Emlékbeszédek (1. kötet) - 02

könnyedséget, kellemet nyert s a művészet európai színvonalára
emelkedett. Azonban e két iránynak nagy tévedései és túlságai is voltak:
a sok jó és szükséges szó mellett sok rosszat és szükségtelent is
nyertünk, s a csín és fordulatosság örve alatt idegenszerűségek is
csúsztak be szókötésünkbe s a művészi és magyaros nem mindig tudtak
összeolvadni. E tévedések és túlságok ugyanazok, a melyek minden nagy
mozgalommal együtt járnak s a melyeket épen úgy ki lehet magyarázni,
mint menteni. De kimagyarázni és menteni valamit nem annyi, mint
helyeselni és követni. Honnan tanultuk mi azt, hogy nagy embereinknek
árnyoldalait is bálványoznunk kell s egy nagy mozgalom minden
nyilatkozata isteni kijelentés? Vajon örvendhetünk-e, midőn Kazinczy
tévedéseiből elmélet, rendszer alakúl egész az elhirhedt _szócsíntanig_
s minden idegenszerűséget az ő nevének varázsa fedez? És miért ne merjük
kimondani, hogy bár egy bizonyos pontig irodalmunk folyvást Kazinczy
befolyása alatt fog állani és nincs erő, mely szelleme nyomát többé
kitörülje nyelvünkből, de egy s más, sőt sok, a mi az ő idejében
szükségesség volt, most már nem az, s azon az úton, a melyen ő járt, a
magyar költői nyelvet és prózát teljes szépségében ki nem fejthetni.
Hiszen még Kazinczy életében, a nyelvujítás diadalakor, megindúlt
bizonyos visszahatás. Az orthológia le volt győzve mind a költői, mind a
prózai nyelv terén, de egy pár nagytehetségű író magok a nyelvujítók
között már mérsékelni kezdte a mozgalom túlságait és belátni tévedéseit.
Vörösmarty a nyelvujítók táborához tartozott, de költői nyelve többé nem
volt a Kazinczyé. A régi és új nyelv különös bájban olvadt össze nála s
a művészi és magyaros kibékűlt. Petőfi és Arany még tovább mentek s a
népköltészet forrásaiból merítve, a régi, új és népnyelv összes bájait
igyekeztek költői nyelvünkbe varázslani. Prózánkban is mutatkoztak ily
jelenségek, de a siker nem ily fenső fokán, azonban mindinkább kezd
közmeggyőződéssé válni, hogy prózánknak művésziebbé kell válnia
idegenszerűség és magyarosabbá ízléstelenség nélkül.
De hová ragadt hevem? Bocsássatok meg, ha nem kevésbbé lelkesűlök
irodalmunk és nyelvünk jövőjéért, mint tisztelem és dicsőítem Kazinczyt.
Még egyszer ismétlem, hogy a nyelvujítás nagy eszme volt, nagyobb
társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi
szempontból. Bukása nagy csapás lett volna összes fejlődésünkre nézve.
Arról volt szó: akarunk, tudunk-e még nemzet lenni, ébredésünk az élet
jele-e vagy a haldokló végvonaglása? Arról volt szó: le tudjuk-e vetni
az ó embert és felvenni az újat, van-e erőnk az európai színvonalig
emelni nyelvünket, irodalmunkat, hogy később társadalmunkat és
államéletünket is odáig emeljük? Az a vágy, mely megúnta a múlt
dicsőségén andalogni s a még alaktalan jövő sejtelmein ábrándozott, mely
nem hitt a holt formákban, az írott betükben s öntudatlan érezte, hogy
az európai új eszmék feldolgozása életkérdésünk, a mely nem elégedett
meg az alkotmány és nemzetiség védelmével, hanem egyszersmind
kifejtésökre is törekedett, mely rontani akart a múlton, hogy építsen a
jövőnek, legelőször az irodalomban nyilatkozott, s Kazinczyt választá
bajnokáúl. Kazinczy küzdött lelke egész erejéből s a legrendkívülibb
forrongást idézte elő.
A reformatio korszakát kivéve, soha sem volt irodalmunkban annyi
élénkség, zaj, pezsgő élet. Az írók két nagy táborra szakadtak:
neológokra és orthológokra. Ezek épen úgy tagadták az új szók alkotási
jogát, mint hibáztatták a régi szók fölelevenítését s a tájszók
általánosítását; megelégedtek azzal a szókincscsel, melyet az ország
minden része használt, megvetették a költői nyelv és műpróza ó és új
classikai példányait s a hagyományos, színtelen és nyers magyarságot
kedvelték. E táborban volt ó Magyarország előitéleteivel és
tehetetlenségével, üres hiúságával és tespedő hajlamaival. Csak védte az
ősi nyelvet, mint az ősi alkotmányt, de nem fejlesztette. Kazinczy
zászlója alatt az ifjú Magyarország küzdött erőtől duzzadozva,
reménynyel, hittel tele, s büszke önbizalommal törve előre egy álmodott
nagy jövő felé. Az egykedvű nemzet figyelme egészen idefordúlt s
apraja-nagyja besodortatott a szenvedélyes küzdelembe. Midőn új ízlés
támad, új eszmék terjednek s az emberek más stilben társalognak és
írnak, mint azelőtt, az mindig nagy társadalmi és állami változásoknak
előjele. Kazinczy ízlés- és nyelvújítása egy nagy előcsatája volt
társadalmi és politikai átalakulásunknak. Minden új szó egy-egy eszme,
érzelem és tény tiltakozása volt a múlt ellen s a jövő megannyi győzelmi
zálogáúl tűnt fel. Midőn Kazinczy kivívta a harczot s a megifjúlt
irodalom élén hirdette, hogy a magyar nyelv és irodalom nem volt, hanem
lesz, nem soká kellett várakoznia, hogy megjelenjen Széchenyi és
visszhangozza: Magyarország nem volt, hanem lesz. Ime a két korszak
érintkező pontjai, ime hogyan készítette elő az irodalom társadalmi és
politikai átalakulásunkat, ime újjászületésünk két hőse, a kik egymás
föltételei voltak, egymást egészítették ki. Kazinczy nyugodtan halhatott
meg 1831-ben, küldetése be volt végezve: Mózes megmutatta az igéret
földjét, Jósué megjelent.
Oh tisztelt gyülekezet! Kazinczynak nemzeti nagy hálával tartozunk. A
mire irodalmunkban, társadalmi és politikai életünkben ötven év óta
büszkék lehetünk, abban mind része van neki; hogy nem haltunk meg a
gyalázat halálával s ha el kell vesznünk, nem nyomorúltan veszünk el,
sokkép neki köszönhetjük. Elveszni – oh Istenem! – hogyan vesznénk el?
Hisz szelleme lelkesít, példája buzdít, emlékét ünnepeljük. Az a
lelkesűlés, mely e pillanatban minden magyar szivet feldobogtat, egy
újabb nagy eskü, hogy utolsó csepp vérünkig védni fogjuk nemzetiségünket
s mindent áldozunk a hazáért. Oh dicsőült szellem, nézz le reánk a
magasból, áldj meg bennünket! Ime élünk, bár megfogyva, de nagy
veszteségünk után is híven megőrizve azt a legdrágább kincset, melyet te
visszaszereztél nekünk, a hű ragaszkodást nemzetiségünkhöz, az erős
hitet önmagunkban. Mi bízunk a jövőben, mint te bíztál, készek vagyunk
küzdeni, áldozni, szenvedni, mint te küzdöttél, áldoztál, szenvedtél. De
ha valaha csak gondolatban is fajúlni kezdenénk, ha csak egy perczig is
ingadoznánk, ha csak lankadni is mernénk, jelenj meg közöttünk
éjfélenként, mint az ős apa veszélyben forgó unokáinak, ints, vádolj,
kérj, követelj, buzdíts és vezess s mi újra lelkesűlni fogunk, mint te
ezelőtt félszázaddal.


PÁKH ALBERT.
SZÜL. 1823 MÁRCZ. 11-ÉN, MEGH. 1867 FEBR. 10-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1870 NOVEMBER 7-ÉN TARTOTT ÖSSZES
ÜLÉSÉBEN.
Néhány perczet, egy rövid félórát akarok szentelni derék társunk, Pákh
Albert emlékének, a ki már majdnem négy év óta a sírban nyugszik. Későre
teljesítem e kötelességet, de nem ok nélkűl. Szoros barátság fűzött az
elhúnythoz, s tizenhét év óta részvevő, majdnem mindennapos tanuja
voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az író pályája
foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke
borúlt szívemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia! nem a baráti
érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az írói küzdelmek és dicsőség
rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen
enyhíti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadúlni amaz
érzés felindulásaitól. Hijában akarom csak az írót rajzolni Pákhban: az
ifjú és nagyreményű humorista pályája csakhamar megszakad, s egy beteg
ember szenvedéseibe vész, a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig úgy
tűnik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott író küzdelme az
elhagyottság és tétlenség ellen.
Valóban Pákh írói pályája nincs arányban kitűnő tehetségével; az
ellenmondást a magánember szerencsétlensége fejti meg. Egy szenvedésben
gazdag élet tárúl föl előttünk. Húsz évig hordozni egy rosszúl
gyógyított betegség bal következményeit, s mégis teljesíteni, a mennyire
lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiúi, testvéri
szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni az írói
pályára, s egy pár év múlva eltemetve minden magasb becsvágyat, a
betegágy szenvedései, s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai között
tölteni el az ifjú- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet
örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát, s a közélet munkása, a szülői
ház vígasza, a baráti körök dísze, felderítője lenni: íme Pákh Albert
élete, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája,
melyre egy érző, de törhetetlen lélek humoros derűje árasztá fényét. Nem
szemlélhetni e pályát megindúlás, a fájdalom és tisztelet megindulása
nélkül, s midőn emlékét megújítom, úgy hiszem, nemcsak a kegyelet, hanem
egyszersmind az igazság sugalatát követem, ha az író munkássága mellé
oda rajzolom az ember küzdelmét is, a ki egy eljátszott élet romjain még
fölemelkedni képes, s ha nem lehet azzá, a mire hivatva volt,
véglehelletéig nem szűnik meg híven és sikerrel szolgálni a nemzeti
műveltség ügyét.
Pákh korán lépett az írói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és
hírlapíró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte,
mert humoros vázlatait, melyek koronként a Frankenburg _Életképei_ben
jelentek meg, Kaján Ábel álnév alatt bocsátotta közre, s mint Csengery
_Pesti Hirlap_jának dolgozótársa, folyvást névtelenűl irt. De annál
ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal írói
csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készűlt
megindítani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte
benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! Az ifjú humorista
csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre
elhallgatott. Azonban a várakozás, a melyet felköltött, nem volt
alaptalan. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete- és
jellemének alapjáúl szolgált. Senki sem volt társai között oly kevéssé
lyrai vagy szónoki természetű. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó
közönséges értelmében. Mint ember és író a nagyban vagy nagynak
tetszőben ösztönszerűleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a
kicsinyben, vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest
fölfedezni. Mélyen érző szívében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem
tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy úgynevezett
lelkes czikk, megható szónoklat vagy komoly elmélkedés nagy
megerőltetésébe kerűlt, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször
szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gúny
hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok
kanyargásain fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága,
kedélyének egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi
gyöngeségek, úgy a magáéi, mint a másokéi iránt. Egyetlen éles
pillantással észrevette az egyén vagy helyzet nevetséges, de
egyszersmind jellemző oldalát. Jól tudta utánozni mások gondolkodás-,
beszéd- és írásmódját, s egy-egy találó vonással, vagy csak puszta
elnevezéssel, egész torzképet rajzolt. De a gúny ez erős ösztönét
szint’oly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő összeolvadt benne, mint
álnevében a Kaján és Ábel név, mint arczán a kék szemek szelíd fénye s
az ajkak gúnymosolya.
E humoros ért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s
mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias és
ösztönszerű idegenkedés a táblabíróiastól. Szívében erős nemzeti érzés
dobogott, de nemzeti hiúság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született
1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a
wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen növekedett, hol a német
műveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyűletet alkot. Sopronban
folytatta tanúlmányait, s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt
föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment, mint
joghallgató, s e nagy magyar városban mintegy magába szívta a magyar faj
minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és
fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal, s a
magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet
vegyített. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1844 őszén mint
juratus Pestre jött, a következő évben már a _Pesti Hirlap_nak lett
dolgozótársa, s így az ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott,
mely nem sokat remélt az ősi alkotmány intézményeinek fejlődő erejétől s
az újkori parlamentarismus jelszavait írta zászlójára. Ez eszmék
feleltek meg leginkább hajlamainak és műveltségének. Hasonló ok vezette
irodalmi pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem
barátságból, bár Petőfinek ő volt társai közt legrégibb s áldozatra
legkészebb barátja, hanem ízlése irányánál fogva. Nem volt ugyan erős
érzéke a magyar népies iránt, nem osztozott Petőfi politikai
álmodozásaiban, nem örvendett, ha erőteljessége nyerseséggé fajúlt, vagy
naivsága eget ostromló meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a
természetes egyszerűség, a szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok
Petőfi lyráját oly kiválóan jellemzik, teljes rokonszenvével
találkoztak. Az angol humoristák voltak kedvencz olvasmányai, s épen oly
kevéssé kedvelte a német érzelmességet, mint a magyar szónokiasságot.
Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink szenvelgése és dagálya ellen.
Politikai iránya és irodalmi ízlése egymással szoros kapcsolatban
voltak. Míg a politikai téren azok sorában küzdött, a kik a régi
megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság gyönge biztosítékának
tekintették: addig az irodalomban a fejlődés táblabírói nyűgeinek
tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes nemzeti irány
szűkkörűségét, s az élet benyomásaitól el-elforduló ál-idealismust.
Ily szellem lelkesítette az ifjú humorista és hírlapíró munkásságát.
Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre
elbeszélő modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt a
_Fiatal óriás_ czímű műve nem egyéb, mint satirája az akkor divatos
magyar regények- és beszélyeknek. A _Honszerelmesek_ben egy ifjút és nőt
rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak. Oly
párbeszédeket hallunk itt, melyeket hűség és jellemzés tekintetében
majdnem Molière _Précieuses ridicules_-je mellé tehetni. Pákh nem
képzelt egyéneket rajzol, hanem élő egyéneket alakít át. Legkevésbbé
sikerűlt vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb
élet felé fordúl. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden
szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő írnok, egy fontoskodó
juratus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha satirát akarna írni
beszélyíró társaira, a kik nagyszerű hősökkel, óriás szenvedélyekkel
birkóznak – és akaratlan humoristává lágyúl. Oly benső szeretettel csüng
személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat,
kedélye derűltségével annyira megaranyoz mindent, hogy e fölfordúlt
világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha
bolondságukból bennünk is szunnyadna egy jó adagocska. Mintegy tíz
humoros vázlatot írt, melyeket soha sem szándékozott összegyűjteni.
Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha
különben is el nem feledtetnének. Valóban kísérletek is, de egy kitűnő
tehetség kísérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint azon
körűlménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek
fejlődésének. Azonban így is van köztök egy pár, melyet a szigorú
kritika is méltányolhat. _Egy este a debreczeni szinházban_, _Egy nap
egy instructor életéből, Utazás Debreczenben, Egy városi írnok szerelme,
A honszerelmesek_ oly sikerűlt művek, hogy irodalmunkban ma is e műfaj
legjobbjai közé tartoznak.
Mint hírlapírót is humoros oldala tűntette ki. A _Pesti Hirlap_ fővárosi
ujdonságait írta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy
tárczája volt. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi életéből,
irodalmi és művészeti kisebb bírálatok, könnyed elmélkedések és polemiák
váltakoznak itt a satira és humor hangulatai közt. E rovat soha sem volt
olvasottabb, mint Pákh kezében. Míg társai vezérczikkekben ostromolták a
kormányt s a régi megyerendszert, addig Pákh élczes ötleteivel szolgálta
pártját, s néha kitűnő sikerrel. Történt a többek közt, hogy egy megyei
gyűlésen néhány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik vezérszónokát,
mert a _Pesti Hirlap_ a gyűlés folyama alatt érkezett meg, kézről-kézre
járt, s a hallgatóság oly nevetésben tört ki, hogy a kigúnyolt szónok
nem folytathatta tovább beszédét, és megzavarodva ült le. A _Pesti
Hirlap_ dolgozótársai reformálni igyekeztek a magyar hírlapi stílt,
kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s európaiabb formába
öntötték. E törekvés Pákhban is támogatóra talált, a mennyiben az
ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság vagy elméskedő erőlködés
uralkodott, szellemet, könnyedséget s humort lehelt. A párt iránya
mellett híven szolgálta a nemzetiség, irodalom és ízlés érdekeit. Rövid
bírálataiban elmés társalgóként inkább elbeszélt, rajzolt, jellemzett,
mint fejtegetett, de mindig eszméket fejezett ki. A gúny nyilait
legörömestebb azok ellen szórta, a kik irodalomban és társaséletben
túlbuzgóságukkal veszélyeztették a nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti
irány és sajátság leplével fedeztek minden hóbortot és ízléstelenséget.
Csak némely pesti német író civilisatori dölyfe volt ennél is
kedvenczebb tárgya; ki nem fogyott a gúnyból, ha ostromolhatta e
pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a magyarra, s a német műveltség
képviseletével kérkedik, a melyhez egyetlen fövényszemet sem hordott.
Három évet töltött Pákh a hírlapírói izgalmas körben. Mint a fővárosi
élet krónikaírója, jól ismerte Pestet, mint kellemes társalgó szívesen
látott vendége volt a társasköröknek, s fogékony kedélye az élet tarka
benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb
viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot
látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után
nyomósabb munkásság, magasabb czél felé vonzotta, mintegy biztosítá
számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy
rosszúl gyógyított betegség hervasztani kezdé életkedvét és földúlta
pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vízgyógyintézetbe volt kénytelen
utazni, s ott töltötte az 1848- és 1849-iki éveket. Betegen, elhagyatva,
családja- és hazájáért aggódva, töltötte napjait. A haza ügye elbukott,
s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott
meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a múlt idők romja.
Egészsége még most sem állott helyre, és többé soha. Eljátszottnak
tekintette életét, de úgy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami
hasznost. Nem a humorista koszorújáért álmodozott; egy-két humoros
vázlat, néhány színbirálat és Kerényi Frigyes életrajza volt minden, a
mit visszatérte után két év alatt írt. _Hunyadi János_ czímű vázlatában
a változott viszonyokat rajzolta, Pestet, visszatérte után. Ez volt az
első hang, mely Bach germanizáló rendszerével szemben nem a fájdalom,
hanem a gúny hangját hallatá. Pákh mosolygott Bécs nemzetirtó
törekvésén, s 1850-ben inkább remélt, mint 1847-ben, mert azt hitte,
hogy az 1848–49-ben kifejtett erő előbb-utóbb megtermi gyümölcseit.
Vázlatának _Hunyadi János_ czímet adott, s úgy kezdette és végezte,
mintha egy dagályos történeti beszélyt írna, gondolva, hogy így
kijátszhatja a censort, a ki alkalmasint csak elejét és végét olvassa el
ily régi tárgyú műnek. Mindamellett nem tartotta magát többé írónak; se
elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek írására, de tudta,
hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet, és e szomorú
korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom érdekeit.
Még ez évben az _Ujabbkori ismeretek tára_ szerkesztését vállalta el,
melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853-ban a _Szépirodalmi Lapok_ czímű
hetilapot indította meg. Sokszor napokig ágyában szerkesztett, egy kis
zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem hagyta el, de csak társalgásában
nyilatkozott; a mit írt, azok legtöbbnyire átdolgozások, fordítmányok
voltak, s a beküldött kéziratok javítása vagy átalakítása. Mindkét
vállalatával gazdagította irodalmunkat. Az _Ujabbkori ismeretek tára_
hézagot töltött be, s kivált első kötetei becsesek, míg a közönség
részvétlensége miatt, a kiadó sürgetésére összébb nem kellett szorítani
a vállalat eredeti tervét. A _Szépirodalmi Lapok_ kitünő erőktől
támogatott folyóirat volt, s épen oly határozottan küzdött költészetünk
népnemzeti iránya mellett, mint a mily erélylyel támadta meg kinövéseit.
Csak egy félévig állhatott fönn, a részvétlenség miatt kellett
megszüntetni. Pákh a magyar olvasó közönségben oly jelenségeket vett
észre, melyek a míg egyrészről szomorítók voltak, addig másfelől némi
reményt keltettek, s Heckenast kiadó ajánlatára egy új vállalat
megindításán gondolkozott, a mely inkább megfelelhet a változott
viszonyok szükségeinek.
Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátságosak voltak. Az
alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása, s a mesterségesen
németesítő törekvések korszakában, a társadalom minden osztályának
fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt,
s csak később látunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn politikai
reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom meglehetős
elhagyottságban tengett; a műveltebb közönség száma mintegy apadóban
volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vaskeze miatt,
oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a politikai
lapok csak pártprogrammokért léteznének, s nem a nemzetiség és irodalom
érdekeiért, a nemzeti szellem föntartásáért. A régi conservativ és
ellenzéki párt egyesűlve, csak egyetlen irodalmi vállalatot indított
meg, a _Nemzeti könyvtár_t, a régibb költők és történetírók
gyűjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi német lapok olvasása
jött divatba, mert azok szabadabban írhattak. A közös veszteségben
egyesűlt két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek, hogy
részvények útján egy politikai nagy lapot alapítson, s az irodalom
magasabb törekvéseit minden lehető úton-módon támogassa. A táblabiró, a
ki most is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat,
hazafi-fájdalomba merűlve, nem ért reá ily csekélységekre. A műveltebb
közönség számára írt folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb
részvéttel. Úgy látszott, hogy e közönség napról-napra fogy, de
növekedőben van egy új, a társadalom alsóbb rétegéből. Minden, a mit e
közönségnek írtak, részvétnek örvendett; azonban a népies irodalom
körében nyegleség és fölületesség uralkodtak, s oly hajhászata a népies-
és népszerűnek, mely sértette a jó ízlést.
Pákh és Heckenast úgy hitték, hogy szükség van oly vállalatra, mely e
két közönséget közvetítse, melyben mindkettő találjon valamit, mely
újdonszerűségével és olcsóságával nagy elterjedésre számíthasson. Így
keletkezett a _Vasárnapi Ujság_ melléklapjával a _Politikai
Ujdonságok_kal. E két lap nem jelölt ugyan új irányt se az irodalomban,
se a politikában, de fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben,
kivált ama szomorú korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt
föl a magyar irodalomnak, minőt azelőtt encyclopædiai lap soha.
Előfizetői száma mindjárt az első években az 5–7000-et fölülmúlta, s e
szám később is inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh
szellemének és tapintatának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok
szenvelgő népies hangját, s a világosságban, egyszerűség- és kellemben
kereste a hatást. Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását
tűzte feladatáúl, lépcsőnként emelve közönségét tartalom- és formában.
Maga keveset dolgozott lapjába, s mindig névtelenűl, s leginkább olyat,
a mire más nem vállalkozott, de bizonyos tekintetben ő írta lapja nagy
részét. Számos író és nem író czikkét dolgozta át a lap szükségeihez
alkalmazva, s nem egy írónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent
javított egész a legcsekélyebb ujdonságig! Mindenütt meglátszott keze
nyoma, éltető szelleme. S míg a _Vasárnapi Ujság_ az irodalom érdekeit
ily jelesen szolgálta, addig politikai lapja a legjótékonyabban hatott a
nép politikai szelleme fejlesztésére. A ki egykor gúnyolta a phrasisok
uralmát, s ostorozója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett
oda, hogy a nép ámítója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles írók sem
szokták megvetni. Az elnyomatás szomorú korszakában leginkább a
politikai tények tárgyilagos csoportosítása és magyarázatára
szorítkozott, igyekezett ébren tartani a nemzeti szellemet, s
áldozatkészségre lelkesíteni a hazafiság oltárán. Később a pártok
küzdelmei között is megtartott bizonyos tárgyilagosságot, józan
mérsékletet, s lapja a néplapok között mindvégig az egyetlen maradt,
mely többre becsülte a népet, mintsem puszta politikai eszköznek
tekintse és hízelegjen gyöngeségeinek.
Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a _Magyar
Sajtó_ szerkesztését is elvállalta. A legfáradhatatlanabb szerkesztő egy
beteg ember volt, s a ki a közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe
reményt önteni igyekezett, maga felől már rég nem táplált semmi reményt.
Folyvást és mind végig betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből,
szerkesztésből s a maga orvoslatából állott egész élete. De a humor
géniusza nem hagyta el kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és
szárnyaival födözte. Törhetetlenné edzette lelkét, s vidám mosolyba
olvasztotta könnyeit. Nem engedte elzordúlni kedélyét, kiapadni az annyi
nemes érzés forrását. Ott ült betegágyánál, elkisérte a
szerkesztő-asztal gondjaihoz, társaságba vezette, föl-fölmutatta neki az
élet hiú küzdelmeit, el-elringatta fájdalmát, s a lemondás erejét, a
megnyugvás vigaszát lehelte szívébe. Az író humorista rég meghalt
Pákhban, de a beszélő humorista folyvást élt, kivel író humoristáink nem
mindig állották volna ki a versenyt. A magyar társadalom, politika,
irodalom mozgalmairól, s a napi eseményekről senki sem beszélt több
humorral, mint ő, ha a társalgásba bele melegedett. A vendéglőben vagy
kávéházban az asztalt, a hol ő ült, mindig hallgatók vették körül, s a
társaság, melyben megjelent, kénytelen volt fölvidúlni. Humoros
megjegyzései, élczei szájról-szájra jártak a városban, s nem egyszer
használta föl egyik vagy másik hirlap. Még halála előtt egy pár héttel
is vidáman vett részt az Akadémia és Kisfaludy-társaság üléseiben, midőn
leverte is a betegség, régi humorával fogadta betegágya körül barátait.
De halála előtt néhány nappal elkomorodott, s így szólott egyik
barátjához: «Oh, ez már nem tréfa; érzem, hogy meghalok. Nem baj, úgy
sem sokat ért egész életem!» Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz,
mely ellebbent ajkairól.
Oh derék férfiú, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen
sokat ért nekünk, a kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig
pályádat, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját.
A sír, mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szívű embert és
írót fogadta ölébe. Emlékedet híven megőrzi a magyar nép, melynek
szellemi érdekeiért oly híven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés
koszorúja, melylyel íme sírkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem
a magyar tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.


B. EÖTVÖS JÓZSEF.
SZÜL. 1813 SZEPT. 3-ÁN, MEGHALT 1871 FEBR. 2-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1872 FEBRUÁR 11-ÉN TARTOTT
KÖZÜLÉSÉBEN.
Egy éve múlt, hogy b. Eötvös József meghalt és ravatalát a gyászba
borúlt nemzet vette körűl. A közfájdalomban, a nemzeti gyászban élénk
részt vett a Kisfaludy-társaság is, melynek az elhúnyt egyik dísze és
sokáig elnöke volt. S most, egy év múlva, midőn társaságunk nagy
halottja emlékét megújítja, újra fájdalomba merűlve, azt sirassuk-e, a
mit halálával vesztettünk, vagy az enyhűlet nyugalmával emlékezve, arról
elmélkedjünk, a mit nyert ez oly gazdag élettel a nemzet.
A kit tiszteltünk, szerettünk, nem halhat meg reánk nézve egészen. A
halál soha sem győzedelmeskedhetik a szellemen. Kedveseink sírja csak
földi maradványunkat zárja magában, égi részök áldása velünk marad s
lényünkbe olvadva átkísér az élet útain. A kik család és barátok helyett
egy nemzetnek áldozták éltöket, a hősök, államférfiak, írók és művészek
hatása a nemzeti fejlődés részévé válik, mint új eszmék és tettek eleme.
A halottak szellemei az élők fölött lebegve velök és érettök küzdenek az