Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 11

– Oh igen, – fűzte odább egy hálaadó lélekzettel a kerékvágásba jött
beszélgetést a báró. Legutóbbi levelében egész elragadtatással ír Béla
barátunk szerencséjéről. Ez, gondolom, érdekli önt. Elmondjam mit ír?
– Inkább köszönje meg magának ezt a gondolatot és folytassa, – sietett
válaszolni könnyű türelmetlenséggel Ágnes.
– Tehát nagy szerencséje van, – folytatta a lovag. Egy irigylésreméltó
kis grisette-re akadt s igazi paradicsomot rendezett be számára a…
Ejnye! már elfeledtem, hogy hol. Valóságos idylli életet élnek.
A fukar felvilágosítás után a báró látható zavarral hallgatott el, mely
az utóbbi szavaknál egyszerre erőt vett rajta, lovagostorával
tánczoltatni kezdte Bucephalust, mintha a nyeregben nem találná helyét,
és akadozva folytatta:
– De most jut eszembe, hogy nekem ezeket nem kellett volna elmondanom.
Vetélytársamat, szerencsés vetélytársamat rágalmaztam velök; ez nem való
nemes emberhez. Igazán ostoba vagyok és sohasem tudom meggondolni, mi
következése lesz szavaimnak. Igazán kisasszony – tette hozzá halkan és
egészen elszomorodva – ez nem volt tőlem nemes cselekedet. De mikor a
finom eszközökhöz oly kevéssé értek. Ah, a Kálozdy-kastély! Életemben
sohasem tettem meg ilyen gyorsan ezt az útat, pedig Bucephalus mindig
csak Bucephalus volt.
Valóban, már ott fehérlettek a völgyben a falu házai. A könnyű, reggeli
ködből bontakoztak ki a nagy épület körvonalai s a vékony, kis torony
felágaskodott, hogy minél előbb lássa őket. A sugarak egész özönnel
borították a szűrke, ősz tetőt s a fenyőliget örökzöldje távolból
köszöntötte az érkezőket. Eufrozina kisasszony elővette himzett
zsebkendőjét és kecses mozdulatokkal kezdte lobogtatni a kastély felé,
mintha épen ő lenne az, a kit ott legtürelmetlenebbül várnak. A zavarba
jött báró a mély megilletődés, szinte az önvád hangján búcsuzott.
– De nem haragszik rám, úgy-e, Ágnes kisasszony? Kérem ne gondoljon
semmi rosszat, ne tegyen föl semmi nemtelent felőlem. Egyszerüen csak
nem értem föl ésszel, hogy mire lehet magyarázni azt, a mit mondtam.
Későn jutott eszembe, mint rendesen minden. Megérdemlem, számüzzön
magától. Izenje betegnek magát, tagadtassa el, hogy otthon van, és
ugyanakkor tekintsen le az ablakból s én neheztelés nélkül fogok
visszafordulni, csak azt ne higyje, hogy a szivem nincs helyén.
– Nem, báró, nem. Szivesen látom önt akármikor. Jőjjön holnapután, vagy
jőjjön holnap! Csak egyet kérek: hagyja otthon költőit és jőjjön
egyedül.
– Köszönöm kisasszony. Csókolom kezüket. A viszontlátásig! – búcsuzott a
lovag és Bucephalus szivességéből elvágtatott. Oly sebesen ment, mint a
szél s vissza sem tekintett.
A kocsizörejre mind kifutott a cselédség a kastély elé s Eufrozina
kisasszony méltóságos bicegetéssel fogadta a keze körül tolakodókat;
olyanformán biceghet a verebek közt a vénségére megkopaszodott szarka.
Ott volt Mihály huszár, kinek az utóbbi esztendőkben valamennyire meg
kellett tágítania a nadrágszíjját; Zsuzska leány nagyon jól tartotta.
Kata asszony magasra tartott főzőkanállal kegyeskedik megjegyezni, hogy
már jobban nem is számíthatták volna ki, hogy mikor jőjjenek:
tegnapelőtt késelte le Mihály az utolsó disznajukat. Pirók-gyerek a
skatulyák és táskák körül sürgölődik a vigyori Palkóval és ennek
hármonikán szerzett életepárjával Sárikával, kinek ujján most is ott
ragyog az a bizonyos gyürü, a mint kapta, és a mint akkoriban hiven meg
is mutatta kisasszonyának. Ágnes valamivel halaványabban száll le a
kocsiból, mint a hogy útnak indult, és egykori szobaleánya kezét nem
engedi a magáéhoz érni. Istók is künn terem és nagy mosolygás közt
szakítja el egypár féltős csomag zsinegét. Eufrozina kisasszony módos
főhajtással köszöni meg a szolgálatot.
– Nyujtsa karját, kedves Pallér, – mondja és lila-selyem ujjait
beleakasztja a foltos kabátujjba.
A mentor csupa öröm és elragadtatás.
– Hozta isten, méltóságos kisasszonyom, hozta isten, – kezdi. Sohasem
jöhettek jobbkor. Tegnap kaptunk levelet Párizsból. Bélánk mulat, pénzt
kér és nemsokára indul hazafelé. Elég is volt már a mulatságból. Az én
mélyen tisztelt barátomnak oly jó kedve van, hogy ha nem lenne tőlem
tiszteletlenség, azt mondanám rá: madarat lehetne vele fogatni.
A hosszú, földszinti folyosón gyér volt a világosság. Csak a hajdani
feszület helyén szökött be egy-egy sugár, de nagyon egyedül találván
magát, félénken huzódott meg az egyik fal mellett. Ágnes magában haladt
fölfelé a beszélgető pár mögött úgy, hogy arczát nem láthatta senki. Nem
e finom és szabályos vonások torzító nyugtalanságát, melyen valami
keserű határozottság kifejezése vett gyorsan erőt. Szögletekbe szökött
szemöldei alatt ugy nézett maga elé, mintha kérlelhetetlen daczczal
hivná ki mindazt, a mit lát: e folyósok háborítatlan nyugalmát, a
visszhang mogorva szellemét, a szűk ablakok komoly tekintetét, a
szivesen nyíló tölgyfaajtók barátságát, a falakon függő czimerek
méltóságát, a szent atyák áldását, azt az egyetlenegy sugarat, mely
élete titkán úgy hat keresztül, mint ez a másik a folyosónak örömtelen
sötétén. Összeszorított ajkai, büszkén fölvetett és tágra nyílt kék
szemei, ki-kipiruló homloka tudtára adták mindazoknak, hogy szivében
immár megért a határozat: búcsut venni tőlük. Könnyű léptei tán utólszor
érintik e korhadt falépcsőket és e nehéz, zajtalan, nyomott lég tán
utólszor öleli át szép alakját. Csak képüket fogja magával vinni ma
este; csak annyit belőlük, a mennyinek multjával van köze; élete a mai
napon el fog távolodni tőlük. Minden, minden reménye oda van! Gyürüjét
cselédje viseli; közel két éve hiába vár a távolból egyetlen sorra, mely
olajágat hozott volna; azt a kis részt, a mi megmaradt Béla szivéből s a
melylyel ő örömest beérte volna, már szétszórta fizetett szeretői közt!
Ha rémséges terhével ráomlik e sötét ház, akkor sem tud várni tovább,
hogy isten és ember és mindenki előtt végkép elszakítsa magát egykori
vőlegényétől, ki csak kínt és gyalázatot hozott fejére.
Bizonyára sok, igen sok panasza volt a sors ellen; de e pillanatok alatt
mégis azt erősíté magában, hogy adott szavának beváltását már nem
tehette könnyebbé a végzet. Ő hazajön nemsokára, itt lesz, elfoglalja
helyét a vén házban és bátyja szivében, köszönti mind az övéit. De neki
ne legyen már akkor semmi köze hozzá. Így igérte, így lesz. Nem
kényszerítve mond le róla, nem áldozatot hoz nyugodalmáért, hanem
széttépi kötelékeit, mert nem szereti többé. Nem, nem, nem szereti. Hány
költő mondja el dalban, hogy nem dalol többé! Ugyan kicsoda látja,
kicsoda bírálhatja magát tisztán a felindulás ily perczeiben?! Ágnes sem
tette. Sietett föl a lépcsőn, végig az emeleti folyosón amaz ajtó felé,
melyen belül egy erőtlen, beteg, zsémbes és boldog ember várta.
Benedek úr. Igazán az egykori Kálozdy Benedek-e, ki domború mellére szép
leányokat ölelgetett, erős karjával rettentő csapásokat osztott az
ütközetek viharai közt, és dörgő szavával, vas akaratával rémületbe
tudta ejteni és igában tartani egész környezetét?! Igazán ő az? Romja
csak. Az a furfangos mester, az a láthatatlan ellenség, a leghalálosabb
valamennyi halálos között, mely születésünktől kezdve folyton folyvást
sarkunkban jár, hogy vidám szinünket meghervassza, mint a tél,
szemeinket elhomályosítsa, mint a sötétség, kezünket-lábunkat
elzsibbassza, mint a bilincs, s dobogó szívünkre tevén hideg kezét,
gúnyos vigyorgással kapja le csont-fejéről a titkolózó leplet és adja
tudtunkra, hogy ő a halál, – ez a gonosz mester Béla távozta óta mind
mélyebbre vágta a korán megaggott férfi életébe gyilkos karmait. Azoknak
a borus napoknak rejtélyes izgalmai, melyeket Béla utóljára töltött a
kastélyban, a vihar, mely reményének épületei körül dühöngött és ezt
hosszú időre eltakarta szemei elől, a soká tartó kétely, habzó méreg,
sürűn járó szelek, ritkán sütő nap, hiába várt levelek, léhűtő cselédek,
terhes lépcsők, mind mind híven szolgáltak a csont-fejű mesternek. És
Benedek úr roskadt, mindig összébb-összébb. A nagy, fekete karosszéket
csak ritkán hagyta el. Naphosszat ott üldögélt sárga, kopasz homlokával,
csöndesen pislogó, beesett szemeivel, vékony sasorrával, sürű
ránczaival, szintelen ajkaival, ősz és kusza szakállával, reszketeg
kezeivel és nehéz lábaival. Egy bő, kék köpenyeggel volt betakarva. Háta
mögött a mester, ki nagy, üveges szemeivel egyet-egyet vágva adta Kurz
doktornak az utasításokat, miket kelljen tennie, hogy legjobban fején
találja a szöget.
A mult télen még nem volt ilyen rosszul Benedek úr; de komorabb a
komorabbnál és veszekedőbb akármiféle vénasszonynál. A kulcsárné már
több ízben le akarta tenni főzőkanalát, melylyel közel harmincz éves
gyakorlat alatt nem sikerült annyi becsülést kivívnia, hogy most a süket
Puliszkáné füle hallatára nap nap után kegyetlenül le ne szólassék. A
félénk kertész számtalanszor bizonyította, hogy az ő gyönge alkotásának
még egy ilyen ijedséget, a milyen ez a mai volt, rá emelt bottal,
lehetetlen kiállania. A Pirók-gyerek üstöke akárhányszor csak annak a
véletlenségnek köszönte épségben maradását, hogy a dühös ujjak gyöngék,
az ő kóczos bozontja pedig erős volt. Csak Palkó, az izmos, hizásnak
indult, vigyori Palkó nem igen vette föl a maga részét, félrehuzogált
arczával bölcsen fontolgatván valami olyan formát, mint az a deák
közmondás, mely haszontalannak állítja az erő nélkül való haragot. Az
Istók türelme is nem egyszer volt szakadó félben; genealogiájába
bele-belekezdett és eloszlott reményeinek elsorolgatásába; de rendesen a
közepén elvágta a szót és megkérdezte Benedek úrtól, hogy nem akarna-e
egy vánkost a feje alá? Megigazgatta a zsámolyát, székét, köpönyegét és
– a mester hátul az egész háznál erre az élhetetlen emberre volt
legdühösebb.
A gazdát Béla elutazása óta mérges tűz emésztette; nem csoda, ha
kíméletlensége minden határon tulcsapott. A zavar, kétely, tépelődés,
bizonytalanság, melynek közepébe kerűlt, elviselhetlenűl nyomta lelkét.
Egész elhibázott, igazi öröm és nemes munka nélkül töltött életének
terveit Bélához kötötte, kinek adott szívet és észt a sors, hogy
betöltse azokat a kötelességeket is, melyeket ő maga elmulasztott,
kiemelje a homályból családjának azokat az emlékeit, melyeket ő
feledésbe ejtett. Meg fogja neki adni az eszközöket hozzá: ez ódon
kastélyt, e réteket és erdőket körűl; csak egyet követel tőle viszont,
hogy mindezt ossza meg Ágnessel, családtalan gyermekét vigye be a
családba, melyhez tartozik. Igaz, törvényesíthette volna leányát,
ráruházhatta volna nevét, letétethette volna jövendő férjével a magáét;
de mégis csak idegen sarj ült volna be akkor a kastélyba, lehet, hogy
léha, hiábavaló, ő nála mivel sem külömb, s az egyetlen, kiben tiszta
Kálozdy-vér foly és gazdag remények sarjadnak, apjához hasonlóan
nyomorban vész el. Nem, nem; nem fakaszt szégyenkönnyet leánya szeméből
születése titkának fölfedezésével. Ők egymásé lesznek s így minden,
minden érdek kiegyenlíttetik és neki valamennyi vágya teljesűl. Ennek a
kedve szerint megalkotott, hosszú évek során kiformált, kiszépített,
megszeretett épületnek egyik sarokkövét ingatta meg a dunaszögi
történet. Sokáig bizonytalan volt az öreg gyöngülő szemei előtt, hogy
nem porlott-e az végkép szét, nem lett-e homokká vele együtt Bélának és
családjának egész jövendője s neki minden édes számítása. Az egykori
kisvárosi gavallér s a világtól elzárkozott murmutér bizonyára nem igen
ismerte a szív finomabb, titkosabb redőit; de azért nem kisebb sulylyal
nehezedett rá a kétség, – vajjon kiheveri-e Béla baját, – mintha a
legélesebb szemű és legkiműveltebb tapintatú lélekbúvár lett volna. Eh,
ugyan miért ne heverné? Nem volt-e neki is az oldalán egy szörnyű mély
sebe, s immár csak olyankor érzi, ha igen nagy a szél. Az
összehasonlítást azonban nem találta mindíg kielégitő vigasztalásnak.
Bizonytalanság, aggodalom, türelmetlenség s fel-felzudúló harag közt sok
magányos órát töltött a kanczellária lobogó kandallója előtt; a hozzá
hasonló erőszakos természetek szokása szerint sohasem jutott eszébe
valami új tervet kovácsolni arra az esetre, ha a régi netalán füstbe
menne. Ideges szívóssággal ragaszkodott ennek bomladozó köveihez,
melyeket törik-szakad egymáson kell tartania. Istók rendesen biztatta,
hogy minden jóra fog fordúlni; Benedek úr megtörülgette kihevűlt
homlokát és egy-egy káromkodással könnyített lelkén. A mai fiatalság
ellen való kifakadásaiban nem ritkán annyira ment, hogy még a kerek,
szürke fejű mentort is ama kifejezés alá foglalta, hogy haragjának
legyen valami szemmel látható tárgya. Istók csak ritkán vesztette el
béketűrését s mindíg bizonyos félelemmel nyúlt a levél után, mely
Bélától érkezett. Az öreg karjára hajtott fejjel, becsukott szemekkel
hallgatott rá, míg olvasott. Isten tudja, hol járhattak gondolatai; de
akárhányszor megesett, hogy a levélnek rég vége volt (rendesen igen
röviden) s ő még mindíg hallgatta. Csak egy idő múlva kezdett el
veszekedni, hogy mióta Istóknak kiesett az első két foga, oly
nyomorúságosan motyog, hogy nincs ember, a ki megértse; kezdje újra a
levelet. A mentor egyet nyelt és újra kezdte. A levelek sokáig hol
egészen szárazak, hol egészen erőltetettek voltak. Egyszer megtörtént,
hogy Benedek úr türelmének fonala végkép elszakadt és kemény, kegyetlen
sorokat mondott mindenesének tollába. A mentor hosszú küzdelem után
szétszaggatta és nem küldte el Bélának a levelet. Az öregen csakhamar
rendkivűli nyugtalanság tört ki; lelkendezve, remegve várta a választ.
Levél jött; de egy szó nélkül ama kegyetlen szavakra; világos, hogy
elvesztek azok. A póstát, mióta a Thurn-Taxisok a német birodalom
területén berendezték, olyan mérgesen nem káromolta senki, mint Benedek
úr; de lelkében teljesen meg volt nyugodva. Egy idő óta Béla vídámabb
leveleket írt és mindúntalan pénzt kért. Bátyja szörnyű fukarnak mutatta
magát, pedig örömében reszkető kezekkel adta a kulcsot mindíg Istóknak.
A tegnapi levél meg épen megkoronázta reménységeit. Béla kigyógyúlt,
egészséges, mulat és nemsokára hazaindúl. A terhes, zivataros felhők
egyszerre elvonultak ama bizonyos épület felől, mely soha szilárdabban
nem állt szemei előtt és soha kedvesebb nem volt neki, mint most a
kiállott vészek után.
Meg volt ugyan viselve nagyon s háta mögött a mester nem látszott sokat
törődni szíve ritka vendégével, a megelégedéssel, hanem az örökös keserű
mérgelődés megkövesűlt kifejezése arczán – mint a zordon, kemény, fagyos
föld a tavaszi sugárra – fölengedett. A roskatag, megtört, kék
köpenyegével betakart lakó ellenére volt valami derűlt e napon a
kanczellárián. A kandallóban néhány vékony szilánk égett csak s nagy
ritkán felcsapó lángjok fényét elhalványították a beözönlő tavaszi
sugarak. Az ablak zöld függönye félre volt húzva s a künn és benn
egyenlően csillogó verőfény jelentette, hogy igaza van az iró-szekrény
oldalára akasztott karámosi kalendáriumnak, mely e hétre «tiszta,
derűlt, szép időt» jövendöl.
Míg Eufrozina kisasszony dobozaival, tégelyeivel, skatulyáival és
bőröndjeivel azonnal szobájába vonult, hogy átöltözzék, Istók pedig
rendezkedni járt a konyhában és istállóban: a lázas indúlat, mely Ágnes
szívét az úton Ivánfi báró hireire hatalmába kerítette, nem engedett egy
pihenő perczet sem. Érzelmeit mérsékelni, mederben tartani, leplezni és
eltagadni tudó természete minél óvatosabb és zsarnokibb volt irányukban,
annál tehetetlenebb ama kevés perczben, midőn szenvedélye kerűlt felül
akaratán. Ezek közé tartozott a mostani. A mint nénjétől elvált, azon
felöltözötten sietett Benedek úrhoz, kinek gyönge szemei megnedvesedtek,
mikor erőtlen karjait eléje nyújtotta e szép és minden jót igérő napon.
– Csak te kellettél, hogy egészen türhető napom legyen, – mondá tört,
ércztelen hangján s gyönge mosoly kiséretében ültette maga mellé egy kis
zsámolyra Ágnest.
A szép, kicsiny, forró kezeket a maga csontos, száraz tenyereibe fogta
és megindító volt igyekezete, hogy hangjába annyi meleget, szeretetet
öntsön, a mennyi csak tőle telt. A régóta rettegett szerencsétlenség
elvonulása mintha egyszerre megértette volna vele az életet megmérgező,
aprólékos pörlekedések haszontalanságát. Hasonlított a könnyei közt
nevető gyermekhez, mikor eltört s már veszendőnek hitt játékszere
kerekét sikerűl neki régi helyére visszailleszteni; az egész világ
egyszerre rózsaszint ölt előtte. De a szegény öreg tört, rekedt hangja
már egyszer olyan volt, hogy minden törekvésének ellenére is úgy
tetszett, mintha most is pörölne a sorssal, hogy minek készít számára
annyi boldogságot.
– Tudod-e már, Ágnes? – beszélt és a nagy kék köpenyegen reszketve
simogatta leánya kezét. Tudod-e már, hogy Bélának kutyabaja és haza
készül? Minek tagadjam, hogy nagy kő esett le szívemről?! Különben én
mindíg mondtam, hogy ez lesz a vége és semmi okunk a félelemre. Csak
Istók zavarta meg, a vén bolond, kacskaringós beszédeivel fejemet. Nincs
valami bajod Ágnes? Nem fáztál meg az úton? Pápista színben vagy,
leányom.
És megütődve nézett Ágnes sápadt arczára s égő szemeire. A lány vértelen
ajkai mozogni kezdtek s remegő hangon suttogták:
– Semmi, bátyám.
– De isz mindened reszket. Csak az örömben? Úgy, úgy. Az ördögbe is, nem
tréfaság addig várni a vőlegényre, mint te vártál. Csitt, csitt,
gyermekem; légy békén, mert minden rendén van. Én mondom neked, a ki sok
mindent láttam már a világon. De hát hol is az a levél? Az a vaksi Istók
úgy össze-vissza kever mindent. Megjön, itt lesz és közöttünk marad. Ezt
az ócska házat kicsinosítjuk. A képes szobából erkélyt nyittatunk, mint
a Péterfiéké, hogy kiláthassatok rajta az erdőre. A falakat kivül
befestetjük sárgára vagy zöldre, a melyik neked jobban fog tetszeni. A
folyosókon töretünk még majd valahol ablakot, mert csakugyan nagyon
sötétek. Igaza van a tiszteletesnek, klastromba valók. Csak ezt a vén
szobát hagyjuk így, a hogy van. Én már megmaradok ebben a nagy székben;
majd ti jöttök be hozzám és bevezetitek az apróságokat. Mire
kereszteltetitek? Ha nem lesz ellenetekre, az első legyen Benedek.
Ágnes!
Az ijedt kiáltást, melyben az öreg szép tervei végén kitört, nem a
mögötte álló mester csöndes mosolygása fakasztotta. Leánya kebléből egy
mély, kétségbeesett jajszó szakadt föl s arczát a kék köpönyegbe rejtve,
félig kiáltó, félig suttogó szóban tört ki:
– Bátyám, bátyám, édes bátyám!
Az aranyos sárkányok által őrzött és liliomokkal ékes vén, szürke óra
sietve lármázta: csitt, csitt, csitt, csitt. De senki sem hallgatott rá.
– Mi az? Ágnes, Ágnes! Elájultál? Mi baj? – kiáltott megréműlten Benedek
úr. Előrehajolt és kezei reszketegen mozogtak, míg az egyikkel megfogta
és fölemelte a leány fejét, a másikkal megragadta széke karját, mintha
nem érezné magát bizton benne.
Ágnes keblében atyja tervezgető gyönyörűsége egyszerre életre
ébresztette kegyetlenségének érzetét. De már hiába. Keservében nem volt
ura magának és egy hangot sem hallott a vén óra csititó beszédéből.
Fölemelt tekintete atyja felé volt fordúlva. Szemei tágak és meredtek,
ajkai vonaglók. A kiaszott kezet megkapta, szorongatta és majdnem
kimerülten szólt:
– Bátyám, beszélni akarok veled.
– Beszélni velem? – csodálkozott akadozó lélegzettel az öreg. Mi lelt,
leányom? Inkább pihenj le. Becsöngetem Zsuzskát. Isz most sem tudod, mit
beszélsz.
– Bár ne tudnám, bátyám! – rebegte a leány. Én nem akarlak megsérteni,
én rettegem haragodat; de tudom, tudom, hogy mit beszélek. Szeretlek,
bátyám. Sohasem tudtam hízelegni neked; de ha óhajtottad valaha, hogy
szeressen egy szív, az enyim értett. Nem tudom, mások hogy szeretnek, de
jobban senkisem szerethet, mint én. Kérlek, esedezem előtted, hidd el,
mert úgyis nagyon boldogtalan vagyok.
Mint mikor egy rózsát leszakítva és megtépve dob elénk a vihar, mely mi
ellenünk is zúdulhat, úgy tekintett fuldokló leányára az öreg;
gyönyörűséggel, részvéttel és félelemmel.
– Mit, mi mindent, miket beszélsz te nekem itt? – mondá, a kezével
sárga, ránczos, vén homlokát simogatva.
E perczben a szomszéd szobából nehéz, csöndes lépések közeledő nesze
hangzott.
– Istók jő! – kiálltott fel egyszerre az ajtó felé intve Ágnes, küldd
el, küldd el, bátyám. Veled, egyedül csak veled akarok beszélni.
Benedek úr, mintha csak valami fenyegető ellenség elől kellett volna
megvédelmeznie gyermekét, karjával átölelte ennek hófehér nyakát, s
éles, türelmetlen, régi hangján kiszólt:
– Maradj a pokolban, Istók! Nekem dolgom van idebenn.
A mentor bizonyosan magasra húzta volna bámulatában szemöldeit, ha
lettek volna neki. Így csak tétova léptekkel és ámuló meglepetéssel
fordult vissza, hogy Benedek urnak dolga van. Ezt sem érte meg harmincz
esztendeje.
Az aggastyánnak egész felzavart, megijedt, rosszat sejtő lelke újra
leányánál volt, kinek nyakát még mindig védőleg átfogva tartotta erőtlen
karjaival.
– Beszélj leányom, csak beszélj, – mondá és szabad kezével mindíg
erősebben fogódzott székébe.
Ágnes hátravetette szemébe csüngő aranyos haját, megcsókolta atyja kezét
s egy kebléből feltörő elcsuklott sóhajtással erőt véve, tompa, csengés
nélküli, de nem ingadozó hangon kezdé:
– Bátyám, bocsáss meg nekem, ha vétettem ellened. Annyi bocsánatot
kérek, a mily nagyra tartod bűnömet. Vagy taszíts el magadtól és tagadj
ki! Már nem segíthetek sem rajtad, sem magamon. Én visszaküldtem Béla
gyűrűjét, mert nem szeretem és nem leszek nejévé. Ivánfit szeretem és
hozzá fogok menni. Ennyi az egész, bátyám.
Igazán, csak ennyi volt az egész. Benedek úr – jobbját otthagyva Ágnes
összekulcsolt kezeiben – mozdulatlanul és mereven bámult rá szemeinek
mély üregeiből, mintha az óra nagy, tolakodó zaja miatt (csitt, csitt,
csitt, csitt!) nem értette volna, a mit mondott. Az esdő ajkak még soká,
soká mozogtak hangtalanul; bizonyára ama keserű szavak lebegtek rajtok;
de ezeket nem hallhatta senki atyján kivül. Ennek pedig sokszor el
kellett mondaniok, míg megértette.
Tekintete úgy változott, borult, sötétedett, mint mikor felhők
tornyosulnak az égre. Még itt-ott volt egy kis szabad sarok, melyen
káprázatos, csodás összevisszaságban menekültek a sugarak; ajka széle,
szemei alja meg-megrándult valami végtelenül keserű mosolygásra. De a
rémes felhők feltartózhatlanul közeledtek. Sötét kék, hamvas, ijesztő
szárnyaikkal már elborították sárga homlokát, beesett arczát, rángó
ajkait; mintha a keringő vér egyszerre gyász-ruhát hozott volna neki.
Csak kis nyilások maradtak a két mély szemgödörben, melyeken a vér-erek,
mint villámok, czikáztak keresztül-kasul. Az öreg ember már mindent
értett, csak egyet nem: hogy miért élt hát eddig? A mentő gondolatok, új
tervek mindíg messze voltak tőle, most talán legtávolabb. És, mint az
égnek hosszu, gyötrelmes küzködése után, megjelent az első csöpp is. De
egyszersmind az utolsó. Indulatosan dörzsölte szét s káromlásban törve
ki, ellökte magától leánya fejét.
– Istók! – kiáltá, mintha régi erejét összeszedné s egy kétes csata
sorsa függött volna parancsoló hangja hatalmától. Istók, Istók!
Az eltaszított leány visszacsuszott hozzá s az eltorzult öreg arcztól és
saját ifjú lelkétől egyaránt megréműlve, megriadt, dobogó szívének egész
megváltó szeretetét egy meggondolatlan, suttogó, hatalmas szóba öntötte:
– Atyám!
– Ki mondta neked, hogy én atyád vagyok? – riadt rá bősz haraggal, hol
összeroppanó, hol kidülő mellel Benedek úr. Ki mondta? Mondd meg, ki
csalt meg vele! Hogy mered azt hazudni, hogy leányom vagy?! Nekem!
– Atyám szeretlek, nem ugy érzek. Leányod vagyok. Hisz csak, csupán
csak…
– Csupán csak, – kapott lihegve leánya szavába az öreg – igen, én csupán
csak tehetetlen vén ember vagyok és semmi más. Istók, Istók! Az ördög
vigyen el benneteket. Mind, mind elcsaplak egytől-egyig. Magam fogok itt
élni, magam fogok meghalni. Nem kell senki, senki. Istók!
Végre nyílt az ajtó és nagy sietve, lelkendezve dugta be rajta szürke
fejét a mentor. De ijedsége a szomoru jeleneten egy perczig odaszegezte
a küszöbhöz. Kezeit összecsapta és apró, szelid szemeit értetlenül
jártatta körűl. Benedek ur kék ajkakkal, véres szemekkel, hamuszín
arczczal, kapkodó kezekkel előtte. Ágnes némán átkarolva tartja atyja
térdeit és fejét székének karjára hajtja.
– Barátom, – sietett oda megrendülve és elfogódva Istók, – mélyen
tisztelt barátom, mi baj? Leküldjek Kurzért? Talán eret vágjon? Gondold
meg…
– Ne prédikálj most nekem, – kiáltott rá el-elfogyó lélegzettel gazdája,
hanem nyisd ki ott a titkos fiókot. Ott a legalsót. Add ide a
végrendeletemet és vigyen el az ördög.
Istók kezében reszketett a kis kulcs. Forgatta, nyikorgatta a zárban
előre-hátra, míg kinyílt és ujjai közül majd kiesett a papir, mikor
átnyujtotta. Benedek úr ledobta magáról a köpönyeget és
vissza-visszaroskadva ülésébe, lassan fölemelkedett. Ágnes összekulcsolt
karjai lehullottak a földre.
Az öreg óra a szekrény fölött egyre lármázott: csitt, csitt, csitt!
minek veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! De a vén ember kitörő,
féktelen indulata elnyomta hangját.
– Nézd, háládatlan, – mondá, – ebben volt gondoskodva rólad. De te
telhetetlen vagy és mindent magadnak akartál, tudom. Nézd. Ime, ebben
gyökereztek a te szerelmeid… És most, most már senkim sem vagy… Most már
senkim sincs…
A papir darabokra szaggatva hullongott a földre. De a kihez ama szavak
intézve voltak, nem látszott hallani, mert meg sem mozdult. A vén ember
lecsüngő karokkal soká bámult maga elé. Szemei lassanként kidüledtek és
el-elfordultak. Lélekzete megakadt és csuklani kezdett. Kezeit mellére
kapta és megtántorodott.
– Istók, – hörögte, – jőjj ide… Add a kezedet. Ne félj… Jobban fogj meg!
Az ördögbe, hát már ennyit sem tudsz?!… Mióta megvénültél, semmi
hasznodat sem veszem…
És egyszerre összeomolva, a földre rogyott s feje hátrahanyatlott a
székre. A csontfejű mester vállára akasztotta kaszáját, hátravetette
köpenyét és tovább indult. Itt elvégezte dolgát.
Kálozdy Benedek meghalt. Valósággal meghalt. Üveges, kimeredt szemei nem
látnak semmit és senkit. Tükörré lettek, melynek hiányzik világossága.
Csak két üveglencse, semmi több. Nem látják, mint viszik el mellőle
ájult leányát. Nem látják Istók arczán a megfoghatatlansággal való
reménytelen küzködést, midőn egyszerre lepi meg lelkét minden, de minden
elgondolni valója, s valamennyinek az a vége, hogy: semmik, semmik,
semmik vagyunk. Nem látják a cselédek összedugott fejeit, kiknek együgyü
elméjére bizonytalan homálylyal nehezedik ama hatalmas úr sejtése, ki
most az ő perlőjükkel perel. Nem látják Kurz doktort, ki régi ködös
emlékeiből igyekszik egymásután felidézni a rögtönös halálokat s végre
is csak abban állapodván meg, hogy contra vim mortis etc. meg van
győződve róla, hogy fején találta a szeget. Nem látják az élczes
asztalost, ki a halottak építőmesterének nevezi magát és módosan
kiugratott mérőjével széltében hosszában végigméregeti, mert neki
ezutánra épen csak akkora ház kell. Nem látják a süket Puliszkánét, ki
nagy nehezen belebujtatja urának meredt tagjait fekete atillájába és
selyem nyakkendőjén hosszú babrálás után csokrot köt.
[Illustration: Kálozdy Benedek meghalt.]
De hogyan is látnák?! Az üveges szemeket már lefogta Istók és súlyos
rézpénz-darabokat rakott rájok, hogy a világnak semmiféle komédiájára
föl ne nyíljanak többé. Azután fölemelte szépen, gyöngéden a merev
testet, karjain vitte be a képes szobába és tette le a nagy, szomorú
emelvényre csipkék és koszorúk közé, melyek kötése közben a kertész
kisértetektől borzadozott. Letette és csukló, félig elnyelt szavakkal
sóhajtott föl:
– Így, épen így vitt ő engem siheder koromban, mikor a dunaszögi
mészároslegények holtra vertek. De én csak föltámadtam aztán
halottaimból!…
A szegény mentor bezárkózott a prior-szobába, melynek falán egy nagy
térkép függött. Magyarország térképe. Azon tévedezett szomorú tekintete
keresztűl a Dunán, a Duna-Tisza közti sikságon, a Tisza vizén, a nagy
alföldön egész addig a kicsike kis pontig, hol az ő hite szerint a
Pallérossi Pallérok régi nemzetsége virágzott. Az egész távolság nem
volt több egy-két arasznál, mégis olyan mély bánattal sóhajtott föl:
– Csak messze vannak azok ide nagyon! És ki tudja, lesznek-e majd olyan
jók hozzám, mint az én mélyen tisztelt, néhai barátom volt?!
Még vármegyei esküdt korából maradt egy fekete atillája; az akkori divat