Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 01

BEÖTHY ZSOLT.
1848.
Az elbeszélő irodalom az utolsó félszázadban, a hetvenes évek körül
vérszegénységbe esett. Kemény, Eötvös, Jósika már nem éltek, csak az egy
Jókai uralkodott. – Egy csomó író hiszen elkövetett egy-egy regényt,
vagy elbeszélést, de az vagy selejtes volt, vagy utánzás, ha ugyan nem
szenvedett még egyéb betegségekben is. Általában rossz irányban indult
az elbeszélő irodalom. Befútta az útat a külföldről beözönlő sok divatos
salak.
Pedig az út világos, s mutató táblái mindenütt láthatók, még a
tízparancsolatban is benne van az æstetikai recept.
Tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön. (T. i. tiszteld
Kemény Zsigmondot, Jókait, szóval a _magyar elődöket_, mert maradandó
csak úgy lehetsz, ha _nemzeti_ vagy).
Ne legyenek idegen isteneid. (Ne utánozd Dickenst, se Balzacot és semmi
idegent).
Ne paráználkodj. (Kerüld a franczia regények frivolitásait).
Ne ölj. (A rémregények után, a hol tömeges gyilkolások okozzák a hatást,
ne indulj).
Ne lopj. (Ne plagizálj) stb.
Ebben az alkalmatos időben lépett ki a nyilvánosság elé egy fiatal diák,
Beöthy Zsolt, apró rajzokkal és novellákkal, melyek a fent jelzett
parancsolatok ellen nem vétettek, azonfölül gondos, gördülékeny nyelven
s egyéni hangon voltak tartva. Már az első akkordok megcsendűlése erős
reményeket fakasztott.
Beöthy Zsolt (a szlovani Beöthyekből) 1848-ban született Budán, de ő
maga komáromi embernek vallja magát, s tényleg ott töltötte
gyermekkorát, mely arra az időre esik, mikor ez a város a Jókai Mór és a
Tóth Lőrincz dicsőségétől zengett. Talán ez a nyomukban fölvert
arany-por rászállt az ő fogékony lelkére is, nevelve szomját a Hipocrene
forrásai után. De ez csak jámbor föltevés. Ha Budán tölti vala
gyermekségét, akkor is azzá válik, a mivé lett.
Már első zsöngeiben sem volt «zöld» és most, a hatvan év küszöbén írt
komoly munkáiban sem száraz. Ez a szikár, csupa csont ember kemény
koponya. A korral járó gyengeségektől mentes. Pedig másrészt úgyszólván
szabályszerű ütemben igazodik termelése életkorához. Pályája elején
virágokat hozott, szamóczát és cseresznyét, férfikorában áttér a mesélő
genre-től a kritikához s hovatovább a sulyosabb gyümölcsökhöz. Az
essay-khez és a széptani művekhez. Szinte úgy látszik, mintha munkakört
változtatna, pedig dehogy; megy-megy a maga útján feltartóztatlanúl.
Hiszen mindegy, hogy melyik oldalról süt a nap, bár a fák levelein
keresztül is, ha mindig ugyanazt a bizonyos kertet, a szépliteraturát
termékenyíti és érleli.
Első regénye, _Biró Márton_, 1872-ben jelenik meg. Maga az író csak
huszonnégyéves, de a regény már is teljesen érett munka. Sokan Kemény
Zsigmondot látják visszatérni s örülnek. Bár még nem az igazi Kemény, de
az az iskola, az a hatalmas véső és erő. Valódi, minden fantasmagóriától
megtisztított élet és alakok, fokozatosan fejlesztett jellemek,
lélektani indokolás és egészséges bölcselkedés. Nem tud még annyit, mint
Kemény, de oda törekszik, a hova Kemény, sőt talán meg is fogja előzni,
mert nyelve színesebb, símább, kifejezőbb, előadása könnyebb és
kecsesebb. Keménynél sokszor elvész a fonál a mellékszálakban. Beöthy
pedig tudja, mit nem kell megírni. A két kötetes _Kálozdy Béla_ (mi is
ezt soroztuk be gyűjteményünkbe), mely 1875-ben jelent meg, fokozottabb
mértékben emelte hírnevét. Kétségtelenűl a legfőbb elbeszélői műve, a mi
nem jelentene sokat, mert több regényt nem írt ezentúl, ha nem volna
egységes kompositiójánál és arányainál fogva egyike a legjobb magyar
regényeknek. Apró rajzai között vannak talán még magasabban állók, mint
pl. a _Mese_, a _Zsebrák_[1] roppant műgonddal kivésett filigran
jou-jouk.
Daczára az ünnepi zajnak, mely egyes elbeszélő munkáinak megjelenését
kisérte, daczára, hogy a Kisfaludy-Társaság s az Akadémia siettek őt
megválasztani, mind ez a dicsőség nem birta megmarasztani az elbeszélő
genre-nél. Miért? Nehéz meghatározni. De valószinű, hogy csak külső okok
járultak közbe.
Beöthy olyan értékes és olyan sokoldalú erő, hogy nem csoda, ha nem
hagyják, ha annyi, meg annyi foglalkozást sóznak rá. Fogalmazó volt a
pénzügyministeriumban, majd tanár lesz az állami reáliskolánál, később
az egyetemen. A Pesti Napló szinházi kritikusnak szerződteti. Maga is
lapot szerkeszt, az Athenæumot. A Kisfaludy-Társaság mindenféle
bizottságokban foglalkoztatja, titkárának választja. Az Akadémia
versenyzik a Kisfaludyval, hogy melyik dolgoztatja meg jobban,
elhalmozva őt birálati teendőkkel, pályázati jelentésekkel; daczára
bokrétás kalapjainak, lassan-lassan aklimatizálódik, a vaskalapos urak
közt, holt írók és tudósok elparentálója lesz, s most már mint irodalmi
szónok magaslik ki egy fejjel a többi fölött. A hatalmas boltívek alatt
az akadémia csarnokaiban, mintegy elzáródik előle a mosolygós kék ég,
vissza nem vágyik oda, de rá se ér; megírja «A szépprózai elbeszélés a
magyar irodalomban», a tragikumról szóló nagy munkáját: illusztrált
irodalomtörténetét, meg annyi mást, apróbbakat.
Idáig jutva, méltán várhatná az olvasó, hogy mélyebb betekintést vessek
Beöthybe. Hogy meghatározzam, mi benne a túlnyomó, a költői vagy a
tudományos ér? Mi volt neki kedvesebb, a röpülés-e, vagy a röpülés
törvényeinek fürkészése? S mi érne többet a magyar kulturának, azok a
regények-e, melyeket még megírhatott volna, vagy ezek a tudományos
művek, melyeket a regények helyett megírt?
Isten tudja! Erre csak úgy könnyű felelni, hogy bizonyára legjobb,
legkibékitőbb volna, ha két Beöthy Zsoltunk van.
Az egyik írná a regényeket és lenne a Kisfaludy-Társaság elnöke,
valamint a főrendiháznak tagja – a másik írná a tudományos műveket és
lenne egyetemi tanár, akadémiai korrifeus, a tanáregyesület elnöke, a
tanárvizsgáló-bizottság tagja, és ki tudná elszámlálni, kinek-minek a
társelnöke, alelnöke, díszelnöke.
Mivel azonban csak egy Beöthynk van, ez a sok hivatal és méltóság mind
az ő vállát nyomja, de mivel oly könnyedén és fiatalosan viseli, mintha
egyáltaljában semmi dolga se volna, világos abból, hogy ez a pálya korán
sincs befejezve; a vége még kékbe vesz, mint a hegyek csúcsai és a mi a
regényírás megszakítását illeti, várjunk még ezzel a sopánkodással… egy
hosszan tartó szép ősz napfényén, ki tudja még mi eshetik? Hiszen a fák
némelykor a meghozott gyümölcsök után még szétjátszák magokat és
másodszor is hoznak virágot.
_Mikszáth Kálmán._


KÁLOZDY BÉLA
_Első kiadása megjelent 1875-ben._


ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET. A professzor és házanépe.
Országunk jókora részén ma a nádpálczák ama következetesen kiszámított
rendszer szerint suhognak, (rövid lényege: hat után következik a
tizenkettő, tizenkettő után a huszonöt) és a pennák a modern
paedagogiának ama csalhatatlan főelve szerint mártatnak a kalamárisokba
(t. i. hegyökkel lefelé), melyeket nagytiszteletü és tudós Hajós Gábor
úr csepegtetett a dunaszögi kollégium ama növendékeibe, kiket az istenek
szeszélye gyűlöletük tárgyainak kiválogatott.
A nagytiszteletü úr az említett jó hirü főiskolában a neveléstudomány
professzora és minden hatodik esztendőben soros igazgató volt. Különben
a szó legszorosabb értelmében tudós, kit elmélkedéseiben a világ zavaros
folyása nem igen háborgatott. Az ő tudománya nemcsak afféle közmondásos,
hanem igazi hatalom volt, azok közül való, melyeknek megerősített
székvárosuk is van. Ez a vár a tanuló szoba volt, hol a tanár úr
valóságos bástyákat rakott maga körül könyveiből, igazi lőrésekkel,
felvonó hidakkal, ritkán nyiló kapukkal, sorba rakott pipák füstölgő
ágyú-ütegeivel, egy nagy vörös zsebkendő zászlajával s az erősség minden
pontján őrt álló kaszás és keresztes pókokkal. Ámbár a homályos kis
szoba harczias kinézését a szűk, vasrácsos ablak is fokozta: ez a világ
legzavartalanabb békéjének volt csöndes tanyája. Nyoma sem volt itt a
nyugtalan kételynek az elfoglalt pozicziók erejében, a világ
haszontalanságaira való vágyódásnak és hitvány emberek ármánykodásának.
A barátok, kik a gazdát környezték, elmult, földi csalfaságaikkal már
mind beszámoltak a legfőbb birónak s egyetlen tanácsot sem adtak,
hanemha igaz meggyőződésükből folyt, melyet egy-egy késő kori barát
okulására följegyeztek. Nagyobbára megviselt bőrköntösökben üldögéltek
itt a tudós Vályi András, aztán Benedek Mihály, a püspök paedagogarcha
kollégájával, Tóthpápai Mihálylyal, mellettök Váradi Szabó János és
Bátky Károly; mindezek tudós beszélgetésbe merülve az öreg Plinius-sal
és Plutarchhal, Comenius-sal, Locke-val, Francke-val és az yverduni
apostollal, Pestalozzival. Nem csoda, ha ebben a társaságban, mely csupa
szeretet és jóakarat, az álnok világtól elzárkózott nagytiszteletü úr
folyton folyvást meg tudta őrizni – nem ifjuságát (mert hisz azt
mondják, már szénior korában vén volt), hanem simára borotvált arczának
jóakaró derüjét és lelke csöndes nyugalmát, melybe csakis olyankor esett
egy-egy keserü csepp, ha meghallotta, hogy valaki itt vagy ott, némán
vagy hangosan, komolyan vagy tréfálkozva úgy vélekedik a paedagogiáról,
miszerint az voltaképen nem is tudomány. A mit az istentelen deákok az
iskolában olykor elkövettek ellene, azt ő az igazi bölcs nyugalmával
csupán a természettől tartott lélektani leczkének vette, melyből okulnia
és a melyre építenie kell. Mert ő a közmondással ellentétben vizet ivott
és bort prédikált; tanítványainak ismételve szivökre kötötte a
hajthatatlan szigort, míg maga a légyhez sem nyult volna.
A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal között volt
megosztva egész addig az emlékezetes napig, melyen a nagytiszteletü
asszony azzal a meglepő s általa nem is sejtett hirrel küldte be hozzá a
szolgálót, hogy elérkezett az idő, melyben ki kell sietnie az elméletek
homályából a gyakorlat verőfényére, mert a házban bölcső, a bölcsőben
pedig egy nyikorgó kis jószág van, ki bölcs vezetőre várakozik. A
professzor úr, a mint első ámulatából a nagy ujságra magához tért, (nem
feledvén el a _Didactica magná_-nak azt a lapját szamárfüllel jegyezni
meg, mely mellett a rárontó szolgáló meglepte), azzal az örömmel indult
felesége szobája felé, melyet a szegény szobrász érezhet, mikor hosszas
és reménytelen várakozás után végre hozzájut a drága anyaghoz, melybe
művészete lelket lehelni van hivatva. A szolgáló nem költött álhirt; a
piczi kis darab vörös márvány csakugyan a bölcsőben várta mesterét. A
nagytiszteletü úr egyetlen hálás, de csak futó tekintetet vetve halavány
életepárjára, ki örömének tulajdonképeni szerzője volt, félénk
gyönyörüséggel emelte ügyetlen karjaira a babát. Kis buksi te! –
hizelkedett neki és szerencsésen lepottyantotta. A kis buksi, az anya, a
bábaasszony és a szolgáló egyszerre elsikoltván magukat, a zavarba jött
professzor csak nagy nehezen tudta az általános jajveszéklést
lecsöndesíteni ama nevelési alapelv ismételt fölemlítésével, hogy a
gyermeket születése legelső perczétől kezdve edzeni kell. Mert az élet
még majd sokkal gorombábban is bánik vele. Az edző rendszert, melyet
Hajós Gábor úr ekként buksija lepottyantásával szerencsésen megkezdett
és találóan igazolt, Rousseau nyomán következetesen folytatta,
minduntalan emlegetvén, hogy csak erős testben lakhatik ép lélek. – Hogy
vagy buksi? – e szavakkal nyitott be minden reggel fiához, ki a
keresztségben János nevet kapott. A kis csemetét apró, gömbölyü kezeinél
fogva emelgette a professzor úr és nagy öröme telt benne, mikor a
kicsike vörös márványból három esztendős korában valóságos vasék lett. A
nagytiszteletü asszony váltig mondta, hogy nem akar ő Jánoskából
tótágast álló komédiást nevelni; de a professzor úr igen jól tudta, hogy
az asszonyoknak hallgatniok kell a gyülekezetben s az iskola-előtti
órákban mindenféle természetes és mesterséges eszközzel építette az ép
lélek méltó lakását. A buksi nőtt és rettentő nagy fejü, izmos kölyök
lett belőle, ki egy-két bevert fejet (ha mindjárt köztük volt a magáé
is) kutyába sem vett. Már legzsengébb ifjú korában emanczipálta magát
minden néven nevezendő hatalom alól. A templom-utcza kis leányai soha
hozzá hasonló lovagiatlan ficzkót nem láttak; a vörös haju zsidó
gyerekek, ha csak neszét vették, eszük nélkül «móresoltak» neki. Szörnyű
öklei voltak. Hanem tanítóinak is ugyan volt kinszenvedésök vele. Mert
hát a professzor hajnali fáradozásainak sikerült ugyan a fényes palotát
elkészíteni, de a lakó csak nem akart beleköltözni. A feje lágyára való
lepottyantás ártott-e meg neki élete első napján, vagy valami más volt
az oka, de annyi bizonyos, hogy a buksi makacs butasága bámulásraméltó
volt. A Kis Tükör, Hübner, Számító Socrates vele szemben egyenesen arra
a szerepre voltak hivatva, a mit az emberiség sötét századában a
hüvelykcsavaró, spanyol csizma és más efféle rémes eszközök töltöttek
be, melyek tudvalevőleg rejtegetett dolgokat igyekeztek napfényre
csikarni. A buksi kinzó szerei azonban emezeknél még annyival
borzalmasabbak voltak, mert ő csakugyan teljesen ártatlan volt és borzas
nagy fejéből soha semmi sem vala napfényre csikarható. A nagytiszteletü
úr soká küzdött a szomorú lehetetlenség ellen, mig végre belátta, hogy
minden törekvése hiábavaló, miután: az anyag nem elég nemes. Canova sem
dolgozott volna homokkőből. Levette hát első szülöttéről idejében nevelő
kezeit, gondjait egy épen jókor érkezett fris anyagra fordította és a
szokás embere csak annyiban maradt hű magához, hogy a reggeli
bekiáltást: – Buksi, hogy vagy? – a világ minden kincséért sem hagyta
volna abban. A magára hagyatott János úrfi (mert az anyai hatalom ugyan
micsoda ilyen borzas fejjel és ilyen izmos karokkal szemközt?!) nőtt,
mint a hatalmas tölgyek és bükkök az erdőn: feltartóztathatatlanul és
meg-megvágva. Miután az iskolában megunta folyton folyvást tizig
számlálni, (a tizenkettőből a két utolsó numerust nagytiszteletü atyja
iránti tekintetből rendesen elengedték neki), egy szép reggel megszökött
katonának, hol azonban nagytiszteletü atyjának nem levén semmi
befolyása, a huszonötöt több izben és mindannyiszor hiány nélkül
kikapta. A professzor úr, mikor a nem sejtett ujságot hirül vitték neki,
valamennyire elkomolyodott és nem mondhatni, hogy ne sajnálta volna a
buksit. Idő multán azzal az egyszerű igazsággal vigasztalta meg magát,
hogy: ott is lehet ember belőle. Hanem azért minden reggel ép oly
hűségesen megkérdezte a gyerekszoba ajtajában, mint annakelőtte, hogy: –
Buksi, hogy vagy?
[Illustration: A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal
között volt megosztva.]
A mivel ez időszerint vesződött, az már tagadhatatlanul nemesebb anyag
volt: kék eres és tiszta fehér márvány. Egy vékony, sápadt, kisárkodó
gyerek: Mátyáska. Az öreg semmiképen nem akarta bevallani, hogy
rendszerváltoztatásának János úrfi vitézi csákója meg lóvakarója az oka,
hanem csak azt hajtotta, hogy a követendő rendszert mindig a gyermek
természetéhez kell alkalmazni. E gyöngéd, siró-rivó kis teremtésnél
nyilván a szellem fejlesztéséhez kell azonnal látnia, mert
megdönthetetlen igazság az, hogy a nagy lélek fenntartja a törékeny
testet. A nagytiszteletü úr most erre épített és türelmetlenül várta az
időt, mikor reggeli tudakozódásaira: – Kis beczém hogy vagy? – maga a
kérdezett ad vontatott nyafogás helyett értelmes feleletet. A sötét
várteremben valóságos ünnep volt a nap, melyen a kis «okos» szellemi
képességeinek első, kétségbevonhatatlan bizonyságát szolgáltatta az
által, hogy a körtét az almától egész határozottan meg tudta
különböztetni. Ugyanis előbb az egyik után nyult és csak aztán a másik
felé. Ime a kis féreg már magasabb állásponton áll Buridan vén
oktalanjánál, mely hasonló kritikus helyzetben tudvalevőleg az éhhalál
áldozatává lett. A gyermek fejlődése nem hazudtolta meg a sokat igérő
kezdetet. A számtanban, melyet nagytiszteletü apja – a tudós Bátky
nyomán – az észfejlesztés leghathatósabb eszközének tekintett, a
csodálatraméltó apróság alig két éves korában annyira vitte, hogy
fennakadás nélkül el tudott számítani egy-ig. Nagy buzgalommal
vezettetett és haladt azután is a megkezdett ösvényen. Egész könyvtára
volt az ábécés könyvekből és az összerakó házakból egész városoknak volt
korlátlan ura. A szegény nagytiszteletü asszony élete csupa remegés
volt, hogy a szörnyü sok tudomány előbb-utóbb megárt Mátyáskának, ki
folyton nyafogó, vézna kis beczegyerek maradt. Az igaz, hogy aztán a mi
a lelket illeti, bámulni való volt, a milyen korán fejlett. Hét éves
korában a gombozást már oly szenvedélylyel űzte, hogy minduntalan
meggombtalanított kabátokkal tért haza az iskolából, sőt néha
öltözetének arról a darabjáról és helyéről is el voltak fejtve a gombok,
a hol azokra nemcsak egészségi, hanem illedelmi szempontból is
kétségkivül a legnagyobb szükség van. Utóbb gomb helyett valóságos
krajczárba került a végzetes kérdés fölvetése: fej-e vagy irás? Tizenkét
éves korában pedig – mint az iskolai jegyzőkönyv a nevezetes eseménynek
emlékét megőrizte, – karczerbe csukattatott, mivelhogy a vallás-órán
Dudás Mihály tanulótársával a leghátulsó padban, állítólag puffra,
huszonegyezett és rajtakapatott; az elkobzott kártyát vádlottak közül
egyik sem akarta elismerni tulajdonának, hanem – megegyező vallomásuk
szerint – az első eminens és egyszersmind kurátor helyén, a pad alatt
találták. Ekként Mátyás, mig a kollégiumi élet folyóján a szekunda és a
terczia lélekvesztőin himbálózott, a szerencse titokteljes tudományának
rejtélyeibe mélyen behatolt. Az iskola-mulasztások rovása szörnyen
felszaporodott és beczénk szerencsétlenségére, a Griffben nem vezettek
jelenléti jegyzéket, mely amazt fölösen kiegyenlítette volna. A
gombozásból nehány rövid év alatt annyira vitte, hogy egy viharos őszi
estén, vacsora után, nemcsak meggombtalanítva, hanem a szó szoros
értelmében megkabáttalanítva tért meg házi tüzhelyéhez; hogy azonban az
ellene fordult szerencsének nem egy könnyen engedett, arról földagadt
képe előnyösen tett tanuságot. Mert a becze szerencsétlen volt;
minduntalan megkoppasztották. Nem csoda e szerint, ha minden második
szavában keserü panasz hangzott a sors és az emberek ellen, kik mindjárt
az első lépésnél kajánul utját állván, nem engedik, hogy szegény ember
is vigye valamire. Életében határozó volt a nap, melynek reggelén
Rosenfeld Adolf (azt hiszem, nem kell felőle többet mondanom) szót kért
a nagytiszteletü úrnál. A reményeiben keservesen csalódott öreg úr régi,
poros könyvek titoktartó lapjai közül előszedte rossz napokra
félrerakott, megsárgult bankóit, (egész csomó volt közte olyan, a mi már
ki is ment a forgalomból) és második fiáról is levette nevelő kezeit.
Nem, a világért sem fejezte volna ki szóval, hogy az édes anya
kényeztetése a legtökéletesebb nevelést is tönkre teheti, (hiszen nincs
többé, a ki meghallja; a harmadik kis porontyot nincs többé a ki
kényeztesse!) hanem annál erősebben meg volt győződve róla. Ettől kezdve
Mátyásra nézve is csak arra szorítkozott, hogy a kamasztól minden
hajnalban megkérdezze: hogyan van az ő kis beczéje? A kamasz ilyenkor
még rendesen horkolt és az alkalmatlan látogatóra keservesen rámordult,
hogy őtet már e világon aludni sem hagyják. Különben ez volt is valami
feleletnek. A buksira vonatkozó kérdést elnyelte a távol. A messze olasz
földre nem hatott az el, a hol az időtt a lovát kefélte. De a professzor
úr egy kis galamb után is tudakozódott.
Mert időközben még egy nem sejtett meglepetés érte. Ez azonban leány
volt. Kétségkivül méltatlan anyag egy igazi paedagogushoz. A
nagytiszteletü úr ugyanis minden részében és fenntartás nélkül osztotta
boldogult elődjének, a nagyhirü és tudós Márton professzornak abbeli
nézetét, miszerint a legtökéletesebb asszonynak is elegendő annyi ész,
hogy esőben a csurgó alá ne álljon. Ennyire pedig paedagogia nélkül is
lehet vinni. Valódi szeretettel tudakozódott hát napi munkája előtt: –
Hogy vagy, kis galambom? – de ezen kivül hagyta őt valóságos
vadgalambnak. Többször pedig a nagytiszteletü asszony már nem lephette
meg, mert az ő egyszerü, türő, szerető lelkét egészen odaadta kicsi kis
leányának, kinek bölcsője az ő koporsójának örök mozdulatlansága mellett
kezdett ringani. A professzor urat a dolgok e szomorú változása mélyen
megillette. Ebédjénél és vacsorájánál hosszu időn keresztül némán ült és
el-elmerengett Seneca vigasztaló igéin. – Boldog ő, ki mindazokat már
ismeri! – mondogatá magában a római bölcscsel néma elmélkedései végén és
a gyászfátyolt, melyet Örzse asszony varrott kalapjára, évek során át
ottfeledte.
A család e szerint tulajdonképen csak három tagból állott: a
professzorból, Mátyásból és Mariból. Negyediknek szokta számítani magát
Örzse asszony, ki úgy tudott a bibliához, akár csak egy pap, és nagy
tudományán kivül álmokat is látott, mint Jákob Hárán városa alatt. Ide
tartoztak még némileg azok a tanuló ifjak, kiket szülőik a messzehirü
paedagogus keze alá adtak szállásra, hogy faragjon belőlük embereket.
Ezek palotája a mályvarózsákkal körülültetett kerti ház volt, honnan az
urfiak nappal rendesen a kapun, éjjelenkint pedig a kerítésen keresztül
távoztak.

II. FEJEZET. A bimbó fakad.
A kis Mari nőtt, nőtt, mint az ilyen anyátlan árvák szoktak, kiket
mosolytalanul öltöztetnek, egész nap magukra hagynak és parancsszóra
este megimádkoztatnak. Ki ne látott volna akárhányat közülök? Hajuk
borzas, fésüt ritkán lát, ruhájuk ráncza mindig le van szakadva,
czipőjük gyakran lyukas, nagyok elől a sutba bujnak, gyermekek közt ők a
legvakmerőbbek. Épen ilyen volt Mari. Több dolgot adott Örzse
asszonynak, mint az egész ház. A prédikátori könyvet minduntalan félre
kellett tennie a pápaszemmel együtt és kitekinteni, vajjon nem törte-e
még ki nyakát a kis borzas galamb. Hasztalan rémítgette az Elizeust
csufoló betheli rossz gyermekek szörnyü sorsával, hiába emlegette a
szorgalmas Márta csábító példáját; az akaratos, vidám, féktelen kis
madár csak akkor fogadott szót az anyókának, mikor neki tetszett. Pedig
ritkán tetszett. Örzse asszony különösen nagy megbotránykozással vette
észre, hogy Marinak sem a doktorék Terkája, sem a vörös boltos Régije
nem kellenek, hanem mindig a fiuk között szaladgál, a kiknek csontja
pedig oly gonosz, a milyen csak valaha Rubené, Simeoné és testvéreiké
lehetett. Olyan éhesek a pénzre, hogy bizonyára ők is eladnák Józsefet.
A fönnebb említett kisasszonyokat, merev szemü, sipogó, buta bábuikkal
és kotyvasztó készülékeikkel együtt, Mari mindjárt elzavarta, ha jöttek;
hanem a kiabáló, lapdázó, verekedő férfigyerekek közt elemében volt. És
rokonszenve a deákok iránt nem maradt viszonzatlan. A kerti ház csavargó
lakóinak mindig kitüntetett kegyencze volt. Kálozdy Béla, – erejénél,
eszénél és gazdagságánál fogva a kollégium bálványa, – nem tartotta
méltóságán alulinak el-elkötekedni a kis vadgalambbal; olykor még
fogócskára is vállalkozott s ilyenkor a szerencsés vadász mindig csókot
követelt áldozatától; de Mari akkorákat sikoltott, hogy Béla tanácsosnak
tartotta elbocsátani, mielőtt Örzse asszony fölemelt ujjával,
pápaszemével és bibliájával megjelennék a konyhaajtóban. Egy pufók
theologus – valami jó módu pap fia – legszivesebben a kis Mari orra alá
fujta pipája füstjét, erősen meg levén győződve róla, hogy már ennél
nagyobb nyájasságot nem tanusíthat iránta. Hát még a mendikás Bihari
Gida, ki az urfiak ruháit szokta tisztitani és a nagytiszteletü úr
könyveit utána hordani az iskolába! Milyen kész gyönyörüséggel
tisztogatta az apró kis czipellőket s ha olykor lyukat talált rajtok,
bárminő magasra tört s bármint gyűlölte apja mesterségét, (az öreg
csizmadia volt), a hajnali szürkületben neki ült és úgy megfoltozta,
hogy jobban sem kellett. Szellős köpönyegjében és majdnem átlátszó
czérna-nadrágjában csikorgó téli délutánokon egész büszkeséggel tolta ki
Marit kis szánkáján ereszkedni a gombai töltésre. Ez apró szivességek
folytán azonban határozott reményeket táplált. Egy téli ereszkedő után,
a mint örökké vigyorgó arczával a konyhában üldögélt és gémberedett
kezeit jókedvüen melengette, egy párbeszéd folyamán, melybe Örzse
asszony meggondolatlanul keveredett, Gida gyerek határozottan
kinyilatkoztatta, hogy szeretné tudni, miért ne vehetné ő Marit
feleségül, majd annak idején, ha pap lesz? E haszontalan beszédre Örzse
azonnal megszüntette a diskurzust és közönyösen tovább lapozott a mécs
világánál bibliájában. A mendikás pedig olyan jóizüen vigyorgott a jó
meleg szurdikban, mintha a legjobb rendben lenne szénája.
Ilyen környezetben bocsátkozott a kis Mari mindig lejebb és lejebb abba
a völgybe, melyben a legszebb és legtitkosabb virágok nyilnak. Ő is
megkapta a magáét. Egy nevenapján – talán a tizennegyediken – szép
bokrétát adott neki Kálozdy Béla. Az ajándékot a lányka elfeledte ugyan
megköszönni, de szép piros üvegpohárban az asztalára állította. Ettől a
naptól kezdve rendesebben öltözködött; hanem hogy veleszületett
gondatlanságát nem volt képes teljesen levetkezni, azt eléggé
bizonyítja, hogy az ajándék-bokrétából egy rózsabimbót egész addig a
hajában feledett, mignem elhervadt.
Már az új névnap közelgett, mikor egy éjszaka tűz ütött ki a városban. A
deákok régi hirü tüzoltó csapata termett legkorábban a veszedelem
szinhelyén, közte Béla. Az éj hideg volt, a rémület nagy, az ifju vér
vakmerő. A szegény lakatosmester kis porontyát kihozta a roskadozó
gerendák közül, hanem aztán forró lázat kapott rá és másnap éjjel már
félrebeszélt. Az ijedelem nagy lett a háznál. A professzor úr bizonyos
diadallal emlegette, hogy ő mindenkor határozott ellensége volt a
tüzoltó komédiázásnak, mely utóvégre is csak a kéményseprőknek való
mulatság. Ugy látszik azonban, maga is megrémült diadalának ama
bekövetkezhető teljességétől, hogy Béla bele is haljon a tüzoltó
komédiába; és nyugtalankodó arczczal futtatott el kollegájáért, dr.
Barkóért, ki a természetrajzot tanította és orvosi mellékes működésével
– hála a fiatal természet szivósságának – a deákok között jelentékenyebb
pusztítást nem okozott. Dr. Barkó, kinek különben a legjobb torka és
melle volt a világon, a betegágy előtt sokat köhécselt, szokása szerint
egész előadást tartott és keveset mondott. Miután azonban egész
határozottsággal állította, hogy Béla nincs normális állapotban, a
nagytiszteletü úr jónak találta nehány óvatos sorral tudósítani az
aggodalmas eseményről Kálozdy Benedek urat, a beteg nagybátyját.
Harmadnapra megérkezett a levél Kálozdról, melyben Pallér István
olvashatatlan fehér tintával és érthetetlenül czikornyás mondatokban azt
jelenti, hogy Benedek úr meg van döbbenve a váratlan balesemény fölött,
de miután köszvénye miatt karszékéből mozdulni nem tud, legjobb akarata
mellett sem látogathatja meg a beteget, kinek hogylétéről azonban
gyakori tudósítást óhajt. A tudósítások megindultak; de nem voltak igen
vigasztalók. Béla láza nem csillapult s amint éj és nap váltakoztak ágya
körül, úgy álltak közelebb ahhoz hol az élet, hol a halál. Dr. Barkó úr
még mindig nem tartotta az állapotot normálisnak, a mi abból is
kitetszett, hogy naponkint oly hosszú reczepteket irt, mint valami
hősköltemény. A szegény beteg sokat volt egyedül a kerti lak egy kis
szobájában. A pipás theologus, Mátyással meg a többi deákkal másik
szobába huzódott; a nagytiszteletü úr nem igen mozdult ki várából. Mikor
Örzsének más dolga nem volt, az csak be-benézett; de nem igen lehetett
jó mulattató, mert e fiatal, minden földi és lelki jóval megáldott s
csak egy vihartól fenyegetett életnek mindig az ó-testamentomi Jób
történetét mesélte vigasztaló példának, mely az ő bajánál mindenesetre
nagyobb volt, miután Jóbnak mezitelenül, hamuban ülve, éles cseréppel
kellett dörzsölnie sebeit.
Egy este – a kert bokrai már szövetkeztek az esti szürkülettel, hogy jól
elrejtsék a közöttük bolyongót, – félénken leskelődött Mari a beteg
szobájának ablaka alatt. Nevenapja volt. Tavaly ilyenkor tüzte hajába a
rózsabimbót. Hiába keresett nyilást. Magának csak azt vallotta meg, hogy
a szobába szeretne látni, pedig a jövendőbe szeretett volna látni. Nem
látott semmit. A homály már elfoglalta a szobát s a mint a lemenő napnak
egy pár sugara csillogott az ablaküvegen, ez mitsem árulhatott el a
belső, szomorú képből. A leány megindult az ajtó felé, meg visszatért.
Kezeivel izgatottan gyűrte ruhája fodrát és sebes lélegzeteket szedve,
pillanatokra el-elbámult a kert alatt folyó Duna nyugodt tükrére.
Egyszer-kétszer föl és lejárt, mignem gyors elhatározással, de csöndes
lépésekkel benn termett a szobában. Az ajtónyitás zajára összerezzent és