Emlékbeszédek (1. kötet) - 06

Vadgalamb szólását
Majd meghallom esmég.
Egy harmadik dal, a mely talán legkitűnőbb, egy vagdalt székely katona
álmadozása, a mint idegen földön, egy fa árnyában hazájára gondol:
Hajh, keserű kenyér
A katonakenyér,
Véres a karéja,
Mert festi drága vér.
A bele nem puha,
De kemény, mint a kő;
Nem patyolat fehér,
De barnán sötétlő.
Nem puha, mert földét
Kemény kard szántotta,
Barna, mert tésztáját
Égő könny áztatta.
Szerelmi dalai már sokkal számosabbak, s a míg a katonadalok forrása
bizonyos búsongó melancholia, emezeké bizonyos könnyed érzelmesség.
Rhythmusuk nem változatos, de az tárgyuk és hangulatjok. A székely
népélet s az egyszerű szívregények főbb mozzanatait tárgyazzák;
kötődést, a mely gyöngédségből foly, bánatot, a mely nem emelkedik a
kétségbeesésig, hiúságot, a melyet a szerelem megnemesít, gúnyt, a
melyet fájó szív sugall, de önérzet mérsékel. Naiv érzelmesség és szelíd
humor bájosan váltakoznak e dalokban, hanem a heves szenvedély sehol sem
hallatja hangját. Mintha a költő kerűlné, vagy nem volna ereje hozzá.
Azonban e helyett, mintegy kárpótlásúl, a kecses érzelmességnek néha
meglepő szépségeit veszszük, mint példáúl:
A kis leány kertjibe’
Rózsát szed a keblibe:
Nem tudja a kis szedő,
Maga legszebb rózsatő.
Terem ott még sok virág,
De nincs közte lenvirág,
Erzsi szeme lenvirág,
Szelíd, égő, kék virág.
Istenadta kék szeme,
Annak vagyok betege,
De a kis eperke-száj
Meggyógyít, ha szívem fáj.
Ily sokat igérőn kezdte Kriza költői pályáját, de már 1843-ban
elhallgatott. Az élet gondjai elvonták a költészettől. A szerény
jövedelmű egyház papjának tanárkodni is kelle és segédkedni a kolozsvári
lapok szerkesztői mellett, hogy fentarthassa népesedő családját. Ő maga
írta élete alkonyán egyik barátjához: «Annyira el volt foglalva egész
életpályám papi, tanári s újságírói foglalkozással, hogy egészen oda
hagytam volt a költészet tündérországát s most csak mint régi édes álom
képeire emlékezem azon bűbájos világban töltött óráimra.» De azért
mindvégig költő maradt, mert nemcsak az a költő, a ki költeményeket ír,
hanem minden ember, a ki nemesen fogja fel és éli át az életet. A
költészet az emberiség közkincse, s a költő csak teremtő tehetségben
különbözik mástól, de nem egyszersmind érzésben és gondolatban. A költő
csak azt fejezi ki művében, a mit az emberek éreznek, gondolnak és
cselekesznek; s nem tudom, melyik több értékű: egy sikerűlt költői mű-e
vagy egy nemesen átélt élet? A költészet örök forrásai a vallás,
hazaszeretet, szerelem és családi élet: e források soha sem száradtak ki
Kriza szívében. Szerette hazáját, átélte örömét, búját és korlátozott
hatáskörében híven ápolta érdekeit. Szerette nejét, gyermekeit, boldog
családéletet élt s a sors csapásai alatt a vallásban keresett vigaszt.
Mint egyházának papja, később püspöke, mindig szívén viselte az egyházi
és iskolai ügyeket. Összeköttetésbe hozta felekezetét az angol és
amerikai hitrokonokkal s kivívta szellemi és anyagi támogatásukat.
Megalapította a _Keresztyén magvető_ czímű első unitarius egyházi és
tudományos folyóiratot. És szűk anyagi körülményei között jótékonyságot
is gyakorolt: házához vette koronkint a szegény papok és tanítók
leányait nevelés végett s elhelyezte vagy férjhez adta őket. A
keresztyén szellem és nemes családiasság költészete övezte egyszerű
lakát: ime a hallgató költő költeményei.
Így olvadtak az életbe Kriza költői álmai, s midőn 1863-ban kiadta
népköltési gyűjteményét, szintén csak ifjúkori vágyát valósítá. Ő elébb
hirdette népköltészetünk maradványai összegyűjtésének fontosságát, mint
a Kisfaludy-Társaság, s már kész gyűjteménye volt, midőn Erdélyi János
Társaságunk megbízásából gyűjteni kezdett. Még 1843 elején előfizetési
felhívást bocsátott ki a _Vadrózsák_ra, de hijába. A részvétlenség miatt
a vállalat abbamaradt s a buzgó gyűjtőt más ügyek másfelé vonták.
Azonban a midőn 1859-ben az erdélyi muzeumegylet első ülésén néhány
napfényre kerűlt ó-székely ballada olvastatott föl, s az értekező a még
ki nem aknázott kincsbányára mutatott, Kriza lelke új lángra gyúlt.
Megemlékezett régi gyűjteményéről s egyszersmind új gyűjtéshez fogott.
Gróf Mikó Imre fölajánlotta a kiadás költségeinek fedezését. Kriza régi
gyűjteményét új adalékokkal gazdagította, gyűjtésre ösztönözte
székelyföldi barátait és paptársait, utasítást dolgozott ki számukra, a
tanulókkal szintén gyűjtetett, sőt nyaranta maga is berándúlt a
székelyföldre a székely tájszólás fínomabb árnyalatai tanúlmányozása
végett. Így jelent meg egy pár év múlva a _Vadrózsák_ első kötete.
E gyűjtemény mind tartalom, mind szerkesztés tekintetében haladást
tanúsított. Erdélyi inkább csak dalokat, balladákat és népmeséket
gyűjtött, Kriza a néphagyományok némely mellőzött fajait is felölelte,
mint a táncz-szókat, gyermekdalokat, találós meséket, szólásmódokat s
más népsajátságokat; Erdélyi a népmeséket csak tartalomra közölte híven
s nem egyszersmind alakra nézve is, Kriza híven igyekezett visszaadni a
népi elbeszélő mód sajátságait is; Erdélyi mellőzte a tájszólást, Kriza
visszatükrözte azt a legfínomabb részletekig, sőt a székely tájszólásról
egy egész értekezést és tájszótárt csatolt gyűjteményéhez. Egyaránt ki
akarta elégíteni a költészet és nyelvészet barátait; nyelvészeink
csakugyan nagy méltánylattal fogadták s örömmel használták fel biztos
adatait s alapos fejtegetéseit. De bármily becses a gyűjtemény
nyelvészeti tekintetben, költői becse még nagyobb. Az ó-székely
balladák, a melyeket Kriza részint gyűjteményében, részint a különböző
folyóiratokban közzé tett, őt egész magyar Percyvé emelik. Valóban az
angol püspök balladagyűjteménye nem becsesebb az angoloknak, mint nekünk
a magyar unitárius püspöké. Oly oldalról mutatta be népköltészetünket
erősnek, a melyet leggyöngébbnek hittünk.
Hogy szép népdalaink vannak, azt régebben is tudtuk, s Erdélyi
gyűjteménye megjelenése után még inkább meggyőződtünk róla, de
népballadai szegénységünket nem tagadhattuk. Ismertünk ugyan Kriza előtt
is néhány szép népballadát, de azok inkább csak az alföldi szegény
legények tragikumát tárgyazták; az ó-székely balladák részint a mesék
világába, részint a lovagkorba ragadtak bennünket, megérintve történelmi
emlékeinket is. A törökkel vívott háromszázados küzdelmünk semmi nyomot
nem látszott hagyni népköltészetünkben, s ime, egy pár ó-székely
balladában e küzdelem olynemű költői mozzanatait veszszük, a melyek a
spanyol románczokat, a mór küzdelmeket juttatják eszünkbe. Addig ismert
balladáinkban hiányzott a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, a
kétségbeesés démonismusa, a subjectiv csodás, a balladaköltészet ez
eleme, a mely oly rejtélyes költői színt kölcsönöz e műfajnak: az
ó-székely balladák tragikai katastrophája nem egyszer jelen meg ily
alakban, sőt a vallásos mysticismus is megrezdűl olykor bennök. E
mellett legtöbbször nem oly lyrai levegő veszi körül őket, mint gyakran
alföldi balladáinkat, a melyekben a körvonalak mintegy elmosódnak; a
cselekmény gyors menete, élénk izgatottsága, a szenvedély erőszaka
hangzik ki belőlük s a fenség bája ömlik el rajtok, a midőn pedig
hosszabbra nyúlnak, epikai alakot kezdenek ölteni, mintha egy elveszett
nagyobb epikai mű epizódjai volnának.
S a költői becsen kívül irodalomtörténeti becsök is van. Még inkább
megerősítik azt a nézetet, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus
báját ismerte s minden olyas, mint rím és mérték, csak esetlegesek
voltak. A rím és versszak nélkűli nyolcz és tizenkét szótagú sorok, a
melyekkel oly gyakran találkozunk az ó-székely balladákban, legrégibb
epikai költeményeink versalakjai lehettek. Ilyenekben énekelhették
hegedüseink elveszett eposzainkat, a melyekről történeíróink emlékeznek,
s hogy azok sokkal költőiebbek lehettek, mint a hogy egy-egy epizódot
belőlök rímes krónikáink fentartottak, mutatja a _Szilágyi_ és _Hajmási_
czimű ó-székely ballada, a mely mind æsthetikai, mind nyelvi tekintetben
fölülmúlja a Szendrői Névtelen közlését, pedig ez a jelesebbek egyike.
Az ó-székely balladák fölfedezése irodalmunkban egész mozgalmat idézett
elő: nemcsak a székely gyűjtőket sarkalta nagyobb tevékenységre, hanem a
magyarországiakat is. S íme, az elhagyatottabb vidékeken, itt is
fedeztek föl néhány, az ó-székely balladákhoz hasonló költeményt. Egy
pár év múlva a Kisfaludy-Társaság újabb gyűjteményében egy egész csoport
ó-székely és ó-magyar balladát vehetett olvasó közönségünk.
Valóban Kriza semmivel sem folytathatta és fejezhette volna be méltóbban
költői pályáját, mint népköltési gyűjteménye kiadásával. Mint költő és
gyűjtő ugyanazon szellemnek áldozott: a magyar újabb költészet
szellemének. De vajon e szellem, ez irány megérdemli-e azt a
lelkesűlést, a melyet reá pazarlunk? Vajon az a törekvés, a mely a
népköltészet alapján nemzetibb- és eredetibbé, természetesebb- és
elevenebbé óhajtotta varázsolni költészetünket, nem volt-e inkább káros,
mint hasznos? Negyven év óta foly a küzdelem a költők és kritikusok
között; most talán nyugodtabban itélhetünk s az árnyoldalak mellett
inkább láthatjuk a fényoldalakat is. Sokszor fölhozatott, hogy e
törekvés elszakít bennünket az európai irányoktól s mintegy
nemzetiségünkbe fulaszt. De vajon nem európai irány-e ez is? Vajon Burns
a múlt század végén nem a skót népköltészet karjain lépett-e föl, és
Scott Walter, Moore, sőt bizonyos tekintetben Byron is nem az ő vállain
emelkednek-e? Vajon Herder nem hirdette-e, hogy csak a népköltészet az
eredeti költészet? Nem mondá-e: figyeljetek az összes európai nemzetek
népdalaira, ezek a ti mestereitek! Goethe nem a német népköltészet
alapján teremtette-e meg a német dalt és balladát? A franczia
romantikusok nem hajoltak-e szintén a népköltészethez, és Béranger nem
az egyszerű chansont emelte-e ódává és elegiává? És nálunk Kölcsey nem
hirdette-e ezelőtt ötven évvel, hogy «a nemzeti poezis eredeti szikráját
a köznépi dalokban kell nyomozni»? Bajza nem örűlt-e ugyanez időtájt,
hogy költőink figyelme a népdalok felé fordúl?
Elmúlt száz esztendeje, hogy költészetünk újra föléledt, s újabb
fejlődésnek indúlt. Átéltük a franczia, a classikai és a német iskola
küzdelmeit s a nemzeti irány felé kezdettünk hajolni. Ez iskolák sok új
eszmét, műfajt ültettek át költészetünkbe, kifejtették prosodiánkat,
meghonosították a classikai és nyugat-európai versalakokat,
hajlékonyabbá tették nyelvünket és kiművelték æsthetikai érzésünket.
De ha méltánylatunk kiséri e vívmányokat, bizonyára azoktól a költőktől
még kevésbbé tagadhatjuk meg ezt, a kik nemzeti versidomunkat elméletben
és gyakorlatban megalapították és művészivé emelték. Ha bámuljuk
Berzsenyit, a ki a classikai ódát oly magas fokra emelte, még inkább
kell bámulnunk Petőfit, a ki a magyar dalt megteremté. Ha örűltünk,
midőn Kölcsey a német költészetből átültette hozzánk a balladát,
üdvözlenünk kell Aranyt, a ki a népköltészet alapján a magyar ballada
megalkotója. Ha a nemzeti szellem fejlődését láttuk abban, hogy
Vörösmarty a régi és megújított nyelvet összeolvasztva a nemzetit a
művészivel összhangba hozta s eposzunkat visszavezette a nemzeti
hagyományokhoz, vajon nézhetjük-e hanyatlásnak Arany költészetét, a ki
alak- és tartalomban még nemzetibbé tette a magyar eposzt s a régi és
népnyelvből újabb bájakat fejtett ki? Költészetünk fejlődni fog s újabb
törekvések szorítják majd háttérbe a régieket, de a nemzeti szellem mély
nyomait többé semmi ki nem törölheti belőle, s ha költőinket kifárasztja
a philosophiai szemlélődés, megvénheszti a világpolgárias szellem,
üdülés és ifjulás végett mindig vissza fognak térni a népköltészet
forrásához.
Kriza egyik előharczosa s hű fegyverhordozója volt költészetünk
nép-nemzeti irányának, egész a diadalig. Nem vívott koszorúért, de
engedjék önök, hogy épen azért letehessem sírjára a hű és buzgó harczos
koszorúját. E koszorúnak nem az ád becset, hogy én fontam, de a hely,
honnan nyújtom, és az, hogy önök nevében nyújtom, a kik a magyar
költészet és műbírálat legkiválóbb képviselői.


SZIGLIGETI EDE.
SZÜL. 1814 MÁRCZ. 18-ÁN, MEGH. 1878 JAN. 19-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1879 FEBRUÁR 10-ÉN TARTOTT
KÖZÜLÉSÉBEN.
Midőn a társaság megbizásából e szószékre lépek, hogy Kisfaludy Károly
születése évfordulóján Szigligeti haláláról és halhatatlan érdemeiről
emlékezzem, az emlékek egész raja támad föl lelkemben. Kisfaludy Károly
1788-ban született, Szigligetit 1878-ban temettük el. Majdnem egy század
választja el Kisfaludy Károly bölcsőjét Szigligeti koporsójától. Mily
küzdelem és mennyi veszteség, mily lelkesedés és mennyi fájdalom s
elvégre is mily óriás siker! Akkor nemzetiségünket és alkotmányunkat
lábbal tapodták, s magunk sem viseltettünk elég részvéttel irántok; s ím
egy félszázad alatt újjá születtünk, nemzetiségünk folyvást erösbödve
fejlik és alkotmányunk, bár mit mondjon is a pártszenvedély,
sértetlenebb, mint bármikor háromszáz év óta. Akkor aristocratiánk
idegen volt nyelvben és érzelemben, középosztályunk fejletlen, népünk
jobbágyi igában sínylett, az országnak tulajdonkép fővárosa sem volt,
szellemi mozgalmainkat Bécsből vezette egy pár testőr és
hirlapszerkesztő: most a magyar társadalom minden rétegét a nemzetiség
és hazafiság heves érzése hatja át. Budapest irodalmi és tudományos
mozgalmaink központja, s bajnokait im e fényes palota fogadja be. Midőn
Pesten 1819-ben Kisfaludy Károly első színművei adattak, a vándor magyar
színtársulat csak kegyelemből léphetett föl az akkori virágzó német
színházban: 1878-ban a nemzeti színház díszes csarnokából temettük el
Szigligetit, megállottunk egy második magyar színház, a népszínház előtt
is, hogy ettől is elbúcsúztassuk a népszínmű atyját, s a távolban egy
harmadik magyar színház emelkedő falai tűntek föl előttünk. Midőn
1822-ben Kisfaludy megalapítá az _Aurórá_t, e zsebkönyv és a _Tudományos
Gyűjtemény_ magokban foglalták az akkori magyar szépirodalmi és
tudományos munkák legjavát: ma szépirodalmi és szakfolyóirataink
évenként egész könyvtárrá növekednek. Midőn Kisfaludy Károly
_Aurórá_jában kitűzte a magyar költészet nemzetibb és művészibb
irányának zászlóját, csak néhány ifjú költő üdvözölte azt: s ím néhány
évtized alatt fejlődött és diadalt ült ez irány s a megifjodott magyar
költészet képviselőinek egész serege foglalt helyet a
Kisfaludy-Társaságban, a mely az Auróra-kör emlékére és folytatásául
alakúlt.
De bármily nagy tehetségek voltak is koronként díszei társaságunknak,
senki sem foglalt itt méltóbban helyet, mint Szigligeti, mert Kisfaludy
Károly törekvéseinek egyik főirányát, a magyar dráma megalapítását,
senki sem szolgálta hívebben és több sikerrel, mint ő. Kisfaludy Károly
és Szigligeti neveit mindig együtt fogja emlegetni a hálás utókor. A mit
Kisfaludy kezdett, azt Szigligeti folytatta, fejlesztve és emelve,
tartalomban és formában egyaránt. Nagy leleményessége, rendkívüli
termékenysége új életet öntött hanyatló drámai költészetünkbe; négy
évtizeden át nagyrészt műveiből telt ki színházaink eredeti műsora;
mívelte a tragédiát és komédiát s nemzeti szellemben egy új drámai
válfajt alapított meg: a népszinművet; mint rendező, dramaturg és
igazgató, névvel és név nélkül, majdnem kezdettől fogva éltető lelke
volt a nemzeti színháznak. Száznál több színművet írt, s nemcsak a
drámai költészet, hanem a nemzeti szellem fejlődésére is hatott.
Színművei elavulhatnak, s a jövendő kitünő, s adja Isten, remekművei
végkép leszoríthatják őket a szinpadról, de összes munkásságának nyoma
élni fog fejlődésünkben, s halhatatlan emlék marad irodalomtörténetünk
évlapjain.
A magyar drámai művészet megalapítása nehéz föladat volt, talán
nehezebb, mint bármely más műágé. Távol sem voltunk oly helyzetben, mint
a román és germán népek. Amazoknál a pogány drámai művészet emlékei soha
sem vesztek ki egészen, s az egyház könnyen átalakíthatta
keresztyénekké; emezeknél ősvallásuk szokásaiban sok volt az alakoskodás
és látványosság, a melyeket az egyház szintén felhasználhatott
czéljaira. Egy szóval a mysteriumok és moralitások itt termékeny földre
találtak, s midőn az egyháztól elszakadva, elvilágiasodtak, könnyen
váltak a nagy városok mulatságaivá, majd pedig, midőn a renaissance
érintésétől modern drámai művészetté alakúltak át, pártfogásuk alá
vehették a főurak és királyok is. A mi ősvallásunk, úgy látszik, nem
igen kedvezett a drámai szellemnek, s népünkben sem voltak kiválóan
szinészi hajlamok. Keresztyénné válásunk után megvoltak ugyan nálunk is
a mysteriumok és moralitások, mint a cultus részei vagy függelékei, de a
fejlődés első fokain maradtak, s nem fejlődtek ki népdrámává, mert nem
voltak nagy városaink, erős polgárságunk, s a mi volt is, az részben nem
volt magyar. A XVI. századból mutathatunk föl ugyan dramatizált
satirákat, melyek iskolai szűk körben talán elő is adattak, de a valóban
magyar népdrámának és szinészetnek semmi nyoma. A XVI. és XVII.
században a magyar lyrának és eposznak vannak kitűnő képviselői is, de a
drámai költészetnek nincs oly hagyománya, a melyből fejlődés indúlhatna.
Nálunk itt-ott inkább csak az iskolai dráma virágzott, főleg a jezsuiták
buzgalmából. Irodalmunk fölélesztését a múlt század közepén drámákkal
kezdi ugyan meg Bessenyei, mint a hanyatló franczia classicismus
visszhangja, de ezek csak könyvdrámák voltak, nem a színpadnak szánva,
mert magyar színpad tulajdonképen nem volt. A magyar dráma és szinészet
iskolai drámánkból indúlt fejlődésnek. Midőn II. József hivatalos
németesítése karöltve járt a fejlődő német irodalom és művészet nem
hivatalos, de annál veszélyesebb németesítésével, s az ország némely
városaiban német színpadok emelkedtek, a politikai visszahatást az
irodalom is élesztve, az iskolai latin drámai előadások közé sűrűn
vegyűltek a magyar nyelvűek is. Nagyrészt a főiskolák játszó ifjaiból
alakúltak az első magyar szintársulatok, s első drámaíróink tanárok,
papok és szerzetesek voltak. De e színtársulatok egy városban sem vertek
gyökeret, legkevésbbé a fővárosban. A nép nem lelkesűlt értök, a főurak
nem vették pártfogásuk alá, s mi legfőbb, nem voltak költők, a kik
nemzeti szellemet, életet leheljenek a magyar drámába, s magokkal
ragadják a közönséget. A műsor rosszúl fordított idegen színművekből
telt ki, a melyeket a német színpadon jobban élvezhetett mindenki,
ügyetlen átdolgozásokból, a melyek ellen annyira kikelt Kölcsey, s a mi
eredetit adhattak, az alig volt több, mint történelmünk dicsőséges
mozzanatainak párbeszédes rajza, mert a magyar drámai művészet a nyelv
művelését és terjesztését, a hazafiság fölélesztését tűzte ki főczélul,
a dicső múltat akarta fölmutatni szemben a sűlyedő jelennel, s a
szenvedélyek tragikai és komikai kifejezésével gondolt legkevesebbet.
A jelen század elején két ifjú költő lépett föl, hogy a megindúlt drámai
mozgalomba életet leheljen. Egyik a nép gyermeke, egy kecskeméti szegény
takács fia volt, Katona József, a ki Pesten hol jurátoskodott, hol
szinészkedett s néhány drámai kísérleti után alig huszonnégy éves
korában egy nagy művel akarta megvetni a magyar dráma alapját. _Bánk
bán_ csakugyan dicső kezdeménye volt a magyar tragédiának, ma is a
legjobb tragédiánk, de éles ellentétben állott az uralkodó ízléssel,
megelőzte korát s nem hathatott a fejlődésre. Elő sem adhatták, mert a
censura csak kinyomtatását engedte meg s nem egyszersmind előadatását.
Az elkedvetlenített költő visszavonúlt s magányba temette geniuszát. A
másik ifjú költő egy előkelő nemes ház gyermeke volt, egy már ünnepelt
költő testvére: Kisfaludy Károly, a ki viharos ifjúságot élt, az iskolát
korán elhagyta, néhány évig katonáskodott, részt vett a franczia
háborúkban, majd kilépvén a katonaságból, haza jött, atyjával viszályba
keveredett, újra külföldre vándorolt, s mint képíró tengette életét.
Hazájába térve, Pesten telepedett le, hol szintén ecsetje után élt.
Azonban egy kéziratban heverő drámáját nagy hatással adta elő
Székes-Fehérvárott egy vándor szintársulat, s midőn e társulat 1819-ben
Pestre jőve, azt a fényes szinházban is ismételte, a fővárosi közönség
rendkívüli lelkesedéssel üdvözölte a költőt és szinészeket egyaránt. A
váratlan siker önbizalomra ébreszté Kisfaludyt; még azon évben három uj
művet írt, a melyek még nagyobb hatással adattak. A következő évben hat
új művel ragadta el a közönséget, s egész haláláig híve maradt a
színpadnak.
Végre a magyar színművészet megtalálta költőjét. Azóta van önálló
drámánk, akkor kezdett gyökeret verni a fővárosban színészetünk.
Kisfaludy Károly szerencsésebb volt, mint Katona. Nem állott oly éles
ellentétben korával, csak tisztította, emelte az akkori ízlést, nem
annyira megdöntötte, mint átalakította az uralkodó drámai irányt, s
termékenységével meglepett, legyőzött minden ellenhatást. A magyar
történelem dicsőséges mozzanatait öntötte drámai alakba ő is, de több
történelmi érzékkel, elevenebb jellemzéssel, drámaibb élettel és
költőibb nyelven, mint elődei és kortársai. Összhangba hozta drámánkat
összes költészetünk fejlődésével, hogy egymásra hatva, egymást
táplálják. Komoly műveiben nem igen emelkedett a tragédiáig, de
_Iréné_ben már azt is érintette. Kisérleteit a vígjáték terén még
nagyobb siker koszorúzta. A magyar társadalmat rajzolta s egy csoport
typust hozott a szinpadra, a melyeket különböző változatban a későbbi
költők is ismételtek. Ő rajzolta legelőször társadalmunk két
legellentétesebb és legeredetibb typusát: az elfajult és külföldieskedő
mágnást s az igenis magyar és nyers, de jószívű vidéki gavallért: báró
Szélházyt és Mokányt. Az éltes és ifjú huszártisztek, földesurak,
táblabirák, ügyvédek majdnem állandó alakjai vígjátékainak. A népélet
rajzát sem vetette meg, egy csoport falusi genre-képet varázsolt
színpadunkra a _Pártütők_ben, a mely már magában hordozta a későbbi
magyar népszínmű csiráját. A közönség valami olyat láthatott a magyar
színpadon, a mit hiában keresett a német színházban, a szinészek oly
jellemeket ábrázoltak, a melyeket ismertek és átérezhettek. Kisfaludy
Károly a múlt és jelen tükrévé igyekezett emelni a magyar drámát, a
történelem és társadalom magyarázójává, s ezzel drámai költészetünknek
alapját vetette meg.
Azonban halálával némi szünet és hanyatlás állott be. Vörösmarty lépett
nyomába, a kor legnagyobb költője, de a lyrai hangulatok bája, a ragyogó
nyelv hatástalanúl hangzottak el a szinpadon, s inkább olvasva voltak
szépek. Újra a könyvdrámák jöttek divatba, sőt élete vége felé Kisfaludy
Károly is némely tévtanok felé hajolt. _Csák Máté_ töredékén, a melytől
oly sokat vártak barátai, meglátszik a német romantikusok befolyása, a
kik szerint a történelmi dráma ikertestvére az epopoeának. Költőink ép
akkor kezdettek kevesebb tekintettel lenni a szoros drámai formára, a
színpad követelményeire, a midőn Budán a magyar színészek már
megtelepedtek s Pestre voltak jövendők, hogy a negyven évi vándorlás
után végre állandó szinházat és pártfogást találjanak. Egy új költőre
volt szükség, a ki drámai költészetünknek új lendűletet adjon,
szinészeinknek új műsort, mint egykor Kisfaludy Károly. A költő késett,
de nem sokáig.
Biharmegyéből 1834-ben egy húsz éves ifjú jött Pestre, hogy itt mérnöki
tanulmányait végezze. Szathmáry Józsefnek hívták. Szerény, de lelkes
ifjú volt, kissé magába vonúlt, de vidám kedélyű. Nem kedvelte a mérnöki
pályát, s irodalmi kisérletekkel foglalkozott; buzgón látogatta a budai
magyar szinészek előadásait, s a szinész és drámaíró kettős koszorújára
vágyott. Egy darabig küzdött magával, de mégis elhatározta, hogy szinész
lesz. Döbrentei, mint pestmegyei szinházigazgató, szerződtette is
szinésznek, kardalnok- és tánczosnak, s ráadásul még ügyelőnek is, előbb
tizenkét, majd tizennégy forint havi fizetéssel. Az ifjú megköszönte a
jóakaratot, de egy újabb kéréssel is járúlt igazgatójához, a ki
egyszersmind híres író és az Akadémia titkára volt. Arra kérte, hogy
adjon neki egy új szép nevet, mert mint szinész családi neve viselésével
nem akarja ingerelni atyját. Döbrentei kivett könyvtárából egy könyvet,
Kisfaludy Sándor _Regéit_, fölnyitotta egy helyt, s olvasta:
Szigligetben fogunk élni,
Szerelmünkben boldogok…
«Jó lesz magának a Szigligeti név, ez valóban szép név» – mondá
Döbrentei. Az ifjú elfogadta az új nevet, s a Józsefet is Edvárddal
cserélte ki. Kisfaludy Sándorból vette nevét és Kisfaludy Károly nyomába
lépett, egy új nemes családot alapított, s ragyogóbb nevet hagyott
gyermekeinek, mint a minőt ő nyert őseitől. Egész lelkesedéssel kezdett
drámát írni és szinészkedni. Két múzsát lehet ugyan szeretni, de
mindkettőnél viszonzást találni bajos. A múzsa is csak asszony, s csak
azt fogadja kegyébe, a ki teljes szívét, egész életét neki áldozza.
Szigligeti a szinészeti pályán kevés sikert vívott ki, s 1841-ben, midőn
a nemzeti szinház titkárává lett, vissza is vonúlt e térről s csak
ritkán és nagy szükségből játszott, de annál nagyobb tevékenységet
fejtett ki, s annál több sikert aratott a drámaírói téren. Már első
színművei figyelmet gerjesztettek; 1836-ban _Dienes_ét épen nagy
tetszéssel fogadta a közönség, s Vörösmarty elég szigorú kritikájában
dicsérve emeli ki a folyvást haladó s meglepő fordulatokban gazdag
cselekvényt, s nem haboz kimondani, hogy Szigligeti urává lett a dráma
külső tökélyének. Majd minden évben három-négy új drámával lépett a
közönség elébe, az Akadémia és szinpad küzdőhomokján egyaránt koszorúkat
nyert; bukásait sikereivel feledtette, a Pesten megnyílt állandó
szinháznak műsort és közönséget teremtett, épen azt hozva, a mire
drámánknak legnagyobb szüksége volt: leleményt és szinpadi tanúlmányt,
cselekvényt és technikai készséget.
Valóban Szigligetit a leleményes cselekvény s a drámai forma erős érzéke
különbözteti meg elődeitől és kortársaitól. Ebben van ereje és
gyöngesége is egyszersmind, a mint az erkölcsi világban gyakran
erényeinkből folynak hibáink, vagy legalább hiányaink. Szigligeti
múzsája nem egy fönséges arczú hölgy, a ki borongva, de éles szemmel
tekint a szenvedélyek tömkelegébe, meghatva nézi az ember hiú küzdelmét
önmagával s a viszonyokkal, mindenütt meglátja a kérlelhetetlen nemesist
nemcsak bűneinkben, hanem nemes hajlamaink tévedéseiben is, lelkesűl az
erő nagy vonásain, az óriás küzdelem bonyodalmán, megsiratja az elesett
hőst, s megnyugszik az élet és társadalom kényszerűségén. Vagy ha
megunva a gyászt, az élet derűltebb oldalaihoz fordúl, méla mosolylyal
nézi az emberi gyöngeségek víg tréfáját, melyek szintoly hiú küzdelemben
végződnek, mint a szomorú, de könnyező vagy mosolygó arczát egyaránt az
égi fény gloriája övezi. Szigligeti múzsáján több az érdekes kellem,
mint a fönség; élénken hatnak reá az élet benyomásai, de inkább az
események fordúlatai érdeklik, mint a szenvedélyek fejlődései, érzékeny,
de nem szenvedélyes, nemcsak mosolyogni szeret, hanem nevetni is, sok
érdekes titkot tud és szivesen elbeszéli; vonz, de bájai nem elragadók,
örömmel elmulatunk vele mint barátnőnkkel, de nem tekintünk reá mint
istennőre, a félelmes bámulat cultusával. A költő és múzsája szerették
egymást, Szigligeti egész a sírig hallgatott sugalmára, épen azért
drámai rendszerében a cselekvény foglalt főhelyet, s a jellem és
szenvedély rajza némikép háttérbe szorúlt.
Régi vita tárgya az a kérdés, hogy mi a fő a drámában: a jellemrajz-e
vagy a cselekvény. Bizonyára mindkettő egyaránt fő, mert a cselekvény és
jellemrajz egymásrahatása alkotja a valódi drámát, a jellemrajz e hatás
alatt válik drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső
szervezetét, és ez összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely
drámai mű nagyobb vagy csekélyebb értéke. De azt sem tagadhatni, hogy az
erős összeütközések között gyorsan fejlődő egységes, kerek cselekvény
jellemzőbb tulajdona a drámának, míg a jellem- és szenvedélyrajz közös
az eposzszal, s az elbeszélő költészet minden fajával. Szigligetit
leleményes tehetsége és egyéni körülményei önkénytelen vonzották a
cselekvény felé. A színpadon nőtt fel íróvá. Mindennap tapasztalta, hogy
a legszebb magán- és párbeszédek, a jellemrajz legfinomabb árnyalatai is
elvesznek, ha nem támogatja világos, gyorsan fejlődő cselekvény; hogy a
szinészek a legjobb drámát is tönkretehetik, ha a szerepek nem
tehetségök- és természetökhöz valók, ellenben a gyöngének is sikert
vívnak ki, s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják, s