Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 06

Ahhoz a zavarhoz, a mibe ez a kérdezősködés a szerény és alázatos papnét
hozta, semmit sem lehet hasonlítani.
– Ézsau, esedezem, még igen kis gyerek az effélékhez, – dadogta. Ő csak
emeletes házakat rajzol és mással nem igen törődik. Különben a világ
igen rossz ám, esedezem, és sok mindent kitalál, a mi nem is úgy van.
Mire elvégezte mentegetődzését, Ágnes már elmenekült a világosság elől.
Egy kis sarok-divánra ült a szemérmes papkisasszony mellé, kinek az
ó-testamentomban elfogult, puritán apja Rákhel nevet adott.
– Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a szép leány, oly
régen voltam már Kálozdon, hogy azt sem tudom, mikor láttam útoljára.
Gondolom, kora tavaszszal. Most is olyan szép-e a kertje, mint rendesen?
szépek-e a lángtulipánok, melyek hagymáját tavaly hozta tőlünk a káplán
úr?
Rákhel nem igen ügyelt e tudakozódásra. Hallott-e az asszonyok
beszédéből valamit, vagy a drága melltű és suttogó csipkék hatották meg,
vagy csak lelkében merültek föl csábító képek, elég az hozzá, hogy
reczés keztyűbe bujtatott kezét, felelet helyett, csöndesen rátette
Ágnesnek ölében pihenő rózsás ujjaira, és egy nagyot sóhajtott:
– Óh Ágnes kisasszony, milyen boldog kegyed!
Kerekesné néni épen akkor tüzeskedett legjavában:
– Na már, édes öcséim, akármit beszéltek, én, a mit mondtam, olyan
bizonyos helyről hallottam, mintha csak pecsétes írásból olvastam volna.
Történt-e még több ellenvetés is, vagy megnyugodtak mindnyájan a néni
pecsétes írásában, Ágnes már nem tudhatta meg, mert halk lépésekkel,
észrevétlen odahagyta a szobát. Végigment a hosszú folyosón, le a
földszintre, kinyitotta a nagy utczaajtót s egy kis időre megállt a
kőlépcsőkön előtte. A legszebb nyári esték egyike volt. Lágy suttogással
bolyongott a szellő, az erdők és mezők friss illatával szárnyain. A hold
a tölgyek őrző hadseregét köröskörül ezüst pánczélba öltöztette. Keleten
egy halavány csillag ragyogott. Felülről a nagy teremből lehangzott a
zaj, lárma, heveskedés, melyet Benedek úr egy-egy türelmetlen szava
el-elcsöndesített. Mindig Béla aggasztotta; hol késhetik ennyi ideig?
Legkésőbben hét órakor itthonn kellett volna lenniök. A konyhában
sustorgott a zsír, és hangosan panaszkodott Kata asszony, hogy minden
oda lesz, ha még soká nem jönnek. Palkó hordta föl a pinczéből a borokat
és egy-egy jobb fajta palaczkról édes vigyorgás közt tisztította
útközben a pókhálót. A féleszű Péter a ház végében mozsarát igazgatta,
melynek az örvendetes perczben meg kell dördűlnie. A kis Pirók gyerek a
torony-ablakon kandikált ki, hogy idején megránthassa a harang-kötelet,
a mint a hegyháton megpillantja az öreg János kocsijának két ismerős
lámpását.
[Illustration: – Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a
szép leány.]
Mindez Ágnes mögött volt; előtte messzire kéjes, titokteljes, igézetes
csönd. Egy-két perczig állt csak a lépcsőn, azután megindúlt a kert
hosszában, ki az országút felé. Eleinte csöndes léptekkel, maga körül
tekintgetve haladt. Minél jobban távolodott a kastélytól, annál inkább
vesztette nyugalmát. Hosszan tartotta lecsüggesztve fejét; majd
föl-fölkapta és élesen kémlelte az országút végetlen fehér szalagját,
melylyel az ég fölékesítette a hegyet. Aranyos haját végig simította és
el-elbámult hol az útra, hol a kastély kivilágított ablakainak egyre
távolodó csillagaira. Merengéséből közeledő lódobogás riasztotta föl.
Megfordult és vissza akart sietni, de már késő volt. A lovag
megpillantotta és ámulva kiáltotta el magát mögötte:
– Higyjek-e szemeimnek? Kegyed az, Ágnes kisasszony? Hát a kálozdi
éjtszakáknak is vannak villijei? Vagy hogy is hítták csak az éjjeli
tündéreket?! Ah Istenem, én még mindig csak olyan ostoba vagyok ám. Jó
estét, jó estét.
– Jó estét, báró. Nemde ilyen szép estét lehetetlen falak közt tölteni?
A lovag a lány mellett megállította paripáját. Nem volt már fiatal
ember. Az arcza sok ránczot vetett, hanem lovagcsizmái káprázatosan
csillogtak a holdfénynél és darútolla vígan lengett.
– Lehetetlen, teljes lehetetlen, – válaszolt gyors, hadaró beszéddel a
leánynak. Engem is kicsalt és Bucephalus szívességéből már a gadóczi tó
mellől jövök. Pompás telivér. Egyenes vonalban származik Dárius király
híres csataménjétől. Vagy melyiké is volt a sok közül az a régi híres
Bucephalus? Ah, én igazán… Hanem most nincs kegyelem kisasszony. Én
Bucephalus szívességéből elfogtam kegyedet, és tüstént vallania kell.
Nos hát, miről gondolkodott magányos bolyongásában ezen az ábrándos
estén?
– Ha már csakugyan nincs mentség, báró úr, hát megvallom, arról
gondolkodtam, hogy milyen szép lenne, ha véletlenül valami
tündér-lovagot hozna elém a véletlen az elátkozott királyfiak
családjából.
– Ah, ah, kisasszony. Szót sem érdemel. Hisz én valósággal… Tudom jól,
hogy csak a bókot akarta visszaadni. Merre kísérjem?
– Csak tartson arra báró úr, a merre útja vezet, – mondá a lány. Én haza
indulok és szívesen megyek egyedűl.
– S tovább fog ábrándozni a tündér-lovagról, nemde? Igaza van, Ágnes
kisasszony, tökéletes igaza. Én igen ostoba vagyok kegyedhez képest.
Hanem azért csak nyujtsa ide a kezét és tegyen boldoggá.
A szép leány megtette a báró úr kedvét és a nagy lovag-keztyűk közül
alig birta kiszabadítani kis kezeit. A lovag, – Bucephalus szívességéből
– sebes vágtatást iramodott tova. Ágnes egyetlen pillantást sem vetett
utána.
– Minő nyomorultak ezek mindnyájan Bélához képest! – suttogta és
izgatottan rázva meg szőke fürteit, tovább kémlelte az útat hosszan,
mereven, mosolytalanúl és hangosan dobogó szívvel. Semmi hang, semmi jel
semerre. Már Ivánfi báró Dárius fajzata is messze járt. Mintha a
várakozó leány egyszerre megijedt volna a nagy nesztelenségben, hirtelen
vissza indult a kastély felé. Csodálatos volt a bűvös éjtszakának e
tündéri tüneménye, rejtelmes lelkével, melynek forrongó titkait még a
holdsugaraknak sem árulta el. Arcza még mindig meg tudta őrízni, hogy
érthető szavakat ne írhasson rá ama láthatatlan belső kéz, mely hol
tolmácsunk, hol árulónk. Csak a fürge szellő, mely keble körül a lengő
csipkékkel játszott, – csak az tudhatott meg valamit. De ezt senkinek
másnak nem árulta el, mint az erdők bús dalnokának, kinek kicsiny szívét
minden hang után féltjük a megszakadástól.
Ágnes már fele útján lehetett a kastélynak, mikor a harang megkondult és
Péter elsütötte mozsarát. Összerezzent. Visszatekintett s a mint sebes
közeledve megpillantotta ő is az országúton a két homályos csillagot, s
meghallotta az öreg János ostorának vidám pattogását, futásnak eredt.
Már hallotta a kocsi robogását s a lovak zaját is. A kastély ablakai
megnyiltak; mindegyikben a kikoplaltatott vendégek örvendve váró arcza.
Mikor a főbejáráshoz ért, már ott találta Benedek urat, ki Istókra
támaszkodva, lesietett kedvencze elé.
Még egy-két ostorpattogás és János olyan pompásan odajárt a várakozók
elé, hogy különben sem kellett. Az ajtó azonban soká nem nyilt meg,
mintha üresen jött volna. Odafönn az ablakban Bárándy úr gyakorlott
torka egy harsány éljent kisérlett meg, mely általános viszhangra
talált. A zajra lassan megmozdult a kocsi ajtaja és kilépett a
várvavárt.
– Béla, – kiáltott a lépcsőről eléje az öreg úr, – hol a pokolban
kóvályogtatok ennyi ideig? No csak gyere most ide, ölelj meg és máskor
korábban kelj.
– Bátyám, – szólalt meg tompa, fojtott hangon az érkezett – bátyám, jó
estét. Jót neked és mindnyájatoknak.
– Adjon isten, öcsém, adjon, fiam!
A köszvény és vénség sok durva szivet lágyított már meg. Benedek úr is
olyan meleg és szív szerint való öleléssel karolta magához öcscsét, a
milyet még Istók sem látott tőle soha, és még ő is képtelen lenne
megmagyarázni. A vénség, a köszvény!
– Nézd, fiam, nézd, itt van Ágnes is. Mind vártunk rád és aggódtunk már
érted.
– Köszönöm, Ágnes, köszönöm. Ti igen jók vagytok hozzám, – mondá Béla és
kezet nyujtott a leánynak. Ez a kéz azonban hideg volt, mint a jég, s a
mint ama másiknak, ki jegygyűrűjét viselte, meleg érintését érzé, fagyos
borzongás futott át az ifju egész testén, és abban a perczben némán,
szótlanul, jaj nélkül leroskadt a lépcső hideg kövére.
– Mi az, mi bajod? – kiabált a bátya. – Az ördögbe is, elestél? Mért nem
ügyelsz a lábad alá? Hé, kelj föl! Mi ez? Világot, világot gyorsan!
Kata asszony rögtön künn termett a gyertyával. Iszonyat volt a leomlott
ifju arczára tekinteni.

VII. FEJEZET. Temetés; – vajjon feltámadás is?
Béla már régi szobájában pihent egy ódon karosszékben. Csupa mosoly,
gyöngédség és barátság volt minden körülötte. Az asztalon egy sokágú
tartóból derült világosság áramlott minden sarokba. Az ágyon nagy
virágos terítő; a falon fölötte szépen rendbe aggatott vivó készülékek,
kardok, keztyük, álarczok és két pisztoly; távolabb nehány csinos
tájkép: mind verőfényes részlet legelésző nyájakkal és ebédvivő
parasztasszonyokkal! A kis könyvtárból díszes, aranyos ruhába
öltöztetett remekírók csillognak elő; az asztalon szép virágbokréta,
csupa mezei virágból, melyet a messzi réteken a kis Pirók-gyerek
szedegetett és kötözött össze. És e vidám környezetben fekszik ő félig
élve, félig holtan. Inkább oltanák ki a gyertyákat, semhogy a fiatal,
szép, beszédes szemek helyett ama beesett kék foltokra ontsák világukat.
Feje mozdulatlanul nyugodott a szék támláján, arcza rémes sárgára vált,
fényes fekete haja kuszán csüngött homlokára, lélekzetvétele
meg-megakadt és alig volt észrevehető.
Mellette ült Benedek úr és érthetetlen szavakat mormogott. A kegyes
Eulália kisasszony egy illatos üvegcsével óhajtott segíteni. Heroikusabb
szert tartogatott hátul egy dézsában Palkó, kinek arczán mintha
megfagyott volna az örök nevetés, Kurz doktor úr nagyon sürgölődött és
beszélt mindent össze-vissza, melynek vége csak az volt, hogy a városi
doktorok nagy hire nem ritkán tökéletesen alaptalan, és ha Béla úr
korábban kerül az ő kezére, bizonyosan nem jut ennyire a dolog. Az
ájulás soká tartott; a beteg csak nem akart ébredni. Benedek úr már
kezdte veszteni fogyatékos türelmét és mérgelődve szidta az orvost.
– A pokolba is, tán csak nem halt még meg? Hozza hát már valahára
életre. A fecsegésétől ugyan itéletnapig sem jön magához. Palkó, hol az
a dézsa?
Demokritos orvosi közbelépésére nem volt szükség. Kurz úr addig
forgolódott Béla körül, míg végre is meglett az az elégtétele, hogy
felnyitotta szemeit.
– Na tessék! – mondá diadallal a doktor.
– Ránk ijesztettél, ficzkó, – édeskedett az ébredőnek az öreg, új
lélekzethez jutott, táguló mellel. Ránk ijesztettél. Mi az ördög lelt
ilyen hirtelenséggel?
– Kedves bátyám, – szólalt meg halk, szenvedő hangon az ifju, – csak a
hosszú kocsiút volt oka az egésznek; egy kissé megszédültem. De már
vége, teljesen vége mindennek. Köszönöm mindnyájatoknak. Bocsássatok
meg.
– Hála az égnek, – suttogta Eulália kisasszony és sietett eltávolítani a
heroikus szerekkel együtt Palkót.
Béla bocsánatot kért még egyszer és sokszor hogy nem mehet ki az
üdvözlésére összesereglett társaságba; de egy kissé gyöngének érzi még
magát. Csak mulassanak nélküle kedvökre; ő majd oda fog gondolni. Ha
kegyesek lennének most magára hagyni, legjobban kipihenné magát és
reggelig egészen jól lesz. Nem, nem fekszik le az ágyba; az ülés sokkal
jobban esik neki. Köszönt, szivéből köszönt mindenkit. Euláliát még
visszaintette az ajtóból:
– Köszöntöm Móricz bátyót, köszöntöm Sádi Danit, köszöntöm a
tiszteletest, köszöntöm Ürmöst, – az nincs itt? Kár. Köszöntöm Ágnest
is; mondja meg neki.
Egyedül maradt. Megtették kedvét, csak a szomszéd szobában telepítették
le a kis Pirókot, hogy legyen valaki mégis közelében. Az ajtó
becsukódott. Nemsokára a másik is, azután a harmadik. Egy ideig még
élénk hangok hallatszottak ide a képes teremből. Bárándy Gáspár úr
minduntalan fölemelte stentori szavát, és kétségkívül a legjobbakat
kivánta, mert harsány és szünni nem akaró éljeneket keltett. Majd hangok
zürzavara, pohárkoczintások, a pokolba kergetett ijedtség vidám hahotái
hatottak ide. A falu két rongyos czigánygyereke is szerencsét próbált és
czinczogni kezdett a folyosón; de Palkónak – jóllehet kedve ellenére –
csakhamar ki kellett tenni a szűrüket.
Béla a vén szék karjára könyökölve, órákat töltött mozdulatlanul. Nagy
csöndesen, félénk ajtónyitással betekintgettek hozzá egyszer Benedek úr,
egyszer Eulália néni és többször is Istók. Azt hitték mind, hogy aluszik
nyugton, csöndesen. Pedig nem aludt. Arcza el volt rejtve. Félt, hogy az
éj áruló szellemei megismerik rajta a Kain-bélyeget. Az utat Dunaszögtől
Kálozdig tompa érzéketlenségben töltötte; a fák, emberek, szekerek,
falvak, rétek és erdők váltakozó képei zavart bódulatba ejtették lelkét,
és néhány rövid órára megőrizték szivét amaz éles gyiloktól, melynek meg
kellett benne forgattatnia. De végre otthon és egyedül volt. Itt minden
ismerős vala ránézve, csak ő egyedül idegen maga előtt. A kábultság sűrű
fátyola lehullott elméjéről és látta – magát. Nincs szörnyűbb, mint a
lélekmardosás, vagy boldogtalanság egy gyötrő pillanatában nem ismerni
magunkra, és tudni, hogy mi vagyunk az, a kit nem ismerünk. Ha nem lenne
a hasonlat nagyon kicsinyes, szeretnék a himlőből fölkelt szépség
példájával élni a tükör előtt. Mit zuzzon össze, magát-e, vagy a tükröt?
És ha összezuzza, visszatér-e ezzel az, a mi eltünt?!
Gyász és lélekfurdalás maróbb és győzelmesebb szövetségre nem léptek
soha, mint e szerencsétlen, gyönge lélek ellen. Két gondolat járta át
belsejének minden zugát és zavaros sietséggel keresett fátyolt magának,
melybe eltakartassék. Nem talált. Ziháló melle tanuskodott róla, milyen
kétségbeesett volt ez a hajsza odabenn. Végre mozogni kezdtek kiszáradt,
kicserepesedett ajkai és elsuttogták a borzasztó szót: Gyilkos vagy!
Többé nincs fátyol, nincs menedék, nincs bocsánat; az itélet már ki van
mondva fölötte. Ha a mennyei biró nem látna is be a vesékbe, nem
tagadhatja többé: hallhatólag tett tanúságot maga ellen. De az
elitéltetés bizonyossága még nem adta meg neki azt a pillanatnyi
pihenést sem, mely minden bűnösnek megadatik. Még egy gondolat
szorongatta szívét, és keresett utat ajakára: Te szeretted őt, mint
senkit a világon, és ő szeretett téged, mint senki a világon! Már mind a
kettőt maga előtt látta. A furiát, szikrázó szemeinek hegyes nyilaival,
melyek zápor gyanánt hullottak feléje, és kígyó-fürteivel, melyek
kegyetlenül, vérére szomjazva marták. Mellette amaz édes alakot, melynek
még most is volt mosolya számára, de kínosabb ama nyilaknál és
kígyóknál. Mind a ketten megfogták kezét és egy irányban vezették. Mind
a ketten ugyanazt sugták fülébe: Mit keressz te itt?
Valóban, mit keres itt? Micsoda természetes következése a gyilkosságnak,
mi a halálnak? A temetés. Temessünk hát. Elméje fényes láng volt,
hivatva rá, hogy másoknak az igazság, magának a dicsőség útját mutassa.
Megbénult akarata kioltottat. Fekete rögöt rá! Tehetségei az életre
szépek és boldogítók; költeményei sok sziven könnyítettek volna; képei a
századoknak rideg folyását egy-két édes perczczel enyhíthették volna.
Gyávasága legázolta őket. Hideg földet rájok! Szive jó, tele nemes
föltétellel és eszményi hevülettel. A lélekerő fogyatékának egy kis
nyilásán kicsorgott vére. Zöld hantot rá! Mind, mind semmivé téve,
elpusztulva, legyilkolva hevernek. Temessük el, temessük el.
Béla megmozdult. Összeszedte végső erejét és fásult nyugalommal lépett
íróasztalához. Leült és levelet írt. Istókhoz czímezte, kinek
bölcseségében és gyöngédségében legtöbbet bízott. Egy tekintetet vetett
kis ezüst órájára, mely szegény atyjáé volt egykor s melynek tartóját
anyja hímezte ki gyöngygyel. Megakadt szeme egy kis könyvjelzőn is,
melyről sohasem vallotta be itthon, hogy kitől kapta. A remény szinével
volt rajta kivarrva, hogy: «Eddig.» Eddig és ne tovább! Óh, de hol van
az az eddig és mi lesz az a tovább?! A gyertyák a nagy ágasbogas
tartóban utolsókat lobogtak már és füstölve kezdett égni a papiros,
melylyel meg voltak erősítve. A mezei virágokból kötött bokréta ott
hervadt mellette. Béla kinyitotta az ablakot. Keleten már egy szürke
csík mutatta, hogy a hajnal közeledik. Hüvös, éjjeli lég áradt be és a
sötét vörös lángok kisérteties tánczot kezdtek. Minden csöndes volt
köröskörül.
Béla még kitekintett a szomszéd szobába. A kis Pirók mély és nyugalmas
álomba volt merülve. Semmi veszély nem fenyegeti. Ágya fölül levette az
egyik pisztolyt és íróasztala elé lépve, ráfektette ujját a ravaszra.
Keze semmit sem reszketett. És egy reszkető kéz mégis erősebb volt, mint
az övé. Oly gyorsan szorította meg, hogy egy pillanat alatt tehetetlenné
lett.
Magából kikelt arczát elrémülten vetette vissza az ifju. Ágnes állt
előtte tegnapesti öltözékében, oly lázasan égő szemekkel (mint kék égen
a piros alkony) és kihevült tekintettel, a milyennel senki sem látta őt
az életben soha, sem azelőtt, sem azután.
– Szerencsétlen, – kiáltá, – mit akartál?
Bélának elakadt a szava. A meglepetés lefegyverezte. Nyitott ajakkal,
meredt szemekkel bámult a leányra, és keze, melyben a pisztolyt
tartotta, erőtlenül hullott alá.
– Azt hitted, – beszélt lihegve Ágnes, – hogy mindenkit megcsalsz? Nekem
jobb szemem van mindenkinél. Az este csak én láttam kétségbeesésedet;
csak én éreztem, hogy a veriték, melyet homlokodról letörültem, halálos
volt. Kiszöktem szobámból és itt töltöttem ajtód előtt az éjtszakát,
hogyha mozdulni hallak, melletted teremjek. És nem hiába jöttem,
boldogtalan.
– Bocsáss Ágnes, te nem oldozhatod fel az én itéletemet. Bocsáss,
bocsáss! – rimánkodott Béla és ki akarta jobb kezét szabadítani a
leányéból.
– Nem oldozhatom fel? – válaszolt ez és minden erejét megfeszítette,
hogy amaz elátkozott kéz ki ne tudjon menekülni bilincseiből. Nem
oldozhatom fel? Az lehet; de kegyelemért könyöröghetek előtted. Ime
könyörgök azért az életért, mely a világon a legdrágább előttem.
És térdre omlott Béla előtt.
– Ime térden állva esedezem és könyörgök érte, – folytatá. – Tudom, hogy
ha szavamnak ereje lenne szived előtt, nem akartad volna megölni
magadat. Tudom, hogy én vagyok oka lelked gyászának, és nem engedem,
hogy gyilkosságba keverj. Én lemondok rólad, Béla. Lemondok öreg
apámért, kit másodiknak találna golyód sziven. Magamra veszem haragját
és téged meghagylak szivében. Lemondok rólad és visszaadom
szabadságodat. Hagyj el engem és légy boldog azzal, a kit szeretsz.
[Illustration: Térdre omlott Béla előtt.]
– Azt már megöltem! – hörögte a szerencsétlen. Nézd minő véresek a
kezeim!
– Boldogtalan! – sikoltott a lány.
Béla ismét összeszedte erejét és küzdeni kezdett a leánynyal.
Felkaczagott, megvérezte kezét, keblén letépte ruháját, elrekedt, de nem
tudott semmire menni. Ágnes ujra lelket kapott s egy pillanat alatt
világossá lett minden lelke előtt.
– Béla, – mondá, és mintha hangjának rég zenéje csendült volna meg
szavában, – hát annyira gonosz lennél, hogy megvetnéd a kiengesztelést?
Óh mi lenne a világból, ha minden bűnös és szerencsétlen úgy tenne, mint
te akartál? Ki lenne igaz gyámola a nyomorultaknak, és ki bocsátana meg
szivéből a vétkeseknek? És az égi bocsánat az eltévedtek és megtérteknek
minő nevetséges semmivé lenne!
Béla kifáradtan hanyatlott egy székre. A föltetszett hajnal első
sugarait küldte a szobába. A kanászgyerek tülke megszólalt az udvaron. A
szerencsétlen kezéből kiesett a pisztoly és egy nagy könycsepp jelent
meg szemében.

VIII. FEJEZET. Tanácstartások.
A kálozdi kolostornak volt az emeleten egy kis sarok szobája, melyet a
cselédek – egyéni felfogásuk szerint, – hol «kanczaláriának», hol
«kanczelóriának» híttak. Honnan vette a nevét? A rengeteg
fakalamárisban, mely kisebbféle sajtárnak is beillett – a hányszor csak,
nagy ritkán szükség volt rá – mindig úgy kellett egy kis friss vizzel új
életre hozni a kiszáradt, megpenészesedett tartalmat. A fehér papir
ritkább vala itt a fehér hollónál, s a nélkülözhetetlen jegyzésekre a
zsinegen függő kalendárium tiszta lapjai használtattak. Az
össze-visszafecskendezett lúdtollak két hegye rendesen úgy irtózott
egymástól, mint a V szárai. De volt ott egy hatalmas butor, lebocsátható
ajtókkal, kihuzható táblákkal és furfangos zárakkal, melyet mesterének
ügyes keze különféle színű berakott fából csinos koszorúkkal és
virágbokrétákkal ékesített. Ezt az ódon butort is szerteszét hasogatta
már mai napság az idő kiméletlen keze; az egyik részéből lett kincses
szekrény, a másodikból ékszertartó, a harmadikból iratpolcz, a
negyedikből könyvtár, az ötödikből íróasztal. Még tükör is került
belőle. Az ezer fiók felmondta egymásnak a barátságot; a szép
egyetértésnek, melyben hajdan éltek, vége lett. Az egyikben pompás
diópálinkát, a másikban borókavizet, a harmadikban meggyszeszt, a
negyedikben szilvóriumot tartogatott Benedek úr. Itt üldögéltek ők
gyakran naphosszat Istókkal és magyarázták egymásnak – hol az egyik, hol
a másik fiók tartalmának nyomán – a világ folyását. Az írószekrény
tetején egy régi-régi óra ketyegett, melynek poros, szürke lapját
vedlett aranysárkányok tartották és megfakult aranyliliomok vették
körül. E vén jószág az öreg nénék csöndesítő, békítő szerepet játszotta
a szobában; a sokszor fölhangzó pörlekedésbe sohasem mulasztotta el
rekedt, száraz szavával beleszólni: csitt, csitt, csitt, csitt. Minek
veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! Csitt, csitt, csitt! A kis szoba
fekete bőrrel volt bebutorozva s egy szinehagyott zöld függönyön
keresztűl sütött belé a nap. A falakon régi, beporosodott, megfakult
arczképek kopott aranyos rámákban: ama híres, vak athlétának
oroszlánfeje; a legnagyobb magyar vastag szemöldei és átható tekintete;
aztán az a csodálatos szépségű arcz, melynek minden izma szolgálni
tudott a nagy, izgató lélek akaratának, melyet csodálatosan beszédes
szemei tükröztek. E szobában tartattak a családi tanácskozások; itt
szőtte, fonta, vetette Istók hálóját kedvencze érdekében, kit már úgy
tekintett, mintha a maga gyermeke lett volna; itt mondotta ki az
itéleteket Benedek úr, és indokolta Istók az önérzetes tiszttartó, a
himlőhelyes ispán, a vigyori Palkó, és a féleszű Péter fölött. Itt
táplálták egymás reménységeit Béla nagy jövendője, fényes pályája iránt,
mely a mostanság elhagyatott kastélyra az egész Kálozdy-birtokon meg nem
vásárolható dicsőséget hozand. Itt lepte meg apját Ágnes gyakorta, ha
Bogádról átrándult, szépséget, mosolyt és fényt hozva magával ez ódon,
rideg és sötét épületbe. Ez a szoba hallá zsörtölődéseit, kifakadásait,
haragját egy vén szívnek, melyet a világ hűtlen örömei magára hagytak,
mely igazságtalan s elégtételt vesz mindenkin, a kit sorsa körébe
hozott; látta lopva élvezett apai örömeit és borongását, hogy sohasem
hallhatja az «apa» szót; ismerte biztos számítását arra a boldogságra,
melyhez annak boldogítása által fog jutni, ki az övé és még sem az; a
régi életével immár leszámolt nemes reménykedését, hogy a kit utódjának
választott, az nála különben, derekasabban és fényesebben fogja megfutni
pályáját… Ilyenkor a harcz tüzében összetört oldalbordája
bele-belesajdult az okoskodásba: hogy gondoljon rá is, hát ő mit vétett?
– de az öreg elmordult magában, hogy az ördögbe is, az csak kötelesség
volt, a mit akkoriban ezren és ezren megtettek s mindenki egyformán
megtehetett, a kinek volt oldalbordája.
Itt folyt a Bélával teendőkre nézve is az a négyes tanácskozás, melyben
Benedek úron kívül Kurz doktor, Istók és Ágnes vettek részt, az utóbbi a
nagy karosszék hátára támaszkodva, melyben bátyjának hitt atyja
elnökölt. Ama félelmes éj izgatottsága rég eltünt arczáról, lángja
szemeiből, hogy soha, de soha vissza ne térjen többé. Halavány volt és
tekintetén hiányzott az a meghatározhatatlan, édes, olvadó vonás, melyet
fiatal leányok arczára a megnyilatkozó sziv szökkent, hogy ragyogjon ott
nehány rövid esztendő visszahozhatatlan ékességeül. Ágnestől a szív e
hódító bizonyitványa meg volt tagadva; de meg mindenkorra. Ilyen volt ő
mindig, mint ma. A kis szobában jelenlevők közül bizonyára egyiknek sem
volt oly éles szeme, hogy a csekély változást: nagy, kék szemeinek
merevebb nézését és meg-megránduló ajkainak nyugtalanságát, észrevette
volna rajta.
– Dixi, – mondá a beszélgetés vége felé a zsidó doktor, kinek kóczos,
szürke haja, két apró, vörös szeme és doronghoz hasonló nádpálczája
volt, melylyel fontosabb nyilatkozataihoz ütemet szokott verni
balmarkában. – Dixi. Az eset nem mindennapi és nem könnyű. Okos ember
kell hozzá, a ki fején találja a szeget. Mert ugyan ha máshova ütünk, mi
hasznot teszünk vele? Semmit. Béla tekintetes úr későn jutott a kezem
alá. De mihelyt valaki egyszer – folytatá – városi doktor, mindjárt
nagyobb hozzá a bizodalom. Szóval mondtam, a mit mondtam, dixi. Béla
tekintetes úrnak erősítő fürdőre van szüksége, s minél előbb megindul
Csehországba vagy Szibériába, annál jobb.
– A pokolba, nem Szibériába! – mordult bele az öreg. Csak nem küldjük
egyenesen Kamcsatkába?!
Aeskuláp, ki a tudományokban nagyon fogyatékos volt, (Sádi Dani, az
ispán, mindenféle bolondot szokott belőle csinálni, és határozottan
állította, hogy mióta a khirurgiáról kikerült, nyomtatott betű nem
került a szeme elé; az pedig régen volt!) a lehető leggyorsabb ütemet
kezdte náddorongjával és keskeny vállait vonogatva, bizonyos
megütközéssel válaszolt:
– A mint nagyságodnak tetszik, én megmondtam a magamét, et salvavi
etcetera. Igenis, vagy Csehországba vagy Szibériába. Ezzel, azt hiszem,
fején találtam a szöget.
– Ha meggondoljuk, hogy Szibéria olyanformán hangzik, mint Szilézia… –
kezdte magyarázni Istók, ki az ablakból összefont karokkal tekintett alá
a kis fenyvesre, melynek homályában egy megtört, fiatal lélek nehezen
vonszolta magával tagjait s még nehezebben e keserű életet itt. A
jóakarat azonban nem magyarázhatta ki magát, mert a doktor hevesen
közbevágott:
– Én nem tehetek róla, ha Pallér úr félremagyarázza szavaimat, melyeket
legjobb szándékból mondtam. Ugyan mi okom lenne nékem ezen úri háznál
hamis tanácsokat osztogatni? Semmi. Hát meg tudja ön gyógyitani Béla
urat? Nem. No azt tudtam. De hát hiába, sajnosan látom, hogy a nagyságos
úrnak nem sok kedve van Csehországhoz etc. Lássuk csak. (Az ütembot
egypár perczig csöndben dolgozott, balkezének minden ujján, mint valami
külön-külön gyógyrendszer ajtaján bebocsáttatásért kopogtatva.) Lássuk
csak, ugyan miként tudnánk másként segíteni a dolgon? Van-e más menedék?
(A gyűrűs ujjon megtalálta.) Mindenesetre. Azt mondja a deák: mundus se
etc. Egyszer volt szerencsém hallani nagyságodtól, hogy nem lenne-e jó
Béla urat a cursus iurid. etc. után világot látni küldeni.
Benedek úr nagy szemöldeit összeránczolva – azon-e, a mit a doktor
fecsegett, vagy valami máson? – gondolkodóba esett és széles tenyerével
székének karjára indulatosan rá-rácsapott.
– No lám – kapott a kedvezőnek hitt fogadtatáson Kurz doktor – nem
találtam-e fején a szöget? Egy nagy embernek csakugyan úgyis be kell
előbb-utóbb járnia a világot. Miért ne menne most? Sok pénzbe kerül, az
igaz; de ezt úgy hiszem, ezen úri háznál fölösleges is emlegetnem. Az
lesz csak a hatalmas kúra! Szórakozás is és tapasztalás is együtt.
Menjen csak Béla úr – minél előbb, annál jobb – világot látni messze
földekre és tengerekre. Quæ maribus etc.
Aeskuláp fölbátorítva ama csodálatraméltó körülmény által, hogy már jó
ideje semminemű ellenmondással nem találkozott, arra a vakmerőségre
vetemedett, hogy a messze földek és tengerekre nézve közelebbi
részletekbe is belebocsátkozzék.
– Nézze meg Bécset; gyönyörű szép város! Ne tessék szemrehányást tenni,
a Sádi úr úgyis eleget üldöz vele. Csak a várost mondom; azokat nem
szeretem én, a kik benne laknak. Azután menjen el Venécziába; az egészen
vízre van építve. Hogyan, mikép, azt nem tudom; de akárki meggyőződhetik
róla, ha odamegy, hogy igazam van. Az egész vizen áll. Nézze meg Londont
és Párizst, melyről egy deák vers azt mondja, hogy: Lutetia etc. És ha
már egyszer ott van, miért ne menne el Kairóba is?
A doktor nem lehetett egész tisztában amaz úti terv fővonala és az
általa megtekintésre ajánlott városok távolsága felől, mert a dorong a
csodatevő marokban egyszerre a leglassúbb, szinte mélázó ütembe ment át
és egyáltalában idején valónak találta, hogy sokat gáncsolt geografiai