Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 16

hajló. Fizikai inferioritása siettette ily módon szellemi fejlettségét.
Máskülönben is szerencséje lett testi gyengesége: mezei munkában úgyse
lehetett volna sok hasznát venni, tehát tanulásra fogták a nagy
tehetséget mutató fiút. Nem lehetetlen, hogy ez a szerencséje óvta meg
attól, hogy afféle alak váljék belőle, amilyet a Kósza Gyurka képében
megrajzolt. Ő benne pedig már meg volt érve természetétől fogva minden
arra, hogy a kultúrával való első érintkezésbe jutás elkötelezze a
szellemi életre.
Mindez sokat magyaráz Arany psychológiájából. Az ő lelki élete két pólus
között hányódott egész életében: a minden meglevőhöz makacsul ragaszkodó
konzervatizmus az egyik, a mindenünnen elkívánkozó s minden helyzettel
elégedetlen sóvárgás a másik. Az a szalontai levegőből szívódott bele,
ez családi öröksége volt. Amaz termette eszméit, a világról való
fogalmait, morális állásfoglalását, emebből költői természete, alkotó
módja, lényének művészi kiélésre szorító belső feszültsége sarjadt. A
higgadt, óvatos, megfontolt, józan Arany a szalontai polgárok ivadéka, –
az örökké évődő, sóvárgó, önmagába mélyedő, a maga kelletlen életéből a
másokéba – alakjaiba – s a jelenből a multba menekülő költő a társadalmi
súlypontjából kiszorult családjának ivadéka. Az élettől, a nagy döntő
elhatározásoktól irtózó félénksége a szegénységben, megalázott
helyzetben eltöltött gyermekkor maradványa, ép úgy minden tekintély
előtt meghajolni kész szerénysége. Akit a gyermek maga előtt látott, az
majd mind több, nagyobb, tekintélyesebb volt, mint ő és hozzátartozói,
az emberekkel való érintkezésnek ezt az attitudejét rögzítette meg
lelkében az idegalkatában rejlő, veleszületett tartózkodás és félénkség,
az eredendő energia-hiány, rendkívüli érzékenysége pedig zárkózottá
tette mindenkivel szemben. Arra nem volt ereje, hogy – mint a hasonló
sorsból, de egészségesebb szervezetű fajtából eredt Petőfi – merészen,
kiméletlenül, friss energiával maga alkossa meg sorsát s belemerüljön a
szegény fiatalember életének keserves küzdelmeibe. Ő az első balsiker,
az első csalódás elől csüggedten megfutott s elbújt az élet elől a
csöndes jelentéktelenségbe, a cselekvés elől a rezignációba, a harc elől
az önmagában való évődésbe. Magaviseletében, életmódjában, külső
megjelenésében szerényen óvakodott minden feltünőtől, az általánosan
elfogadott érvényű normák közül kirívótól, magában pedig, titkolózva és
restelkedve, egy fantaszta álmait álmodhatta. Ami életvágy és életösztön
volt benne, azt csaknem egészen gondolataiban, ábrándjaiban és
tervezgetéseiben élte ki s azt kell hinnünk, ezeket senkivel, még
legközelebbi bizalmasaival sem közölte. Hiában is közölte volna. Úgy
kell őt képzelnünk, mint akiről tudják Szalontán, hogy kitünően tudja
fogalmazni a nótáriusi aktákat, példásan lelkiismeretes a hivatalában,
odahaza szeret olvasgatni, de hogy nagyszabású ábrándokat forgat
agyában, hogy költői álmokat sző gondolataiban, azt sikerült mindenki
előtt eltitkolnia. Az életerős, józanul önző, az anyagira
berendezkedett, a gazdasággal összefüggő adás-vevésben kitanult
szalontai magyarok úgy nézhették őt, mint egy nagyon derék és
becsületes, élhetetlen fiatalembert, akit meg kell becsülni, mert
példásan elvégzi hivatalos dolgát s társaságban a maga kedves, szerény
módján rokonszenvet tud szerezni magának, de valami sokra sohasem fogja
vinni. Hogy valami különös dolog rejtőzik benne, hogy valamikor országra
szóló hírnevű ember lesz belőle, a város legnagyobb büszkesége és
dicsősége, – azt ugyan senki se látta volna ki belőle.
Az öröklött képzelődő természet, az önbizalom hiánya ép úgy oka annak,
hogy oly későn, harminc éves korában jutott el a maga megismerésére és a
tehetségéhez méltó alkotásra, mint az a levegő, amely Szalontán
körülvette. Soká és nehezen s akkor sem teljesen és fentartás nélkül
tudott ráeszmélni a maga originalitására s az originalitáshoz való
jogára. Mintaképeket látott maga előtt: nemcsak fiatal korában, de
később sem tudott teljesen szabadulni a mintaképektől, nem mert teljesen
fölébük emelkedni. Sohasem tudott eljutni az egészen szabad és merész
alkotásig, mindig kellett neki valami előzmény, példakép, kivülről jövő
serkentés. Élete fogytáig mindig egy kicsit tanítvány maradt a
világirodalom nagyságaival s a magyar tradícióval szemben. Invencióját
is ez a bátortalan szerénység bénította, – sohasem lett volna bátorsága
a minden mástól független, minden előzménnyel szakító alkotásra, sem
teljesen új, soha nem látott, minden hitelességi alap nélküli
kitalálásra. Természetének ebből a félénkségéből, invenciójának ebből
folyó röghöz tapadtságából, tudjuk, elvet csinált, az epikai hitel
elvét, amely amilyen kitünő kulcs az ő kitalálási módjának megértésére,
ép olyan kevéssé fogadható el általános érvényű eszthetikai
principiumnak.
Neki valami talajra volt szüksége, amelybe belekapaszkodhassék
gyökereivel. De hol talált volna ilyen talajt Nagy-Szalonta akkor
csaknem teljesen művészet nélkül való földjén? Bizonyára nem akadt volna
ott egyetlen emberre, aki megértette volna sóvárgását, akivel közölhette
volna ábrándjait a nevetségessé válás veszedelme nélkül, vagy akiben
csak egy kis érdeklődést is tudott volna kelteni tervei iránt. Ébredező,
magával küzködő, irányát ide-oda libegve kereső költői ösztönével
magányosan élt lelke Robinson-szigetén, körülvéve a megértetlenség, a
közöny Oceánjától. Ugyan kivel közölhette volna titkos gyönyöreit,
amelyeket irodalmi olvasmányai szereztek neki? Kivel beszélhetett volna
az akkori Nagyszalontán Shakespeareről vagy Byronról, akiknek a nevét is
alig egy páran tudták a városban? Az ilyen szörnyű elszigeteltség,
teljes lelki magány, a hozzáillő társaságnak, a rokonérzésű
szellemeknek, az önmaga szóbeli, bizalmas közlésének lehetetlensége
megbénít és meglassít minden szellemi fejlődést. Az olyan csüggeteg,
bizalmatlankodó természetnek, mint Arany volt, csoda, ha nem szegte
örökre szárnyait. Micsoda megváltás lehetett neki, mikor odakerült a
derék Szilágyi István s ők ketten felismerték egymásban a rokonlelket, a
kölcsönös irodalmi érdeklődést. Milyen gyönyörrel beszélhetett vele
először mindarról, amiben már-már örök némaságra kárhoztatottnak hitte
magát, milyen fogékonyan vette magába az irodalmi dolgokban verzátusabb
s máris tisztes irodalmi sikerekre visszatekintő jóbarát tanításait,
útmutatásait! Arról már szóltak mások is, hogy milyen fontos szerepe
volt Szilágyinak Arany irodalmi ambicióinak táplálásában, irodalmi
műveltségének kiegészítésében – gondoljunk arra is, mennyi szép örömmel
gazdagította ez a művelt és okos ember és jóravaló író a költő életét,
mennyire felderítette borús, mind sívárabbnak látszó szellemi
láthatárát! Iróember, aki fiatal korában elszigetelten, megértés
nélküli, vagy épen ellenséges környezetben élt s szenvedett emiatt, meg
tudja érteni, mit jelentett Aranynak a Szilágyi Istvánnal való
társalgás. Bizonyos, hogy nélküle még később és még nehezebben szánta
volna rá magát a fellépésre s önbizalma még nehezebben tudta volna
áttörni azokat az akadályokat, melyeket csüggetegsége emelt elébe. Nem
lehet számára nagyobb szerencsét képzelni, mint egy ilyen jóindulatú,
érdeklődő és művelt jóbarát társasága abban az időben, amely
fejlődésére, alkotó kedve érvényesülésére talán éppen válságos volt.
Más környezetben bizonyára könnyebben és hamarabb kifejlődött volna,
önbizalma és bátorsága jobban megszilárdul. Az ő szalontai környezete
azonban mindenképen megnehezítette fejlődését. Az ottani emberek
ítéletében csupa olyan értékfogalmak forogtak, amelyek az életnek csakis
prózai részét ismerték el s nagyon kevesen lehettek a mult század első
felének Szalontájában, akik egyebet is fontosnak tartottak, mint a
gazdálkodás kérdéseit, a helyi politika, a városi és vármegyei
közigazgatás, a kálvinista eklézsia ügyeit. Az irodalom fontosságának
értékelésére, az irodalomnak, mint az életöröm fokozójának méltánylására
vajmi kevés hely juthatott elméjükben. Az írónak, különösen amíg fiatal
s a maga helyét még nem találta meg, szüksége van arra, hogy a
környezetén lássa az írói mesterség hatását az emberekre, hogy minden
nap újra meg újra meggyőződjék arról, hogy ami neki az élet fődolga,
amire rá akarja szánni teljes lényét, egész életét, az csakugyan fontos,
életbevágó ügy. Sőt szüksége van arra is, hogy túlzottan lássa maga
körül az irodalom fontosságát, mert ebben talál csak kellő egyensúlyt a
küzködő élet ezerféle gátló erejével szemben s ebből táplálja
önbizalmának elszántságát. Energikus fiatal természet inkább szakít az
ellenséges levegőjű környezettel, bátran kiteszi magát az élet
mindenféle küzdelmének és sanyarúságának. Aranyban nem volt meg ez az
energia, a rövid és siralmas végű szinész-epizód után rezignáltan vonult
vissza szülőházába s készségesen belehajtotta fejét a köznapi élet
igájába. A más, szebb, igazibb élet, a nekivalóbb környezet utáni
nosztalgia sóvárgott benne tovább, olvasmányai, irodalmi
perspektivájának folytonos tágulása mind szebbnek és nagyobbnak mutatták
az igéret földjét, amelyről azt hitte, lemondott örökre, holott csak
öntudatlanúl érlelődött benne a géniusz, hogy aztán szinte akarata
ellenére, elemi hatalommal kitörjön belőle.
Bármennyire kedvezőtlen volt fejlődésére s bármennyire hozzájárult
horizontja szűkítéséhez az a környezet, amelyben gyermek- és ifjúkorát
és férfikora elejét töltötte, – szerencsés hatással is volt rá. Döntő
fontosságú e tekintetben az, hogy életének épen ezt a részét teljesen és
kizárólagosan magyar környezetben töltötte. Hacsaknem az iskolában, más
beszédet, mint magyart, nem hallott soha (nem is tanult meg a hat-hét
idegen nyelven olvasó költő idegen nyelven beszélni világ-életében!),
szeme előtt mindig a magyar élet képei, a magyarság tipikus alakjai
voltak, minden emberi indulatot, minden élethelyzetet úgy ismert meg,
ahogy az a korabeli alföldi magyar emberben nyilvánult, szeme előtt
mindig csak a magyar természet képei tárultak fel. A speciális magyar
észjárás, a magyar embernek fogalmai a világról, a tradicionális
kalvinista magyar erkölcsi világ normái voltak az irányítók mindenben,
amit maga körül látott s ezek adták meg az ő szellemi és erkölcsi
világának az alapját is. Az olyan röghöz kapaszkodó természetre nézve,
mint az övé, amelynek mindig szüksége van valami reálisra, tényleg
meglévőre, saját szemével látottra, fokozott fontosságú ez. Ő nem tudott
lerombolni egy világot, hogy újat alkosson romjaiból, ő egyáltalán nem
alkotott új világot, hanem a meglévőt emelte magasabb színvonalra, azt,
amelyben felnőtt és élt. Ő pedig tulajdonképen sohasem élt másutt, mint
az alföldi kisvárosban. Élete utolsó szakát Pesten töltötte ugyan, de
itt csak lakott, nem élt igazában, a nagyváros képei még szemléletébe is
csak felületesen nyomultak bele, lelke mindig Szalontán volt s ami
emlékképre, élettapasztalatra, ábrázoláshoz való mintára szüksége volt,
azt mind onnan hozott emlékeiből vette. Csak öregkori lírájában tűnnek
fel sűrűbben a városi élet képei, nagy műveinek minden vonala, minden
színe Szalontáról indúl ki. Toldit ha jól megnézem, vitézi páncélja
alatt hamar megismerem a virtusos, duhaj, faragatlan, de tiszta és
becsületes nagyszalontai parasztlegényt, a hún királyokban a módos,
tekintélyes, méltóságteljesen mozgó polgárokat, asszonyaikban a
civakodó, megbékülő polgárasszonyokat, az egész világban, amely Arany
műveiben elém tűnik, az alföldi város világát. Olyan világ ez, amely
specifikusan magyar, a maga nemében páratlan, sehol másut fel nem
található s olyan világ ez, amelyet, akárhova vetette is a sors, az
emlékezetében, a fantáziájában, a szívében magával hordott Arany János
korának minden magyarja. Innen van, hogy az Arany műveiben megrögzitett
lelkiállapot teljesen és pontosan összeesik Arany kora magyar
társadalmának lelkiállapotával. Ezzel válik ő a mult század középi
magyarság legjellemzőbben reprezentáló költőjévé.
(1917.)