Emlékbeszédek (1. kötet) - 14

nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői.
Vörösmartyn nem igen érzett meg se a classikai, se az európai újabb
költészet hatása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy
fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A
hatást, melyet tőlök vőn, eredetiben dolgozta föl, mint elődei és
kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely e korban
erősebben kezdett nyilatkozni. Pályája első felében a classikai iskola
nyomait megtalálhatni költészetében. A hexameter megigézte, nem tudott
szabadulni varázsa alól. Senki sem írt szebb hexametert nemcsak
magyarul, hanem más nyelven sem. Oly szép, oly zengzetes az, hogy
kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. És mégis Vörösmarty a
classikai iskolát saját versformája pánczélában győzte le. A görög
hexameterben a legnemzetibb tartalom szólal meg, a mely semmit sem tud
Olymp isteneiről. Hadúrról zeng, s a melyben a magyar őskor jellemzetes
vagy phantastikus alakjai élednek föl: nyugot-európai lovagiság keleti
ragyogásban.
A nemzeti szellemet Vörösmarty különösen két forrásból merítette:
részint a mondai és történelmi, részint pedig a népi elemből. Epikai
műveiben a nemzeti dicsőség emlékeit eleveníti föl. Ott van a
honalapítás nagy ténye, a cserhalmi győzelem. Eger védelme. Drámái közül
mindjárt fölléptekor _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Kisebb költői beszélyeiben és
balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet
hagyományaiból szedi tárgyait. Hozzá nyúl a Toldi-mondához, földolgozza
a Szilágyi és Hajmásiról ránk maradt hagyományt; Hunyadi János és Mátyás
király emléke is megzendül lantján. Lyrai epigrammjai nemcsak nemzeti
tartalmúak, hanem történelmünk nevezetesebb eseményeire és hőseire írt
emléksorok. Más fajta lyrai költeményeiben is a besülyedt múlt emlékét
támasztja föl s örömest fordul Zrinyi, a költő s Mikes Kelemen, a
rodostói számüzött alakja felé. E mellett a népies elem már úgy kezd
megjelenni nála, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A classikai és
német iskola lenézte és megvetette, s ha hébe-hóba hozzá fordult, csak
curiosumkép tárgyalta s legfeljebb gúnyra használta föl az ósdiak és
ízléstelenek ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az
alsó és naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics és
Kisfaludy Károly inkább csak népdalokat írtak; Vörösmarty is írt
népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni törekedett.
Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit, s
néhány lyrai költeményét, melyek többek egyszerű népdaloknál s a
specifikus magyar és művészi lyra felé törnek utat. Epikai költeményeire
sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti
előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes
testvérét, a népmesét is felölelte. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik
népmesén, hanem népmesei szálakból van szőve a _Tündérvölgy_ is, melyben
a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák
válaszfalat emeltek a régibb és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty
volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesítni bírt;
mióta a classikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be
először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint földolgozandó
anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik
mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében,
nemzetivé válva, lerázza a classikai és német költészet jármát, de
megnyilik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva,
szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát, s inkább megérti az
európai nagy szellemeket, a kik ily úton lettek nagygyá.
Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de
mindenik az erősbödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek
mintegy stadiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai
mellett is épen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a
nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823–1848-ig a
legszorosabb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek
közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem
fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét s
nyelvújításával felköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz
a harcz ismétlődött, mely az irodalomban még alig végződött be. A
politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a
költészetével. Mindkettő megújhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak
s az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak, és viszont. Az idegen
befolyás elleni küzdelem, az alkotmány reformja együtt indult meg és
fejlődött Vörösmarty költészetével, mely szintén idegen befolyás ellen
küzdött s a classicismus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt
a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a
nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany
lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban is
tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben
mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi
irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem
teljes győzedelmét ülte az irodalmi, politikai és társadalmi életben
egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely
tulajdonképen vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan,
de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a
nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének
legdicsőbb emléke, melyet se az izlés változásai, se a jövendő
remekművek nem sülyeszthetnek homályba.
De Vörösmarty nemzeti szelleme sehol sem nyilatkozik erőteljesebben,
mint nyelvében. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv
megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból itélünk, de
tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy
Kazinczy nélkűl bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de még
bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig,
épen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszul
művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá
is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva, ellapult prózánkat,
köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni
sűlyedtségéből. A nyelv æsthetikai oldalát művelte, annyira, hogy
nyelvújítása is innen indult ki s a nyelvtani szempontot minden habozás
nélkül föláldozta az æsthetikainak. Tudta, hogy a költői nyelv nem a
köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői
nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj nagy része a szók és
kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata-
és alakzatától függ, a melyek épen úgy befolynak a költői gondolat
kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járult még, hogy
költészetünkben a classikai s nyugateurópai modern versformák kezdettek
műveltetni. E versformák, kivált a trochæus- és jambus-sorok, nem igen
tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusunk chorjambusi
lejtésével kevésbbé állottak ellentétben, a művészi rímelést pedig
nagyon nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink s
megnyulósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül-
és belformájának átalakítására szentelte, elvvé, rendszerré emelve
mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó
kisérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték
és rím kedveért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat
általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a
kevésbbé költőit vagy idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat
kölcsönzött s a szókötés költői fordulatait és alakzatait törekedett
megállapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben
idegenné vált; csín, fordulatosság szállott bele, de az eredetiség és
magyarosság sokat szenvedett s annál inkább, mennél bátrabban haladt
Kazinczy a maga választott útján, s mennél több tanítványa akadt, kik
irányát a legnagyobb túlságig fejlesztették.
S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv
természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen
nyelvek kifejlett költői szépségét ültette át magyarba. Úgy óhajtott
szólni magyarul, mint a régi és újabb classikusok s ez helyes volt, de
abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus útján
is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordulatai,
alakzatai nagyban szerepelnek, s a hol a magyar nyelvből indul is ki,
olykor nagyobb a merészsége, mint sikere. Archaismusait és solæcismusait
ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész szólásmódjait sem
mindig. Keresettséget vagy erőltetést érzünk, vagy legalább a szenvelgés
némi árnyalatát. E mellett a válogatás és finomítás fáradalmai
meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést folyvást látjuk, de
az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és formai érzéket
költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői
nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a
magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbbé
megtaláljuk majd mindenik költőben, kire nagyobb hatása volt. A
magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak
egymással és nem tudnak kibékülni. A kik nyelv tekintetében magyarosabb
költők, sok tekintetben nem elég művésziek, a kik művésziebbek, érzik
rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés vagy legalább is küzdés a
nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani.
E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békítette ki. Magáévá tette Kazinczy
czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme
eredményeiből, a mi életre való volt, de egyszersmind hozzá tett
valamit, a magyar nyelv és saját költői geniusát. Nyelvújító volt ő is,
Kazinczy tanítványa, de legconservativebb a tanítványok között. Épen úgy
gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly
előszeretettel fordult a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi,
köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanúlta a merészséget, de
nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem
lőn homályos vagy erőltetett. Ő is használta a szókötés költői
fordulatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist állapított meg,
de a régi vagy népnyelv alapján, s ha önmagából merített, akkor is azt
látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak
annak virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége
finom nyelvérzékkel párosult, ízlése alkotó erővel. Mindaz, a mi
nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behizelgi magát az olvasó lelkébe,
sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott s a szokott, mint
szokatlan. Mindazt, a mivel a gondolat és érzés fínom árnyalatait, a
rajz plastikaiságát, a festőiség színvegyületét kifejezhetni, nem
kereste, nem küzdött érte, mint nagyrészt elődei, hanem megtalálta, sőt
oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily
mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat,
kihagyás, bővítés, fordulat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság
szenvedély, naivság azelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily
kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem
szorul meg soha, oly gazdagnak látszik tolla alatt a nyelv, mintha ő
teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan
kiemelik az elavult, közdivatú új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs
szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy æsthetikai fogékonyságunk
önkéntelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha még gondolatjai
fogyatkozását, képei hibáit is födözni bírja, legalább hangulatba
ringatja lelkünket s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S
nyelvének szépségeit mennyire emeli a hangzatosság! A nyelv zenéjét
senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja
meg, hanem hangját, dallamát is s ezt nemcsak a rhythmus tényezői
eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen bonczolni.
Egy szóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet s a
tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti
szellem melegén ujjá szülte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a
régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a
költészetben a nyelvújítási harczot s megadta a jövő irányát.
Meghódította mindazokat, a kik féltették a magyar nyelv eredetiségét,
valamint azokat is, a kik az ízléstelenségből minden áron ki akarták
emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett fölül költői nyelvünkben s
Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy
más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva,
újabb szépségeket emelve ki.
Az erős hazafiság szintén egyik főforrása volt Vörösmarty elődeinél
nemzetibb költészetének. A közügyek első ifjúságától fogva érdekelték s
1825–1848-ig folyvást a politikai áramlatok ihlették lantját. Midőn
részint 1821-ben, részint 1822-ben kiadattak az ujonczozó és
adó-fölemelő rendeletek, melyek a nemzet legsarkalatosabb jogait
támadták meg, a megyék heves ellenállást fejtettek ki, országgyűlést
követelve az ügy eldöntésére nézve. Megkezdődött a küzdelem mindkét
részről nagy erélylyel. Végeredménye nem lehetett más, mint az alkotmány
visszaállítása vagy az alkotmányos élet enyészete s vele együtt a
nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményének megsemmisülése
beláthatatlan bonyodalmak kiséretében. Vörösmartyt a megyén találták a
küzdelem legviharosabb napjai, még pedig egyik megyei főtisztviselő
oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni,
egész figyelme ide fordult s nagy érdekkel kisérte az eseményeket. Ekkor
írt hazafiúi költeményei heves izgalmat árúlnak el. De magának _Zalán
futásá_nak keletkezésére is befolytak ez események. Fejében egy nagy
eposz terve forrott, mely a multban játszik, de a jelenhez szól, mely a
mult dicsőségét énekli, de a jelen sülyedésére emlékezteti nemzetét.
Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák
lapjairól szedi tárgyát, személyeit, s látszóan semmi köze a jelennel?
De vajon ki nem fogja érteni a költő czélzatát, a kiben még a hazafiság
utolsó szikrája ki nem aludt? Az eposz a mult nagyság képeit tünteti
föl, hogy önérzetet költsön, ébreszsze a sülyedőket, bátorítsa a
küzdőket. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokáknak némán is
kiáltva: hát ti el fogjátok veszteni a dicsőn szerzett hont? már
elvesztettétek, újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi
erénynyel és kitartással, lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva,
szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok épen oly elhatározók, ha nem
is oly dicsők, mint Árpád csatái.
Mindamellett az egész eposzon bizonyos elegiai fölindulás ömlik el:
dicsőíti a multat és siratja a jelent. E század első évtizedeiben erős
nemzeti fájdalom vett erőt költőinken. Majd mindenik a romlásnak indult
magyart siratja, a ki már csak névben él. Mindenik szembeállítja dicső
multját nyomorult jelenével s egyik sem hisz a jövőjében. Különösen
Berzsenyi és Kölcsey hazafi fájdalma teljes kétségbeesés. Hogy a
magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy
politikai röpirat: Széchenyi _Hitele_ (1830). Széchenyi mind első, mind
utolsó röpiratában éppen úgy államférfiú, mint költő, _vates_, mint a
régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a
jóslatig emelik. A mit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált,
lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn.
_Programmtöredéke_ (1847) elhangzott, senki sem hitte jóslatát, hogy a
nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, a mit
eddig kivívott, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet
kétségbeeséséből kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le
arról s épen annak a szavára, a ki azt először lehelte belé. Széchenyi
_Hitel_ében az európai új eszméket hirdetve s alakító erejöktől az
alkotmány, nemzetiség és társadalom újjászületését várva, nem habozott
kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, s ezzel fölindított
minden magyar szívet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen:
az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőkép, de
mindenkire hatott egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a
multat, a magyar egyetlen büszkeségét s oly jövendőt igért neki, melyről
még álmodni sem mert, kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen
hű érzését s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain,
melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás díjában,
melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása
üdvözlé a látnokot, a reformatort, az izgatót s a nemzet az átalakulás
pályájára lépett. A siker elnémította a gyűlöletet, az akadály
lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők oly
megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lyrájok nem
volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az
öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a
kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé
mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a
kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömöt, a hitet és
aggodalmat. A mult dicsősége előttök oly szent volt, mint a jövendőé;
egyik kézzel a multra, másikkal a jövendőre mutatva lelkesítették a
jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty
_Szózat_a fejezett ki legerőteljesebben s emelt tisztább lelkesüléssé.
A _Szózat_ mindenre hivatkozik, a mi újjászületési küzdelmében csak
lelkesítheti a magyart s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain
játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi
csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé
közeledünk, egy jobb kornak kell jönni, vagy ha nem, ha el kell
vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé
nem élhetünk s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a
magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből: még nem zengi a jövő dicsőségét,
de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az
életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a mult
dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a
keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat, fölhozza az őrködő
isteni gondviselést, mely annyi viszontagság között sem engedte meg
életereje megtörését; említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent
akarat harczát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek
eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek
között; a mult szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt,
részvétet küzdelmei iránt, könyet sirjára, ha vesznie kell, de nem fog
gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s
mennyi fájdalomba merülve, mennyi hit a balsejtelmek közepett s mennyire
uralkodik mindkettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta
össze a hazafisággal a catholicismus és protestantismus eszméit, megvált
az európai solidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti a két
elemet, midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar
hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.
A _Szózat_on kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy
változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de
mindenikben van valami a _Szózat_ szelleméből: emlék és remény,
önbizalom és aggály, de elszántság mindvégig. Hazaszeretetről énekel, a
mely a jelent ölelve tartja s a multtól lelkesítve jövőt teremt. A
rendületlen hazafi hűséget zengi, s hol esengve, hol haraggal fordul a
nemzetiségökhez hűtelen úri hölgyekhez, de bízik a jobb jövőben, hiszi,
hogy a megifjuló magyar nem bízza többé hazáját a sors szeszélyére és
szíve vérével váltja meg, éljen vagy veszszen. A jövendő jobb kor vagy a
nagyszerű halál eszméje átvillan nem egy költeményén. De vannak sötét
pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi
képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel, mintha a magyar
jövőjét a föltámadt és legyőzött lengyelben sejtené, mintha a nagyszerű
halálról álmodoznék. Bordalában sem feledkezik meg hazájáról. A haza
reményei és aggodalmai élednek föl a jó kedv szeszélyeiben. Hány magyar
ember érzett és gondolkodott úgy a bor mellett, mint ő _Fóti dal_ában.
«A legelső magyar ember a király» sora szárnyas igévé vált. «Éjszak
rémes árnyai», melyeket egyik versszakában emleget, mihamar átnyultak a
Kárpátokon. Néha türelme elhagyja és heves ódákban könnyít lelkén,
ilyenek különösen az 1847-ben írt költeményei. Egy szóval Vörösmarty
1825–1848-ig átéli, magába olvasztja nemzete vágyait, törekvéseit s
leghathatósabban fejezi ki. Az ősi alkotmány védelme szülte _Zalán
futásá_t, a Széchenyi által megindított reformmozgalom a _Szózat_ot, a
_Honszeretet_et mintha Deák sugalmazta volna, az _Országházá_n Kossuth
heves szelleme érzik.
Az 1848-iki átalakulás napjaiban keveset írt. A márcziusi napokban
üdvözölte a szabad sajtót, s midőn az idők nehezedni kezdtek, egy harczi
dalt írt: _A síkra magyarok, fegyvert ragadjatok!_ De azután elnémúlt; a
politikában a forradalom hullámai emelkedtek, a költészetben Petőfi
szilaj muzsája uralkodott. Mint képviselő 1848 végnapjaiban habozás
nélkül követte az országgyűlést Debreczenbe. A vesztett és nyert csaták
zajában élte napjait és _Szózat_ának reményei és balsejtelmei
visszhangzottak lelkén. A huszonötéves ifju az elhanyatlott ősi
dicsőségről álmodozott s a puhaság fertőjébe sülyedt nemzetét siratta;
hazafi erényről zengett, melynek csak emléke élt már s íme a
negyvennyolcz éves férfiú betelni látta álmait. A régi magyar vitézség
és hazafi föláldozás nagy tettei mintegy újjá születtek a forradalom
viharában. Vörösmarty örömmel szemlélte mindezt, de folyvást aggodalmak
kisérték. Nem tudott se a költészetnek, se a közügynek élni s
tétlenségbe sülyedt. Midőn 1849 augusztusában az utolsó magyar sereg is
letette a fegyvert, Bajzával együtt Szathmármegyében bujdosott. A két
költő négy hónapig rejtőzött a távol eső megyében. Mindenütt
vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldte őket,
míg végre az üldözők nyomukat vesztették. Háltak a szabad ég alatt, egy
párszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök s talán még most is láthatni
valamelyiknek ajtaján Vergilius e szavait: _Nos_ _patriam fugimus_,
melyeket Vörösmarty írónnal karczolt emlékül reá. Ekkor tájt írta
_Emlékkönyvbe_ czímű költeményét is, melyben kétségbeesését fejezi ki.
«Mi a világ nekem, ha nincs hazám. A miért éltem, az már dúlva van». Az
1850-ik év elején a fővárosba jött, jelentkezett a katonai
törvényszéknél, majd kegyelmet nyerve, falura költözött. Ritkán jött be
Pestre, s ha bejött, mind komorabban tért haza. Barátai nagy része
bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az
Akadémia csak eltűrve, mintegy elbujva tartotta üléseit, az irodalom
kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a
közigazgatásból, mind az iskolákból s a fővárost az idegen hivatalnokok
egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit s Nyéken
gyermeksége kedves emlékei vették körül. Dolgozni, írni akart, de nem
volt képes reá. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta
volna zengeni, a mit nem lehetett s egyebet semmit. Senki sem érezte
mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza
földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint
Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője
volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt,
nemzetiséget és újjá szülte a magyart: s íme mindez összedúlva,
letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét
gyökerét támadta meg: megannyi tőrszúrás volt szívének, bár hazafi
kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre
elveszettnek hazáját, bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak
hitte s a szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült. Nagynehezen
mégis irogatni kezdett: Shakspere _Lear király_át fordította, s néhány
költeményt írt. A _Vén czigány_ volt utolsó költeménye; ezt az
orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyuladott, s melyről
azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Nem sokkal ezután
meghalt, 1855 november 19-én, éppen abban a házban, a hol azelőtt
huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt.
Pest emberi emlékezet óta nem látott oly népes temetést, mint a minő a
Vörösmartyé volt. Húszezer embernél több követte a koporsót s a fogatok
megszámlálhatatlan sora lepte el az utczákat. Az életét nemzetének
áldozó férfiú halála is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat.
A főváros népe öt sanyarú év után e temetésen lélekzett föl szabadabban,
s a nemzetiség és hazafiság nagy költőjének fényes végtiszteletet adva,
egyszersmind ki akarta mutatni érzelmeit, hogy «megfogyva bár, de törve
nem, él nemzet e hazán». És élt folyvást s alig telt el néhány év, a
Vörösmarty _Szózata_ zendült meg milliók ajkán, visszakövetelve az
alkotmányt, az 1848-iki alkotmányt. Vörösmarty nem csalódott, midőn erős
hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Semmi sem veszélyesebb
egyesekre és nemzetekre egyaránt, mint az elcsüggedés vagy
elbizakodottság. Vörösmarty egész élete, egész költészete az elcsüggedés
ellen irányul, de irányul egyszersmind a szájas hazafiság és
elbizakodottság ellen is. Egyik költeményében igy kiált föl:
Szeresd hazádat és ne mondd:
A néma szeretet
Szűz mint a lélek, melynek a
Nyelv még nem véthetett.
Tégy érte mindent, éltedet,
Ha kell, csekélybe vedd,
De a hazát könnyelműen
Koczkára ki ne tedd.
Rendületlen hűség a hazához, csüggedés és elbizakodottság nélkül – ezt
hirdeti Vörösmarty élete és költészete. Ez eszme, ez érzés lángja hassa
át szívünket, ezzel legméltóbban áldozunk a kegyelet oltárán, születése
százados évfordulójának ünnepén.


GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN UTOLSÓ ÉVEI.
(1866.)
A forradalom után két főbetegségben szenvedett irodalmunk: a
Petőfieskedés- és Széchenyieskedésben. A fiatal lyrai költők Petőfit
utánozták, az ifjú és vén hirlapírók pedig Széchenyit. Amazok csak
szenvelgésökkel botránkoztatták meg az embert, emezek politikai
cselszövényökkel és köpenyforgatásukkal is. Hála Isten! mindkét
betegségből gyógyúlgatunk. Hírlapjainkban apad a Széchenyieskedés és
kezdünk komolyabban foglalkozni Magyarország újabb korszakának
legnagyobb emberével. Igaz, Kemény Zsigmond oly kitünő essayjén kívül,
tizenöt év alatt a Kecskeméthy könyve[1] az egyetlen, mely mint
Széchenyi-irodalom szóba jöhet, de kezdetnek ennyi is elég. Hogyan
kivánhatnók Széchenyi terjedelmes és beható életrajzát, midőn nemcsak
naplói hozzáférhetetlenek, hanem még munkái sincsenek összegyűjtve s
holmi ízetlen anthologiákkal kell megelégednünk. Kecskeméthy munkája
mintegy kiegészíti a Keményét, a mennyiben épen ott fogja föl az
eseményeket, a hol Keménynek félbe kellett szakítani, tudniillik a
forradalom után. Nem akarjuk e két munkát összehasonlítani. Kemény
essayje, némely formai fogyatkozások mellett is, a legkitünőbb magyar
essay, s bármely irodalomban díszes helyet foglalhatna. Kecskeméthy nem
ilyesmit akart írni; könyve valami közép az emlékirat és tárczaczikk
között, töredékes és könnyed modorban mintegy sietősen papirra vetve.
Minden esetre érdekes könyv; a szerző Széchenyi utolsó éveit leplezi
föl, részint mint szemtanú, részint mint olyan, a ki megbizható
forrásból meríthet.
Kecskeméthy 1857 őszén ismerkedett meg Széchenyivel Döblingben, a kihez
aztán Bécsből majd minden héten átrándúlt. Azonban rajzát nem ez éven
kezdi, hanem 1848-on, midőn Széchenyit orvosa, Balogh Pál, a döblingi
tébolyházba kisérte. Az egész könyvet két részre oszthatni: az egyikben
a tébolyodott, majd üdülő Széchenyi rajzát veszszük 1848–1857, a
másikban a hazája sorsa iránt újra érdeklődő és döblingi rejtekében is
tevékeny Széchenyiét 1857–1860 haláláig. Természetesen, mindkét részszel
szoros kapcsolatban van egy csoport kérdés: őrültség volt-e Széchenyi
betegsége vagy csak idegesség és kétségbeesés; vajon a kétségbeesett
hazafi menhelyűl választotta-e a döblingi tébolyházat, vagy mint őrűlt