Emlékbeszédek (1. kötet) - 17

  ruhába öltöztetni. E mellett fokozatosan kell eljárni s az ostromnak a
  végső rohamig számos fortélya van. Valóban, ha pályájának első és
  második felében közrebocsátott könyveit tekintjük, mindenütt e taktika
  alkalmazását látjuk. A _Hitel, Világ_ és _Stadium_ ugyanegy eszmekör
  fokozatos fejtegetései, mind bővebben és erélyesebben, míg az utolsó
  könyvben mintegy összegezve, formulázva vannak legfőbb reformeszméi. A
  _Kelet népe_, a _Magyar Akadémia körül_ és _Programmtöredék_ fokozatos
  ostroma a Kossuth és az ellenzék irányának. Ez egymással kapcsolatos
  könyvek a forrásból csermelyként indulnak ki, majd zuhataggá válva,
  rohanó folyóként árasztják el a vidéket.
  Széchenyi szellemének és írói stiljének legjellemzőbb oldala a mély
  érzés és metsző gúny vegyülete, mely majd satirává élesül, majd humorrá
  lágyul. E hangulat új volt irodalmunkban, sőt költészetünkben is csak a
  negyvenes és ötvenes években észlelhető. Széchenyinél egyéniségéből
  folyt, melyet tápláltak benne Byron s angol humoristák. Az erős szeretet
  és gyűlölet volt forrása. Mint Arany mondja róla:
   Midőn magát ez nem tudá szeretni,
   Ő megszerette pusztuló faját.
  Az erős faj- és hazaszeretet Széchenyinek valóságos szenvedélye volt,
  mely uralkodott minden érzésén és túlélte másnemű hajlamait és
  szenvedélyeit. Szerette a magyar nemzetet, de tulajdonkép csak a jövőben
  szerette s érezte, hogy e jövővel földi pályája szoros kapcsolatban
  marad. A jövőbeli magyar nemzetért rajongott, szégyelte jelenét, de
  bizott fejlődésében. «Az emberiségnek egy nemzetet megtartani,
  sajátságait mint ereklyét megőrízni, szeplőtelen mineműségeiben
  kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem is
  ismert alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez
  vezetni», saját szavaival kifejezve, ez volt élete czélja, mondhatni
  rögeszméje. E rajongó szeretetből folyt lángoló gyűlölete is. Gyűlölt
  mindent, a mi a magyar fejlődést gátolta, s az átalakulás sikerét
  koczkáztatta. Innen az a szenvedélyes támadás, melyet feudalis
  alkotmányunk ellen intézett, innen az a kiméletlen polemia, melyet az
  ellene föllépő gróf Dessewffy Józseffel folytatott, innen az
  élet-halál-párbaj, melyet Kossuthtal végig vívott. Annyira azonosította
  magát a nemzeti fejlődéssel, annyira egyedül helyesnek hitte
  politikáját, hogy mintegy egyéniségébe olvasztott mindent. Ezért ömlik
  el iratain bizonyos alanyiság, melyet némely kortársai a büszke
  önteltség és sértett hiúság kifakadásainak tartottak. Az emberi
  gyarlóság néha megejthette Széchenyi nagy lelkét is, de a mit így
  megbélyegeztek, nem volt egyéb, mint a mély meggyőződés erélye és
  türelmetlensége, mely benne küldetési hitté magasult, s őt folyvást
  remény és aggodalom, lelkesedés és gúny hangulatai között hánykódtatta.
  Pályája első felében inkább a lelkesedés emelte s gúnyába is a diadal
  érzete vegyült, később, 1841–1848 lelkesedése nem egyszer olvad
  fájdalomba, gúnya keserűbb, majdnem a kétségbeesés páthosza.
  A _Hitel_ben legtöbb a lelkesedés. Sajátságos könyv ez. Töredékek
  halmaza, melyet egy nagy eszme és érzés kapcsol össze. Tárgya
  nemzetgazdasági eszmék fejtegetése, de több és kevesebb annál. Ajánlata
  egy fenszárnyaló óda hazánk szebb lelkű asszonyaihoz, mert a hitelről
  szól s a mi belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségéről, a
  cselekedetek egyenességéről, s az a nők előtt sem lehet idegen, a midőn
  annyi nemes és szép, a mi az emberiséget fölemeli, a nők műve. Főleg
  ahhoz a hölgyhöz volt ez intézve, a kit reménytelenül szeretett, a ki
  pályája nemtője volt, a kit később nőül is vett. Az eszményi szerelem
  ösztönzője volt hazaszeretetének és vigasza egyszersmind küzdelmeiben.
  Az ajánlat után a könyv bevezetése következik, melyben szertecsapongón
  elősorolja a magyar hívságos panaszait és óhajtásait s rajzolva az igaz
  hazafi eszményét, egyszersmind kijelenti, hogy most csak a pénz,
  kereskedés s gazdasági dolgokat akar fejtegetni, de talán egyebet is
  belekever, ez neki már szokása, vagy jobban mondva hibája. S valóban
  egyik eszméről a másikra szökelve, sok mindent elmond, a mi a hitellel
  csak legtávolabbi kapcsolatban is van. Leginkább azt fejtegeti, hogy
  mily szánandó állapotban van Magyarország, hol nem lévén valódi
  tulajdon, hitel sem lehet. Fejtegeti, hogy a fekvő birtok se el nem
  adható, se be nem ruházható s így értékben és jövedelemben való
  növekedése mintegy ki van zárva. Magyarázza, hogy pörrendszerünk a rossz
  fizetőknek és csalóknak kedvez; továbbá, hogy a robot és dézsma úgy a
  köz-, mint a magángazdaság fejlődését megbénítja. Kimutatja, hogy
  közlekedési eszközeink rosszasága mennyire gátolja a forgalmat és
  kereskedést, elitéli az utaknak jobbágy munkán nyugvó rendszerét, s az
  országos vonalok állami központosítását követeli. Mindezen segíteni
  kell. A szabad és biztos birtok s az ebből folyó hitel első lépcsője
  szellemi és anyagi haladásunknak. Oda kell törekednünk, hogy hazánkban
  mindenkinek, vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és
  erszénye ne legyen üres. A haza javára s a magunk hasznáért az ország
  terhének egy részét vállainkra kell venni, a nép sorsát könnyíteni s
  méltóságát fölemelni.
  A könyvnek rendkívüli hatása volt. A tetszés, a lelkesedés és harag
  zajából az ellenzék egyik vezérférfia emelkedett ki, az agg gr.
  Dessewffy József, hogy megfenyítse a merész és könnyelmű izgatót s
  megírta ellene a _Hitel taglalata_ czímű munkáját. Széchenyi, ki a
  _Hitel_ után hasonló irányban még több művet szándékozott írni,
  félbehagyta tervét s _Világ_ czímű könyvét bocsátotta közre, válaszúl
  Dessewffynek. Ez még sajátságosabb könyv, mint a _Hitel_. Csak részben
  polemia, bár ívszámra felülmulja a _Hitel_t. Széchenyi csak
  kiindulópontúl használja Dessewffy könyvét, s csak azokra a részekre
  szorítkozik, melyek alkalmat szolgáltatnak neki a _Hitel_ben
  megpendített eszmék bővebb kifejtésére. Meg-megszakítja kegyetlen
  polemiáját, töredék elmélkedéseket, vallomásokat sző belé, bírálja a
  magyar társadalmat, egy angol valódi vagy költött leveleit közli
  Magyarországról, melyek többé-kevésbbé saját nézeteinek kifejezései. A
  _Világ_ változatosabb, mint a _Hitel_, hangja merészebb és gúnya
  élesebb. Széchenyi itt is, mint a _Hitel_ben, inkább csapongó és
  szellemes társalgó, mint rendszeres író, csakhogy szenvedélye lángolóbb,
  s eszmegazdagsága termékenyítőbb. Annyi mondanivalója van, hogy nem
  tudja kibeszélni magát, a harmincz ívre terjedő könyv nem látszik
  elégnek neki s csak azért végzi be, vagy jobban mondva szakítja félbe
  munkáját, mert ha még tovább terjedne, talán nem olvasnák el. Nem
  franczia kertbe vezet bennünket, sőt angol parkba sem, hanem egy
  rengeteg erdőbe, hol el-eltévesztjük az ösvényt, de mindenütt az eszmék
  dús növényzetére találunk; a lelkesedés zuhatagja harsog körülünk, majd
  egy tóra bukkanunk, melynek eget, napsugárt s a fák lombjait
  visszatükröző színpompája megragadja képzelmünket; mennél tovább
  haladunk, hegyszakadások, bokrok, kuszó növények indái állják el
  utunkat, a gúny tövisei vérzik arczunk és kezünk, de ha végre kifáradva
  felértünk a bérczoromra, fölséges kilátás nyilik meg előttünk:
  betekintünk Magyarország jövőjébe. Valóban a _Világ_ majd minden kérdést
  fölvet, fejteget vagy érint, melyeket a szerző Magyarország nemzeti
  átalakulása vezéreszméinek hisz, s melyek azzá is váltak. A könyv
  főeszméi három pontban foglalhatók össze: hogy Magyarország mindenben
  hátra van, s míg ezt el nem ismerjük, mindaddig nem haladhatunk, vagy
  csak palliativákra fogunk szorítkozni; hogy a magyar erőtől pezsgő
  fiatal nép, mely csodálatos magasságra emelkedhetik s minden lehet, ha
  közértelmességét és nemzetiségét kifejti; hogy végre fővárost,
  politikai, társadalmi, irodalmi és kereskedelmi központot kell
  teremtenünk, mely kiáraszsza fényét, melegét az egész országra.
  Széchenyi harmadik főmunkája, a _Stádium_, rendszeresebb, mint társai.
  Szorosan tárgyánál marad, s kevésbbé áradozó. Mintegy összegezi és
  formulázza mindazt, a mi mellett szerzője eddig izgatott s a mi szorosan
  a törvényhozás elébe tartozik. Tizenkét törvényjavaslatot ajánl az
  országgyűlésnek, a melyek a következők: a hitel haszna és kára mindenkit
  egyaránt ér; az ősiségi jog örökre eltörültetik; a magszakadásból
  származó fiscalitások örökre megszünnek; Magyarországon mindenki bírhat
  ingó és ingatlan jószágot mint sajátot; mindenki egyenlően áll a törvény
  oltalma és súlya alatt; a nemtelenek is választhatnak magoknak megyei
  pártvédet; a házi pénztárba s országgyűlési költségekhez arány szerint
  mindenki fizet; a vizek, utak s belvám elrendelése mindenkit egyenlően
  ér és országgyűlési tárgyak; monopoliumok, czéhek, limitatiók s egyéb
  ilyes a közszorgalmat és versenyt akadályozó intézmények örökre
  eltörültetnek; Magyarországon csak magyar nyelven szóló törvény,
  parancs, itélet kötelez; minden törvényhatóság csak a helytartótanács
  közbenjárásával hallja a fejedelmi szót; itéletek, mint tanácskozások
  csak nyilvánosan tartatnak. Az egész könyv nem egyéb, mint e
  törvényjavaslatok indokolása erős logikával és ragyogó dialectikával.
  Széchenyi Bentham hasznossági elvéből indul ki, s mindazokat, a kiket
  előjogaiktól meg akar fosztani, igyekszik meggyőzni, hogy veszteségök
  tulajdonkép haszon, sőt nyereség mind magokra, mind az államra nézve.
  Inkább az észhez szól, mint a szívhez, mérsékli szenvedélyét és gúnyos
  hangulatát. Rábeszélő, behizelgő s fejtegetéseiben nagy sikerrel
  használja az élénk párbeszéd alakját is. Húsz íves könyvében még sem
  tudja elmondani mindazt, a mit óhajt, csak kilencz törvényjavaslatát
  indokolja s a még hátralevő hármat egy későbbi könyvére hagyja, a melyet
  nem ír ugyan meg, de hirlapi czikkeiben, beszédeiben vissza-visszatér
  rájok.
  Széchenyinek e három könyve a reform útjára terelte a nemzetet. A
  kormány ugyan nem mozdult, de az 1832–36-ki országgyűlésen már érzett
  Széchenyi hatása s a gyorsan fejlődő közvélemény elfogadja eszméit. A
  hatást elősegítette sajátságos helyzete is. Nem vethették szemére, hogy
  egy vagyontalan demagog támadja a nemesi előjogokat, a feudalis
  alkotmány sarkköveit, hiszen gazdag főúr. Nem gúnyolhatták elméleteken
  csüngő ábrándozónak, hiszen minden vállalatát siker koronázta, melyeket
  a társadalmi téren megindított. Mindamellett reformeszméi nem terjedtek
  volna oly gyorsan, ha nem varázsolja át egyszersmind a nemzeti
  ujjászületés eszméivé. A magyar Széchenyi fölléptéig csak a mult
  dicsőségében találta vigaszát, a jelent sivárnak érezte s nem remélt
  jövőjében. A nemzeti érzület leghűbb kifejezői is, a költők, csak a mult
  és jelen ellentétét érezték, a hanyatló, az elfajuló magyart siratták.
  Berzsenyi, a Kisfaludyak és Kölcsey lanthúrjain a mélabú hangja rezdült
  meg, vagy a kétségbeesés jajkiáltása viharzott. Egyik sem emelkedett a
  jövő reményéig. Széchenyi önérzetet, önbizalmat, hitet lehelt a
  nemzetbe. Meggyalázta a multat egy dicsőbb jövő kedveért, egy nagy
  elszánás díjában. Jósigéje, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, mint
  az ajk, szív és tett jelszava hangzott mindenfelé. Széchenyi a költők
  ihletét pótolta, sőt ihletet lehelt beléjök és felharsant Vörösmarty
  _Szózat_a, új Magyarország hymnuszaként. Valóban, Széchenyit nem egyszer
  ragadja el a költői ihlet. Ritka emberben egyesült oly sajátságos
  vegyületben a hideg számító ész, mély érzés és heves képzelem. Beható
  esze gyorsan mérlegeli a hatás és ellenhatás erejét, számításba veszi az
  emberek szenvedélyeit, egyesek önzését és hiúságát, megállapítja tervét,
  a kiindulópontot, az egymásutánt, a mikéntet; lelkiismerete sokáig
  töpreng rajtok, de ha végre megnyugodott bennök, szenvedélye egész
  erejével ragaszkodik hozzájok s a képzelem egész gazdagságával színez ki
  minden részletet. Első három főművében mily fényben látja a jövőt s
  reformeszméi fejtegetésében mennyire emeli a körvonalakat. De a midőn a
  hidegen számító ész megmutatja neki a láthatár fekete pontját, a melyet
  az országban senki sem vesz észre, midőn megérzi a veszélyt, mely
  nemzetét fenyegeti, heves képzelme szintúgy nagyítja az árnyat és rémes
  látományok hatása alatt ír.
  Az 1832–36. országgyűlés bezárása után, Reviczky kanczellár bukásával,
  gr. Pálffy Fidél vette át a kormányt s hűtlenségi pörökkel és
  befogatásokkal igtatta be az új rendszert. Néhány országgyűlési ifjat
  elfogtak, mert Pozsonyban olvasókört szerveztek, melynek némi politikai
  szinezete volt; b. Vesselényi Miklóst bepörölték Szathmármegye
  közgyűlésén tartott beszédeért; Kossuth Lajost börtönre itélték, mert
  egy irott lapot szerkesztett. Az 1823-ki összeütközés kezdett ismétlődni
  s az ország provisorium szélén állott. Széchenyi, kinek reformterveit
  mindez megzavarta, mindent elkövetett a sérelem orvoslására s a viszály
  kiegyenlítésére nézve. Az 1839–40-ki országgyűlés megoldotta a
  kiegyenlítés nehéz feladatát, a folyamatban levő politikai pörök
  felfüggesztettek, az elitéltek szabadon bocsáttattak, sőt Kossuth
  engedélyt nyert egy politikai lap kiadására. Az új kormány kedvezni
  látszott a nemzetiségnek s hajlamot mutatott a reform iránt. Széchenyi
  boldog volt, meleg szíve érzelmei elnémították kételyeit. Hitte és
  hirdette, hogy az izgatásnak ideig-óráig meg kell szünni, s óvatosan
  hozzáfoghatunk a fokozatos reform munkájához. Azonban Kossuth _Pesti
  Hirlap_-ja csakhamar keserű csalódásra ébresztette.
  Széchenyi döbbenve tapasztalta, hogy Kossuth lapja a reform és nemzeti
  fejlődés ugyanazon eszméit hirdeti, a melyeket ő, de azok mégsem az
  övéi, s egy varázskéz mindent politikája ellen fordít. Széchenyi meg
  akarta győzni az aristocratiát és a nemességet, hogy mindaz, a mit
  előjogaiból veszít, az reá és a hazára nézve nyereség: Kossuth mint a
  nép örök jogait követelte a reformokat s jelszóként hirdette: általatok
  és veletek, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell. Széchenyi a
  democratiát bizonyos ponton túl veszélyesnek tartotta a még meg nem
  erősödött magyar nemzetiségre nézve: Kossuth hitt a szabadság olvasztó
  erejében. Széchenyi a reformok létesítésében bizonyos egymásutánra
  törekedett: Kossuth ezt kevésbbé vette figyelembe. Széchenyi a közjogi
  viszonyokat, ha nem történt újabb sérelem, nem szerette bolygatni s a
  reformkérdéseket tolta előtérbe: Kossuth mindkettőt szorosan összefűzte.
  Széchenyi sohasem tévesztette el szemei elől fennálló viszonyunkat
  Ausztriával s kimélte a monarchia képzelt vagy valódi érdekeit: Kossuth
  előtt csak a magyar állam érdekei lebegtek. Széchenyi a magyar nyelv
  terjesztésére nézve szükségeseknek tartott bizonyos törvényes
  intézkedéseket, de a többit anyagi és szellemi súlyunk fejlődésére
  bízta: Kossuth e tekintetben is erélyesebb rendszabályokat követelt.
  Széchenyi mindvégig hű maradt főelveihez, de az alkalmazásban hajlékony,
  alkudozó volt a körülmények szerint, különösen a közteher-viselés
  kérdésében: Kossuth merevsége elvvé emelte a módokat is. Ily és hasonló
  ellentétek választották el a két férfiút, a kik oly elhatározó befolyást
  gyakoroltak Magyarország sorsára. Széchenyi ismerte az izgatás
  természetét, mely nem szokott ott megállani, a honnan kiindult, de arra
  nem számított, hogy épen ily gyorsan fejlődjék s az utána következő új
  izgató annyi fogékonyságra találjon s oly könnyen magával ragadja a
  nemzetet. Csalódásába önvád is vegyült. Érezte, hogy három főkönyvével a
  reformok mellett izgatva, ő sem volt ment némely tévedéstől, melyek
  Kossuth fölléptével oly nagy arányban tárultak elébe. Ő is a reformoknak
  inkább csak fényoldalait mutatta föl nemzetének s kevésbbé fejtegette a
  kivitel nehézségeit, holott a siker titka épen e nehézségek ismeretében
  és legyőzésében rejlik. Még talán nem késő nemzetét felvilágosítani a
  nehézségekről, az egymásutánokról, a mikéntről, ellensúlyozni,
  meggyöngíteni Kossuth hatását s néhány hónappal a _Pesti Hirlap_
  megindulása után egy nagy könyvvel lépett föl Kossuth ellen.
  A _Kelet népe_, mely a hazafi aggodalmak és bánat könyve, mindjárt
  elején némi örömérzést fejez ki. Élünk még, nem vagyunk holt nemzet
  rothadt tagjai, nem élőszobor leírhatatlan kínok között. Hazánk hajnala
  derűl s akármi légyen is sorsa a magyarnak, rút önfertőzéssel és lelki
  öngyilkolással nem végezheti többé életét. Azonban azért nagy veszély
  fenyegeti a magyart. Ő volt az, ki először hirdette, hogy álomkórságban
  dermedez nemzetünk, bár még van idő a felébredésre, most szintén ő
  hirdeti először: zavarnak vezettetik a nemzet, de még van idő a
  balirányoknak elejét venni, van idő, az itt-ott lappangó s még talán
  fékezhető tüzeket oltani, sok azonban már nincs. Erre azután kiönti
  aggodalma és fájdalma egész özönét. Az ész és szív, a modor és taktika
  ejtegetésén fordúl meg a könyv lényege. A publicistának, az
  államférfiúnak nem a képzelem és gerjedelmek után kell indulnia, hanem
  hideg számokkal dolgoznia. Minthogy az érzelemnek nincs határa s ebben
  fekszik oka, miért nem alkalmas a kormányzatra, és a képzelem nem ismeri
  az _ennél ne továbbat:_ a tévedező szív mindinkább féket fog ragadni,
  míg elvégre a közvélemény szerint, melyet szül, a legkérlelhetetlenebb
  zsarnokká változik, mely előtt nincs könyörűlet. A szív, ha fanatismusra
  bőszül, még szánalmat sem ismer és az autodafének épen úgy lesz szerzője
  és felállítója, mint a guillotinenek. Széchenyi így elítélve a szív
  politikáját, a taktika és modor fejtegetéséhez fog, melyeket épen oly
  fontosaknak tart, mint magát az életbe ültetendő eszmét, mert tőlök függ
  a siker. Valamely politikai eszme leglelkesebb bajnokai hibás
  taktikájokkal inkább koczkáztatják a sikert, mint magok az eszmék
  ellenségei. S a mi sajátságos, kivételes viszonyaink között sokkal
  fontosabb a modor és taktika kérdése, mint más szerencsésebb
  nemzeteknél. Nem az a kérdés már, hogy haladjunk, hanem hogy miként
  haladjunk, melyek utaink, melyek a még bezártak, melyek a már kinyíltak,
  melyeken lehet haladni gyorsan, melyeken csak óvakodva, melyen végre
  csak úgy, a mint a fűszál nő. S e szempontokból elítéli Kossuth
  politikáját mint a sziv és rossz taktika politikáját s hirdeti, hogy
  forradalom felé vezeti a nemzetet.
  A _Kelet népe_ irodalmi szempontból felülmúlja Széchenyi régibb műveit.
  Itt is találkozunk ugyan árnyoldalaival: a műalkatra keveset ad, kedveli
  a kitéréseket, de az egész mű egyenletesebb, a kitérések szorosabb
  kapcsolatban vannak a főeszmével. Stílje fordulatosabb, élénkebb;
  lelkesedése nem oly lobogó, de érzése mélyebb s a búskomolyság, mely az
  egészen elömlik, a páthos, a humor és gúny oly hangulataiba ragadja,
  melyeket korábbi műveiben kevésbbé tapasztalunk. Sehol sem nyilatkozik
  vonzóbban Széchenyi irói egyéniségének fősajátsága: a mély érzés és
  metsző gúny vegyülete, mint e művében. Mily meghatók önéletrajzi
  emlékei, mily találók közéletünk gúnyos rajzai, mily sebző polemiája,
  mily megragadó páthosa, mely egész a jóslatig emeli. De a politikus és
  író szellemének egész gazdagságát hiába pazarolja. Könyvét olvasták, de
  nem helyeselték: csatáját elvesztette. Csodálkoztak, hogy a ki helyesli
  Kossuth elveit, némi külsőség, a modor és taktika miatt oly nagy zajt
  üt. Vádjait, aggodalmait a sértett hiúság vagy beteges képzelem
  nyilatkozatainak hitték. Az ellenzék, melyhez Széchenyi eddig is inkább
  csak egyes kérdésekben tartozott, egészen elvált tőle. E pillanattól
  kezdve egy tragikai hős benyomását teszi ránk, ki a bonyadalom forduló
  pontján annál erélyesebben és szenvedélyesebben küzd eszméiért,
  meggyőződéseért, mindenért, a mi szívének drága, mennél inkább fordulnak
  ellene a viszonyok jobbról-balról, míg végre a végkifejlésben
  megsemmisülve rogy össze.
  A következő évben, 1842-ben, az akadémiában elmondott elnöki beszéde még
  nagyobb vihart idézett elő. E beszéd, mely Széchenyi beszédei közül
  talán az egyetlen kidolgozott és nem rögtönzött, a nyelv és irodalom
  művelésének a nemzeti életre való hatását tárgyazza ugyan, de leginkább
  a magyar nyelv terjesztésére nézve kifejtett túlbuzgalmat és eszélytelen
  eljárást veszi bírálat alá. Fél a veszélyes visszahatástól. Szellemi és
  anyagi felsőbbségünkben, szeretetreméltóságunkban van az olvasztó erő.
  Nem kevés számunk a baj, hanem az, hogy nincs elég súlyunk. Ennek
  növelésére kell törekednünk, a többi magától jő. Nincs drágább kincsünk,
  mint nyelvünk, nemzetiségünk, épen ez volt neki pályája kezdetén
  kiinduló pontja, midőn az akadémiát alapította s ezt soha sem bánta meg,
  mert mívelt nemzetiségben, nemzeti míveltségben rejlik életerőnk. De a
  fejlődést veszély fenyegeti, végveszély egész nemzetünket. «Ki tudja, óh
  nagy Isten – kiált fel balsejtelmei fájdalmában – távol van-e még tőlünk
  a gyászidő s a nemzeti életek mértéke szerint, nem borúl-e szaporábban
  reánk, mint gondolnók, mikor csak az akadémia fogja ereklye gyanánt vagy
  inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azt a nyelvet, melyet
  legdrágább kincsének, nemzeti és függetlenségi alapjának elismert ugyan
  a magyar, de forró vérétől hajtva, bálványaitól elszédítve, nemcsak
  őrizni nem bírt, hanem saját lábaival tiport le.» Széchenyi jóslata
  teljesült. Emlékszünk mindnyájan, midőn a nemzeti romok között egyedül
  az akadémia állott még, bágyadtan pislogó lámpaként őrizve nyelvünket,
  de Széchenyi abban sem csalódott, hogy nem bánta meg az akadémia
  alapítását, mert e szomorú korszakban innen áradt ki az a hév, mely oly
  lelkesedve karolta fel a nyelv, irodalom és nemzetiség érdekeit és
  ékesszóló ajkak innen hirdették a vigaszt s egy jobb jövő reményét.
  Széchenyi hol beszédeiben, hol hirlapi czikkeiben mind erélyesebben
  támadta meg az ellenzéknek nem annyira eszméit, mint valósításuk
  módjait. Oly kevéssé tartozott a conservativekhez, mint az
  ellenzékiekhez, s az ő szokásos erős kifejezésével kinyilatkoztatta,
  hogy ha bármelyik párt köntösét öltené föl, oly torzalakká válnék, mint
  a ki nő létére férfi vagy férfi létére nőruhában jelennék meg. Ő
  progressista, reformer, de egy új középpárt alakítását nem tartja
  lehetőnek. Megy a maga útján s azt hiszi, hogy bírálatával, példájával,
  mindkét pártra hathat. Főiránya támogatni a kormányt
  reformtörekvéseiben, mert nem élünk Angolországban, hol a pártok egymást
  váltják föl a kormányon; az ellenzék tartsa meg ellenőrző szerepét, a
  kormány vezesse a nemzetet s álljon a reformok élére. Ő ez irányban kész
  követője s hivatalt is vállal az anyagi reformok terén. S csakugyan,
  1845-ben elvállalta a helytartótanácsban a közlekedési ügyek vezetését
  minden díj nélkül. Midőn 1847-ben a közelgő országgyűlésre szervezkedtek
  a pártok és kiadták programmjokat, ő is föllépett _Magyar
  programmtöredék_ czímű könyvével, mely utolsó magyar nyelven írt
  munkája.
  E könyv folytatása a _Kelet népé_nek épen, mint a _Világ_ a _Hitel_nek s
  a _Stadium_ a _Világ_nak. Kifejti benne és igazolja állásfoglalását a
  pártok között, tanácsot osztogatva jobbra-balra, sarkalja a kormányt
  reformokra, s megtámadja az ellenzéket és Kossuthot élesebben, mint
  valaha. A _Kelet népe_ egy vastag könyv, ez alig tíz ívnyi röpirat, mely
  kevés kitéréssel sokkal egyenesebben siet czélja felé. _Kelet népé_ben a
  búskomolyság néha érzelmességbe csap át, vagy humorrá emelkedik; itt a
  kétségbeesés erélye nyilatkozik, a láthatár sötét, a remény, mely kék
  égként itt-ott felderül, hamar felhőkbe vesz s a feddés, vád, gúny
  omlik, mint a jég verése, villámok czikáznak s a mennydörgésben jósige
  hallatszik. Azok a lapok, melyekben Széchenyi oly határozottan
  megjósolja a forradalmat és Kossuthhoz fordulva kér, eseng, majd gúnyra
  fakadva vádol, s a legmélyebb fájdalom páthosában tör ki, a
  leghatásosabbak összes műveiben. Akkor nem hatottak, de igen később, a
  mikor átéltük a forradalmat s visszaemlékeztünk e szavakra. Csak két
  férfiú volt az egész országban, a kik előre megérezték, megjósolták a
  forradalmat: Petőfi, az ifjú költő, a szenvedély és vágy ösztönéből és
  Széchenyi, az agguló államférfi, a politikai belátás szülte
  aggodalomból. Petőfi egész lelkéből várja, óhajtja, üdvözli a vihart,
  Széchenyi aggódva nézi az események fejlődését s kétségbeesik a fordulat
  beálltán. Valóban az agguló államférfi Cassandra-jóslatával s
  kétségbeesésével a tébolyházban s az ifju költő erős hitével s tyrtæusi
  lantjával a csatában nyom nélkül eltünve, a magyar forradalom
  legmeghatóbb emlékei közé tartoznak. Azonban csalódnánk, ha azt hinnők,
  hogy Széchenyi azt a forradalmat jósolta meg, mely 1848-ban kitörve,
  1849-ben szerencsétlenül bár, de nem dicstelenül végződött. Ezt, noha a
  gyulékony anyag nem hiányzott, az európai forrongás idézte elő, adta meg
  eszközeit és növelte erejét. E véletlen tényezőt Széchenyi épen oly
  kevéssé vehette számításba, mint Kossuth. Széchenyi a létező
  jelenségekből indult ki, kikerülhetetlennek látta az összeütközést s egy
  más forradalmat jósolt meg, mely rendes körülmények között tör ki,
  osztályharczczal vegyül s dicstelenül végződik.
  Széchenyi legutolsó könyvét németül írta és névtelenül. Gyógyulása után
  is döblingi magányába temetkezve, mély hazafi bánatban töltötte napjait.
  Leigázott és szétdarabolt hazája mily éles ellentéte volt annak a
  képnek, mely pályája elején oly lelkesedésre ragadta. Magyarország csak
  volt s nincs többé. Kegyetlen fájdalmára enyhet egy könyv írásában
  keresett. Mintegy kihívta őt erre egy névtelen, _Rückblick_ czímű
  félhivatalos röpirat, mely Magyarországnak a Bach-rendszer alatti
  haladását és megelégedését hirdette világgá. Így született az _Ein
  Blick_. Nem nemzetéhez akart szólani, ez eléggé érezte mély sebeit,
  hanem a bécsi körökhöz, külföldhöz, hogy megismertesse hazája
  állapotját, nevetségessé tegye a kormányrendszert és főképviselőjét s
  megboszulja hazája szenvedéseit. Széchenyi írói egyéniségének két
  fősajátsága, a mély érzés és metsző gúny vegyülete itt tetőpontra hág s
  folyvást tápot nyer beteg lelkétől. A névtelen röpirat minden sorát
  megczáfolja, összetöri, kigúnyolja, de nem a rendes polemia modorában.
  Rendszer nélkül csapong s egészen átengedi magát féktelen
  felindulásának, kegyetlen humorának. Összevegyíti a köznapit és
  fönségest, az érzelmest és démonit, a bohózatost és páthost. Mintha Lear
  király egy személylyé olvadt volna bohóczával, egyszerre halljuk a mély
  bölcseséget és illetlen tréfát, a síró ellágyulást és üvöltő átkot. Maga
  az egész mű még inkább töredékek halmaza mint Széchenyi bármelyik műve.
  Alig van műalkata, s néha fárasztó is, de néhány lapja vetekedik a
  legnagyobb humoristákéival.
  Széchenyi munkái rég eltüntek a könyvpiaczról s inkább csak
  közkönyvtárakban találhatók. Régi óhajtása tisztelőinek: vajha együtt
  birhatnánk mindent, hozzá méltó kiadásban. Ez óhajtásnak az akadémia
  eleget kiván tenni. Közrebocsátotta már naplója kivonatait, levelezése
  egy részét, úti rajzait, országgyűlési beszédeit, most hirlapi czikkei
  vannak sajtó alatt, melyeket nagyobb művei fognak követni. Bizonyára
  most olvasva e munkákat, sok olyat találunk bennök, a mi már elavult,
  mert az életbe ment át s intézményekben hirdeti szerzőjök dicsőségét. De
  sok van bennök olyan is, a mi mindig új marad és folyvást termékenyítő.
  Az az erős hit Magyarország jövőjében, melyet ő lehelt belénk, munkái
  olvasásakor még inkább megerősödik bennünk. Az az aggodalom, melylyel
  kísérte fejlődésünket, mérsékelni fogja vérünk és vágyaink hevét. Az az
  eszély, mérséklet, melyet nyelvünk és nemzetiségünk terjesztésére nézve
  szivünkre köt, még most sem avult el. Az a tanács, hogy hagyjunk fel a
  közjogi viszályokkal s intézményeink reformján és belső erőnk kifejtésén
  munkálkodjunk, folyvást időszerű s mintha hozzánk szólana, midőn
  gunyolódik a tulipános szónoklattal s így kiált föl: «Nem a szónoklati
  babérokat szomjazó hév, nem az «éljen» hajhászata, hanem a mindennapi
  hangyamunka van a teendők során».
  De pártállásunk szerint bárhogyan gondolkozzunk is, abban mindnyájan
  egyetértünk, hogy az a hazaszeretet, mely Széchenyi minden során
  elömlik, azok a honfiúi erények, melyeket összes munkái elénk rajzolnak,
  örök forrásai maradnak lelkesedésünknek. Nem hiába nevezte őt Kossuth a
  legnagyobb magyarnak. Fény nevére, áldás poraira!
  
  
  B. JÓSIKA MIKLÓS
  SZÜL. 1794 ÁPR. 28-ÁN, MEGH. 1865 FEBR. 27-ÉN.
  
  I. NECROLOG.
  Pest, 1865 márcz.
  Egy Drezdából érkezett távsürgöny b. Jósika Miklós halálát jelenti. A
  hetven éves férfiu hosszas betegeskedés után febr. 27-én húnyt el
  szeretett neje ápoló karjai közt. Idegen föld fogadta kebelébe a
  hazájáért oly hőn dobogó szívet, de a hazája hálája ott lebeg sírhantja
  felett. A száműzött hazafi s a magyar regényirodalom megalapítója méltó
  e tiszteletre. Nemzeti újjászületésünk mind inkább erősbülő küzdelmében
  az irodalmi bajnokok első sorában találjuk őt, egy el nem foglalt állást