Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 17

követte nyomon lépteit. Tükre még szépnek, ellenállhatatlanul szépnek
mutatta s mégis oly hosszú és erős ellenállásra talál! Minden bizalmas
beszélgetés után, melyet tükrével folytatott, kevesebb oka volt
kétkedőnek és több türelmetlennek lennie. Igen jól ismerte czélja
elérésének nélkülözhetetlen eszközét is: bizonyos büszke erélylyel
taposta a végetlen országutak rögeit; egy-egy útszéli virágért, futó
órák muló gyönyöreért meg nem állt, le nem hajlott, el nem bukott; nem
akart koczkáztatni soha semmit, hogy a megtántorodásnak még híre se
kereshesse föl. Mennyi volt e tartózkodásban erény, mennyi számítás, azt
bajos lenne mérlegelni; elég az hozzá, hogy Ernő gróf ostromának eddig
ép úgy ellenállt, mint Miklós esdekléseinek. Hasonlított ama délamerikai
sziklákhoz, melyeken a legragyogóbb, pompásabb virágok díszlenek a
nélkül, hogy valami talajnak nyomát fel lehetne fedezni rajtok; csak
sziklák.
A megaláztatás ama perczei, melyeket e reggelen átélt, kétségkivül
felzaklatták lelkét; míg egy-két pillanatra megkapta az érzelmesség s
gyermekkorának otthonába vezette, addig harag is lobogott benne pályája
ellen, elégedetlenség a sors ellen, csalódás nevelő-szülei ellen s egy
alak is megjelent előtte, ki egykor mindenesetre vonásról vonásra
hasonlított hozzá, de most arcza ránczos, szemei fénytelenek, termete
meggörnyedt, ruhája rongyos, kenyere száraz. Összeborzadt és sápadt
képpel tekintett föl vendégére. Béla állt elötte.
– Bocsánat, kisasszony, – mondá az érkezett, kinek fátyolos hangja,
beesett, sötét szemei s arczcsontjain az élénk vörösség tanúságot tettek
a mult éjtszakáról, – bocsánatot, aggódtam hogyléte felől s magam
akartam bizonyságot szerezni, hogy az izgalom nem okozott-e komolyabb
bajt?
– Nagyon köszönöm, uram, – szólt kissé erőltetett nyugalommal Ilona s
izgatottabban tette hozzá: – de semmi bajom. Nézze, itt van a szerepem
ma estére s egész nyugodtan tanulom. Egy fiatal leányt fogok játszani,
kit az egész világ szeret. Semmi, semmi bajom, uram. Hanem mondja csak,
minő köszönetet vár ön?
– Szót se erről, kisasszony, – mondá Béla, még mindig állva a leány
előtt. De mégis, van egy kérésem. Remélhetem-e, hogy teljesíteni fogja?
– Bizom lovagiasságában és igent mondok.
– Nem csalódik, kisasszony. A kérés tulajdonképen egy töredelmes
vallomáson kezdődik, mely, félek, félszeg helyzetben fog bemutatni
önnek. Én nagyon fiatal koromban a múzsáknak is áldoztam és sok-sok
rossz verset összeírtam. Van köztük egy drámai költemény is, melynek
czíme: _A nemtő._ Ismerőseim, kik azt az előadást rendezik a szükölködők
javára, melyre most az egész város készül, levettek lábamról, hogy
költeményemet engedjem át a műsorozatnak. Mindig azt hittem, hogy igen
kegyetlen kritikusa vagyok magamnak s valamennyi firkám nem érdemel mást
egy lenéző mosolynál; ezt is csak a magam részéről, mert arra épen nem
méltó, hogy a más szeme elé kerüljön. De most, hogy egy gyönge percznek,
melyben hajdani iskolatársaim egyikével közöltem költeményemet, érzem
súlyos következményeit, egyszerre tudatára ébredek egész hiúságomnak.
Hatást szeretnék s a hatás eszközeit keresem. Kitalálhatja kérésemet,
kisasszony, melylyel a mai kellemetlen események nélkül is fölkerestem
volna. Bármilyen kevéssé szokás nők elé legnagyobb gyöngeségeinkkel
lépni, megvallom, engem egy kissé izgat e vakmerőség, melylyel önt a
nemtő szerepének elszavalására kérem.
– Óh uram, – vágott Béla szavaiba bájos mosolylyal a szinésznő, –
valóban nem kivánhatott volna rám nézve kellemesebbet.
– Csak nyugtával a napot, kisasszony, – folytatta az ifju. Verseim
hosszúk, nehezek s épen nem gördülékenyek. Azonfelül mondtam már, hogy
egyszerre mily nagy mértékben tört ki rajtam a költők közös betegsége: a
hiúság. Perczről perczre jobban erőt vesz rajtam. Nemcsak hatást
keresek, hanem valósággal féltem művemet. Kérem kisasszony, ne vessen
rám ilyen neheztelő szemeket, mert megakadok. Tudja, hogy őrültekkel és
költőkkel szemben mindig készen kell tartani egy sereg bocsánatot.
Megkapom? Tehát kimondom, a mire készülök. Engedje meg, hogy _A nemtő_
betanulásánál segítségére lehessek.
Ilona egypár pillanatig látszólag szórakozottan tekintett ki az ablakon.
Így is érezte, mint gyúl ki erősebb és erősebb tűz Béla szemeiben s
visszafordulva, kezet nyujtott neki.
– Legyen. Mikor adja ön az első leczkét?
– Kérem, nem leczkéről van szó, kisasszony, – mondá Béla. Csak egy-egy
kis fölvilágosításról, ha valahol tollam eltévesztette volna gondolataim
utját. Ennyi az egész. Nehány nap mulva elhozom a szerepet, hogy együtt
olvassuk át. Előre is sokszor és szivemből köszönöm, kisasszony.
Az ifju kalapját vette s kezet nyujtott.
– Addig is Isten önnel. Ne adja magát nagyon a borongásnak, ámbár ez
otthoniatlan szoba…
– Eh, balgaság, – tört ki Ilona, mintha amaz egyszerű szó szívének
nagyon kifeszített hurját érintette volna. Én mindenütt otthon vagyok!
Felkaczagott s elsietett próbára. A szekrények nagy, üres, sárga
szemeiket meregették utána. A próba a lehető leggyarlóbban ment, úgy,
hogy Hollaki úr haját tépte mérgében. Ilona a végszót minduntalan
eltévesztette s oly lenéző közönynyel viselte magát nálánál reményekben
szegényebb s foltokban dusabb pályatársai iránt, hogy az egész világ
szeretetére, mely dédelgetve fogta körül, igen-igen méltatlan volt. Mig
a változáson megdöbbent intrikus egy pillanatra sem vette le róla
hiuz-szemeit, az utolérhetetlen szende biráknak hitta föl Hollakit,
Bendeguzt, a szinfalakat, a sugólyukat, mindenkit és mindent, hogy
vajjon játék-e az, a mivel Ilona előállni merészkedik, vagy csak
tehetetlen vergődés?
Egyszersmind az iránt is kifejezte reményét, hogy ma lesz a napja, hogy
az elbolondított publikum végre eszére tér.
– De uraim és hölgyeim, – rikácsolt a keselyü, – térjenek önök is
eszükre és gondolják meg, hogy a _Világ kedvencze_ nem tréfa! Kálmánka,
te mosd meg a pofádat, mert így senki sem fogja elhinni, hogy
folytonosan közel vagy a halálhoz. Folytassuk tehát. (Súlytalan lábával
egyet dobbant és vékony madárfejét hátraveti.) Mindnyájatokhoz szólok,
deli lovagok! Legyen nyugodt Eudoxia, szívem angyala! Nos kinek van
bátorsága mérkőzni velem… bátorsága mérkőzni velem… mérkőzni velem…
velem… Hát hányszor mondjam még el, hogy: velem, velem, velem?! Hát
Ilona kisasszony, az ön kecses fülei minden fogékonyságukat elvesztették
a végszók iránt? Sajnálom, de végszók nélkül nincs művészet.
Béla sem a legnyugodtabban lapozott aznap estefelé a kálozdi kastély kis
szobájában régi iratai között. Sok apró emlék szele csapta meg a
kinyitogatott fiókokból s hüsítette még mindig mámoros, kábult, forró
fejét. Régi levelek kerültek kutató kezébe, melyeknek titkát esztendők
előtt elárulta a feltört pecsét, s melyek – most úgy tetszik mégis –
mintha soha sem hallott dolgokat ujságolnának neki. De nem igen
érdeklik. Csak futó pillantásokat vet beléjök. Könnyedén csapkodja egyik
levelet a másik után; itt-ott el is reped, le is szakad a papir, a mint
gondtalanul dobálja e gyürődött lapokat, melyeknek minden sora gond s
minden gondja ő. Ebbe a csomagba versei vannak kötve; ezek kellenek
neki. Papirra téve mind a sok édes titok, melyet a dunaszögi kerti lak
nyitott ablakán át éjente sugdosott neki a Dunáról odaszökött szellő,
vagy azok a puha, barna fürtök, melyek arczához tévedtek, vagy ama régi
halhatatlanok, kikkel gyerekkorában kipirult arczczal álmodott. Ki hitte
volna, hogy a fennszárnyaló lelkesedés, mely lélegzetét visszatartva
hallgatta egykor a minden másnak hangtalan suttogást, oly szolgálatba
kerüljön valaha, melynek semmi köze az ideálhoz?!
– Sohasem tudja senki, minek veszi hasznát életében; – mondogatta Béla,
hátravetve magát karszékében iróasztala előtt. Verseinek átlátszó
hullámai fenekén ott csillog a drágalátos igazgyöngy s ott indult meg ég
felé a rózsaszín korallmunka, mely oly ritkán emelkedik ki az életnek
soknemű vihara ellenére ama hullámok közül. Béla előbb csodálkozó képpel
forgatta a lapokat, mint a hogy régi arczképeinket szoktuk, melyeknek
vonásaiban csak nehezen ismerünk magunkra. Majd gúnyos mosolyt váltott
tekintete s így nézegettek egymásra soká, hosszan a bús ifjú és a nevető
férfi. Hallottuk, hogy a legnagyobb fájdalom: nyomorogva emlékezni régi
boldogságunkra; vajjon e mosolygó emlékezés az egykori bánatokra a
legnagyobb örömet jelenti-e? _A nemtő_ meglett. Egy kis hímzett
könyvjelző hullott belőle a földre és tünt el a szőnyeg fodrai közt,
mintha csak azt akarta volna, hogy feledkezzenek el róla végkép. Béla
ledült a kerevetre, de álma nagyon nyugtalan lehetett, mert Istók – ki
többször elsétált a szobaajtó előtt – folytonosan hallotta hánykolódni s
már nehányszor lábujjhegyre is emelkedett, hogy betekint, de azután csak
megint meggondolta, hogy Béla már teljesen a víg életre adván magát, nem
igen látszik, hogy szüksége lenne a névtelen filozófra. És pipájának
csutorájával dörzsölgetvén homlokát, a mindig gondolatokba mélyedt
mentor tovább sétált.
Mikor a fiatal úr nehéz álmaiból kikeveredett, már egészen sötét volt
szobájában. Kitekintett a folyosóra. Ez egyhangú, rideg, végetlen
kőkoczkákon és falak közt is elfoglaltak az árnyak mindent. Egyik ajtó
nyilásán szökött ki egy sugár s a mint odabent a gyertyát hordozták, úgy
látszott, mintha magányosságában a félelemtől elsápadva, tévetegen és
vigasztalanul bolyongana idekünn s nem tudna senkit utbaigazítani. Egyik
ajtótól a másikhoz siklott, de a sok faragott oroszlánfő, sárkány és
kígyó olyan ijesztő szemeket vetettek rá, hogy csak megint tovább
szökött. Az ablakon időről-időre tekintett be egy csillag; de nehéz
felhők bujdostak az égen s minden perczben betakarták sötét
palástjaikkal. Homály és csönd volt, mint valami nagy sirboltban. Béla
összeborzadt és sohasem találta még ily nyomasztónak a kastély magányát.
Komor arczczal lépett az ebédlőbe, hol Istók nagy szorgalommal
tisztogatott egy egész regement pipaszárat egy hosszu nyaku boros üveg
mosolygós társaságában. Béla szótlanul vetette magát egy székre, egy kis
ideig szórakozottan dobolt az asztalon, azután vacsoráért csöngetett. A
mentor, bár egész becsületes lelkéből meg volt győződve róla, hogy most
neki – nyugdijaztatása ellenére – világos kötelessége lenne némi
mulatságos dolgokkal állani az unatkozó, ásítozó, borzongó úr elé, de a
szó szoros értelmében semmi okos gondolata nem jött, ha csak azzal nem
akart föllépni, hogy a Mihály meg a Zsuzska már verekesznek is. Nem,
inkább a legmegindítóbb tűzzel és legfárasztóbb szakadatlansággal fujta,
fujta egymásután a megrekedt pipaszárakat, képét felfujva, homlokát
összeránczolva és nekivörösödve, mintegy annak bizonyságára, hogy az ő
szája most folytonosan el van foglalva. Csak a vacsora végén, mikor a
fiatal gazda álmosan nagyokat pislogott s kezeit fázódva zsebre dugta,
csak akkor szánta el magát e találó biztatásra:
– Jól teszed, Béla, bölcsen teszed, hogy éled világodat. Ha
meggondoljuk, hogy az ember csak egyetlen egyszer él és hogy a halál
után úgyis mindennek vége lesz, valamint, hogy az mulasson, a ki teheti
és addig szedje az illatos rózsákat, míg tart a szép nyár: bizony Béla,
az a bölcs, a ki világát élni tudja.
A mentor – a mint a pufók Palkó az utolsó tányért elvette előle – oly
buzgalommal látott ismét a megrekedt pipaszárakhoz, mintha csak az
illatos rózsák szedésében menne jó példával elől.
Béla megfogadta szavát és ugyancsak élte világát. Egész Karámos
készülődött a küszöbön levő nagy jótékony előadásra, melyet annak rendje
szerint tánczvigalom is fog követni. Durák Péter, a feketesasos, soha
kiterjedtebb levelezést nem folytatott, mint a mire e vigalom
konyhájának érdekében fejét adta. A szabók, borbélyok, kertészek és
uzsorások életük egyik legszebb napjának néztek elibe. A három
bérkocsis, ki soványságban vetekedett lovaival, és úgy látszott, mintha
mindenkorra letette volna az alázatossági fogadást, csak úgy félvállról
beszélt az emberekkel, ha a nevezetes estéről volt szó. Hogy a zajos
előkészületek a távolban is visszhangot ébresztettek, kitetszik a
_Karámosi hiradó_ legújabb számából, melynek _Tárogató_ czimű rovata
nagy örömmel jelenti, hogy a közelgő ünnepélyes alkalomra Paróka
Gusztáv, jó nevű fodrász és Őszi Rózsa kisasszony, ügyes kezű
virágkészítőnő Pestről megérkeztek s a karámosi világnak ajánlják
szolgálataikat. A borbélyok dühös lenézéssel fogadták ugyan ezt a hirt,
de a hölgyvilág sietett hasznát venni. Ruhák és tervek szabattak finom
hálószövetből és durvább kelmékből, hajékek és mosolyok próbáltattak, a
természet és művészet mesterileg kombínáltatott, kisebb és nagyobb
összegek kölcsönvétettek s mindenki azon volt, hogy minél alaposabban
rászedje az irgalom angyalát, elhitetvén vele, hogy mindez egyedül az ő
kedvéért történik. Természetesen, a felfordulás azoknál a házaknál volt
legnagyobb, a hol valakire az előadásban való részvétel dicsősége is
várakozott. A kis Réthi Paula zongoramesterével már negyvenegyedszer
játsza végig Chopinnek diadalra hivatott nocturne-jét s a negyedik pár
czipőt küldi vissza, miután lábacskáit az emelvényen lehető előnyösen
szeretné bemutatni. Godonyi Márta kisasszony szavalna, ha ugyan idejében
megérkezik Pestről a ruhája (a szobaleány naponkint hatszor fordul meg a
postán tudakozódni), és ha udvarlói vállvetett erőfeszítésének sikerülni
fog elhitetni vele, hogy az _Élő szobrot_ nem annyira Vörös Marczi, mint
inkább Vörösmarty írta. Bige Géza tükör előtt készül felolvasására, mely
a szükölködés alkalomszerű képeiben ki fogja keresni a humoros vonásokat
s egy nagy hatásu felszólításon végződik a nemzet leányaihoz.
Mind e készülődések közül a legzajtalanabb, de kétségkívül a legbuzgóbb,
leghosszabb és legizgalmasabb az volt, mely a Fekete Sas egyik kis
szobájában folyt. Itt tanulták _A nemtő_ főszerepét, mely úgy teljesíti
magas hivatását, hogy beleszeret a költőbe s ennek ajándékozza szívét,
melyben a haza bánata legmélyebbre metsz s vigasztalására a
leggyöngédebb és legmerészebb hangok fakadnak. Hosszú órákat töltött
naponkint e kis szobában Béla és mester az oktatásban nem volt
fáradhatatlanabb soha. Míg az édes szavakat tanítványának csábos ajkáról
ujra meg ujra akarta hallani; midőn saját szívét feltárva, magyarázta
neki az ebben született érzéseket és gondolatokat, melyekből költeménye
szőve volt; midőn mohó tekintete a szavaló szép leány keblének és
kiterjesztett karjainak hullámaiba oda-odaveszett: az arany-háló,
melyben vergődött, mindig szűkebbre és szűkebbre vonatott körülötte. A
kisérlet, melyre Ilona türelmetlen szép fejét adta, igaz, koczkáztatóbb
volt minden eddiginél, de csak annyiban, hogy a bukás, mely rá
várakozhatott, mélyebb és örvényesebb vala az eddigieknél. De hogyan
bukhatnék, mikor minden kincsét a játékasztalra vetette s ellenfelének
szeme már káprázik és keze reszket?! Még hiányai, fogyatkozásai,
félszegsége is csak csábítók voltak Bélára nézve. A szépségtapasz
feketébb, mint az a felséges himlő volt, melynek eltakarására hivatott s
ha nem tetszett volna, bizonyosan nem lesz divattá. A fiatal mester
meggyőződött, hogy tanítványa épen nem szenvedélytelen teremtés; csak a
termékenyítő, gyümölcsöt érlelő talaj hiányzik belőle; de ezt a szikrát
forró nap süti, mely tarka és csodálatos virágokat csal belőle elő.
Szenvedélyeinek eddigelé csak a sors parancsolt, mikor vaspálczájával
megvonta körüle a kört, melyben mozoghatott. Béla sohasem látott ily
elbizakodott szegénységet, ily ügyesen varrott foltokat, ily feltünő
öltözékeket, ily parancsoló fellépést; sohasem hallott ily férfias
kaczagást, ily megfélemlítő haragot, ily erélyt a magányban s nőnél ily
tartózkodás nélküli, lebilincselő szellemet. Mindez eredeti volt előtte
s napról napra jobban megvesztegette tiszta látását. A próbák egyre
hosszabban tartottak s a hollandi Muki már gúnyos megjegyzésekre is
vetemedett. A múzsáknak szentelt perczek titkaiba azonban senki sem
hatolhatott be. A kettős jelenetek egyedüli tanui a bután tátogató
szekrények voltak, melyekről pedig már elmondtam, hogy meg volt tőlük
tagadva a szó s e szerint a látottakból semmit ki nem fecseghettek.
Bélát magát pedig a czimborák legtürelmetlenebb erőfeszítései sem tudták
mély hallgatásából kizavarni; sem Bige Géza hizelgő pillantásai, sem
Dacsó Artur csufondáros és kihívó viselete, sem Vincze bácsi furfangos
mesterfogásai.
A vén korhely tulajdonképen két kulacsos volt. Ha Bélát valahol magát
keríthette elő, nagy bajusza árnyékában meghúzódó ravasz mosolygással
így biztatta:
– Tied a dicsőség, Béla! Már pajtás, kiolvasom én a szemedből, hogy jó
úton vagy. Csak azt gondold meg jól, hogy a dicsőség a legdicsőbb dolog
a világon és a mellett a többi mind haszontalanság.
Mikor meg Arturral akadt össze, akkor így bölcselkedett:
– Te meg leszesz boszulva, Artur. Jól tudom, hogy a boszú a legédesebb a
világon és ki gondolna a boszú mellett még egyébre is?!
Elérkezett a hangverseny napja, egy szép, fényes novemberi nap. Béla
utolsó próbára kopogott a jól ismert kis szoba ajtaján. Ilona
holló-fekete hajába egy aranyos pillangó volt tűzve, melynek
szalagszárnyai kaczéran röpködtek. Soha nem fogadta Bélát csábosabb
mosolylyal s puhább, simulóbb kezekkel, mint ezen a nagy napon. Az ifjú
egy pillanatra megállt előtte s mélyen fekvő, nagy, merengő szemei azzal
a túláradó gyönyörködéssel pihentek a szép alakon, mely oly bőbeszédű,
hogy a nyelv vele együtt soha megszólalni sem mer.
– Ma már csak élvezni jöttem, Ilona, – mondá Béla, a leány kezeit nem
bocsátva el. Semmi megjegyzésem, semmi mondanivalóm nincs többé. Csak
jutalmamat kérem. Szeretném, ha én hallhatnám önt először úgy, a mint ma
este szavalni fog.
– Nem, Kálozdy úr – felelt a szinésznő. – Legyen türelemmel estig. Én
egyetlen tapstól sem akarom megfosztani magamat.
– Nem tudok türelmes lenni – folytatta hol hevesen, hol könnyedébben az
ifjú. – Nem hallott ön semmit arról a szegény bolond marquisról, a ki
reménytelenül szerette az isteni Adriennet. Minden ajtó el vala zárva
előtte, a szinházét kivéve, hol páholyában behunyt szemekkel leste a
szinpadról Adrienne forró szerelmi vallomásait s majd elájult
boldogságában. Higyje el ön, az e fajta imádók a leghívebbek. Ez a
bolond marquis is bizonyára ott volt az árok mellett, melybe elhagyatott
imádottját harangszó nélkül vetették. Ma nem vagyok mester, nem vagyok
költő, Ilona; ma csak ez a behunyt szemű imádó akarok lenni, ki egy-két
boldog perczért sóvárog.
A szinésznő elkaczagta magát.
– Sohasem láttam olyan fekete gerlét, – mondá – mint ön, marquis úr.
Turbékolása megindít. Kész vagyok engedni óhajtásának és szemét sem lesz
szükséges behunynia, mert nézze, nem térdel lábaimnál a szerencsés
vetélytárs.
Ilona szavalni kezdett. A nemtő kigyúlt arczczal, lángoló szemekkel
fogadott a költőnek örök szent szerelmet. Minél messzebb jutott, hangja
annál jobban reszketett, csuklott, fogyott. Arcza el-elsápadt, szava
akadozott. És ime, nemcsak a nagy monológot mondja el, hanem a költő
esküit is meghallgatja, melyeket estére Bendeguz fog eldörögni. Most
Béla helyettesíti. A nemtő meghallgatja s nem egészen szoborszerű
állásban tördeli kezeit. De ha igazán szereti a költőt, miért akar ennek
ölelő karjai közül oly lázas erőfeszítéssel megszabadulni?! Már ez a
jelenet a sokat látott szekrényeknek is tetszik, mert hosszú nagy
unalmak után jókedvűen megroppannak rá.
Ha e nagyon is korlátolt tehetségű tanúkon kívül véletlenül valaki más
is hallja és látja ez akadozást, készületlenséget, oda nem való
taglejtéseket, rossz hangsúlyozást, hamis érzelmességet és egybe nem
vágó ellenjátékot, az utolsó próba után semmiesetre sem merte volna azt
a fényes sikert megjósolni, melyet a kis dráma a karámosi közönség
színe-java előtt aznap este aratott. De mintha ki is cserélték volna
Ilonát, ki lebocsátott hosszú fekete hajával, mély tűzű sötét szemeivel
és csábos idomain ingerlően leomló lenge fehér öltözetével – a diadémján
vakítva ragyogó igazi gyémánt-csillag ellenére – épen nem látszott égi
jelenségnek; de a karámosi műkritika nem tesz ily finom
megkülönböztetéseket. Tetszik, vagy nem tetszik neki valaki; szép, vagy
rút. Ilona ugyancsak szép volt. Pillanatok kellettek hozzá, míg a
hölgyvilág magához tért meglepetéséből s a kisvárosi szépek írigy
fejecskéikben, (melyeknek Paróka úr és Ősz k. a. működése folytán
kétszeres joga volt rá) újra rendezhették a hosszú s most egyszerre
megbomlott sorozatot, melyet az ok nélkül magasztalt komédiásné
szépséghibáiból összeszerkesztettek. A visszautasított fiatalság tenyere
is előbb járt boszujánál s Ilona csak a tetszésvihar lecsöndesülte után
kezdhette el verseit. Más, egészen más volt itt Babérosi Bendeguzzal
szemközt, mint szobájában az imént. Az epedő költő ölelését a sok-sok
csillár s száz meg száz vizsga szem előtt sem utasította vissza. Nem is
akadozott; piros ajkairól mint a hibátlan gyöngysor folytak a szavak s
árasztották el kedvesét, ki leomlott előtte a drága teher alatt. A nemtő
kiterjesztette feléje hófehér, telt és puha karjait s nem feledkezett
meg az esküvések édes pecsétjéről sem. A távolba tűnve gyöngéd, odaadó,
feledhetetlen tekintettel búcsuzott el a felavatott költőtől, ki
egymásután lelkesítette a katonát, békítette a testvéreket, leplezte le
az árulást, bélyegezte meg a gyávaságot, ostorozta a bűnt, bátorította a
csüggedőket és vigasztalta a szükölködőket.
A szegény özvegy áldó szavai elhangzottak, a függöny legördült. A taps
egyszerre riadt föl minden oldalról s az egész közönség erőnek erejével
látni akarta Bélát. A tót főispán, a vármegye mostani pünkösdi királya,
hogy a túlnyomó számú elégedetlenek előtt hazafias érzületéről tanúságot
tegyen, első volt a tapsolók közt. Az első zártszéksorokon a vidék
arisztokrácziája foglalt helyet: a mindig komoly Péterfi gróf pompásan
öltözött nejével, kinek háta mögött a külföldről mostanában érkezett
Mágócsi Ernő adta jeleit teljes kiábrándultságának; a büszke és hideg
Péterfiné mellé nevelő-anyjai, a Biró kisasszonyok jutottak, kikre szép
leányuk mindig valami megmagyarázhatatlan ideges ellenszenvvel
tekintett; itt volt az ifjabb Ivánfi báró, kihez foghatóan az
elbámészkodás mesterségét nem értette senki s ezeken kívül még egynehány
méltóságos és nagyságos, kik társaságuk költő-tagjának ez első
föllépését kegyesen biztató mosolylyal fogadták, nagy s e mellett hanyag
és értéktelen szavakkal dicsérték, keztyűik kellő kimélésével s inkább
példaadás okáért tapsoltak is neki és egyikük jobban örült, mint a
másikuk, hogy valami leereszkedő kegyet tanusíthat az iránt, ki eszére
valamennyiöknél különbnek tartatott. Az arany fiatalság jobban el hagyta
ragadtatni magát; nemcsak keztyüi iránt nem tanusított semmi
óvatosságot, hanem tombolása még a nemzeti zászlókkal felékesített
falakat is veszélyeztetni látszott. Csak Dacsó Artur nem tapsolt
szívéből és volt oly szórakozott, hogy hirtelen szőke és hirtelen haragú
kis szomszédja minduntalan megbántódva fordított neki hátat s csupán
mamája rettentő pillantásaira fordulgatott megint vissza-vissza. Vincze
bácsi vörös mellénye kevés ilyen ünnepet ért félszázados pályáján; a vén
róka azonban lelkesedése legmagasabb fokán is annyira meg tudta őrizni
higgadtságát, hogy keztyüje legelső repedésénél rögtön elhatározta,
miszerint a hitvány portékát nem fogja kifizetni, jóllehet olyan veszett
munkát végzett vele a barátság szolgálatában, a milyen egy valóságos
bivalybőr keztyünek is sok lett volna. A legkövérebb s az
elszenderülésre leghajlandóbb asszonyságok sem feledkeztek meg eladóik
érdekeiről és arczuk verítékével járultak Béla diadalához. Még Szikra
uram is odahátul olyan rakonczátlanul vett részt a tombolásban, hogy egy
hajdu már kétszer kereste föl a szokásos fenyegetésekkel. Mind e zaj,
taps, kihívás azonban annyiban mégis eredménytelen volt, hogy az est
hőse nem vala jelen. Bige Géza (roppant inggallérokkal s egy szörnyű
török szablyával) értesítette erről a közönséget, mely azonban nem hitt
neki és ismét nem hitt neki s csak követelte áldozatát.
Valószinüleg harmadszor sem hitt volna neki, ha meg nem ijed attól a
rengeteg iratcsomótól, melyet a vándorszerkesztő zsebéből előhúzott s a
zenekar helyén izzadó gyereksereg szemét teleszórta belőle porzóval. A
felolvasás által előidézendő humoros hangulatot nem igen szerencsésen
vezette be az általános sivalkodás, melyben a karámosi gyermekkar kitört
legdrágább kincsének, szemevilágának megtámadtatására. Az előadás folyt.
Az első sorok érdekes csevegésbe merültek s a felolvasó buzdítására a
komolyabb helyeken nem sajnáltak egy kis hangos derültséget. A fürge
lábú kisasszonyok alig várták a tánczot, a mamák pedig kezdték egymás
között gőzfürdőnek találni és nevezgetni az egész élvezetet. Vincze
bácsi és Gencsy Laczi tökfejű ficzkónak mondták Bigét, mikor
legtalpraesettebb ötleteit pattogatta. Szikra uram fenhangon mást
követelt, miután már ezt megunták és ott hátul nagy a meleg. A
vándorszerkesztő végre megelégelte a hatást, iszonyú kardjára csapott,
mintha bosszút esküdnék az egész világ ellen és kecsesen meghajtotta
magát. Ének, szavalás és zongora, fehér, rózsaszín és kék ruhák, szőkék
és barnák, elszántak és reszketők váltották fel utána egymást a
szinpadon s a közönségnek ugyancsak volt mit szenvednie, míg addig
juthatott, hogy a székeket kezdték kihordani a teremből és a barna
Kóficz rárántotta az első csárdást.
Béla még mindig nem volt jelen, pedig sokan várták. Péterfiné (kinek
lila selyem ruhája oly nehéz volt, mintha kőből lett volna faragva)
drága csipkéi közül lorgnette-jével folytonosan a bejárást kémlelte s
szokott ideges modorával minden ismerősétől tudakozódott, vajjon nincs-e
talán valami baja Kálozdynak? Mások is sokat tünődtek rajta, hol
maradhatott el az est hőse s Vincze bácsi nem emlékezett rá, hogy
életében lett volna valaha ilyen ölelhetnékje, a milyennel azt a fránya
poétát várja. De mindeniknél jobban, türelmetlenebbül, égőbben, dobogóbb
szívvel várta Ilona, ki suhogó, vörös selyem uszályával és fényes fekete
haj-koronájával elhagyatott, száműzött királyné volt. A fiatalok
bosszújának órája ütött. Mind, mind hidegen megy el mellette, senki sem
közelít, senkinek nincs egy szava hozzá, mindenki máshoz siet. Még Ernő
gróf is, kit hosszú-hosszú idő után ma látott viszont, még ő is csak öt
lépésnyi távolban hajtja meg előtte gyöngén fejét s odább halad. A mint
magában üldögélt, – nem ügyelve egy sipogó kis deákra, ki erővel ki
akarta csikarni kezéből óriási csokrát, mely a kálozdi parkból került –
egy-két irigy, vaskos, gyűrűkkel megrakott, neveletlen ujj mutogatott is
feléje, sok szem és szemüveg gúnyos elégtétellel pihent rajta s
felbiggyesztett ajkak is vonultak el előtte. A fiatalok kitörő kedvvel
tánczoltak előtte. Büszke volt; de nem vala hatalmában eltitkolni
sápasztó szégyenét.
Végre! Az ajtó nyilt s tiszta feketében öltözve, kezében könnyű
kucsmájával belépett Béla, ki azt hitte, ha ilyen későn köszönt be,
talán kikerüli a terhes közfigyelmet és azé lehet, a ki mellé vágyott.
Nem számított egészen helyesen. A hol megjelenik, a merre megy, onnan
üdvözlő kezet nyujtogató csoportok szorítják félre a tánczosokat.
Szórakozottan, mosolyogva fogadja a sok köszöntő jobbot és már érzi két
szép szemnek égő, hívó sugarát, mely legelső esett rá, pedig
legmesszebbről jött, a mint a terembe lépett. Béla siet végezni
barátaival, igyekszik átsiklani ismerősei előtt s csak a kis társaság
tartóztatja egy pillanatra, mely különösen a magáénak számítja őt. A
szép Péterfiné azzal az örök mosolylyal nyujtja eléje finom, illatos
kezeit, mely a hozzá hasonló nagyvilági dámák arczán olyan örökös,
mintha kőből lenne faragva s ép ilyen meleg.
– Jőjjön, jőjjön – suttogja a grófné. – Hát azt is meg akarja tagadni
tőlünk, hogy megköszönjük? Ah, pompás, gyönyörű volt! Kálozdy, ön
maga-magát múlta felül benne. Az a kis pásztorleány, az valami idylli
volt! Én sírtam, valóságos könnyeket sírtam. Örülök, örülök, kedves
Kálozdy. De nézze csak, az én jó nénéim nem tudták rábírni szegény
Ágnest, hogy eljőjjön. Mit szól már ehhez?
Béla sem többet, sem kevesebbet nem szól, mint hogy rendkívüli örömére
szolgál a grófné kegyessége és rendkívüli sajnálkozására a szegény Ágnes
távolléte. Ezzel meghajtja magát és tért enged Ernőnek.
– Ejnye, de fránya egy gyerek vagy öcsém! – fogja el a másik lépésnél
Vincze bácsi, ki már lélekszakadva keresi, mióta hallotta, hogy itt van.