Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 09

Total number of words is 4065
Total number of unique words is 2209
30.3 of words are in the 2000 most common words
43.0 of words are in the 5000 most common words
50.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
járkált föl s alá, melyekre akkoriban annyi ünnep fénye ragyogott, a
hány napja van az esztendőnek. Az ajtók előtt emelt oltárok czifra
rongyai és tarka virágai mellől kóczos gyerekek sivító zajjal koldulnak
a járók-kelőktől egy-egy fillért a madonna számára. A töméntelen sok
búcsun minden templom előtt a lármás kufárok végetlen serege;
asztalaikon csalogató szerencse-játékok közt a vízbe merülő s jövendőt
mondó ördögök, a mindenféle mulattatáshoz értő dottori nagy tömegbe
csődítik az ácsorgókat. Mindenfelé szól, zeneg, harsog, dübörg a
pulcinello, tamburin, saltorella. A boldog Róma henye gyermekeinek
ünnepe sohasem szakad meg. A templomok mindegyikében új látványra virrad
az új nap és tolong a dologkerülők megszámlálhatatlan hada. Most az
állatokat szentelik a San-Antonio-kápolnában, majd a bárányokra kerül
külön a sor a Santa-Agnese-ben. Mennyi bámulni való furcsaság van a nagy
zsidó-keresztelőn a Laterán-ban s mily ünnepélyes a nagy-penitenciárius
kardinális megbocsátó szózata szent Péter szobrának lábai alól, mely a
bűnösök börtöneinek zárait fölnyitja és bilincseit leoldja. Aztán a
propaganda ünnep az emberi nem minden fajából való kispapokkal, meg a
naiv gyermek-prédikácziók Aracoeliben. És a többi mind. Akkor még mindez
virágjában vala. Béla láthatta sorra, résztvehetett valamennyiben és a
sok templom közt kereshette azt, a melyikbe Ágnes küldte.
Hát a mindenható művészet? Megpróbálkozott az ecsettel; de sikertelenül.
Hogyan foglalkozzék ő ideáljával? Egy-egy sötét hajszál került a
vászonra, két barna szem, mély tűzével, melyek eredetijét csak ő látta
szünetlenül. Mari volt – és a kép befejezetlen maradt. Az a nem létező
eszményi szépség, melyet a nagy művészek halhatatlan keze másolt s
melytől ő megmentését várta, a mint közeledni akart hozzá, nem ismerős,
idegen, hideg volt neki. Egy-két költeményt is vetett papirra; silány
erőlködés volt jogtalan panaszokra. Összetépte őket. Ki magyarázza meg,
mint alkothatta Moreto remekeit egy gyilkosság bűntudatával lelkén?
Béla a hosszú úton, melyet egy évnél tovább járt, oda jutott ismét
vissza, a honnan kiindult. Folytonos tépelődése, önvádja, merengése,
magányossága nem engedhették hegedni sebét. Csak még egynehány
csalódással lett gazdagabb: ennyi volt az egész. Semmiféle vigasztaló
sugár nem derengett jövője fölött és ő már meg is szokta örökké sötétnek
látni azt, és lemondani róla, hogy valaha tájékozhassa magát iránta.
Hányatott sajka volt, melynek kormányosa aluszik. Vigyétek, ragadjátok
őt habok; neki mindegy, akárhová!
Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az esti
homály, a mint ablakán kitekintett. Az esti sétára indult nép tompa,
nyüzsgő, zsibongó zaja odahangzott hozzá. Istók olvashatatlan
szarkalábjai aznap vittek hírt neki az otthonvalókról. Hogy, hogy nem
jutottak addig gondolatai: a homályban egyszerre mintha Ágnest látta
volna, hideg kék szemeivel és aranyos hajával. Béla félrekapta fejét.
Minek üldözöl, mit akarsz tőlem? Igaz, neked adósod vagyok egy levéllel.
Régi tartozás, hadd fizessem le ma. Mit gondolok én a te hiuságod
csinált bánatával; mi a te fagyos szerelmed az én égő keservemhez! Miért
nem mondtál le jókor rólam; s minek vártad be, mikor már nyomorulttá
lettem miattad?! Halld meg, tudd meg hát minő nyomorulttá!
Béla írni kezdett. De a toll mindig lassabban, lassabban haladt a
papiron s egyszer csak megállt, kiesett kezéből – és ő karjára hajtva
izzó fejét, belemerült ábrándjaiba.
Már másodszor ütött vállára Antal, hogy magához tért. Látogatója
szomszédja volt, egy fiatal, életteljes, könnyelmű, víg franczia festő.
– Megint a régi nóta, barátom? – kezdé s egy széket húzva maga alá,
szemben Bélával leült. Tudja-e, mit mond az olasz? Azt, hogy: száz órai
bánat sem fizet le egy fillér adósságot. Hanem ezt már elmondtam
számtalanszor hiába és tudom magamról, hogy az unalom nem mulatság. Nem
is azért jöttem; de ma ujságom van, barátom. Hallja ön, ujságom?!
[Illustration: Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei
előtt az esti homály, a mint ablakán kitekintett.]
– Ujság? Nekem? Öntől?
– Csak ne oly fanyar képet hozzá. Azt hiszi, másnak senkinek sincs baja,
csak egyedül önnek? No hát tudja meg, hogy én ma koplaltam és csak az
isten őrzött, hogy holnap is nem folytatom. A vén Giovanna tegnap
felmondta a hitelt. De most egy órája megkaptam uti költségemet s holnap
reggel indulok haza. Önt is viszem magammal.
Béla nagy szemeket meresztett határozott barátjára, ki vidáman gyujtotta
meg gyertyájánál szivarát és így folytatta:
– Igen, igen. Semmi vonakodás. Holnap reggel indulunk Párizsba. Mert
Párizs utoljára is csak Párizs és a ki Párizst nem látta, semmit sem
látott. A világ fővárosa, az élet mestere, a jókedv tűzhelye, az örömek
bőségszaruja és – minden bánatnak győztes ellensége. Oda, oda barátom!
Én, mint önnek orvosa, legközelebbi rendelvényül egy uti jegyet fogok
markába nyomni Párizsig. Csalhatatlan gyógymód. Ott nem ismerik a
bánatot. Ki van számítva, hogy utolsó fél-frankomtól az omnibusz-kocsis
fog megrabolni, ki az indóháztól lakásunkra visz, a hova egy sou nélkül
érkezem meg. Hát most én beleverjem a Capitolium falába a fejemet?
Vannak képeim, kész Portia, mely híremet meg fogja alapítani és mi kell
több? Nos, nyujtsa a kezét, barátom.
Béla fölcsapott.

X. FEJEZET. Josephine.
Ime Párizs, hatalmas palotáival, fényes boulevardjaival, avenue-ivel,
passage-aival, méltóságosan hömpölygő Szajnájával, tömör és kecses
hidjaival, quai-ivel, hasonlíthatatlan szinházaival, vakító boltjaival,
énekes kávéházaival, csábító szirénjeivel, örökké éber életével, soha ki
nem alvó világosságával, hervadhatatlan dicsőségével, kifogyhatatlan
élvezeteivel, nem halaványuló mosolyával, megtörhetetlen életkedvével és
megmérhetetlen nyomorával. A visszatért festő oly kitörő örömmel
köszöntötte az omnibusz homályos ablakából a káprázatos fényű lámpák
ezereit, mintha az utiköltségtől megkönnyebbült tárczája tele lenne a
csodaszerrel, melylyel a lépten-nyomon kinálkozó örömeket mind magának
hódíthatja. Pedig a tárcza üres volt és az orvos kénytelen vala
betegének nehány napig pihenőt engedni. A víg fiú korán reggel otthagyta
a deák negyedben az éghez legközelebb fekvő kis szobáját, melynek
szomszédja magyar barátjáé volt, s az egyik műkereskedőtől a másikhoz
lótott-futott, fűnek-fának kinálgatván a szűzi Portiát. Estéit pedig a
szeretet erőszakoskodásával foglalták le anyja, nővére és kis öcscse,
kik oly régen látták családjuk jókedvü és üres zsebü büszkeségét. A
nagyokra vállalkozott festő lelkiismerete már nyugtalankodott s a míg
egyebet nem tehetett, legalább éjjelenkint, mikor haza szabadult, nem
mulasztotta el fölverni Bélát és ezer bocsánatkérés közt értetni meg
vele, hogy minden asszony tulajdonképen egy szeretetreméltó polyp, kinek
karjai a menekülés reménye nélkül fűznek körül. A hitelezők csak esetlen
boa constrictorok amazokhoz képest. És csakugyan oly hosszú idő óta nem
volt már együtt az övéivel! Hanem holnap meglesz a vásár, nem ugyan
Portiával, mert ahhoz e filisztereknek nincs elég izlésük; a pipázó
czigányokra vetettek szemet. Ez azonban a dologra nézve mindegy. A
pipázó czigányok is csak oly jól megszabadítják, mint Portia tette volna
s végre a magáé, Béláé és Párizsé lehet. Jó éjt, jó éjt!
Az illető filiszter azonban alkalmasint megbánta az alkut a pipázó
czigányokra, mert Béla ama bizonyos holnap estéjén is csak egyedül
üldögélt egy boulevardi kávéházban. És Portia s a pipázó czigányok
kegyelméből valószinüleg ezt tette volna még a következő estén is, ha
orvosának véletlenül helyettesítője nem érkezik. Ott üldögélt tehát
magában a kis fehér márványasztal előtt. Körülötte mindenfelé az élet
nyugtalan zaja, a lámpák lobogó világa, sürgő-forgó nép, mely fut a
mának örömei után, elfeledve a tegnap bánatát és mitsem gondolva a
holnap kételyeivel. Bélát elmerültéből, melylyel valamelyik hirlap
pathetikus soraiba mélyedt, egy ismerős, magyar hang ébresztette föl.
– Nem csalnak-e szemeim? Hisz ez Kálozdy Béla! Mondd hát, te vagy-e
igazán? Otthon azt hallottam, hogy Rómában időzöl, és én Párizsban
akadok rád. No ez derék.
A fiatal Mágócsi Ernő gróf szives kézszorítással telepedett Béla mellé.
Egy megyéből valók voltak s gyermekkori ismerősök. Hajdan nem egyszer
próbálgatták együtt kis, török lovaikat és czélozgattak egy megviselt
cziklops egyetlen szemére homloka közepén. Azóta sok idő folyt le s a
virgoncz gyermekből nyulánk, nemes termetü ifju vált, kinek egykor üde,
rózsás arcza megsápadt és idegesen mozgó ajkai körül későn pelyhedzik a
bajusz s szakáll. Még zsenge gyermekkorában kitünő reményekkel tekintett
rá a főrangúak nagy családja s messze hire volt ritka tehetségeinek,
mindenekfölött pedig az ifjú évek hevülete által meg nem tántorított,
józan eszejárásának. Anyját nem is említve, (azok gyöngeségei közösek a
kunyhókban és palotákban), mindenki jövendőt jósolt neki, ha a közügyek
sorsa fordulni talál, a minthogy innen-onnan fordulnia is kell.
Családja, nevelője, kin ősi divat szerint okvetlenül fekete reverendának
kellett aláfolynia, tőlük telhetőleg verték a meleg vasat s kovácsolták
bele azt a csodálatos modort, – a magyar főuri nevelés e koronáját, –
mely hitök szerint egyedül alkalmas arra, hogy a világba lépő növendék a
szatócsok e tolakodó társaságában fensőségét megőrizze általa. A
tartalmat folytonosan tagadó felületesség modora ez, mely semmitmondó
kérdésekkel áraszt el mindenkit és semmitmondó feleletekkel szolgál
mindenkinek; a legjobb esetben hallgat és hidegen mosolyog. Mindig
roszabbnak mutatja magát, mint a milyen, mintha a külső szintelenség már
drágagyöngyös kagylót jelentene. Ernő gróf nagy, merev, kék szemeinek
beszédes pillantásai semmi összhangban nem voltak siető és üres
beszédével; minden szava és tekintete mutogatta az ellentétet az először
szárnyra bocsátott madár örömének őszinte kitörései s a mézes mázba
rejtőzködés léhasága közt, melyet szegény gróf létére okvetlenül
szükségesnek tartott egy gazdag köznemessel szemközt.
– Tehát Párizsban? – kérdé újra s a hosszú kézelőkből alig kilátszó
vékony kezét Béla székének támlájára nyugtatá. – És mióta? Nem igen vagy
jó szinben. Azt hiszem, már régen itt időzöl. Nemde?
– Mindössze négy napja.
– És máris összehozott a véletlen. No ez derék. És hol jártál mindenütt
e négy nap alatt, mit láttál mindent?
– Csak a városban őgyelegtem erre-arra s kétszer a Louvre-ban fordultam
meg.
– A Louvre-ban? Hát még mindig annyira szereted a képeket? Hiába, az
első szerelem örökéletü, nem fogja a rozsda. Nincs-e igazam? No lásd.
Hanem ma vége a henyélésnek. Két régi jó barát találkozását meg kell
ünnepelni. Tedd félre azt az unalmas ujságot, (úgye unalmas?) és tarts
velem az Alcazar-ba. Ma Theresa énekel.
– Szivesen, Ernő.
– No lásd, nem jó-e ebben az idegen világban olykor egy régi ismerős? Én
már egy-két hónapja ülök itt s ez este szivesen leszek cicerónéd.
Szeretem a tanulást mulatsággal váltogatni és valóságos imádója vagyok
az isteni Theresának. Különben a politikai világban akarok egy kissé
körültekinteni, mert azt hiszem, ismét nagy dolgok vannak készülőben. De
azért egészen komoly ember sohasem leszek életemben. Hát csak másokért
született-e az ember, vagy valamennyire magáért is? Ezt irtam közelebb
anyámnak. Nem volt-e igazam? Így. Most már indulhatunk.
Megindultak a Champs Elysées felé. Elhaladtak a Madeleine fenséges
oszlopcsarnoka előtt; útjokra ragyogott a Rue de Rivoli fényes
lámpasora; a Tuileriákat s a Place de la Concorde-ot maguk mögött
hagyták; odahangzott a Szajna csöndes mormolása; a víz tulsó oldalán
emelkedett a kupola századunk oroszlánjának sírja fölött és tündöklő
fényárral fogadta őket a világhirű sétány három fasora.
Már odaértek az Alcazar csillogó lampionjai, az igen szép, de már késő
ősz daczára is illatos virágágyai, hivogató lugosai és tömött asztalai
közé, melyeknek gazdag és szegény, munkás és ingyenélő, frakkos és
blouse-os közönsége türelmetlenül, lármázva hallgatja a szinpadon
kétségbeesetten erőlködő bohóczot, az igényteljesen föllépő tenort és a
parodizáló éneknek legszebb reményekre jogosító leánynövendékeit. A
föllépő angyalok egy-egy tisztelője, kinek külön érdekei is vannak a
dologban, hiába igyekszik pártfogoltja részére csöndet teremteni; a
remény csak maradjon reménynek, a közönség várja Theresát. A két új
vendég is helyet foglal s vár a többivel. A fiatal gróf – egy-két futó
tekintetet vetve a svájczi házra és előtte a szinpadra – kérdőleg
emlegeti, hogy két ily régi jó barátnak messze földön találkozása nem
érdemli-e meg, hogy a föld legnemesebb borával koczintsanak egymás
egészségére? A hagyományos fekete reverenda komor vonásaival mindörökre
eltünt háta mögül s a pinczér fürge előzékenységgel hoz meg mindent, a
mit kiván. Koczintanak és újra koczintanak. A szinpadon még mindig a
bohócz, a tenor és a növendék-leányok küzdenek a lehetetlen ellen s a
nemes ital tünő gyöngyei egy-egy csöppel mindig többet hoznak Ernő gróf
szivéből ajakára.
– Eh, soha életemben ki nem állhattam a bevezetéseket – mondá és egyet
dobbantva csatlakozott a türelmetlenkedőkhöz. Nincs-e igazam, Béla?
Pinczér még egy palaczkot! De nini, az a kis barna… mit látok! Soha
ilyen hasonlatosságot! Mintha csak testestül-lelkestül ő lenne. Te
persze semmitsem hallottál az én karámosi kalandomról. Egy kis
szinésznőbe szerettem bele. Nézz oda, az volt az, a ki most végezte a
számát és visszavonul. Az utolsó vonásig olyan volt. Nos, mit szólsz
hozzá? Csak a szemei voltak még szebbek, és azt hiszem, nem tudott
énekelni, mert nekem csak elszánt, hősi szerepekben mutatta be magát.
– Az egészségére! – vágott közbe Béla és meg-megcsillanó szemekkel
emelte föl poharát.
– Eh, hadd el, barátom, – folytatta egyszerre kedvetlenül az urfi. –
Valóságos márványszűz volt, azok közül való, a kik csak a nászágyban
gyúlnak életre. Szavamra mondom, szerelmes voltam bele. Érts meg jól:
szerelmes. Minden józan eszem egy kicsike kis szögletbe szorult, hanem a
döntő perczben szerencsére előrontott onnan és összeszedte magát. Én
befogattam, hazahajtattam; de még most sem igen szeretek rágondolni.
Voltál-e te szerelmes valaha? No igen, a szép Ágnes. Tudjuk, tudjuk. De
mondd csak, mit tartasz az én elhatározásomról, melylyel a csábító
kelepczét kikerültem? Nem mutattam-e hősiséget?
Mielőtt Béla kifejezhette volna föltétlen elismerését, beszélgetésüket
félbeszakította az egyszerre fölriadt tapsvihar. Theresa megjelent s a
közönséget megkerülve a szinpadnak tartott. Mindenki tapsolt, éljenzett,
mosolygott, hódolt e jelentéktelen leánynak, ki mélyen kivágott sárga
selyem ruhájában, erős vonásaival, mély és fátyolos szemeivel, nagy
szájával, csontos vállaival, hangjegyeivel és virágcsokrával gyorsan
suhant át alattvalóinak tomboló tömegén. Gyorsan suhant át, fején
hervatag virágkoronájával, melynek élete ép oly rövid, mint a milyen
nyomtalan. Még akkor királyné volt s fodrászának és kutyájának semmi
gondja Pompon Róza kenyerére. Nem volt kihivó alak. A szinpad lámpái egy
szintelen arczot világítának meg; szemeit szeliden jártatja körül a
csituló közönségen. Hangjegyeit megforgatja kezében, a karmester
pálczája emelkedik és megcsendül egy fájó, nemtelen, kaczagó, nevetséges
dal első hangja. A vadgalamb egy szempillantás alatt szerteszét szórja a
semmibe szerény, szürke tollait és a lángmadár égő, kéjes rózsaszinét
váltja. Szikrákat szór mindenfelé s a gyujtogatók sorsától ő sem
menekszik: fellobban maga is. A homályos szemek mélyén felgyul a láng, a
szintelen arcz lázas pirban ég és keble sebes, izzó hullámokat ver.
Egyszerre búcsút mond mindannak, a mi gyöngéd, nemes, bájos és imádatos.
Minden versszak egy gúnyos kaczajba vész, mely szentségekkel űz
könnyelmű tréfát. A mai szeretőt csufolja a holnapival, nevetségesnek
találja a koplaló erényt, kaczagja a csillagok közt járó bölcseséget és
bőven hányt csókja boldogé-boldogtalané. Fenékig bolond a világ! A ki
könnyü fejjel, könnyü vérrel, könnyü szivvel jött ide, az megtapsolja
benne az aljast: kétértelmü tréfáit, hányiveti mozdulatait és
kidülesztett mellét. De a kinek egén felhő is van, az érzi e kaczagásban
a fájdalmat, e szilajságban a kétségbeesést, e kapkodásban az
elérhetetlent. Érzi, hogy a nyilak, melyek a szinpadról találják, már
véresen érnek hozzá; egy meghasonlott szív vére van rajtok, melyből
indultak.
Vendégeink egymásután ürítették a poharakat és lelkesedtek.
– Hatalmas! – kiáltott Ernő gróf és tapsra készülve vetette hátra
kézelőit. Mondd hát, barátom, van-e a világon valami ehhez fogható? Ah,
mennyire bele voltam én bolondulva Ilkába!
– Pompás! – tört ki Béla és fekete szemeiben réges-rég parázs alatt
rejtőző tűz lobogott. A szinpadra szegezett tekintetével majd elnyelte a
bachansnőt; székén hátradűlve, a kis kerek asztalon verte az ütemet és
mohó gyönyörüséggel leste a versek tréfás csattanóit. Tapsolt, éljenzett
és magán kívül volt. Csak az történt vele, a mi ezerekkel megtörtént
már. A hosszú és rideg vezeklés nem enyhitette kinjait; odavetette
zsákmányul a mámornak öntudatát. Egy órára feledett, szive megnyilt és
sovár élvezettel szitta magába mindazt, a mit látott és hallott. A kit a
tudomány hideg istenasszonya és a szeszélyes muzsák magára hagytak:
egyszerre új világ nyilt meg égő szemei előtt, melyben
megszámlálhatatlan sokan voltak hozzá hasonlók. Im, másnak reményei is
szétfoszlottak s kineveti őket; másnak lelkét is nehéz kő nyomja s
kaczagva nyög bele! És ezek itt mind, mind nevetnek, kaczagnak,
vigasztalódnak! Béla, ki lelke furdalásaival és reménytelenségével
hosszú hónapok óta elzárkózott a világtól, most az élet izgalmainak
meleg szelét érezte szive körül. Arcza rángott, vonaglott a csattogó
hangokra, melyek megjárták szivét és keservesen tanították a
legszomorúbb vigasztalásra, a kaczagásra. Egy-egy perczre elhitették
vele, hogy mindaz, a mit nevet, nevetni való, és ő – nevetett. Mindegy.
Ezzel felnyitották a tetszhalott koporsóját, megváltották az egyedüliség
átkától, milliókat ismertettek meg vele társakul. Nincs többé egyedül.
Előtte a serleg és van még egy mosolya a világnak, mely neki szól. Miért
ne fogadná el?! Koczintott Ernő gróffal újra meg újra, törülte felszökő
könnyeit és nevetett. Élt ismét; de minő élet volt az, a mely ez estén
vette kezdetét?!
Mikor társától a késő éjjeli órán búcsút vett, egy virág volt
gomblyukában. Egy virág abból a bokrétából, melyet Theresa szétszórt
közönségének. Lázasan lüktető fejjel vetette magát kocsiba és a
kocsisnak a hűs, szelid éjjeli levegőben sétát parancsolt. Lassan
indultak meg s félig való, félig álomképekben vonult el Béla szemei
körül az éjjeli Párizs. Megfordultak a szent Mihály hidja mellett, ama
sötét épület előtt, melyet Morgue-nak hínak s melynek fekete márvány
asztalai a Szajna ismeretlen áldozatainak adnak szállást. A hullámok
lenn zugolódva panaszkodtak, hogy táplálniok kell a félelmes alkotványt.
Béla kihajolt a kocsiból s levette kalapját, hogy a vízről jövő éles
szél szabadon érje forró halántékait.
Lakása elé épen Antallal együtt ért, ki vigan dudolt egy kis dalt,
melylyel huga egész este kinozta a zongorán. A festő, a mint a kocsiból
kilépőben Bélát ismerte meg, egyszerre elszakította a dal fonalát s nagy
szemeket meresztve az ifjú kihevült alakjára és nem egészen biztos
tartására, egész örömmel ütötte vállon.
– Nos, itt a karom, barátom, – mondá, – fogózzék bele. Úgy látom, hogy
ön igen türelmetlen pácziens s vagy más orvost hivatott helyettem, vagy
maga kontárkodott bele a mesterségembe. De meghajlom a siker előtt, a
mint ez már nekünk rossz szokásunk. Csak azt engedje… Lánczhordta
lépcsője; vigyázzon egy kissé!… Csak azt engedje meg, hogy a koronát én
tegyem fel. Holnap, ha fölébred, tekintsen át hozzám s azt hiszem, estig
tökéletesen rendben leszünk. Hol van a kulcsa? Így ni. Most jó éjt.
Béla – egy sárkányokkal, mérges kigyókkal és mindenféle vérszopó
fenevadakkal átviaskodott éj után – másnap délelőtt kábult, nehéz fejjel
hevert művész-szomszédja kis szobájában egy kereveten, mely elé végig
zöld függöny vala húzva, elrejtvén a pihenőt mindenki elől, a ki a
szobában megfordult. A kis hajlék nagy rendetlenségében állványok,
festéktartók, palettek, papirok, vásznak, kréták, vonalzók között
csöndesen dolgozgatott a festő, egy-egy szóval keresve föl olykor
barátját a függöny mögött.
– De parancsoljon hát álmos szemeinek, és tudassa velök, hogy
aluszékonyságukban teljesen érdemetlenek arra, a mi rájok vár. Csitt,
csöndesen. Ne mozduljon. Ő itt van.
Az ajtón halk, félénk kopogás kérdezősködött, hogy szabad-e?
– Lehet.
Egy nyulánk, eleven, bájos leányka lépett be. Egy minta, mely méltó rá,
hogy ifjuságának egész varázsa halhatatlaníttassék valami örökéletü
vásznon. Arcza rózsacsokor, melybe szemeknek két nefelejts volt
illesztve. A szalagok, melyekkel e csábitó csokor össze volt kötve,
szinehagyottak és foszlányosak voltak; a föld, melyben termett, nem úri
park, csak valami szegényes zug lehetett. Kis, fekete kalapkája,
divatjával együtt, régi volt; a három kis bimbó mellette nem az első
divatárusnőtől való. Barna kendője, melyet egy ócska és czifra melltű
tartott össze keblén, ép oly silány volt, mint kék koczkás, viseltes
szoknyája és kopott, foltos czipőcskéi. Hanem ugyan kinek jutott volna
szeme e kopott és régi holmik számára olyan üde és kaczér mosoly
mellett, melylyel az érkezett a festőt köszöntötte:
– Jó reggelt, Antal úr. Bocsásson meg, ha váratlan jövök, de egészen
elfeledtem, hogy mára rendelt-e vagy holnapra?
– Legjobbkor babám, – mondá a gazda. – Minden készen van rá, hogy velem
együtt halhatatlanná légy. Nem adsz egy csókot? No nem. Hát ülj le
szépen oda arra a magas hátu székre, hogy jól láthassalak. Nincs itt
hideg Jozefin? Úgy, úgy; nem szeretem vesztegetni az időt.
A festő rendezgette papirjait, próbálta krétáit és könnyü függönyt
vetett az egyik ablakra, melylyel szemben egy kiváncsi commis lakott.
A lány letette egy kis asztalra kalapját, mely alól a gazdag, fénytelen
fekete fürtöknek egész erdeje omlott ki; melléje dobta az ócska tű
zárából megszabadult kendőjét és vetkezés közben fecsegni kezdett a
festővel, ki alig vetett rá egy-két tekintetet.
– Ugye nagyon régen volt már Antal úr, mikor nénémmel jártunk önhöz?
Akkor még apánk is élt s minden este megverte szegény anyánkat. Úgyám,
sokszor kijutott Babette-nek is, ha nem vitt haza elég pénzt. Pedig a
piktor urak magok is szegények! Hanem Babette ugyancsak bolond
szerencsét csinált. Képzelje csak, egy szép, fiatal, jó módu boltos
beleszeretett és elvette. Mi nem sok hasznát láttuk ugyan, mert a férje
megtiltotta neki, hogy hozzánk jőjjön és egy fillérrel sem könnyítene az
anyánkon; de azért csak örülök a szerencséjének és keresek én magam, a
mennyit tudok. Köszönöm, Antal úr, hogy rám gondolt. Az a vén,
pápaszemes Godard, a kihez járni szoktam, mindig megszid, hogy szűkek a
vállaim és ezen pörlekedve, le is húz belőle, a mi járna. Pedig nem is
igaz. Nézze hát, igaz-e? Antal úr, hallja mit beszélek? Emlékszik rá,
mikor Babette volt szent Czeczilia? Egy szörnyű nagy hárfát kellett neki
a kezében tartani. Én meg angyal voltam mellette. Még akkor!
Még akkor! De most már félre vannak lökve az idomtalan czipők s kaczéran
kandikálnak elő a kis, formás sarkak és rózsaszin lábujjak. A kék
koczkás szoknya a sarokban idomtalanul, ránczosan, zizegve-zörögve
zsugorodik össze, mint ifjú bájaknak mérges és tehetetlen, vén őrzője.
Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak nevezni a fösvény
és pápaszemes Godard, kit a műkritikusok folyton korholnak, hogy Psyche
bánatát csak tüdővészes formákkal képes megérzékíteni! Antal Vénust
akart festeni, miután Portiájával semmire sem ment. És ez a bájosan
hajló nyak, a levont lepel alól előbukkanó kebel két pihegő halma, ez
olvadó körvonalak, melyek minden mozdulattal a tündéri alak új
szépségeit mutatják, e gömbölyded térdek méltók valának arra, kinek a
festő képzelete szánta. Ez alak meleg szinén az élet millió vakitó
szikrája úgy csillogott, tánczolt, pezsgett, mint egy idegen égalj
rózsaszin haván. A lég, mely körülvette, s melyet Béla beszitt, ép oly
nehéz és észvesztő volt, mint ama víz csöppjei, melylyel az egyszeri
spanyol király tündérszép neje fürdőjéből kinálgatta lovagjait. A
függöny megmozdult.
[Illustration: Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak
nevezni…]
– Antal úr! – kiáltott a lány ruhája után kapva, – van ott valaki? Ki
van ott?
– Senki, babám, senki; – felelt a festő. Csak ne nyugtalankodjál, mert
akkor semmire sem megyünk. Fordulj egy kissé az ablak felé. Ne félj, be
van függönyözve. Nem láthat senki.
Béla azonban, ki a függöny mögül előrontott, már a következő perczben
meghazudtolta a mestert. Bélán erőt vett a bódító mámor, melylyel tele
volt a szoba levegője, s nem birt tovább megmaradni rejtekében. Előtört.
Josephine a sarokba menekült a pipázó czigányok és kék koczkás, ránczos,
vén őre mögé. Mindhiába; nem volt menedéke. Béla félrelökte az egész
czigányhadat, lábaival taposott a tisztes aggra s a reszkető karok és
vállak nem menekültek csókjaitól. Soká telt be velük s mikor ingadozó
léptekkel visszavonult, ezt is, úgy látszott, csak azért tette, hogy új
rohamra készüljön.
A reszkető, szineit változtató, megrémült leány heves és akadozó
szemrehányásokkal árasztotta el a festőt, ki jóizün mosolyogva hegyezte
krétáit.
– Uram, Antal úr, ez rossz tréfa!… Kegyetlenség!… Hol van az övem,
czipőim?… Ma utoljára vagyok itt… Nevethet, csak nevessen… Oh istenem!
Festő ez az úr is itt?
Antal nyugodtan tette le kését s míg barátja mozdulatlan éhséggel nézte
áldozatát, könnyű tréfával válaszolt a leánynak:
– Nem festő, babám, csak szerelmes. Ne ijedj úgy meg tőle, mert
biztosíthatlak, hogy egészen ártatlan ember. Tudod, egy azok közül,
kikkel még angyal korodban lehettél ismerős. Tegnap megpillantott, mikor
veled beszéltem s viszont akart látni. Ma aztán bizonyosan követett e
házig. Hanem, hogy ide a szobába, a függöny mögé mikép jutott, már azt
nem tudom. Ah, ott a kályha! Uram, – fordult Bélához, – nemde a kéményen
ereszkedett ön le?
A lány arczán egy könnyü mosoly futott át a híg könyek között. Bélán
erőt vett az a pillanatnyi bágyadás, mely az idegek heves izgatottságát
követni szokta; karjai lassan hanyatlottak, feje meghajolt és fekete
szemei visszanyerték szelid, mély varázsukat. Josephinre nem volt hatás
nélkül a festő hizelgő tréfája és e változás. Arczáról lassankint
eloszlott a rémület s Bélára vetett pillantásai nem voltak többé
indulatosak. Sőt lopva is fölkeresték s bizonyos gyönyörüséggel
nyugodtak az ifjú nemes alakján. Egyszerre csak félrevetette a kendőt,
melyet nyaka körül akart keríteni s kis, fehér kezét egy kitörő, könyes
kaczagással nyujtotta feléje:
– Uram, ön tetszik nekem.
Bélának minden idegét felzaklatták e rövid perczek eseményei. Bánatos
szemeibe tűz és vér nyomult, homlokán verítékcsöppek küzdötték elő
magukat, kezei remegtek s jég és láva kergetőztek ereiben. Egyetlen
pillanat oly zavart teremtett lelkében, melynek eloszlatására, kérdés,
elég lesz-e egész élete? A kora ifjúság rothadt fertőjétől tisztán
maradt; a bálványozás, melylyel pajtásai elárasztották, szerencséje
volt; az ébresztett önérzet és féltékenység helyzetére mindig megőrizte
attól, hogy a bálványozó csőcselék salakjába keveredjék. Egy iránt
érzett, egyet ölelt csak életében. Az emberi szépséget, hamisítatlan
alakjában és legszebb megjelenései egyikében, most látta először
leplezetlenül maga előtt. Lelke sokszor és soká merengett egy-egy nagy
művész alkotása előtt, a Venusok, Psychék, Dianák, Polyhymniák, Clytiák
halhatatlan alakjai fölött; de a legnagyobb mesternek, a természetnek
ellenállhatatlan karjait most érezte először és szemei elkápráztak a
nekik megnyilatkozó, legelső élő szépség előtt. Hát vannak formák a
márványon és vásznon kívül is ily észvesztően tökéletesek? De hol
teremtett ilyet valaha művész? Mondják, hogy Heine beteg idegeit
ájulásba ejtette a milói Venus. Csodálatos; Bélának azok mind mind
hideg, mosolytalan és csodálatraméltó ideálok voltak; vérétől,
idegeitől, életétől távol maradók. Íme, ez az igazi ideál, itt előtte.
Nem néma, fagyos, égi, elérhetetlen, hanem való, meleg, érző, ölelő
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 10
  • Parts
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 01
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 2128
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 02
    Total number of words is 4141
    Total number of unique words is 2070
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 03
    Total number of words is 4153
    Total number of unique words is 2105
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 04
    Total number of words is 4126
    Total number of unique words is 2180
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 05
    Total number of words is 4113
    Total number of unique words is 1985
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 06
    Total number of words is 4050
    Total number of unique words is 2112
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 07
    Total number of words is 4132
    Total number of unique words is 2072
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 08
    Total number of words is 4043
    Total number of unique words is 2224
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    40.8 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 09
    Total number of words is 4065
    Total number of unique words is 2209
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 10
    Total number of words is 4162
    Total number of unique words is 2087
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 11
    Total number of words is 4033
    Total number of unique words is 2106
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 12
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 2188
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 13
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 2152
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 14
    Total number of words is 4004
    Total number of unique words is 2146
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 15
    Total number of words is 3968
    Total number of unique words is 2155
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 16
    Total number of words is 4080
    Total number of unique words is 2098
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 17
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 2164
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 18
    Total number of words is 2839
    Total number of unique words is 1556
    37.2 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.