Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 12

gyerektisztogatási gondokból és kicsinyes társasági diadalok utáni
versengésekből. De amint útjuk a normálistól eltért, elvesztettek minden
tájékozást, tehetetlen bárányok módjára hajtották elébe a fejüket
mindennek, ami akárhonnan rájuk jön. Régebbi nemzedékekben, amikor az a
társadalmi osztály, a magyar vármegyei úri rend még szilárdúl állt ősi
vagyonában, hagyományos világnézetében, egységes erkölcsében, az
asszonyi sorsok ilyen kisiklása ritkaságszámba ment. Abban a nemzedékben
azonban, amelybe Pórtelky Magda beleszületett, már minden feloszlott
vagy legalább is ingadozott, a régi gazdasági, erkölcsi és szellemi
kapcsok meglazultak s ennek a feloszlásnak az asszonyok voltak első
áldozatai, mert ami feloszlott és meglazult, az nekik egyetlen
menedékük, fentartó erejük volt – ők az átalakulásban elvesztettek
mindent, amijük anyáiknak még megvolt. A teljes asszonyi
kiszolgáltatottság – ez Pórtelky Magdának a sorsa s ebből ered minden
külső-belső komplikációja. Ennek az átmeneti asszony-tipusnak
átfejlődése egy új, legalább a létfentartásban fegyverzettebb nő-tipussá
már jelezve van a Szinek és évek-ben, Magda leányainak
silhouette-képeiben s ennek mélyebb, differenciáltabb, lelkiebb, de épen
ezért degeneráltabb komplikációiról szól Kaffka Margit másik regénye, a
Mária évei. A gyökér, önmagának ez a tompa, akarattalan, iniciatívára
képtelen átengedése a vak végzetnek, itt is megvan. A Magda életének
erotikátlansága Máriánál már a szerelmi vágyakat a fantáziába szűrő
hisztériává fejlődik s a vak történésből sikoltó tragédia lesz – a két
regény két egymásután következő nemzedék hirtelen átzuhanását jelenti
két ellentétes világba. A régi asszony alól kiszaladt a talaj s az utána
jövő új asszony még nem tudja hova akasztani a gyökerét. A Szinek és
évek a régi asszonyi tipus kipusztulását szimbolizálja, a Mária évei a
még meg nem gyökeresedett, önmagát még meg nem találó és magát a számára
megnyilt új világban fel nem találó új asszonynak tragikus katasztrófába
rettenő nyugtalan vibrálását. Mind a kettő a mi mai életünkből való, a
két tipus egyes példányai mindennap a szemünk előtt vannak – Kaffka
Margit két regénye a mi átmeneti, a régitől már elszakadt, az újba még
bele nem nőtt magyar életünk fontos és gyökeres jelenségeit példázza a
nőnek az életben elfoglalt helyzete szempontjából. S ebben mind a két
regény megközelíti a regény műformájához kötött és belőle folyó
követelményt, hogy cselekvénye sugarával az életnek egy széles ívet
befoglaló szelvényét világítsa meg.
Az alakok mögött háttérül a magyar kisváros áll, az első regényben
részletesen, az alakok egész sorában megrajzolva, a Mária éveiben csak
néhány vázlatos vonással odavetve. Ezt a levegőt, mely pedig a magyar
életnek legjellemzőbb része, a mai irodalom fedezte fel. Kicsinyességét,
füllesztő voltát, perspektiváinak szükösségét, amely mindent, embereket
és dolgokat eltörpít, gondolattalan ürességét, családi összeszövődéseit,
társadalmi tagozódását a paraszt-néptől fel a vármegye, fel a grófi
kastély uraiig, a Szinek és évek a megfigyelés és a megjelenítés megkapó
erejével mutatja elénk. Az előtérben csak Magda rokonsága áll, megannyi
típus-szerű, mindenütt megtalálható alak, de a háttérben, egyes
alakokban ott vannak az idegen eredetű nyárspolgárság, a cselédnép, a
parasztok képviselői is, – meg vannak a megyei gyülésre, megyebálokra
időnkint beránduló falusi urak alakjai is, – szóval minden, ami egy
vármegyei székvárosnak színét és rajzát adja. Kaffka Margit kitünően ért
az alakok beállításához, egymással kapcsolatba hozatalához, néha egy-két
vonással, néha részletesebb rajzzal, de minden alakot meg tud
eleveníteni. Lehetetlen menekülni attól a gondolattól, hogy itt csupa
látott alakokról van szó és mindig bámuljuk azt az átható tekintetet,
mely mint az üvegen néz keresztül minden emberen és fel tud fedni
mindent, ami bennük van. Ebben a tekintetben nincs még két modern
regény, amely a magyar élet ekkora körét ily mindenfelől való
plasztikusságban tárná fel. Mint társadalom-rajz a Szinek és évek
mindenesetre a legnagyobbszabású magyar regények közé tartozik.
Kaffka Margit látásában van valami objektivítás, amely sokszor szinte a
kegyetlenség és kegyelettelenség hatását teszi. Olyan dolgokat rajzol,
amelyekhez valamikor lelkileg is köze volt, de nagyon messze elszakadt
tőlük, nagyon is magasra fölébük került s úgy néz rájuk, mintha valami
tőle egészen idegen világot nézne. Minden van benne: megértés, elnézés,
megbocsátás; megvan az a megnyugvás is, hogy minden úgy történik, ahogy
történnie kell, csak az elfogultság nincs meg, amely a szeretetből
fakad. A nagyon éles, penetráló intelligencia hűvös fénye ez, amely
pótolja a veleérzést, de csak pótolja és nem feledtetheti el hiányát. Ő
benne is megvan az, ami a Mária évei hősnőjének tragikuma: a mindig
résen álló, önmagát soha egy pillanatra sem felejtő tudatosság. Ez a
különös vonás adja meg sajátságos hideg ragyogását verseinek is,
melyekben mindig lefojtva vagy az öncontrollon átszűrve találjuk az
önkéntelenül feltörő érzést s regényeinek ez adja meg tulajdonképeni
alaphangulatát. Talán ez a legspecifikusabban asszonyi dolog Kaffka
Margit egész írói lényében. Csak asszonyok tudnak olyan mindent látó
kegyetlenséggel szólni mindenről, amin érzelmileg túl vannak, amitől
elszakadtak és különösen mindenről, ami asszonyi dolog. A mások dolgán
való megrendülés nem asszonyi kenyér; hiába beszélnek ezer év óta
asszonyi lágyságról, az élet legtöbb dolgában a férfi a lágyabb,
megindulásokra képesebb, impulzivebb, hangulatoknak könnyebben engedő.
Kaffka Margit pillantása az acél hegyességével, de az acél keménységével
is fúródik mindenbe és mindenkibe, – látva a módot, ahogy alakjaival
bánik, mindig az az érzésem van, hogy nem szeretnék a tolla hegyére
kerülni. Regényeinek egész hadseregnyi alakja közt nincs egy sem, akivel
lágyabban bánna el a többinél – legkegyetlenebbül pedig azzal bánik, aki
szemmelláthatólag lelkileg legközelebb áll hozzá: Máriával. Épen ezzel
árulja el azokat a kapcsokat, melyek tőle alakjához vezetnek.
Kegyetlensége nemcsak abban áll, hogy mindent meglát, hanem épen úgy
abban is, hogy mindent szavakba foglal. A szónak talán egy írónál sincs
olyan fontos szerepe, mint éppen ő nála. „A természet legdrágább
ajándéka a szó“ – ilyesformát mond a Szinek és évek-ben s a másik
regényben is ismételten előfordul, egész kis elméletté kiszélesítve ez a
gondolat. Az emberi élet túlnyomó része nem akcióban folyik le, hanem
szavakban s a szó lényegesebb az emberre nézve, mint a tett, – ez az
alapja ennek a gondolatnak. Objektiven nézve teljesen hamis alap, a szó
magában véve nem rejt életet, csakis valami akcióval kapcsolatban válik
élővé; az ember egész életét nem a szavakban öntudatra jutott belső
rúgók irányítják, hanem az öntudatlanok, a szó tudatosságáig sohasem
jutók. A szónak, mint életértéknek ilyen túlbecsülése csakis olyanoknál
lehetséges, akik az életet nem élik, hanem elgondolják, mint a Mária
évei hősnője s a nőknél éppen azért van a szónak nagyobb fontossága,
mint a férfiaknál, mert a nők a maguk korlátozottabb helyzetében sokkal
kevesebb alkalmat találnak arra, hogy teljes életet éljenek, tehát
szavakban pazarolják el fölösleg élet-energiájukat. Kaffka Margit női
mind töredék, csonka életet élnek s náluk csakugyan szavakba foszlik
minden. S éppen ebben a mindent-kimondásban, amely lelküket mintegy
üvegen keresztül láttatja, van meg a kegyetlenség: a minden sugarat
átbocsátó üveg hidegsége.
A szónak ez az uralkodása bélyegzi Kaffka Margit előadása módját. Innen
kifejezésének nagy szóbősége; mindent teljesen, tisztán akar látatni,
semmit sem akar a sejtésre bízni, tehát sok szóra, a jelzők, a mondatok
halmozására van szükség. Novelláiban ez néha modorosságokra vezet,
itt-ott regényeiben is, bár a Szinek és évek ebben a tekintetben is
legérettebb és legtisztább munkája. Itt a nagy szóbőség nagy
feszültséget is jelent s nem esik a tömörség rovására, nem csupán a
mindent kifejezni törekvést árulja el, hanem a mindent kifejezni tudást
is. A Mária évei nyugtalan szóhalmazása ismét más hatást kelt.
Összekapcsolódik az egész regénynek psychologiájával, hiszen itt nem is
történik egyéb, mint hogy Mária beszél – másokkal és magamagával – a
szerelemről és ezekben a beszédekben éli fel minden szerelmi képességét,
úgy hogy mikor tettre kerülne a sor, már nem marad semmije.
Beszédközben gyönyörü szók, szólások, ragyogó ötletek pattannak ki
Kaffka Margit tollából, nyelvének megragadó belső ritmikája van. A mai
magyar stilus legfinomabb művészei között kell őt emlegetni; nyelvi
készsége, anyagbeli bősége, ereje, egyéni zamata, az a simulékonyság,
amellyel a nyelv a mondanivaló tartalmához és hangulatához alkalmazkodni
tud – talán ez a legigazibb művészi vonás Kaffka Margit írásában. S mint
megfigyelésének s általában munkája egész tartalmának, a stilusának is
leginkább jellemzője az átéltség; minden szón, amelyet kimond, az élet
hamva érzik, a kimondó belső életével való kapcsolat s mondatai is
életet kapnak ebből a kapcsolatból. Stílusa roppantul feszült gondolati
életet árul el, mintha csak érintenie kellene az agyát, hogy dúsan
pattanjanak ki belőle a villamos szikrák. Mennyire ki tudja adni ez a
stílus nemcsak a dolgok tartalmát, hanem a hangulatukat is, annak fényes
példái a Színek és évek-ben a nagy tűzvésznek zakatoló rémülettel teli,
borzalomtól és valami szinte gyönyörteljes izgalomtól reszkető s mégis
szűkszavú leírása, vagy az a messziről hangzó melódiához hasonló
gyöngéd, ellágyult hangulat ugyanannak a regénynek talán legszebb és
mindenesetre legmelegebb jelenlétében, mikor az öregedő, fáradt,
elgyötört Magdához betér hajnali muzsikaszóval lánykori szerelmese.
Ennek a képnek szavaiban olyan visszasíró őszi hangulat bujkál, hogy
mindig és mindig elfogódottan gondolunk rá vissza.
*
Körülbelül Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az
író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz
művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyosságának teljes
megőrzésével. Elődei csaknem kivétel nélkül meglehetősen kompromittálták
az irónő nevet, amely selejtes minőségű és gyanús jóhiszeműségű írással
vált egyértelművé. Kaffka Margitot mindenekfelett írásának
becsületessége emeli ki; ő csak magát adja, a maga különös asszonyi
lényét, amely kissé még nyugtalankodva, magát jövevénynek érezve mozog
az új gondolatok világában, sokon meglepetten csodálkozik, amit a
messzebb gondolkodási tradiciójú férfiagy már rég magától értetődőnek
tart, sokat újra gondol, ami a férfi számára már régen végig van
gondolva, sok olyan problémával elbajlódik, ami már nem is probléma
többé, sokat vakmerőség számba vesz, amin a férfigondolkodás már régen
túl van. Ép ez az asszonyos álmélkodás, a gondolat dolgai iránt szinte
gyermekes kiváncsiság adja meg Kaffka Margit gondolatvilágának újságát
és frisseségét. Sok olyan gondolat, amelyet már rég hátunk mögött
tudtunk, ő nála új életet kap, mert másféle, másképen működő, asszonyi
agyon szűrődött keresztül. Irása néha úgy hat, mint valakinek hirtelen
öntudatra eszmélése: a lelkileg szunnyadó asszony-generációk hosszú sora
ébred fel benne és néz körül a világban, először hályogtalan szemmel.
Kicsit meg is részegszik ennek a hirtelen feleszmélésnek a kábulatától s
tobzódik újonnan felfedezett látó és gondolkodó ereje élvezésében.
Minden eredendő asszonyi képesség felfokozódik ebben a mohóságban és új,
eddig nem sejtett, de egészen asszonyra való képességek pattannak elő.
Ravaszkodó rejtőzködésébe olyan teljes lelki odaadás vágya burkolózik,
amely közvetlen egyenértékese a szemérmes, de fentartás nélküli testi
odaadás örök asszonyi erényének. Izgalmak dolgoznak benne, melyek a mai
asszonyi nem izgalmai, elégedetlensége, kritikája, lázadása mind az
asszonyi sors ellen tiltakozik. Még az irodalmi formái is, mintha nem
egy hosszú irodalmi tradícióból származtak volna hozzá, mintha magától
jött volna rájuk. Nincs ilyen asszonyias író több, talán az egész
világon.
(1913.)


LOVIK KÁROLY
Nemrégiben Lovik Károly egy önéletrajzában melyet a Pesti Futár számára
írt, csöndes iróníával állapítja meg, hogy dolgozik már vagy húsz év
óta, írt novellát, ujságcikket sok százat, adott ki könyvet tíznél
többet és soha a kritika érdemlegesen nem szólt róla, irodalmi társaság
nem vette észre, könyveit alig vette valaki. Szóval mindabból, az író
észre tudja venni, van-e munkájának valami hatása az emberekre,
foglalkoznak-e vele, figyelembe veszik-e a szavát, ő neki nem volt semmi
része. Az a visszhangtalanság, amellyel a magyar iró küzködik s amely
egyik főoka annak, hogy a magyar írás nem tud igazi és benső kapcsolatba
jutni a magyar élettel, az ő esetében a rendesnél is némább volt.
Most azonban, legutóbb, mintha változott volna ez is. Lovik Károlyt
kezdik észrevenni. Itt is, ott is bámuló szavakat hallunk róla, élvezői
támadtak, akik ki is mondják, mennyire élvezik, fiatal írók esküsznek rá
s a fiatal írók értékelését szankcionálja a tartózkodó s olyan írókkal
szemben, akik csak írók és semmi egyebek, rendszerint szigorú
magatartású Budapesti Szemle is, amely szívesen közli novelláit és róla
írta legteljesebben elismerő kritikái egyikét. Az a bizonyos százszavú
visszhang, amelyre az írónak olyan szüksége van, mint a színésznek a
közönség szeretet-nyilvánítására, még mindig csak kevés szavú, de ma
Lovik Károly sem szólhat olyan teljes visszhangtalanságról, mint még
néhány hónappal ezelőtt.
Aki ismeri Loviknak a kilencvenes évek közepe táján kezdődő írói
munkásságát, az kissé meg is lepődhetik, hogy mért csak most kezdik
észrevenni s mért veszik most észre, ha eddig nem vették. Nem látni
rajta a tehetség váratlan kiterjeszkedését, sem hirtelen felszökkenését,
új dolgai csak annyiban különbek a régieknél, amennyiben teljesebb
zamatú a télire eltett alma a fáról most leszedettnél: megférfiasodott,
kitelt a szava, biztosabb és nyugodtabb lett a keze és végkép
meghatározódtak a lelki perspektivái. Azért ugyanaz a szó, ugyanaz a kéz
és ugyanazok a perspektivák. Az egyes munkák közt semmi lényeges
színvonalbeli különbség. Az író nem változott, csak úgy látszik, a
beállítása változott és úgylátszik olvasói egy részének ízlése
változott. Az író nem tett egy lépést sem az emberek felé, akiknek
novelláit, regényeit írja, – megvárta, hogy ezek jőjjenek hozzzá.
Ez az úrias tartózkodás, az emberek véleményével való udvarias
nemtörődés a legjellemzőbb vonása Loviknak írásának is. Mikor az ő
munkáit olvassuk, – s ha az új könyve elébe tett jegyzék minden munkáját
felsorolja, akkor e sorok írója annak idején, megjelenésükkor
valamennyit olvasta – mindig ilyenformán marad meg bennük az író képe.
Egy hűvösen, előkelően tartózkodó ember, aki sokat ad a társadalmi
formák, a külső megjelenés korrektségére, gondosan ügyel arra, hogy
egy-egy kelleténél szenvedélyesebb gesztus, hangosabb szó, erőszakosabb
fordulat meg ne zavarja ezt a korrektséget s aki férfiúi
szemérmetességgel és úri self-controllal csak éppen annyit mutat meg
önmagából, belsejéből, kicsi és nagy lelki ügyeiből, amennyi
elkerülhetetlenül szükséges. Írtózik a feltünéstől, mint valami
közönséges dologtól, az eredetiség pózaitól s inkább eltűri, hogy mások
hatása alatt állónak látszassék, semhogy túlságosan hangsúlyozza saját
különállását. S éppen ezzel éri el, hogy mégis külön áll: nem megy
semmihez igen közel, nem bocsát semmit igen közel magához, nem olvad
bele teljesen semmibe, mindig ura marad önmagának és mondanivalójának.
Mégis mindig elárulja magát, bár semmit nem mond ki közvetlenül,
mindent, csak úgy éreztet, legnagyobb felindulásait közvetetten közli
velünk a hangjának modulációival, egy-egy önkéntelen, diszkrét, de
eláruló mozdulattal, egy-egy hirtelen és mindenbe bevilágító
hangsúllyal. Elegáns tartózkodása folytonos küzdelemben van az ember
természetes közlékenységével, hűvössége palástja alól nagy érzékenység
melegszik ki és biztosan, másíthatatlan zártsággal, szűkszavúan
odavetett formáin mindig érzik a kéz ideges remegése. Írói intelligencia
fékezi beszédét, ezzel tud fölébe emelkedni a „dolgok könnyei“-nek és a
maga könnyeinek, de ez alól a fölény alól valami megbékélt szomorúság
fojtott sóhajai szállnak fel. E kettőnek elegyedéséből lesz az irónia.
Az ilyen dispoziciójú emberekből lesznek a kellemes elbeszélők, akik
diszkrét hangon, külsejükben, mozgásukban, beszédjükben egyforma
választékossággal, hatásvadászat nélkül, mégis el nem ejtve semmi
hatást, ami az elmondandó dolgokból magukból jön, egyszerűen és mindig
finoman tudnak elmondani finom és elmés, kellemesen izgató és elegánsan
szomorú történeteket. Effélék lehetnek azok a francia marquisk és
vicomteok, akik finom illatú szivarral a kezükben, kényelmesen elvetve
magukat az angol karosszékben, a párisi nagyúri klúbok megértő
látogatóinak szórakoztatására mindig tudnak elmondani valami diszkrétül
meglepő történetet, – ha ugyan hinni lehet Maupassantnak és más francia
íróknak, akik ezekkel az előkelő clubmanekkel megismertettek minket.
Történeteikben nagy szerepet játszanak a szabad levegőn űzött férfias
testgyakorlatok, a vadászat, lovaglás, mindenféle sport s elbeszélők és
hallgatók mind szakértők bennük; szerepet játszik a galantéria, a
szerelem örök, fájdalmas játéka, az asszonyi nem örök, megoldhatatlan
rejtelmén való elcsodálkozás, egy kis diszkrét romantika is színezi a
történeteket, elmult időknek képei tünnek fel egy-egy pillanatra,
préselt virágok rég elföldelt szerelmeket hívnak vissza az életbe, de
mind e dolgok fölött valami halk, finom és bánatos illat lebeg, valami
csöndes lemondásnak az illata, az emberi dolgok illuzórius voltának az
illata.
Ezt az előkelő attitudeot lehet pózolni is és nem kell éppen messzire
menni, hogy meglássuk, hogy ez a póz mennyire ellenszenves és
kellemetlen. Aki azonban – mint Lovik – nem pózolja, hanem ez az igazi
természete, a természetéből folyó megnyilatkozási formája, amely, mint
mindennemű distinguáltság, rokonszenvet kelt még abban is, akinek
egészen más a természete, az ízlése, a kultúrája. Az attitude uriassága,
ha nem affektált, mindig lelki uriasságot is sejtet. Régi, az idegekbe
edződött és vérré vált kultúrára gondolunk, olyan kultúrára, amely nem a
nyilvánosság számára készült díszruha, hogy tetszés szerint lehetne
levetni és fölvenni, hanem maga a test, amely meghatározza az ember
minden mozdulatát, érzését és gondolatát. Ez a belső kultúra Lovik
minden szaván, minden mondanivalóján megérzik.
Ilyen dispozicióból ritkán fakadnak nagy dolgok, mert semmi sem áll tőle
távolabb, mint az erőszakos, vakmerő újítás és az elviselhetetlenül
súlyos problémákkal való viaskodás. Lovik a kis genre müvésze, a zárt
formájú novelláé, amely kicsiny réseket nyit és azon láttat meg inkább
mély, mint széles perspektívákat az életbe. Mondanivalói is inkább erre
a formára utalják; neki az élet jelenségeinek a hangulata a fődolog, az
a líra, ami a dolgokból és tényekből árad, amely mint valami finom pára
betakarja őket és éppen evvel mutatja meg igazi vonalaikat. Maguk a
történetek igen egyszerűek, csak a rajz pontossága teszi őket meglepőkké
és szimbolikusan jellemzőkké. Minden az előadáson múlik, a stílus finom,
halk muzsikáján, a mondatok ritmusán, amely a dolgok külső megjelenését
csak annyiban érezteti meg, amennyiben a hangulat közlésében szerepe
van: teljesen és tisztán adja ki belső természetüket. A rajz azért
nagyon pontos: nem az aprólékos, minden kicsi részletet egyaránt
konstatáló rajzolásmód pontossága, hanem az egyszerűsített, összefoglaló
vonalaké, amelyek csak azt foglalják magukban, ami jellemző és fontos,
de azt aztán megelevenítő erővel. Lovik egyike a legfinomabb
stilisztáknak: mondatai kristálytisztán peregnek, lágyan és halkan,
csillogva és néha színesen megvillanva, mint a gyöngyszemek. Minden
tudatossága mellett sem látszik meg a kiszámítottság: a stílus, a
mondanivaló formája mintha egyszerre születnék meg a mondanivaló
tartalmával, a gondolat készségesen, magától simul bele a szavakba, nem
maradnak hézagok, nem ejtődnek fölösleges szavak, – Lovik dolgaihoz
igazán nem lehet semmit hozzátenni és nem lehet elvenni belőlük;
organikus egészül tünnek fel a forma és tartalom pontos
összezáródásában.
A szélesebb formának kevésbé mestere. Néhány regénye tele van
finomsággal, különösen előadás dolgában, de hiányzik belőlük a széles
perspektiva és erősebben érzik, mint a novellákban, az író fogékonysága
idegen hatások iránt Egyik regényén (A leányvári boszorkány) kissé
zavaró módon éreztük Mikszáth Kálmán hatását, másokban Herczeg Ferencét.
Ezek a regények is tulajdonképen terjedelmesebb és szélesebb
részletrajzú novellák, de sem társadalmi, sem psychologiai hátterük nem
olyan mély és világító, mint némely novelláé. A nagyvonalú művészet nem
a Lovik genre-e, – finom, érzékeny kezű kis-plasztikus ő, aki az apró
művészi formák nemes és biztos alakításával tud közel jutni a
monumentalitáshoz.
Legkészebbnek, minden tulajdonságában legérettebbnek legutóbb megjelent
könyve[6] mutatja, amely már alig mutat rést, amelyen át útja nyílnék a
változásra változásra, önmaga megújítására.
(1914.)


SEBŐK ZSIGMOND
Sebők Zsigmondot mint Mikszáth tanítványát szokták emlegetni. Az is.
Talán közelebb állt Mikszáthhoz, mint a korából valók bármelyike: egy
ideig mellette ujságíróskodott Szegeden, ahova ő is idegenből került s
érdeklődve, kicsit a Mikszáth szemén át nézte a szegedi nép életét. A
népies iránti érdeklődését megtartotta akkor is, mikor Mikszáth
érdeklődése már más szférák felé fordult s a magyar paraszt rajzának
néhány tipikus vonása, melyet Mikszáth vett először észre s melyet tőle
tanult mindenki, megismerszik Sebők paraszt genre-képein is. Néha
egy-egy fordulat, egy-egy elmés közbevetés is emlékeztet a mai Sebők
írásában a Jó palócok és a kaszát vásárló paraszt – a legszaporább
ivadékú magyar írásmű – szerzőjére. Effélék: „A subás ember átillegett a
téren és eltünt egy akkor nyíló boltajtóban, melynek tábláján ezt
lehetett olvasni: Hitelszövetkezet. – Sejtettem – gondoltam magamban.
Úgy van, ez az ősmagyarokkal jött be.“
Ezt a Mikszáth-hatást azonban, melyen keresztülment csaknem mindenki a
közvetlenül Mikszáth után jött generációból, Sebők teljesen kiforrta,
már csak egy-két olyasféle apró vonás maradt meg belőle emléknek, mint
ahogy kora fiatalkorunkból átjön a férfikorunkba egy-egy diákos
szólásmód, amiről a hozzáértő ráismer, hol jártunk iskolába, még akkor
is, mikor minden iskola porát már réges-rég leráztuk magunkról. Sebőknek
már akkor, fiatal korában is megvolt a saját hangja és mondanivalója s
ma már csak ez hallatszik ki a szavából, tisztán, teljesen egyéni
mivoltában, mindenki más hangjától és mondanivalójától elkülönülten. Ha
azokat a novelláit olvassuk, melyeket Ifjúkor és néhány más elbeszélés
című legújabb könyvében gyűjtött össze, – egy bevégzett, önállóan
kifejlődött és mindenfelől elhatárolt körvonalú írói egyéniség képét
kapjuk.
A magyar tradicióból jött, abból, amely Jókaiból indult ki. Ez a
tradició a három egymás után következő nemzedékben érdekes fejlődésen
ment keresztül: a fonala, mely kezdetben csodálatosan sokrétű, de kissé
egyenetlen szövésű, fokonkint keskenyebb lesz, de egyúttal finomabb
szövésű is. A széles, minden dimenzió felé életkedvtől duzzadtan
kitáruló Jókaira a már jóval szűkebbre foglaló, de finomabb és
érzékenyebb ideg-kultúrájú Mikszáth következik, ő rá pedig a kilencvenes
évek írói, akik a kört még szűkebbre szorítják, de ezen a körön belül
még több kultúrát vesznek fel. Mint mikor a robusztus apáknak egyre
vékonyabb pénzű, de fogékonyabb idegrendszerű ivadékai következnek a
fajok örök degenerálódó processzusának folyamán. A lelkialkat
kisebbszerű lesz és egyúttal komplikáltabb. Jókai gondtalanul optimista
gyermekkacagása Mikszáth férfias, csintalanságában is könnyen
melancholiába vagy iróniába forduló derültségévé érik, ez pedig a Sebők
szomorkás mosolygásává.
A csöndes, halk, elmélázó szomorúság hangja csendül Sebők minden
írásából. Az ő emberei csupa apró, igénytelen emberek, akikkel apró,
igénytelen, mindennapi történetek esnek meg. Öreg parasztasszony, aki
unokája születését jelenteni s egyúttal okulárét venni megy be a városba
s az úton találkozik az öreg paraszttal, aki meg tizenhatéves lánya
halálát indult jelenteni. A hajóállomás szolgája és a kisvárosi rendőr,
akik élő csecsemőt találnak a Dunában, kinyomozzák a lányt, aki
beletette a vízbe a bibliai Mózes késői, de nagyon is korán jött utódját
s aztán ráboríják a fátyolt a dologra, mert hát az apa a polgármester
tulajdon fia. Az elzüllött mérnök, aki favágó lesz és ha ki akarják
emelni züllöttségéből, váltig visszaszökik bele. A szocialista
parasztlegény, aki emésztetlen szocializmusa ürügye alatt szerelmi
bosszúját hűti le… Csupa efféle alakok és történetek. Mind olyanok
azonban, mint a hirtelen, pillanatig tartó villanás az éjszakában, amely
ha csak egy szempillantásra is, megvilágítja az egész tájékot, mintha
hamar becsukódó rés nyilt volna a sötétségbe: az apró alakokon és
történeteken átvillan az élet nagysága, bonyodalmassága és leplek
hullanak le letakart titkokról.
Az egyes és esetleges dolgok mögötti összefüggéseket, mindennek, kicsi
dolognak, nagynak, egyetemességét megmutatni: ez Sebők novelláinak örök
tárgya. Az élet organikus valami, minden parányi részecskéje az egészet
tükrözi, – az az író művészet, a részecskéknek az egészhez való
viszonyát megmutatni vagy legalább megéreztetni. Sebőknél ez nagyon
finom munka: a novella minden szála többféle színt mutat, aszerint
ahogyan nézzük és minden szál számtalan új, még finomabb szálra
bontható. Fölfejteni ezeket a szálakat nagyon kényes, dolog, roppant
finom mikrotom kell hozzá, mert egyetlen rikítóbb vagy a többiből
kifoszló szál sincsen, valamennyi pontosan össze van hangolva, alig
lehet őket széjjelfejteni. Csöndes, szinte észrevétlen szavakban, halk
hangsúlyokban sokszor súlyós dolgok rejlenek, melyeknek súlyossága csak
utólag derül ki. Sebők olvasójának figyelmes, fogékony és kényesen
reagáló olvasónak kell lenni; aki lármás, erőszakos hatásokra van
berendezve, az épen azt ejti el, ami benne lényeg. S aki bármit is
elejt, az többé nem tudja megkapni az egészet, mert a legapróbb vonások
is szorosan összefüggnek, mindnek megvan a maga jellemző szerepe, mindre
szükség van a kép teljességéhez. Még az a körülményesség is, amellyel
néha tulajdonképeni elbeszélni valóját előkészíti, hozzátartozik
komponálása lényegéhez: gondosan, apróra meg kell csinálnia a levegőt,
melyben története lejátszik, mert ez a történet, így; csakis ebben a
levegőben játszhatik le s mert az aprólékos milieu-rajz minden vonása
valamikép belefűződik a tulajdonképeni történet szövetébe vagy pedig a
milieu és a történet összekapcsolódásából kél ki az életnek az a
tanulsága, amelyért az egész megiratott. Ez bizonyos párhuzamosságot hoz
magával: Sebők szeret úgy jellemezni, hogy két egymás mellé állított
alakot ragad meg, akiket egy-két vonás közössége hoz egymáshoz mind
közelebb, hogy aztán a mondani való során mindjobban egymáshoz
füződjenek, vagy két eredetileg egymással csak érintkező történet
fonódik egy közös személy tapasztalatain vagy érzésein át egymásba,
máskor mint kép és ellenkép vannak az alakok és történeteik egymás mellé
állítva. Az első mód érdekes példája az A két piros című novella, az
öreg parasztasszony és parasztember egymás mellett haladó történetével,
mely csak a véletlen találkozás révén fonódik egymásba, mint két külön
szálból összefont fonál: hol az egyik kerül fölülre, hol a másik,
könnyen szét lehet őket bontani, de amíg együtt vannak, egy fonalat
alkotnak. A parallel történetek összefonódása az Ifjúkor című
novella-sorban látható legjobban: itt az író együtt, egyszerre mondja
el, ahogy emlékében összeszervesedett, a maga kamaszkora botorkáló
tapogatózását az előtte nyiladozni kezdő életben, mely meghozza első
szerelmi válságát és öreganyja történetét, akinek lelkén rideg, kemény
kéreggel hegesedett be egy folyton fájó seb, legkedvesebb gyermekének,
fiának nyomorúságos elpusztulása. (Ez a novella-sor, tulajdonképen
koncentrikus perspektivájú képekben egységes novella, körülbelül a
legszélesebben kihangzó és legmélyebb intimitású dolog Sebők minden
írásai között.) A kép és ellenkép konstrukciójára A mennyei orgonabokor