeztek elérni az eredeti művészi alkotás
forrásait. A többieket el is mosta a feledés, alig emlékszünk rájuk;
Petelei nevének említésekor azonban eszünkbe jut ma is egy sereg alak,
akit ő teremtett meg, egy sajátságos milieu, amelyet ő érzékített
szemünk elé. Művész volt, aki fogékony lélek olvasta írásait, ezt az
olvasást belső életének eseményei közé számítja ma is. Petelei ma is
aktuális író, nem azért, mert csak most halt meg (hányan vannak
kortársai közül, akik még ma is élnek és írnak, holott az írásuk
teljesen közömbös, aktualitás nélküli, mert nem volt soha tényező sem az
irodalomban, sem az olvasóik lelkének fejlődésében!) hanem azért, mert
aki annak idején olvasta novelláit, még ma is újra meg újra érzi
hatásukat, aki pedig ma olvassa el először, legtöbbjüket újaknak, meg
nem fakultnak fogja találni.
Hogy van mégis, hogy ez az író, akit a komolyabb irodalmi közvélemény
mindig a legjobbak között sorolt fel, sohasem jutott többre az
atelier-tekintély rangjánál az írók között s jóformán teljesen incognitó
maradt a közönségnél? Nálánál sokkal jelentéktelenebb emberek
aránytalanul nagyobb hírnévre és olvasóközönségre találtak. Csodálni
való ebben nincs. Petelei csak a munkáival szerepelt az irodalomban, a
személyével soha. Csöndesen élt erdélyi magányában, amelybe elvonuló
természete vezette s betegeskedése megmarasztotta; Budapesten alig
fordult meg, az irodalmi mozgalmakban – melyeket csak a túlzás nevez
mozgalmaknak, mert alapjában többnyire csak apró-cseprő vetélkedések –
sohasem vett részt, nem keresett barátokat s így nem szerzett
ellenségeket sem, nem veszélyeztette senkinek sem érdekeit, sem
becsvágyát, mert nem akart vetélytársa lenni senkinek s arra sem volt
alkalmas, hogy nevéből jelszót csináljanak, amellyel valakik előbbre
juthatnának vagy valakit agyon lehetne ütni. Jellemző dolog, hogy róla
szólva, személyi adataink úgyszólván teljesen hiányzanak, leszámítva
élete külső folyásának lexikális adatait s egy-két másoktól hallott, de
teljesen felületes és kevéssé jellemző vonást. A legritkább dolgok
egyike ez nálunk, ahol a társadalmi élet köre oly szűk, hogy úgyszólván
mindenki tud mindenkiről mindent. Ennyire csak mesterségesen lehet
elzárkózni s ez az elzárkózás oka annak, hogy Petelei neve még
olyanoknak is, akik – mint e sorok írója – régóta érdeklődnek minden
iránt, ami reá vonatkozik, nem jelent semmi egyebet, mint vagy kilenc
kötet novellát, köztük olyanokat, amelyek az utolsó negyedszázad magyar
elbeszélő irodalmának legjavából valók. Munkái sokkal intimebb
természetűek, több fogékonságot és elmélyedést kívánók, semhogy a nagy
tömegekben maguktól fölébredt volna irántuk az érdeklődés; akkora
szellem pedig mégsem volt, hogy a saját súlyánál fogva, külső
támasztékok nélkül is magához tudta volna kényszeríteni az embereket.
Nem volt sem könnyed, sem mulattató író, ami nálunk a gyors és
széleskörű népszerűséget szerzi, abból alig volt benne valami. A
csillogó elmésség, amely az eredetiség lászata alatt többnyire
köznapiságot takar, a mesemondó könnyűség épúgy hiányzott belőle, mint
az az élelmesség, amely ki tudja tapogatni, mi tetszik a nép
többségének. Nem is kereste a köznépszerűség divatos alakjait, a
csillogó nyersanyagot, amelyből, akár csakugyan gyémánt, akár csak üveg,
könnyű dolog tetszetős fényszikrákat kicsiholni. Az ő alakjai
jelentéktelenek, kívülről nincs rajtuk semmi érdekesség s nem is
történnek velük olyan dolgok, amelyek valami különösebben csiklandoznák
az olvasónak akár idegeit, akár érzékeit. Kisvárosi, rossz kövezetű
utcák, zöld zsalus, muskátlis ablakú földszintes házak, melyeknek
szobáiban a levendula és bazsalikom-illatba mindig vegyül egy kis dohos
szag az ócska, többnyire szegényes bútorokból, a szekrényekbe zsúfolt
fehérneműkből, az egésznek ósdiságából. Ez a milieu mintha nem is
ismerné az időt, a fiúk úgy élik le bennük életüket, mint az apák s az
öregapák. Látszatra áll itt az élet s állnak, egy helyben, az emberek.
Itt teremnek azok az ábrándozók, akik egy ifjúkori fixa ideában
elmerűlnek egész életükre, azok a vén leányok, akik sírjukig melengetik
egy talán soha nem is létezett, vagy legalább soha végig nem élt
szerelem emlékét, azok a bogaras emberek, akiket hóbortba tévelyít a
kifejlődésre teret nem talált egyéniség. Fojtott, nehéz itt a levegő s
időnként heves villámok futkároznak keresztül-kasul benne: a soha el nem
fojtható emberi szenvedélyek villanásai. S ezek a szenvedélyek is fojtva
lappanganak, amíg egyszerre olyan feszűltség támad, hogy a maguk
energiájánál fogva tragédiákba lobbannak, hirtelen, egy pillanat alatt.
Vagy csak sustorognak, kitörésre sohasem jutnak – önmagukban emésztődnek
fel. Aki itt él, azzal kevés történik, de ez a kevés mélyen beleévődik
lelkébe. Az emlékek sohasem felejtődnek el, a sebek sohasem gyógyúlnak
be teljesen. A szigorú formák, a szűkös életviszonyok között annál
gyilkosabb belső tűzzel égnek az indulatok; a lezárt ajkak, lehúnyt
szemek emésztő szenvedélyt rejtegetnek s a néma éjszakák fojtott
könnyekkel és lázas álmokkal terhesek. Akiken pedig ezek a szenvedélyek
keresztűlvágtak, akik ezeket a könnyeket egyszer elsírták, ezeket az
álmokat átálmodták, azok vagy belepusztúlnak, vagy örökre nyomorékok
maradnak. Petelei novelláiban igen gyakran van öngyilkos vagy elzüllött
ember, vagy félszeg félbolond. S ezt mindegyiknél egy halk, kevés szavú,
de annál viharosabb tragédia előzte meg.
A virágjában levő leány szerelmes kis huga kedvéért, akit ő nevelt fel,
megutáltatja magát azzal a férfival, akit gyermekkora óta szeret. Az
elnyomott, elnyomorodott lelkű kis kereskedő inas, akit az
öngyilkosságig kétségbeejt, hogy egyetlen barátja, a gazdája nyomorék
kislánya is kigúnyolja. A boltoslegény, aki éppen diadala napján tudja
meg, hogy ez a szűkkörű s éppen ezért kegyetlen társadalom sohasem
bocsátja meg az ifjúkori botlást s éppen attól tudja meg, akinek
kedvéért a botlást elkövette. A pedagógus, aki azt hitte, hogy fényes
diadalt arat, mint nagy fölfedező s a halálba kergeti dicsőségének
közderűltségbe fulladása. A komikus kis púpos skatulya-csináló legény,
aki a hősi lovag pózába ábrándozza bele magát. A megcsalt férj, aki
megvárja, amíg felesége bűne leplezhetetlenné válik s így áll néma
boszút. A kóbor bohém felesége, akinek csak látnia kell visszatért
hűtlen urát, hogy utána szaladjon, pedig tudhatja, hogy a biztos
nyomorba, pusztulásba szalad. Vén leányok, kiknek egész élete egyetlen
ábrándba sorvad el. Ezek s effélék a Petelei alakjai és meséi. A
kisvárosi életből, a kispolgárságból valók. S hasonlók a parasztok, a
falu fiai és leányai is: a háborodott asszony, aki már-már megtalált a
vallásos rajongásban valami lelki egyensúly-félét meghalt ura utáni
bánatában, amikor egy az elhalthoz hasonlító legény láttára tombolásba
tör ki. A parázna parasztasszony, aki védi-menti urát, mikor miatta
embert ölt s csak a babonás félelem csikarja ki belőle a rettentő
vallomást. A kemény, rideg paraszt, akit a halállal való érintkezés –
apja halála – meglágyít még állatai iránt is. A szerelmes paraszt nő,
aki visszakönyörgi a férfit a csábítótól. (Ez a kedves alakja
Peteleinek, többször is visszatér hozzá épp úgy, mint a fiatal paraszt
szerelmes pár boldog kötődéshez.) Szereti rajzolni a városi életnek a
vele érintkező parasztra való bomlasztó hatását, – népünk életének ezt a
fontos elemét; a magyar városi élet gyors kifejlődésének ezt a jellemző
következményét alighanem ő vette először észre irodalmunkban.
Alakjai mind a magyar kisvárosból és faluból nőttek ki, de nyoma sincs
rajtuk annak a piros-pozsgás egészséges színnek, mellyel irodalmunk
legnagyobb része a szabad természethez közelebb élő embert jellemzi. A
falu nem idillek, egyszerű élet, egyszerű boldogság tanyája Petelei
szemében, amilyennek Rousseau még mindig élő hatása alatt plein-air
iróink látni szokták, hanem végzet-tragédiák szinhelye, amelyek úgy
hatnak ránk, mintha zuhanást hallanánk a sötétben. A szűk kör, amelyben
itt az emberek élnek, az a sok korlát, mely mindenfelől elébük
tornyosodik, bizonytalanná teszi járásukat, lehúzza fejüket, földre
csüggeszti szemüket, ólmos nehézzé teszi gondolatukat. Az érzés, a
szenvedély nem kinyilik, hanem úgy szakad fel bennük s elrombolja, ami
életet talál. Mintha nem is önmagukból jönne, hanem valami sötét végzet
hárítaná rájuk. Lobbanás az alkonyatban – ez Petelei egy novellájának a
címe, de ezt a képet idézi fel legtöbb novellája. Többnyire olyan
életeket rajzol, amelyeknek egész története egyetlen lobbanás, – előtte
az alkony szürkesége, mögötte ismét az alkony szürkesége vagy az örök
éjszaka.
Vajjon ilyenek-e az erdélyi kisváros és az erdélyi falu emberei és
ilyen-e ez életük? Bizonyára nem, de bizonyára vannak köztük ilyenek s
Petelei csak ezeket látja meg, szeme csak ezekre volt beigazítva. Ezek
találtak az ő egyéniségéhez, ezekkel tudott együtt érezni, ezeknek
története visszhangzott a lelkében. Apróra kidolgozott, részletező,
látszatra teljesen objectív rajzába beleszövődik az egyéni vonás. Csak
azt tudta újraalkotni, amivel rokonságot érzett. Objectív formáinak
felszine alatt líra rejlik. Nem véletlen, hogy Petelei alakjain oly
gyakran lehet konstatálni bizonyos idegrendszerbeli abnormitásokat, –
neki magának is, tudjuk, idegbaj tette élete nagyobb részét kínossá. Nem
véletlen az sem, hogy a szinekben gazdag Erdélyből leginkább a télbe
forduló őszi ködben borongó tájakat látja meg s éppen az hiányzik
tájképeiből, ami az erdélyi tájban a legjellemzőbb: a változatosság.
Petelei nem tudott önmagából kikelni, nem tudta önmagát kiszélesíteni
úgy, hogy minden hangot és minden színt felfogjon és vissza tudjon adni.
Valami merevség van benne, amelytől nem tud hozzásímulni az élet
különféle jelenségeihez, hogy felfogja és visszatükrözze őket. Olyan,
mint a hangvilla, amely csak azt a hangot tudja hangoztatni, amelyre
hangolva van. Ezért a kör, melyet átfog, szűk és akármennyire kimélyíti,
nem tudja gazdaggá tenni. Önmagába sülyed, ahogy alakjai is önmagukba
sülyedt emberek.
Aránylag kevés az alakja és kevés a története s így kénytelen gyakran
ismételni magát. Formakészlete sem gazdag s ezért formáit is ismétli.
Igy novelláiban gyakran ír le öngyilkosságot (többnyire vízbe ölik
magukat az emberek) s ezeknek az öngyilkossági jeleneteknek legtöbbjében
csak a szavak különbözők, a kép ugyanaz marad. A prózájában sok az
erdélyies szépség, jellemző erő, a nyelve teljesen az övé, önmagából
fejtette ki. De ennek sincs hajlékonysága s kevés a hangja. Egy bizonyos
hangnemben tisztán, erőteljesen szól, de aztán ki is merül s ha
hangnemet akar változtatni (néha megpróbálkozik a tréfás enyelgéssel),
szinte esetlenné válik. Stíljében csak ritkán tud bizonyos feszességtől
szabadúlni, mintha mindig kissé elfogódottan keresné a szavakat. Talán