Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 07

Total number of words is 4132
Total number of unique words is 2072
33.7 of words are in the 2000 most common words
47.6 of words are in the 5000 most common words
54.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ismereteinek föntebbi merész dokumentácziója után más tárgyra térjen,
melyen nem találkozik nyelve annyi akadálylyal.
– Igen bizony, – folytatá, – ott a szög feje, hogy a mi kedves betegünk
lelkileg nagyon el van csigázva. Multos sudavit etc. Mert vajjon nem
árthat-e meg a sok tudomány is az embernek? Fényes példáim vannak rá,
hogy igen. Nem haltak-e meg sorban mind a nagy tudósok?
Benedek úrnak, ki únta már és pokolba kivánta a fecsegőt, nyelvén volt,
hogy a doktor e szerint örök életre számít? De csak érthetetlen morgás
lett belőle, melyre nézve Aeskulápnak következő megjegyzései voltak:
– Ne tessék nagyságodnak félremagyarázni szavaimat, mint az ispán úr
szokta. Én meg vagyok győződve róla, hogy fején találtam a szöget.
Tessék akárkinek csak egyetlenegyet is élve megmutatni azok közül, a
kiket említettem. Például, hát ezek a nagy tudós urak itt a falon
élnek-e? Requiescant etc. Nem említettem? Mindegy. Annyi áll, hogy én
Béla úrnak jobb tanácsot adni nem tudok, minthogy induljon, a mint
lehet. Méltóztassék ezt jól megfontolni nagyságodnak és gyorsan
határozni. Mert a dolog nem tűr halasztást. Legalázatosabb szolgájok;
kezét csókolom, kisasszony!
A figurás doktor, – kit csak úgy hivogattak a kastélyba hol becsületből,
hol mulattatónak, – a nagy, kopott szőrü kasztor-kalap meg az ütemdorong
eltüntek a szobából, magára hagyván a családot, hogy vegye fontolóra a
hallott igéket.
Fontolgattak is, búsultak is, tervezgettek is magukban eleget, s e
tiszta, verőfényes, nyári napon olyan sűrű köd nehezedett a
kanczelláriában mindenre, hogy még a feltörekvő szavakat is
visszanyomta. Hallgattak, hosszan hallgattak mind a hárman s a zaj a
szobában csak annyi volt, hogy egy egy szeles fecske odacsapódott az
ablakhoz, vagy egy-egy kiváncsi veréb az üveghez ütögette fejét. De
minek ez a gyász, ez az ijedelem, ez a rettegés; hisz Béla – bár sápadt
arczczal, révedező tekintettel és tétova léptekkel – ott járkál alant a
fenyvesben és körülötte nyihogó, ugrándozó kedvencz vizslájának,
Flórának simogatja a hátát?! Mindez nem vezethet tévútra senkit, – még
Benedek urat sem, annál kevésbbé Istókot, – a ki őt harmadnapja reggel
iróasztala mellől felemelkedni látta, hangját megcsuklani hallá és hideg
kezeit remegni érzé, a mint állította, hogy neki semmi baja nincs.
Bizonyára él, mozog, lélegzik közöttük; de csak egy tekintetet kell
vetni arczára, és a kastélyban mindenki méltán kétkedik rajta: hogy itt
van-e igazán, közéjök tartozik-e, és valóságos élet-e az, mely ereiben a
vért kergeti? Ágnesen kívül senki sem tudott semmit a történtekről; de
az emberi lélek titkos és kimagyarázhatatlan törvényeinél fogva az a
vihar, mely életünk fáját gyökerében megtépte, megszokta legyinteni
mindazokat, a kik szeretnek. Mikor egy híres olasz dalnok fáradt pilláit
lehúnyta, a vidék népének a gyászhírt egy borús felhő vitte meg, mely
hosszan lebegett a kis arquai ház felett. A postán érkezett gyerek
leghűbb patronusa: Istók szótlanul járt-kelt a házban, és Benedek úr sem
zárhatta el szemeit ama felhő elől, az ő lelkét is hatalmába kerítette a
félelem, hogy porba hullhat reményeinek koronája. Egyik sem tudta,
vajjon lehet-e még ápoló egy nehéz és kevés reménységű beteg ágya előtt,
vagy már gyászoló egy koporsónál, melyről retteg fölemelni a szemfedőt.
Hasztalan leczkézte az öreg Bélát; a fiú hallgatott és erősítette, hogy
neki semmi baja. Erős, viharoknak edzett, szilárd mellű férfit akart
nevelni belőle, és íme, van-e nádszál hozzá hasonló?! Más, egészen
másféle viszontlátást remélt ő; de a sors a legbiztosabb számítást is
tönkre teszi. Mi az ördög lelte Istókot? Akármikor hallott ő ilyesmit,
sohasem mulasztotta el előhozakodni saját számításaival az életre,
melyek ármálisai folytán elég biztosaknak valának tekinthetők; de a sors
mégis csak tönkretette őket. Ágnes, a nyugodt lelkü és biztos szemü
Ágnes is, kit e rossz napokra itt fogott atyja Kálozdon, (legyünk mind
együtt!) minő tanácstalanná lett egyszerre. A türelmetlen öreg
el-elkáromolta magát nyughatatlanságában, míg mögötte álló leánya rá nem
nyugasztja vállára kis kezeit, és meg nem töri tétova gondolatait.
– Bátyám, – mondá, – a doktornak igaza lehet. Bélának utra kellene
menni. Valami lelki rázkódás érte, és mit értünk mi itt annak a
gyógyításához!?
– Útra, útra! – beszélt Benedek úr, – az utazás csak divat, semmi más.
Hát te mit szólasz hozzá, Istók?
– Divat, – kezdett kötelességéhez a mentor, – bizonyára csak divat. Ha
elgondoljuk, hogy ennekelőtte jóformán senki sem utazott, de meg a
gőzkocsi és gőzhajó sem régi találmányok: úgy bizonyára azt kell
tartanunk, hogy a czímeres állat mindenütt az marad, minek megy hát
útra? De hogyha Bélára fordítjuk a szót, akkor nem egészen így fog
kiütni az okoskodás. Mert ha tekintetbe vesszük…
Palkó azonban nem vette tekintetbe, hogy Pallér úr még nem magyarázta ki
magát tökéletesen, hanem az ujságokkal és levelekkel, melyeket Péter
épen most szedett elő a táskájából, benyított a kanczelláriába. Benedek
úr egy pillantást vetett a csomagra maga mellett az írószekrényen.
– Itt az ujság, Istók, – mondá s átadta a hírlapokat a mentornak, kinek
szemeivel szokott ő tulajdonképen olvasni. Azután a leveleket fogta
kezébe. – Az ördögbe is, mit akar tőlem megint ez az Izsák proffesszor?
Csakugyan, Dunaszögről jött. Már ismerem az ákombákját. Mintha csak ezt
is a pinczében írta volna.
És feltörte a levélnek szétfolyatott, nagy piros pecsétjét, kiöntötte
belőle a porzót is, és olvasni kezdte. Ágnes csöndes léptekkel megindult
mögüle és Istók helyét foglalta el az ablaknál. Az olvasó öreg kezében
egyszer megrándult a papiros és mintha elakadt volna a lélekzete, hátra
kapta a fejét. Szemei elől észrevehetőleg elvesztek a sorok és mohón,
félig nyitott ajakkal kereste ujra őket. A levelet hol közelebb, hol
messzebb tartotta magától és rá-ráütött kezével; majd szemeit dörzsölte
meg ama szánalomraméltó hiszékenységgel, mely egy perczre azt véli, hogy
így tán visszájára fordíthatja még, a mit maga előtt lát. Izsák
professzor úr ákombákjai azonban nem engedtek kifogni magukon, és ujra
átolvastatva is csak a mellett maradtak, mit elsőben állítottak. Benedek
úr kiejtette kezéből a levelet és beesett szemei a vastag ívek alatt
világosságot látszottak keresni egy sötét dologban, valami finomabb
szálakat ama durva, vastag vonásoknál. A levél lenn hevert a földön és
egy beszökkent napsugár oly vidám játéknak ment végére rajta, hogy öröm
volt nézni. De az öreg úr nem azt nézte. Mindig mélyebbre csüggesztette
a fejét, és merev tekintettel bámult maga elé. A mit ő keresett, ahhoz a
játszó sugarak nem vezetik el a szemet. A sokáig tartó némaság egyre
kínosabb lett. Végre egy hosszú és szakadozott lélekzetvétel után,
hirtelen visszatekintett.
– Hát ti még most is itt mihasznáskodtok? – támadt rá mentorára és
leányára. Ki az ördög látott valaha ilyen menyasszonyt, mint te vagy,
Ágnes?! Nem csodálnám, ha a faképnél hagynának; egy csöppet sem
csodálnám. Feléje sem néz vőlegényének, a szegény nyavalyásnak! Lódulj
azonnal. Te meg, Istók, szedd elő a pénzes almáriom kulcsait. Béla még
ma este útnak indul.
Ágnes megindult a fenyves felé, hol Flóra még mindig ott ugrált szomorú
gazdája lábainál és nyihogva nyaldosta sárga kezeit. Az a rejtelmes boru
vette körül Bélát, mely mindig otthonos a fenyvesekben, e bus, sok regét
tudó, ismeretlen pálmák bájos koronái után sóhajtozó, örökzöld fák közt,
melyektől a természet megtagadta az álom, az éjtszaka, a tél
jótéteményét. Az ifjú nem vette észre a közeledő ruhasusogást, mintha
egész lelkével a kalandokon csüngött volna, melyekre Flóra emlékeztette,
mikor puskával vállán barangolt be erdőt, mezőt.
– Bocsáss meg, Béla, – rezzentette őt föl az érkezett, – bocsáss meg,
hogy háborgatlak. Bátyám küldött hozzád. Jó hírt hozok, itt fogsz hagyni
bennünket.
– Már meg akartam tenni, – suttogta Béla.
– Ne emlékeztess rá és feledd el magad is. Bátyám azt határozta, hogy
útra mégy, bejárod a világot.
Az ifjú föltekintett.
– Messze útra indulsz, – folytatta Ágnes és pilláinak lágy selyme jól
takarta, a mi büszke lelkében forrott. Messzire mind attól, a mi keserít
és beteggé tesz.
– Olyan messze nincs. Még a menyországban is vele találkozom.
– A menyországban? Szeretném azt mondani, hogy a távolság odáig talán
nem olyan rettenetes, mint a milyennek te ma gondolod. De nem mondom,
nem mondtam. Adja az Isten, hogy senki magyarázatára ne szorulj. Távol
tőlünk, távol e hegyektől, falutól, kastélytól, idegen országok földét
fogod járni, idegen népek közt tölteni napjaidat. Hallani fogsz zajt,
mely kábít; látni csodákat, melyek feledtetnek: élvezni gyönyöröket,
melyek kábítanak. Találkozol nyomorral, melylyel összevetheted a
magadét, és dicsőséggel is, mely még megsarkantyúzhat. Eljársz
templomokba és oltárokhoz, melyek ezer esztendeje vigasztalnak milliókat
és milliókat; miért hagynának téged vigasztalanul? Fölkeresed a tudomány
csarnokait, melyekben annyi boldogtalan találta meg a nyugalom útját;
minek engednének téged téveteg bolyongásban? Menj Béla, menj.
Végezte Ágnes. A ki előtt nem zárt könyv az emberi lélek, tudni fogja,
hogy a szerelmes szív sok kincse közt van egy: az ékesszólás, mely a
legcsöndesebb ajkon is meg-megzendűl. Még pedig nemcsak akkor, ha
szerelmét kell magyaráznia, hanem mindig, ha szeretetről van szó.
Tündér, melynek csak egy varázsigéje van: egy név. Csodálatosabban
váltakozik, mint a szinpad csillagos palástja a hétköznap szürke
öltözetével. Ágnes szerette Bélát.
Az ifjú az előtte álló leányra függesztette szemeit, de egy
kétségbeesett szív minden szemrehányásával.
– Most már gyáva vagyok megölni magamat, – mondá. Miért fegyvereztél le
akkor Ágnes? Már régen, egy szempillantás alatt eljutottam volna oda, a
hová most egy egész élet hosszú vándorlása fog vezetni. Jó, én elmegyek
a te templomaidba. De nincs mit kérnem bennök!
– És hosszú, hosszú ideig el fogsz maradni. Sokáig nem látsz engem.
Talán soha többé. Nem mondtam-e, hogy jó hirt hoztam?
Ágnes sebesen megindult. De alig tett egy-két lépést, meglassította
járását, s egyszerre csak megállt, visszafordult és csöndesen
gondolkodva, kétkedve megint Bélának tartott.
– Még egyet elfeledtem, Béla; – kezdé. Csak úgy tekints, mintha e gyűrű
már nem lenne újjamon. Csak egy rossz testvérnek, ki akarata ellenére
szerencsétlenségbe döntött. Ne neheztelj, hogy addig viselem, míg egy
alkalmas percz érkezik, melyben félelem nélkül bevallhatom bátyámnak,
hova tettem. Várok valakit, a kire ráfoghassam, hogy szeretem.
A lány beszédében nem volt semmi sértő; hangja sem a szokott tartózkodó
és hullámtalan. Érzelmes, meleg, fájó és megható volt az inkább csöndes
egyhanguságában. Mit tehetett azonban Béla róla, hogy mindennek daczára
meg-megborzongva hallgatta, mintha kígyó csúszkált volna szíve körül.
Érezte fullánkját szívében, marását elméjében és mérgét egész testében.
Ha Ágnes hangja túlvilági zene lett volna is, mely az angyalok
ártatlanságát tolmácsolja és örök üdvösséget hirdet, akkor is csak saját
létezésére emlékezteti, és az ifjúnak lázasan háborgó elméjében
felkorbácsolja a gondolatokat: ha e lány nincs, ha sohasem születik, ha
másnak születik, ha össze nem vezeti vele útja…? Ha ugyan tudott már
gyülölni, úgy gyűlölte Ágnest.
– Te pedig Béla, – folytatta ez a megadás nyugalmával, – a mint kiérsz
az este kocsidon ebből az udvarból, az erdőszélen vond le az ujjadról és
hajítsd el. Ne félj, mire visszakerülsz, senki sem fogja kérdezni, hova
tetted? Így. Áll az alku. Nyujtsd hát kezedet rá és bocsáss meg nekem.
– Nagylelkű vagy Ágnes. Neked nálamnál több megbocsátani valód van.
– Semmi, semmi Béla. Csak egyetlen egy kérésem. Csekélység mindössze.
Könnyen megteheted.
A lány egy kis szünetet tartott. Egy kérdésre, egy rövidke,
jelentéktelen, semmitmondó kérdésre várt, mely felbátorítsa a
folytatásra. De Béla egyszerre a mellőzött Flórára fordította az egész
figyelmét és nem volt kiváncsi rá, hogy mi az? Ágnes szenvedélye
legyőzte büszkeségét; hosszú, hosszú időre ez lesz az utolsó szava
hozzá! Belekeverte magát amaz ellenmondásokba, melyektől egyetlen
leány-lélek sem ment. Végső szavaiban, bucsújában nem tudott tettetni,
képtelen volt a hazugságra: de őszinte sem egészen, csak félig. Ez is,
ennyi is a megalázkodás szégyen-pírját kergette arczába, melyet a
világon mindenki oly simának, érzéstelennek és büszkének ismert.
– Megteszed? – kérdé, – majdnem suttogva, mintha félne maga is
meghallani azt, a mit mondani akar. – Annyi az egész, hogy én nem akarok
egészen idegen lenni neked, mint ezerek a világon. Meg fog velem
békéltetni a távol? Akarsz írni nekem Béla? Nem sokszor, nem gyakran.
Csak néha? Csak egyetlen egyszer.
Nem merte bevárni a feleletet. Eltünt oly hirtelenséggel, mint az
egyetlen könyörgés, melyre szép ajkai megnyíltak. Mintha e perczben a
levegőbe oszlott, semmivé lett volna.
A nap sietős dologban telt. Sürgött, csomagolt, porolt, tett-vett s
készítette az útra indulót mindenki. Bélába is öntött egy kis lelket a
sürgés-forgás izgalma körülötte, s könyvtárából válogatta ki azokat,
kiket útitársainak óhajtott: bús, sötét lelkű költőket és különcz
bölcseket, kik az igazságot nem vigasztalónak, hanem rémületnek keresik.
Mihály huszár egész nap körülötte volt és kezére járt; torkát
számtalanszor megköszörülte, szürke bajuszát egész tűvé pederte és
sarkantyújával szörnyű zengést, bongást indított, míg bele mert fogni
nagy mosolygás között abba, a min már régesrég járt az esze. Májland
városában a nagy kaszárnya mellett, mindjárt a fehér márványkapu
szomszédságában, künn a város végén lakik egy özvegyasszony, a kinek
ezelőtt hat esztendővel hét országra szóló szép leánya volt; haj, de jó
dolga is volt ott akkor tájon a magyar katonának! Hát minthogy Mihály
attól a vigyori Palkótól azt hallotta, hogy a tekintetes úr egyenest
Taliánországba indul, csak annyit mond, hogy nem bánná meg, ha oda
betekintene. Az igaz, hogy az idő eljár, az ember kiszolgálja a
kapituláczióját, aztán messze földről haza kerül, ha a Zsuzsi leány nem
bolondulna a szürkeségével, még meg is házasodnék; hanem azért
olykor-olykor csak szeretne valamit tudni az odavalókról is… Béla
hallgatja türelmesen és válogat a könyvei között.
Odalenn is foly a készülődés. A konyhán Kata asszony jó szíve, egy
hallatlan háladatlanságnak lett áldozata. Rakosgatja, rendezgeti az
útravaló süteményeket, melyekből az éléskamra csábító polczain tetőzött
tálak állnak. A mint a vigyori Palkó sóvár szemekkel ácsorog körülötte,
nem tudja megállani, hogy valamit a markába ne nyomjon. Az inas, kinek
élczei mindig az illető megtámadottnak életkorára vonatkoztak és
mindenkit vagy nevetségesen vénnek, vagy nevetségesen gyereknek
találtak, (maga legjobb korában volt) a mint nagynehezen beleharapott az
ajándékba, nem átallott kifejezést adni abbeli meggyőződésének, hogy az
a krisztusláb olyan régi, mintha még Kata asszony lakodalmáról maradt
volna. Minthogy azonban a sodrófa épen kéznél volt, Pál úr jónak látta
úgy megindulni, hogy az istállóig meg sem állt. A hálátlanság büntetése
ennélfogva egészen a kis Pirók hátán száradt, ki a kritikus perczekben
egész gyanútlanul őgyelgett a konyhaajtó körül.
Benedek úr sem maradt sokáig egyedül. Nagy, kopasz, ránczos homlokán ki
voltak duzzadva az erek; benn, mintha csak tűzzel vegyest folyt volna a
vér; egy kissé ki kellett fújnia magát. Botjára támaszkodva, komor
képpel indult neki ama szemleútak egyikének, melyeket a háznép közös
rettegéssel szokott fogadni. Ha valaha volt rá oka, sohasem nagyobb a
mostaninál. Az öreg János csak akkurátus egy ember és régi hű cseléd; a
két félelmes, firtató szem mégis – a mint betekintett az istállóba –
özönnel talált kifogni valót a lovakon; az öreg ujólag biztosíttatott,
hogy szójárása beteljesedik rajta, mert innen-onnan csakugyan «vége
lesz» és Szent-Mihályra új gazdát kereshet. A magtárra csak egyszer volt
ráfordítva a kulcs; mely alkalomból a pityókos Bálint mindenesnek
(akárhová tegyék, ha vasárnap óta színét is látta a bornak!)
határozottan meg lett ígérve, miszerint legközelebb a szolgabíró úrnál
meg fog taníttatni rá, hogyan fordítanak az emberen fekve hatot. Hát
annak a vigyori léhűtőnek mi dolga mindig az emeleten a Sári szobaleány
szoknyája körül? Holnap a falu csúfjára libákat megy őrizni. És így
tovább. Mindenki látja, sinyli a háznál, minő rossz kedve van a
gazdának, pedig olyan csöndes az idő, hogy a levél sem mozdúl. Rájár
végül a rúd még a mentorra is, ki a kanczellária sok feladatú butorán
egy levéllel vesződik, melylyel Bélának egy, szépanyjáról való bécsi
atyjafiánál be kell köszöntenie. Benedek úr nagyokat fújva megáll Istók
háta megett és mogorva pillantásokat vet a készülő levélre.
– Miféle szarkalábak azok, hé? – dörmögi. Hát már írni is elfelejtesz?
A mentor fölemelte írásáról borús, zavaros, sárga arczát és békítő
megadással válaszolt:
– Hiába, Bencze, öregszem, öregszem. Te is csak azt teszed. Semmit sem
tudok felhozni annak bebizonyítására, hogy ezek nem szarkalábak. Igazad
van, mint mindig. Csak ezzel a Béla gyerekkel… No, hanem ha meggondolod,
hogy különbség van ám a vén szem meg a fiatal szem közt, a vén kéz, meg
a fiatal kéz közt…
[Illustration: A mentor a kanczellária sok feladatú butorán egy levéllel
vesződik…]
Az öreg óranéne már nagyon türelmetlenkedett a pörpatvaron és egyre
mondogatta: csitt, csitt, csitt; minek veszekedtek; ki tudja meddig
éltek?! De a fölindult gazda nem vetett rá ügyet.
– Pokolba a te kacskaringós beszédeddel, – mondá. – Inkább írni tudnál
valamivel kacskaringósabban! Arra felelj, hogy el tudja-e valaki olvasni
a te szarkalábaidat?
A mentor csöndesen letette pennáját és összefonta karjait. Most is
foltos volt mind a két könyöke, mint fizikus korában.
– Én ismerem a te gondolataidat Bencze, – mondá. – Harmincz esztendeje
elmúlt, hogy a sors összehozott bennünket. Nem mondok szerencsét, mert
meglehet, hogyha másféle életbe kezdek, jobban sikerül a mostaninál.
Csak egyet mondok. Ha azt hiszed, hogy már nem érdemlem meg kenyeremet,
hogy már semmit sem tudok tenni, a mivel megszolgáljam…
– Ki az ördög mondta azt, Istók? – vágott közbe türelmetlenül Benedek
úr. – Hadd lám csak azt az írást. Iszen csak távolról, a mint
beletekintettem, tetszett olyan… minek is.
– Bencze – folytatta ünnepélyesen a mentor, – mélyen tisztelt barátom,
Bencze, harmincz esztendő óta számtalanszor mondtam el, a mit te
gondoltál; hadd mondjam el most az egyszer, a mit én gondolok. Ha azt
hiszed, mondám, hogy az én vén fejem és kezeim ez úri háznál már semmi
hasznot nem tehetnek, ne hidd legalább, hogy ingyenélő vagyok. Add ki a
rendeletet, akár most mindjárt, hogy szedjék össze holmimat odalenn a
prior-szobában. Nem sok az egész: az az egy pár pipa, egy kis fehérnemű,
a nagy köpenyegem, meg az az öt-hat könyv. Mind belefér egy batyúba, és
a Pirók gyerek majd behozza velem Karámosra.
– Az ám a…
– Még nem mondtam el mindent, Bencze. Ne hidd, hogy akár zúgolódva, akár
kétségbeesve távozzam ez úri házból. Nem, épen nem. Egy felől
meggondolom, hogy mennyi javaddal éltem és mindig hálás leszek érte.
Másfelől bár tudom, hogy életem fő-főszerencséjét érted áldoztam fel,
biztos vagyok benne, hogy jut még nekem egy kis hely a világon. Neked
sohasem említettem (megszámlálhatatlan sokszor elmondta), hogy minő
irományaim és atyámfiai vannak nekem a Tiszán túl. Talán hallottad is a
Pallérosi Pallérok hírét?
– Vén bolond vagy, Istók – mordult rá a sodrából teljesen kiszedett
gazda és magára hagyta.
A mentor szépen fölvette pennáját és folytatta a levelet. Így vette ő
föl már tömérdek hasonló alkalommal pennáját és folytatta szarkalábjait.
Ebédnél aztán koczintottak.
Este – a hogy a leáldozó nap utolsó sugarainál a nagy kőlépcsőkön
búcsuztak – mindenki lehető jó kedvet erőltetett magára. Istók fennen
emlegette a világlátás nagy szerencséjét, melyre neki is kétségkívül
nyilt volna alkalma az életben, ha sorsát e küszöbhöz nem lánczolja itt.
Vegyen példát Béla; hányja le útközben lelke terheit és repüljön majd
haza szabadon, mint a sas. Ágnes kissé halaványan állt Eufrozina
kisasszony oldalán, ki szentűl meg volt győződve róla, hogy rendkívül
lekötelező munkát végez Béla iránt, ha ezt most – mintegy útravalóul –
sorjában figyelmezteti mind ama csodálatos dolgokra, melyeket a távoli
országokban szemtől szembe látni lehetséges. Mihály huszár némán
hunyorgatott a búcsúzó felé, a mi emlékeztetés akart lenni ama bizonyos
majlándi özvegyasszonyra és leányára. Benedek úr is vidámabb arczot
öltött és biztatta Bélát:
– Úgy, fiam, úgy. Állj a talpadra. Légy ember a gáton. ’Iszen hát az
ördögbe is, az egész… No. Béla, no. Maradj, a meddig csak akarsz.
Maradj, nem bánom. Hanem azért ne felejtsd el, hogy nem szeretnék addig
meghalni, míg valami apróságok nem orgonálnak majd körülöttem. No,
Ágnes, no…
Béla sorjában mindenkit megölelt. Mikor Ágneshez jutott, az öreg megint
megszólalt ügyetlen, durva, elbizakodott jóságának hangján:
– Hát ennyi az egész? Mi ugyan nem így tettünk legénykorunkban, ha egy
szép leányt, a kezünk közé kaphattunk. Csókold meg mindjárt Ágnest.
A lány odatartotta sima, márványhomlokát és Béla megcsókolta. Csók volt
ez is, mint a többi: búcsúcsók. Búcsú a vissza nem térő időktől,
nyugalmas házi tűzhelytől, örökre elzavart álmoktól, édes csalódásoktól
és hiábavaló reménységektől. Csók volt az is.
Béla felugrott a kocsiba, melynek bakjára a két nagy bőröndöt az
akkurátos János kocsis olyan pompásan odaerősítette, hogy azon ugyan a
herkópáter sem találhatott semmi hibát. Mindhiába már! Az öreg
elkeseredve látván mindennek «végét» közeledni, búsan csapott a lovak
közé. Könnyű porfelleg emelkedett a kerekek nyomán, a kapuban egy kis,
himzett kendő lobogott, (az Eufrozina kisasszonyé volt,) Istók soká
magasra tartotta lyukas, szürke kalapját, Benedek úr botjával
integetett; de a kocsi válasz nélkül eltünt. Csak Flóra ugrált még egy
ideig kerekei körül, hol hízelkedve, hol neki dühödve; de a falu végén,
a temetőnél ez is megunta a mulatságot s egy nagy ásítással megállván, –
a mi körülbelül annyit jelentett, hogy: vége ennek is! – lefeküdt az
árokba és ott fáradtságában, busultában, unalmában elaludt.
A nap már jó ideje nyugodni tért a hegy mögött s aranyos, vöröses
takaróját is húzta már maga után. A csillagok egymásután gyúltak ki az
égen s a kastély egy-két ablakában is feltetszett a gyertyafény. Künn az
udvaron csöndes volt minden, csak a fenyvesből hallatszott Palkó
hármonikájának bús zöngése, melyet a negyven esztendős gavallér oly
czélból sorakoztatott egyéb kecseihez, hogy annál gyorsabban megtalálja
Sárika szivének ajtaját, igen kevés levén a veszteni való idő, miután
választott hölgye kisasszonyával együtt már holnap vagy holnapután
visszaindul Bogádra. A hármonika édesbús dallamaiból csak a
legviharosabb szenvedély akkordjai hatottak el a kastély mellett
emelkedő, vagy inkább hunyászkodó épületek egyikének ama téres
helyiségeig, a mosó konyháig, melyben a cselédek eseményteljesebb napok
után, Kata asszony elnöklete alatt, tanácstartásra szoktak
összegyülekezni. Hogy ne lennének ma együtt, a közös neheztelés és
megfoghatatlan történetek napjának estéjén?! A tűzhely sarkából a
faggyúgyertya mély meghajlással fogadja a tanácsot, mely iránt annyi
tisztelettel viseltetik, hogy végesvégig alázatos helyzetében marad, a
mi a tűzhely alá telepedett Péterre nézve azzal a kellemetlenséggel jár,
hogy süvegének báránybőre, mely egykori gazdája többi alkatrészeinek rég
búcsút mondott, azok egyikével a csepegő gyertya alatt megint szorosabb
keveredésbe jut. Szerencsétlenségének tulajdonképen csak maga az oka,
mert a társaság minden tagja eleget figyelmezteti, hogy ne tátsa úgy a
száját; de ha már az neki természete! Az elnöki tisztet, mint hasonló
alkalmakkor majdnem kivétel nélkül, ezuttal is Kata asszony vitte, mint
a háztartás legvénebb kereke. Benne is meg volt a közös asszonyi
természet, mely élemedő korának hátrányairól mitsem akar tudni, előnyeit
azonban lehetőleg kizsákmányolja. A kor jogán kívül granátosi alkata és
főleg az a bizalmas viszony, melyben Istók úrral állt, szintén megtették
a magukét tekintélyének megalapítására és biztosítására. Annyi bizonyos,
hogy e szilárdan álló bástya megostromlására eddig jelentékenyebb
kisérlet nem történt, sőt ellenkezőleg, Kata asszony belső viszonyainak
a családdal, bizonyos körű hatalmának az éretlenebb korú cselédekkel
szemben, mindenki igyekezett annyi hasznát venni, a mennyit csak
lehetett. Kedvében is jártak mind, s ha Palkó nem nyomhatta is el olykor
élczelő ösztönét, ennek csak ama biztos tudatban engedett kitörést, hogy
keze között van a békítés eszköze is. Ez estén is valamennyien a
termetes kulcsárné körül sereglenek, ki vastag, vörös ujjaival egy kék
harisnyát kötöget. Ott van a féleszű Péteren kívül Mihály huszár, ki
szürke bajusza és a májlandi árvaleány daczára minél szorosabban
óhajtana odasimulni a kastély szemérmetes szobaleányához, Zsuzskához;
ott van Puliszkáné, a töpörödött takarító asszony, ki immár csak a
nyelvét bírja; ott Mustár kertész, egy iskolát kezdett, rátartós, de
fölötte gyáva ember, ki az árnyékától is fél; mellette kamasz fia, ki
ébredő gyönyörűséggel nézegeti Jutka szolgáló telt, piros karjait és
emelkedő mellét. Egy homályos zúgban támolyog a neki búsúlt mindenes, ki
szomorúan tapasztalván, minő kevés hasznot hajtott neki abbeli
önmegtartóztatása, hogy vasárnap óta szinét sem látta a bornak: ma
délután úgy leszítta magát, hogy alig birja a lába. Ő többé tekintélyt a
háznál nem ismer.
– Biz az megesett, megesett, – elmélkedett Kata asszony. – A nagyságos
úrnak nagyon rossz kedve volt, semmi sem tetszett neki. Bizony már azt
vártam, a hogy a szavát hallottam, hogy még a konyhába is bekukkanik.
Hanem azért sebaj. Ne búsuljanak kentek, majd jól lesz minden megint.
– Búsúl a ló! – rikkantott bele a sarokból Bálint mindenes, a ki már
mindenre el vala szánva.
Kata asszony kövér ujjai egyszerre megállították a kötőtűket. Két villám
czikázott a sarok felé.
– Hát kend, megint részeg már? Látom, keresztbe áll a szeme. Hol a
granáriom-kulcs? Bizony nem lenne jó dolga a nagyságos úrnak, ha ilyen
szemét-népet etetne. Én nem is tudom, hogyan került kend a kastélyba?!
Hanem abban bizonyos vagyok, hogy innen kifelé ebrudon megy.
– Fel is út, alá is út, babám, – feleselt a mindenes. Azért ne gondolja,
hogy majd kigyelmed után hármonikázgatok.
– Te semmiházi, te! – ugrott föl trónusából a granátos és nagy sebten
megragadott egy keze ügyébe eső mosófát. Sértett női büszkeségének egész
dühével készült neki rontani a röhögő Bálintnak s Mustár kertész már
egész rémülettel kiáltotta el magát. De Mihály huszár izmos karjai és
mázos szavai sikeresen megtették a magokét a kitörendő vésznek
csirájában való elfojtására. Kata asszony visszaült székébe s nehány
foganatba nem vett hadüzenet után, melyre a kituszkolt mindenesnek
be-behangzó újabb nevetési rohamai ingerelték, a bámulatos átmérőjű kék
harisnyát is kezébe vette. Végül a rohamok elcsöndesedtek odakünn;
Bálint letelepedett a lóczára és jóízű horkolásra gyújtott, míg odabenn
ismét fölvétetett a megzavart tanácskozás szála. Mint előrelátható volt,
ennek folyamában felmerült a kérdés is: mi hozhatta ki ilyen rettenetes
módon sodrából Benedek urat? És ezzel a kérdéssel már Bélánál voltak.
– No, én csak nem akarok erről a dologról szólni, – mondá a huszár és
pödörintett egyet a szürkéken. Nem egészen tiszta állapot, annyit
mondhatok. Iszen mondhatnék én még többet is, hanem hát ne szólj szám,
nem fáj fejem. Azt mondja a magyar.
Mustár kertész, ki egy nagy láda tetejére vette föl magát, már hozzá is
kapott az övéhez, mintha fájna.
– A bizony, – folytatta a vitéz úr. Én csak annyit mondok, hogy hát…
Minek tátod úgy a szádat rám, te Péter?
Péter a tűzhely alatt csakugyan szörnyen tátotta a száját és sejtelme
sem volt a faggyúesőről, melyben Jutka szolgálónak és ifjonti
bámulójának különös kedve telt.
– Nem állítom, hogy egészen bizonyos vagyok benne, – fűzte odább
okoskodását Mihály, – hanem nekem úgy tetszik, mintha a mi fiatal
uraságunknak nem egészen volna ki itt. – És szétterjesztett ujjaival a
homloka körül mutogatott.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 08
  • Parts
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 01
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 2128
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 02
    Total number of words is 4141
    Total number of unique words is 2070
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 03
    Total number of words is 4153
    Total number of unique words is 2105
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 04
    Total number of words is 4126
    Total number of unique words is 2180
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 05
    Total number of words is 4113
    Total number of unique words is 1985
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 06
    Total number of words is 4050
    Total number of unique words is 2112
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 07
    Total number of words is 4132
    Total number of unique words is 2072
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 08
    Total number of words is 4043
    Total number of unique words is 2224
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    40.8 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 09
    Total number of words is 4065
    Total number of unique words is 2209
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 10
    Total number of words is 4162
    Total number of unique words is 2087
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 11
    Total number of words is 4033
    Total number of unique words is 2106
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 12
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 2188
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 13
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 2152
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 14
    Total number of words is 4004
    Total number of unique words is 2146
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 15
    Total number of words is 3968
    Total number of unique words is 2155
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 16
    Total number of words is 4080
    Total number of unique words is 2098
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 17
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 2164
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 18
    Total number of words is 2839
    Total number of unique words is 1556
    37.2 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.