Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 15

valamennyivel. A mulatság folyamába vidám változatosságot hoztak az
együgyü Andris tréfái, melyek közül legtöbb hahotát idézett elő az, hogy
két zsidó elől, kik a szomszéd asztalnál néma bölcsességgel valami
fejtörő játékba voltak elmerülve, minduntalan elfujta a gyertyát. Nem
kevésbbé kedvező fogadtatásban részesültek Gencsy Laczi pajzánkodásai
is, ki az asztalvégi szegény Mátéfi Ruditól mindig az idő állását
tudakolta, akárhányszor adatott is értésére, hogy Rudi otthon felejtette
az óráját. Ez azonban kétségkivül kisebb baj volt, mint Vincze bácsi
feledékenysége, ki szokása szerint a döntő pillanatban vette észre, hogy
nincs nála a bugyellárisa. Szerencsére Béla épen kezénél volt.
Béla, a legjobb uton indult, eltévedt, elbódult s a nemes czélokról
immár le is mondott Béla kifizette a korhelység leczkediját és fizeti,
csak fizeti mindegyre az élet iskolapénzét. Fizeti és meg akarja vele
vesztegetni a mestereket, hogy engedjék könnyedén keresztüluszni a nagy
tanfolyamon, melynek végén majd jól kikaczagja őket. A mint kocsija
robog hazafelé a hasadó hajnal szüzi világosságában, bortól nehéz,
álmoktól sanyargatott feje hátradől a vánkoson s az erdei reggel tiszta,
derüs, hasonlíthatatlan képeire be vannak csukva szemei. A fölébredt
szárnyasok mind betekintgetnek a kocsiba. A fülemüle csattogó dalába
kezd s a kelő nap sugaras fénye a lombok homályos rejtekéből
fel-felcsalja a magasba. Egy kóbor sas nagy, nehéz szárnyakkal szeli az
üde levegőt és röpködi körül birodalmát. A fecske sebesen csap el
fölötte s piczi szájában az ételt viszi kicsinyeinek. Az ég felé való
emelkedésnek, a dicsőséges uraságnak és a szeretetteljes gondnak e
képeit mind nem látta ő. Nem emlékeztették rá, hogy valamikor ő is
próbált hangokat adni, melyek az eget és az örök harmoniát keresték; ő
is élesítette karmait és erősítette mellét, hogy szabadon szeghesse át a
dicsőség levegőjét; ő is akart fészket rakni. Lelkét betöltötték a nagy
jövő ábrándjai; vagy a megnyilandó közpálya békés asztalánál, vagy ama
legszentebb oltár előtt, ha áldozatot követelne. De czéljai, melyeket
kitüzött, emelkedtek, távolodtak tőle s végre eltüntek a messzeségben,
mint az a madár ott. Eszméi egy örök, elhagyhatatlan körben kóvályogtak,
ép oly sebeket vágó karmokkal és vérszomjas csőrrel, mint a sas. Hová
lett a fiatal, ábrándos deák, ki pajtásaival a haza javára köszöntött és
tett titkos fogadásokat; ki remegve csüggött minden jelen, melyből
elhivatása közelgését magyarázta; ki magányos óráiban jövője lépcsőit
építette, ébren töltött éjtszakákon keresztül tanulva egyebet, mint a
mit tanárai számon kértek tőle; ki istent érzett magában, melynek
engedelmeskedni tartozik akkor is, mikor áldozatokat követel tőle?!
Engedelmeskedett; de egyben csalódott: az az isten sohasem követel
nemtelen áldozatokat. Hol van ma ez az ábrándos fiu? Kereshetitek széles
e világon és nem fogjátok megtalálni sehol. De hány, oh hány ilyen
ábrándos fiut, kit nagy kék szemeivel könyve fölé hajolni, vagy
szerelmes levelet irni, vagy örök barátságra kezet fogni, vagy egy
rejtegetett lobogót csókolni láttatok egykor, – hányat kereshettek az
élet nagy vásárában, a pénz után futkosók, a gazdag feleség szeszélyei
alatt görnyedezők, a könnyüvérü élősdiek, a lelkiismeretes hivatalnokok
seregében és hányat fogtok közülök megtalálni?! Hol van hát, hova lett
Kálozdy Béla? Mig a kocsi körűl zizegnek, suttognak az ágak, melyek
örökké büszkék fognak maradni rá, hogy egy győzelmes honvédsereg az ő
leveleikkel ékesíté csákóit; míg a madár panaszosan énekli, hogy
mindent, mindent elfelejtett, a mit egykor tőle tanult: ő félreszegett
nyakkal alszik kocsijában és zavaros álmaiban egy szép, sugár, barna
alak ingerkedik vele, kit ő nemrég az éj királynéjának nevezett magában.
E szép alak nemcsak Bélát foglalkoztatta, hanem úgyszólván az egész
karámosi fiatalságot, melynek tagjaiban szintén megvolt az a hiuság,
hogy szivesen hallották, ha a városi pletyka nevüket egy-egy általánosan
ismert nőével hozta forgalomba. Az arany ifjuság mindjárt első este
szerencséjének tartotta Hollaki Pető direktor úr egész társaságát
vacsorára hivni meg, melyről nem hiányzott senki, kivéve a kis
Babérosira váró urhölgyet és Ilonát, kit az uton legnagyobb baj ért. A
vacsora mellett, melyről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy az valóságos
«lukullusi dőzsölés» lett volna, könnyen ment az ismerkedés s a
tehetősebb tagok, Dacsó Arturral élükön, mindjárt ki is választották a
magukét. Muskotai Györgyikének ez este töltötte be szive mélyén régesrég
táplált vágyát, mely szerint ellenállhatlan vonzódást érzett egyszer
életében szemtül szembe nézni egy valóságos szarvasgomba-pástétommal.
Artur a föld alól is előkerítette volna s a mint Muki letette az
asztalra a tálat, melynek tartalmára vonatkozólag Durák Péter és neje
többször megesküdtek, hogy az igazi szarvasgomba-pástétom, Hollaki Pető
ur nem állhatta meg, hogy a csodálatos eledelt meg ne forgassa és
ismételve fel ne kiáltson: – Uraim, ez lukullusi dőzsölés! Falvay
Piroska vágyai sokkal szerényebbek és gyakorlatiabbak voltak; ő egy
kucséber-kosárra vágyott, melyre nézve, miután Vizaknai Gyuri tizszer
egymásután hiába próbált volna szerencsét, a direktor odaütvén hegyes
keselyü-orrát, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy: – Honfitársam, ön a
szerencsének kiválasztott kegyencze, mert jegyezze meg szive mélyén: a
jós jelek sohasem csalnak! Piroska elpirult s Gyuri felbuzdultában
kifizette a kosár árát, melyből Kálmánka úgy teletömte magát fügével,
hogy egyszerre csak elállt a lélekzete, elkékült s csak miután anyja, az
utolérhetetlen szende, egész erejét megfeszítve kezdte volna hátba
bufálni, tért ismét annyira magához, hogy érthető szóval ki tudta
fejezni, miszerint most már datolyával óhajtana kisérletet tenni. Mátéfi
ur mellé a direktorné jutott, kinek lovagja a megviselt arcz mosolyának
fénye alatt annyira megfeledkezett élete szomoru körülményeiről, hogy
Mukinak félszemével csipve intett egyet. A hollandi pinczér azonban nem
emlékezvén, hogy az ő idejében efféle történt volna, sehogysem értette
el az intést, míg Mátéfi ur némi habozás után ki nem jelentette, hogy
puncsot óhajt. Bige Géza is bemutatta magát a társaságnak s miután
Hollaki ur e szavakkal rázta volna meg kezét: – Légy üdvöz üldözött
testvérem a muzsákban! – kritikusi szemei azonnal felfedeztek egy kis
drámai tehetséget, kinek kék szemei, hosszu szempillái és sok kopott
piros szalagja volt. Nehány jelentéktelenebb szőke és barna szintén
megtalálta a magáét s a közeledés annyira ment, hogy egy piros-pozsgás
kisasszony, kit a direktor könnyen megfogható okokból szivesen
alkalmazott férfiszerepekre, egyszerre a legélesebben felsikoltott. E
feltünő sikoly különben úgy magyaráztatott, hogy a masinakészítő Fekete
uj találmányu gyufatartóját mutatván be neki, ez a piros-pozsgás kis
ujjat úgy oda találta csiptetni, hogy az áldozatot csak Tuzok Szaniszló
ur volt képes megszabadítani, illetőleg visszaadni müvészi pályájának.
Mindent összevéve azonban, a vacsora fényesen sikerült, az arany ifjuság
minden tagját jövőre a legszebb reményekkel kecsegtette, s Hollaki Pető
ur, mikor piszkos fehér sálját nyaka körül tekergette, méltán kiáltott
fel: – Úgy látom én, uraim, hogy mi a vészektől hányatott óczeánról egy
megvihatatlan kikötőbe jutottunk! Muki, az én vacsorámhoz számíts még
egy pohár sziverősítőt és mindjárt hozd is el magaddal. Uraim, holnap:
_Miczbán és fiai!_
Bármily szép remények szövettek, szarvasgomba-pástétomok, puncsok
rendeltettek, narancsok, fügék és datolyák nyerettek is ez este, a
következő napok mindazonáltal sokat összeromboltak az édes
számitásokból. Megjelent Ilona. És jóllehet Muskotai Györgyikének a
legfinomabb izlése és legcsengőbb hangja, Falvay Piroskának a
legszerényebb vágyai és legapróbb lábai, az utolérhetetlen szendének
legellenálhatatlanabb mosolya, a piros-pozsgás kisasszonynak
férfiszerepekre legalkalmasabb formái, az új drámai tehetségnek
legselymesebb szempillái voltak, mindez azonban elhomályosodott ama
bájos, hódító, fejedelmi jelenség előtt. Sötét hajának illatos erdejében
eltévedt, szemeinek sugaraiban megvakult az egész fiatalság. A mint
Vincze bácsi először meglátta, önkénytelenűl szaladt ki a száján, hogy
szeretné látni, van-e ilyen szép leány még egy a világon?! És
káromkodott, mint a jégeső, hogy ember még úgy elámítva nem volt, mint
ő, mikor az este azt a kiéhezett asszonyságot megvendégelte, kinél
hamisabb szemei, hamisabb fogai és hamisabb haja nem igen hiszi hogy
lennének valakinek. Vincze bácsinak valamint tegnap esti számlája, úgy
mai elragadtatása sem állt egyedül. Tuzok Szaniszló oly óriási éljent
kiáltott a hasonlíthatatlan szépségnek, hogy mellette egy érdekes
állapotban lévő asszonyság (kinek már-már a legszebb reményei voltak,
hogy kicsinye a megcsodált Ilonára fog ütni,) görcsöket kapott s ha el
nem távolítják, a legroszabbtól lehete tartani. A fiatalság egytül-egyig
megbánta tegnap elhamarkodott szavát és hirtelenében választottjának
felmondta a hűséget. Előttük különösen érdekes szinben tüntette fel az
új jelenséget a fiatal Mágócsi gróf bizonyos hajótörést szenvedett
törekvéseinek hire. Azonnal lakomát rendeltek Durák uramnál a tündér
tiszteletére; de Ilona a meghivást, mindnyájuk közös csodálkozására s az
utolérhetetlen szendének harsány és mély jelentésű gúnykaczaja közt
visszautasította. A színfalak mögött ácsorogva, egyre kérdezgették
egymástól, hogy vajjon lehetséges-e ez? Bár e visszautasítás
homlokegyenest ellenkezett minden eddigi tapasztalatukkal, kénytelenek
voltak elhinni, mert Ilona, czifra szinpadi ruháit belerakosgatván
kosarába s az ott ólálkodó Miska inas gondjaira bizván, (kinél
Kálmánkának nem vala nagyobb bámulója, különösen ha feltette arany színű
parókáját s oldalára övezte gyiklesőjét,) haza felé indult. Hasonlóképen
ellenállt a szép leány ama kisérleteknek is, melyek szerint néhány
fényesebb sikere után a Fekete Sas-beli fiatalság tömegesen és tüntetve
hazakisérni óhajtotta. Vincze bácsi biztatta őket, hogy csak ne
csüggedjenek; az egész világon nem volt több bevehetetlen vár, csak egy,
s azt ő már ezelőtt harmincz esztendővel meghódította; a többi mind
lárifári! Az arany ifjúság azonban ez általánosságokban szóló biztatások
ellenére sem tudta egy darabig, mihez kezdjen már most.
A töprengés e napjaiban látott világot a _Karámosi hiradó_ hasábjain B.
G. aláirással a következő kis költemény:
VÁR ÉS SZIV.
A nöi szív más, mint a vár,
Mely egy vitéznek – vívja bár
Száz évig, – kaput sohse tár
De hogyha jő ezer csatár
Mindjárt megesik benn a kár.
A nőszív ellen mint madár,
Szívekhez szóló kis dalár,
Mely erdőkön magába jár:
Úgy indulj s – leppattan a zár,
Választottad repesve vár.
A rövidke dal, melynek új és eredeti életbölcsészeti csattanójára a
költő-szerkesztő méltán volt büszke, nem merült el a hatástalanságnak
ama mély tengerébe, melynek fenekén kétszáz és néhány testvére
várakozott rá. Miután a szerző az illető számból kiosztogatta volna a
megkivántató mennyiségű tiszteletpéldányokat, melyek után az iszonyúan
befont könyvnyomtató minden héten sírva nézett, a kevés eredeti eszmével
dicsekvő Gál Andris meglepetve kiáltott fel: – Biz ez igaz lehet; már
ezután csak a magam kezére dolgozom én is Ilonánál! Az eszme hatott s a
tömeges megrohanások abban maradtak.
Dacsó Artur azonban egy esős, viharos este a Fekete Sas kis hátulsó
ajtajánál nagy titokban leskelődött a leglengébb lépések után s nagy
hévvel ajánlotta föl odaállított hintaját, úgy fejezvén ki magát, hogy:
végtelenül boldog lenne, ha a kisasszonyt lakására ragadhatná s így
némileg helyrehozhatná az idő udvariatlanságát. Jóllehet azonban,
nagyobb dísz kedveért mind a kocsis, mind az inas vörös posztó
sapkájáról az udvariatlan idő ellenére le volt húzva a viaszos vászon;
jóllehet Miska egy élénk nyikkanással már ki is fejezte örömét, hogy a
kosárral majd ő is felkap a bakra: Ilona igen szépen megköszönte a
szivességet és kifeszített esernyőjével a hulló esőben megindult gyalog.
Artur azonnal kiadván személyzetének a parancsot, hogy a viaszos vászon
újból felhuzandó sapkáikra, ez este nagy bankót dobott Kóficznak, csupa
szomorú nótákat huzatott és új terveken törte fejét. Másnap egy drága
karpereczet vásárolt, melynek értékét Vizaknay Gyuri utóbb két-háromszáz
pengőre tette, s tekintve, hogy az ékszer közepén egy nagy zafir
ragyogott, e körűl meg számtalan kisebb rubin fényeskedett, lódítása ez
alkalommal még szerénynek mondható. De a rubintos karperecz sem járt
különben, mint a mult esti udvariasság; az inas, kinek sapkája ez
alkalommal szinte lehető tüzesen vöröslött, a levéllel együtt
visszahozta. Erre már egy Arturnál kevésbbé híres gavallér is haragra
lobbant volna: s nincs rajta semmi csodálnivaló, ha aznap este már –
egész tüntetéssel – Muskotai Györgyikét szállította haza híres hintaján
s a két vagy háromszáz pengős karpereczet az ő csuklóira szánta, melyek
egy már említett ünnepélyes alkalommal törvényes birtokába is jutottak a
zafirnak és rubintoknak. A zsák e szerint megtalálta foltját; de úgy
látszott, a kaland hagyott egy kis tövist Artur lelkében, mert ha Ilona
szóba került, mindíg elborította arczát a vér s egyszerre az elkeseredés
hetykesége csendült meg hangjában.
A többiek ostromgépei nem voltak olyan fényesek, mint a vásznatlan
sapkáju huszár és a két-háromszáz pengős karperecz. Gencsy Laczi, kinek
otthonát a kétely eloszlathatatlan homálya takarta, válogatott virágokat
küldött «családi parkjából.» Fekete Mihály egy saját találmányu
kesztyűhuzóval kedveskedett, melylyel azonban, mint levelében
megjegyezte, kissé «óvatosan» kell bánni. Gál Andris tömérdek koszorút
vásárolt, tömérdek szallagot kötözött rájok és tömérdek csizmadia-inast
vitt föl a kakasülőre, kiknek kipróbált torkuk és tenyerük volt. Bige
Géza kedveskedései teljesen a szerencsétlen könyvnyomtató rovására
mentek, miután e kiváló képességű fiatal ember az erdők magányos
daláráról való gondolatát egészen komolyan vette és ha a _Karámosi
hiradót_ zöld erdőnek képzeljük, úgy ez erdő valamennyi lombja zengett
szívekhez szóló daloktól. Bizonyos tekintetben ilyen módon próbálkozott
a sanyarú vagyoni viszonyok közt élő Mátéfi Rudi is, ki családi
gitárjával éjjelenként meg-megjelent a megyercsi utczai tündérlak előtt
mindaddig, míg egy lantos tisztelgése alkalmával az ablakból valami
vasorrú bába nyakon nem öntötte. Vincze bácsinak többi, meg nem nevezett
fia is (finom urak és goromba ripőkök) mind sürgölődött egygyel-mással a
körűlrajongott szépség lábainál. Minthogy ez utóbb elsorolt
kedveskedések kevésbbé voltak tüntetők, zajosak, (noha a keztyűhúzó a
kellő óvatosság elmulasztása mellett rettentőket szokott csattani,)
költségesek és kihívók, nem is vonták magok után a bukást oly gyorsan,
mint Artur vörös sapkái és ékszer-doboza. Ilona itt-ott: az angol
kertben, az utczán, a szinházban szivesen szóba állt velök; ha nem
voltak nagy csapatban, meg is engedte, hogy elkisérjék; királynéi
tekintetét jó kedvvel nyugtatta gárdáján s egyiknek-másiknak olykor
egy-egy fenséges mosoly, vagy leereszkedő kézszorítás is jutott; de a
tündérlak kis szobája, bármilyen hangos, vagy akármilyen gyöngéd
kopogtatásra soha senki előtt nem nyílt meg.
Nem volt e szerint mást mit tenni, ha az imádók minden áron közelébe
óhajtottak férkőzni, mint a csizmadia-műhelyen keresztűl próbálni
szerencsét. Ha valakinek kedvese ablaka alatt árul egy virágárus leány,
bizonyára nem fog másutt venni bokrétát. Szikra István uram lett
egyszerre a legkeresettebb csizmadia a városban. Míg eddigelé inkább
csak válogatós és fillérkedő paraszt-emberek számára varrott nagy
idomtalan, hájra szomjazó bőr-ladikokat, most egyszerre a
legeslegfinomabb munkával árasztották el. Minden valamire való gavallér
hozzá járt csizmát szabatni, tudakozódni, kérdezősködni s valóban egy
kis időre úgy látszott, mintha Rácz Mihály csillaga végképen hanyatlóban
lenne. Még Vincze bácsi is odavetődött s hosszan magyarázván, hogy azt a
tömérdek fiatal embert mind egy szálig ő utasította ide, a miért is nem
hiszi, hogy nála valaki nagyobb elismerést érdemeljen a világon;
egyelőre azonban csak egy pár kordován csizmára lenne szüksége. Szikra
uram sugárzott a boldogságtól s már-már azon járatta eszét, hogy a télre
bizonyosan fénymázas bőrre is szüksége lesz. Két legényt tartott s a
Miska gyerek mellékes művészi foglalkozása mellett nem győzött elegendő
fonalat szurkolni. E hirtelen szerencse, melynek okaira nézve a keresett
majszter különben nem volt kétségben, végzetesen döntött az 1. és 2.
számmal jelölt Szikrácskák jövő sorsa felett is. Apjok, ki eddig kezük
letörésével fenyegetőzött, ha egy gyönge pillanatukban eszükbe jutna
csizmadiákká képeztetni magukat, egyszerre megváltoztatta véleményét s
fenyegetéseinek kegyetlen végrehajtását arra az esetre igérte, ha
hütlenek lennének atyáik mesterségéhez. Diadaltól ragyogó arczczal
emlegette, hogy: ime, minő csodálatos eredménye van a művészetnek és
milyen szerencsét hozott házukra az a dicső fehérszemély, ki az este is
«keserű könyvhullatásra» ragadta az egész publikumot. A zöld szemű
sárkány azonban egyet toppantott, megránczigálta Miska üstökét, (kit a
kosárhordozásnál fogva bűnrészesnek tartott) s hátba ütvén a 3 és 4-et,
így felelt: – Azt mondom én te neked, ember, hogy ebül gyült pénz, ebül
vész el és még ha sokat csavarogsz, előbb-utóbb áristomba kerülsz és
mindnyájan elmehetünk koldulni és én, ha lehetséges volna, boldogult
első uramat tíz körmömmel is kikaparnám síri földjéből és meg vannak
számlálva a napok, a meddig én ezt a komédiás fehérszemélyt itt a háznál
megtűröm.
Akármilyen kevéssé szokott rendszerint előrelátó lenni a szenvedély, a
bekövetkezett körülmények egymásután igazat szolgáltattak a
majszternének. A megrendelők serege lassan-lassan kezdett elmaradozni. A
fiatalok kezdtek meggyőződni róla, hogy a fenséges mosolyok és
leereszkedő kézszorítások ellenére minden igyekezetük hiábavaló. Rájok
sem vár semmi egyéb, mint a mi Rábaváron az ifjú Mágócsi gróffal, itt
Karámoson pedig Dacsó Arturral történt. Ilona valóságos kőszent, kinek
nincsen szíve. És minden további lépés: új meg új csizma-rendelések,
bokréták a családi parkból, keztyűhúzók, kakasülői dijjak dús fizetése,
érzelmes költemények, rezgő hangú gitár, mind mind hiábavaló! Miután
ekként számot vetettek volna multtal és jövővel, legczélszerűbbnek
találták Artur példáját követni s első választottaiktól megkérdeni,
hogy: «mi lenne, ha visszatérne a régi istenasszony s az elváltakat
összehajtaná újra érczigába?» Muskotay Györgyikénél nem voltak
kegyetlenebbek sem Falvay Piroska, sem az utolérhetetlen szende, sem a
férfiszerepekre különösen alkalmas piros-pozsgás kisasszony, sem a
hosszú pilláju drámai tehetség, sem ama bizonyos szőkék és barnák. Ekkép
Ilona egyszerre magára hagyatott.
Így álltak a dolgok azon a késő estén, melyen újra együtt ült az arany
ifjúság a Fekete Sas kis külön éttermében, hol egy vidéki tag: a sokat
járt-kelt Ivánfi Gyula báró, ki tehetségeire nézve még szerény és boldog
bátyjának is mögötte maradt, születésenapját tartotta. Muki kölcsön vett
pitykés zekéjében oly kevéssé illett be hollandi mintának, mint még alig
valaha s Durák Péter legalázatosabb mosolyával forgolódott az ünnepelt
fiatal úr és Vincze bácsi körül. A czigány húzta s a neszmélyis,
somlais, pezsgős palaczkok olvasatlan sora és velük a felköszöntések
árja már régen megindúlt; Vincze úr legalább egy tuczat egészen páratlan
dolgot hozott elő s Gál Andris nagy kaczagás közt már a harmadik tizest
gyömöszölte be Kóficz hegedűjének száján. A milyen bőven folyt a bor,
olyan gyorsan röpült az idő. A nagy ingás óra, melyet a gazda
bizonyítása szerint havonkint csak egyszer kellett felhúzni, éjfélt
mutatott s a legkicsapongóbb vidámság ölelgette puha, meleg karjaival a
mulató czimborákat. Kóficz legmesteribb és fájdalmasabb fogásait
túlrikoltotta egy-egy rekedt torok s az ifjú szemek és szívek olyan
tűzben égtek, melyben az élet minden kételye, a multnak minden fájó
emléke, a bölcsességnek minden meggondolása felolvadt. A lárma,
ölelkezés, ember-szólás, élczek, nóták annál fesztelenebbekké lettek,
minél inkább gyérült a társaság a nagy, külső szobában, melynek ajtaja a
czigány kedvéért tárva volt. Végre rajtuk kivül a vendégek mind
eltávoztak s vagy a jó magyar vért dicsérve, vagy a késő muzsika ellen
zugolódva hazafelé baktattak, vagy épen ágyukban horkoltak. Csak egy
vékony és kopott alak (azt mondták, szinész) ült makacsul az ajtó
mellett s vetett be a mulatókra mérges pillantásokat.
Béla ez este csöppet sem volt jobb a többinél; ajkai csakugy hahotáztak,
arcza csakugy tüzelt, szemei csakugy révedeztek, nyakkendője csakugy
kioldozódott s öklei csakugy verték az asztalt. Mindebben természetesen
rendkivüli öröme telt Vincze bácsinak, ki figyelemmel kisérvén egyébkor
nem ritkán el-elfanyarodó arczát, valamit nyugtalanul kereső szemeit,
hátrakapkodott fejét, (mintha mindig állna valaki a háta megett,)
el-elhallgató szavát és megrettenő kifejezését: már-már kétkedni kezdett
benne, hogy méltó utódja ama páratlan öregnek. Ez az éjtszaka azonban
tökéletesen megvigasztalta, jóllehet Béla jókedvének rózsaszín fátyla
alól most is vetett egynéhány fürkésző pillantást a vékony muzsa-papra.
Könyökére dülve nézegetett feléje. – Nem az, nem az, – gondolá. Szemei
sokkal világosabbak voltak, haja meg sötétebb s szoronkodó, örökös
panaszra álló arcza, hol vette volna e vad kifejezést?! Nem, nem lehet
az.
Béla töprengései közben az ünnepelt báró kinyilatkoztatta, hogy beszédet
kivánna tartani. Tuzok Szaniszló az óhajtást parancsnak vevén, azonnal
rendelkezésére bocsátotta vállaknak nevezett bástyafokait, melyek
segítségével a szónok fölemelkedvén s a körülményekhez képest
megkettőzvén szokott homályos beszédmodorát, így kezdé:
– Izé… fiuk! Én láttam izében egy izé… hogy is mondjam csak? Igenis, egy
izét… egy képet. Egy holt ember volt lefestve rajta, ki a míg élt,
rémítő fukar volt, mint az én izém… a bátyám. Mikor aztán meghalt, hát
felbontották.
– Pompás! – tört ki a hazátlan Gencsy Laczi, kinek visszatarthatatlan
lelkesedése azonban a legroszabb hatással volt a már-már kerékvágásba
csapó szónokra, ki gondolatmenetében egyszerre megzavartatván, újra a
legsűrübb homályban kezdett tévelyegni.
– Ne izélj közbe, Laczi. Hát izé… felbontották és… hogy is mondjam csak?
Igenis, a szíve helyett egy izét… egy darab követ vettek ki belőle és
azt most is mutogatják. (Itt már a diadal örömével kezdett mosolyogni,
de mint látni fogjuk, nagyon korán, mert a folytatása így hangzott:)
Legyünk izék… nagylelküek fiuk és miután… hogy is hívják csak? Igenis,
miután Vándor Ilona szíve helyett is egy ilyen izét találnának, hát…
hát… miután… izé… na…
– Ilona egészségére! Az ő egészségére! A bevehetetlen várért! A
márványszűzért! – kiáltozott és koczintott a fiatalság, megszabadítván
az ünnepeltet amaz áthatatlan sötétségtől, melybe utolsó szavaival
mélyedt. Béla is ivott; mintha vállára ütött volna láthatatlan kisérője,
a «köd előttem – köd utánam» czimbora; ragyogó szemei előtt meg újra
felmerült a bájos alak, mely a meghódíthatatlanság csábjával régen
ingerelte. A zaj egy kissé csillapulván, Vincze bácsi büszkén vágott az
asztalra.
– Megmondtam már, fiuk hogy mihasznák vagytok és egyiktek se tud a
csizióhoz. Te se Artur, te se Gyuri, te se, te se. Egyetlenegy
márványszűz élt csak a világon és az Angelika volt, kihez hasonló
nőszemély még nem játszott komédiát. Hej, fiúk, mikor Angelika
Griseldist ábrázolta! (Balkezének kövér mutatóujjával csettentett
egyet.) De most már az sincs. Csak én kellettem – és azután nem volt
egyetlen egy sem.
– Hiába dicsekszel, öreg ficzkó! – kiáltott Vizaknay Gyuri, felvéve a
keztyüt. Itt próbálnád meg a szerencsédet! ’Sz én is ismertem egy gazdag
zsidó-leányt Pesten jogászkoromban, a kiről az volt a hír, és igaz is
volt, hogy apáczává akart lenni. A mennyi valamirevaló fiatal ember csak
volt akkor Rábaváron, mind csapta a levet körülötte.
– Vigyázz, pajtás, vigyázz! Előbb Pestet mondtál, – figyelmeztette a
gáncsoskodó Laczi.
Gyuri méregbe jött, és egy rövid percznyi szünet után ráförmedt
ellenfelére:
– Hát nincs neked egyéb dolgod, mint hogy engem itt hazugságba keverj?
Hát hazudtam én valaha életemben fiuk? Mondjátok ki bátran a szemembe,
kaptatok engem eddig hazugságon?
Mély, kínos és nyomasztó csönd lett, melyet Gyuri a maga részére
kielégítő bizonyságul elfogadván, így folytatta:
– Nohát! Olyan szemei voltak, mint az egeken ragyogó csillagok és olyan
szíve volt, mint a felolvaszthatatlan jeges tenger. Hanem a mint én
közelitettem hozzá, úgy fölengedett, hogy mindjárt feleségül is vehettem
volna, ha lett volna neki valamije.
– Vigyázz, Gyuri, vigyázz! Most mondtad, hogy gazdag volt.
A hazug lehető nyugalommal adta meg a felvilágosítást:
– Az volt, de mire én megismerkedtem velük, már elszegényedtek. Hanem
ismertem én egy másik ilyenforma szép istencsodáját is. Annak már aztán
ugyan kijutott az áldásból! Gazdag zsidó leány volt Pesten és erőnek
erejével apáczává akart lenni.
– Vigyázz, pajtás! Ebben a pillanatban beszélted, – hahotázott a
hontalan kötekedő, jókedvével a legszélesebb körökben viszhangra
találván.
– Laczi, azt mondom, ne ingerelj! – rivallt rá a vérig boszantott
előadó. Azt mondom, ne ingerelj, mert ha engem valaki felbőszít, akkor
oroszlán lakik bennem. Oroszlán! Inkább állj elő és mondd el, mire
mentél a te tündér Ilonáddal? No fiuk, ha hazugságot akartok hallani,
most hallgassatok!
A gáncsoskodó czimbora előbb egy lenéző mosolylyal felelt. Aztán nem
tartotta eltagadhatónak a «családi parkból» került virágok sorsát; hanem
szeretné látni, hogy ugyan kicsoda ment, vagy ki megy nála többre. Annak
az egészségére emeli föl poharát.
Ittak. Bélát megint vállon ragadta a néma czimbora s egy szédületes és
ellenállhatatlan örvényt tárt fel szikrázó, véres, kihevült szemei
előtt. Egy pillanat műve volt az egész; ama végzetes pillanatok
egyikének műve, melyek nem tartanak tovább, mint az égi villanás s vagy
megfoghatatlan és nem sejtett fényt terjesztenek maguk körül, vagy
elkápráztatnak és hosszu időre szóló pusztulás forrásai. E pillanat
alatt lehatolt Béla lázas tekintete az örvény fenekére. Ragyogó
csillagseregtől körülvéve látott egy igézően szép arczot, mély sötétségü
fürtökkel, eddig meg nem vítt korlátokkal előtte, a küzdelem
izgalmaival, a diadal mámorával s bódulatával. A nevetve összeütött
poharak csengésében a Loreley csábító énekét hallotta s maga sem tudta,
hogy mint, (oly kevéssé volt már ura magának!) csak elkiáltotta nagy
büszkén:
– Az én egészségemre ittatok, fiuk! Mert ha egyikőtöknek nem hajolt,
fogadom, hogy az én számitásomat nem húzza egy könnyen keresztül.
A késői éjjeli óra, az olvasatlan ugyan, de megszámlálhatatlan üres
palaczk, a sikoltozó hegedűszó ellenére, (melyek közt igen ritkán
látszik valami kivihetetlennek, csodálatosnak és hihetetlennek,) a víg
társaság asztalának kellős közepére nem közönséges meglepetés volt e
szavakkal odadobva. Az egyik szája nyitva maradt rá bámultában, a másik
ajkán feledte kiivott poharát, a harmadik szemeit meresztette tágra, a
negyedik metsző s szünni nem akaró hahotába tört. Vincze bácsi az ámulat
első percze után méltóságosan emelkedett fel ültéből és Béla vállát
megveregetvén, ily lelkesedett szavakra fakadt:
– Ember vagy a talpadon, öcsém! Ehhez fogható ficzkót mutassatok nekem,
ha tudtok! A páratlan öreg feltámadt. (A vén korhely e szavaknál
könnyeket, valóságos könnyeket morzsolt szét szemeiben és kiterjesztette
karjait.) Ide, Béla, hadd avatlak fel egy sokat tapasztalt ajak
csókjával! Meglásd, még szerencsét hoz.
Mig Béla a félszázados vörös mellény fullasztó szomszédságában nyögött,
a többiek nyelve is megeredt és sorra újrázták a derék áldomást. Csak a
biborszinre vált Dacsó Artur szegezte Bélára szemeit, merőn, hunyorítás
nélkül, egyenesen és komoran, mint az ugrásra készülő tigris. Egyszer
csak – a mint a vörös mellény nagy nehezen elbocsátotta áldozatát –
tömött tárczáját e szavakkal vágta az asztalra, melyen a
legszeszélyesebben kigondolt tó- és csatorna-rendszerek valának
tanulmányozhatók:
– Itt van, Béla! Ha szavadnak akarsz állni, dobd oda mellé a magadét és
azután próbálj szerencsét. Adok egy hónapot; elég annyi?