Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 14

A messze hírű fogadónak, melyben a vándor muzsa tanyát ütött, egyik kis
földszinti szobájában Hollaki Pető igazgató úr még számlálta az este
gazdag jövedelmét és éles, hegyes keselyü-körmeivel egyengette ki a
használatban meggyűrődött belépti jegyeket. Halommal állott előtte kis
asztalán a bankó s kicsiny arczára s kidülő szemeire olyan elégedett
mosoly fészkelte magát, a minő csak valaha fölkeresett egy, a
legmagasabb régiókban lakó és mindig éhes orvmadarat.
– Ördög és pokol, – rikácsolta magában – dicső, fennszárnyaló lelkű nép
ez a karámosi! Hetven, nyolczvan, nyolczvanegy, nyolcz… Mit akar
barátom? Mi járatban van itt éjnek éjtszakáján?
Miklós oly izgatott és durva gorombasággal szólalt meg a hozzá intézett
kérdésre, mely finom cselszövőhöz egyáltalában nem illett.
– A fizetésemet szeretném – mondá – a mi még kijár. Ma teli házunk volt.
Az igazgató hátradült székén is kifeszített mellel egy ideig némán
meresztette rá szemeit. Gondolatainak hadseregét ezalatt rendbeszedvén,
ekként verte vissza a rohamot:
– Miféle elhirtelenkedett és eszeveszett támadás ez, barátom? Egyetlen
ádáz csapással akar tönkrejuttatni?
– Semmi egyebet nem akarok, igazgató úr, mint azt a potom pénzt, a miért
megszolgáltam. Becsületbeli kötelezettségeim vannak, melyeket ki kell
elégítenem.
– Becsületbeliek? – kiáltott föl a direktor. – Jegyezze meg magának,
barátom, hogy a becsület mindenek előtt való ezen a nyomorult világon!
Jegyezze meg ezt és mondjon le követeléséről.
– Miféle követelésem lenne nekem! – mondá egyre türelmetlenebbül az
intrikus. Követelni csak itt követelhetek. Másutt tartozom, adós vagyok.
– Az is nagy kérdés, hogy kinek adós, barátom. Talán lelkes műbarátnak,
vagy valami köznapi léleknek? Mert ez mázsányi súlylyal esik a latba.
Bodóné nem sokra ment a csűrés-csavarás ritka művészetével. Miklós
fokosa dühösen dorombolt a poros padlón és felelete a lehető
legegyenesebb volt.
– Fizessen ki, direktor úr, rögtön, vagy itt hagyom a társulatot.
A keselyű fejében egy pillanat alatt átvonultak mindazok a darabok,
melyek előadásához intrikus nem kivántatik. A színirodalom jámborabb
fajtájú termékei fölött tartott szemléjének eredménye azonban nem
lehetett teljesen örvendetes, mert – miután a kassza-fiókban rejtegetett
pálinkás butykosból jót húzott s utána egynehányat a ragadozó madarak
hangján krákogott volna, – lehető kedélyes arczot öltve emelkedett föl
ültéből és tíz karmát Miklós két vállára nyugtatá.
– Fiatal barátom – szólalt meg minduntalan újra kezdett és egyre
érzékenyebb krákogás közt – önnek tapasztalatlan, ifjú lelkét az az
alattomos Babérosi galád összeesküvésbe keverte ellenem. Tudom, hogy
önnek tiszta öntudatát bűnsúly nem terheli s csupán lelkiismeretlen
embereknek szánandó áldozata. Hát mondja meg őszintén, nyilatkozzék
szíve mélyéből, mi ellen van alapos kifogása? Nem osztok-e önnek elég
szerepet? Nem vagyok-e atyja helyett atyja?
Az intrikus mérgesen csapott fegyverével az asztalra, melyen a
felhalmozott bankók és belépti jegyek reszketni kezdtek ijedtökben.
– Kifizet-e vagy nem? – kiáltá.
Nem volt semmi menedék. Hollaki úr még csak azt a legeslegutolsó
kétségbeesett kisérletet tette meg, (számítván a homályosan pislogó
gyertya szíves közreműködésére) hogy egy-két papiros-forint helyett
belépti jegyeket próbált Miklós markába csúsztatni. A hadicsel azonban
idejekorán felfedeztetvén s az intrikus nélkülözhetetlensége újabb és
újabb meghányás folytán sem vonathatván kétségbe, a direktor – hála a
karámosi közönség fennszárnyaló lelkületének! – potom tartozását végre
is nagy krákogás közt kénytelen volt teljesen kifizetni, miután a
butykosból nehányszor erőt merített hozzá és számtalanszor elmormogta:
– A múzsa és a lelkesedés ma már semmi! Valóban semmi! Hja, a múzsa és a
lelkesedés!
Miklós, a mint megkapta pénzét, izgatott, siető léptekkel indult
hazafelé. Ez az otthon egy visszataszító kis nedves, földes lyuk volt,
festett asztallal, roskatag nyoszolyával, zöld kályhával és oly nehéz,
sűrű párákkal, melyeket a gyertyavilág sohasem tudott egészen áttörni s
ennélfogva mindig úgy tetszett, mintha a szoba valami végetlen,
földalatti üreg lenne. De olcsó volt és ez a fődolog. Az asztalon kis
keretben állt Ilona színezett fényképe: fején korona, haja ziláltan
lebocsátva, arcza rútul kipirosítva és övében tőr. Kihívó pillantást
vetett az érkezőre; de az intrikusnak most sürgősebb dolga volt a
sóhajtozásnál. A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a
következő levél írásába fogott:
[Illustration: A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a
levél irásába fogott.]
Uram!
Már évek óta keresem önt; de mindig azt hallottam, hogy külföldön van s
nem állhatunk szembe egymással. A napokban elém hozta sorsa. Nekünk igen
nagy számadásunk van együtt. Jóllehet ön gazdag úr, én pedig koldus
komédiás vagyok, ön véghetetlen sokkal tartozik nekem: testvéremmel, kit
ha meg nem gyilkol… Igen, uram, ön gyilkolta meg őt és ha ezt nem teszi,
talán lett volna valaki elhárítani rólam a gonoszul agyarkodó sorsot,
mely hatalmába kerített. Még nem számoltunk érte; de a mi késik, nem
múlik. Előbb le akarom fizetni azt a nyomorult összeget, melyet az ön
erszényéből elkártyáztam a Griffben. Törlesztésére itt van az első
küldemény. Majd ha az egészet letisztázom, akkor számon kérem az én
követelésemet. Engem most máskép hínak, mint a hogy ön ismert s igazi
nevemet nem irhatom e sorok alá. De e levélből gondolom rám ismer s ha
van lelkiismerete, (az önhöz hasonló gazdag uraknál ép olyan kérdés,
mint a magamfajta nyomorultaknál) nem alszik sem az éjjel, sem a
következőn rózsás párnákon.
Szegi Miklós.
A levél itt elsietett, ott elmázolt betűkkel volt írva. Miklós nem
gondolt vele; beletette pénzét, összehajtogatta, bepecsételte és Kálozdy
Bélának czímezte Kálozdra. Azután kirugta maga alól a gyöngélkedő széket
és sétálni indult. Földalatti végetlen barlangját nagy és gyors
léptekkel méregette, hol felkapva, hol lecsüggesztve fejét. A királyné
sugaras szemei szakadatlanul követték útján és soká, soká csalogatták
magukhoz, míg végre meg bírták állítani. Lekönyökölt az asztalra és nem
ügyelve a rózsás óra rekedt hangú ketyegésére (mely mind hangosabban
figyelmeztette a megrabolt éjtszakára) egy darabig nézte a képet. Vad
hangok törtek fel kebeléből, vészes, rokonszenvet nem ébresztő sóhajok,
melyekben fájdalom és düh jutottak érthetetlen szóhoz, mint a sűrű erdőn
tévelygő szél sívása, mely annál hangosabb, minél tehetetlenebb. Egyszer
csak megint kezében volt a kesergő intrikusnak a toll s egy új lap telt
meg előtte új, kusza sorokkal.
Ilona kisasszony!
Mindig csak önre gondolok. Már elmult éjfél s még nem hasad a hajnal. Az
én silány életem fölött is elkongott már a rémséges óra; de isten tudja,
elkövetkezik-e rá valaha a nappal! Nevetni való gyerekség! Bizonyára
leghamarabb czélt érnék s legokosabban is tenném, ha egyszer-mindenkorra
besötétítenék mindent magam körül. Csak azt az egyetlen lánczot vagyok
gyáva eltépni, melylyel önhöz kapcsolt a végzet. Hallgasson meg, Ilona!
Írnom kell most önnek, mert ezelőtt egy-két pillanattal tettem valamit,
a miért egy szemerrel különbnek érzem magamat, mint máskor. Talán nem
találok megint, megint, megint… tizedikszer, századikszor süket fülekre.
Mindenki azt tartja, hogy ön szívtelen. Nem lehet az, nem lehet, mert
megszánt és megvigasztalt egy gonosztevőt. Ha gazságomban részvétet
érzett irántam, hogyan taszíthat el őrültségemben?! Ha tudná, milyen
határtalanul, vadul és őrülten szeretem önt! Nem akarok hazudni, tudom
és megmondom, hogy nem lesz boldog velem; de azt is tudom, a milyen
féktelen állat lakik bennem, hogy mással még kevésbbé lesz boldog.
Teletöltötte már ürömmel az én életem poharát a sors; ha önt elvesztem,
Ilona, ki fog csordulni. Esedezem, mindenre kérem, nyujtsa nekem a
kezét, legyen az enyim, mentsen meg, mert még jobban is elveszhetek,
mint a mennyire el vagyok. Követni fogom, mint a hű kutya. Önnek
szüksége van két védelmező karra. Én már úgyis tele vagyok harapással;
hadd marakodjam önért! Követelem, hogy legyen feleségemmé, mert része
van önnek is benne, hogy vérem ilyen eszeveszetten fölkorbácsoltatott.
Minek engedte magát megcsókolni a szinpadon; mért nem taszított el
magától? Minek mosolygott rám; miért nem kergetett el a küszöbéről?…
Itt kiesett kezéből a toll. El sem olvasta, mit írt, csak fogta és
összeszaggatta a papirost. Számtalan ilyenféle levelet írt már ő; az
egyiket elküldte, a másikat összetépte. Az eredmény csak annyi volt,
mintha valamennyit összetépte volna. Eloltotta gyertyáját s levetette
magát szegényes fekhelyére. Csontos, sovány, lázasan égő arczát
elrejtette és hosszú ideig mozdulatlanul maradt. Majd hánykolódni
kezdett és szemeinek meredt, vörös karikái fényleni látszottak a
sötétben. Felkönyökölt ágyán s száraz, ércztelen hangján morogta: –
Tetthez fogok; mihez, még nem tudom; de rá a földnek is remegni kell! –
Miután azonban a _Lear_ részint kívül esett szerepkörén, részint Hollaki
Pető dráma- és népszinmű-társulata által sohasem jutott előadásra, nem
igen volt kilátás rá, hogy ama földet remegtető tetthez hozzá fogjon
egyhamar. Már szobájának udvari ablakán becsillant a mécs gyönge világa,
melylyel a korán kelő Évi szolgáló tehenet fejni indult az istálló felé.
A két levél közül csak az egyik veszett kárba. A másikat idején megkapta
a kálozdi kastély fiatal ura. Épen tiszteletes Molnár Ábrahám úr volt
nála látogatóban s azt fejtegette előtte, hogy a megátalkodott fejű
parasztok ebben a sanyarú esztendőben sehogysem akarnak könyvet venni az
iskolás gyerekeiknek, pedig kétségbevonhatatlan igazság, hogy sem az
írás-olvasás tudományát, sem az igaz hazafiszellemet (mely kettőnek a
zsenge szívekben való megfészkeltetésére törekszik tulajdonképen az
iskola) az ujjából szopnia senkinek nem lehet. Béla sápadva olvasta a
levelet, melyből néhány rongyos bankó a padlatra hullott. Nem nyult
hozzájuk; némán intett Palkónak, hogy vegye föl s adja át a
tiszteletesnek: szerezzen könyveket rajta az iskolások számára. Azután
olyan mosolylyal bocsátotta el vendégét, melyről ő maga valósággal nem
tudott semmit, mint a hogy nem tud a kopár, hideg, fekete föld arról a
bágyadt sugárról, mely játszani tévedt föléje.
– Ez is, még ez is! – sóhajtotta Béla és hosszan függesztette szemeit a
kezében tartott levélre. Azt hittem, már idegen világban vagyok, s nem
ül többé sarkamban ama fiatalkori bolondság emléke. És ime, a hogy
eldobtam a kantárszárat, megint visszajutottam bűvkörömbe, melyben
táltosok, boszorkányok, kisértetek és hazajáró lelkek idézgetnek maguk
elé. Te is egy vagy e félig meghaltak és félig feltámadottak közül,
Mátyás! Kikivánkozol a sirodból, mert egyszerre eszedbe jutott, hogy
életedben még elfelejtettél valamit. Hadd nézzem csak, hol a pokolban is
kóborolsz? Ah, nem látom, nem tudom; de minek is lenne tudnom?! (a
postabélyegen olvashatatlan volt a helynév.) Tán egészen közelemben
jársz, mint a középkori bosszuálló lovagok, kik halálos ellenségük vára
alatt építettek gunyhót. Pihenj, szerencsétlen! Azt hiszed-e, hogy ha
véresen, szétzúzott fejjel, vagy átszúrt szívvel fekszel le koporsódba,
az én lelkem terhe elviselhetetlenebb lesz? Van még bor, czimbora is,
elég szép a világ. Vagy engem akarsz megölni s győztes kardoddal törni
magadnak utat a fertőből kifelé? Hát azt hiszed, hogy nekem valami
nagyon nehezemre esik meghalni?! Csak jőjj, jőjj! Addig is köszönöm
figyelmeztetésedet. Letelt a nehéz gyász ideje, mely kastélyom fölött
borongott s idején látom ajánlani magamat kisérteteimnek, kik szívesek
voltak megosztani velem magányomat. Isten veled bátyám, szegény,
megcsalatott vén bátyám, ki éjjelenkint oly durva szavakkal kértél tőlem
számot gyávaságomért, melylyel átkodat egy ártatlan főre sujtani
engedtem! Isten veled te édes, szép, feledhetetlen leánya a haboknak…
Nem, nem; ha rád gondolok, jobb vagyok. Fényes fekete fürteiddel
játszottak a holdsugarak s az ár ezerszer ragadott tőlem el és ezerszer
hozott vissza nekem. Szeretlek, szeretlek, szeretlek; de hagyj el engem,
mert ha látlak, csak nyomorult vergődésnek érzem azt, a mit az emberek
életnek neveznek. Isten veled, isten veled! Hadd éljek én a magam módja
szerint. Hadd nyittatom ki a kapukat czimboráimnak, hadd megyek közéjök!
Így tépelődött, merengett, őrjöngött e boldogtalan ember. Nem
tartozhatott ama szerencsés szerencsétlenek közé, kik hasznos munkában
keresik a «bus lelkek enyhe örömét.» Erős, nyugtalan, rajongó képzelete
olyan volt, mint a magas lobogó, mely szünet nélkül, éjjel-nappal száll,
libeg, reszket, forog; de örökké csak póznája körül, a szél járása
szerint és utat nem mutat senkinek.
Istók ott állt Béla ajtaja előtt és hallgatózott. Egy nagy elhatározás
bátor kivitelére készült. Ifjú gazdáját már jó ideje nagyon búsnak,
szórakozottnak, megérthetetlennek látta; de egy-két napja meg már épen
nem tudta, mit gondoljon felőle. Igaz, kosarat hozott haza Bogádról; de
mi egy kosár olyan embernek, ki a világot csaknem egyik végétől a
másikig bejárta?! A napokat magában, némán, embereket kerülve tölti!
Leveleit és hirlapjait csak épen, hogy fölszakitja s alig váltott
egy-két szót azzal az elhagyatott állapotban levő nevezetes emberrel is,
kit Bárándy Gáspár úr úgy mutatott be, mint egyenesen Kossuth-tól
érkezettet; a hogy reggel, puskával vállán, elindul, úgy tér vissza
déltájt és nincs rá eset, hogy csak egy árva foglyot hozna magával
valaha; ablakát este kinyittatja és órákig bámul a sötétbe szótlanul; a
kis Pirók harmonikáját, melyen egész éjfélig gyönyörü nótákat tudott
muzsikálni, harmadnapja összetörette; Hazafit, ki pompás ajánlatokat
tett neki a gabonájára, meg sem hallgatta, hanem nyitva tartja a
granáriumát, és a mennyi éhen haló koldus három vármegyéből
összeverődik, az itt mind ingyen életet kap s a hogy hálálkodni akarnak,
úgy leszidja őket, hogy annak van jó dolga, a ki – tele zsákjával vállán
– hamarább odább állhat. Uram fia, ha meggondolja, minő hét vármegyére
szóló gavallér, széptevő, verekedő volt ilyen korában az ő mélyen
tisztelt barátja! Nem, ilyen csodálatos, észszel fölérhetetlen állapotba
nem kerülhetett ő egyetlen kosár miatt, mikor az egész házasság inkább
csak becsületbeli dolog lett volna.
Az oknak mélyebben kell rejtőznie valahol. Istók nem állapodott meg
egyszerre benne, hanem elülről-hátulról bölcsen megfontolgatott mindent,
mig hosszas küzködés után megért benne a gondolat, hogy: Béla
filozófiájában kell valami hibának lenni. Ez ugyan jóformán semmi az ő
megszámlálhatatlan tökéletességei mellett, (különösen a logikája, az
valami utolérhetetlen!) hanem hát mégis csak egy kicsike kis hiányosság.
Nem tehetett róla a mentor, de sárga, ránczos arczán egy rövid, titkolt
mosoly futott át erre a gondolatra. E mosoly azt jelentette: ime
kiderült, hogy mégis jó az öreg a háznál.
Ettől kezdve szakadatlanul azon törte fejét, mikép adhatná
legilledelmesebben és czélravezetőbben értésére, hogy ő – noha már
nyugalomba van helyezve – a legkészebb szivvel bocsátja Béla
rendelkezésére életfilozofiáját. Hisz akárhányszor megesik, hogy egy-egy
régi penzionátus katonatisztet szolgálatra szólitanak. Utoljára abban a
tervben állapodott meg, hogy úgy fogja mondanivalóit Béla elé
terjeszteni, mintha ő mostanában egy uj könyvet olvasott volna «a
bánatos lélekről,» melynek ismeretlen autora tulajdonképen az ő álarcza
lesz. Istók ugyan mostanában semmiféle könyvet nem olvasott s így olyat
sem, mely a bánatos lélekről szól; de ha valahol, úgy e
jézsuita-épületben, tán meg vannak engedve a jó czélhoz vezető, bár nem
egészen kifogástalan eszközök is.
Ez elhatározásának kivitelére sompolygott Béla ajtaja elé a mentor, ki
önfeláldozólag ki akart lépni nyugalmas helyzetéből kedvencze érdekében.
Barna bársony mellénye alatt, melyen mind szürkévé kopott az arany
sujtás, (Bencze parádézott még benne jurátus korában!) nagyot talált
dobbanni a szive és egy perczre megállt. Elgondolkodott:
– Mégis csak hazugság az, a mihez fogni akarok. Egyébiránt, ha
meggondolom a dolgot, nem vagyok-e én filozófus, nem vagyok-e névtelen
és nincsen-e egész könyv a fejemben?! Eszerint pedig nem lesz hazugság,
a mihez folyamodom. Hogy is akarom csak kezdeni? Igen, ilyenformán: Ha
látom ezt a sok könyvet itt szobádban szerteszét heverni, Béla,
mindannyiszor megszáll elmaradottságomnak nyomasztó érzete. A minapában
azonban nekem is került egy gyönyörü könyv a kezembe. Egy kitünő,
hasonlithatatlan könyv, Béla! Szerzőjére már nem emlékszem, (csak el ne
pirulnék e pontnál! de czime az volt: «Bánatos lelkek vigasztaló
kalauza.» Ha megengednéd…
Valami zaj szakította félbe a monológot. Belülről jött, pedig Béla
egyedül volt. Istók hallgatózott. Kaczagás, valóságos kaczagás volt.
Hála istennek! Eszerint talán az ismeretlen auktor közremüködése nélkül
is jóra fordul minden baj. A nyugalmazott filozóf visszatért a
prior-szobába és megkönnyült lélekkel gyujtott pipára.

XIV. FEJEZET. Arany ifjúság.
A karámos-vidéki arany fiatalság főhadiszállása a Fekete Sas volt,
melynek vendéglőse a legcsinosabb szobaleányokat tartotta, elzárt
kártyázó helyiségeket rendezett be, kávéházában és éttermében különös
tekintettel volt a nemes ifjuságra s mindezeken felül szigorú
alkotmányos érzést tanusitott a Schmerling-provizórium e napjaiban, mély
megvetéssel szólván a vármegye urainak mostani paródiáiról, kik –
azonfelül, hogy az alispánt Mutuszkának, a főbirákat Nikacseknek,
Putzelbergernek és Wolframnak hivták – a Steiner-kávéházba jártak,
miután ott a fekete kávé s tekejáték egy krajczárral olcsóbb volt és
hazaellenes ujságok is valának olvashatók. Durák Péter, a «fekete
sasos», tisztán a magyar nemesi elemre, az ügyvédi karra s a hazafiasabb
kereskedőkre támaszkodott és szerencsésnek érezte magát, hogy Vincze
bácsinak hitelezhetett, ki mindennap megveregette a vállát és sohasem
fizetett.
Vincze bácsi volt az arany fiatalság ama tiszteletreméltó, vidám
társaságának korelnöke, melynek törzse Karámoson lakott ugyan, de
tagjainak legnagyobb száma vidéki volt. Vincze bácsi nem titkolta korát,
s mikor a Kálozdról érkezett uj tagot félszázados vörös mellényére
ölelte, csak úgy áradt belőle a visszaemlékezés Benedek urra.
– Ide közénk, Béla! Ugyan soká várakoztattál magadra; de tudtuk, hogy
benned van a jó vér! Tudtuk, hogy előbb-utóbb miközénk kerülsz. Szegény
Bencze pajtás, mintha csak téged látnálak az öcsédben! Nem volt az
öregnél a világon jobb czimbora, fiuk! Csakhogy persze a maga idejében.
Sugár, nyalka legény volt. Nem, nem született olyan igazi magyar mulató
ficzkó azóta sem! Jobb idők is voltak azok a mostaniaknál! Tudja isten,
mintha még éjtszaka is sürübben járt volna akkor, hogy az ember kedvére
kimulathassa magát. De ki is mulattuk, már az igaz. Hol én vendégeltem
meg a czimborákat…
– Az is igaz, Vincze bácsi? – vágott közbe a kötekedő Gencsy Laczi, mig
Durák Péter ur és a pinczér Muki markukba nevettek a háttérben.
– Fogd be a szádat, öcsém, ha okos ember beszél! – utasitotta rendre az
akadékoskodót a dicsekedő vén legény, mialatt Bélát folytonosan oda
szorítva tartotta a vörös mellényhez. Hol én vendégeltem meg a
czimborákat, a mint mondom, hol Bencze. Mikor aztán reggelenkint végig
mentünk sarkantyus csizmánkban az utczán, nem volt ablak, a melyik ki ne
nyilt volna utánunk. De azt mondom ám fiuk, – folytatá, – hogy egyetlen
egy sem. Azt hiszem, annak a két legénynek a világon sehol sem lehetett
volna párját találni. Ha Bencze kipödörte kaczkiás bajszát, ahhoz
fogható csakugyan nem volt.
– Még a bátyámé sem? – tudakolta Gencsy Laczi.
– Mi közöd hozzá? – förmedt rá Vincze ur s az elérzékenyedés bizonyos
árnyalatát vegyítve hangjába, a szokottnál még sokkal rekedtebben
folytatta: – Ime, annak a páratlan czimborának mai napon megjelent
közöttünk öcscse és örököse! Nézzetek ide, méltatlan-e ő hozzá, kinek
emlékezete megmarad közöttünk, mig a világ világ lesz. Punktum. Ide a
kezedet, öcsém! Én kivettem belőled a részemet, most itt van, netek.
És ezzel Béla, megszabadulván a félszázados vörös mellénytől, közprédára
bocsáttatott. Egyik karból a másikba, egyik szivről a másikra került. A
kávéház füstös levegője harsogott az üdvözlő kiabálásoktól. Gál Andris,
ki együgyü tréfáiról és mindennek hitelt adó bárgyuságáról volt hires,
mikor nyakába borult, mély részvéttel kérdezte tőle: vajjon igaz-e, hogy
legközelebb megérkezett párizsi felesége? Vizaknai Gyuri, ki nem érezte
magát egészen ártatlannak a hir költésében, mely ez alkalommal Bélának
tudomására hozatott, harsány hangon a leghazugabb koholmánynak nevezte
az egészet és hitvány szószátyárnak azt, a ki Andrist felültette vele. A
jó lelkü fiu szájtátva és szemmeresztve bámult rá s a legszomorubb
gondolatok szállták meg emlékezőtehetsége felől, miután eddig neki még
mindig úgy tetszett, mintha épen Gyuri beszélte volna a dolgot. Magába
is maradt mélyedve sokáig, mig körülötte folyt az üdvözlés, ölelkezés,
lelkesedés. Nyakába estek Bélanak egymásután: Dacsó Artur, kinek
legszebb lovai, legpompásabb fegyverei és legjobb legénykonyhája volt a
vármegyén s uri szenvedélyei közt hires volt fogadási dühe; a kötekedő
Gencsy Laczi, kiről senki sem tudta hol lakik és miből él; Fekete Miska,
ki örökké valami uj masinán törte a fejét s legközelebb talált ki egy
sajátságos gyufacsaptatót, melynél azonban a legéberebb vigyázatra volt
szükség, hogy az illetőnek ujját is el ne csapja. Voltak még egynéhányan
ezeken kivül; az egyik hires széptevő, a másik hires ivó, a harmadik
hires kártyás; de mindegyik belekontárkodott a másik mesterségébe. Csak
imént keltek föl a teritett asztal mellől s tették át az ülést a
kávéházba; valamennyinek a fejében volt még a neszmélyi. Lármáztak,
ujjongtak; csak az asztal végén a két «türt tag» viselte némi
illedelemmel magát. Az egyik Mátéfi Rudi volt, Bélának szegről-végről
atyjafia. Ez nemcsak testileg, hanem vagyonilag is egész eltünően sovány
fiatal ember – utolsó sarja egy régi, elszegényedett családnak – ügyvéd
mellett irnokoskodott Karámoson, minden mellékes foglalkozás nélkül, ha
csak saját csizmáinak reggelenkinti kitisztogatását nem akarjuk annak
nevezni. A társaságot azonban, melyhez születésénél fogva tartozott,
naponkint fölkereste s ruházatának kopottságát azzal akarta jóvá tenni,
hogy mindig volt rajta valami feltünő darab; majd övig érő aranyos
nyakkendőt kötött, majd zászlónak is beillő darutollat tűzött lyukas
kalapja mellé, majd csizmájának bojtjai a sarkát verdesték. Ő volt az
egyik «türt». A másik Bélának iskolatársa volt: Bige Géza, valami
vándor-ujság-szerkesztőféle, ki nemrég költözött ide Rábavárról és
hallatlanul befonván az idevaló könyvnyomtatót, meginditotta a _Karámosi
hiradó_-t. Ezek is megkötötték, vagy felujitották mindaketten – noha
általános lenézés között – Bélával a barátságot s a szerkesztő nem
mulasztotta el lapja legutolsó számának egy, zsebéből előhuzott
tiszteletpéldányával kedveskedni.
Az általános örömben Vincze bácsi csibukja mögül sietett kiadni Mukinak
a rendeletet, (egy nagy fülü, csámpás pinczér, ki tükrös kabátjában
pompásan odaillenék egy hollandi képre), hogy a legeslegfinomabb
somlaiból hozzon fel.
– Ne olvasd, hány üveggel, – mondá rekedt méltóságával, – csak hozz, a
mennyi a kezedbe akad. Abból hozz, a melyikről többször mondtam, hogy
nincs párja a világon. Lódulj Muki és hozd, a mit mondtam. De valahogy
meg ne találd olvasni. Mert olyan gavallérok nem igen vannak, de
nincsenek is messze földön, mint mi vagyunk. Ezt tudd meg, Muki.
Muki azonban nem lévén teljesen fölvilágositva az iránt, hogy a páratlan
gavallérok közül ki fogja az olvasatlan legfinomabb somlait megfizetni,
egy kis ideig tétovázott.
– Mégis itt ácsorogsz? – rivallt rá Vincze. Nem tudod, milyen nagy nap
van ma? Nem tudod-e, hogy az én Bencze barátom föltámadott halottaiból
és egy olyan gavallér érkezett közénk, a milyen még nem volt és a ki
mindent az utolsó krajczárig… Nem, nem, fiúk, ma meg kell engednetek,
hogy minden az én… Hát mégis itt hallgatózol, Muki? Ebben a
szempillantásban eltakarodj innét!
A somlai megérkezett s Vincze bácsi – teljesen megelégedve magával, hogy
a gavallérságnak is sikerült eleget tennie, és kibuvó ajtókról is kellő
számmal gondoskodott, – olyan felköszöntést rögtönzött hirtelenében az
egész társaságra, de főleg a legfiatalabb, bár érdemekben épen nem
utolsó tagra, hogy csakugyan párját kellett keresni. Az ismeretlenek
összeismerkedtek, az ismerősök megbarátkoztak s a barátok
összeölelkeztek, szóval a legjobb kedvben volt mindenki, mikor az
asztalvégen magasba emelkedett a «türt» vándorszerkesztő közepén
szétugratott hajéke, melynek gazdája némi torokköszörülés után így
kezdett szólani:
– Azt hiszem, uraim, sőt egész valómból meg vagyok győződve róla, hogy a
mai szép napot nem fejezhetjük be méltóbban, mint ha most…
– Ki beszél itt befejezésről? – kiáltott közbe Gencsy Laczi, kinek
szemei már jócskán csillogtak s kellő önérzettel tekintettek szét a
társaságon, ha ugyan valami hozzá méltó ellenfél magáévá tenné az imént
hangoztatott véleményt, mert azzal a mihasznával csak nem ereszkedhetik
szóvitába. Miután azonban a csak félig kidobott eszmét senki nem fogta
föl, haragosan morogta maga elé: – Mivelhogy már mi nekünk most nincsen
sem nap, sem éjszaka!
– Bocsánatot kérek, – folytatta Bige, – ha nem egészen szabatosan
fejeztem ki magamat. Meggyőződésem az, hogy ha ifjui sziv dobog
ereinkben, vagy akarom mondani ifjui ér dobog sziveinkben, mely minden
szépért és nemesért hevületbe tör; (Vincze bácsi nagy, kövér tenyerével
veregetni kezdte a vörös mellényt,) ha van hatalma fölöttünk a tündöklő
szemek bájos mosolyának… Uraim, méltóztatnak megengedni, hogy
folytassam? (A lárma és türelmetlenség nem csöndesül; Gál Andris szép
lassan kihuzza a széket szónok alul.) Mert ha nem, úgy egyszerü
szavammal felhivom önöket, hogy együtt maradván az egész szép koszoru,
siessünk föl az emeletre a szinházba, hol Muskotai Györgyike k. a.
jutalmára a halhatatlan Schillernek _Ármány és szerelem_ czimű
szomorújátéka adatik.
Vincze bácsi azonban, ki épen egy palaczk halandó schillernek járt a
végére, nagy zajjal adta ki a jelszót, hogy innen egy tapodtat sem
mozdulnak. Gencsy Laczi találóan magyarázta el, hogy miután nekik e nagy
napon (ölelj meg, Béla!) nincsen sem éjjelök, sem nappaluk, eszerint
estéjük sincs, minélfogva szinház ő rájok nézve ma nem létezik, ámbár
igen jól esnék neki, ha Muskotai Györgyike, Falvay Piroska és főként a
szépséges szép Ilona kisasszonyok a társaságot megtisztelnék. Mindenki
maradni akart s Vincze bácsi kétesnél kétesebb kifejezésekkel küldözte
le ujra meg ujra a pinczébe Mukit. Az Andris sikerült tréfája folytán
pórul járt szerkesztő balesete rendkivüli derültséget okozván, csak
fokozta a maradó kedvet. Együtt maradtak hát mind; csupán csak Dacsó
Artur tünt el egy rövid órára, miután ő – mint Vizaknai Gyuri
mindenkinek hiresztelte – a mai estére egy, két vagy háromszáz pengős
karpereczet vett, melyet egy fehérbe öltözött kis leány fog a
jutalmazottnak átnyujtani a karámosi műszerető közönség nevében.
Időközben megérkezett a társasághoz Tuzok Szaniszló, a hires vadász is,
lábszáraknak nevezett oszlopaival, bajusznak nevezett tüskebokraival,
fogaknak nevezett agyaraival, zekének nevezett köpönyegjével és a
Kóficznak nevezett czigányprimással. A mint a vonó rikatni kezdte a
hurokat, a kedv mindig magasabb hullámokba csapott; Vincze bácsi
homályos kifejezésekkel pezsgőt rendelt; Artur visszaérkezett s az
általános ostromban szokott nagyuri nyugalmát tetette ugyan, de igazában
szólni sem tudott az elragadtatástól; talán mondnom sem kell, hogy a
vigasság reggelig tartott. A jókedv emez itélőszéke elibe sokan
megidéztettek: a város és vidék szép asszonyai s leányai, különösen a
múzsa ama szegény vándor gyermekei, kik az emberszólástól besározva
kapják koszoruikat; kiknek hivatását csak szép arczukban keresik s
mosolyukat mindenki külön követeli magának; kik védő nélkül keltek
kalandos utjokra s egy-egy szál hervatag babérlevélért sok-sok virágot
kell elhullatniok; kik mind fölfelé indultak és gyakran lefelé mennek;
kiket a világ szemei elől, a lámpák fényétől kis kamaráikba és szük
koporsóikba kisér a festett arcz átka. Bélát megismertették