Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 02

vezeti higgadt, tudatos művészettel vonalait, nem osztja harmonikus
foltokba képeit, hanem csak úgy nyersen, ahogy lelkéből kifakadt, veti
elénk s vele elénk veti egész lelkét. Semmi tartózkodás, semmi
szépítgetés. Minek is az, amikor minden mindegy, amikor az ember
leszerelve minden küzdő erejét, a távolba néző tekintettel, mereven
várja az ünnepet, hogy legyen még egyszer a világon.
A Vén cigány a maga közvetlenségével és Vörösmarty egyébkori
technikájától teljesen elütő formáival ma a költő leginkább élő műve.
Ezzel Vörösmarty átnyúlik a ma költészetébe. Ma leginkább s legelső
sorban közvetlenséget keresünk a költőben és szeretjük, ha húrokat üt
meg lelkünkben, inkább jelezve, mint végigjátszva a melódiát s ránk
hagyva, hogy egészítsük ki, amit ő nem pengetett végig. Mi nem látunk
benne dagályt, mint látott Gyulai, ha nem világlik is ki mindig egy
szempillantásra a szavakból, hogy mi élt s tört kifejeződésre a költő
lelkében. Nem lehet dagály ott, ahol igaz érzés közvetlenül szól a
versből s ebben a versben benne van a lehanyatló Vörösmarty egész
szegény, beteg, elkínzott szíve.
S ha az ifju magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely
tradiciót keresve magának, Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a
csatlakozó pont a Vén cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője
marad a magyar költészetnek. A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty
áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől
szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnkint görcsösen
föllobbanó lelkünkre.
(1907.)


A FIATAL GYULAI[1]
Furcsa, nem furcsa, – csakugyan igaz, az öreg Gyulai is volt valamikor
fiatal. A szakálla fekete, mint a szén, a járása kopogós, kemény és
szapora, a szeme még elevenebben csillogó, mint amilyennek mi ismertük.
A hangja sem volt olyan tompa, frissen pattogott, férfias érc volt
benne. Fejét erősen szegte válla közé, – aki ránézett, láthatta, hogy ez
a fiatal ember nem puha, nem hajlékony, nem sokat töpreng önmaga és
eszméi fölött, hanem amibe belekapaszkodott, azt meg is fogja erősen és
nincs az a hatalom, amely eltérítse tőle.
Akkortájban jött Erdélyből Pestre, a nagy országos összeomlás után.
Fojtott, nehéz, bágyadt levegőbe jutott az erdélyi bércek friss, szeles
légköréből, – rögtön hozzálátott a szellőztetéshez, a romok közti
rendcsináláshoz. Felül jóindulatú, de kicsit megmerevedett maradiságot
látott, a negyvennyolc előtti tekintélyek, Toldy Ferenccel élükön a
harmincas évek ízlését, avatag romantikáját, Biedermayeres finomkadását
siratták vissza. Irodalmunk fénykora 1830-ban lezáródott, – vallotta az
öreg Toldy. Lent, a lapok körül kialakult bohème-irodalomban a fiatalok
már tudták, hogy Petőfi az uralkodó csillag, ő rája esküdtek, de
mindennapos szentségtöréseket követtek el rajta éretlen utánzásukkal,
amely a nagy költőnek épen kevésbé jeles tulajdonságait kapta ki, azokat
utánozta az éretlenségig s az ő nevével leplezgette fölszines
kulturátlanságát. Volt egy Petőfi-iskola, amely vásári zsivajával épen
azt takarta el a közönség elől, ami Petőfiben a lényeg s azt mutogatta
genialitásnak, ami benne éretlenség, modorosság és affektálás.
A fiatal Gyulainak szíve szerint való becsvágya bizonyára nem az volt,
hogy a kritikai rendcsinálásra adja magát. Ő költő és talán novella-író
akart lenni első sorban. S ez könnyebb is lett volna neki, mert szelid
verseivel és gondosan esztergályozott novelláival bizonyára nem
keveredett volna annyi harcba s az akkori elég szűkös termésben könnyen
az első helyek egyikét vívhatta volna ki alkotó tehetségével. De
dolgozott benne a harcra termett katona vére, nem tudta közömbös
türelemmel nézni sem azt az üres zsibongást, sem azt a copfos
maradiságot, amely az irodalmi berkeket meglehetősen kellemetlen
tartózkodási helylyé tette. A született kritikus azt súgta neki: ezt nem
szabad tűrnöd, itt szét kell ütnöd, mert addig nem lehet nyugodt
alkotás, amíg a zaj el nem ül s amíg ezeket a fülledt szobákat ki nem
szellőztetjük. S ő, ha egyszer valamiről azt gondolta, kötelessége
megtenni, – hát meg is tette, habozás, félelem, diplomatizálás nélkül.
Fölvette tehát a harcot és pedig két fronton egyszerre. Egyfelől ki
kellett küzdenie Petőfi és Arany elsőségét a régebbiek, még Vörösmarty
fölött is Toldyékkal szemben, másrészt ellene kellett szegülnie az
értelmetlen Petőfi-utánzásnak. Mondhatnók úgy, hogy meg kellett oldania
a Petőfi-problemát, az akkori magyar irodalom központi problemáját. Mert
neki az a természete, hogy ha egy dologra ráadja magát, nem sokat
settenkedik körülötte, hanem megragadja a velejét. Első nagyobb kritikai
tanulmánya tehát Petőfiről szólott: „Petőfi Sándor és a lyrai költészet“
(1854) ez a címe. Az első komoly kísérlet Petőfi jelentőségének pontos
eszthetikai megállapítására, formájára életrajzi essay, de voltaképen
polemikus irat. Azokat a szempontokat világítja meg, amelyekből nézve
leginkább kiviláglik Petőfi nagysága, de egyúttal hivatlan utánzóinak
éretlensége is. Ezek a maguk képére akarták alakítani a világ egyik
leglelkiismeretesebb, mesterségét legjobban tisztelő költőjét; borzas,
tanulatlan, bursikóz, felületes vadócot csináltak belőle, hogy
borzasságuk, tanulatlanságuk, bursikózságuk és fölületességük a
genialitás glóriáját kapja tőle. Gyulai rámutatott arra, hogy Petőfin a
geniális könnyelműség, az éretlenkedő nagyzolás csak kívülről magára
szedett szenvelgés volt, a fiatalság titánkodása, amely mély érzést,
rendkívüli művészi becsületességet, komoly tanulmányra való
hajlandóságot takart. Fiatal volt, kiforratlan s állítólagos követői
épen csak a kiforratlanságát utánozták – a fiatalság nélkül. Gyulai nem
hallgatja el Petőfi hibáit, nem akar belőle minden áron
operette-tenoristát csinálni, mint az újabb Petőfi-biografusok;
embernek, emberileg nézi. De arra mindig rámutat, hogy a nem egészen
kifogástalan külső alatt mily nemes szív, mily intelligens fogékonyság
és milyen előkelő művészi becsvágy lakott. S amíg erről beszél, szeme a
papir fölött az utánzók hadára tekint, éles, kissé gúnyos kifejezéssel.
Nem mondja ki, de még ma, ötven egynéhány év mulva is érezzük, hogy a
hangsúly nekik szól. Mikor állítólagos formabeli pongyolaságáról,
őszinteségéről, komoly tanulmányairól ír, akkor még szóval sem említi
őket, de mikor egyéni voltát, a népieshez való viszonyát fejtegeti,
akkor már nem állhatja meg, hogy bele ne vágja sarlóját az utánzók
gizgazába.
Csodaszámba mehet az, hogy milyen elfogulatlansággal, milyen zavartalan
tiszta látással tudja megítélni Gyulai már akkor, letünése után alig öt
évvel Petőfit. Míg Toldynak akkor még sejtelme sem volt róla, micsoda
tünemény vonult el pár év előtt az irodalomra lelki szeretettel
függesztett, de nem nagyon éles tekintetű szeme előtt, míg az akkori
fiatalok, Gyulai kortársai, csak a bálványt látták Petőfiben, Gyulaiban
már akkor olyan kép alakult ki róla, amely nagyjában-egészében ma is
fennáll s igazabb, hívebb és reálisabb, mint mindazok a képek, melyeket
mások, akik már negyven-ötven év távlatából nézhették, rajzoltak róla.
Vörösmarty életrajzán, nem tehetünk róla, megérezzük egy kis, talán
öntudatlan, kegyeletes retouche nyomait, a Petőfi-arcképben ennek
árnyéka is alig van. Talán a polemikus célzat szorította erre a teljesen
elfogulatlan nézésre. Vagy talán ezt a pontos boncolást, amely élesen
elválasztja a gyöngeségeket az erősségektől, Gyulainak, a kritikusnak
Gyulai, a költő sugallta, aki azzal akart szabadulni Petőfi
ellenállhatatlan hatásától, hogy teljesen öntudatossá teszi magában a
nagy előd szellemét?
Egy dolog már akkor is feltünik, mint Gyulainak egyik legrokonszenvesebb
vonása: a kultura lovagjának szegődik, hévvel, erővel vallja a művészi
komolyság és művészi lelkiismeretesség igéit, hittel hirdeti, hogy a
költőnek nem okvetlenül, sőt nem is szabad a természet vadvirágjának
lennie, tanulnia is kell egyet-mást. Ennek a tanulmánynak három forrása
van: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Ezt egy
kis keserüséggel is fejtegeti. „Nem gúny-e – teszi hozzá a végén, – hogy
nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?“ S nem ezerszeres gúny-e, hogy
ez a vitatkozás még ma, ötven év mulva sem vesztette el teljesen
aktualitását? Legélesebbé akkor válik a hangja, mikor az ötvenes évek
lirikusainak kulturátlanságát tépdesi. Már akkor ki van benne alakulva
az az ideál, amelyet a magyar irodalom elé tűzött: a magyar nemzet
egyéniségét európai színvonalon művészileg kialakító irodalom. A mai
napig is ez maradt legfőbb kritériuma minden magyar irodalmi műnek az ő
szemében.
Általában egész kritikai pályájának mozgató elvei már ekkor
megállapodtak benne. Felfogása a későbbi évek nyugodt alkotó munkájában
bővült és mélyült, de nem változott. Az ő agyveleje az új benyomásokat
fölveszi, de magához alakítja; nem alakul át szerintük, a régieket soha
el nem engedi. Gyulai nem ismer kételyeket, ha egyszer valamiről
meggyőződést formált magának, ellenérvek nincsenek rá nézve. Egy-ember,
nem vitázik önmagával, nem gondolkodik párbeszédekben, amelyek egyszerre
mutatják a dolgok másik oldalát is. Bizonyos lenézéssel is szól az
effélékről, férfiatlannak tartja a meggyőződés ingadozását, az
elvtelenség pedig felháboritja. Emlékszem egy egyetemi órájára, vagy
tizenkét évvel ezelőtt. Szemere Pálról szólt. „Mindig a fiatal írók
pártján volt – mondta bizonyos kicsinyléssel a hangjában. – Épen úgy,
mint Jókai.“
Az ő kritikai felfogása Shakespeare s a francia romantikus iskola
alapján fejlődött ki s abban is állapodott meg. Sohasem érezte annak
szükségét, hogy átértékelje a maga értékeit, ugyanazok a dolgok ugyanazt
a benyomást keltették fel benne egy emberöltő mulva is. Sokszor a
szavairól is ráismerünk az ötvenes évek Gyulaijában a mostani Gyulaira.
Gondolkodásának ez az ereje a gyöngesége, mert ettől kapta merevségét,
mindinkább orthodoxszá váló dogmatizmusát. Az ő kritikai felfogása
velejében a negyvenes-ötvenes évek levegőjéből szűrődött le s ezért van
az, hogy amíg majdnem csalhatatlanul biztos, ha ennek a kornak
jelenségeiről van szó, jelentékeny távlati tévedéseket mutat később,
amikor ugyanezen az alapon akarja az újabb irodalmi jelenségeket
mérlegelni.
Sarkalatos elve az ő kritikájának az, hogy az irodalmi művet csak mint
egészet tudja nézni. „Én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár
mint ember, akár mint műértő, – mondja ő maga. – Engem valamely műben
pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott s
a szellem összes hatása lehangol, untat vagy épen visszadöbbent“…
Bizonyára igaza van, – de nem lehet-e arra is eset, hogy pl. egy
elhibázott kompozicióért kárpótol az egyes részek lángoló szépsége? Ő a
tartalom és a forma teljes összhangját kívánja meg s amit legjobban tud
megbecsülni, az a kompozició tökéletes harmóniája. Lehet, hogy ebben
némi célzatosság is van, mert irodalmunkban épen a komponálás tudománya
volt mindig a legritkább erény. Gyulai pedig a legritkább esetben beszél
bizonyos tudatosan kihegyezett, vagy szándékosan elrejtett célzatosság
nélkül. Ha lelkesen dicsér vagy erősen elítél valamit, a finom szem
meglátja rajta, hogy egy-egy erényt azért dicsér olyan nagyon, mert
nálunk ritka, egy-egy hiba ellen azért kel ki olyan hevesen, mert nálunk
gyakori.
Ez a szomjazás az egész mű tökéletességére, a komponálás művészetének ez
a megbecsülése vonzotta legelsőbben Arany Jánoshoz. Mikor először szól
róla, 1855-ben, a „Szépirodalmi Szemle“ című hosszu cikksorozatban,
amelyben legrészletesebben foglalta össze az ötvenes évek irodalmi
termeléséről való nézeteit, – mindjárt a szeretet olyan hangján említi,
hogy maga is szükségét érzi, hogy állást foglaljon a személyeskedés
vádjával szemben. S épen Aranynyal kapcsolatban tisztázza felfogását
Toldyékkal szemben, megállapítva, mennyire elfogult Toldynak az a
nézete, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig tart s azóta csak
epigonok vannak. Ekkor mondja azt, amit mi hangoztatunk a mai irodalmi
vitában:
„Ők mindketten (Toldy és Greguss Ágost) annyira belemerültek a multba,
hogy nem tudják magukat feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos
eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet
jelenségei ezt igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a
régibb irókat érdemük szerint ítélnék meg s ferde divatnak hódolnának,
ha az újabb íróban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például
ha elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt olyan lyrai költeményeket, mint
Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak kiállják valahogy a
versenyt a régiekkel, Jósika regényein kívül is vannak tehetséggel és
művészettel írt regényeink s talán a Faludiénál mutathatunk fel
szabatosabb prózát is.“…
Bizonyos vakságok nemzedékről nemzedékre öröklődnek és örökké élnek. Ma
is emlékszem egy különben igen derék és okos irodalom-tanár barátom
elképedt arcára, amikor évek előtt egy hosszas vita végén azt mondtam
neki, hogy Mikszáth Kálmánt különb regényírónak tartom, mint Jósikát s
Ambrus Zoltánt, mint Fáy Andrást. Derék barátom, azt hiszem, azóta is
álmélkodik kritikátlanságomon. Az épen most folyó inkább zajos, mint
tartalmas vitában vajjon nem az a szellem vezet-e az egyik oldalon,
amely miatt Gyulai Toldyt már 1855-ben ostromolta? Nem látjuk-e azt a
csökönyös multbanézést, amely sehogy sem tudja elgondolni, hogy ami ma
folyik az irodalomban, az épen úgy irodalom-történet, mint ami nyolcvan
év előtt volt s azért, hogy valaki ma a kenyérért keservesen küzködő
újságíró vagy véglegesítésre váró vidéki gimnáziumi tanár, esetleg
valamikor nevezetes alakja lehet az irodalom-történetnek. Nem hallunk-e
napról-napra olyan általános véleményeket mai irodalmunkról, amelyek azt
a hitet kelthetnék, hogy a magyar szellem produktiv képessége
husz-huszonöt év óta megállott s legfeljebb azok értek ezalatt valamit,
akiknek sikerült idejekorán meghalni? S nincsenek-e ma, az irodalom
tekintélyes állásaiban lévők között elegen olyanok, akik „annyira rabjai
bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő
élet jelenségei ezt igénylik?“
*
Ezt a hosszabbacska kitérést Gyulaitól tanultam, mert az ő fiatalkori
kritikái tele vannak ilyen általános kitérésekkel elvi jelentőségű
kérdésekre, aktuális mozzanatokra. Ezek a munkái még nem haladnak olyan
biztosan egy egyenes úton, mint a későbbiek, nyilván nem azért, mintha
ekkor még nem tartotta volna szükségesnek az egységes kompoziciót, hanem
azért, mert ezek a kritikai dolgozatok tulajdonkép lapokban részletekben
közölt cikkek összefoglalásai s ez a lazább forma természeténél fogva
megbír egy kis csapongást.
Aranyról szólva folytatja azt, amit Petőfi-tanúlmányával megkezdett. A
népies-nemzeti költészet elsőbbségéért küzd s amint kimutatta Petőfi
fölényét a lirában, ép úgy igyekszik megállapítani – Toldi estéjéről
szólva – Arany fölényét az epikában. S amit erre vonatkozólag mond, az
ma is az irodalomtörténet álláspontja, – az utána jöttek bővítgették,
néha egy kicsit higítottak is rajta, de módosítani nem tudták. S ebben
van Gyulai kritikai föllépésének irodalomtörténeti jelentősége. Ezzel
vált irodalmunk nagy értékelőjévé, aki kritikailag feldolgozta azt a
nyers anyagot, amelyet Toldy Ferenc lelkesedése és szorgalma
öszehordott. Ő állította irodalmunk csúcspontjára Petőfit és Aranyt,
hogy azután mindig az ő szinvonalukról nézzük a multnak fölfelé haladó
vonalát s várva-várjuk azt a jövőt, amikor ez a vonal még magasabbra fog
emelkedni. S ebben van egyúttal kulcsa annak az álláspontnak is, melyet
Gyulai későbbi kritikájában a mindenkori irodalommal szemben elfoglalt.
Petőfi és Arany magasságából nézte a körüle hulámzó, hol tespedő, hol
fölcsapzó irodalmi életet, – nem csoda, ha sokszorosan kisebbnek és
jelentéktelenebbnek látta, mint amilyen.
Ez a vonása az ötvenéves években írt kritikáiban is feltünik. Tompát még
csak elismeri, bár szó sincs róla, hogy olyan magasra, egyenesen Petőfi
és Arany mellé állítaná, mint a későbbi kritika egy része. De már pl.
Tóth Kálmánban alig tud valamit fölfedezni egy-két csinosabb részen,
sikerült strófán kívül. Kritikusra vigasztaló látni, hogy igenis lehet
kortársról irodalomtörténeti érvényű ítéletet mondani, – csak az
ítéletmondó képességein múlik a dolog. Az ötvenes évekbeli Gyulai
ítéletei az ötvenes évek költőire ugyanazok, amelyeket mi alkotnánk
róluk, ha irodalomtörténeti távlatból nézzük őket. (Nem bizonyos tehát,
hogy a mi ítéletünket a mai irodalomról egy későbbi irodalomtörténeti
kritika teljesen el fogja söpörni.)
Ezekben a kritikai dolgozatokban látjuk Gyulait, mint a magyar irodalom
másik, még nyomósabb tényezőjét: mint a magyar prózai stil
megteremtőjét. Még nem egészen kész ekkor a prózája – megvan már benne
az egyszerű erő, a kifejezés plasztikai készsége, a hang variáló
képessége a nyugodt fejtegetéstől a pattogó zsörtölődésen és bosszankodó
gúnyon át a nemes páthoszig, de itt-ott még érzik rajta némi feszesség
és keresés. Nem olyan biztos erővel kapcsolódik a szó a gondolattal s
nem olyan közvetlenül árad, mint később, Vörösmarty életrajzában vagy az
Aranyról írt emlékbeszédben. De már művészi próza, amely nemcsak a
mondanivaló súlyával hat, hanem az elmondás formájával is. S ha
összehasonlítjuk legjelesebb kortársai, Toldy, Erdélyi János prózájával,
akkor látjuk, hogy az elsőnek színtelensége, a másiknak nehézkes
homályossága mellett mekkora haladás a művészi próza felé a Gyulai
stílje. A magyar líra nyelvét Petőfi csinálta meg, az epikáét Arany, a
regényét Jókai. Az utolsó bilincset Gyulai törte le a magyar irodalmi
nyelvről, ő szabadította fel az értekező prózát könnyű, hajlékony és
mégis súlyos és komoly megszólalásra. S keletkezhetnek új stilusok,
bővülhet, gazdagodhatik, differenciálódhatik prózánk még annyira,
Gyulaitól független soha többé nem lehet, mert belőle indult ki. A
kritikus, az eszthétikus, a történetíró, a publicista ő előtte nem
tudott több-kevesebb dadogás nélkül szólani, ő megoldotta nyelvünket. A
Gyulai utáni nemzedék már mind az ő tanítványa, ad valamit a magáéból,
külföldi példákból is ahhoz, amit tőle kapott, de a fődolgot tőle
tanulta. Ez pedig nemcsak irodalmi, hanem társadalmi esemény is, mert az
értekező próza hat legjobban az élő társalgó nyelvre s ha a magyar ember
intelligens dolgokról világosan tud beszélni vagy tisztességesen
megfogalmazott levelet írni, abban is megvan Gyulainak a maga része.
A jó Erdélyi János megrótta Gyulait, amiért bírálataival felül akarta
haladni szépségben a költőt, prózájával a verset. A tartalom
elhanyagolását látta benne a forma kedvéért, – pusztán csak azért, mert
ez a forma művészi volt. Tehát Gyulainak meg kellett védenie művészi
próza jogát a tudós vaskalappal szemben, pontosan megállapítani a prózai
és költői nyelv közti különbséget s a művészi forma jogosultságának
határait a tudományos tárgyalásban. S erről szóló tanulmányában szinte
önvallomáskép hat, s mikor a kétféle kritikusokat jellemzi: a könnyed,
felszínesen csevegőket s a komoly – vagy ahogy ő mondja – epés és
unalmas kritikusokat. Az utóbbiakról szólva egy-két vonás leszámításával
pontos képét adja a saját munkája irányának. „Előttük határozott eszmény
lebeg s élesen körvonalozott elvekből indultak ki. Következetesek a
kegyetlenségig, erélyesek az üldözésig s kiméletlenebbek, mint maguk
hiszik. Nem igen gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a
középszerűséget, sőt a nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak.
Eszményeiken csüggve és szilárdan követve a kitűzött irányt, jogosítva
hiszik magukat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a
koszorut… Megengednek maguknak némi tisztességes személyeskedést s nem
veszik rossz néven, ha velük hasonlóképen bánnak. Nem keresik a közönség
kegyét, de meg sem vetik, néha élesen támadnak rá s kelletlenül is
tekintélyeivé válnak. Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök
tisztán történeti alapon nyugszik… Mozgékonyságuk kevés, kedélyük nem
épen derült, nem könnyen felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen
szeretetreméltó emberek s ezt maguk annyira tudják, hogy épen törekednek
reá… Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra ellenségeik
előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog érdemére
nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz
irányt s előkészítik a jót. Koszorút vívnak az érdemnek és
megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és irodalom
méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget… Az irodalmi korszakokat
rendszeresen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon része,
melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul
hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékül… Hangulatjuk nem
változatos. Igyekeznek megtartani a kritikusi méltóságot, mely kerüli a
lelkesedést s nem esik egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős
szenvedélyűek. Érzik és tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek
szívén fekszik az igazság, egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. És
mondhatni, belső szenvedélyességük csak akkor mutatkozik külsőleg is,
mikor vívni, ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán
kerülik el a gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is.
Határozottságok, rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká,
merevekké vagy vezeti rögeszmék és különcségekre. Kedvenc költőiket, kik
rendszeröket képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok
iránt, kik elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig
látják meg árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget
is kétségbe hozzák… Polemiáik néha gyülöletesek, s erős harcoló
tehetségük könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti
őket a jelen, hol csak romlást s aljasulást látnak. Ekkor eltelve
keserűséggel, örömest fordúlnak a múlthoz, hol eszményeiket
feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak
irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi
fejlődésben mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit
tehetnek.“
Mit írjunk, jellemzőt, Gyulai Pálról, mikor ő már 1855-ben így
jellemezte önmagát?
(1909.)


MIKSZÁTH KÁLMÁN

I.
Mikszáth Kálmánban az a magyar nemzedék testesül meg, mely gyermekkorát
még az abszolutizmus idejében élte ugyan, de már a kiegyezés utáni
világban cserepedett fel, legerősebb benyomásai már ebből a korból
valók, szelleme ennek a kornak lelkéből lelkezett. Ez a korszak még
majdnem jelen, a mai idősebb emberek még belőle jöttek át a mi
világunkba, a magyar közélet vezető pozicióiban levők még ennek
szellemét tükrözik, ha idők folyamán módosult alakban is.
Ez a nevezetes nemzedék hajtotta végre a modern Magyarország
kialakulását, eltakarította a régi rendi állam romjait s ami alapfalak
ebből maradtak, azokra új állami és társadalmi szerkezetet épített.
Parlamenti életet teremtett, állandó szervezetű pártokkal, az
esetről-esetre alakult csoportokra oszló rendi országgyűlés helyébe.
Városi intelligenciát fejlesztett, amely háromféle elemből alakult: a
nagyobbára német eredetű, de hamar magyarosodó régi városi polgárságból,
a falusi nemességnek abból a részéből, mely nem tudván hozzá idomulni az
új gazdasági rendhez, ősi vagyonát elvesztette s az állami hivatalokba
huzódott, végül az erősen szaporodó zsidóságból, mely felszabadulva a
régebbi idők nyomása alól, hamarosan magához ragadta a kereskedelem és
ipar legtöbb területét s ifiabb nemzedékével erős teret foglalt az
intellektuális pályák nagy részében is. Ez a nemzedék csinálta végig a
régi patriarkális gazdálkodási módból a modern gazdálkodási módba való
átmenetet, amely sok régi exisztenciát tönkre tett, de talán még több
újat teremtett. Ez látta kialakulni a mai értelemben vett ipari
munkásosztályt, amely hova-tovább mind fontosabb tényezője lett az egész
nemzeti életnek. Azok az intézmények, melyek szellemi életünknek
alapjai, e nemzedék kezén alakultak azzá, amiknek ma találjuk. E
nemzedék teremtette meg a közlekedés mai eszközeit s ezzel utat nyitott
a nyugati gazdasági és szellemi áramlatok egész tömegének, amelyek
hirtelen, úgyszólván előkészület nélkül törtek be és egy sereg
ellentétes erő folytonos játékává tették az egész társadalom életét. S e
nemzedék fejlesztette ki a modern élet legsajátszerübb és legjellemzőbb
jelenségét: a sajtót.
Jelleme, világfelfogása e nemzedéknek sok lényeges ponton elütő a
maitól. A politikában higgadt liberalizmus, nem olyan merev, mint a
negyvenes évek docrinaireié, nem is aggressziv radikalizmusra hajló, de
becsületes és őszinte. Jóhiszemű, de nem elég erélyes visszahatás azzal
a szalmalángos nacionalizmussal szemben, amely a forradalomból
táplálkozott s az abszolutizmus politikai elnyomásában nevelkedett
türelmetlenné. A parlamentárizmusban az angol minták kultusza: Fox,
Pitt, Palmerston, Gladstone e kor magyarjainak politikai példaképei,
Macaulay a történetírójuk. A társadalmi életben is bizonyos jóindulatú
liberalizmus, amely készséggel fogadja be a régi nemességből alakult
vezetőosztályba a polgárság gazdagabb és képzettebb elemeit, föltéve,
hogy igyekeznek tőlük telhetőleg hozzá alkalmazkodni. A tudományos
életben a német iskola túlsúlyra jutása, amely mellett francia és angol
hatások legfeljebb egyes egyéniségekben érvényesülnek s a régebbi
generáció egyes önmagukból s a régi magyar iskola hagyományaiból kinőtt
jellemzetes alakjai, mint pl. Gyulai Pál, Kerkápoly Károly, Kovács
József, a sebész, mindjobban elszigetelődnek. Az irodalomban Arany és
Jókai uralkodó hatása; Arany mellett azonban folyton él és hat Petőfi
szelleme, míg Jókai egyedül uralkodik a regényben, fejlődését a
fordulatos, ötletekben gazdag mese és a társadalmi élet eleven rajzának
irányába vezeti, a jellemrajz elmélyedésének háttérbe szorításával. A
szinházban eredeti magyar repertoire teremtésre való erőfeszítések s a
népszínmű népszerűsége.
Vázlatosan odavetve, ezek azok a fő jellemvonások, melyek meghatározzák
annak a nemzedéknek a jellemét, amely a hetvenes és nyolcvanas években
lépett be a magyar világba s amelynek egyik legkiválóbb és legjellemzőbb
képviselője ma közöttünk Mikszáth Kálmán. Ő is az abszolutizmus idejében
töltött gyermekkor után, a kiegyezés korának szellemétől nyerte az ifjú
kornak azokat a benyomásait, melyek az egész életre, de kivált az író
jellemének kialakulására a legfontosabbak. A kis nemesség köréből,
faluról indult el, hogy aztán egész életét nagyvárosban élje, anélkül,
hogy a nagyvárosi élet természetéhez teljesen hozzá tudna alakulni.
Átmeneti ember a falusi nemes úr és a városi intellektuális között:
minden szép emléke, szeretete, vágya a falu felé húzza, de a falun élni
aligha tudna már. A falu nyugodt, kontempláló, passzivitásra hajló
temperamentumát nem bírja levetkőzni, de a körülötte zajló városi élet
akarata ellenére is fokozott tevékenységre szorítja. Az urbánus
társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a
politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház,
képzőművészet, zene nem izgatja, csak épen hogy tudomásul veszi.
Olvasmánya nem sok: az angol humoristák és történetírók, leginkább
Macaulay és Carlyle érdeklik, annak idején úgylátszik érdekelték az
oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá
hatása. Szereti a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt
s bámulatos érzéke van minden iránt, ami jellemző és tősgyökeres. Nagyon
kifejlett a családi érzéke; azok közül való, akik odahaza élnek, minden
más helyre csak járnak. Szereti a politikát, de nem becsüli túlságos
sokra, inkább az érdekességét látja, mint a komolyságát, – hajlandó
mulatságos játéknak nézni, mint valami óriási arányú kártya-parthiet.
Nagy gyermekek komolykodó szórakozása, akik azt hiszik, ők forgatják az
idő kerekét, pedig az forgatja őket. Ragaszkodik parlamenti tagságához,
de politikai ambiciója nincs, nem kíván részt az ország ügyeinek
intézéséből; mintha csak azért ülne a parlamentben, hogy közelebbről
láthassa a benne folyó játékot. Párthoz, vezető államférfiakhoz való
ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányítja, mint a politikai
elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. A képzelhető
legjobb nézőközönség, mindent meglát, mindent megfigyel, de mindent egy
kicsit felülről néz, különösen pedig az embereket. Talán csak Jókai és
Tisza Kálmán azok, akiket kortársai közül önmaga fölébe emelt, önmaga