Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok - 10

már mondottuk, nem különben a Béla királyfi és a Törzsök Jankó
középszerűen sikerült utánzatok, melyeknek utánzat volta annál kirívóbb,
mert szerzője nem tudja a maga igazi mivoltát eléggé elrejteni, a
naivnak látszani akaró hangba minduntalan belevegyül a maga minden
naivitástól mérföldre messze eső igazi hangjával. A Találkozások annak a
sikernek a visszhangja, melyet az Anyégin keltett nálunk a Bérczy-féle
fordításban, csak épen a Puskin világfiassága és mindenekfelett elragadó
szeretetreméltósága hiányzik belőle. Az önkritika s az önismeret
csodálatra méltó hiányára vall, hogy Vajda épen Puskinnal próbált
versenyre kelni. Itt is az ő élhetetlensége nyilvánul. Észrevette, hogy
most (1877-ben) sikert lehetne aratni egy Anyégin-stilusú verses
novellával, de annyi öntudatosság már nem volt benne, hogy felismerje,
mennyire alkalmatlan épen ő arra, hogy ezt a sikert learathassa. Nem is
egyéb az ő elbeszélése, mint egy külső és belső valószínűtlenségekkel
terhelt, nehézkesen és erőltetetten elméskedő történet, ép oly nyomós
bizonyítéka szerzője járatlanságának a világ dolgaiban, mint az önmaga
határai felől való tájékozatlanságának. Legjelentékenyebb még az Alfréd
regénye. Ez is Byron és Hugo Viktor utánzat, tele színfalhasogató,
szertelen romantikával, de itt a hang, az egész stílus jobban talál a
költő egyéniségéhez és valami heves, izgatott líra vibrál a hangos
bombasztok mögött, amely elárulja, hogy a költemény mégis csak valami
átélés eredménye. Érezzük, hogy nem csupán az írói becsvágy szüleménye,
hanem ott áll mögötte a költő maga is a maga zaklatott, szertelen,
önmagában szétszaggatódó lelkével. A Gina iránti szerelem egész életre
szóló, tátongó sebe vonaglik a költemény páthosza mögött.
Vajda lírája, – hogy az ő szótárából vett szavakkal fejezzem ki magamat
– cikázó villámokkal terhes, sötét felhőktől övezett havas hegycsúcs,
melyen sívár szenvedélyek süvöltő förgetegei szágúldoznak, amelyen virág
nem nő, csak kopár sziklák, tátongó hasadékok ásítoznak. A felhőkben
fekete fényben villan meg néha-néha a villám, a vakító hómezők
el-elborulnak, sötét árnyékokban. Minduntalan attól kell tartanunk,
elveszítjük az útat, amely elérhetetlen csúcsok felé vezet. Néha kigyúl
fölötte a napfény és ilyenkor csodálatos, kápráztató hideg ragyogású
színek tünnek fel, hogy mindjárt beleolvadjanak az általános zord
hangulatba.
Normális nyelven szólva: Vajdánál a líra alapja mindig valami igen
heves, túlfeszített, folyton elpattanással fenyegető és épen
túlfeszítettségénél fogva tehetetlen indulat. Könnyed, futó hangulat,
hirtelen fellobbanó, forró szenvedély, lágy elborulás, az élettel és a
saját lelkével való művészkedő játék, a líra annyi más szelidebb eleme
nála ismeretlen. A feloldódást nem találó nagy diszharmóniák költészete
ez; folytonos díszharmóniája az anyagnak és a formáknak. Sehol a
megnyugvás, az ellágyulás egy pillanata, a folyton háborgó indulat
felett sohasem száll olajágat vivő galamb. Békétlenül évődő, nyugtalan,
önmagát véresre hasogató költészet ez: egy nagy, gyógyulásra képtelen
meghasonlás égő szenvedése szólal meg benne. És megvan benne a
legszörnyűbb emberi kínlódás; a szavakban való kifejeződésért vívódó
némaság vergődése. Mintha a költőben roppant nagy, kimondhatatlan dolgok
forrnának, melyek épen kimondhatatlanságukkal kinozzák legjobban, hogy
tépje, korbácsolja, facsarja magamagát, amíg ki tudja mondani, ami benne
dúl.
Vigasztalan, sívár költészet ez, örömtelen és zord, amily örömtelen és
zord volt az élet, amelyből fakadt. Jellemző, hogy a leggyakrabban
előforduló két szó Vajda szókincsében: átok és kárhozat. Egy elátkozott
világ az ő költészetének világa, amelyen át egyetlen kietlen, még oly
csekély enyhülést sem nyújtó út vezet át. Nincsenek derült völgyek,
szélesen elterülő, szabad kilátást nyújtó síkságok, az út egyetlen
folytonos szakadékon vezet keresztül, mely fölött szédelgő fejjel,
minduntalan botló lábbal halad a költő. Egyhangú vidék, amelynek
egyhangúságában szinte körvonal nélküli összeolvadásban sötétlenek a
képek és bizonytalanokká válnak a formák. Mindenfelől érthetetlen
rejtelmek meredeznek fel, amelyeknek megfejtését tehetetlenül vívódva
keresi a költő és tompa elfásulással jut el mindíg újra
megfejthetetlenségük tudatáig.
Az ilyen vidék nagyon kevés változatosságot nyújt. Vajda lírájában
rendkívül kevés a változatosság: egész költészete visszavezethető néhány
motivumra s a formák és a nyelv tompasága még hangsúlyozza ezt az
egyhangúságot. A hang pedig – leszámítva a költő gyakran megújuló
kísérleteit fölvett, hozzá nem illő hangokkal – mindig változatlanúl
egyetlen erősen megfeszített húrra van hangolva, átmenet nélkül és
modulációk nélkül. Néha halkabban szól, néha hangosabban, néha rekedten,
néha tisztábban csendül, – de mindig egy és az a hang.
A virrasztók sötét allegóriája nyitja meg Vajda líráját. Amit addig írt,
inkább fiatalos próbálkozás, önmagának keresése, – ebben a költeményben
szólal meg először a maga egyénisége szerint. Ez is a legismeretesebb
verse, belekerült majd minden irodalmi olvasó könyvbe és anthologiába.
Annak a forradalom utáni hangulatnak a szülötte (1855-ből van keltezve),
amely egész kis hazafias allegóriaköltészetet fejlesztett ki s amely
Tompa néhány allegóriájában jutott legnagyobb hatású kifejeződésre.
Vajda verse joggal állítható a Tompáéi mellé. Már az első szavaival
megfogja az embert, megadja az egésznek sötét alaphangulatát, a tompa,
reménytelen kétségbeesést, amely fásult elfáradással néz ki a
csillagtalan, tenger éjszakába s csak az a rettegő gondolat tartja benne
a lelket, hogy a halott, aki körül virrasztanak, „hátha meg nem volna
halva s lehetne még valami“. Az egész hangulatban van valami halkan,
titokzatos lépésekkel járó sejtelmesség, melyhez jól illik a beszéd
fojtott, suttogó, minduntalan homályosságba bujkáló hangja. Teljesen
előttünk áll a ravatal, egy falusi, nagy, sötét szobában, gyéren
világító gyertyák közt, amelynek reszkető lángja csak a homályt növeli,
elmosódóvá teszi a formákat. A halott körül, a szobában, nesztelenül
járó, árnyszerű, félig felismerhető alakok mozognak. Az egész kép valami
félelmetes, ijesztő érzést kelt, melynek félelmetességébe ideges
ingerültségek siklanak bele. Ily teljes hangulatú, a képet vasegységgel
összefogó, első szavától az utolsóig mindig célbataláló verse Vajdának
csak kevés van. Még a ritmusnak ólmossága és a rímeknek tompa csengése
is mintha hozzátartozna a hangulathoz és belőle folyna. Tompa hasonló
allegoriái a maguk fájdalmas páthoszával egyszerűbbek és ép ezért
közvetlenebb hatásúak, a Vajda verse komplikáltabb, a hangulat több
ágból összefonó és mélyebb, tónusban gazdagabb képet nyujtó. Tompa
allegoriáiban egy nagy fájdalom nyilvánul, a Vajdáéban egy mély, a
lelket gyökeréig fölrázó megrendülés. De valami sivárság settenkedik a
sorai közt, könnytelen, konok fájdalmában, amely megrendít és egyúttal
vissza is ijeszt. Nagyon erősen a hatása alá lehet kerülni, nehéz tőle
megszabadúlni, de hatása úgy marad a lelkünkben, mint valami
lidércnyomás emléke.
Ime, már fiatal korában megvan és még a hazafias fájdalom allegorikusan
átvitt értelmű ábrázolásában is nyilvánúl Vajdának az a tulajdonsága,
amely végigvonúl egész költészetén és egész emberi valójában: a sívár, a
szeretet ellágyulásait, a megértés kiegyenlítődéseit nem ismerő,
semmivel lelkileg összeforrni nem tudó kiábrándultság. Neki nem voltak
illuziói, csak előítéletei, nem voltak megindulásai, csak indulatai, nem
volt szeretete, csak elfogultsága, nem volt gyűlölete, csak dühe.
Vágyott mindenre, amije nem volt és nem tudott egészen emberi lenni:
mintha teremtésekor bizonyos emberi tényezők kimaradtak volna
szervezetéből. A teljes emberi életre való vágyódás elérhetetlensége az
ő folyton vérző belső tragédiája. Lényének ez a tökéletlen alkata adja a
kulcsot egész egyéniségének, pályájának és költészetének megértéséhez.
Ezért nem tudott teljessé válni sem mint ember, sem mint költő, ezért
nem tudta elérni a maga egyéniségének teljes kifejezését a költészetben,
ezért nem tudta kiélni a maga életének lehetőségeit. Szertelensége a
teljesség felé viaskodó erőfeszítés, egyenetlensége heves erőfeszítések
és csüggesztő ellankadások folytonos váltakozása, fájdalma a kötelét
tépdeső bika bőszült elkeseredettsége, amely öntudatlanúl, elvakúltan,
irányt, tájékozást elvesztve, leszegelt fejjel feszíti rohamra izmait,
hogy a következő pillanatban a kötelek erejétől hátrarántva
visszaroskadjon önmagába.
Azt a teljes kihangzást, amely A virrasztók-at kora lghatalmasabb versei
közé emeli, nem találjuk többé Vajda hazafias költészetében. Akkor egy
egyetemes fájdalom, az egész magyarság lelki állapotával való kapcsolat
s egy nagy belső rázkódásnak még idegeiben remegő emléke adott hangjának
biztonságot. Későbbi hazafias költészete politikai költészet, még pedig
a politikát ferde szemmel néző, a világot megérteni nem tudó, elsötétült
kedélyhangulatú ember verses politizálása. Az egykor sokat emlegetett
Luzitán dal és néhány politikai szatírája inkább egy sötéten látó,
megértés és világismeret nélküli ember haragos kifakadásai, mint igazi
költői művek. A Luzitán dal rhetorikájában itt-ott érzik még valami
lendület, a szatirákból teljesen hiányzik a szatirikusnak az a fölénye,
mely a gúnynak egyedüli jogcíme. Vajda soha sem tudott fölébe emelkedni
a maga mondanivalójának, mindig benne van egész testtel s ez sehol sem
olyan kirívó, mint szatirikus verseiben.
A köztudatban, jobban mondva, közemlegetésben (mert költészetét sokkal
kevésbbé ismerik, semhogy köztudatról lehetne szó) Vajda leginkább mint
szerelmi költő, mint a Gina-dalok költője él. Életében egyetlen egy,
egész életére szóló szerelme volt: Gina. Ez a nő, tudjuk, egy akkor még
nálunk meglehetősen ritka női tipus karakterben és sorsban egészen
tipikus megszemélyesítője, akinek élete is olyan, mint egy erkölcsös
ponyva-regény kliséje. Egyszerű polgári családból való, igen szép,
jólétre, fényűzésre sóvárgó leány, aki a szerény és különben sem valami
megnyerő természetű költő szerelme helyett inkább egy nagystílű
demimonde életpályáját választotta; szeretője lett egy Bécsben lakó nagy
úrnak, vagyont szerzett, vagyonát kalandos vállalkozásokban
elpusztitotta, elszegényedett, elzüllött s nyomorúltan, kórházban halt
meg. Ezt mind a kortársak előadásából tudjuk, mert Vajda verseiből
néhány általánosságon kívül alig tudunk meg Gináról valamit. Egyetlen
versben van valami életrajzi adat: az A kárhozat helyén czíműben, amely
egy Ginánál, már mint nagyúri maitressenél tett látogatás emléke s
végletes szavakban fejezi ki a költőnek szerelmese elcsábíttatása miatt
érzett dühös, átkozódó fájdalmát s olyan hangon szól erről a mindennapi,
de őt egész életére megmérgező eseményről, mintha a világtörténelem
legnagyobb gazsága lett volna.
Vajda János egyenesen rászületett a boldogtalan szerelemre. Bizonyosnak
vehető, hogy soha életében nem tudott egyetlen nőben sem olyan érzést
kelteni, amely csak hasonlit is a szerelemhez. Egyetlen egy sem volt meg
benne azokból a tulajdonságokból, amelyek a nőkre hatnak. Első
pillantásra elég szép férfi volt, minden különösebb, feltünőbb egyéni
vonás nélkül. Öreg korában bízvást nyugalmazott katonatisztnek lehetett
volna nézni, fiatal korában sem lehetett másféle, mert a kor csak
megöregítette, de nem változtatta meg külsejét. Szeretetreméltó sem
volt, nem tudott simulni, alkalmazkodni, még kedveskedése is olyan
lehetett, mint egy komondor acsarkodása, hajlékonyság, figyelmesség,
szolgálatkészség nem volt a természetében, tartózkodó, szögletes,
morózus és zsörtölődő volt. Erős érzékiség élt benne, amely verseiből is
néha forró gőzzel csap ki, de nem szerette a nőket szeretettel, nem
becsülte őket semmire és nem volt az az emberismerete, hogy bánni tudjon
velük. Hozzá még a szegénység visszariasztó bélyege is elidegenítette
tőle a nőket. Tragikus véletlen volt, hogy vére fiatal pezsgése idején
éppen egy olyan nőt vetett elébe a sors, akiben minden nők között a
legkevésbbé lehetett meg a képesség, hogy mindezeken túltegye magát.
Vajda nem tudott női ideált alkotni magának. Az ő szerelmi lírája nem
trubadúr-líra, amely az ideál oltárára emeli a szeretett nőt, telerakja
a szépség és jóság minden ékszerével és vakon, az imádat odaadásával
hódol neki. Ő nem tudta odaadni magát a nőnek, nem tudott kilépni
önmagából, hogy összeolvadjon vele. Megmarad önmagában és illuziók
nélkül nézi a nőt: csak szépsége vonzza, amely felgyújtja érzékeit és
vad sóvárgásban emészti egész valóját. Dühös kiváncsisággal veti magát
feléje, faggatja, nagyítóval vizsgálná, darabokra vagdalná és tehetetlen
dühvel vicsorog, hogy nem bírja megérteni. Önmagában is kínlódva vájkál,
keresi saját lelki állapotának értelmét és egyetlen kérdésre sem tud
feleletet kapni, egyetlen pillanat sem hoz számára kielégülést. Az ő
szerelme folytonos zsörtölődés és marakodás a nővel. Érzékeinek tüze
csak izzik, de nem tud lángot vetni. A nő nem párja neki, hanem
ellenfele, akit le kell igázni, maga alá gyűrni s ez a viaskodás
tulajdonképen a szerelem lényege. Szadisztikus szerelem, amely nem jut a
maga természetének öntudatára s a versekben is csak tökéletlenül
nyilvánul; inkább visszakövetkeztetésből, a verseknek hangjából tudjuk a
lényegét megfogni, semmint szavaikból.
Merőben érzéki szerelem ez, melyre nem hat semmi más, mint Gina
szépsége; sóvárogva festi ki magának azokat a gyönyöröket, melyeket ez a
szépség igér s nincs egyéb vágya, gondolata, mint Ginát ölelni. A vér
elönti agyát, ha Ginára gondol, vad, fantasztikus képek tolulnak szeme
elé, lihegve tör ki ajkán a szó. Erdő-égéshez hasonlítja szerelmét,
melyet a lány szerelme gyújtott meg: kérlelhetetlen mérgű tűzláng legel
a gyepen ropogva, nem marad az erdőnek egy zöld ága, hol egy madár
eldalolja: Átkozott a nap sugára!! Átkozott a romboló láng, mely nem úgy
hervaszt el kéjben, együtt élve, ott elhalva virágaid mézkelyhében.
Gina szépsége végzetes, mindenható, ellenséges hatalom, a költő haragos
daccal küzd ellene s mindig visszaesik rabságába. Valami sötét
elégtétellel gondol ismételten a szépség mulandóságára, arra az időre,
amely elrútítja Gina arcát, testét s amig maga elébe festi azt az időt,
mikor
Hódító szépséged csodája
Még rajtad, élőn elenyész,
Arcod tündöklő színpompája
Végkép örökre odavész,
Hóhér idő, ádáz kezével
Letörli ajkad bíborát,
Bepókhálózza csúf redővel
Fönséges arcod himporát –
egyben fellázad ennyi szépség pusztulása ellen.
Mindig s mindenütt csak ez a szépség foglalkoztatja. Tisztában van Gina
fejének, szívének ürességével, tudja, hogy nem való egyébre, mint hogy
felgyújtsa az érzékeket, de ez mintha csak annál jobban magához vonzaná,
mintha csak annál jobban fölhevítené érzékiségét. Még arra sem tartja
képesnek, hogy szeretni tudjon, hidegnek, érzéketlennek képzeli és arra
gondol, hogy majd egykor, ha az idő eljár Gina fölött, ha egyedül marad
és elhagyatott, mint hazajáró halott emelkedik fel előtte a múlt és
ekkor meg fogja bánni hidegségét. Ha erről a jövőről beszél, vésztjósló
páthosz van a hangjában, amelybe beleolvad keserűsége és tragikus
színnel tölti el.
Vajda szerelmének mindig tragikai a hangja s mély, sötét háttereket
nyit, mintha a költő érezné, hogy itt valami nagy emberi tragédia folyik
le, ami kapcsolatban van az emberiség egész sorsával, mert a legnagyobb
és legemberibb dolog: a férfinak a nőhöz való viszonya nyilvánul benne.
A régi fajta trubadúr-szerelem költőinél a szerelem egy megható,
szimpatikus magánügy, egy embernek vágya egy nő után, boldogsága vagy
boldogtalansága. Vajdában az a sejtelem dolgozik, hogy az ő szerelmében
van valami egyetemes vonás, mintha az egész férfinem szenvedése,
rabsága, az érzékiség láncaiban való vergődése tükröződnék az ő
fájdalmaiban. Ezért hangja mindig páthosszal teli s ez a páthosz még ott
is kiütközik, a költő akarata ellenére, ahol enyelgő, könnyed hangon
próbál szólani. Nem egyszer egyetemes eszmék szövődnek bele a szerelmi
versekbe, a mulandóságról, a halálról, a megtörtént dolgok
eltörölhetetlenségéről, az elmulasztott dolgok visszaidézhetetlenségéről
való gondolatok. A szerelmen keresztül a költő filozófiai perspektivákba
tekint.
Egy nagy szenvedés fejeződik ki Vajda szerelmi lírájában, nagyobb a
visszautasított, kielégületlen szerelem minden kínjánál. A költőileg
legritkábban megalakított érzések egyike: a szenvedélyes féltékenység.
Már Gina iránti szerelme első fázisában, a lány bűnbeesése előtt is ott
settenkedik az égő vallomások mögött a gyanú, amelyet Gina
érzéketlensége, hiúsága, a sok hódolat, amelyet kelt, csak mindjobban
táplál. Mikor pedig Gina bűnbe esik, ádáz, toporzékoló féltékenység
fogja el a költőt. Elviselhetetlen, irtóztató neki a gondolat, hogy
Ginát más öleli, szavai a szó szoros értelmében testi kíntól vonaglanak,
önmagából kikelt dühvel jajgat, gúnyolódva marja önmagát, a győzelmes
vetélytársat és egy világkatasztrófa rettentő összeomlásaként érzi, hogy
ami után ő az elérhetetlenség belenyugvást nem ismerő szenvedésével
áhítozott, azt más könnyen, játszva megnyeri a pénzével. Őrjöngő
fájdalmában, rekedt gúnyba csuklik a szava: egyetlen elképesztő és
önmagába visszaroskadó átkozódás.
Gina emléke sohasem hagyta el Vajdát. Több szerelme nem volt életének.
Versein utóbb még átsuhan pillanatokra két-három más nő árnyéka – csak
futó árnyékok, amelyek el is tünnek nyomtalanul, mint a fecske a nagy
viharok után elcsöndesült tó fölött. Ginához szinte periodikusan
visszatér. És a visszaemlékezésben mintha valahára, legalább
pillanatokra harmóniába jutna önmagával ez a disszonanciákkal teljes
szerelem. Az Utolsó dal Ginához című versbe még minduntalan
belevillannak az alig elült belső harcok villámai, mintha a terhétől
megkönnyebült felhő távozóban a láthatár szélén meg-megvonaglana. A Húsz
év mulva már teljes kiegyensúlyozottságában mutatja érzését. Szive
elcsöndesült, nem bántja újabb szenvedély, de Gina emlékétől szabadulni
nem tud:
De néha csöndes éjszakán,
Elálmodozva egyedül,
Mult ifjuság tündértaván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen.
Ez a költemény nemcsak Vajda két-három legszebb versének egyike, hanem a
legszebb, legteljesebben hangzó és legmélyebb perspektívájú versek közé
tartozik az egész magyar irodalomban. A szenvedélyt és szenvedést túlélt
lélek erővel teljes nyugalma és biztonsága van benne, amikor az
összeomlott világ romjaiból már felépítette magának az emlékezés
kunyhóját és benne él. A fájdalom már le van győzve: él még, de nem
mardos többé, a sebeknek behegedtek az ajkai, sajognak, de nem véreznek
többé. Az elcsöndesedett fájdalom hangjába valami titokzatos gyönyör
vegyül, amely eltölti a legnagyobb fájdalmainkra való visszaemlékezést
is, ha már messze túl vagyunk rajtuk. A lázongó vad keservből szomorúság
lett, mert kihalt a vágy, elcsitultak az érzékek, kihamvadt a hajdani
tűz, csak a fénye maradt meg. Így szépül meg minden az emlékezetben,
mikor az élet párolgó vérnyomait már behavazta az idő.
Formában is oly teljes, tiszta, egyenletes ez a vers, amilyet alig
találunk Vajda egész költészetében. Nyelvének van valami különös
merevsége, amely Vajda minden versében megvan, de itt nem zavar, sőt még
erősebbé teszi a hatást, mert teljesen megfelel azoknak a képzeteknek,
melyeket az egész költemény fölidéz, összevág a vers hangulatával.
Befejező és záróképe a Montblanc csúcsáról oly jellemző, annyira
megérezteti a költő lelki állapotát s annyira közel hozza
képzeletünkhöz, hogy a maga teljes valóságában vésődik tudatunkba a
költő érzése: az érzékekből az emlékezetbe szívódott szerelem hideg
ragyogása. Ez a két sor pedig:
Mult ifjuság tündértaván
Hattyúi képed fölmerül –
a legszebb, amit Vajda valaha leírt. Úgy hat, mint valami csodaszép zene
zengése. Ebben a versben sikerült Vajdának teljesen kifejezni magát.
Még egyszer fölmerül Gina képe a költőben: Harminc év után. Egy késői
fájdalmas találkozás hozta össze a már a lejtő aljára siklott nőt s az
öregedő költőt. A testi látás erősebben felidézi a mult fájdalmát, amely
még egyszer átvonaglik a szíven, de már nem tud erőt venni rajta és
megadó szomorúságban oldódik fel. Még egy utolsó, szép, férfias bánatú
költemény és Gina eltűnik örökre Vajda költészetéből s eltűnik vele az
ifjúi vér lobogása, a szerelem.
Vajda szerelmi lírája – jobb szó híjján ezt kell használnom – a modern
szerelem első nyilvánulása a magyar irodalomban. A magyar szerelmi líra
Balassától Petőfiig a nőimádó lovagi szerelem nyilvánulása, amely
naivul, káprázó szemmel közeledik a nőhöz, megmámorosodik tőle és
teljesen, fentartás és kritika nélkül adja oda magát neki. A nővel
vívódó, benne ellenfelet látó, lényének megértésére és lenyűgözésére
vágyó szerelem, melyben az érzékiség intellektuális momentumokkal
elegyedik, a XIX. század közepe táján jelenik meg a költészetben
tipikusan, nálunk először s a legújabb időkig egyedül Vajdánál. Ma
nekünk ez teszi költészetét psychologiailag érdekessé, a maga idejében
ez is egyik akadálya volt annak, hogy megértsék. A hang s az érzés
egyaránt idegen volt az akkori magyar lélek előtt, amely akkor még
teljesen benne élt a régi egyszerűbb formákban, kevesebb komplikációt
mutató érzések körében. A nőről és a férfinak a nőhöz való viszonyáról
akkor egészen más fogalmak éltek az emberek tudatában s az egész magyar
lírai tradíció egyhangúlag ezeket a fogalmakat támogatta. Akik Petőfi
bájos, fiatalosan lobbanékony, a dal pillanatában kelő s vele eltűnő
szerelmeinek élvezetében nevelkedtek, azok visszariadtak a Vajda
bonyolultabb, viharfelhővel és végzetességgel teli, megdöbbentő lelki
szakadékokat nyitó szerelmi lírájától. Talán visszásnak találták, talán
érthetetlennek és mindenesetre nyomasztónak. Vajda lírája
tömegnépszerűségre úgy sem alkalmas, a maga idejében még kevésbbé volt
az. A Gina-dalok hatástalanul hangzottak el és még a költői dicsőség és
népszerűség oly forrón epedett vígasztalását sem hozták meg a költőnek.
Vajda egész költészete csupa emésztő, fájdalmas kérdés, amelyre nem bir
választ kapni. A nő mint rejtelmes, megfejthetetlen kérdőjel áll előtte
s a természettel, a világgal és a léttel szemben is mint szenvedélyes,
nyugtalan, semmi feleletben megnyugodni nem tudó kérdező áll. A
természetben nevelkedett költő – gyermekkorát apja erdészlakában
töltötte, egész öreg koráig passzionátus vadász volt s vadászkönyvet is
írt Cserszilvási Ákos álnéven – ép oly absztrakt nézéssel szemlélte a
természet képét mint a nőt, ki szerelemre lobbantotta. Gyakran fordul a
természethez képekért és színekért, de ezek a képek és szinek is inkább
gondolatiak, mint szemléletiek, ami bennük természeti eredetű, az
bizonytalan általánosságokba vész. Csak azt látja a természetből, ami a
legfelületesebb szemléletre is szembetűnik, sehol semmi nyoma a
gyöngédebb, bensőbb megfigyelésnek, a természettel való szorosabb
kapcsolatnak. Jellemző reá, hogy ép oly gyakran fordulnak elő nála olyan
természeti képek, melyeket csak elképzelésből vagy olvasmányból
ismerhetett, látni sohasem volt módjában, – pl. trópikus motivumok –
mint abból a környezetből valók, melyben élete nagy részét töltötte.
Verseiből a legagyafurtabb filológus sem tudná megállapítani, hegyes,
dombos vagy sík vidéki ember volt-e – a természet nem töltötte be lelkét
látási emlékekkel s képei elárulják, hogy soha nem is látta igazában a
természetet. Igy van ez azokban a verseiben is, amelyekben a természet,
a tájképhangulat a tulajdonképeni tárgy. Néhány ilyen verse mégis valami
igen erős természeti hangulatot éreztet, mintha a természet nem a szeme,
füle révén hatolna beléje, hanem valahogy a pórusain vagy
lélekzetvételével szívódna bele. Példa erre Nádas tavon című igen szép
verse, amelyben nincs egyetlen szó, amely saját egyéni szemléletet
árulna el és mégis oly erős a természeti hangulat, mintha a költő a
természetnek egy szerve volna, akibe önmagától, természetes vezető
utakon áramlik át a természet minden rezzenése. A költő lelke itt
egyesült a természettel. Legtöbbször azonban csak szimbólum számára a
természet, elvont filozófiai eszmék sorát megindító kiinduló pont. A
bölcselkedés beleelegyedik a természethez legközelebb jutó verseibe –
pl. az említett Nádas tavon-ba is – a legtöbb esetben pedig megrajzol
néhány széles, pontos körvonalakat nem is adó vonással egy tájképet s
képzettársítás vagy hasonlat révén átsiklik filozófiai eszméi
feszegetésébe.
Filozófia alatt nála nem szabad valami pontosan körvonalazott,
tudományos alapokra épített világnézetet, egy meglévő filozófiai
rendszerhez való csatlakozást vagy önálló filozófiai világkép alkotására
való törekvést érteni. Amennyiben mégis előfordulnak, sőt nagy szerepet
játszanak költészetében filozófiai eszmék, ezek a metafizika elemi
kérdései, melyekbe lépten-nyomon beleütközik s amelyekkel ép oly
tanácstalanul áll szemben, mint akár a filozófia csecsemőkorának
elmélkedői. Egész filozófiai programmja benne van Végtelenség című
versében. Borzasztónak tűnik fel előtte az örökkévalóság gondolata: hogy
aki van, az lesz is, nem létezővé nem válhatik soha. Mivé leszünk a
halálon túl, mi jogon s mivégre jutottunk akaratunk, megkérdezésünk
nélkül a világra, holott talán jobb lenne nem születni soha? Vajjon a
sír nemcsak fiókja-e a nagy végtelenségnek, pillanatnyi szünete a
létnek? Mindezek kérdések, amelyekre nem talál feleletet, legfeljebb ha
a hit ősi menedékébe lehet előlük elbújni.
Ragadd kezedbe
A hit koporsókötelét szilárdul
S el ne bocsásd soha.
Ő azonban nem tudja megragadni ezt a koporsókötelet, mert nincs benne
hit – az örök kérdések folyton kínozzák, belevegyülnek minden
gondolatába és megmérgezik nehezen megszerzett nyugalmát. Alig van
verse, kivált későbbi idejében, amelyben ezeknek a kérdéseknek egyike
vagy másika ne foglalkoztatná. Különösen a lét illuzórius volta, a
mulandóság és állandóság ellentéte foglalkoztatja s az a gondolat, hogy
a mindenség
Nem lett se több, se kevesebb
S Isten se dönti azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett.
Ezek mintegy vezérmotivumai lírájának, anélkül, hogy egyetlen-egyszer is
közelebb tudna férkőzni értelmükhöz s anélkül, hogy bele tudna nyugodni
megoldhatatlanságukba. A világ, a lét, mint a folyton forgó malom,
zakatolja bele agyába mindig ugyanazokat a gyötrő kérdéseket s ő mindig
szenvedélyesen, vergődve, néha eszeveszett dühvel facsarja, tépdesi
agyát, beleszédül és nem tud egy tapodtat sem tovább jutni.
Vajda bölcselkedése olyan, mint mikor valaki hirtelen egy sötét üregben
találja magát s nem tudja hova került, próbálna előre jutni s minden
mozdulatával valami áthághatatlan falba ütközik, mindenfelől
érthetetlen, rejtelmes erők zárják el az útját. Szabadúlni akar
börtönéből, végsőig megfeszíti szemét s mégse lát, végsőig megfeszíti
erejét s mégsem bírja az útját elzáró falat meg se mozdítani. Vakon
tapogatódzik, bősz, tehetetlen dühvel, szenvedélyes kitörésekkel
ostromolja a sötétséget s mindhiába. Nem filozofálás ez, hanem a lét
elemi erőivel való kínos viaskodás, melyben százszor leteperik és mindig
újra támad. Megostromolja az egész mindenséget és mindíg csak a saját
tehetetlenségének tudatával esik vissza a semmibe.
Vajda ahogy képekben aránylag szegény, gondolatokban sem gazdag. Egész
gondolkodása visszavezethető kevésszámú hatalmas eszmére s ezekben
sincsenek gazdag árnyalatok, a gondolkodás differenciáltságát eláruló,
finom átmenetek. Ezért gondolkodása olyasforma, mintha mázsás,
faragatlan terméskövekkel dobálózna, melyek minduntalan azzal
fenyegetik, hogy visszaesnek rá. Nem bír a gondolattal, nem uralkodik
fölötte, inkább a gondolat ragadja magával sötét mélységeibe, melyekben
félvakon topog. Vajda nem birt soha életében semmin uralkodni, sem
önmagán, sem az élet, sem a gondolat világán, mindenben láncait vad
haraggal tépdeső rab maradt. Indulata ragadja még legelvontabb
gondolatai közben is, gondolkodása mindíg nagy lelki izgalom eredménye.
A művészi nyugalomtól senki sem áll távolabb, mint ő, akinek vizei
sohasem csöndesednek le, aki folytonos háborgásban van s akinek örök
nyugtalansága nem ismer pihenő pontot. Csak az életből kivezető küszöbön
ömlik el rajta a fájdalmas megnyugvás érzése. Két utolsó költeményében,