Kálozdy Béla: Regény (1. kötet) - 04

furakodott és elválaszt. Én nélküle tehetetlen nyomorúlt vagyok és nem
kárhoztathatom önt arra, hogy száraz kenyeret osszon meg velem. Volt-e
egy éhenhaló valaha boldog? Csak képzelte-e magát annak? Oh Mari,
bocsássa meg, hogy az ön mosolya erősebb volt, mint meggondolásom és
szerelmem elnyomta a becsület egyenes hangját. Örök szemrehányást viszek
magammal e házból, pihenést nem ismerő lélekfurdalást, mely siromba fog
kisérni. Nem vagyok oly rossz, Mari, a minőnek képzel. Ime, kegyetlen
birája vagyok vétkemnek. Elitéltem magamat a szörnyű büntetésre, hogy
önnek mindezt szemtől szembe, élő szóval mondjam el. Nem vagyok egészen
romlott. Szeretem önt e perczben is. Bocsássa meg nekem és nyujtsa
kezét. És legyen úgy, mintha sohasem léptem volna át e küszöböt. És
legyen úgy, mintha sohasem ismertük volna egymást. És legyen úgy, mintha
már meghaltam volna.
Mari fölvetette mélységes, barna szemeit az ifjúra. Mindnyájan láttunk
viasz-alakokat, melyekről az elbizott magyarázó sohasem mulasztotta el
megjegyezni: mintha csak élnének. Ilyen volt e pillanatban Mari. Mintha
csak élne. De már hangja valamely mély sírból hangzott föl:
– Tehát itt hagy, és nem fog megmenteni?
Ennyi volt mindössze, a mit mondott. Bélának nem volt felelete. Utolsó
szóváltásuk befejeztetett. Az ifjú víg baráti körben töltötte a
búcsúestét. A poharak csengettek és víg dalok harsantak föl. Tele volt
mindenki reménynyel a jövő iránt. Az egyik reménye egy csöndes paplak; a
másiké a zöld asztal koszorui; a harmadiké egy szép feleség. De
mindegyik meg volt győződve róla, hogy az ő reménye semmi ahhoz képest,
a mi Bélára várakozik. Vagyon, hirnév és boldogság. Pajtás, ölelj meg
utolszor! Itt a poharam, igyál ebből! Az egészségedre! Annak a
bizonyosnak az egészségére!
Oh Istenem, minő zilált lélekkel és nehéz fejjel indult Béla hazafelé az
éjtszakában. Kucsmáját levette, atilláját kibontotta, hogy fejét, mellét
szabadon érje az éjjeli szél. A templom-utczai háznál már mind aludtak;
az a bizonyos ablak is sötét volt és a szoba csöndes. Csak a kerti lak
végében látott egy mozgó alakot. Besurrant, hogy észre ne vegye. Az az
alak a mendikás volt, kinek már bevett szokása, hogy lefekvés előtt séta
közben elszí egy-két pipa gadóczi dohányt a jobbik fajtából. Hiszen
tulajdonképen csak azért ment oda rektornak. Egyhangú lépteinek zaja jó
ideig hangzik a ház előtt a csöndes éjben. Néha be is tekint a
felcsillant ablakon; de nem akarja Bélát készülődésében háborgatni. Ime,
az egész szoba hogy össze-vissza van hányva. Ugyan mi lehetett az a
papircsomó, a mit most a gyertya lángja fölé tartott és elégetett? Talán
versei. Hallott róla valamit, hogy Plato és Balassi Bálint óta divatban
van verseket égetni. Ejnye, ez a pipa sehogysem akar szelelni. Különben
eleget is szolgált mára. Az egyhangú, nehéz lépések elhangzanak és csönd
lesz. Csönd egész addig, mig Matyi füttyszóval közeledik haza felé. A
Griffből azzal indúlt meg, hogy pénzért megy haza; de az egészből csak
annyi volt igaz, hogy hazajött. Béla világos ablaka a menekülés földét
jelentette neki és reménység szállta meg balszerencsétől zaklatott
szívét, hogy nem lesz kénytelen hollóként repülni vissza a bárka
ragadozó állatai közé. Bekukkant.
– Jó estét, Béla. Te most bizonyosan azt gondolod, pajtás, hogy én örök
búcsút akarok tőled venni, és sajnálod a pénzedet. Isten őrizz! Ha a
sors rövid időn arra nem kényszerít, hogy felakasszam magamat, megadom
becsülettel egy krajczárig, a mivel tartozom. Adhatsz akármennyit.
Bizzál bennem, mint a kősziklában.
Béla nem bizott ugyan benne, mint a kősziklában, hanem azért odaadta
neki tárczáját. Miután éjjeli vendége (kinek szemei mély gödréből
egyszerre szikrák villantak elő) kedvére gazdálkodott volna benne,
érzékeny búcsúzások és fogadkozások közt ismét magára hagyta. A Griffben
megjelenésére támadt csodálkozó moraj és lelkesedés nem hallatszott oda.
Körüle megint csönd lett. Csak az öreg Duna egyhangú mormolása
hallatszott a távolból. Béla kinyitotta ablakát, hogy friss levegő
áradjon szobájába. Hosszan bámult ki a sötét, hangtalan éjbe. A
kisértetek is nyugodtak és nem háborgatták zsibbadt lelkét. Csak egy
fehér alak üzött a távolban játékot vele. El-eltünt, meg újra megjelent.
Lenge volt, mint a nádszál, szomorú, mint a kétségbeesés, és egy
pillanat alatt elenyészett, mint a sóhaj. Nem, csupán káprázat volt az
egész. Béla becsukja ablakát, és régi nagy karosszékébe ül. Bünhődik.
Azt hiszi, a legkeservesebb bünhődéssel, melyre magát kárhoztathatta.
Lehetetlen, hogy az égi hatalmasság még sulyosabbat szabjon fejére.
Bünhődik, mig a hajnal első sugarai megjelennek neki is tisztán,
fényesen, kiengesztelőleg, békítve, mint bárki másnak. Már hallja, mint
döczög a ház elé a régi hintó, melyen el fog utazni. A vén kocsis
megzörgeti ablakát.
– Ifiuram – kiált be fogatlan aggodalmában, végünk lesz, ha meg nem
indulunk. Nagy út ide Kálozd. Pedig estére otthonn kell lennünk.
Felrakják a holmit és megindulnak. Még mindenki alszik a háznál. Az
ablakfüggönyök mindenütt le vannak eresztve. A várlakban sem verték még
az ébresztőt. Mari is alszik. Alugyék csöndesen és ébredjen boldogan!
Béla beveti magát a szakadozott, foldozgatott, kék kocsiülés legsarkába.
Még csöndes az egész város. Csak valami távoli utczában kurjogat egy
részeg csoport. A pajtások, kik Béla után búsúlnak. Aztán egy-két
szekeres gazda siet kifelé munkára. A kocsi átdöczög a hidon. Mintha e
csöndes méltósággal folyó viz most már örökre elszakítaná őt Maritól.
Nem jobb lenne-e belevetni magát és visszauszni hozzá?! Hogyan tudsz
elszakadni tőle?! Lesz-e egednek ilyen fényes csillaga valaha? A kocsi
odább döczög, keresztül a város határán a felhúzott sorompó alatt. Át és
odább a visszatérés reménye nélkül. A városvégi apró házak rég eltüntek,
csak a nagy templom tornyának aranyozott csillagán játszanak a sugarak.
Attól a toronytól nem messze laknak ők. Talán épen e perczben lopózik
ágyához egy jó barátja: a hajnali sugár, felszárítani legalább egy
könycseppjét, melyet ő sajtolt a világ legtisztább szívéből. E könyeket
neki kellene lecsókolnia. Az ő ajka sohasem fogja érinteni többé azt a
fehér arczot, melynek emlékét szivében magával viszi. Meddig, hová,
miért? A kocsi csak döczög tovább és nem ád feleletet. A távol köde már
egészen elnyeli a várost és mindazokat, a kik ott laknak. Senki sem
vonhatja ki magát a gyötrelmes igazság alól, hogy csak vesztett
kincsének értékét érzi igazán. Béla föláll a kocsiban és visszanéz.
Fénylő szemeiben egy köny csillan föl. E könyben messze-messze uszik
tőle mindaz, a miért szerelmét fel akarta áldozni: a vén kastély, az
arany kalászszal ringó földek, a gyémántokkal rakott menyasszony és a
nagybátya rideg szíve. Usznak-usznak a távolba és a visszatérő ár
csöndes dajkálással hömpölygeti felé Marit. Ő az, színről-színre ő. Tárd
ki hát karjaidat és ölelj meg. Én vagyok a te vőlegényed! Fogd meg hát a
munkát és segíts nekem. Én vagyok a te férjed!… Béla visszavetette magát
a kocsiba és éles, harsány, türelmetlen hangon rivallt a kocsisra:
– Fordulj vissza, János!
Az öreg morgott ugyan valamit, hogy végük lesz, ha estig haza nem érnek,
hanem az urfi nem olyan hangon osztotta a parancsot, hogy ellene mert
volna mondani. Bizonyosan ott felejtett valamit. Megfordultak. Már
látták újra a tornyot és átmentek a sorompón. A hid azonban épen ki volt
eresztve; gőzhajó közeledett. Meg kellett nekik állni. Béla
türelmetlenül ugrott ki a kocsiból, és gyors léptekkel, izgatottan járva
föl s alá, alig győzte várni, mig a fütyülő, füstölő, zakatoló vizi
szörnyeteg odább jut. Már nem látott semmit maga körül. Nem látta, hogy
a malmok táján három kis, ide-oda czirkáló csónakot nagy és egyre
gyarapodó csoport kisér lázas figyelemmel a parton. Semmit sem látott.
Hála istennek, végre benn vannak a kieresztett hajók; tovább mehetnek.
– Siess János, ne kiméld a lovakat.
A vén fogatlan megint eldörmögte, hogy úgyis végök lesz, ha estig be nem
állítanak Kálozdon, és elővette az ostort. A házak csak úgy repülnek
mellettök. Nini, hisz ez korhely Mátyás! Ugyan hova szaladhat ez
ilyenkor hajadon fővel?
– Matyi, Matyi megállj!
A korhely nem állt meg. Hát ezek ugyan mit akarhatnak itt ilyen korán
reggel? A nagytiszteletű esperes úr Iszák meg Birkás professzorokkal.
Hogy összedugják a fejüket és minő visszatetsző bámulással tekintenek rá
a kocsiba. Ugyan mit beszélhetnek ott a sarkon az a vén kofa, meg az a
rüpők szakácsné, hogy olyan nagyon tördelik a kezüket és olyan
elrémülten óbégatnak? Hát soha sem lesz már vége ennek a
templom-utczának? Ez már a Vigyázóné háza; ott van az ablakban és
elfeledte kifesteni magát. Ez meg a papéké. Végre itt vagyunk.
A kapu tárva van, az udvar üres. Csak három idegen vénasszony sug-bug a
kut körül. Örzse nincs köztük. Béla leugrik és beront a szobákba. Mind
mind üres egymásután. A várlak bástyái elhagyottak, sőt – mintha ádáz
ellenség ütött volna rajtok – össze vannak rombolva. Az ebédlő asztalán
egy gyertya ég, melyet ott feledett valaki, hogy fényes nappal
világosság helyett ijedelmet terjeszszen. A korhely ágya érintetlen; ma
éjjel ebben nem aludt senki. Kalapja, mely az imént hiányzott fejéről,
ott hever a szoba közepén; könnyen megtalálhatta volna, akárminő sietős
dolga volt. Itt következik Mari szobája. Béla benyit. Ott találja a
mendikást, ki két könyökével a kis varróasztalra támaszkodva, bámul maga
elé.
– Mit keressz itt? – kiált rá.
– Engem hagytak házőrzőnek, mint családtagot, – felel a kérdett és meg
sem mozdulva teszi hozzá: – Egy lelkipásztornak sohasem szabad
leroskadni a csapások sulya alatt. Én őrzöm a házat.
– Mi baj? Miféle csapás? – sürgette Béla és szemeit elfutotta a vér.
– Hát, könyörgöm alássan…
– Beszélj. Hol van Mari?
– Nincs itt, könyörgöm alássan.
Egy perczig szünet következett a zaklatásban. A mendikás szava minden
feleletnél csöndesebb lett. Béla már nem birt magával. Vállon ragadta
áldozatát és rekedt ordítással vallatta tovább:
– Hol van hát, ha itt nincs?
A mendikás nem tudott felelni. Csak szemeit emelte rá; az könnyebben
esett neki. A két kis apró sárga szem tele volt könynyel. A mindig
vigyorgó ragyás arcz mintha visszáját mutatta volna: megindító volt és
bús. Béla megértette.
– Meghalt?
– Már annyi, mintha meghalt volna. A Dunában van.
A Dunában. Könyeid árja megcsalt, Béla. Azon nem Mari uszik feléd, a te
Isten előtt választott feleséged, hanem usznak vissza: bátyád rideg
szíve, a vén kastély, az arany kalászszal ringó földek és a gyémántokkal
rakott menyasszony. Mari az ár fenekén van. A zsidó papok, mikor a
vasból való ellenség elárasztotta országukat és kiűzte őket
hajlékaikból, az Úr házainak kulcsait felhajították az ég felé; ők nem
tudják megőrzeni többé, őrizze meg az Isten. Oda, az ég felé hajíttatott
ama kétségbeesett szív titkainak kulcsa is, mely már a habok alatt
porlik. Őrizze meg az Isten.
Béla kitámolygott az udvarra és felvánszorgott a kocsiba.
– Hajts! – mondá az öregnek.
Így hajt a kocsi, mely embert gázolt keresztűl és menekszik.


MÁSODIK RÉSZ.

V. FEJEZET. A kálozdi kastély.
A kálozdi kastély földgömbünk azon kevés pontja közé tartozott, hol a
rabszolgatartás – Wilberforce és Lincoln, az _Abolition act_ és a
richmondi harcz ellenére – még sokáig virágjában volt.
Az igaz, hogy e kastély ugyancsak el is volt zárva mindenfelől az
elégedetlen, suttogó, lázongó, rohanó, szabad világtól. A kis faluval
együtt örökös fogságra vala itélve és magas hegyek sánczai közé zárva,
melyeken tölgyek és bükkök ezredei őrizték. A mint ez valamennyi
fogságnál történni szokott, az őrök sokkal jobb kedvüek voltak, mint a
rab. Míg a hegyek oldalán a szőlők világos zöldje s a tölgyek vöröses
fénye mindig mosolyogni látszott, a fogoly tartózkodó és mogorva volt. A
hosszú fogságban megszürkült, megvénült; csak a pókokkal, vakandokkal
kötött bensőbb barátságot, s ha szél fútt, minden tagjában érezte, s
keservesen föl-följajdult. Még a mult században építették zárdának a
jezsuiták, kiket ama viharok űztek ki innen, melyek rendjöket József
császár és Kelemen pápa alatt érték. A nagy, idétlen barokk-épület egy
időre gazdátlan maradt. Csak a legfelső, sárgára festett vakolatot
kellene a főbejárás felett lefejteni, s a minden izlés hiján kigondolt
sarok-czifrák között még meg lehetne találni a nagy kőkeresztet, alatta
márványtáblán a D. O. M. szent betüit és a kegyes deák fölírást, mely
most, az idők fordultával inkább titkolja, mint hirdeti, hogy kicsoda
rakatta egymásra e kőhalmazt. A kis torony harangja még megkondul
háromszor napjában; de nem a fráter huzza roráté-ra és Ave Máriára,
hanem a szakácsné jelenti általa, hogy elhül a leves, ha nem sietnek.
Különben is, ha a hegyháti döczögős országútról egy pillantást vet az
utas az emeletes tetőre, az ablakok hosszú, kettős sorára, és az
unalmas, egyhangú falakra, – jóllehet ma már egész sereg gazdasági
épület veszi körül, – az első pillanatra világos lesz előtte, hogy e
rengeteg épület nem világi hivalkodásra volt szánva, hanem síremléknek
emeltetett sok földi boldogság fölé. Még meg van a kolostorok rendes
kettős bejárása, két nehéz faajtó egy kis kő-koczkás csarnok két végén,
a belsőn a harangnak is beillő rozsdás csöngetyü és a reteszes kandikáló
lyuk. Az épületet végetlen folyosók futják át, örökös homályukkal,
dübörgő kőtalajukkal és mindenütt leskelődő visszhangjaikkal. A nagy
szederfát kivágták ugyan az ablak elől; de a sugarak, mintha félnének e
szokatlan helytől. Csak a kék lámpa titokzatos világa hiányzik, és a
Mária-kép, mely előtt meggyujtatott. A feszület még nem rég meg volt a
folyosó végén, jóllehet régóta nem hajtott már senki térdet előtte s a
térdeplő zsámolyra Kata asszony egész lelki nyugalommal szokott
kötésével letelepedni. Csak egy pár esztendeje kérette el e feszületet a
szomszéd karámosi plébános úr az odavaló templomnak, s ma a szent
kereszt jelét csupán a pókhálók kiirthatatlan mennyisége őrzi, mely
mögötte egy század óta háborítatlanul szövetett. A czellák, csiszolt
tölgyfa-ajtaikkal két oldalt, mind a régiek. Most a cselédség lakik
bennök s az ablakok rácsaira, melyek a világtól való elzárkozottság
jelképezésére kovácsoltattak, a kocsisok, inasok és szolgálók apró, kézi
tükröket, fésüket és szeretőik arczképeit aggatták. A priorok
imazsámolya, Mihály fúrásban-faragásban avatott kezeinek
közreműködésével, Istók úr részére pipatoriummá alakíttatott át. A képek
között, melyek a folyosóra kerültek, a Kálozdy családnak és a vele
századokon át szövetkezett nemes familiáknak a temetésekre készült
czimerei foglalják ugyan el a jobb, világosabb helyeket; de békén
megtűrik maguk között egy-két szent atyának arczképét, kiket annak
idejében a rend méltóknak tartott a megörökíttetésre. A sötétebb
pontokról borus tekintettel néznek alá; de itt nem törődik többé senki
sem haragjukkal, sem tudományukkal, sem szenvedéseikkel; csak a Péterfi
grófék instruktora, kit minden ismerőse barátnak szánt, gondolkodik el
néha-néha e szigorú vonások, beesett arczok és égő szemek szótlan
meséin. A többiek csak akkor gondolnak rájok, ha már nagyon
meggyülekszik fölöttük a por. Az emeleten már minél kevesebb a kastély
első korszakbeli történetének emléke. Itt már egészen új világ van.
Ajtók befalazva, falak áttörve, czellák termekké idomítva, új ablakok
nyitva, világosság behozva, sötét folyosók titka elárulva, rejtek-ajtók
mestersége köztudomásra hozva s a homály végkép kirekesztve. Az
átalakítás, ujjá idomítás sok titkot hozott napfényre. Hajdan, állítólag
kincset is találtak. De erről senki sem tud bizonyosat mondani. Az
azonban kétségtelen, hogy nehány esztendeje egy akkor felfedezett sötét
üregben emberi csontvázra akadtak. Molnár Ábrahám úr, a kálozdi
református lelkész, erőnek-erejével be akarta bizonyítani, hogy ez női
csontváz, és ebbeli nézetében, Kurz doktor úrnak anatomiai adatokra
támaszkodó ellenvéleménye daczára is, mind e mai napig hiven megmaradt.
Egyszersmind elkérte e csontvázat magának, és tanuló szobájában
állította fel, hogy legyen szemei előtt valami, a mi őt szakadatlanul
figyelmeztesse a világ legmegátalkodottabb gonosztevőinek földalatti
mesterkedéseire, a magyar protestáns egyház vérlázító üldöztetéseire, a
gályarabságra hurczolt papokra és amaz átkos szövetségre, melyben a
kormány a katholikus papsággal háromszáz esztendeje áll, sőt állott
volna régebben is, ha Luther történetesen előbb születik. Ilyen
szolgálatot tett egyháza ellen a szegény, megbünhődött barát.
A zárda még a múlt század végén egy nyugalmazott őrnagy birtokába
került, ki a senyvedő fejedelem oldalán végig harczolta az utolsó török
háborút. Csinos, daliás termetű ifjú volt, kin egy kis német grófnő
szeme megakadt Bécsben. Az udvarolgatásnak házasság lett a vége és
szegény majorunk olyan töméntelen pénzhez jutott, hogy hamarjában azt
sem tudta, mihez fogjon vele. Egyszerre egész grófra játszotta magát és
olyan pöffeszkedést sem azelőtt, sem azóta emberfia nem látott. Kálozdy
Péternek hitták s a véletlen úgy akarta, hogy a kálozdi uradalom és
kastély gazdátlanságának hire fülébe jusson. Megszerezte és egész életén
át áhitozott grófi titulus után. A felesége jussán tele varratta,
himeztette, festette mindenét kilencz ágú koronával. A franczia háború
alatt igen szép ajánlatokat tett, melyek Bécsben mind köszönettel
elfogadtattak; de legfőbb óhajtása iránt az udvarmesteri hivatal
mindvégig zárkózott maradt. Utoljára is a szél ütötte meg, a hogy hírét
vette a Reviczky Ádám szerencséjének. Két kézzel dobálta a pénzt s a
gondviselés előrelátó bölcseségét mi sem bizonyíthatja fényesebben, mint
hogy épen olyan utódot rendelt számára, a ki meg két marokkal kaparta
össze. Ádám úr egész életében a vitulus embere volt s a mint néha nagy
siettében ráért megállani apja képe előtt: – nagy, kifent bajuszu,
pirosas arczu, marcziális alak volt – soha sem tudta megfogni, mikép
lehet az embernek annyi mindent kiereszteni a markából a nélkül, hogy
bizonyos lenne benne, hogy markolni fog érte valamit. Ime, a bánfalvi
földek, a végesi szőlők mind oda vannak és most neki mennyi költsége van
még rá, hogy minden ajtó fölül, kocsiról, székről, evőeszközről,
fehérneműből lefaragtassa, vakartassa, fejtesse a két koronaágat. A
legszükségesebbekről csakugyan le is szedette és feleségül vevén egy vén
Mátéfi kisasszonyt – kivel azonnal megkaphatta, a mije volt –
hozzálátott annak helyrehozásához, a mit boldogult nagy bajuszu atyja
elrontott. Szinehagyott zöld bársony süvegében napestig talpon volt és
rikácsoló hangján huszonöt esztendőn keresztül nyomorgatta cselédjeit.
Soha annyi jobbágy uradalomból Ulászló törvénye óta meg nem szökött,
mint akkoriban Kálozdról. Apró, éles szemei napról-napra szigoruan
számba vették, hogy mivel gyarapodott és nem tűrtek semmi prédaságot.
Nem, még ha tulajdon vére volt is a préda. Így szerencsétlen második
fia: Miklós semmi egyebet nem prédált el, mint a kezét (ennek a czikknek
az ára pedig csak a legujabb időkben rugott fel olyan rettenetes
magasra), s ugyancsak keservesen lakolt érte. Beleütődött valami
szegény, árva, rokontalan papleányba s mikor ez, a kegyelem-esztendő
végén anyjával és a koldusbottal világgá indult, azzal a bolond
szándékkal állta útját, hogy feleségül veszi. A minthogy el is vette.
Ádám úr, a mint hírét vette a dolognak, elsőben is elhivatta prókátorát,
tekintetes Illés Dániel urat, és az iránt intézett hozzá kérdést, hogy
nem lehetne-e ezt a házasságot valamiképen szerterobbantani és az új
asszonyt annak rendje szerint becsukatni? Illés Dániel (ki mindig nagyon
meg szokta gondolni, a mit kimond, és nem nyilatkozik egy hamar),
eleinte vakarta ugyan a fejét, de némi vártatva előállt vele, hogy ő
igenis, tudna módot, a melyen tekintetes Kálozdy Miklós úr és Nagy
Juliánna házassága érvényteleníttetnék és Kálozdy Miklósné, született
Nagy Juliánna asszony annak rendje szerint becsukatnék. A pör azonban
hosszú lesz és – nem is tekintve azt, hogy a lefolyásáig mindenesetre
kilátásban levő csemeték az egészet még jobban össze fogják bonyolítani,
– a perköltség tetemes. Ádám úr ezen gondolkodóba esett és utoljára is
sokkal egyszerűbbnek találta féleszü fiát minden apaiból és anyaiból
kitagadni, a mivel az a figyelembe veendő előny is jár, hogy az egész
vagyon osztatlanul egy kézben marad.
Tudniillik a Bencze kezében. Ez volt az első szülött. Mint a család
minden tagja, szintén a dunaszögi főiskolában tanult, melynél a bőkezű
Péter úr fényes alapítványokat tett annak idején. Innen az iskolába járó
apró Kálozdyak is bizonyos tekintetben mindig patrónusoknak tekintettek.
Az auktoritás iránt kellő kegyelettel viseltető professzor urak minden
lehetőt megtettek Bencze úrfi érdekében is, és szolgálatkészségüket
annyira mutogatták iránta, hogy egy öreg segédtanár hat hetenkint még
üstökének megkurtitására is vállalkozott. Mindez természetesen igen jó
hatással volt a fiatal kedély fejlesztésére. Bencze alázatos szolgájának
is tekintett maga körül mindenkit s csupán a könyvek előtt volt némi
respektusa, mert ezek nem engedtek parancsolni maguknak. Benedek úrnak
pedig még legalázatosabb szolgája, tiszt. Molnár Ábrahám úr sem
mondhatja, hogy a maga emberségéből lábolta volna át a klasszisokat,
levén neki gyerekkorában mindig több gondja az ütőfára, fölserdültével
pedig a szebb fajta zsidóleányokra és szolgálókra, mint a grammatikára
és metafizikára. A sors különös gondoskodása azonban melléje rendelte
még ifjú éveiben Pallér Istókot, (ki ne hallott volna a Pallérossi
Pallérokról, kik a Tiszán túl virágzanak?!) egy állítólag fényes
családból származott, de ez időszerint igen sokat koplaló fiatal embert.
Istók mindig az urfi háta mögé telepedett az iskolában és sugott neki
tüdeje szakadtából s mécsese mellett a legkitünőbb pensum scholasticum
és demesticumokat készítette számára. Titulusa volt: korrepetitor,
fizetése: a mennyi jutott. Jóllehet annyi sohasem jutott, a mennyiből
mindennap jóllakhatott és becsületes öltözetet vehetett volna magának,
(különben már annyira megszokta a foltot, hogy egy végből készült
gunyában nem is érezte jól magát;) ellenben annál bővebben jutott
hátának két hatalmas ökölből: mindazonáltal a kollegium küszöbén egész
elérzékenyedve búcsúzott el urától és tanitványától a mentor, szivére
kötvén, hogy ha az életben valami fennakadása lenne, Istók nem fog késni
a megjelenéssel. Bencze megigérte ugyan, hogy majd füttyent; de magában
teljes megvetéssel fogadta az ajánlkozást, meg lévén győződve róla, hogy
miután a testimoniumok az utólsóig mind a zsebében vannak, (csak
egyetlen egyet használt el nagy szükség esetén fidibusnak), neki többé
az életben semmi néven nevezendő fennakadása nem lehet. Azonban nehány
rövid hónap lefolyása alatt keserűen kellett csalatkoznia.
A vármegyén – minthogy a Biró contra Harkányi hires restauráczióban
tevékeny részt vett, – megtették aljegyzőnek, (az is csak hoz valamit, –
gondolta Ádám úr) és mindjárt az első héten egy szörnyű nagy
gravaminális reprezentáció fogalmazását akasztották a nyakába. A dolog
annyiból állt, hogy a karámosi katonai parancsnokság az innen Gadóczra
vezető országutat saját czéljaira és költségén járható állapotba
helyezvén, ezáltal rettenetes sérelmet követett el a vármegye jogkörén.
Bencze úrfi izzadt, rágta a tollat és semmire sem ment. Utoljára eszébe
jutott Istók. Elküldött érte. A mentor megjelent egy bokáját verdeső,
zölddel foltozott kék kabátban, szörnyű lyukas csizmákban és
rettenetesen kiéhezve. Már akkor a jog és theologia a kis ujjában volt
és épen az orvosi tudományokra akarta szánni magát. A mint viszontlátták
egymást növendékével, mindegyik meggyőződött, hogy nem nélkülözheti a
másikat; Istók élhetetlensége a Bencze zsebét és Bencze fogyatékos
bölcsessége az Istók fejét. A mentor új csizmát és kabátot kapott s oly
fölségesen föltette a reprezentácziót, hogy a kanczelláriának odafönn a
háta is borsózott az ijedtségtől. Innen kezdve aztán nem is váltak el
többé soha. Egyszer jött ugyan Benczének olyan bolondos gondolata, hogy
fölmegy Bécsbe gárdistának; de Ádám úrnak több esze volt, hogysem ilyen
költséges expediczióhoz a megegyezését adta volna. Ilyenformán maradt
Bencze továbbra is viczenótárius, a ki kedvére zsarnokoskodhatott a
hajdúkon. Ő maga ebben a minőségben, Istók pedig mint tiszteletbeli
esküdt, laktak a karámosi vármegyeházán. A fiatal ember sokat
kalandozott erre is, arra is; ha valami furfangosabb tervre, vagy
érzékenyebb szerelmes levélre volt szükség, a mentor borzas feje és
hegyes pennája mindig rendelkezésére állott. Ha már a foltos könyökü
esküdtet valamelyik ház körül őgyelegni látták, a hol csinos hajadon
vagy szemre való menyecske lakott, úgy megijedtek tőle, mint a gonosz
lélektől; s a ki férfi volt a háznál, az jeladásnak tekintette, hogy
résen legyen. Természetesen megesett, hogy itt-ott belevesztettek a
mulatságba; ilyenkor Istók egy csöppet sem restelte a kudarcz egész
ódiumát magára vállalni. Ha meg aztán komolyabban akarta valaki keresni
a büntető igazságot, olyan ármálisokkal állt elő az ország másik végén
virágzó családjáról, a melyek ellen a szegény polgár-ember nem igen
mehetett valamire. Ezekkel az ármálisokkal és a Tiszán túl virágzó
Pallérossi Pallérokkal különben olykor Benczének is meggyűlt a baja. A
mint valami nem tetszett a mentornak, vagy a szelet érezte csontjaiban,
mindjárt előállt velök nagy sóhajtozás között, hogy mi lehetett volna ő
belőle ezek után, ha bolond ragaszkodással nem lánczolja oda a maga
csónakját a Bencze nehéz vontató hajójához. A megyei hivataloskodással,
miután az új adminisztrátor valamivel szűkebbre vonta a gyeplüt, mind a
ketten torkig voltak már épen, mikor Ádám úrral a száraz betegségnek egy
pár esztendei hiábavaló erőfeszítés után sikerült elbánnia. Míg
tiszteletes Molnár Ábrahám úr stentori hangja a kálozdi kripta szájában
az oda került protestáns csontok számára nagy hatással esdekelt az urtól
békés nyugodalmat ama gonosz csontok szomszédságában, melyek közelében
pihenni fognak: az alatt Istók ékes stilussal írta meg mindkettejök
lemondását a megyei hivatalokról, melyre a politikai rendszerváltozás
sajnos kényszere folytán szánták rá magokat.
És kiszellőztették a roppant kastélyt s bele költöztek. Bencze az
emeletre, Istók, a prior földszinti lakására. Még alig nézhettek
jóformán körül, mikor kiütött a forradalom. Bencze heves vére forrni
kezdett s Illés Dániel úr jóakaró tanácsainak ellenére – ki elejétől
fogva megmondta, hogy a dolognak jó vége nem lesz, – kardot kötött. A
kálozdi uradalom kezelését Istókra hagyta, ki azonban fényes családi
származása mellett is sohasem érezte jól magát a nagy uraságban. A
prókátor úr sas-szemeinek számadásai ellen is voltak kifogásai. Ezekben
ugyanis – igaz, hogy nem épen jelentékeny összegek előtt, – nem egyszer
fordult elő a titokteljes tétel: «Egy szegény özvegyasszonynak és
árvának», mely iránt bővebb felvilágosítást adni Istók úr látható
zavarral vonakodott. Akkoriban az iparlovagok nem hozták ugyan még oly
rosz hirbe a névtelen «szegény családokat», mint mai napság, de Illés
Dániel úr nem azért köszörülte ily élesre az eszét, hogy valaki
egykönnyen átjárjon rajta. Bencze úr a hadjárat folyamán szerencsére
csak egy-két napot pihenhetett otthon és nem sokat figyelve a prókátor
aggodalmaira, futólag áttekintette a számadást s minden megjegyzés
nélkül adta vissza Istóknak, kinek félős tekintete nyilván nem a legjobb
lelkiismeretről tett tanúságot. Bencze alezredes úr sietett vissza a
táborba, hol tömérdek galibát csinált, senkinek sem akart
engedelmeskedni, minduntalan eldobta, de megint csak fölvette tiszti
kardbojtját. Különben vitéz katona volt, nem egyszer tüntette ki magát
és – dicséretére legyen mondva – sebei is voltak, melyeket maig megérez.
A hadjárat végén Komáromban megkapta szerencsésen menedéklevelét és haza
vonult medvének. Már jóval túljárt a harminczon; de nem igen gondolt a
házasságra. Komendálták ugyan neki ezt is, azt is; de ő azt szokta rá
felelni, hogy van még idő, s bár valamennyire megcsöndesedve, folytatta
a nőtlen életet. Fogadta a béreseket, kiknek szép feleségük volt s az
úri asszonyok társaságából menekült. A hadjárat, tiszti élet a helyett,
hogy csiszolt volna rajta valamit, még zordabbá tette. Berendezett maga
körül egy rabszolga telepet, melynek főfelügyelőjévé Istók neveztetett