Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 02

egy perczre vissza akart térni. De már benn volt.
– Béla – suttogta az ajtóban – nem jól esnék, ha én adnám be az
orvosságot?
A beteg nem hallotta. Talán Mari maga sem; csak képzelte, hogy mondta. A
felelet csak a csend volt, a magány, az elhagyatottság. Ezek azt
mondták, hogy: jól esnék. Mari megértette és lábujjhegyen az ágyhoz
lépett. Béla ott feküdt egy új, eldöntetlen pör tárgyául a két örök
viaskodó között. Ereje megcsufolva, elméjéből játék űzve, gazdagsága
tehetetlen. Mi segít hát rajta? E sáppadt, beesett arczra az este már
oly mély árnyakat vetett, mintha az egész ifju élet az árnyékok
birodalmáé lenne. Ki tartja vissza? Keze, vékony, átlátszó, eres keze
lecsüng az ágy oldalán, mintha már készülne le, le. Ki emeli föl? Semmi
nesz nem volt a szobában a beteg hullámzó melléből fölszakadó, hörgő
lélegzésen és egy vén óra egyhangu ketyegésén kivül. A kis Mari
meg-megreszketett az ágy lábánál. Látta, hallotta és érezte a jeleket.
Soká szinte mozdulatlan, mereven állt, arcza kipirult, szemei ragyogni
kezdtek és elrévedeztek a homályban. Nem tudta, mit tesz, csak azt
érezte, hogy van oka e kinlódásra. Kuszált tekintete végre megállapodott
a beteg arczán. Szemei elvesztették lázas világukat, nedvesedtek és két
tiszta könycseppel tették nehezebbé a mennyei mérleg jobbik serpenyőjét.
A két könycsepp meg-megakadva futotta végig fényes utját a két kis
rózsás arczon és a beteg párnáján pihent meg. Marinak nem jutott eszébe
többé körülnézni, ha nem látja-e meg valaki? A két fényes csepp
megmutatta neki az utat, melyet szivének ismeretlen vágyai heves
dobogással kerestek. Lehajlott. Megcsókolta Béla izzó homlokát. A beteg
csöndesen fölnyitotta szemeit. Párnáján lágy és sötét fürtök omlottak
szét s két kis remegő kéz kulcsolta egymásba ujjait. Ki ez a tünemény?
Bizonyára angyal, ki azért küldetett, hogy őt a menybe vezesse. Szeretné
látni arczát és lecsukta szemeit, hogy háborítatlanul álmodhassék
tovább. Mikor újra föltekintett, a fekete fürtök és imádkozó kis kezek
már nem voltak sehol. A szoba sötét volt. A jelenés eltünt. Az ablakon
repült-e ki, vagy a menyezeten emelkedett föl? Mindegy. Csakhogy itt
volt. Béla soká-soká, betegen és lábadozva, ébren és álmában, éjjel és
nappal, pihentében és munkája közt, jó perczeiben és rossz óráiban úgy
érezte, mintha az angyal csakugyan eljött volna és itt lenne és itt
maradna, hogy őt a menyországba vezesse. Karosszékéből, mely betegágyát
felváltotta s melyen a kis kerti ablak mellett szokott üldögélni –
halaványan és gyöngén – sokszor követte merengő figyelemmel egy kis
rózsaszin szoknya tünő suhanásait.
[Illustration: Mari meg-megreszketett az ágy lábánál.]
A mint lehetséges volt, haza vitték üdülni Kálozdra. Dr. Barkó
bevallotta, hogy nem volt gyerekség a dolog. Örzse asszony pedig még
most is a fejét rázta és azt állította, hogy a földi szemek csalnak,
mert a Jairus házánál esett csoda már régen történt. Hosszu ideig maradt
otthon. Majd egy évig. Mig oda volt, sok megváltozott Dunaszögön. Mari,
ki az utóbbi időkben egy kissé megcsöndesedett, (úgy hogy most már
határozottan Mátyás urfi elkeseredett kifakadásai csinálták a legnagyobb
lármát a háznál, nem az ő víg nevetkérezése) egy reggel halkan, talán
lábujjhegyen és kissé remegve belépett a várlakba, a por, pókok és hideg
e titokteljes birodalmába. A nagytiszteletü úr, ki épen Faludi _Nemes
urfi_-jától kért bölcs tanácsokat a kerti ház jobb módu kvártélyosainak
nevelésére nézve, csak akkor vette észre, mikor a kis galamb hátulról
már befödte nyakát fehér szárnyaival, arczát pedig elárasztotta piros
szája csókjaival, melyekből nem egy jutott szemüvegének is és
kijelentette, hogy neki egy igen, de igen nagy kérése van, olyan nagy,
hogy szinte el sem meri mondani. Az pedig baj, mert a professzor úr meg
van győződve arról, hogy néma gyereknek anyja sem érti szavát, az apja
még kevésbbé. Hanem bizony maga is látja, hogy ez a szoknyácska már
viseltes; új kellene úgy-e? Nem, nem. Egészen más! A kis Mari szégyenli
magát, hogy semmit sem tanult, semmit sem tud és azért esedezik, hogy ha
tudós atyja szereti őt, juttasson neki is valamit nagy tudománya
morzsáiból. Tanítsa valamire. Az öreg úr szinte visszahökkent e szavakra
és csak rövid vártatva tért magához. Hanem akkor egy szokatlanul édes,
szivbeli mosoly kerítette hatalmába sárgás, derültségében örökké
egyhangu arczát. Nem ment egykönnyen, a ránczokat csak ügygyel-bajjal
lehetett neki kimozdítani szokott helyükből; de végre mégis csak
kimozdultak és Gábor úr szivéből mosolygott. Még igen keveset tette
életében. Megsimogatta leánya kipirult arczát és letette csontba foglalt
pápaszemét, hogy jobban lássa. Hosszuszáru pipáját csöndesen
odatámasztotta iróasztala lábához. A kudarcz sokszoros keserüsége, mely
két fia esetén lelkét betöltötte, s elvette kedvét tőle, hogy leányával
a harmadiknak nézzen eléje: rég megenyhült, elcsitult, elhalt és ha e
perczben megkérdezték volna: vajjon miért feledkezett meg leányáról?
bizonyára nem jutott volna eszébe Márton professzor hires paedagogiai
tétele, melylyel Mari bölcsőjét kirekesztette a várlakból. Az elfeledett
gyermek azonban fel van fedezve. Nem ő fedezte ugyan fel, hanem maga
jelentette magát, hogy szeretne az övé lenni; de azért mégis csak az övé
lesz. Megajándékoztatott egy földdel, melyben szántóvető munkája
vénségére örömöket fog teremni. Ime, a gondviselés bármi keserü serleg
fenekén rejteget egy édes csöppet! Tanítalak leányom, tanítalak; csak
ülj le ide mellém, vagy a térdemre! A boldog öreg föltette szemüvegét;
de ez csakhamar elhomályosodott. Az első leczke másnapra maradt.
– Hogy vagy kis galambom? – Ez a reggeli beköszöntő, ezentúl azt is
jelentette: Jöhetsz, jőjj velem. Mari ment és leült a bevehetetlen
erősségnek valamelyik hatalmas bástyájára. A mogorva szobába mintha
napsugár hatolt volna be; minden vidámabbnak tetszett. A várnak már volt
várkisasszonya. A könyvóriások eleinte ugyan elzárkóztak előle
porfátylaikba; de utóbb már szivesen látták. Egynehánynyal közülök meg
éppen benső barátságot kötött. Képes könyvek voltak és költők. Ezek
közül keveset értett ugyan, mert az ittlevők nemcsak maguk és ideáljaik,
melyekért lelkesedtek, hanem nyelvök is holtak valának. És a sirok
kulcsát csak tudós emberek birták. Az öreg Hajós Gábor tudós ember volt
s kész örömmel forgatta meg rozsdás zárában a kulcsot, hogy a kis leány
lelke elé felidézze a multakat. És a mint tüneményes világításban
elvonultak szemeik előtt az Átváltozások tünde képei, földiek és égiek
tarka serege, szerelmesek, jók és hatalmasok végtelen sora, a csókok és
varázslatok megfoghatatlanságai; a mint elrebegte előttük a bucsuzó
feleség halhatatlan szavait halálba induló urának és a legdicsőségesebb
város lángjai felcsaptak körülöttük; a mint a szerető testvér a maga
romlásával váltotta meg embertől elátkozott bátyjának sirját; a mint a
tenger végetlen morajában a tündérek éneke és a vadak ordítása után
hallgatóztak; a mint a hű feleség szövésének éjente felbontott szálait
figyelték; a mint a habokból felbukkanó delfinekkel lesték a lant
csodahangjait; a mint az emberi májjal táplálkozó saskeselyü
hóhér-munkájától iszonyodtak; a mint otthonosak lettek az istenek fényes
gyülekezetében és a királyi palotáknak szörnyü átkoktól viszhangos
csarnokaiban; a mint elmerültek a pásztorórák idylli képeibe Chloeval,
Phillis-szel, Daphne-vel, Lidiával: világossá lett előttük, hogy sem a
költők, sem ideáljaik nem halottak. Csodálatos tanítás volt ez, melyet
minden valamire való paedagogus teljes lelkéből lenézett volna. Az öreg
örömében egyszerre elfeledkezett minden rendszerről, Comenius
bölcsességéről és Pestalozzi tapintatáról. Csupa összevisszásság volt a
mit beszélt és leánya figyelmét, érdeklődését, óhajtását, szeszélyét
kivéve, semmi sem vezérelte. Eleinte akadozott és alig tudta, mihez
fogjon. Zavartan dörzsölgette ránczos homlokát és ritka, kusza, szürke
haját. Hanem csakhamar sok segítsége jött: Marinak merőn rászegzett két
szép szeme, nyitva-nyitva feledett ajka, a várfalakon nyugodtan dolgozó
pókok, a legfényesebb utat mutató napsugár, a kitárt ablak, a virágos
kert, a csillagos ég. A magyarázatra váró csodák minden felől seregestől
tolultak eléjök. A nap és az ég, a föld és az emberek mind ismeretlenek
voltak a gyermek előtt, ki eddig maga volt a vidámság. Maradjon ezután
is az! A jó öreg szive tele volt isteni félelemmel és emberszeretettel.
Az ő tudománya csak vigasztalt. A várterem bizonyosan több kaczajt
hallott, mint a mennyi könnyet látott. Gondtalan, szivből jövő, élénk,
csengő kaczagást, – mint mikor a jókedv ezüst hangu poharakat koczint
össze – melybe megesett, hogy egy mélyebb, szárazabb nevető hang is
belevegyült. A vigasztalhatatlan Calipso meséjét kétszer mondatta el
magának a kis leány és kétszer kaczagta ki. Különben csöndesen ült
bástyáján és karjára nyugtatott állal figyelt atyjára. Az öreg csak
beszélt-beszélt s néha maga sem tudta miért, hogyan, csak elkezdte
simogatni a hollófekete fürtöket, két tenyere közé fogta Mari rózsás
arczát és a leczke végin meg is csókolta kis tanitványát. A vár pedig
oly vidám, boldog és dicsőséges volt, mintha valami diadalmas hadsereg
tartotta volna benne győzelmi ünnepeit.
Végre megérkezett Béla. A napját tudták jó előre és mindenki várta a
háznál. Örzse asszony ama bizonyos reggel minden perczben az
utczaajtóban volt, hogy – ha már bethaniabeli illatos olajjal nem
szolgálhat – mikor dobja a tüzhelyre a fris lángost, mely Béla urfinak
kedvencz étele. Matyi a bizonyosan telten érkező erszényből egy kis
kölcsönre számolt, a mi jelen, sorsüldözte helyzetében bizony nagyon
elkelt volna nála. Bihari Gida, ki mendikásból már nagy deák lett és
ezelőtt nehány nappal tért haza szuplikánsi világjárásából, erőnek
erejével mindjárt az első pillanatban szemébe akarta tüntetni Bélának a
nagy változást, melyen keresztülment, s két nap, két éjjel nem vette ki
szájából immár jogos pipáját, hogy valamiképen pipa nélkül ne
találtassék. Csak Mari nem készült semmire. A mondott reggelen be is
robogott a várt kocsi, egy régi módi, rázós jármű-óriás, és Béla nem a
legjobb szinben s nem a legjobb kedvvel ugrott ki belőle. A várakozók
mindnyáját köszöntötte, kissé szórakozottan, de azért láthatólag
szivesen. A professzor úr legderekabb növendékének, ki mindig büszkesége
volt, sok örvendező szó kiséretében veregette vállát és nem véve
figyelembe a rendesen megadott feleleteket, tizszer is megkérdezte
egymásután: – Hogy vagy fiam, hát hogy vagy fiam? Gida olyan
füstfelhőket bocsátgatott körülötte, mintha csak kéményből jöttek volna.
Mátyás deák is elmondta legalább a bevezetést, hogy ilyen sanyaru
időket, mint mostanában, mióta az eszét tudja, nem élt. A Griff tele van
spillerrel. Örzse asszony már kétszer is künn járt az udvaron, hogy a
lángos már olyan piros, akár a rózsa; hanem Béla még mindig izgatottan
tekintgetett körül, mintha keresne valakit. Hol van Mari, vagy akarja
mondani: Mari kisasszony? Ha Bihari Gedeon úr mérséklettel dohányzik és
átlátszó füstöt ereget, láthatta volna Béla, minő mély és rögtöni
pirosság borítja el durva, ragyás arczát és minő eleven fény szökik
apró, sárga szemeibe. De ő nem dohányzott mérséklettel s igy csak a
szavát lehetett hallani, (az övéhez hasonló bassus a legsürübb
füstfelhőn is képes áttörni) melylyel a sürgető kérdésre válaszolt:
– Épen most láttam a kertben a kisasszonyt. Szedi föl a virágait.
Segíteni is akartam neki, hanem elküldött.
– Mari, Mari! Ugyan merre vagy? – kiáltott a nagytiszteletü úr, de
mintha csak a pusztában kiáltott volna. Nem jött felelet. – Ejnye,
ejnye, töprenkedett az öreg úr, ma sem jött leczkére a szobámba. Hallja
Örzse…
Béla közbevágott, hogy ugyan illenék is miatta elzavarni a dolgától;
majd fölkeresi ő. És megindúlt a kert felé. Siető léptekkel, szembetünő
türelmetlenséggel haladt végig a megpirkadt levelü egres- és ribizke-sor
közt és izgalmasan, kutatva nézett körül a nagy szederfa alatt. Az őszi
reggel aranyos köde mindent eltakart előle. Tovább sietett. Mikor végre
a földre hajlott leányt megpillantotta, egyszerre megállt s aztán csak
tétova, lassu járással közeledett feléje. Ugy látszott, mintha Mari,
munkája közben nem vette volna észre a közeledőt, mig ez, mögötte állva,
meg nem szólítja:
– Mari kisasszony, jó reggelt!
A köszöntés hangja nem volt kitörő. Béla egész jöttében volt valami
szomoru, mely üdvözlése hangját is megtompította. A lányka azonban,
ennek ellenére, ijedten kapta föl fejét és tekintett hátra. De arcza
borongása egy pillanat alatt kiderült. Vannak őszszel napok, mikor
minden borus és mégis világos; nem látunk az égen felhőt, de napot sem;
a lég olykor meg-megcsillan, de a fény és árny ellentéte nem létezik. Az
érthetetlen sulyosan nehezkedik kedélyünkre, mikor egy percz alatt
kitisztul minden és tündöklő verőfény tágítja messze látásunk határait.
A percz megérkezett és Mari arcza sugárzott. Milyen csodálatos változás
rajta egyetlen egy év alatt! Nem volt szebb, mint előbb: ugyanaz az
ezüstbe csillanó sötét haj, ugyanazok a vídám, barna szemek; csak egy
kissé tökéletesebb termet, teltebb idomok és csinosabb öltözet. És
mégis, minő más e leány ma, mint a gyermek volt akkor! Csupa báj és
csáb. Ime, szemei nemcsak beszélni tudnak, hanem titkolózni is. Ajka már
nemcsak kaczagni tud, hanem mosolyogni is. Szép homlokán a gondtalanság
játszi tündére helyett az ártatlanság fátyolos szelleme lakik.
– Jó reggelt, jó reggelt, Béla – mondá. De régen is hallottam ezt öntől.
– Pedig minden reggel elmondtam.
Csak ekkor fogtak kezet. Egyik sem mélyedt bele a másik tekintetébe. A
lányka szemei ágról bokorra, madárra siklottak, kémleni, vajjon részt
vesznek-e mindezek örömében? Béla nem tudta leküzdeni zavarát. Hanem
kezeik egymásban maradtak. Egyszer csak megszólalt Mari meglepett,
szinte ijedős hangon. Ez a hang meggondolásunkat mindig meg szokta
előzni.
– Minő gyűrüt hozott hazulról?
Nem lehetett titkolni. Mintha valamennyi sugár oda gyült volna
csillogtatni a kis aranykarikát. A megtámadott nem felelt rögtön s
később is csak akadozva:
– Anyám gyűrüje volt. Bencze bátyámtól kaptam. – És sötét, olajszin
arczát szégyenletes láng borította el. Hazudott.
– Ejnye, Kálozdy úr, de megköszöntem volna egy kis jó kálozdi szüz
dohányt, ha megemlékezett volna rólam! – Okosabban nem tudta magát
Bihari Gedeon észrevétetni a két elmélyedt szerelmessel. A bassushangnak
ilyenkor jó hatása szokott lenni a merengők magukhoztérítésében.
Nehány percz mulva Mari kezeit megint virágai foglalták el s Gida minden
erejéből igyekezett kicsiny, vágyott kezére járni. Béla egy fűzfavesszőt
suhogtatva, a kertből kifelé indult.
Aznap délben az a csoda történt, hogy Mari senkit sem nevettetett meg.
Szokatlanul szórakozott volt s csak akkor látszott egy kissé összeszedni
magát, mikor a zsörtölődő öreg urat kellett csillapítani, ki épen nem
találta rendén valónak, hogy az ő kis beczéje, Mátyás, sohasem tudja
éjtszaka kialudni magát, hanem mindig az ebédidőt használja éjtszakának.
Talán itthon sem volt az éjjel? Dehogy nem, dehogy nem; ugyan hol lett
volna?! Mari méla hangulata hamar véget ért. Az igaz, hogy az a nyugodt
derültség, melylyel oktató atyja szavaira figyelt, nem igen tért meg
többé hozzá; hanem kedve ellen azért nem lehetett senkinek semmi
kifogása. Nyugtalanabb volt valamivel az egykorinál, de ép olyan vig.
Mint a fecske, mely káprázatosan sebes suhanással, vigan füttyögve
kering. Arcza gyakran élénkebben ki volt hevülve s tán csak ez hozta
tévedésbe azokat, kik valami árnyat akartak látni rajta. Igaz, a
bástyafokról nem szegezte többé oly élénk figyelemmel szemeit atyjára s
olykor arczát kezeibe hajtva és rejtve hallgatott, néha még akkor is,
mikor már rég nem volt mit hallania. A nagytiszteletü úr csak paedagogus
volt és nem lélekbuvár; nem csoda, ha a csekély változást nem vette
észre leányán boldogságában, melylyel valaha alig sejtett mértékben volt
tele. Rideg magányában társra talált. Korábban nem érezte ugyan hiányát;
de a nem-tudónak csak vágya nincs, szerencséje lehet. Várta-e a remete
egyedüliségében az angyalt? Csak megjelent előtte és betöltötte lelkét
imádattal mind halálig.
A szegény öreg csak véletlenül jutott el a tűzhely mellé, melynél a
boldog emberek melegszenek. A sziv igaz osztályáról nem igen volt
fogalma. Feleségének megpróbált eleinte mesélgetni; de a jó asszony
csakhamar elálmosodott rajta, vagy minduntalan kifutkosott a konyhába.
Fiai megszöktek keze alól. Mindennap tudakozódott utánuk, megsimogatta
hajukat s néha még azét is meg akarta, a kinek feje körül vészthordó
golyók röpködtek. De csak annyi volt az egész; Mari lett mindene, a
többi kivül állt a mindenen. A háromszöget, melyet maga körül vont,
egyedül Mari lépte át s ezzel nem vége volt a bűvöletnek, hanem
kezdődött az. Lelkének új, ismeretlen felét fedezte föl, mikor leányát
abba a világba vezette, mely tulajdonképen az övé volt. Csak az
előcsarnokba vitte ugyan, hol semmi örvény, semmi homály, semmi téveteg
nincs, csupán virágillat, fény és harmónia; de azért mégis egy uton
jártak. Mennyivel szebb volt itt minden, mióta ketten vannak! Nem, az
öreg boldogabb és tudósabb volt, semhogy aprólékos változásokra
ügyelhessen. A mi beköszöntött, azt ugyis a kor hozta magával. Mari már
felnőtt, nagy leány, ki ha utczára megy, észreveheti, mint bujik elő
egyik sarokból is, másikból is egy-egy legényfej, melynek forrongó
terveiben ő szerepet játszik. Most már van kivel kaczérkodjék, hát
kaczérkodik.
Ime, minő szépen mosolyog Béla ablaka alatt a világlátott mendikásra, ki
az ő éber felügyelete alatt nagy buzgalommal kötözgeti be zsuppal a
drágalátos szép hónapos rózsákat.
– Gida ur, – szólt a lány – hallom, hogy már ez az utolsó esztendő.
Innen-onnan elhágy bennünket?
A mendikás egyet harapott e szavakra pipája csutoráján, egyet
csavarintott a keze alatt bánkódó rózsatőn és megpihent.
– Utolsónak, – mondá – még nem utolsó, könyörgöm alássan. Csak
rektóriára megyek ki, hogy egy kis pénzecskét szerezhessek az
előmenetelre. Mert már csak a papságig nem igen szeretnék megállapodni.
Hiszen már most annyi, mintha az lennék. Visszajövök én még, könyörgöm
alássan, visszajövök én még.
– Hozza isten, Gida úr.
A mendikás apró szemei felcsillantak ezekre a szíves szavakra s a
csutorának rettenetes kínszenvedése közt eképen folytatta:
– Tettem én már messzebb utat is, mint Gadócz, a hova készülök. Sok
földet bejártam szuplikáns koromban, mégis csak visszajöttem. Pedig a
bivalyosi pap kisebbik leánya ugyancsak marasztott, hogy maradjak ott
helyben rektornak. Nem én, könyörgöm alássan, visszajöttem. Meg a
Csapóföldön az a nótárius-leány sem volt utolsó. Nem én, mondok,
visszamegyek még Dunaszögre. Akárhová vet engem a sors, már csak pap
koromban majd visszajövök én ide. Már annyi, mintha itt lennék.
Különösen ha jó eklézsiám lesz, könyörgöm alássan.
A csutora pokoli kínokat állt ki.
– Hát még ha tudnám, – nyögi odább – hogy nem hiába jövök!
Mari azonnal kész volt az ingerkedésre:
– Nem hiába? Hát ugyan miért jönne hiába?
– Ezt jó tudnom, könyörgöm alássan. Mert az én szavam az olyan, mint a
szentírás. Pap lesz belőlem, nem illik hozzám a tréfaszó. Annak a
bivalyosi kisasszonynak is (pedig nem volt utolsó!) megmondtam
egyszerre, hogy: nem és ezzel vége volt. Azért jó tudnom, a mit mondott,
Mari kisasszony. Hát ide merné-e adni a kezét?
– Miért ne? Ha ilyen jó segítségemre lesz, mindig megkapja. Megérdemli.
Ott van a! Az ujdonatúj, pompás kis selmeczi pipa romjaiban hever a
földön. Béla pedig úgy bele van mélyedve egy könyvbe odabenn az
ablaknál, hogy az egész beszélgetésből bizonyára nem hallott egy hangot
sem. E nap estéjén Gida – mindenki végetlen ámulására – Mátyás urnak,
Mari korhely bátyjának, a Griffben egy itcze neszmélyit fizetett.
Magának már nem telt.

III. FEJEZET. A mendikás éleslátása.
Beköszöntött a tél és vele a téli mulatságok. A törvénytudomány
csarnokai csak imént nyiltak meg Dunaszögön, leszedetvén a lakat az
igazság iskolájáról, melyet a kényuralom hatalma vert rá és tartott
rajta álló tizenkét esztendeig. Mintha ifjainknak nem lenne égető
szükségük protestáns jogtudományra s a jogi fakultás tanári karát képező
Birkás Péter és Mihály Ferencz uraknak, kiknek nem igen akart menni az
ügyvédségük, nem lenne még nagyobb szükségük egy szerény ugyan, de
biztos jövedelmű állásra! Szóval Dunaszögön is kihajtott a magyar
tanulóság legdíszesebb virága s mindenki elismerte, hogy a kis város
társaséletét Werbőczy beköltözött unokái egészen fölelevenítették. Itt
is táncz volt, ott is mulatság s valamennyinek Mari a királynéja, ki e
közben egy kissé el is hanyagolta a reggeli leczkéket. Mindez apró
mulatozások azonban csak halavány előkészületek voltak a diákok ama
fényes tánczvigalmához, melyre a Griff vendégfogadó nagy terme
szappannal három izben bedörzsöltetett és nemzeti szinű zászlókkal s
czifra papirosokból kivagdalt füzérekkel pompásan fölékesíttetett. A
rendezés oroszlánrésze természetesen Themis papnövendékeié, s ezek
között Béláé volt, kinek mind a leányok, mind a tanuló ifjuság, mind
pedig a czigányok előtt legnagyobb vala a becsülete. A nagytiszteletű
úrnál öt tagú küldöttség jelent meg, melynek szónoka, Bige Géza, (ki
sohasem tudta a leczkéjét, hanem költeményeket írt az ujságokba) ékes
szavakkal adta elő, hogy valamint egy bokrétából a rózsának hiányoznia
sohasem szabad, azonképen méltóztassék az ifjúság közkivánatára a
professzor úrnak kegyesen megengedni, hogy Mari kisasszony boldogító
jelenléte a tervezett tánczvigalom fényes sikerét biztosítsa. Mari az
ajtóban hallgatózott kívül s így épen kéznél volt, hogy az öreg úr
összecsókolja és poros könyveinek lapjai közül előkeresgélje neki,
illetőleg Klári néninek a mulatságra megkivántató banknótákat. A néni
felügyelete alatt folyt a szabás, varrás egész a bál napjáig. Bizonyára
nincs senki, a ki ne vett volna valaha részt egy ilyen kisvárosi bálban,
melyben rendesen igen sok az izléstelenség, de igen kevés az ásítozás.
Nem is eresztem fel hosszú lére, csak azt akarom megemlíteni, hogy Mari
a bál napjának reggelén két szép bokrétát kapott, két ismeretlen
lovagtól. Az egyiket – csupa gyönyörű kamélia, izléses selyem tölcsérben
– Kohn divatkereskedő rüpők inasa hozta, ki semminemű biztatásokkal sem
volt a megrendelő nevének kivallására birható. A másikat ablakában
találta Mari. A szivárvány minden színeiből, nem épen drága virágokból,
nagy jóakarattal volt összekötözve s hosszan lógott le róla egy piros
szalag. Az utóbbi Klári néninek jutott, míg a kamélia-csokor általános
hatást tett Mari kezében. A piros szalagnak senki bámulója nem akadt,
kivéve Bihari Gedeont, ki többször szemügyre vette és nehány félénk
megjegyzést koczkáztatott érdekében. Klári néni szíves mosolylyal
fogadta.
Mari pedig ezalatt röpült, röpült, mint a tarka szárnyú pillangó. Hol
Bige Géza karján, hol másén, hol fáradtan lihegve, hol neki hevülve, hol
andalogva, hol kaczéran, hol suhanva, hol lebbenve, hogy Béla tekintete
egészen utána veszett. Ugyan mit akar vele az az ügyetlen mendikás?
Igazi medve. Csakhogy már egyszer letette. Nagy buzgóságában úgy
szorongatta, mintha holtra akarná ölelni. Szegénynek semmi nyugtát nem
hagyják; most megint Bige Géza feszeleg előtte. Ugyan mi tetszhetik
valakinek ezen a versfaragó borbélylegényen, középütt szétugratott
frizurájával! Pedig folytonosan vele járja; mindig, mindig. Akárhová
legyen, ha nem verseket mond most neki, a hogy az ujjait pattogtatja. És
hogyan mosolyog rá Mari! Minő meghitten suttognak! Eh, hát ugyan miért
ne tánczolna, miért ne mosolyogna, miért ne suttogna?!. Béla azonban –
bár egész természetesnek találja mindazt, a mit Mari tesz – kihevült
tekintettel hagyja ott a táncztermet és megy be az ivók közé, hol a
kántus jelesebb tagjai gyönyörű, s csak Sállya Andor egy-két rekedt
rikkantása által megzavart harmóniában éneklik, hogy:
Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára.
A mennyi csöpp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Nincs többé policzáj. Béla leül a legszélső asztal mellé, félre csapja
fekete bársony kucsmáját és bort hozat. Ivás közben rá-ráüt az asztalra;
az ujja gyürütlen. Nem tudja megállni, minden pillanatban kitekintget a
tánczolók felé. Mari fehér ruhája minduntalan ott suhan el az ajtó
előtt. A lány is be-benéz s bizony nagyon szeretne egy-egy kis időre
megállni ott, hanem Bige Géza lábai jobbak, mint a verseié, s tovább
repülnek, mint a forgó szél.
– Hát nem emlékszik, hogy most maga következik, Béla? – Mari érte ment a
borozónak s szelid, nyájas, édes hangon szólította meg.
– Én következem? – vetette föl fejét Béla és azt akarta mutatni, hogy
kaczag; de csak az arcza nevetett, szemei nem. – Én következem? Ugyan
hányadiknak következem én? Tizediknek, huszadiknak, utolsónak?
A lány elszomorodott.
– Haragszik Béla? – kérdé, szalagjait gyürve ruháján.
Nem kapott feleletet.
– Csak azért kérdem, – folytatá egyszerre fölvetve tekintetét – hogy még
egyet kérdezhessek utána. Feleségül akar-e venni, menyasszonya vagyok-e
én, hogy haragszik?
Béla ez izgatott szavakra megragadta a lány kezét, mintha tánczra akarná
vinni. Hanem csak erősen megszorította és nem mozdult. Abban a perczben
közéjök ütötte magát a középen választott frizura s kecseskedő lengéssel
kapta tánczba Marit. Mari ment, tánczolt ujra, tánczolt tovább,
kaczérkodott, nevetett, sohasem pihent, sokat boldogított, mindenkit
bolondított és olyan boldogtalannak érezte magát, hogy majd a szíve
szakadt meg.
Klári néni az egyik sarokszékben azt álmodta, hogy Mari esküvőjét tartja
egy fényes, gazdag úrral, ki az egész rokonságot pártfogásába fogja
venni; már a nevét is megtudta volna az illetőnek, ha a részeg Sállya
András épen előtte el nem rikoltja magát. A legalkalmasabb időben ébredt
föl. A gyertyák már halaványodtak s a fekete világ kívül az ablakokon
szürkülni kezdett. Mindennek vége volt, csak a kedvnek és bornak nem. A
gyertyák valamennyi atillát telecsöpögték, a szép szál kócsag-tollak
összetöredeztek s a csengő-bongó sarkantyuk a könnyű ruhákat mind
összeszaggatták. Mari kezében a nagy kamélia-csokor lankadtan
haldoklott; a vörös pántlikás bokrétára pedig, melyet Klári néni
gondosan maga mellé helyezett a székre, a nehéz fejű Sállya ráült és
agyonnyomta. Bihari Gida próbálta kiegyengetni, de kevés sikerrel. Itt
az indulás órája. Az egész fekete sereg Mari köpenye után tolakodik; de
úgy látszik, a mendikásnak vannak legjobb öklei, mert az ostromolt
köpenyt utoljára is ő keríti kezéhez s számos sikertelen kisérlet után
(Fordítsa hát kifelé! – Ne az alsó végét tartsa föl! – Menjen inkább a
néninek segíteni! – Felveszem már magam is!) sikerül neki Mari hószín
vállaira borítani.
A nagytiszteletű úr várkastélyában már ég a hajnali őrtűz, mikor hazaér
a háznép. Különösen jó kedve nincs senkinek, csak a mendikás szólal meg
olykor, dicsérve az éj gyönyörüségeit. Mindenki nyugodni siet; az egyik
aludni is tud, a másik ébren marad. Béla nyugtalanul hánykódott
divánján, melyre ruhástul vetette magát. Ajtaja csöndesen nyikorogni
kezdett és a vöröses hajnali világosságnál a világlátott mendikást
ismerte meg vendégében. A leghosszabb pipájával jött.
– Ébren van Kálozdy úr? – kezdé. Köszönöm alássan, ha megengedi. (Leül.)
Hát biz én, könyörgöm, csak azt gondoltam, hogy már ilyenkor akár
fekszik le az ember, akár nem. Egy kis beszélgetés reggelig többet ér.
Haj, de gyönyörüséges bál is volt ez az éjjel! Ha megengedi, abból a
hitványabbik fajta kálozdiból megtöltöm a pipámat. Pi, pi, pi. (A pipa
nem akar szelelni.) No bolond, no; fölséges dohány! Tessék elhinni, hogy
én csak a jó dohány miatt örülök az egész rektorságnak. Mert a mi azt
illeti, hát visszajövök én még ide. Hisz mi az az egy-két esztendő?
Legszebb koromban pap vagyok. Különben már annyi, mintha egész
bizonyossággal fel lennék szentelve. És akkor aztán…
– És?
– És hát megházasodom. Pi, pi, pi, Megteszem. Hol van valami
kívánatosabb, mint egy papné sorsa? Miért ne tenném? Csak azt akarom
mondani még, könyörgöm alássan, hogy ma a bálból hazajövet úgy láttam,
mintha a kisasszony sírt volna. Legalább könyek voltak a szemében. Az
igaz, hogy nagyon hideg van. Csak azt akarom…
Béla egy kicsit nyugtalankodott a divánon. Karját a feje alá tette és