Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 03

bámulni kezdte a mennyezet primitiv bokrétáit. A mendikás, iszonyuan
rágva a csutorát és szavakat egyaránt, folytatta akadozó beszédét:
– Igenis, könyörgöm alássan. Én jól tudom, hogy papi embernek kétszer is
meg kell gondolnia, a mit a száján kiereszt, mert nem játszhatik a
szavával. Én pedig már annyi, mintha az volnék. Igenis, könyörgöm
alássan. És szent igéretet tettem neki.
– Miféle igéretet?
– Szent igéretet. Mert egy papnénak csakugyan jó sora van a világon.
Csak annyit akarok mondani, hogy én már kezet adtam rá és a kisasszony
is kezet adott. Csupán csak azért mondom, hogy mintha sírni láttam
volna. Lehet, hogy csalódom, Kálozdy úr; de bizonyosan láttam könyeket a
szemében. Igenis, könyörgöm alássan. Jól tudom én, hogy Mari kisasszony
csak szegény ember leánya és egy szegény ördög mátkája. Mert már annyi,
mintha az lenne. Kálozdy úr pedig világi javakkal és tisztességgel bőven
megáldatott ifjú ember. Hanem azért egész éjjel csak elvihette volna egy
fordulóra szegényt és velünk is jöhetett volna haza annak rendje
szerint. Valóságos könyek voltak azok! Mert a megaláztatás, könyörgöm
alássan, nem esik jól a szegény embernek.
A mendikás nagy köhögés és fuldoklás közt ugyan, de éles szeme és bátor
nyelve fölött való teljes megelégedéssel végezte mondókáját. Az
elmondottak után azonban csakhamar kiesett ünnepi hangulatából s fennen
hangoztatott szegény-emberes büszkeségét a faképnél hagyva, Bélától, ki
még mindig a mennyezet virágaiban gyönyörködött, még egy pipára valót
kért abból a hitványabbik fajta kálozdi dohányból.
– Igen alássan köszönöm. Fölséges. Ne tessék haragudni érette, a mit
mondtam, Kálozdy úr. Nagyon nyomta a szívemet. És ha valami
tiszteletlent mondtam volna, könyörgöm alássan, tessék elfelejteni. Egy
kis borocskát is ittam az éjjel; a Sállya Andris tegnap pénzt kapott
hazulról. Most pedig megyek a Spitzer gyerekeket tanítani.
Az alázatos mendikás megindult szellős öltözetében a csikorgó, tiszta
téli reggelen a Lila-korcsmárosék felé, a kiknek két vásott kölykét
oktatgatta minden reggel, fölötte lelkiismeretesen és jutányosan. A
város végén laktak. A mint átbaktatott a nagy, kisvárosi térségeken és
girbe-gurba utczákon, a jégcsapos háztetők és zuzmarás fák alatt, a téli
ezüstös köd bármily sűrű volt körülötte, átcsillogott azon a kelő nap
nagy, vörös karikája. Ez a vörös karika, mely a meleget, fényt, örömet
és tisztességet jelentette, folyton folyvást átcsillogott a pihenéstelen
munkának, a küzdésnek, a nyomornak, a hidegnek azon a ködén, melynek
sűrűjében e szegény, alázatos lelkű, iparkodó ficzkó életehajójának
vitorláit kifeszítette. Amaz előkelő ifjú is, – ki azalatt, míg Gida a
két vásott zsidógyerek fürtjeit ránczigálja, egy kényelmes divánon bámul
maga elé, – az az ifjú is ködben feszítette ki vitorláit; de a napot nem
látta semerre. Ahogy a mendikás betette maga után az ajtót, egyre
hevesebb izgalom vesz erőt Bélán. Föl-fölugrik, meg ujra ledől;
nyakkendőjét letépi és elhajítja. Érzi, mint tódul a vér sebes
rohanással reszkető agyára, mint nyargal föl s alá kiduzzadó ereiben,
mint borítja el szemeit, mint kényszeríti kezeit, hogy kulcsolódjanak
össze, mint borít mindent zűrzavarba körülötte, melyben becsület és
alávalóság, élet és hervadás, hűség és szószegés, szűz vágy és mohó
éhség, fájdalom és elkeseredés nem voltak többé egymástól
megkülönböztethetők. Benn volt e zűrzavarban Mari két tiszta, égi könye
ép úgy, mint két élveteg, piros ajka. Mintha azok a könyek és ezek az
ajkak azt kérdezték volna tőle: mondd meg nekünk, nem férnek-e el egy
hajlékban a győzelem és megaláztatás, a féreg és a gyöngy? Az éjjeli
zene visszhangja vette körül. Hangzott jobbról, balról, mindenünnen; hol
álmatagon, elhalólag, mint a sziklai ér suttogása, hol feljajdulva meg
felkaczagva, mint a hazátlan szél. Pokoli sípok, trombiták, hegedük
zenéje volt ez, lázítva minden ellen, a mi csöndes boldogságot alapít.
Mintha ugyanaz lenne, a mit az éjjel hallott, és mégis egészen más. A mi
az éjjel örömnek tetszett, az most panaszkodva nyög; a mi szilaj kedvre
gyujtott, most visszatarthatlanul nyomul a szív felé, hogy megszakítsa
azt. És a kit e rejtelmes hullámok sötét karjaikon ringatnak körülötte,
milyen szép a leány és milyen oktalan ő! Nem, Béla nem gondolkodik a
jövendőn. Már kezében a kormánylapát, hogy elhajítsa. Egy franczia
királyról tartotta fenn az aprólékos udvari monda, hogy mikor ágyán
hánykódva, a báli zene visszhangját hallá, bedugta füleit, mert ama
titokteljes hangokról azt tartotta, hogy az ördög suttogása. Béla nem
követte e példát. Meghallgatta az ördögöt, ki ekképen beszélt: – Bolond,
a ki eltiporja a rózsát, melyet gomblyukába tűzhetne. Bolond, a ki
irtózik az ágytól, mert rossz álma lehet benne. A holnapra gondoljon az,
a kinek ma sincs mit ennie. Sohasem lehettek egymáséi? Mit tesz ez? Te
elég gazdag vagy, ő elég ifjú, hogy felejtsetek, a mikor szükség lesz
rá. Az új szerető a legjobb vigasztaló a világon. Ugyan minek borzadsz
úgy össze? Hiszen még kérdés, ha lesz-e szükség feledésre és új
szeretőre? A sors bolond kerekének csak egyetlen egyet kell fordulnia,
hogy porrá gázolja azt, a mi utatokban áll. Aztán isten nevében legyetek
boldogok mindörökre! – Így az ördög. Béla meghallgatta és eldobta a
kormánylapátot.
[Illustration: Még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta
kálozdi dohányból.]
A határozás, ha még olyan rossz is, mindig lecsöndesít. Béla asztalához
ült és levélbe kezdett. Magános óráiban költő is volt, nem ment neki
nehezen. A szavak, melyek a papirra kerültek, csak szerető szívből
fakadhattak; de csak bűnös kéz irhatta azokat le, bűnös ajk beszélhette
el. Az ifjú hév legforróbb hangjait találta meg; a zajló érzelmek a
legelragadóbb meggondolatlanságban nyilatkoztak; a szerelem föllelte
csodálatos ékesszólását. Mintha a toll a képzeletnek mélységeket és
magasságokat bejáró szárnyából lett volna tépve. Csak a becsületes
igéret egyszerű szavai hiányoztak e lángoló sorokból. Mily nevetségessé
törpült e nyilatkozat mellett a szegény mendikás együgyü vallomása; de
ebből hiányzott mégis a kéz, mely becsülettel nyujtatik ki a másik után;
hiányzott a szó, hogy: visszajövök én még ide, vagy: nem távozom én
innen sohasem.
Béla bepecsételte a levelet és betette a «Karthauzi» lapjai közé, melyet
olvasni küldött Marinak. A napot kószálva töltötte. Egy órára
betekintett a kollégiumba; de Birkás Péter úr akadozó leczkéje az
örökösödési jogról nem birt rá elég vonzerővel, hogy ott marassza.
Kóborgott a sziget fagyos, havas utain. Kedvezett neki a szerencse. Hogy
este hazatért és a kisasszony után kérdezősködött, (kissé fátyolozott és
bátortalan hangon) Mari épen egyedül volt. A lány megérezte jöttét és
varrásáról nem mert föltekinteni. Sápadt volt. Bélának sem jött szava s
némán ült le mellé. A professzor úr kis galambja nem mert ránézni. Béla
megfogta kezét; Mari nem vonta vissza s ölébe ejtette munkáját, Béla
átkarolta vállait; Mari nem húzódott félre. Béla megcsókolta; Mari nem
ellenezte. A téli égen tisztán ragyogtak künn a csillagok; de senki sem
láthatta, mi van megirva bennök.
Ily rossz sejtelemmel, némán és szomoruan kezdődött e szerelem. Mintha
csak vigasztalni akarták volna egymást valami nagy csapás gyászában. De
a mint benn voltak már a szerelemben s megszüntek gondolkodni
viszonyukról, rajtok is erőt vett amaz önfeledtség, mely épen oly
kevéssé vár valamit, mint a mennyire nem fél semmitől. A köd, mely az
első napokban rájok nehezült, (csalva őket s játszva velök, hogy
csakugyan egymás keblén pihennek-e?) oszladozni kezdett s édes
gyönyörűséggel szokták meg, hogy egy a más oldalán lássa magát. Béla
lelkét valamivel hosszabb ideig tartotta beburkolva az; de az ifjú
általán mélább kedélyű, feketébb vérű volt. Megható vala az ártatlan
vidámság, mely Marit aranyos hálójába keríté. Csodálatos; most, hogy
megtalálta zárját, kalitját, ép olyan vígan csicsergett, mint a madár,
mely megszabadul rácsai közül. A várbeli leczkéken ismét a régi
figyelmes és hálás tanítvány lett; csak a tandíj fizetésében szívesebb.
Száz csókot kapott az öreg úr mindennap. Mintha csak elgondolta volna
Mari, hogy már most e piros ajkak nemcsak atyjáé; legyenek legalább dús
kárpótlással iránta. Minek beszéljem el hosszan e szerelem mesefüzérét?
Mindenki ismeri e történeteket, mindenki keresztülment rajtok, mindenki
mosolyog felettök, mindenki visszaóhajtja és mindenki megkönyezi őket.
Hol szent legendák, hol egyek a száz közül; de mindig ugyanazon
apróságok. Béla és Mari is átélték e történeteket. Volt meséjök a
megszárított rózsabimbóról, a _Karthauzi_-nak egy bizonyos lapjáról, egy
esti csónakázásról a holdvilágította Dunán, a majálisról a szőlőhegyen,
az emberek kinevetett suttogásairól, egy észrevétlen csókról hajdan egy
betegágy felett, a rejtegetett fájdalomról egy titokteljes gyűrű miatt,
(Pedig édes anyádé volt ugye? Szegény anyád, ha élne!) a
megmagyarázhatatlan és hosszú félelemről. (Pedig mi okunk volt rá?) Mert
a szerelmesek vallomása egyszerre leejti a függönyt szíveik egyedül
viselt örömeinek és régen-régen rejtegetett fájdalmainak titkos
panorámája előtt. Nézd, nézd; szenvedjük át, örüljünk rajta még egyszer
s ujra és végét nem érve, együtt. Hosszan tartottak csodás napjaik,
midőn egyszerre van az égen a nap tüzes sugaraival és a hold ábrándos
fátyolával. Csupa arany és ezüst minden körülöttük. Kézben kéz járták e
mesés világítású tájakat, szíven szív pihentek a legédesebb nyughelyen;
és siettek az elérhetetlen lidérczek után. Boldogságuk kétszeresen édes
volt, mert titkos. Azt hitték, csak ketten tudják. A mendikás már
otthagyta Dunaszöget. Hogy, hogy nem, az anyjától (ki szegény
csizmadiáné volt valamerre) kicsalta egyetlen kincsét: egy pár kis arany
függőt. Azt hitte, nem illenék úgy távoznia, hogy mátkájának (mert már
annyi, mintha az volna) valami emléket ne hagyjon. Az is családi ékszer,
a mit neki szánt; öregszülejéről szállt az anyjára. Indulása előtti nap
kinálta meg vele Marit; de a lány nem fogadta el. A visszautasítás nem
törte meg hitében Gidát. Míg a függőket papirosba takargatta, ezer okkal
mentette magában jövendőbelije szerénységét s kissé rossz kedvvel ugyan,
de szívében a jövő papság, feleség iránt megtörhetetlen bizodalommal
telepedett meg azon a gadóczi hetivásáros kocsin, melylyel hosszas
húzás-halasztás után megalkudott. Mari, ki tudtán kívül volt annyi,
mintha már mátkája lenne Gidának, szívesen bucsuzott el tőle s nem
feledte lelkére kötni, hogyha bejön, el ne mulassza fölkeresni őket.
Épen ilyen rengeteg tudatlanságban volt a dolgok állása iránt a
nagytiszteletű úr, kiben a csókok megsokszorozódása semmi gyanút nem
ébresztett. Nem tudta, mi háborgatta gyermekének szívét, mikor
legelőször fordult hozzá kérésével; nem tudta, kicsoda az, a kinek
kedveért Mari minél fényesebbnek és tökéletesebbnek óhajtja lelkét. És
mesélt, mosolygott tovább. Örzse asszony sem foghatta meg, minő csoda
által lett Mari a «rest szűzből» egyszerre szorgalmas Mártává. Csupán
csak Matyinak volt biztos tudomása a dologról. Egy szerencsétlen délután
a kerti lak ablaka mindent elárult neki. Haragos képpel tört a
szerelmesekre s aznap este a Griffben Filkó Miska azt a gyanuját fejezte
ki barátjának, Hetes Pálnak, hogy Matyi valami módon hozzáfért az apja
kulcsaihoz. Az ég hallotta fogadását, hogy úgy szolgáljon neki a
szerencse, a mint halandó ember tőle valamit megtud. Így állván a dolog,
valóban csodálatos volt a következő levél, melyet Béla legbelső fiókjába
zárt:
Öcsém, Béla!
Vedd jól az eszedbe a mit irok, mert nincs kedvem falra borsót hányni.
Husvétkor volt ittkünn egy legátus tőletek; valami Zsályának vagy minek
hítták. Azt mondja Istók, hogy a prédikácziójába mind a két ünnepen
belesült, hanem a gyomra feneketlen volt. Ivott mint a kefekötő. De neki
is biztattam, úgy, hogy mind a két délután részegen ment föl a papszékbe
és ha megszorítják, nem igen tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy
leány? Ettől az ipsétől hallottam, hogy a gazdád leányával szerelembe
keveredtél. Isten őrizz, hogy barátot akarjak nevelni belőled. Magam sem
voltam különb fiatal koromban és most is azt mondom, hogy az az élet
mindig megérte ezt a köszvényt, a mi most nyomorgat. Istók is azt
erősíti. Hanem csak azt akarom mondani, hogy eszeden légy. És még azt is
mondom hozzá, hogy úgy intézd a dolgodat, hogy a haszontalankodásaid
Ágnesnek a fülébe ne jussanak, mert ha ennek a leánynak egy hajaszála
meggörbül miattad, akkor az öreg atyaúristen legyen neked irgalmas.
Jobb, hogy most mindjárt beszerezd a koldus-tarisznyát és vesd a
válladra. Mert annyit mondhatok, hogy miattam ugyan elmehetsz koldulni
és koplalhatsz a mennyit tetszik. Nekem ugyan nem látod egy árva
fityingemet sem. Különben kivánom, hogy ezen soraim friss egészségben
találjanak. Igaz, mióta az eszemet tudom, olyan nyomoruságos termést nem
értem, a milyen az idén lesz. A rozs sok, ha egy arasz. Servus.
Kálozdy Benedek s. k.
A levél, mely egy nagy árkus papirosra volt írva és kívül össze-vissza
csöpögetve spanyolviaszszal; ürömcsepp gyanánt hullott Béla idilli
örömeinek habzó kelyhébe. Gorombán ragadta vállon, hogy ébredjen föl,
mert álmában a sors nehéz bilincseket kovácsol neki. Nem hallja-e a
kalapácsütéseket? Béla hallotta. És törülgetni kezdte szemeiből az
álmot: kerülte Marit. A kis kék szalag, melylyel a fényes hollófürtök
össze voltak kötve, sokszor röpködött az udvaron és hívta őt; s Béla a
hátulsó kapun osont ki. Ő kapta meg az első bimbót a kertből, (még Gida
kötözte be őszszel a fáját) de oly sokára köszönte meg! Nem egyszer
lázadtak fel érzései a kényszeröltöny ellen és összeszaggatták ezt.
Ilyenkor édes szemrehányással simogatta homlokáról a felhőket Mari és
tudakozódott baja felől. Most ez volt a baja, máskor az, harmadszor
amaz. Oh minő utálatos szerep! A lány, szegény, vigasztalgatta magát, a
mint tudta. Nem egyszer hallotta, hogy a költőknek vannak névtelen
fájdalmaik. Ilyen lehet Béláé is. Semmi köze hozzá szerelmüknek; sem az
ő hitének, sem Béla igazlelküségének. Hisz ő csak hallgatta olykor
azokat a bizonyos szomorú verseket, melyek fájdalma, ki tudja, honnan
fakad; sóhajtása, ki tudja, hova repül?! És mégis, hogy elszorult rajtok
a szíve! Hát annak a szívnek hogyne lennének rossz órái, (hisz van a
világon ősz, alkony, árva és koldus) melyből vétettek?! És mit is érne
az ő csókja, mit érnének az ő ölelő karjai, ha nem lenne azon a homlokon
bánat, a mit lecsókolhat; azon a keblen teher, a mit leemelhet; a körül
az élet körül viharok, melyektől megvédelmezheti! Mosolya nem volt
követelő; ragyogott a nélkül is, hogy visszamosolyogtak volna rá.
Akármelyik lányka oda adhatja gyermekfejjel szívét valakinek első
hevületében; hogy meg tudja őrizni azt a legérdemesebb számára, ahhoz
anya kell. Akármelyik sem kerülheti el a viharokat, ha szívének kormánya
után indul; hogy a hajótörésben csak könyeit hagyja, lelke kincseit
megmentse, ahhoz anya kell. Marinak nem volt anyja.

IV. FEJEZET. Mit hoz az ár?
A viharok közeledtek. A tekintettől, melyet Béla akkor vetett rá, mikor
a legutolsó pár hétre jött vissza Kálozdról a kollegiumba, Mari lelke
mélyeig megdöbbent. Hisz ez már nem fájdalom; ez nem tiszta
lelkiismeret! E tépelődés forgatta-e ki annyira harmonikus valójából,
vagy más gyötörte szívét; de az nem Mari volt többé, a szerelmes,
derült, hívő és boldog Mari, a ki oly téveteg léptekkel járkált egy
nyári estén Bélával a kert hátulsó útján. Arczából kikelve, egész
testében remegve, a szerte heverő kerti eszközökben: ásókban,
gereblyékben meg-megbotolva, a kétségbeesés szánalomra méltó képét
mutatta. El-elhalványodott és kiszáradt ajkai reszkettek a
felindulástól; míg apró kezeivel simogatta haját, öntudatlanul tépte
azt; a kis kék szalag az útfélen hevert; égő szemeit nem emelte föl a
földről. Sokszor megmozdultak ajkai, mintha mondani akart volna valamit;
de csak csuklás lett a vége. Soká, soká tartott e kínos séta. A mellett
a rózsafa mellett, melynél egyszer régen a feltámadott Béla találta (már
akkor szerette rég), megállt a lány és mereven rávetette szemeit
kedvesére.
– Szeretsz még, Béla? – kérdé. Hangja tompa, halk, ércztelen, idegen
volt. Mintha nem is ő szólt volna, hanem valahonnan a nagy itélőszék
magasából, vagy lelkiismerete mélységéből intézték volna Bélához e
kérdést.
– Szeretlek, – sugta.
– Hát nem fogsz elhagyni?
– Oh Mari! Nézz oda. Nem szerette-e az eget az a csillag, melyet végzete
lehajít? És mit tehet a kényszer ellen? Csak szeret – és semmivé lesz.
Mari még mindig mereven nézett Bélára. A hulló csillagot nem vette
észre; oda se nézett. Megfogta szerelmesének kezét, (alig találta, úgy
reszkettek az övéi) és felsóhajtott:
– Szíves örömest dolgoztam volna érted, ha szegényen maradsz.
Azután eltünt. Béla magára maradt a mályvarózsák mellett. Magára! Mennyi
kisértet lármázott, tánczolt, csúfolódott, tapsolt, kaczagott körülötte!
Ha a mennytől legtávolabb a magány van, úgy e vergődő ifju lélek magában
volt. Pedig a csillagok oly tisztán ragyogtak körülötte és egy elkésett
fecske oly bizalmasan füttyentett feje fölött. Azt hitte, ha szíve
szakad is, meg kell mentenie az ólomsúlyoktól szárnyait, melyek ama
fényes világig fogják emelni. Mi lenne belőle szárnyaszegetten?
A nagytiszteletű úr – kis kerek bársony sapkájával fején és a tudomány
örök derüjével arczán – épen jókor nyitott be leányához.
– Galambom, hogy vagy?
Mari nem felelt. A galambfészek igen szomoruan nézett ki. A lány arczát
összekulcsolt karjaiba rejtette varró-asztalán és meg sem mozdult. Az
öreg azt hitte, aluszik és megnézte óráját, hogy talán nagyon belemerült
Comenius-ba. Csak kilencz óra volt. Óvatos, nesztelen léptekkel lopózott
Mari háta mögé és szeliden megsimogatta rendetlenül szétomló haját,
melyből hiányzott a kis kék szalag. Nem aludt. Fejét nem emelte föl a
gyöngéd simogatásra; inkább – mintha fájt volna neki – intett kezével
atyjának, hogy távozzék. És egyre csuklik vagy sír.
– Gyermekem, galambom, mi baj? Bántott valaki? Beteg vagy? Csókolj hát
meg.
Így tudakozódott, ijedezett, édeskedett a nagytiszteletű úr. De
mindhiába. Ma nem csókolta meg Mari, kinek az ég alatt semmi baja sincs,
csak csuklik és sír. Még arczát sem emeli föl. Atyjának hallgatnia kell
fájdalmát; de nem láthatja elborult szemeit. Ép így sír a szél odakünn;
ép így panaszolja vég nélkül való bánatát. A szegény öregnek valósággal
kétségbe kellett volna esnie, ha leglesújtottabb perczében nem tesz nála
részvétlátogatást az a tudós német kollégája, ki oly meggyőzőleg
magyarázta el, hogy fiatal leányok kedélyrázkódásait nem kell sokra
venni; legtöbbször ok nélkül támadnak s mindig vele járnak korukkal és
nemükkel. Bizonyára ez is csak korával és nemével jár Marinak. De azért
nem fog ártani dr. Barkó. Addig is, míg megjönne, sorra kinyitotta a
nagytiszteletű úr az ablakokat és hozatott friss vizet. Szükség volt rá,
mert a lányka elalélt. A ránczos vén homlokon – a német kolléga
biztatásai daczára – kigyöngyözött a veríték. Ügyetlenül és ijedten
forgolódva bontotta ki egészen rendetlen haját, oldotta meg ruháját,
húzta le czipőjét és fektette ágyába. Azután leült mellé és leste, a
mint lassan-lassan nyitotta ki szemeit, e szép, sötét, révedező,
kétségbeesett szemeket. Ezenközben megérkezett dr. Barkó, megtapogatta a
beteg homlokát, üterét és leült az ágy elé.
– Az ütérverés gyorsasága, – kezdé, (tanár volt a kollégiumban,) – a
test időszerint való állapotától, az életkortól és nemi különbségtől
függ. Nőknél tudvalevőleg sokkal sebesebb, mint a férfiaknál. Innen
magyarázom én a kisasszony állapotában talált egyetlen aggodalmas
körülményt. Mert a szív óriási munkát végez egy huszonnégy óra alatt.
Azaz végezhetne, ha akarna. Kiszámították a tudósok, hogy a szív munkája
milyen nagy súlyt emelhetne minő magasra. A kisasszony szíve a jelen
körülmények közt még nagyobb sulyt emelhetne még magasabbra. Ha
tudniillik akarná. De nőknél az egyáltalában így van. Az előadottak
eredményét levonva, a kisasszony állapotát normálisnak találom. Hála az
égnek! A pihenés majd le fogja csöndesíteni a billentyüket. Mert ezek
okai mindennek. Nyugodalmas jó éjtszakát kivánok.
A német kolléga véleményét e szerint már egy szakértő nyilatkozata is
támogatta. Teljes oka volt tehát Hajós Gábor urnak az éjjeltől, a
pihenéstől minden jót várnia. De neki magának sem hozott az semmi jót. A
várlak régen volt ily komor, sőt fenyegető, mint ez éjjel. A külső
őrtüzek az égen egymásután aludtak el s úgy tetszett, mintha az erősség
minden védelem nélkül maradt volna, kitéve a furfangos ellenség
meglepéseinek. A szél el-elhozta a távoli harczmorajt. Az ellenséges
seregek nehéz felhői egymásután vonultak föl az égre. Az első ágyu
eldördült. Utána a második, harmadik és a többi. A csattogó kardok
villognak és a pokolbeli kénes tüzek czikáznak jobbra-balra. A várablak
reszket… A professzor úr sokszor meggyújtja, meg eloltja a gyertyát.
Olykor meg is rémül és azt hiszi, öreg fejének ily ádáz támadás ellen
nem nyujt elég menedéket ez a vár; csöndesen fölkel és átmenekül leánya
szobájába, hol az álmatlan Örzse a mécsvilágnál mélyen bele van merülve
szent Dávid zsoltáraiba; az igaz, hogy ének helyett csak a száját
mozgatja hozzájok. Nem kerüli ki az Énekek Énekét sem és elmotyogja a
csodálatos menyasszony minden szépségét, kinek bámulására hivatnak föl
Jeruzsálem leányai. Észre sem veszi, hogy a nagytiszteletű úr
minduntalan megfordul a szobában és föléje hajlik leányának. Mari szemei
le vannak csukva s meg-megszakadva szedi a lélegzetet. Az öreg elhiszi,
hogy alszik és visszavonul fenyegetett várába. Lenyugszik és olvasni
kezd. Valamennyi könyve arról szól, hogy milyenné neveljük
gyermekeinket? A sorok minduntalan elfutnak szemei elől s belsejében
szívét facsarja a kérdés, hogy ki tudja boldoggá nevelni gyermekét?!
Mari oly boldogtalan és kétségbeesett volt, a milyen csak egy fiatal
szív lehet. Nem is fájdalomban, hanem valami megmagyarázhatatlan
rettegésben teltek napjai. Dr. Barkó azonban állapotát teljesen
rendesnek találván, felszabadította, hogy elhagyhatja az ágyat. Mari
fölkelt; de a mi virág volt rajta és körülötte, édes, illatos, azt mind
otthagyta. Mint a lélek suhant át a szobákon, megfogyva, sápadtan,
halkan és reszketve. A fátylat, melybe burkolózott, sohasem emelte föl
szívéről. Az egész templom-utczai házra ránehezedett titka. Örzse
asszony – a mint hiába vigasztalgatta, hiába tett kedvére mindent –
türelmét vesztve motyogta magában, hogy már csakugyan nincs egyéb hátra,
egyenesen Gileád hegyeiről kellene számára balzsamot hozatni. Nem hiába
megálmodta ő már két éjjel egymásután, hogy a frigyláda a filiszteusok
kezére került, mint Éli próféta idejében. A nagytiszteletű úr, miután a
kritikus éjtszaka elmult, általánosságban az időtől várt orvoslást; de a
kollégiumból mindennap szokatlan sietséggel indult haza és egyszer
megvallotta dr. Barkónak, hogy sem éjjele, sem nappala nincs. Legjobban
megütközött azonban a dolog ilyetén állásán Bihari Gedeon gadóci rektor
úr, ki egy kis búzát hozott be a vásárra, és beköszöntéskor
megfoghatatlanul hideg fogadtatásban részesült. Már azon kezdett aggódni
magában, hogy a szívet, mely már annyi, mintha az övé lett volna, valami
gézengúz léhütő elhalászta tőle, mikor a nagytiszteletű úr szíves
meghívása éjjeli szállásra és a távozó Kálozdy Béla búcsúebédjére,
egyszerre jóvá tett mindent. Nem, itt még mindig tudják, hogy ki ő
voltaképen. Családtag. Legalább már annyi, mintha az lenne.
[Illustration: Mint a lélek suhant át a szobákon megfogyva, sápadtan…]
Béla búcsúzott. Immár teljesen betölt Werbőczyvel és Papiniánussal,
Birkás Péterrel és Mihály Ferencczel, a két ügyefogyott
tanárprókátorral, az iskolával és Dunaszöggel. Hogy a nagytiszteletű úr
jobban nem búsult utána, csak az aggodalom volt az oka, mely leánya
fölött terhelte lelkét. Mert Béla volt az ő főbüszkesége. A
legtökéletesebb eredmény, melyet tudománya és gondjai elértek valaha.
Gyermeke, alkotása és dicsősége. Elmében világos és éles; a két jogtanár
úr egy-egy fogósabb kérdésben vitába sem mert bocsátkozni vele. Lélekben
nemes és fogékony; költő, ki nemcsak érzett, hanem tett is. Sok szegény
deák emlegeti. Nincs a sárhoz nyűgözve, van ideálja. A sorsnak, ha úgy
keresi ki, hogy kire bízhat méltán földi javakat, akkor is első sorban
kellett volna találnia Bélát. Testben erős, viseletében urias. A
bizonyítvány, melyet a dunaszögi kollegium kiállított, az esperes úr
megpecsételt és a tanári kar aláírt részére, keresni látszott a
hizelgőnél hizelgőbb szavakat. Iszák Mihály, a história tanára, ki sok
jó napot töltött a kálozdi pinczében, erőnek erejével beletétette az
általános eredmény rovatába, hogy: «példátlan.» A magaviselet rovatába
ellenben, Ujhelyi esperes úr sürgetésére, (kinek négy eladó leánya és
igen sok vérmes reménye volt,) az került, hogy: «példás.» Uram, istenem,
milyen ember lesz még ebből valaha?!
Mintegy erre a kérdésre látszott felelni Bihari Gedeon úr, ki a különben
csöndes folyású búcsúebéden, – balkezét hol sörte-hajába mélyesztgetvén,
hol aranyrojtos kék nyakkendőjét igazgatván vele, – a következő
felköszöntést rögtönözte.
– Bocsánatot könyörgök alássan, nagytiszteletű tanár úr, hogy e díszes
társaságban csekély szómat fölemelni bátor vagyok. (A konyhaajtó
megnyikkant és Örzse asszony hallgatózott.) Valamint a nap is akkor
tetszik legfényesebbnek, mikor bucsúzik, azonképen tekintetes Kálozdy
Béla úr magas tulajdonságai is a jelen ünnepélyes perczben kétszeresen
tündöklő fényben jelennek meg lelki szemeim előtt. Mert, könyörgöm
alássan, ő nem leáldozó, hanem fölkelő nap. Bizonyára méltán
köszönthetjük benne hazánk és szegény, elnyomott, de immár ébredő
nemzetünk egyik diszét s egyházunknak, ezen hiába ostromolt kősziklának,
egyik dicsőségét. Meg vagyok győződve róla, hogy mindnyájan, kiknek e
diszes asztalnál jelen lenni szerencsénk van, örömáradattól zugó
kebellel kívánjuk, de kívánom különösen én lelkipásztori alázatos
könyörgésemmel, – mert már annyi, mintha az lennék, – hogy az Úr Isten
tekintetes Kálozdy Béla urat az emberiség, a haza és a reformált
hitvalló egyház örömére soká, igen soká, megszámlálhatatlan esztendőkig
éltesse!
A poharak emelkedtek. Mari és Béla is koczintottak. A nagytiszteletű úr
(az Isten megbocsát ennyit gyarló emberi voltunknak) e perczben
megfeledkezett leányáról. Egy valóságos örömköny jelent meg pilláin és
becsületes hiuságában hosszan nézte Bélát.
Ezen a délutánon sokan várták a távozót. Várták többek között
Ujhelyiéknél, hol a három idősebb kisasszony piros szalagokat kötött és
– mivel tudták, hogy Béla szereti a költőket – a káplántól elkérték
kölcsön Petőfi-t s kinyitva tették oda az asztal közepére. Várták
Bogdányi ügyvéd úrnál is, hol a pinczéből igazi 34-dikit hozattak föl,
hogy minden perczben kéznél legyen. Várta a kaczér Vigyázóné, kiről a
vénecske Bogdányi kisasszony azt szokta mondani, hogy Dunaszögön ő a
fiatalság megrontója. Ezzel azonban Vigyázóné igen keveset gondolt,
hanem egész nap reggeli öltözetben várta Bélát; talán végre sikerül!
Mind hiába várt. Kárba veszett az esperesék Petőfije és piros szalagja
ép úgy, mint a kaczér asszony csábító pongyolája. Csak Bogdányi fiskális
úr vette ki a maga részét a 34-dikiből. Béla otthonn töltötte a délutánt
s csak a háziaktól búcsúzott. Bement Marihoz is. Az ajtó előtt oly
gyáván viselte magát, mint valami tolvaj. Megállt és keze reszketett a
kilincsen. A mint belépett, Marit karjára hajtott fejjel találta varró
asztalánál. Sem föl nem tekintett, sem üléssel nem kínálta meg. Béla
megállt előtte s akadozva kezdé:
– Búcsúzni jöttem, Mari kisasszony. Ne nézzen rám, mert nem tudok búcsút
venni. Pedig távoznom kell örökre, ha mindakettőnket nem akarom végkép
boldogtalanná tenni. Ön szép, ifjú, vidám… – itt elakasztotta a
tekintet, melyet Mari rávetett, (a szegény leány nem volt szép többé,
ifjúsága is messze volt, és a vidámságtól a végetlen választotta el) s
csak szünet mulva tudta folytatni: – Önt meg fogja vigasztalni a szomorú
bizonyosság, hogy a kire szíve kincseit pazarolta, az nem volt érdemes
ezekre. És el fog jönni az érdemes. És boldogok lesznek mindaketten. Én
magam fogom csupán együtt töltött napjaink emlékének kinjait viselni. A
sors elszakít öntől. A kéz, mely végzetemet magában tartja, kettőnk közé