Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 01

Total number of words is 3892
Total number of unique words is 1981
27.4 of words are in the 2000 most common words
39.0 of words are in the 5000 most common words
45.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

MAGYAR ÍRÓK
IRODALMI ARCKÉPEK ÉS TOLLRAJZOK
IRTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST, 1919
A NYUGAT FOLYÓIRAT KIADÁSA


TARTALOM
Előszó 3
A két Vörösmarty 9
A fiatal Gyulai 19
Mikszáth Kálmán 30
Petelei István 55
Heltai Jenő 63
Petőfi napjai 69
Móricz Zsigmond 77
Az uj magyar irodalom. Ady Endre és Móricz Zsigmond 89
Gyulai Pál posthumus könyve 119
Vajda János 130
Eötvös. Gondolatok egy tanulmányhoz 156
Kaffka Margit 164
Lovik Károly 175
Sebők Zsigmond 180
Babits Mihály 186
Baksay Sándor 194
Bárd Miklós 200
Vargha Gyula 212
A fiatal Arany 226
Biró Miklós könyvnyomdája Budapest IX., Ráday-utca 26.


ELŐSZÓ
E kötetben összegyüjtött munkáim nem azzal a szándékkal írattak, hogy
valamikor könyvben összeállítva is kiadom őket. Folyóirat-cikkeknek
készültek annak idején, egy-kettő kivételével mind valami alkalomra; egy
könyv vagy könyvgyűjtemény megjelenése, egy író jubileuma, halála, vagy
más módon aktuálissá válása volt az ok, néha ürügy, amelyért az illető
cikkeket megirtam.
Ezért nem könnyen szántam rá magamat e könyv összeállítására és
kiadására. Mindig arra gondoltam, hogy talán mégis megjön a lehetősége
előbb-utóbb annak, hogy megírjam azt a fiatalkorom óta tervezett
könyvet, amely tervénél, céljánál és stíljénél fogva igazán könyv lesz s
összefoglalóan fogja tárgyalni a magyar irodalom újabb és legújabb
jelenségeit, azoknak a multtal való kapcsolatát s a magyar élet újabb
fejleményeihez való viszonyát. Fájdalom, mind jobban rá kellett jönnöm,
hogy amint az idő múlik, mind messzebb esem a terv megvalósításának
lehetőségétől, az okok, amelyek miatt a könyv megírását évről-évre el
kellett halasztanom, inkább szaporodnak, mint szűnnek. Hogy tehát az a
tendencia, amelyet irodalmi munkásságom velejének tekintek, némi
nyomatékot kapjon, hogy az a mód, ahogyan a magyar irodalom jelenségeit
nézem, erősebb megvilágításba jusson s esetleg kritikai diskusszió
tárgyává tétessék – bár erre irodalmi kritikánk mai viszonyai között
ugyancsak kevés a kilátás – mégis rászántam magamat elszórva megjelent
cikkeim összegyűjtésére.
Azt a célt, amely felé az irodalomról s speciálisan a magyar irodalomról
való gondolataim haladnak, azt hiszem, könnyen fel fogja ismerni e könyv
minden figyelmes olvasója. Én az irodalmat nem birom úgy nézni, mint
ahogy kritikusaink nagy része szokta: egyes írók vagy írói csoportok
önkényes, tetszésüktől és elszánásuktól függő alkotásai
konglomerátumának, sem valami külsőlegesen, logikailag megkonstruált s
hivatalosan fémjelzett tantételekhez való alkalmazkodásnak vagy velük
szemben való pártütésnek, még kevésbbé minden egyébtől független art
pour l’art játéknak. Az irodalom organikus valami, a nemzet életének
olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság s ezért minden
irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek a gyökerei
valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási
formája. Ezeknek a gyökereknek a megkeresése nézetem szerint előbbrevaló
és fontosabb feladata a kritikának, mint a hibák és erények pontos és
terméketlen mércsikélése. Azt hiszem, jobban meg tudom állapítani
valamely író vagy irodalmi mű jelentőségét, ha kitapintom azokat a
szálakat, amelyek a társadalmi élettel s a társadalom mindenkori lelki
állapotával összefűzik, mintha még oly éleselméjűen boncolgatom is jó és
rossz tulajdonságait. Megértetni az írót és művészt – ez a kritika igazi
feladata s abban a képben, amelyet ezzel a megértő módszerrel rajzol a
kritikus, megvan az érték-ítélet is. Végeredményben mégis csak az adja
meg valamely irodalmi jelenség értékét, hogy mennyi benne az
élettartalom.
Másik irányadó szempontom az írói egyéniség, és műve közötti kapcsolat
felkutatására való törekvés. Megkeresni a mű mögött világító emberi
egyéniséget, az író élményeinek viszonyát műveihez, azt a módot, ahogyan
ezek az élmények irodalommá válnak – ez talán a legérdekesebb és
legizgatóbb feladat, melyre a kritikus vállalkozhatik. Az írói egyéniség
kérdése az irodalom centrális problémája. Teljesen harmadrendű dolog
valamely irodalmi mű hibáinak vagy jelességeinek fejtegetése amögött a
kérdés mögött: milyen fajsúlyú s milyen lelki berendezésű egyéniség
keres a műben nyilvánulási formát s miképen találja meg. Az irodalom
psychológiai gyökerű valami és psychológiai introspectió útján érthető
meg – ezt nálunk erősen hangsúlyozni kell azokkal a bizonyos körökben
még mindig erősen uralkodó tendenciákkal szemben, amelyek az irodalmat
logikai kategóriákkal, nem az irodalomnak magának természeéből, hanem
eszthetikai dogmákból, morális, politikai vagy másféle előítéletekből,
sokszor egyszerűen egyéni önkényből eredő mértékekkel akarják mérni.
Minden irodalmi mű, amennyiben csakugyan az, valami psychológiai
kényszer eredménye s a kritikus dolga megvizsgálni azokat a tényezőket,
amelyekből ez a kényszer előállott.
Nem azért hangsúlyozom itt e két szempontot, mintha ezzel valami különös
eredetiséget akarnék a magam számára megállapítani. Az irodalmi
fejtegetés rég általános érvényűvé vált szempontjai ezek, de a nálunk ma
szokásos kritikai gyakorlatban igen gyakran elhomályosíttatnak s
konvencionális szólamokkal, megmerevedett kategóriákkal
helyettesíttetnek. Ép azokon a helyeken, ahol nálunk jóformán egyedül
gyakorolnak komoly számbavételre igényt tartó kritikát, minduntalan
találkozunk e szempontok elevenségének elhalványodásával, a kritika és a
való élet közötti kapcsolat ellazulásával s az írói egyéniségnek, annak
a különleges psychológiai és társadalmi alkatnak, amelyet az alkotó író
jelent, teljes félreértésével. S találkozunk azzal a különös
jelenséggel, hogy a régmulttal és multtal szemben helyesen alkalmazzák e
szempontokat, mihelyt azonban a jelen irodalmáról van szó, több-kevésbé
megfeledkeznek róluk. Fontosnak tartom tehát, hogy a kritika ez alapvető
szempontjaira itt is rámutassak.
Volt még egy harmadik szempontom is, amely inkább publicisztikai
jellegű. Irodalmunk az utóbbi évtizedben sajátságos harc színhelye volt.
Egy új irodalmi irány, vagy jobban mondva a fiatal irók egy csoportja
nyomult be az irodalmi életbe, amely nagyrészben új mondanivalókat
igyekezett közölni új formákban s másféle koncepciókat hozott magával az
irodalom feladatairól és lehetőségeiről, az élethez és különösen a
magyar élethez való viszonyáról. Fellépése és szereplése nagy
ellenmondásokat támasztott, heves, inkább zajos, mint tartalmas vitákra
szolgált alkalmul. Egyidőre egymással mereven szemben álló két párta
szakadt irodalmunk s ezt a szakadékot az ilyen vitákból rendszerint
kialakuló személyi ellentéek még jobban kiszélesítették. Én előttem
kezdettől fogva tisztán állott s ma tisztábban áll, mint valaha, hogy ez
a harc teljesen céltalan és fölösleges, jelszavai inkább képzelődésből
és előitéletekből erednek, mint valódi meggondolásból. Az új irány
teljes joggal kereste a maga érvényesűlését, aminthogy életben,
irodalomban egyaránt teljes joga van mindenkinek a maga belső törvényei
szerint érvényesűlni, ha megvan benne az erre való képesség. Soha nem
bírtam osztozni abban az aggodalomban, hogy bármi újság lerombolhat a
meglevőből bármit, ami értékes, mert az energia megmaradása nemcsak a
természetnek törvénye, hanem a szellemi életnek is. Ady lírája
rendkívüli értékének felismerése pl. sohasem akadályozott meg abban,
hogy Aranyt épp oly mélyen élvezzem, mint azelőtt s aki ilyesformát
állít, az előttem abba a gyanúba esik, hogy egyáltalán nem tudja a
költészetet élvezni. Mint minden organikus, élő jelenség, az irodalom is
folytonos megújhodásra törekszik, gazdagodása, erőteljesebbé válása
éppen abban nyilvánul, hogy folyton új meg új elemeket vesz fel magába.
Mindenben, ami új, immanensen megvannak a réginek eredményei épp úgy,
mint ahogy minden meglévőben megvannak az eljövendőnek csirái. Ebben az
értelemben nem képzelhető el a hagyománynyal való szakítás sem, csak
néha mélyebben rejlik s nehezebben felfejthető a hagyományossal való
kapcsolat, néha már felületes szemléletre is szembetűnik.
Az új irodalommal szemben, melynek értékét és fontosságát irodalmunk
fejlődésére nézve igen nagynak tartom, izgatott a feladat, hogy
megkeressem benne a már megvolttal, a hagyományossal s a magyar élet
újabb fejleményeivel való kapcsokat, viszont a multban és félmultban
erősen érdekeltek azok a csirák, amelyek a ma törekvéseire utalnak. Azt
reméltem ez irányú vizsgálódásaimtól, hogy sikerül velük hozzájárulnom
az irodalmi életünkben beállott szakadék kiegyenlítéséhez s annak a
megismerésnek propagálásához, hogy némi jóakarattal könnyen meg lehetne
építeni a megértés hídját a régibb és az új nemzedék között.
Ebbeli munkásságomnak csak egy része található meg e könyvben, mert nagy
része azokban a névtelenül írt rövid kritikai cikkekben van letéve,
melyekkel a Vasárnapi Ujság irodalmi rovatában irodalmunk újabb
jelenségeit több mint tíz éven át figyelemmel kísértem. Ugy érzem, az
idő mindinkább igazolja álláspontomat, nem egy annak idején többfelől
ellentmondással fogadott megállapításom ma már csaknem általános
érvényűvé vált s az új nemzedék munkájának értékéről való
meggyőződöttség napról-napra szélesebb tért foglal el az írók és a
közönség körében egyaránt. A Vasárnapi Ujság-ban megjelent kis cikkeim
sokkal inkább alkalomhoz kötöttek, semhogy bármit is fölvehettem volna
belőlük e könyvbe, de szükségét érzem, hogy utaljak rájuk e helyen, azok
kedvéért, akik törekvéseimet a maguk egészében kívánják megérteni.
Hogy egyáltalán rászántam magamat e könyv összeállítására és kiadására:
azért a felelősség egy részét a Nyugat kiadóira kell hárítanom, akiknek
sürgetése nélkül ez a könyv, most legalább, aligha jött volna létre. De
másfelől is oly gyakran és oly sokfelől láttam jeleit annak, hogy
írásaim az olvasók részéről figyelemmel találkoztak, hogy végre magamnak
is el kellett hinnem, hogy van bennük egy s más, ami megérdemli a
folyóiratok régi évfolyamaiból való exhumálást. A kritikai munka oly
parlag nálunk, hogy minden becsületes igyekezetnek megvan e téren a maga
értéke, legalább annyi, hogy felkelti a figyelmet az irodalmi
tevékenységnek ez iránt a köre iránt. A mienknél szerencsésebb helyzetű
nagy irodalmakban épen a folytonos és buzgó kritikai tevékenység az, ami
legjobban fentartja a kapcsolatokat az irodalom és az olvasó közönség
éliteje között, elevenné konszerválja a mult irodalomi értékeit, segíti
létrejönni és érvényesülni az új értékeket. Ilyen értelemben vett
kritikai irodalom fejlesztésében közreműködni az én törekvésem.


A KÉT VÖRÖSMARTY
Az egyik Vörösmarty, akit Gyulai Pál közvetítésével ismerünk. Kedves,
rokonszenves magyar úr, arcán, alakján, viseletén, beszédén a dunántúli
magyar falu bélyege. Életmódja egyszerű: kicsi örömök és kicsi izgalmak.
Nagy szenvedélyek sohasem rázzák, vágya nem terjed túl lehetőségei
körén. Aszony az életében alig szerepel. Egy ifjúkori szerelem, a mely a
maga mindennapi egyszerűségében, könnyű lemondásában inkább költői
motivum, mint igazi szenvedély, egy elkésett, komoly, nyugodt vonzalom,
mely boldog házassággal végződik. Igazán, a világ egyetlen irodalmában
sem éltek a költők olyan igénytelen életet szerelem dolgában, mint a
miénkben. Talán csak az egy Balassa Bálint, akinél a szerelem, az
érzékiség az élet forgató tengelye, még a Petőfi szilaj szerelmei is
inkább a költészetben voltak szilajok, nem a valóságban. Vörösmartynak
még költészetében sincs nyoma a szerelemmel való izgalmasabb
foglalkozásnak, az asszony neki nem probléma, amellyel szemben mindennap
újra állást kell foglalni, csak az élet egy szükséges és épen nem
kellemetlen járuléka, amelyből szép, bánatos vagy víg, de mindig jól
egyensúlyozott verseket lehet csinálni.
A haza, az már fontos dolog, sorsával szenvedélyesen foglalkozni méltó
kötelessége minden igaz magyar embernek. A költő első sorban hazafi, fő
gondja vezetni, eszmével és érzéssel eltölteni azt a harcot, amelyet a
nemzetiség fentartásáért folytat a magyar. Akkor még nem vált nagyhangú
politikusok magántulajdonává a hazafiság, nem is prostituálták még
annyira magán-, párt- és osztályérdekek takarójává. Ha Vörösmarty
kiejtette a haza nevét, emfázisa őszinte volt, a belülről kitörő érzés
tette hangját ünnepélyessé. A hazafiság eszméjének tartalmát a Széchenyi
programmja adta: a haladás minden téren, első sorban pedig a szellemi és
anyagi művelődés terén. Némi konzervatizmus a formákban, progresszivitás
a lényegben. A fejlődést a szabadság irányában lehet csak elképzelni.
Komolyan, férfi lélekkel kell dolgozni, mert egy nemzedék alatt kell
helyrehozni azt, amit más népeknél a nemzedékek egész sora végzett.
Nincs osztályérdek, magánérdek, csak nemzeti érdek van s ennek
szolgálatában minden magyar ember egyenlő. Vörösmarty a nemzeti
kaszinóban a magyar nemes ember szerény tisztességtudásával állott
szemben a mágnásokkal; a grófi gazdatiszt fia sem meg nem alázkodott
előttük, sem nem kapaszkodott közéjük. Este aztán a Csigában
elborozgatott a becsületes szabó- és asztalos-mesterekkel, leereszkedés,
gőgös pajtáskodás nélkül. Nem bánta, ha megszólták is érte; mert
megszólták, hiszen akkor még a mainál is erősebben benne volt az
emberekben a feudális osztályokra tagoltság tudata. Este csak kell egyet
borozni magyar embernek, de a nagy urak ehhez nem értenek (ma is úgy
van: Magyarországon mindenki kvaterkázik, csak a mágnás meg a zsidó nem
tud hozzá), aztán meg hisz azért alakult a Nemzeti Kör, hogy ott egyek
legyenek a hazafiságban s a polgár-erényben a honoratior urak meg a
mesteremberek. Vörösmarty nem volt ostentativ, programmszerű demokrata,
a mágnást nem gyűlölte, mint Petőfi, gazdagságát, előjogait tisztelettel
elismerte, mint meglévő tényt, nem is háborgott ellene. Az egyszerű
emberek társaságát sem elvi megfontolásból kereste, hanem mert jól
érezte magát benne. Közte meg a jobbmódú pesti mesterember között csak
kultúrabeli különbség volt, életmódja, az élettel szemben való igényei
dolgában körülbelül egy volt velük. Demokráciájának lényege a szolgaság
– a más és a maga szolgaságának – gyűlölete volt. Ez legjobban egy
levélben nyilvánúl, melyet öcscséhez intézett. Az öcscse azzal a
gondolattal foglalkozott, hogy beáll valami urasághoz komornyik-félének.
Ő erre erélyesen, szinte haragosan tudatja vele rosszalását s röviden,
pregnánsan, rá nézve jellemzően fejti ki a függetlenség értékét az
életben, szemben a szolgaszerep adta viszonylagos jóléttel.
Egész világfelfogását bizonyos józan egyensúly jellemzi. Vallja a
francia forradalom alapelveit, de forradalmi szinezet nélkül. A magyar
nemzet függetlenségeért lelkesül, de még a 48 mámora sem ragadja
magával, óvatos higgadtsággal áll elébe. Sarkalja a nemzetet haladásra,
de ostor nélkül. A jövőbe néz, de ugyanekkor a multba is bele tud
merülni. Szellemi érdeklődésében megfér Horatius és Hugo Viktor; az
egyikhez temperamentuma húzza, a másikhoz fantáziája. Élet- és
világismerete aránylag kevés, nem látott és tapasztalt annyit, mint
Kisfaludy Károly, nem olvasott és tudott annyit, mint Eötvös József. Az
ország határán túl nem jutott soha; magában az országban sem járt
annyit, mint Petőfi. Shakespearebe mélyen beleélte magát, de hogy rajta,
a latin költőkön s a korabeli francia és német romantikán kívül más is
hatott volna rá közvetlenül a világ irodalmából, annak alig van nyoma.
Az akkori magyar műveltség szinvonalán állott, csak tehetségben volt
fölötte. Ha egy-két helyen a nyomára akadunk is nála pl. Byron
világfájdalmának, ez is aligha közvetlen hatás dolga; akkor ez a
levegőben volt.
Mértéktartás jellemzi különben egész költészetét, személyiségéhez való
viszonyában. Közte és költeménye között mindig van bizonyos távolság,
nem merül el egész lényével a költészetben. Egy kicsit pózban áll
mindig, akkor is, amikor a legközvetlenebbül dalol. A hangja
többé-kevésbbé rhetorikai jellegű, akár Laurához ír, akár a hazáról,
akár Árpádot énekli, akár szinpadi hőseit szólaltatja meg. Mintha írás
közben mindig az a tudat feszélyezné, hogy a nyilvánosság előtt áll, egy
egész ország figyel rá, tehát vigyázni kell a hangjára, tartására,
mozdulataira. Az egész régi magyar kultura a rhetorikában központosult,
politikánk Mohács óta inkább politikai szónoklás volt, mint politikai
aktivitás s ez átragadt minden más térre. A Vörösmarty korában ez
fokozottan úgy volt: a közélet tartalmát a Nyugatról betódult új eszmék,
új törekvések és vágyak megvitatása adta, ez pedig sok szónoklással
járt. Az akkori hirlapi cikkek – a Kossuthéi is – inkább szónoki, mint
publicisztikai művek; Széchenyi is, bármily vulkanikus közvetlenséggel
szaggatta ki magából az eszméket, mindig parlamenti debatter marad írott
munkáiban. Az akkori költeményekben is mindig egyúttal egy kicsit szónok
a költő. S Vörösmarty, akinél jobban senki sem élt benne az akkori
Magyarországban, nem maradhatott mentesítve ettől az általános
járványtól.
Ezért érezzük legközvetlenebbnek, a tárggyal leginkább összesimúlónak a
hangját ott, ahol a tárgyból magából foly annak rhetorikai kifejezése.
Szerelmes költeményeiben majd mindig érzünk valamit, ami a dologtól
idegen, ami közénk és a vers közé áll, mert ott állott a költő és a vers
között is. Érezzük, hogy a költő moderálta magát, a nyilvánosság
folytonos tudata szerint temperálta érzését, csak annyit adott magából
az olvasónak, amenyit adni a maga lelke legbelsőbb titkaiból komoly
férfiúhoz illik. Ez lehet szemérmetesség, becses és szép emberi
tulajdonság, de nem kiegészítő része az igazi lírai költő ideális
képének. Vörösmarty néha tud művészien, fesztelen, majdnem közvetlen
hangon beszélni a szerelemről, de a szívét egészen ki nem teríti soha
elénk. Az önfeledtségig sohasem izgul fel.
Igy áll aztán elő az a különös dolog, hogy a tárgyánál fogva objektívebb
hazafias költészetben szubjektivebbnek mutatkozik. Itt az a rhetorikai
elem, amely költészetének egyik fő jellemvonása, nem ellenkezik a tárgy
természetével. A hazát szeretni, a hazának szenvedélyes szerelmet
fogadni, az érte való búnak vagy örömnek magát teljesen átadni, dísze a
legkomolyabb férfiúnak is. Ebben nem kell röstelkedő tartózkodás. A
normális szempontból nézve, a férfi, aki egy nő iránti szerelmében
megtépi köntösét és fenhangon jajgat, mindig egy kissé furcsa látvány.
De a hazafi, aki önfeledten zengi nemzete dicsőségét vagy homlokát
döngetve siratja pusztulását, mindig csak tiszteletet kelthet. Csak
őszinte legyen ez a hazafi-érzés. Pedig Vörösmartynál lehetetlen nem
érezni az őszinteségét. Legszebb hazafias elégiáinak egyikében, a Zalán
futása bevezetésében például a multra való visszaemlékezés olyan
kürtszó-páthoszszal van versbe foglalva, hogy okvetlen megérezzük,
minden rhetorikán keresztül: a költő csakugyan mélyen meg volt indulva.
S a magyar ember históriai hazafiságát csakis az igaz érzés divinációja
tudta úgy összefoglalni egy ódában, mint a Szózat. Ebben benne van a
magyar bánat, amely mint sok évszázadi életküzdelem maradványa szűrődött
bele az agyakba, amelyben igazán egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy
halált; benne van az örökös bizonytalanság a jövőre nézve; a nagyszerű
halál örökös ottléte a lehetőségek sorában s ezek a szomorú, nyomasztó
gondolatok mégis felolvadnak a lelkesedésben, amely ellenállhatatlanul
ragad magával… Mégse véletlen, hogy a Szózat lett a magyarság nemzeti
éneke, mert a magyar hazafias érzést a maga összes elemeivel, a magyar
földből és történetből kinőtt jellemének teljességében így nem foglalja
ösze semmiféle más költői mű. Még teljesen szónokias formája is
szükséges ahhoz, hogy azzá legyen, ami. A Szózat marad Vörösmarty
pályájának legnagyobb dicsősége, ezzel vált históriai tényezővé. Ebben a
költeményben Vörösmarty elérte a legnagyobbat, amit elérhetett:
öntudatra hozta s formába alakította, ami az emberek millióinak lelkében
öntudatlanul és formátlanul élt. Csak így érthető, hogy szinte magától
vált általánosan elfogadott nemzeti énekké, nem valami meghatározott
eseményhez való fűződésénél fogva, nem is valami kicsinált mozgalom
eredményekép, hanem fokozatosan, a maga belső erejénél fogva.
Azért Vörösmarty, mint hazafias költemények költője is megőríz mindig
bizonyos higgadtságot. Nem hiába Deák Ferenc a legjobb barátja,
temperamentumban leginkább vele rokon s a hazáról való gondolatokban
vele találkozik legközelebbről. A Petőfi extatikus lelkesedését nem
ismeri, ő egyáltalán nem képes kikelni magából. Petőfiben elemi érzések
dolgoznak a máguk spontaneitásában, Vörösmartyban az elemi érzést okos
higgadtság szabályozza.
Azért nem hideg, csak tartózkodó. Meleg, mert őszinte és a szíve tele
van – ha nem is szenvedéllyel – érzéssel. Nem vates, akit samanisztikus
önkívületbe sodor az érzés; mindig ura magának, de temperamentuma
korlátain belül szabadon engedi játszani magában az érzés hullámait. S
ami benne tartózkodás és ünnepélyesség, az nem eltökélés dolga, hanem
lényének tartozéka. Nem is tudna más lenni, mint amilyen. A normális
ember életét éli és költészetében is megmarad a normális határokon
belül. Tudatossága nem az őszinteségét korlátozza, csak a
közvetlenségét. S ahol nem feszélyezi a tartózkodás, ott közvetlen is
tud lenni. A Csongor és Tünde, talán legszebb lírai költeménye egyes
helyein diadalt ül az ifjúi szerelem, olyan meleg hullámokkal ringatózik
az érzés, mint egyetlen olyan költeményében sem, amelyben egyenesen a
maga személyével áll elénk. Ugyanezzel a melegséggel énekli Szép Ilonka
gyöngéd, finom lemondását; ebben a költeményben van megirva az ő női
ideálja, amely különben koráé is volt: a mély, örök, de teljesen passzív
érzés, a szerelemben való teljes felolvadás, a szerelemért való küzdés
képessége nélkül. Meg tudott érteni más nőt is: a Csongor és Tünde
Ledérjében ő írta meg irodalmunkban először a bukott nő érzékiségből,
szentimentálizmusból, könnyelműségből és rosszaságból összeszőtt lelki
képét. Szeretni a Szép Ilonkát szerette: ez az alak, kevésbbé finoman
rajzolva, minduntalan megjelen epikai műveiben s a drámákban is…
Ez az egyik Vörösmarty, az egységes, nyugodt életű férfiú, a nemzet
költője a negyvenes évek értelmében. Költő, aki politikai szerepet visz,
mert abban a korban s utána is még jó soká a magyar költészet, valamint
az egész kultúra politikai cél szolgálatában áll. A magyar nem
jobblétéért, nem is hatalma kiterjesztéseért küzdött, hanem puszta
életéért, fenmaradásáért s az önfentartási ösztön szolgálatába hajtotta
élete minden funkcióját. Ezért a magyar költészet sokkal inkább
politikai költészet, mint akármely más népé. Vörösmartynak a mult nem
csupán művészi alakítás anyaga: a hazafiság ösztönzője, az önbizalom
fentartója; a Zalán futását azért írta, hogy figyelmeztesse nemzetét
arra a kötelességére, hogy amit ősei oly nagy harccal szereztek meg,
neki minden áron meg kell tartani. De ép azért, mert költészete
politikai jellegű volt, amint betöltötte politikai hivatását, történeti
jellegűvé lett. Ez a Vörösmarty ma már az irodalomtörténeté és az
irodalom finom lélekkel és tudással fölfegyverzett értőié, a közönség
egyeteméhez nem szól többé, csak egyes költeményeivel. Könnyen össze
lehetne számlálni, hány költeménye él ma is igazi, a könyvből kiemelkedő
életet s ezek jóformán mind – leszámítva a Szózatot, – a nem hazafiasok
közül valók. S az irodalom fejlődésének csak mint a nyelv művészete
tényezője ma is még, tartalmával nem hat többé a változott idők
változott irodalmára.
*
A másik Vörösmarty nagyon kevés verset írt, mindössze hármat és egy
töredéket. A 48 utáni Vörösmarty hazajött a bujdosásból, nagyobb
bántódása nem esett, de belsőleg össze volt törve. Ami lelkének
központja volt, egyedüli szenvedélye, reménye és szerelme, mindene:
elveszett. Annyira össze volt forrva a 30-as és 40-es évek
törekvéseivel, annyi reményt keltett benne annak a húsz évnek biztató
fejlődése, hogy mind ennek összeomlása összeomlasztotta őt is. Ime,
hazafisága, politizálása csakugyan nem volt külsőség, hanem lényének
gyökerébe beivódott, vérévé vált lényeg.
Soha nem lett többé ember belőle. Csak vegetált, próbálta elfoglalni
magát gazdasággal, irodalmi munkával (a Lear királyt fordította),
elvonult falura, Baracskára, aztán Nyékre, hozzá hasonló szomoru magyar
urakkal borozgatott és szidta a Bach-kormányt. Ha néha felvetődött
Pestre, régi barátai társaságába, megdöbbenést keltett szomoru
külsejével, gondatlan öltözetével, beesett, sápad arcával, tétova
tekintetével, közönbösségével. Csak akkor lobbant föl, ha a
Bach-rendszerről esett szó, haragosan tört ki ellene, de mindjárt
elfáradt, elaludt a társaságban, ott ültő helyében. Hova lett a régi
harmonikus élet? A bizakodás, a tisztes, higgadt magatartás, a lelki
egyensúly? Vörösmarty is a 48 vértanúi közül való, csak épen nem
egyszerre halt meg hóhér kezétől, hanem lassan, napról-napra halt meg,
darabonkint.
Van egy költeménye ebből az időből, az Előszó. Ennek a hatása egyenesen
borzalmas, ha mint a költő akkori lelki állapotának tükrét tekintjük.
Akármennyire rá akarjuk húzni a romantika uniformisát fantasztikus
képeire: Vörösmarty azelőtt is romantikus volt, de ez az egeket csapkodó
hang nem a 40-es évek Vörösmartyjáé. Aki ezt a verset irta, az egy
meghasonlott lélek, egy beteg képzelet, amely már-már közel jár a téboly
mesgyéihez. Ahogy a nagy nemzeti pusztulást symbolumokba foglalja, az
már nem is fantasztikum, hanem rettentő rémlátomány. S a végén olyan
elkeseredett, visszás szarkazmus van, olyan provokálása mindennek, amire
valaha valamit tartott, olyan kolerikus kitörése a végtelen kínlódásnak,
hogy az egész költemény úgy hangzik ki, mint egy rekedt süvöltés.
Vörösmarty, aki ki van kelve magából, akinek a végső kín feszítése alatt
rikácsolásba fulladt a hangja, aki ököllel döngeti az eget! Ez az új
Vörösmarty, a leromlott Magyarország lelkileg leromlott embere, az
árbocavesztett hajójának kezeit tördelő utasa.
Ez az Előszó a Vén cigány előszava. Még egyszer fellobant a költő lelke.
Egy pillanat reménykedése újra fölélesztette. Csak egy reménye volt
akkor a magyarnak: történik Európában valami, valami nagy felfordulás,
ami maga alá teperi Ausztriát s megnyitja a magyar koporsókat egy új
feltámadásra. Vörösmarty is ebben lángolt fel a krimi háború hírének
hallatára. Ha most az általános európai kavarodásba belekeveredik
Ausztria, ha megverik s állandó meggyöngítésére elválasztják tőle vagy
legalább függetlenné teszik Magyarországot? Aki magában nem bízhatik
többé, az tud bizakodni az effélékben is.
Ebből az eszmekörből kelt a Vén cigány. De új hangon van írva, nem a
Szózat költőjének hangján. A reménykedés az alaphangja, de a hátterében
ott van a tegnapi elkeseredett reménytelenség. A költő lázban ég,
izgatottan, tétovázva beszél, a gondolat és a szó nem simul össze oly
pontosan, mint valaha, a régi egészséggel és hittel együtt oda van a
régi biztonság és higgadtság is. A szenvedély lett úrrá a költő fölött,
mámorossá teszi, beleviszi a pusztulás képeinek rajzába s folyton a
végletekben csapong. A szavak minduntalan el akarnak szakadni a
gondolattól, eltávolodnak tőle, meg visszaesnek bele, a symbolumok
idegesen torlódnak egymásra, kisiklatják egymást helyükből, minduntalan
az olvasónak kell kiegészíteni a hangulat továbbrezgetésével, amit a
szavak félbehagynak. Nincs semmi rhetorika, a költő nem áll tetszetős
pózban; úgy, ahogy van, tépett lelkével, csapzott hajával, szenvedélytől
petyhüdt arcával, kíntól dadogva áll elénk. Homályos, egy szál
faggyúgyertyával világított, alacsony falusi szobában, kupa bor előtt,
hol kezébe rejtve arcát, hol a haját borzolva ül egy elkeseredett,
idegbeteg magyar. Körülötte romlás, a megsemmisülés riasztó árnyéka,
szeme előtt szörnyű látományok, benne égő, vergődő, testet ölteni nem
tudó kínok, amelyek belefúrnak az agyba, szívják a csontból a velőt,
tépdesik a májat. És a bús magyar hörögve, elcsukló hangon mondja
kínjait és egyszerre rácsap ököllel az asztalra: lesz még egyszer ünnep
a világon! Ezt kell mondania, különben megfullad. Az életösztön szól
abból a felkiáltásból.
Vörösmarty egyetlen költeményének sincs meg az a suggestiv ereje, mint
ennek. Mintha nem is költői alkotás volna, hanem élő valami, megfog,
belénk markol, lenyügöz. A költő nem áll rajta kívül, fölötte, nem
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 02
  • Parts
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 01
    Total number of words is 3892
    Total number of unique words is 1981
    27.4 of words are in the 2000 most common words
    39.0 of words are in the 5000 most common words
    45.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 02
    Total number of words is 3929
    Total number of unique words is 2015
    27.7 of words are in the 2000 most common words
    39.2 of words are in the 5000 most common words
    45.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 03
    Total number of words is 3992
    Total number of unique words is 1936
    28.9 of words are in the 2000 most common words
    39.5 of words are in the 5000 most common words
    45.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 04
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 1973
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    39.8 of words are in the 5000 most common words
    45.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 05
    Total number of words is 4027
    Total number of unique words is 2058
    27.5 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    46.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 06
    Total number of words is 3878
    Total number of unique words is 1967
    25.4 of words are in the 2000 most common words
    35.4 of words are in the 5000 most common words
    41.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 07
    Total number of words is 3785
    Total number of unique words is 2013
    24.5 of words are in the 2000 most common words
    34.7 of words are in the 5000 most common words
    40.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 08
    Total number of words is 3908
    Total number of unique words is 1980
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    38.5 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 09
    Total number of words is 3807
    Total number of unique words is 1973
    27.8 of words are in the 2000 most common words
    38.4 of words are in the 5000 most common words
    44.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 10
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 2013
    24.5 of words are in the 2000 most common words
    36.4 of words are in the 5000 most common words
    43.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 11
    Total number of words is 3802
    Total number of unique words is 1901
    26.4 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    42.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 12
    Total number of words is 3930
    Total number of unique words is 1995
    26.8 of words are in the 2000 most common words
    36.4 of words are in the 5000 most common words
    42.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 13
    Total number of words is 3902
    Total number of unique words is 2035
    26.9 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    43.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 14
    Total number of words is 3923
    Total number of unique words is 2056
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    37.2 of words are in the 5000 most common words
    42.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 15
    Total number of words is 3910
    Total number of unique words is 2091
    27.2 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    43.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 16
    Total number of words is 1594
    Total number of unique words is 960
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.