Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 07

legfeljebb, ha az írói mesterségével leginkább rokon ujságírásra adja
magát. Míg az Arany kultusza körül csoportosuló úgynevezett hivatalos
irodalom képviselői a hivatalos kultura intézményeit szállották meg s
főleg az iskola útján akarták a maguk felfogását, a sajtó körüli
irodalommal szemben ellenséges vagy a legjobb esetben is tartózkodó
kritikájukat érvényesíteni: addig a másik irodalmi csoport, mely
külsőleg is mindig tüntetőleg vezéréül emelte pajzsra Jókait, a sajtó
elevenebb, fürgébb, a közönséggel szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban
élő szervezetét használta fel a maga népszerűsítésére. Az előbbi
csoportnak főgondja a tradicionális irodalmi kincs megóvása és elevenen
tartása volt, az utóbbié az új irányba való továbbfejlődés, az
olvasóközönség igényeinek változásával való együtthaladás.
Ennek a generációnak irodalmi törekvéseivel esik egy időbe a magyar
városi élet kifejlődése és a nem-magyar eredetű városi lakosság óriási
tömegeinek nyelvben is megmagyarosodása. Ez utóbbi fontos históriai
fejleménynek egyik jellemző tünete épen az, hogy míg az előbbi korok
írói csaknem kizárólag a tősgyökeres magyarságból származtak: a
nyolcvanas-kilencvenes éveknek épen legkiválóbb írói javarészben olyan
német vagy németül beszélő zsidó családok ivadékai, melyek vagy
egyenesen az ő személyükben vagy apáik-nagyapáik személyében
csatlakoztak a magyarsághoz.
A magyar kulturális törekvések súlypontja ezzel az átalakulással
teljesen áthelyezkedett. Míg régebbi kulturális törekvéseink csaknem
kizárólag a falun vagy falusias jellegű kis városokban élő törzsökös
magyar nemességre s a nép intelligensebb elemeire támaszkodtak s azokra
is igyekeztek hatni, addig az újabb törekvések már elsősorban a városi
lakossággal számoltak, már csak azért is, mert a városok népe minden
kulturális produkciónak készségesebb, közvetlenebb és szaporább
fogyasztója s minden kulturális haladás a városi lakosság révén szürődik
át a faluba. Míg még Arany János a régi magyar társadalom számára írt,
maga is az alföldi falu letörölhetetlen bélyegével bélyegzett természet
volt s hosszas fővárosi élete során is lelkileg mindvégig a falu
érzésvilágában élt – az újabb generáció már csak kedves ifjúkori emlékek
alakjában hozta magával a falut s lelkében, gondolkodásában, izlésében
hozzásimult a városhoz.
A magyar életnek s az író társadalmi helyzetének ez az átalakulása
szükségképen megérzett az irodalmon is. A kultura általános fejlődése,
az egyre szorosabbá váló közgazdasági kapcsolatok s a nagyra növekedett
sajtó közvetítése egyre szorosabb közösségbe juttatta a magyarságnak
legalább mozgékonyabb, frissebb, minden hatásra fogékonyabb részét a
nyugati nemzetek szellemi áramlataival. Mintha Dévénynél új kapu nyílt
volna, melyen egyre erősebben áramlottak be a nyugati légáramlatok,
amelyek természetszerűen a kulturának legérzékenyebb szervét, az
irodalmat érték legelőbb. Hozzá még Európa irodalma is heves
forrongásban volt: ekkor vívta meg harcait, egyelőre teljes diadallal a
francia naturalizmus, ekkor nyomultak be ellenállhatatlan erővel Európa
tudatába a nagy orosz írók, ekkor lépett be a skandináv irodalmi szellem
is a népek közösségébe s főleg Ibsennel átalakítólag hatott a dráma
formájára és a színpad egész művészetére. Ezek a hatások, melyek
többé-kevésbé megérződnek minden európai nép irodalmán s például a német
irodalmat, mondhatni, kiforgatták sarkaiból, mélyreható hatással voltak
a magyar irodalomra is. Az egész irodalmi termelés, az irodalmi
törekvések célja és stílusa teljesen megváltozott.
Míg a régebbi irodalmi fejlődés súlya első sorban a versre esett, ennek
az újabb irodalomnak legfőbb erőfeszítése a magyar regény és a magyar
dráma megteremtése lett. Jókai és a külföldi irodalmak példáján
bebizonyult, hogy a regénnyel és drámával lehet legjobban közel jutni a
közönséghez, e két tér művelése kínálja a legtöbb erkölcsi és anyagi
sikert, tehát a tehetségek java erre vetette magát. A vers irodalmi
luxus-cikké vált a regény és színmű, mint életszükséglet mellett. A kor
realizmusával, mely teljes szakításra törekedett a romantika
páthoszával, széles színkezelésével és heves, nagy vonalaival, uralomra
jutott az irodalomban a magánélet kisebb körű, de társadalmilag és
pszichológialag kimélyített problemáinak rajza. Még Jókainál a regénynek
majd mindíg van valami közéleti háttere, amely még a közelmúltból vagy a
jelenből merített regényeit is a Walter Scott-i értelemben vett
történeti regény tipusához közelíti, még Arany költészete fővonalaiban
históriai és hazafias költészet: a nyolcvanas évektől fogva a regényből
mindjobban kimarad a közéleti háttér, a históriai és politikai probléma
s mindjobban az egyszerű ember életének, társadalmi és erkölcsi
állapotának rajzára esik a súly, a líra pedig mindjobban egyéni lírává
lesz, mindjobban kimarad belőle a hazafias páthosz, a politikai hatásra
való törekvés.
Emelett épen a líra a nyolcvanas években Arany Jánossal szemben új
utakat keres. Az ő útjain még magasabbra jutni nem lehetett, tehát, hogy
valami újat nyujthasson, szembehelyezkedett vele. Kiss József még
megpróbálja – több külső, mint belső sikerrel – folytatni Arany
ballada-költészetét, újszerű tárgyakkal, formában közvetlenebbül
közeledve a székely népballadához, de a többiek még ezt a laza
kapcsolatot is elszakítják. Arany epikájával és ódai-elégiai,
objektívebb lírájával szemben az egyéni érzelmeket festő tiszta,
dalszerű lírát kapják fel, a nemzeti röghöz tapadó Arannyal ellentétben
a modern európaira vetik a hangsúlyt. Arany szentenciózus komolyságával,
nyelvbeli plaszticitásával, zárt formáival, specifikus magyar
verstechnikájával ellentétben a könnyed hajlékonyságot, a
fordulatosságot és színt, a szabadabb formákat, a jambust fejlesztik.
Ezt az ellentétet érezte meg Arany, mikor kiadta a kozmopolita költészet
jelszavát s ez az ellentét magyarázza meg, hogy Arany iskolája meg
tudott békülni a kor regény- és drámaíróival, versköltőivel szemben
azonban mindíg ellenséges állásban maradt. S tehette ezt annál inkább,
mert a kornak nem volt igazi, döntő erejű költője.
A kilencvenes évek eleje élénk mozgalmat jelent ebben a fejlődésben. Egy
sereg új tehetség nyomult be majdnem egyidejüleg az irodalomba s a
nyolcvanas évek kiválóbb tehetségei is mintha hirtelen új fejlődésbe
lendültek volna. Mikszáth ekkor tért át az anekdotikus, rövid lélekzetű
rajzról a szélesebb medrű novellára és regényre. Ambrus Zoltán ekkor
kezdte meg a Midász királlyal regényeinek sorozatát, Kiss József, aki
eddig első sorban mint balladaköltő kereste a kissé theatrális hatásokat
s a lírában csak ritkán jutott túl a heinei visszhangoknál, öntudatára
ébredt a saját lírai hangjának. Az ekkor fellépő Herczeg Ferenc a
mindjobban városiasodó gentry rajzával igyekezett népszerű, új elemeket
keresni, Gárdonyi Géza új szinben állította be a paraszt és a falusi
apró fél-intelligencia életét, Szabolcska Mihály új formában próbálta
felújítani a Petőfi-féle hazafias dalt és népéleti genreképet, Kóbor
Tamás a naturalista moralizáló pesszimizmust szólaltatta meg, Heltai
Jenő a francia chanson és a heinei hatás szintéziséül a könnyed iróniát
hozta magával, Ignotusban a modern dekadencia előhangjai pendültek meg s
benne egyúttal gondolatokban gazdag polemikusára és apologétájára talált
az új irány. A magyar irodalom, amely eddig meglehetősen egyszinű volt,
egyszerre változatossá, sokhúrúvá vált, olyan hangok szólaltak meg
benne, ha egyelőre halkan és bátortalanul is, amelyeknek a tradicióban
alig vagy egyáltalában nem volt előzményük. Mint a társadalomban és
politikában, az irodalomban is mindjobban érzett a magyar élet
elvárosiasodásának és ebből folyó differenciálódásának hatása. Előre
jelentette magát egy új generáció, amely majd máskép fog gondolkozni,
máskép érezni és más nyelven szólni, mint apái. Egyelőre gyöngén és
félhangon jelentette magát, de az érzékenyebb fülűek megérezték
jövetelét, a konzervatívek, a tradicióhoz ragaszkodók tiltó szóval
igyekeztek megállítani útjában, az újnak befogadására készebbek
reménnyel néztek elébe.
A még gyönge újító mozgalmat egy pillanatra megállította útjában a
millennium. A magyar társadalom, melynek zöme, hangadó tömege még mint
kortárs, mint szemtanú élte át a dolgok nagy változását a kiegyezéstől
akkorig, amely napról-napra látta a politikai, gazdasági és szellemi
kultúra hatalmas fellendülését s amely egy diadalmasan megvívott
harcnak, az egyházpolitikai harcnak még friss emlékeivel ment a nemzeti
ünnepre – készségesen engedte át magát a nemzeti dicsőség mámorának, az
önmagával való hazafiúi mgelégedésnek és szorosabban csatlakozott a
tradiciókhoz, melyeknek ünnepét ülte. A magyar társadalom akkori rendje,
a melyben úgy ahogy egyensúlyba jutottak az összes erők, a
szabadelvűpárti uralom, amely históriai cégér alatt tulajdonképen a maga
diadalünnepét ülte a millenniumban, beláthatatlan időkig
megszilárdultnak látszott az ünnepi illuziókkal teli világításban. Az
emberek, amint visszatekintettek a multra, beleszédültek a nemzeti
dicsőség, a magyar hatalom, a magyar államalkotó képesség mindeneken
diadalmaskodó erejének kábulatába – a nemzeti hiúság orgiája
elhallgattatott minden kritikát, minden elégedetlenséget.
Az irodalom is úgyszólván egyhangúlag az ünneplés szolgálatába állott,
ami egyúttal azt is jelentette, hogy az uralkodó rétegekhez csatlakozott
s azoknak gondolatvilágát igyekezett tükrözni, izlését eletalálni. Ujra
feltámadt a történeti témák és hangulatok kultusza még a lírában is,
Endrődi Sándor kurucnótáival s az ál-kuruc verseknek ezek nyomában
felburjánzó áradatával; és újra felhangzott a hazafias ünnepi ódák
harangszava.
Társadalom, irodalom, politika olyan egységesnek látszott, mint talán
soha s az illuzióktól fátyolozott szemek előtt ez az egység állandónak,
nemzedékekre kihatónak tűnt fel. Pedig már akkor érezni lehetett azt a
földalatti rezgést, amely alig néhány évvel később teljesen kiforgatta
ezt a békességet a nemzeti élet egész vonalán. Már ekkor megmutatkoztak
a régi szabadelvű uralom s általában az egész magyar parlamenti rend
épületének repedései, amelyek csakhamar másfél évtizedre megbontották az
egésznek normális funkcióját s a nagyon előrelátók már akkor kezdték
sejteni, hogy közeledik a gyökeres politikai reform kora, az a harc,
amelyben új egyensúlyi helyzetre fognak törekedni az ellentétes
társadalmi erők s amely a parlament teljes átalakításának, az általános
választói jognak a jelszava körül fog forogni. Emlékezhetünk rá, a
millenium körüli időben hangzottak fel először komolyabb és
nyomatékosabb hangok az általános választói jogról s ezeknek csak annál
nagyobb sulyt adott az, hogy a munkásság egyelőre még mint parlamenti
politikán kívüli, de politikai célokra szervezkedett organizmus, a
kilencvenes évek közepe táján kezdte hathatósabban megmutatni, hogy van
és követeli részét a dolgok intézéséből. Ez a feltörekvő elem mindjárt
kezdettől fogva a választójog jelszavát tette politikai akciója
középpontjába.
Az iskolából ekkor sereglett elő egy új ifjúság, amely már az új magyar
élet levegőjében serdült fel, amelynek lelkében már nem éltek a
személyes tapasztalat élénkségével a szabadságharc és az abszolútizmus
emlékei, amely már készen kapta azt, ami apái idejében nyomról-nyomra,
évről-évre fejlődött. Ez az ifjúság egyszerre mindent egészen máskép
látott, mint apái, akik összehasonlították a negyven év előtti
állapotokat, melyeket még szemükkel láttak, a maiakkal és büszkeséggel
teltek el a nagy fejlődés láttára, mindent az önelégültségnek ebből a
szempontjából értékeltek. Ez az ifjúság már magukban nézte a magyar
állapotokat és nem talált bennük akkora okot az elégedettségre.
Észrevette a hatalmas hézagokat, a hiányosságokat, a külső haladás
vékony rétege alatt meghúzúdó nagy elmaradottságot, a gazdasági javak, a
politikai hatalom, a társadalmi erők elosztásának nagy
igazságtalanságait, egész kultúránk felszines, látszatokra berendezett
voltát, az alsóbb társadalmi rétegek kulturális gondozásának teljes
hiányát, mindazt a sok bajt és fogyatékosságot, amely a magyar életet és
a magyar képességet megbénítja, nyomasztó voltával összezsugorítja. Ez
az ifjuság, faluról a városokba került s a városi élethez csak
félig-meddig asszimilálódott apáknak már a városi életben nevelkedett,
városi idegrendszerű ivadéka, nevelkedéséből magával hozta a
nyugtalanságra való nagyobb fogékonyságot, a kritikai hajlamot, a
nehezebben kielégíthető igényeket. A külföldi viszonyoknak mindjobban
terjedő ismerete minduntalan összehasonlításra csábított s ez az
összehasonlítás csak annál élesebbnek tüntette fel bajainkat. Az egyre
fokozódó politikai zavarok, melyekben közvetett úton, de
félreismerhetetlenül a nép tömegeinek a létező állapotokkal való
elégedetlensége nyilvánult s amelyek a huszadik század egész eddig
lefolyt részében folytonos lázbetegségben tartották a közéletet – csak
megerősítették az ifjúságot a maga elégedetlenségében. Az apák egyszer
csak azon vették észre magukat, hogy nem értik meg a fiaikat, azok nem
értik meg őket, a két egymásra következő nemzedék között olyan szakadék
támadt, amely elkeseredéssel töltötte el az egyik felet is, a másikat
is. Az apák, akik mint az apák mindig, a saját ideáljaiknak
továbbfolytatását szerették volna látni fiaikban, haraggal nézték, hogy
a fiúk új, előttük érthetetlen, szemükben veszedelmeseknek látszó
ideálok után futnak. A fogalmak, a törekvések, az erkölcsi, társadalmi
és szellemi értékek új értékelést kaptak az ifjúság gondolatvilágában.
Két világnézet került összeütközésbe ebben a két generációban s ez az
összeütközés minden téren mozgást, hullámzást, harcot támasztott. Minket
ebben a pillanatban az irodalmi harctér érdekel.

II.
A nyugtalanság már forrott az elmékben, itt-ott hangot is kapott, de
arra a hangra, mely öntudatra keltette a még csak félöntudatosan,
félénken lappangó gondolatokat, amely felébresztette a neki megfelelő
visszhangot, mely úgy hatott, mint az első ágyulövés a háborúban, a
huszadik század kezdő éveiben még várni kellett. Még valahol a vidék
homályában kereste nagy belső nyugtalanságok között önmagát az, aki majd
megindítja és felszinre hozza a titokban erjedő folyamatot, aki utat fog
törni, amelyen az új nemzedék irodalmilag is kifejezheti magát. Egyelőre
csak azt lehetett látni, hogy szokatlanul nagy csapata jön egyszerre,
nem tudni honnan, a kiforratlan, de új mondanivalójú, dadogva, de
érdekesen megszólaló tehetséges fiatalembereknek, akik türelmetlenkedve,
hangosan követelik a maguk érvényesülési jogát, elkeseredve, de
hasztalanul döngetik azokat a gátakat, amelyek a fiatalember előtt
nálunk erősebben, mint bárhol másutt, eltorlaszolják az utat, kivált ha
új dolgokkal jön. Aztán jött Ady Endre.
Az ősi, tiszta magyarságból jött, de arról a vidékről, ahol a népek
keveredése, a magyarságnak a románsággal való folytonos érintkezése s az
ezzel járó folytonos erozió-folyamat sohasem engedi pontosan
megállapodni az etnográfiai határokat, ahol sohasem szűnik meg, fojtva,
magában évődik s csak néha lobban fel a népek örök nyugtalansága. Abból
a társadalmi osztályból jött, amelynek helye a magyar társadalomban
sohasem volt állandóan megállapítva, amely folytonosan ide-oda libegett
az uralkodó úri osztály és a parasztság közt, szerencse vagy tehetség
hirtelen felvihette az ország nagy urai közé, balszerencse
lesülyeszthette a bocskoros, paraszti életmódba. Ez a réteg, a falusi
kisnemesség adta mindig az orzágnak nyugtalan elemeit, mert küzködő,
sivár, mindenfelől megkötött helyzetében, ősiségénél, féltékenyen őrzött
faji tisztaságánál fogva minden jóra jogot tartva, de minden jóból
kizárva, csak jobbat várhatott a dolgok minden változásától. Aki erről a
vidékről és ebből a rétegből jön, ha eszes és tehetséges, mindig van
benne valami nyugtalanság. (Ennek az eredetnek a nyomait filologiai
pontossággal kimutathatnók Ady Endre költészetében.)
Ady Endre pályájának kezdete tipikus a vidéki származású intelligens
magyar fiatalember pályájára. Félreeső faluban töltött gyermekkor,
kisvárosi gimnáziumokban töltött diákság után, amely kevés, de mély
benyomással tölti meg a lelkét, abban a korban kerül igazi városba,
amikor az ember leginkább fogékony minden hirtelen átzökkenésre, a
világról való fogalmainak egyik napról a másikra való átmenet nélküli
felforgatására. Adyt is megrészegítette a városi élet a maga
összehasonlíthatatlanul szélesebbkörű lehetőségeivel, nyugtalanabb,
mozgékonyabb szellemével, benyomásainak gazdagságával, egész életének
magasabb szinvonalával. Az új élet, melyet kezdett, gyors fejlésbe hozta
lelkének minden öntudatlan csiráját, a végsőkig felizgatta eredendő
nyugtalanságát, amit még fokozott az is, hogy azért a gyermekkor erős
benyomásai is, mint egy legalsó, legmélyebb sedimentum-réteg megmaradtak
benne, az új rétegektől csak betakarva, de el nem fojtva. Újságíró lett,
vagyis olyan pályára került, amely nem hozza magával az egy bizonyos,
meghatározott nagy társadalmi osztályhoz való csatlakozás kényszerét,
nem burkolja be egyéniségét valamely osztály világnézetével,
elfogultságaival, erköcsével, hanem engedi, mint mindeneken kívül állót,
élni a maga életét, a maga egyéni kifejlődését. Az újságírói foglalkozás
a maga változatosságával és sokféleségével fogékonnyá tesz az élet és az
ismeretek minden oldalának azonnali és könnyű percipiálására és szabad,
önálló, könyvtudás ballasztjától félénkké nem vált áttekintésére.
Nagyjában ezek az előzmények, melyekből Ady kiindult. Visszhangtalanul
elhangzott első kisérletek után, talán szívében egy kis
elkedvetlenedéssel is Nagyváradról, ahol újságírói és írói kezdő-éveit
töltötte, Budapest megkerülésével egyenesen Párisba került. Ez az utazás
meg az első nagy szerelmi szenvedély nyitotta meg benne teljesen a
költészet forrását, amely addig fiatalos tétovázással, a pályakezdés
nehézségeinek nyomása alatt lefojtva, bizonyára nehéz küzdelmek között
kereste a maga útját kifelé.
Nyugtalan lelke ebben az időben bontakozott ki békóiból s tudatosan
bizonyára ekkor érezte meg költői programmját. Ekkori lelkiállapotát
fejezi ki Uj versek című könyve, az a könyv, amellyel úgyszólván
egyszerre, merész rohammal tört be az irodalomba.
Ennek a könyvnek hatását e sorok írója alighanem tipikusan élte át
önmagán. Véletlen körülmények folytán ekkor találkozott először Ady
nevével úgy, hogy zsámolnia kellett vele. Az első, felületes benyomás
nyugtalanító, zavarba ejtő és ellenmondásokat provokáló volt, de a költő
már ekkor megnyerte a csatát olvasója ellen: versei ellenállhatatlanul
ingerelték a továbbfoglalkozásra. Az egész annyira új volt, annyira
szokatlan, annyira ellenkezett mindazzal, amire az eddigi magyar
tradició rátanította az embert, de viszont annyira tele volt hangokkal,
sejtelmekkel, hogy az idegenkedő, szinte megdöbbent érzés maga izgatta
az olvasót önmaga ellen a mélyebb, behatóbb elmerülésre.
Petőfi és Arany óta megszoktuk az első pillanatra fülbemászó, erősebb
gondolkodás kényszere nélkül primaer módon érthető beszédet, amely nem
bíz semmit az olvasóra, mindent megmond közvetlenül a mondanivaló és a
szó pontos összezáródásával. A szimbolikus kifejezésmód, a hirtelen és
merész gondolatátvitelekkel, széles ívű ugrásokkal való beszéd, a lírai
benyomásnak impresszionista modorú visszaadása, amelyben a mondanivaló
nem tett meg előbb hosszú utat a gondolkodáson keresztül, hanem abban az
első formájában lép ki, amelyben a tudat felszinére jutott – teljesen
idegen volt annak számára, aki a magyar versen nevelkedett fel s
homályosaknak tüntette fel Ady verseit, az érthetetlenség mindenütt
felhangzó vádját vonta fejére. Pedig csak annyi igaz, hogy rá kellett
jönni olvasásuk módjára, meg kellett ismerni a költő egészen egyéni
eszejárását, kissé bele kellett élni magunkat a költő differenciáltabb,
többféle elemből összetevődött s épen ezért bensőbb foglalkozást,
közvetlenebb veleélést megkívánó lelkiállapotába. Minden költő és minden
vers csak arra hathat a maga teljességében, akiben megvannak, legalább
csirák alakjában, azok a lelki elemek, melyeknek a költő, a vers a
kifejeződése s egy kicsit Ady Endrévé kell válni annak, aki Ady Endrét
teljesen érteni akarja. Ez természetesen csak behatóbb, előzetes
elfogultság nélküli és szeretetteljes foglalkozás mellett volt
lehetséges.
Uj, idegenszerű és mégis közelebbi ismeretségre ingerlő volt Ady
verseinek tartalma is. Egy szenvedéllyel teli szerelem, amely nem a
hagyományos trubadúr-szerelem, a szeretett nőnek minden szépséggel és
erénnyel való felruházása, merőben érzéki szépségeken elvakuló
megmámorosodás, hanem a szerelemnek az az eredeti, ősi, a
kultúr-tradicióktól eltakart, a tudatból visszafojtott, de tudattalanul
is mindig érvényesülő formája: az örök, keserű, harc a nővel, a nemek
nagy, jóvátehetetlen meghasonlása, amely száraz ajkú epedéssel sóvárogja
az egyesülést, az eggyé válást, időnkint elpihen az érzéki mámor
tobzódásaiban, hogy a beteltség sivár pillanataival ismét kiújuljon. A
férfi-ember lázadozása a nő ellen, akit egészen, fentartás nélkül, külön
lényét megsemmisítve vágyik magáévá tenni s aki mindig megmarad
különállónak, idegennek, megfoghatatlannak. Gyönyörök, melyekben még
bennük vonaglanak az imént elmult kínok és bennük remegnek az előre
sejtett új szenvedések, láncot csörgető lázadozások, melyek zokogó, lágy
bánatokba omlanak, keserűséggel teljes, indulatos kitörések, melyek
alázatos önmegadásokban olvadnak fel. Bűntudat, mely megkeseríti a
gyönyörök óráit, nekibúsult dac, a mely anyaszült meztelenségében tárja
fel önmagát, a minden szerelem természetes végcélja, a gyermek utáni
epekedés, mely nem tud beletörődni a meddőség gondolatába. Petőfi
hamvasan fiatalos, szinte kisdiákos szerelmi lobogása, Arany tartózkodó,
hallgatag szemérmetessége után ez a szerelem szinte visszásnak tűnt fel:
az új, mai ember szerelme volt.
Ugyanígy álltak akkor szemben az Uj versek könyvének másik
főmotivumával, hazafias költészetével szemben. Akkor hazafiatalannak, a
magyar önérzet provokálónak mondták ezeket a verseket, mert nem értették
meg, hogy elkeseredett kitörései, kemény, fájó ostorcsapásai a magyar
faj és a magyar föld végzetes, eredendő szeretetéből fakadnak, hogy
szegénységünk, elmaradottságunk, bűneink csak abban tudnak ilyen lázadó
haragot felriasztani, aki szenvedélyes szeretetében minden kincscsel,
minden haladással, minden erénynyel felruházottnak szeretné látni
szeretete tárgyát. Nem értették meg, hogy a káromló szavak egy
türelmetlen, nagyokat akaró fiatal nemzedék heves elégedetlenségét
szólaltatják meg, amely másnak, különbnek, fejlettebbnek, az emberi lét
csúcspontja felé haladónak akarja látni apái Magyarországát, amely
dolgozni akar ezen a felmagasztaláson, de nem találja meg hozzá az
eszközöket, amely szűknek találja a magyar glóbusz korlátait és
nekikeseredett fejével döngeti őket keserves fájdalmak közt. A hang, a
mozdulat, a szavak lázadás voltak, nem a magyar faj ellen, hanem a
magyar közállapotok ellen. Akik erre a lázadásra tüzet kiáltottak, azok
elfogultságukban nem vették észre, mennyi sok van ebben az ősi kuruc
virtusból. Az eddigi magyar hazafias költészet – legnagyobb költőinké is
– a magyar nehéz sorsán való elegikus elbúsongás, a régi vitézi dicsőség
képein való mélázás, a nemzeti önérzetet buzditó s – az epigonok ajkán –
a nemzeti hiúságot csiklandozó politikai költészet volt: Ady félreverte
a harangokat, tüzet kiáltott, hogy a rémülettől ismerjünk magunkra. Akik
ellene támadtak, jól vették észre forradalmi voltát, mert költészete
annak a lelkiállapotnak volt a kifejezése, mely akkor a magyar
intelligens ifjúság önállóbban gondolkodó részét addig nem képzelt
számmal vitte a politikai, társadalmi és tudományos radikálizmus vagy a
szocializmus táborába, annak a politikai konjunktúrának volt a művészi
megfelelője, mely úgyszólván máról-holnapra a nemzeti élet előterébe
juttatta a radikális jelszavakat s két élesen szembeálló ellenséges
táborra osztotta egész társadalmunkat; a régi állapotok fentartására
törekvőket s azokat, akik a mai Magyarország politikai és társadalmi
erőviszonyainak felforgatásából akarták felidézni az új Magyarországot.
Innen magyarázható az a nálunk irodalmi dolgokban példátlan ostrom, mely
Ady költészete ellen indult, irodalmi jelszavakkal politikai cézatokat
takarva s amelynek legfőbb, csaknem egyedüli eredménye az lett, hogy
Adynak csak annál jobban megnövekedett a súlya s csak annál jobban
felélénkült az iránta való érdeklődés.
Lélektanilag Ady egész forradalmisága, egyáltalán egyéniségének minden
nyilvánulása egy forrásból fakad: a korlátokat nem tűrő, az egész lelket
gyökerében megrázó sóvárgásból az élet teljessége felé. Minden poharat
fenékig kiinni, minden gyönyört, minden ragyogást kiélvezni, minden
lehetőségét az életnek kimeríteni: ez az epekedés hajtja és tartja
feszültségben egész lényét, ez nem engedi megpihenni sehol, ez kergeti
mindenütt a szertelen végletek felé. A szerelem minden kéjét és kínját,
a gazdagság minden káprázatát kívánja, minden, ami ebben akadályozza,
tűrhetetlen nyüg és bilincs. Az emberi élet egyik fő rugóját, az aranyat
azért kívánja a szegénység, az anyagi korlátozottság elkeseredésével.
Azért hirdet forradalmat, mert teljes, gyökeres változást kíván, amely
lehetségessé tegye a ma lehetetlent, mert az új, a változás hordja
magában minden teljesülés illuzióit. S későbbi korának a misztikushoz
közeledő elborongása, harangkongásra emlékeztető esenkedése Isten, a
vallásban való megbékélés, a halál szükségszerűségébe való belenyugvás
után, velejében ennek az életvágynak a reakciója. És ugyanilyen reakciót
jelentenek a pihegő elfáradás bánattal és megbánással telt pillanatai
is, amikor a lélek megereszti húrjait, fatalista megadással engedi
átzuhogni magán az élet hullámait, mintegy kikapcsolva magát mindenből.
A halál rokona, máig is legszebb verseinek egyike s egyáltalán a
legszebb magyar versek egyike, érezteti legjobban, hogy itt egy két nagy
csata közben aléltan pihenő lélek halk könnyei peregnek.
A zaj, melyet Ady első könyve támasztott, még nagyobb lett a másodiknak,
a Vér és Arany-nak megjelenésekor. Ekkor vált Ady Magyarország legtöbbet
emlegetett embereinek egyikévé, akivel többet foglalkoztak, mint a
legtöbbet szereplő politikussal. Petőfi óta nem volt erre eset
Magyarországon s talán Petőfivel sem foglalkoztak annyit, mert neki nem
volt számottevő ellenzéke. Alig volt ujságolvasó ember, aki állást ne
foglalt volna vele szemben, újságok és folyóiratok cikkeinek özöne
vitatkozott vele, támadta, védte; irodalmi társaságok ülései
visszhangzottak ki nem mondott, de ott érzett nevétől, kávéházi
asztaltársaságok, úri szalónok irodalmi viták csatatereivé váltak s aki
csak valamennyire exponálta magát mellette, minden lépésével olyanokba
botlott, akik állásfoglalását számonkérték tőle. Körülötte valóságos kis
felekezet keletkezett híveiből, akiknek kitartását csak fokozta a
mindenfelől felhangzó ellenzés. Csupán irodalmi okokból nem is lehetne
ezt az izgalmat megmagyarázni, de Ady verseit szeretni és dícsérni
többé-kevésbbé politikai és társadalmi szinvallást is jelentett.
Mindenki érezte, öntudatosan vagy öntudatlanul, hogy Ady költészete is
egyike az ütközőpontoknak azokban a hadműveletekben, amelyek még ma is
folynak s előreláthatóan a mi nemzedékünk egész életét befogják tölteni.
Azokkal az argumentum-fegyverekkel, melyeket ekkor Adyval szemban
felhasználtak s amelyeket néha használnak még ma is, kár volna bővebben
foglalkozni, csaknem valamennyire rácáfolt a közbeeső néhány évnyi rövid
idő. Csak egyre akarok itt közbevetőleg kitérni: a nemzetietlenség
vádjára. Ady külföldi hatásoktól elbüvölve, külföldi példaképeket
utánozva megbontja a magyar hagyomány folytonosságát, költészete nem a
magyar lélekből fakad, idegen talajban gyökeredzik, tehát veszélyezteti
irodalmunk végső célját, mely nem lehet más, mint a magyar faji karakter
művészi kifejezésére való törekvés. Körülbelül így lehet megfogalmazni
ezt a vádat.
Ami a külföldi hatásokat illeti, bizonyára Adyra sem voltak bizonyos
külföldi példák hatás nélkül. De akik benne nem akarnak vagy nem tudnak
mást látni, mint Baudelaire vagy Paul Verlaine s általában a modern
francia, úgynevezett dekadens költők utánzóját, azok csak azt árulják
el, hogy ezeket a költőket nem ismerik eléggé. Paul Verlaine, Baudelaire