Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 11

a Búcsú a naptól és a Hosszú éjjel címűekben (az utóbbit úgyszólván
közvetlenül halála előtt írta) – még egyszer visszatekint azokra a kínzó
kérdésekre, amelyek egész életében gyötörték, még egyszer megforgatja
elméjében a lét halhatatlan problemáit, de már nem az egykori
indulattal, nem a semmibe belenyugodni nem tudó lélek vívódásával, hanem
a változhatatlanban megnyugodott, kitisztult lélekkel, megvilágosodott
elmével, az élettől való végleges elszakadás elborongó bánatával. E két
költemény teli, tiszta hangjában lebben át lelke a díszharmóniákkal teli
életből a halál mindeneket feloldó harmóniájába. S aki csak a legritkább
esetekben tudta megtalálni a kifejezés teljességét, a halál közelségében
fölemelkedik a formai művészet magasságára. Két utolsó versében
kristályosan, biztosan halad együtt a szó a gondolattal, amelyet a maga
teljes valóságában ad át tudatunknak, a hozzátapadó hangulattal együtt.
Vajda János költészete az önmagába sülyedt ember lírája. Aki, mint ő,
soha nem tudta megérteni, önmaga előtt tudatossá tenni sem a világot,
sem saját magát, aki nem tudott szervesen összeforrni semmivel és nem
tudott uralmat nyerni sem önmaga, sem az őt körülvevő dolgok felett, –
az önmagába menekül és önmagában elmerülve keresi az élet minden
megoldását. Minden, ami van a világon, alaktalanúl, ködszerűen gomolyog
körülötte, az egyedüli pozitív, megfogható valóság egymaga ő. De mivel
ez a valóság is körül van véve megoldhatatlan rejtelmekkel, folytonos
nyugtalanságok közt, belső viharról belső viharra vergődik és nem tud
megállapodásra jutni.
Ezért maradt Vajda egész életére kiforratlan költő. Nem volt világos,
körvonalozott tudata semmiről és ezért nem tudott semmit önmagában
tisztázni. Egész költészete a felelet nélküli kérdések, az eldöntetlen
harcok költészete. Minden verse új csatára hívja lelke katalaunumi
kísérteteit és mindegyikből diadal nélkül, végleges vereség nélkül hozza
vissza őket, meglapulva új csata jöveteléig.
Ezért nincs benne igazi fejlődés sem: öregkori verseiben ugyanazon a
ponton van, mint a fiatalkoriakban, sem a kérdéseire való feleletekhez
nem jutott közelebb, sem a formák művészi megoldásaihoz. Egész
költészete egy helyben topogás, előrejutás nélkül. Egy-egy pillanatban
meg tudja közelíteni a művészi teljességet, de öregkorában sem
gyakrabban és jobban – igaz, hogy ritkábban és kevésbé sem – mint fiatal
éveiben. Verseinek abban a válogatott gyüjteményében, melyet ő maga
állított össze élete végén, 1895-ben s melyben meglepő kritikával
végzett selejtező munkával gyüjtötte össze mindazt, amit verseiből
maradandónak, költői pályája megítélése szempontjából fontosnak tartott,
– nem ragaszkodott szorosan az egyes versek időrendjéhez. Magukból a
versekből, akár tartalmukból, akár formájukból teljesen lehetetlen volna
csak nagyjában is megítélni, melyik való korábbról, melyik későbbről,
annyira egyhúrról való valamennyi s annyira nem nyert s nem is vesztett
biztonság dolgában a kéz, amely a húrt pengette. És ha könyvét betéve át
akarjuk gondolni verseit, észrevesszük, hogy összeolvadnak
emlékezetünkben. Egy-egy hang, egy-egy kép, egy-egy gondolat, néha csak
szó felvillan emlékezetünkben, néhány vers is különválik a többitől s
önállóan cseng bennünk, – az egész költészet, mint egyetlen alaktalan
tömeg gomolyog agyunkban, mint egy vége-érhetetlen monológ, amelyben
nincsenek szünetek, elválasztó pontok, csak ellankadások és
fellendülések, amelyben összefolynak a formák és egymásba olvadnak a
valőrök. Az olvasó is olyan lesz ezzel a költészettel szemben, amilyen a
költő: tudatosság nélkül való.
Az önmagába roskadó tudatosság-hiány tette, hogy Vajda csak alkotása
ritka pillanataiban tud művészi egészet adni. Alig van tíz verse, amely
teljes hatással hozza ki mondanivalóját, a többi mind csupa
egyenetlenség, csetlés-botlás. Nagyszerű lendületű sorokat prózai
ellapulások húznak le, életerős eszmék fennakadnak egy rímen és a
legszebb színeket fakulttá teszi egy odafércelt rikító folt. Vajda
legtöbb költeményében vannak fordulatok, képek, amelyek csakis egy
geniális költő agyából pattanhattak ki és majd mindegyikben akadnak
olyan kisiklások, melyeket bármely tucatból való versfaragó játszva
eltudna kerülni. Némelyik vers olyan, mintha ketten írták volna: egy
zseniális költő és egy esetlen rigmus-gyártó, annyira idegenek
egymástól, annyira egyenetlenek az egyes részletek. Néha
háromszor-négyszer is nekigyűrkőzik ugyanannak a gondolatnak és
mindannyiszor tehetetlenül esik vissza. Mint a dadogó, néha tisztán,
folyamatosan, sőt szépen, kifejezően tud szólani, aztán egyszerre
elbotlik a nyelve és elveszti az uralmat fölötte. Technikája is néha
bosszantóan kezdetleges, soha nem tudott eljutni még az átlagos jó
verselésig sem, melyet gyakorlattal és kitartással mindenki
elsajátíthat.
Megvolt benne a nagy költő néhány igen fontos tulajdonsága, néhány ép
oly fontos tulajdonsága azonban teljesen hiányzott belőle. A lángész és
a kontár csodálatos, megdöbbentő keveréke, amilyennek alig találni
párját az irodalmakban. Egy hatalmas, nyers márványtömb, melynek egyes
részeit nagy művész keze faragta ki csodálatos tökéletességűre, más
részei megmaradtak a maguk nyers bárdolatlanságában. A teremtésnek egy
érthetetlen töredék-műve, amelyet ott hagyott félbe, ahol a tökéletesség
utolsó véső-vonásait kellett volna megtenni rajta.
A magyar irodalmat mindenesetre nagy, új szépségekkel tette gazdagabbá.
Legalább tíz olyan költeménye van, amelyek egész líránk leges-legjavából
valók. Többi verseiben is egész tömege van olyan szépségeknek,
amelyekhez hasonlókat csak nagyon kevés költőnk képzelete tudott
létrehozni. Ha verseire visszagondolunk, mintha mindúntalan színes,
kápráztató tüzek lobbannának ki a hamuból és bevilágítanák egy-egy
pillanatra az egész tájékot. Alig van magyar költő, akiben több volna a
lendület a líra nagy stílusához és ha lendületét mindúntalan lehúzzák is
belső nagy tökéletlenségei, igen gyakran bámulatos erejű kilendüléseket
mutat. Élete és költészete egyike azoknak a cselekménytelen, nagy belső
tragédiáknak, melyek mellett nem lehet megrendülés nélkül elhaladni.
(1912.)


EÖTVÖS (GONDOLATOK EGY TANULMÁNYHOZ)
Nem kell éppen a százévi évforduló naptári alkalma hozzá, báró Eötvös
József mindennap aktuális ma is. Akárhova nézünk, a magyar élet akármely
területére, még ma is mindig találkozunk vele: majd minden politikai,
társadalmi és kulturális intézményünkhöz vagy ő adta az első
gondolatokat, vagy ő vetette meg az alapjukat, vagy ő csinálta meg őket,
vagy legalább is benne volt a csinálásukban. Amit hetven-nyolcvan év
alatt kultúra dolgában csináltunk, azt mind vagy ő gondolta ki, vagy
legalább gondolkodott róla, ami megoldatlan problémánk van, annak
probléma voltát már ő is felfedezte és próbálta a maga módja szerint
keresni megoldása módját. Ahogy az egész modern gondolatvilág
embrionálisan benne van Rousseauban, úgy van benne az egész magyar
gondolatvilág Eötvösben. Nem hiába indult ki Rousseauból s igézete alatt
maradt egész pályáján, – igazán rousseaui lélek volt, folyton,
izgatottan gondolkodó, a gondolatok nyugtalan egymásra halmozódásával
túlfűtött világboldogító, aki szüntelenül érzi az egész emberiség és
benne minden egyes ember fájdalmait, vágyait és hiányosságait és
agyveleje szüntelenül azon dolgozik, hogy mikép lehetne mindezeken
segíteni. Alaptermészete a rousseaui szentimentális humanitás, amely
vele érez mindenki bajával, felháborodik minden igazságtalanságon,
felizgatódik attól a legigazságtalanabb látványosságtól, melynek élet a
neve, keresi a világrend megtalálhatatlan harmóniáját és azzal próbálja
helyre állítani a maga egyensúlyát, hogy mindig a gyöngék, az
elnyomottak és a szenvedők pártjára áll. Folyton filozófiai eszmmékkel
bajlódik, holott nincs benne semmi a filozófus temperamemntumából, mert
belsejében minden lírává olvad és minden gondolata lírailag színezve tör
elő lelkéből. Folyton művészi formákat keres, holott nem művészi
természet, mert kevés érzéke van a konkrét, az egyéni, a megfigyelés, a
művészi értelemben vett reális iránt, amit megérez, az rögtön
absztraktióvá sűrűsödik elméjében. A tudomány, a költészet, a cselekvés
határai elmosódnak benne, mindig van benne valami mind a háromból. Egyik
irányban sem differenciálódott, a benne egyesülő irányok nem
szervesülnek össze nagyszabású szintézissé, mint az igazi nagy
filozófusokban és az igazi nagy költőkben, hanem egymásba szövődve,
külön-külön, elválaszthatóan és megkülönböztethetően elegyednek. Talán
nem is volt Rousseaun kívül annyira rousseaui lélek, mint Eötvös. Csak
épn Rousseau gyermeteg, mindenen a ma világba lépett gyermek módjára
elképedő és mindent egy gyermek öntudatlan naivitásával újra gondoló
közvetlensége tompult benne az élet dolgain tépelődő aggodalmaskodássá.
A magyar életben magában álló alak. A magyar agyvelő, amely évszázadok
óta tunyán, gondolattalanul tenyészett s mikor lassacskán derengő
félöntudatra ébredt, akkor is beérte idegen gondolatok félénk,
lassankint nekibátorodó utángondolásával, ő benne jutott először
öntudatára a gondolkodás gyönyörének és a gondolkodás kínjának.
Eötvösben egyszerre egész raja lebbent fel a gondolatoknak, amelyeket,
ha nem is ő gondolt ki először, de átélte valamennyit, átmelegítette a
maga lényén, új, egyéni, saját életet adott nekik és belemélyesztette
őket a magyar élet talajába. Ő az első gondolkodó magyar a szónak igazi
értelmében, ahogy Széchenyi volt az első cselekvő magyar. S máig is ő a
leginkább gondolkodó magyar, azóta sem volt emberünk, aki annyi
gondolatot termelt s dobott bele a magyar életbe s akinek általában
annyira a gondolkodás volt a élete. A negyvenes évek nagy politikai
átalakulásához ő szállította a legtöbb eszmét; azt lehet mondani, Eötvös
az egész nemzedék helyett gondolkozott. Semmi sem jellemzőbb, minthogy
gondolatai, melyek kezdetben idegeneknek, koraiaknak, aktualitás
nélkülieknek tetszettek, igen rövid idő alatt, három-négy év, sőt
sokszor rövidebb idő alatt is megértek a megvalósulásra s meg is
valósultak. Ő, az utópista, bizonyult az igazi gyakorlati gondolkodónak
s ő, a külföldi példákon és külföldi tanulmányokon induló elmélkedő
látta meg leghamarább a magyar élet szükségleteit. Eszméit mások
valósították meg, akik hajlandók voltak megfeledkezni arról, hogy amiket
megvalósítanak, azok az Eötvös eszméi, de Eötvös már akkor új eszméken
tépelődött, mert folyton működő agyveleje nem ismert szünetet. Annyira
átgondolatlan, kritikailag feldolgozatlan volt az egész magyar élet,
hogy akármerre nézett, mindenütt új gondolatok támadtak benne, a
mindenüvé a javítás szándékával nézőben.
A mai korban talán szervesebben alakult volna ki egész valója. Talán
teljesen a tudomány felé fordult volna, talán felemelkedett volna a
nagyszabású költészet magasságaiba. Mai életünk már megadja a
lehetőségét annak, hogy a gondolatok embere bármely tér felé
koncentrálja magát és bármely téren nagyot és hasznosat művelhessen.
Eötvösnek a maga idejében, akármennyire nem volt a politikára termett
természet, okvetlen a politikára kellett adnia magát, mert csakis ott
volt szükség reá, tehát csakis ott fejthette ki magát. Mi helye lett
volna abban a politikailag izgatott és csakis politikában élő korban az
elvonult tudományos gondolatnak? Mikor még a költők is át voltak hevülve
politikával s a történetírás is teljesen politikai célok és politikai
szempontok igazolását tűzte maga elé. S olyan humanista szellem, mint
Eötvös, akiben a gondolkodás szenvedélyénél csak a magát hasznossá tevés
szenvedélye volt erősebb, még kevésbbé maradhatott a tisztán tudományos
gondolkodás hűvös magaslatain, csak gondolataival törődve, nem pedig
gondolatainak az életre való hasznosságával is. De nem maradhatott a
költészet virággyüjtő szépségeinél sem, mert búzát kellett vetnie, hogy
a kalász-éréskor jövendő aratóknak legyen mit learatni. S a költőt, aki
mégis csak benne élt, a magvetés szolgálatába hajtotta; hadd tegye magát
hasznossá, segítsen érlelni a magvakat. Az olyan lázasan tevékeny
korban, mint az övé volt, eszközzé vált az is, ami tulajdonképen
természete szerint az önmaga célja lett volna.
Európéerek, a nyugati műveltséget ismerők és a nyugati intézmények és
eszmék iránt lelkesedők voltak előtte is, mellette is, de ő az első
igazán európai magyar. Európaibb Széchenyinél is, mert teljesebben és
egyetemesebben vette fel magába az európai kultúrát, nem maradt előtte
idegen egyetlen eszméje és egyetlen törekvése sem. S nem a tanítvány
attitudejében állott ezzel az európai kultúrával szemben, mint Széchenyi
is, hanem a benne élő s alkotólag résztvevő kultúr-ember attitudejében.
Annyi és olyan köze volt a nyugati kultúrához, mint akármelyik hozzá
hasonló sorsú és képességű német vagy angol embernek. A magyar politikai
gondolkodás és a magyar irodalom benne emelkedik igazában európai
színvonalra. Annak a szellemi golfáramlatnak, amely akkor egész Európán
végigömlött s meghatározta az egész kor szellemmi karakterét, ő volt a
legkeletibb hulláma. Rousseauból kiindulva, a byroni mélabún, a kor
egyetemes gyermekbetegségén átesve, törvényszerűen fejlődött az
irodalomban a romantizmusig, s a politikában ennek egyenértékeséig, a
liberalizmusig. Eötvös mind a kettőbe beolvasztott valamit az angol
utilitarizmusból, ami egész világfelfogásának humanisztikus és szociális
ízét adja meg. Az európai kultúra ily teljességének magaslatáról
belenézve a magyar életbe, jobban meglátott minden hiányt, hézagot,
jogtalanságot és szegénységet, mint azok, akik egészen a magyar
levegőben éltek, s csak onnan tekintgettek ki Dévényen túlra. Ezer
dolog, ami a szellemileg itthonülőknek magától értetődő, természetes,
változhatatlan és változást nem is kívánó volt, őt izgatta és bántotta s
változás után kiáltozott benne. Élesebben látta a magyar élet
bűneit-bajait, mint más, mert nem volt bennük elfogulva. Mindenki tudta
például a megyei rendszer bűneit és hibáit és mégis mindenki mint valami
fetist imádta a vármegyét. Eötvös mert először általános rohamot
indítani ellene, mert csak ő látta meg, hogy itt nem szimptomatikusan,
toldó-foldó intézkedésekkel gyógyítható bajokról van szó, hanem maga a
szervezet beteg s nem lehet addig rendszeres reformja a magyar életnek,
amíg ezt a beteg szervezetet ki nem küszöbölik belőle. Bizonyos dolgokat
kívülről kell nézni, hogy az ember jól megláthassa; Eötvös is azért
látta meg olyan pontosan a magyar élet szükségleteit és betegségeit,
mert kissé kívülről nézte, egy nyugateurópai kultúr-ember szemével.
S kívülről nézte a magyar életet azért is, mert nem volt szorosan
hozzánőve a hagyományos magyar társadalmi osztályok egyikéhez sem.
Nemcsak műveltségével vált el tőlük, hanem származásával és helyzetével
is. Az arisztokráciából származott, de nem a nagybirtokos
arisztokráciából, amely éppen nagybirtokos érdekeinél fogva tömörült egy
egységes társadalmi osztállyá, hanem a hivatalnoki arisztokráciából,
amely a nagybirtokos arisztokráciával mérsékeltebb vagyonánál fogva csak
lazább természetű érdekkapcsolatokban állott, a középnemességtől pedig,
melyből eredetileg kiemelkedett, a városi élethez idomított másféle
életmódjával, magasabb műveltségével, arisztokrata voltával és külön
érdekeivel többé-kevésbbé elidegenedett. Arra pedig ez a hivatalnoki
arisztokrácia nem volt elég erős és nem volt elég számos, hogy különálló
társadalmi osztállyá szervezkedjék, – így tehát bizonyos osztályközi
állást foglalt el. Eötvös ennél a helyzeténél fogva mentes maradt
azoktól az osztályelfogultságoktól, melyek Széchenyiben is megvoltak a
nagy arisztokrácia, Kossuthban pedig a köznemesség irányában. Ezért
látta meg olyan jól az összes osztályok bűneit és bajait s ezért tudta a
Falu jegyzőjé-ben olyan – akármit mondanak is – hű, pontos és valószerű
képét megrajzolni a magyar vármegyének az arisztokrata főispántól az
analfabéta bocskoros nemesig s ezért fordult őszintébb, fenntartásoktól
mentesebb hévvel az elnyomott föld népe felé, mint akárki más. Anélkül,
hogy a szó igazi értelmében demokrata lett volna, a lázadásig fel tudott
izgatódni a jobbágynép százados elnyomatásán; különben szenvedélyesség
nélküli hangja jóformán csak akkor izzik szenvedélyessé, ha erről szól
és vasvesszővel sietteti az időt, amely meghozza a sok százados bűnök
jóvátételét. Kívülről néző helyzeténél, osztályhoz nem kötött voltánál
fogva látta a magyar társadalmat egész osztályok szerinti
rétegezettségében: az osztályok bűneinek és szenvedéseinek
visszatükröződését az egyesek sorsában, az osztályok harcát az
intézményekben. A Falu jegyzője a magyar kiváltságos osztályok s
különösen a vármegyei nemesség kritikai képe, a Magyarország 1514-ben a
magyar történelem egyetlen nagy osztályforradalmának rajza. Eötvös látta
először a magyar társadalmat a maga különleges szociális
tagozottságában, ahogy azóta sem látta senki. Munkásságának szociológiai
fontossága még ma sincs kellő világításba helyezve, ami nagy mulasztása
szociológiai kutatásunknak.
Eötvös gondolkodásának az adja meg sajátságos jellemét, hogy nála a
gondolatot mindig valami érzelmi megindulás indítja meg. Ebben is
hasonlít Rousseauhoz. A lélektani folyamat nála ilyenformán megy végbe:
meglátja az élet valami jelenségét, amely valami érzést, legtöbbnyire
szánalmat vagy részvétet kelt benne. A kiinduló pont tehát az érzelmi
ember kiinduló pontja. Fájdalmas érzésétől szabadulni akar, tehát módot
keres, hogy mikép lehetne megszüntetni az okokat, melyek megindulását
előidézték. Az érzésből ezzel áttér a gondolkodásba. Mikor a gondolat
megvan, akkor keresi megvalósításának módjait, – innen ered nála a
politikai cselekvés vágya. Igy megy végbe a költői művet nemző lelki
folyamat is; az érzés mindig és pedig hamar átolvad reflexióba s a
cselekvést itt a minduntalan előtörő tendencia helyettesíti, az olvasó
meggyőzésére, cselekvésének maga felé hajlítására való törekvés. Ezért
nem lehetett soha művész a szó igazi értelmében, pedig sok megvolt benne
a művész anyagából. A felindulás, az érzelmi forrásból szakadtság
azonban mindig meglátszik minden gondolatán s innen van gondolkodásának
páthosza, amely bizonyos költői szint ad olyan gondolat-sorainak is,
melyek látszólag messze esnek minden költészettől. Gondolatai úgy, ahogy
keletkeznek, sorakoznak mondatokba: az olvasó előtt, szemeláttára
gondolkozik s innen mondatainak terheltsége, mely azonban lassú
nehézkessége mellett is néha művészi hatásúvá tud lenni. Nem stiliszta,
de gondolatának néha olyan lendülete és súlya van, amely lendületet és
súlyt ad a kifejezés formájának is. Ahhoz azonban, hogy a nagy stílushoz
eljusson, hiányzik belőle a szenvedély: sokkal hamarabb válik benne
minden reflexióvá, semhogy szenvedéllyé tudjon hevülni.
Mint írót nem annyira az ember érdekli, inkább az emberi csoportok, a
társadalmi osztályok, voltaképen az egész emberiség. Psychológiája ezért
nem gazdag és nem mély, ellenben a tömegeket erővel és igazsággal tudja
rajzolni. S ugyanezért inkább típusokat ábrázol, akikben szélesebbkörű
emberi közösségek tükröződnek, mint különlegesen bélyegzett egyéneket. A
maga módszerén belül azonban megközelítette, bizonyos tekintetben azt
mondhatni, jobban, mint bárki más magyar író, a regény csúcspontját:
nagy összefoglalásban, hatalmas képét tudta adni az élet nagyarányú
darabjainak. Az ő regényeiben tükröződik nálunk először s maig is csak
részben felülmultan az élet s különösen a magyar élet egy egységes
világnézet kereteibe összefoglalva. Nemcsak a magyar regény, hanem
általában a magyar irodalom ő benne jut először európai érvényre. Az ő
regényei voltak a magyar irodalom első termékei, melyek a külföldön is
hatást tettek, nagy olvasóközönségre és irodalmi megbecsülésre találtak.
Vele vonult be irodalmunk az európai kultúra közösségébe s még ma is –
másod, harmadmagával – ő képvisel itt bennünket a legtöbb nyomatékkal.
(1913.)


KAFFKA MARGIT
Kaffka Margitról csak most, két regényének megjelenése után vesszük
észre, hogy ő, aki mint különös, ideges, lelkendező nyugtalanságú és
zárkózottan rejtezkedő lírájú versek és erősen, de rendszerint
elnagyoltan kidolgozott, belső rezgésekkel teli, a dolgokat a fényszóró
fénysávjaihoz hasonlóan megvilágító novellák írója állt előttünk,
tulajdonképen regényírásra termett író. Verseiben, novelláiban majd
mindig találtunk olyan dolgokat, amelyek kikívánkoznak megszabott
korlátaikból s szélesebb lendületű forma felé kívánkoznak: alakokat,
amelyek egy-két pontjukon a divináció biztosságával vannak megjelenítve,
mégse tudnak teljesség híján egészen megelenedni, történeteket, melyek
vázlatosaknak tünnek fel, helyzeteket, melyek mögül hiányzik a széles
hattér. Csalódtak azok, akik ezt az író ereje fogyatékosságának
tulajdonították és csalódtunk, akik azt hittük, ezeknek a
disszonanciáknak feloldódására egy további fejlődésre van szükség. Most
látjuk, hogy nem a készség, nem is az eszközök feletti uralom hiányzott
belőle, hanem a neki való forma, amelyben teljesen, külső korlátok és
feszélyező megkötöttségek nélkül beszélheti ki magát. Ebben az utólagos
megvilágításban egész máskép látjuk novelláit is, mint azelőtt: egy
részük úgy tünik fel, mint elnagyoltan kidolgozott, novellává préselt
regény, másik részük mint összefüggéséből kikapott s új összefüggésbe
erőszakolt regényfejezet és csak kisebb részük az, ami akart lenni:
igazi novella, mely koncepciójánál, a mondanivalója természeténél fogva
novella, nem pedig külső körülményeknél vagy az író novellaírási
szándékánál fogva az. A maguk nemében kiváló, nem egyszer fényes munkák,
de legtöbbjüket akkoriban bizonyos kielégítetlen érzéssel tettük le. Sok
szépet, sok értékeset kaptunk belőlük, de azt az érzést is, hogy ezeken
kívül még többre is lett volna jogunk.
Most aztán a teljesség, a kielégítettség érzését is meghozták regényei.
Egy százféle megkötöttségből hirtelen, egyetlen iramodással kibontakozó
tehetséget látunk regényeiben, amelynek fővonásai már eddig is
ismeretesek voltak, de egész sereg olyan új, meglepő vonás került
hozzájuk, melyekről még az író legjobb ismerőinek is alig lehetett
fogalma. Ez a kibontakozás, eddigi írói valójának ez a
megtöbbszöröződése úgy hat, mint egy nagy fellélegzés: végre rátalált a
módjára, hogy mikép adhassa ki magát egész valójában, egész
sokszínűségében, – megtalálta azt a formát, amelyre rendeltetve van.
Innen regényeinek, különösen az elsőnek, a Szinek és évek címűnek
meglepetésszerű hatása mindenkire, aki Kaffka Margit eddigi munkáit
ismerte. Móricz Zsigmond czikke, melyre a Nyugat olvasói még emlékeznek,
ennek a meglepetésnek a felkiáltása – még pedig sokak meglepetéseé.
Kaffka Margit tehetségének lényege a megfigyelés. A megfigyelés abban
áll, hogy az ember agyveleje állandóan gyűjti magába öntudatosan, de
legtöbbnyire öntudatlanul a látott, átélt, tapasztalt dolgok tömegét,
ezek hosszú ideig elrejtőzve szunnyadnak valahol tudata alatt,
ismeretlen mélységekben, de egyetlen képzettársulás vagy másféle
vegyrokonság nyomására hirtelenül felébrednek és a tudat előterébe
nyomulnak olyanformán, mint ahogy egyetlen elefántcsont-gomb megnyomása
után a mindenfelől összefutó villamosvezetékek mentén egész óriási
rendszere gyullad ki a villamoslámpáknak. A dolog azon múlik, hogy
azoknak az elraktározott életbenyomásoknak van-e elegendő rejtett
energiájuk, amely az adott pillanatban a felszínre lendíti őket, mint
ahogy a nyomással mozgásba jutott áram kilobbantja a lámpák fényeit.
Akiben ezek az áramok erősek, abban könnyen és nagy számban támadnak fel
az elraktározódott képzetek, azt erős megfigyelőnek nevezzük s az
csakugyan élesebb megvilágításban látja a dolgokat, mint más, akinek
emlékképei nehezen vagy egyáltalán nem tudnak a kellő pillanatban
kezeügyébe jutni.
A megfigyelés a művészetben analitikai, apró részletekkel jellemző
módszert jelent s minden irodalmi forma között a regény a leginkább
analitikus természetű, megfigyelésre utalt. A nagy regényírók mindig
nagy megfigyelők is és mindenki, akinek lényege a megfigyelés,
előbb-utóbb a regényre terelődik.
Kaffka Margit regénye – maradjunk egyelőre a Szinek és évek-nél – az
apró megfigyelések rendkívüli tömegéből van összerakva. Az egész
tulajdonképen nem egyéb, mint egyetlen asszony élettörténete, azoknak a
lelki, gazdasági és társadalmi bonyodalmaknak a története, melyekből ez
az asszonyi sors kialakúl s egyúttal története azoknak a rezonanciáknak,
melyeket ezek a bonyodalmak az asszony lelkében keltenek. Minden, ami a
regényben történik, erre az egyetlen asszonyra van vonatkoztatva, az
olvasó mindent ennek az asszonynak a lelkén keresztül lát. Ennek
megfelelően kitünő érzékkel van megválasztva a forma is: az asszony maga
néz vissza, mindenbe beletörődött s mindenből kimaradt öregségében,
életére s úgy mondja el annak eseményeit, ahogy most utólag elfeledett
vagy eddig soha tudatossá nem is vált benyomások nyomán feltámadnak
benne. Eleitől végig az ő szemén keresztül látunk mindent, csak olyat
látunk, amit ő átélt és látott. Ezzel a dolgok maguktól, organikusan
lépnek kapcsolatba vele magával. Ő pedig, a főalak, teljes, minden
oldalról való megvilágítottságában áll előttünk. Nemcsak látjuk és
értjük élete folyását, hanem vele együtt átéljük úgy, ahogy ő is
viszatekintésében újra átéli. A végén aztán az egész történet: az
asszony alakja és sorsa úgy áll előttünk, olyan mindenfelől
megvilágitott teljességben, hogy az egész teljesen az élmény hatásával
van ránk. Ez a teljes megvilágítottság pedig az apró, sokszor egészen
aprólékos részletek roppant tömegéből keletkezik. A regényírónak, hogy
mondanivalóját az olvasó élményévé fokozhassa, részletesebben és
pontosabban kell a dolgokat felmutatnia, mint ahogy az élet a maga
dolgait felmutatja, mert csak ezzel egyenlítheti ki a differenciát a
valóság és a valóság illuziójának hatása között.
Az ilyen részletekben való ábrázolás szükségszerűen magával hozza a
rajznak realisztikus voltát: minden valóságokra bomlik, az egész
történet számtalan apró történetnek eredő vonala s mindig meglátszik
rajta ez az összetevődött volta. Semmi rendkívüli dolog nem történik:
Pórtelky Magda élete egészen közönséges izgalmaknak, beletörődéseknek,
viszontagságoknak, bajoknak a története – ezer meg ezer magyar
kisvárosban élő, a szegényedő és degenerálódó, belsőleg is elgyengült,
társadalmi és erkölcsi tartalékaikat elköltő úri osztályból való magyar
asszonynak a története lehetne. Báli diadalok, egy fellobanó és
félbemaradt szerelmes felhevülés, beletörődés a házasságba egy
kelletlenül fogadott, de aztán könnyen elviselhetővé váló férjjel,
kisvárosi jólét és apró társasági sikerek, bosszantó, dacosan provokált
és mégis rettegett pletykák, hirtelen összeomlás a férj
öngyilkosságával, vergődő, akarat és céltudatosság nélküli, az ötleten
túl alig jutó kisérletek valamiféle exisztencia alapítására, egy
szavakban, hosszú levelekben kimerülő szerelem, menekülés az új
házasságba, amely sívár, ideget ölő, lelket elsilányító civakodásokba
fullad s végül megszelidült, tompa, mindent megértő, semmit sem bánó,
mindent mintegy kívülről, idegenül néző öregség – egy asszony élete.
Igazi szenvedély és akarat nélkül folyt le, nem volt benne küzdelem, nem
volt célja, nem voltak szándékai, sohasem volt benne semmi, amiben az
asszony erősen kiélte volna magát – csak történt vele minden, csak
sodródott mindenben, csak zuhogott le rá, tehetetlenre, minden ami vele
történt.
De épen ezzel a mindennapiasságával válik Magda története szimbólikussá.
Egy asszony-ivadék egész sorsát példázza magában, az anyáink ivadékáét,
az önállóságra soha nem jutott, mindig máshoz kapcsolt és mástól függő,
szűkös anyagi és társadalmi lehetőségek magas korlátai között mozgó
asszonyok sokaságáét, akik nemcsak nem tudtak a maguk sorsának uraivá
lenni, hanem eszükbe se jutott, hogy ez lehetséges, akik beleszülettek
az úri cselédsorba, természetesnek, végzetszerűnek érezték, se akaratuk,
se gondolatuk nem volt rá, hogy kiszabaduljanak belőle. Nevelésük nem
szerelte fel őket az életküzdelem semmiféle eszközével, tulajdonképen
nem is állt egyébből, mint bizonyos társadalmi és osztályelfogultságok
átörökítéséből. A maguk helyén, egy, az ő származásuknak megfelelő s
elég szerény anyagi igényeiket kielégítő férj oldalán, szóval egészen
normális körülmények között be tudták tölteni a maguk szűkös, kicsinyes
szerepét, amely nem állt egyébből, mint apró-cseprő háztartási és