Emlékbeszédek (1. kötet) - 11

egyaránt magyar legyen. A következő évben megírta _Toldi_ját s nemcsak a
pályadíjat nyerte meg, hanem a bírálók bámulatát is. Egyszerre ünnepelt
költő lett s Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett.
A barátság, a mely a két költőt összefűzte, épen olyan nemes volt, mint
őszinte. Mily különbség köztök s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva
mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú,
erélyes szellem, a kinek a daczban, küzdelemben mintegy kedve telik.
Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, a ki kerüli a zajt s inkább
magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik
önmagában, erőszakos, kiméletlen, s ezt mintegy kötelességének, elvei
szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely
árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny s épen úgy lehangolja
a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a
düh és a méla ellágyulás közt hánykódik, örűl vagy búsul, szeret vagy
gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén
mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csöndes búskomolyságba
merűl s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a
gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad s csak a
külső körűlmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével,
szenvedélyeivel vonzza magához az embereket; Arany a férfiúi erények
tisztes méltóságával. S költészetökben is hasonló ellentéteket találunk.
Petőfi lyrikus, egészen alanyi, a ki elbeszélő költeményeiben is alanyi
érzéseit önti ki s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, a
ki lyrai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját
kedélyéből. Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harczosa is
egyszersmind, a ki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és
politikai intézményeket. Arany inkább a multban él, mint a jelenben s
inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérelni. Petőfi
élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást
dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell
telnie, hogy megáradjon költészete s akkor sem mindig árad meg. Petőfi
az önkéntesség ösztönével teremt s gyakran inkább csak homályos sejtelem
vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha
aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesb,
változatosb, festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Petőfi
ízlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával;
Arany képzelme, ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz
marad. Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré;
amabban megtaláljuk az ifjúság soknemű bús és derült felindulásait, eget
ostromló vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait
is, emebben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét,
csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend
vaskényszerűségében.
De ez ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja
lobogott bennök s a magyar népköltészet ugyan egy sugalmain lelkesűltek.
Ez mindent kiegyenlített, sőt jellemök és költészetök ellentéteinek
némely oldala mintegy vonzotta őket egymáshoz. Arany gyönyörködött új
barátja gazdag ifjúságában, mintha vissza akarná élni benne a magáét,
mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes
érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert soha sem ismert tisztább
szívet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi
némely különczségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés túlságai
és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és
gyöngéd szív előtt, mely semmit sem követelt tőle, de a szeretet egész
melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és
költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, a mi benne
többé-kevésbbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet,
édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt, Petőfi Aranyban a nemes
nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha
semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfi, aki oly sok barátjával
összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben
ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egy pár évre, melyeket
a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei
között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltünt
barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők
nemzedéke csak egyszer lát s többé soha. Sírját nem tudni, hol van.
Bizonyára ott minden vércseppből új virág kel és több madár zeng ott a
ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténként ébren is hallja könnyű
lépteit és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen át
folyvást kíséri. Harmincz év múlva is látja őt s úgy elmélkedik róla,
mint a kit a hellén kor rég mythoszi alakká emelt volna, de így is
varázs övezi emlékét; míg kortársait az idő aggítja, ő mindinkább ifjúl,
szelleméből semmi sem vesz el, firól fira száll, mint egy közös eszme.
Általában Arany élete utolsó heteiben sokat emlegette Petőfit, meg akart
jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva
élt s régóta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És épen
azon nap reggelén lett rosszabbúl s egy hét múlva épen azon déli órában
halt meg, melyben barátja érczszobra fölemelkedett a Duna partján. De
bár a sors oly korán választotta őket egymástól, a magyar nemzet
emlékezete örökre összefűzi költői alakjokat, mint egy kor
ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői
pályára, Petőfi költői munkássága a férfiúi kor küszöbén szakadt meg.
Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A
magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és
szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek
eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből
századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az
ágyúdörej, a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni
fogják a hazafi könnyét, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország
sohaját és szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre
fönmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző
sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól.
Bár mindkettőt a népköltészet dajkálta, de nem egy úton indultak, úgy
szólva különböző rendszert követtek. S ez először is nyelvökben
nyilatkozik. Fölléptökkor Vörösmarty már megállapította az újabb magyar
költői nyelvet, egyaránt merítve a régi, népi és új nyelvből.
Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjá szülte
Kazinczy művészi törekvéseit. Semmiben sem nyilatkozik annyira
Vörösmarty lángesze, mint nyelvében. Emléke nemcsak gazdag bányája a
szóknak és kifejezéseknek, melyeknek jellemző árnyalatokat kölcsönöz, de
egyszersmind sok új kifejezést alkot, különösen átvitel útján. Erős
nyelvérzékkel, művészi ízléssel, csodálatos hangzatossággal, mondhatni
alkotó erővel olvasztja össze a régi és megújított nyelvet. Mintegy
megteremti a magyar hexametert, jambust, nyugati schemákat s
visszahajlik a magyar versidomhoz is és több sikerrel, mint elődei.
Petőfi mint a nemzeti rhythmus bajnoka lép föl s mint a magyar dal
nagymestere a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait,
heves szökeléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt felűlmúl,
de a régi nyelvet kevésbbé ismeri s általában, mint tisztán nyelvművész
nem éri el se Vörösmartyt, se Aranyt. Arany is, mint Vörösmarty, a
költői nyelv mind a három forrásából merített, s költészete
sajátságainál fogva némelyikből többet és mélyebben. Gyermek- és
ifjúkori benyomásai, olvasmányai a népi és régi költészet nyelvéhez
vezették, majd tüzetes tanúlmány tárgyává tette mindkettőt s fölszedett
belőlök minden virágot, minden ritkább, ünnepibb és hatályosb
kifejezést, szófordulatot. Mintha a régi nyelvet csak folytatná, de újjá
szülve, mintha a népnyelvből csak azt venné át, a mi művészi, bár
részben maga alkotja. S e nyelv a tárgy szerint régies, népies vagy
újabb színezetű és mindig van benne valami tárgyának színéből,
alakjából, hangjából, egy szóval természetéből. Bámulatosan bírja a
nyelv plasztikáját, lágyságát és erélyét. Senki sem ismeri és alkalmazza
jobban a régi és élő nyelv különösebb és fínom árnyalatú szókötési
fordulatait s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly gazdag,
mint Vörösmarty az átvitt értelmű új kifejezésekben. Hirdeti a költői
szabadságot, követeli az æsthesis nyelvi jogait, mint Kazinczy, de más
módon és más eszközökkel. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, a mint az
élő nyelv szokott; oly viszonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan
szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a
nyelv szelleme szerint s épen azért hathatósabban fejezi ki a képzelem
mozgását, a fölindulás hevét, a szenvedély erőszakát. Egy szóval, Arany
költői nyelvében a nyelv és költészet geniusza egymást sugalmazzák,
táplálják s úgy szólva egymást szülik.
S ez erőt és bájt nemcsak eredeti műveiben találjuk meg, hanem
műfordításaiban is. Gyakorlatban mintegy eldöntötte műfordításunk
elméleti harczait. Nem ragaszkodott se a szoros, se a szabad fordítás
elveihez, mert amaz majdnem szolgai hűséget kíván s akaratlanúl is
ragadja a fordítót idegen nyelvi szépségek átültetésére, emez eltöröl
majd minden egyéni és nemzeti jellemzetest s inkább csak a tartalmat
nyújtja, mint idomait; amaz igen érezteti az idegen ízt, emez igen is
magyarossá alakítja át a művet. Arany mindkét örvényt kikerűlni
igyekezett s minden idegen nyelvi fordulatot, átvitelt, árnyalatot oly
módon igyekezett kifejezni, mely a magyarban ugyanazt a hatást teszi
vagy legalább ahhoz hasonlót, de mindig tekintetbe véve az író és műfaj
sajátságait. Hiába bírjuk a régi, megújított és népi nyelv összes
kincseit, ha nem oly helyen és nem úgy alkalmazzuk, a mint azt a
gondolat árnyalatai, a műfaj és hangulat sajátságai kívánják s e
tekintetben író és fordító nem sokat különböznek egymástól. A régi és
népi nyelv soha sem czél, csak eszköz, hogy minél gazdagabbá és
magyarosabbá tegyük az irodalmi, különösen a költői nyelvet s általok is
minél elevenebben kiemeljük a mű vagy műfaj jellemző vonásait. Arany
mindig tudta, érezte, hogy meddig mehet, mit és mi módon merészelhet. Az
ízlés és ihlet vezette, mert a nyelv művészete nem pusztán nyelvészeti
készség és tetszetős szólamok összefűzése. A gondolatnak föl kell
olvadnia a képzelem és érzés kohában, hogy megtalálja épen azt az alakot
és színezetet, melyet a tárgy és a hangulat megkíván. Sokkép lehet
kifejezni valamit, de a kifejezések a tárgy és hangulat szerint nem
egyenlő értékűek. Az író egyénisége, a gondolat és érzés sajátságai, a
műnemek és fajok különbségei alkotják a stílt végtelen változatban s azt
visszatükröztetni a műfordítónak szintén föladata. Alig van magyar
költő, a ki a műnemek és fajok stílkülönbségeit, a költő egyéni
természetét oly élénken érezte s műfordításaiban annyira vissza tudta
volna tükröztetni, mint Arany. Mindaz, a mit Goethéből, Burnsből,
Shakspereből és Aristophanesből fordított, mint eredeti magyar mű hat
reánk és mégis nemhogy letörölné, sőt épen kifejezni igyekezik az idegen
költők egyéniségét. Ez a műfordítás titka s Arany legkitünőbb
műfordításai épen oly remekek, mint legkitünőbb eredeti művei, épen
annyi élvet nyujtanak s épen oly méltók a tanulmányozásra.
Nem kevesebb hatással volt Arany verselésünk technikájára is, ugyanazon
forrásokból merítve, melyekből költői nyelvünket gazdagította. Nálunk is
meghonosodván a classikai és nyugoti versidomok, melyekben szabályos
mérték emelte a rhythmus hangzatosságát, költőink, még a legjelesebbek
is, aránylag kevés gondot fordítottak a rímre. A régi költőkből, kivéve
Gyöngyösit, e tekintetben keveset lehetett tanulni, a népköltészetből
többet, de ez iránt még nem ébredt föl eléggé a figyelem. Ide járúlt még
az élénk visszahatás a debreczeni iskola ízetlen mesterkedései ellen,
mely gyönyörködött a csupa ugyanazon, de különböző értelmű szókból nagy
kínnal összegyalúlt rímekben, melyeket Szemere és Kölcsey oly találóan
gúnyoltak ki. Arany, a ki Gyöngyösi és Csokonai olvasása között nőtt
föl, megvetette ugyan a debreczeni iskola ízetlenségeit, de nem minden
hagyományát, épen azért jobb rímelésre törekedett, mint elődei és
kortársai. Nála találjuk legszabályosabban alkalmazva a magyar
assonánczot is, melylyel népköltészetünk ragos nyelvünknek rímbeli
szegénységét pótolni szokta. Az a kis értekezés, melyet e tárgyról írt,
mutatja, mennyire ismerte népköltészetünket s mennyire tudta, hogy mit
használhat föl belőle műköltészetünk. De ennél fontosabb az, hogy
nemzeti rhythmusunkat, mint költő a tökély magas fokára emelte, mint
æsthetikus elméletileg is mintegy megállapította.
A mint a múlt század végén terjedezni kezdett költészetünkben a
classikai és nyugoti versidomok használata, azon arányban szorúlt mind
szűkebb térre nemzeti versidomunk, régi és népi költészetünk rhythmusa.
Az új versidomok költői nyelvünket tömörebbé, fordulatos- és
hangzatosabbá varázsolták s mintegy kiemelték laposságából. Épen azért
az újabb költők egész lelkesedéssel fordúltak feléjök. Azonban bármily
alkalmas volt nyelvünk a görög és római mérték kifejezésére, a magyar
lélekben nem kelthetett zenei visszhangot s inkább csak a classikai
műveltségűek kedveltek. A nyugoti rhythmus érzéke már inkább gyökeret
vert, nemcsak nyugoti műveltségünk kapcsánál fogva, hanem azért is, mert
mint rímes vers közelebb állott nemzeti rhythmusunkhoz, melyet a
népköltészet folyvást föntartott, s mely a műveltebbek ajkán is gyakran
megcsendült. Némi visszahatás kezdett fejledezni. Kisfaludy Károly és
Vörösmarty mintegy visszahajoltak a nemzeti rhythmushoz, még pedig az új
költői nyelv vívmányai kíséretében. Különösen Vörösmarty tanusított
iránta előszeretetet, ebben zendítette meg nem egy lyrai költeményét,
sőt megkísérlette az epikai költészetben is: a _Tündérvölgy_ben újra
fölelevenítette a régi sándorverset s művésziebben, mint Gyöngyösi óta
bárki. De az ő nyelvének ereje, zengzetessége a classikai és nyugoti
versidomokban érte el tetőpontját, legkitünőbb művei ezekben vannak
írva, s a magyar versidomot csak mellékesen művelte. Petőfi
költészetének súlypontja épen ide esett s dalaiban népdalainknak nemcsak
benső, hanem külső idomai is megzendültek. A magyar rhythmus
megtisztulva és megnemesedve kezdte visszafoglalni régi helyét a nemzet
tapsai közt. Ekkor lépett föl Arany s megkettőztette a mozgalom erejét.
Petőfi csak a népköltészetre támaszkodott. Arany a régi költőkre is
egész a középkori maradványokig; Petőfi inkább csak emléke, hallása után
indult, Arany jártas volt a zenészetben is, sok régi és népi dallamot
tudott, sőt néha a maga mulatságára újakat is szerkesztett; Petőfi
termékeny hevében néha elhanyagolta a verselést, Arany nem tudott műgond
nélkül írni. Egy szóval Arany Petőfi kezdeményét nagy sikerrel folytatta
s a magyar rhythmust mind teljesebb győzelemre vezette. Egyetlen magyar
költőben sem találjuk meg rhythmusunkat oly szabatosan, annyi
változatossággal, mint Aranyban. Alig ismert szerkezeteket is
elevenített föl, s a régieket sokkép módosította a műfajok szerint. A
sándorversnek megadta a hangzatosságát s oly művészivé emelte, mint
Vörösmarty a hexametert és jambust. Szó és dallam mindig teljes
összhangban volt nála, mintha oly kor költője volna, melyben a
szóköltészet még nem vált meg a zenétől. S a magyar rhythmusnak e
legkitünőbb gyakorlati mestere elméletileg is legszabatosabb magyarázója
volt. Kritikusaink jól ismerték a classikai és nyugati versidomokat, de
a nemzetivel nem foglalkoztak behatóbban. Bajza szabatos trochæusokat
kívánt a magyar rhythmusban írt versektől. Fogarassy és Erdélyi tették
meg az első lépést a kérdés tisztázására, zenénkből igyekezvén kifejteni
nemzeti versidomunk elveit, de hiányosan fejtették ki s önkényes
szabályokat is állítottak föl. Arany döntötte el a kérdést. _A magyar
nemzeti versidomról_ írt értekezésében élesen föltüntette mindazon
különbségeket, melyek a magyar versidomot elválasztják a classikai- és
nyugotitól és szintén a magyar népzene alapján teljes szabatossággal
állapította meg a sormetszet, versláb- és versszak-szerkezet szabályait.
Azonban Aranynak nemcsak nyelve és verselése nyugszik régi és népi
költészetünk alapján, egy magasabb nemzeti irányba olvadva, hanem egész
költészete is. Talán kevésbbé kifejezője korának, mint Vörösmarty és
Petőfi, de inkább megtestesül benne mindaz, a mi fajunk szellemét és
természetét állandóan jellemzi. Leginkább arra törekszik, hogy nemzeti
egyéniségünket minél hűbben kiemelje, fölmutassa. Maga is nemzeti typus,
de ez nem elég. Mindent összeszed a hagyományból és népéletből, a miben
nemzeti jellemvonás nyilatkozik és alkalmas a költői földolgozásra. Nem
a tárgyban keresi az újat, hanem a földolgozásban, de ott is a
népszellem sugalmain azon közvetlenségre, erőteljre, izomdússágra
törekedve, mi a népköltészet sajátja. Azt hiszi s nem ok nélkül, hogy a
nép legnagyobb inventor s Homéron kezdve Goethéig a legkitünőbb művek
népi hagyományok alapján keletkeztek. Ő is a hagyományból indúl ki, vagy
a mint maga mondja, epikai hitelt keres. Kedves előtte minden mese, dal,
ballada, históriás ének, adoma, közmondás, melyekhez a nép érzése
kiválóan ragaszkodik, melyeken leginkább jártatja képzeletét. Ezekből
szövi ki műveit, ezeket szüli újra s majdnem úgy tekinti, magát, mint a
hajdani rhapsod, a ki a régi maradványokat javítgatja, darabosságukat
egyengeti, hézagaikat kitölti s töredékeiből egészet alkot. A hún-magyar
és Toldi-monda leginkább ragadta meg képzelmét, mert legtöbb nyoma volt
bennök a népszellem alkotó erejének. Egész életén át nagy szeretettel
csüngött rajtok s belőlök írta fő műveit. Széchy Mária és Wesselényi
történetét előtte már többen földolgozták s ő _Murány ostromá_ban újra
hozzáfogott: vajon nem tudná-e jobban, mint elődei, fölhasználva
műveikből mindazt, a mi fölhasználható. A _Nagyidai czigányok_ komikai
eposát egy történeti adomából szőtte; _Katalin_ alapja szintén népmonda,
s még legmodernebb művében, _Bolond Istók_ban is legalább egy
közmondásból indúlt ki. S ha ide veszszük kisebb és nagyobb költői
beszélyeit, balladáit, mindenütt reá találunk egy-egy népmonda, mese
vagy adoma szálaira. Krónikáink száraz lapjain egy szempillantással
fölfedez minden oly tényt vagy vonást, mely népköltészeti maradvány,
vagy ha nem is az, költői magvat rejt magában; a néphagyományokból
kiérzi, a mi alakítható, kiképzi a bennök levő eszmét, vagy új eszmét
lehel beléjök, az elmosódott részeket, az elhalványúlt vonásokat
visszaképzeli, a romokat fölépíti, a lelketlen anyagba életet önt. Ha
összehasonlítjuk műveit az anyaggal, melyből alkotott, épen úgy
bámulnunk kell nagy költői tehetségét, mint művészi erejét. Még a
Toldi-monda is mily szervetlen tényhalmaz s mily kevés nyoma rajta az
alakító képzelemnek. S mégis mily remek trilogiát alkotott belőle Arany.
A szétszórt, idomtalan töredékeket mily művészi egészszé varázsolta, a
puszta eseményeket mily költői cselekvénynyé, egy-egy durva, sőt aljas
tényt mily gyöngéd lélektani indokká, s a hol megszakadt a monda szála,
mily leleményesen szőtte az új szálakat, részint a történelemből,
részint saját képzelméből, melyet megtermékenyített a régiség
tanulmánya. Aranyban gazdagon buzgott föl az alkotó erő, de csak akkor,
ha lába alatt a hazai hagyománynak legalább egy talpalattnyi földjét
érezte. Hiába szárnyalt volna a levegőben, de nem is szárnyalt. Csak a
haza anyai földje adott neki erőt, mint Anteusnak.
A mint művei mese-vázát, cselekvényét a hagyományból merítette, épen úgy
jellemrajzban sem indúlt pusztán képzelete után. Fölkeresett a jelenben
mindent, a mi a múlttal kapcsolatba hozható. Azt hitte, hogy a régi
magyar jellemvonásait legépebb- s legelevenebben a népben találhatni
föl, mely legtovább megőrzi sajátságait, szokásait, sőt faji véralkatát
is. A mit itt és egy-egy ódonabb udvarházban vagy kastélyban látott,
hallott, tapasztalt, azt vitte át a multba, emelve, alakítva, a századok
árjába merítve. Ki más az ő Eteléje, mint pusztáink fia, vezérré,
királylyá fejlődve, emelve? S vajon Etellak nem hasonlít-e némely
alföldi városhoz, melynek házai megkövült sátrak és utczái sátorközök?
Etele lakomája, minden királyi fénye mellett is, nem juttatja-e eszünkbe
a magyar nép lakodalmi ebédjeit és Czerkó tréfái nem hasonlítanak e
vőfélyeink szokásaihoz? A mátrai vadászat, az ajándékba küldött ménes, a
fölizgatott hún nép mozgalmai nem elhalványúlt emlékeinket elevenítik-e
föl? Nagyobbszerű minden s lényegében mégis ugyanaz, a mit magunk is
láttunk és tapasztaltunk. Ki más Toldi, mint udvarházaink valamelyikének
elparlagiasodott szülötte, egy egész pórsuhancz, a ki nagyobb hivatást
érez kebelében, elzüllik falujából s becsűlettel tér haza? Összeveszése
bátyjával bujdosása, búcsúja anyjától s az öreg cselédtől, mulatozása a
csapszékben, nem újulnak-e meg sokszor falvainkban? Nem ismer-e
Magyarország minden vidéke egy-egy Toldinét, egy-egy régi szabású nemes
asszonyt, kinek szerető szíve folyvást remegve kíséri fia sorsát, a ki
anyai hiúsággal öleli, csókolja, midőn sorsa jobbra fordúl, s a ki egész
szigorúsággal lép föl, őt korhely pajtásai között találva? Hát az öreg
és ifjú Benczét nem találjuk-e föl sok faluban? Nem ültetek-e soha az
öreg Rozgonyi asztalánál, nem szolgált-e föl nektek is a gyönyörű
Piroska, e mély érzelmű, de nem érzelgő, e szenvedő, de lemondásában is
erős leány, a ki épen úgy typusa a magyar leánynak, mint Goethe
Gretchene a németnek? Nem láttatok-e örökéből kiforgatott özvegyet? Az
nem szólhat máskép, mint Both bajnok özvegye. Az öreg Bárczy
fájdalomszülte dühét bizonyára sokszor hallottátok az életben, csakhogy
Arany hathatósabban fejezte ki. A honvéd hősiessége nem elevenedett-e
föl Szondi halálában, a ki még harczol, bár ágyúgolyótól megtört ina,
térde? Nem a háromszázados magyar politikát fejezi-e ki Török Bálint, a
mikor így szól:
«Két ellenség a Duna-két-parton:
Kevés annak az én egy jó kardom,
Egyiket a másikkal – hijába
A hogy lehet» – gondolja magába’.
A hagyomány ez élénk érzéke, a múltnak és jelennek ez eleven
összeolvadása önkéntelen bizonyos realismus felé ragadta Aranyt, szemben
régibb epikai költészetünk idealismusával. De ennek semmi köze azzal a
realismussal, melyet a franczia irodalomban ünnepelni kezdenek, s
melynek már nálunk is akadnak hívei. Az idealismus és realismus harcza a
költészetben épen nem új dolog; a vénhedő, kimerűlt idealismus mindig
realismust idéz föl s a realismus kicsapongásai mindig újabb idealismust
keltenek életre. Egyik a másikat örök időktől fogva mérsékelte,
összhangzó egymásba olvadásuk alkotta nem egyszer a legkitünőbb műveket
s a visszahatások túlságai szülték mindig azokat a végleteket, melyek ez
irodalmi küzdelmek természetéből kimagyarázhatók ugyan, de széptani
szempontból soha sem igazolhatók. Arany nem követett merev rendszert, de
egy éltető elv folyvást szeme előtt lebegett. Költeni és mégis igaz
maradni, ez volt jelszava, ez a föladat, melynek megoldásától függ a
költői siker. Igaz lelkesülés, az emberi szív és a külvilág igaz rajza
nélkül nem teremthetni látszatot. S a művészeti igaz nem egyéb, mint a
való földolgozása a kifejezendő eszme szerint. Ez igazra, ez igaznak
minél hathatósabb kifejezésére törekedett Arany, ennyiben volt ő
realista, de tulajdonkép nem tett egyebet, mint az ideált és reált
szorosabb kapcsolatba igyekezett hozni, mint bármely magyar költő. S ha
néha talán erősebb vonásokat használt, ez csak visszahatás volt
költészetünk üres idealismusa ellen. Ide járult még, hogy szemében a
költészet a nemzeti szellem terméke volt s nem egyes műveltebbek
kiváltságos sajátja. A népnemzeti elem fejlesztése már magában rejtett
némi realismust, nemcsak a tárgy és jellemrajz, hanem a műalkat
tekintetében is. Aranyt nem a mű-, hanem a naiv eposz vonzotta; érezte,
hogy abban, a mit a nép századokon át alkot, több realismus és igazabb
idealismus van, mint abban, a mit a költőnek pusztán egyéni képzelme
teremt. Tanúlmányozta a világirodalom nagy eposzait s ösztönét világos
öntudatra emelte.
Egészen epikusnak született s maga sem akart más lenni. Az ifjuság
húrja, a leghangzatosabb lyrai húr, hiányzott lantján, s épen nem kivánt
versenyezni Petőfi koszorújáért. Hajlamai, iránya, munkaösztöne ellenére
ragadtatott a lyrai pályára is. Egy pár évvel lépett föl a forradalom
előtt; a forradalom nem kedvezett az epikai nyugodt munkásságnak, a
nemzeti katastropha még kevésbbé. Maga is mint földönfutó bolygott a
romok között. A nemzet és saját fájdalma áradozott keblén s ki kellett
ömölnie. Dala a «babyloni vizek» elegiája volt, mely mint titkos
fájdalom sajgott keresztül az ország egyik végétől a másikig. Ki nem
emlékszik az _Őszszel, Letészem a lantot, Fiamnak, Silvester-éjén,
Ráchel, Dalnok búja_ czímű költeményeire? A hazafi érzés költészete soha
sem hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel,
mint e szomorú években Arany lantján. A lepel, melybe a költő a censorok
vizsga szeme elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki
gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több
varázst kölcsönzött elhaló hangjainak. Arany a forradalomban is
lelkesítette küzdő nemzetét, de messze maradt Petőfi forradalmi
dithyrambjaitól, épen úgy, mint Petőfi elegiái messze maradtak volna az
Aranyéi mellett, ha neki is oly körülmények között kell vala írnia, mint
Aranynak. Ossián lantja nem Tyrtæus kezeibe való, sem a Tyrtæusé az
Ossiánéba. Azonban Aranyt elegiai hangulatából néha kiragadta a
kétségbeesés humora. Már _Bolond Istók_jában nemcsak alanyi érzelmeit és
élményeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is. De a mű
nagynak volt kezdve s érezte, mennél közelebb jönne az 1848-iki
mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene humorát. Épen azért az
első ének után félbe hagyta. Pedig a forradalomból sok keserűség maradt
lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a nagy
küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s
nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait.
Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart
sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors,
nemzete és önmaga ellen. A távol múltba menekűlt s egy komikai eposba
öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Valóban, a
_Nagyidai czigányok_ nem egyéb, mint kétségbeesett kaczaj a
forradalomra, a legalanyibb érzés tárgyias alakban, igazság torzképben,
sírás nevetésben, szeretet gúnyban.
E convulsiók csillapodtával nagyobb epikai munkákba kezdett, de folyvást
írt lyrai költeményeket is. Arany lyrájának alaphangja mindig az elegia
maradt, mely néha ódává emelkedik vagy humorba csap. S a fájdalom és
vigasz e költészete mily igaz és gazdag! A fájdalom mindig megtisztul
nála s a vígasz soha sem keresett, nem pusztán a reflexio szüleménye, az
is épen úgy a szívből jő, mint maga a fájdalom. Méla lelke bűvös
világításban sugározza vissza a múlt emlékeit, mint a tó tükre az
alkonyfényt, s ha elsötétül is, csillagfényt ringat kebelén. Mint a
görög tragédia chorusa kíséri az élet küzdelmeit, aggódik, mereng, néha
remél is, de mindig vigasztal s ha nem változtathat a sors végzetén,
könnyes szemmel nyugszik meg benne. Ha magányában megszállja a kétely és
búskomolyság, családja körében keres menedéket, melyhez annyira
ragaszkodik, vagy a természet ölére siet, melynek szépségeit épen úgy
lelkéből tudja élvezni, mint mesterien rajzolni. Arany lyrája benső
lényegében nem egyéb, mint küzdelem az emberi élet nyomorúságai, a
pessimismus, a kétségbeesés ellen. Összhangra törekvő lelke visszariad a
meghasonlástól, melynek árjai közepett találja magát. A vallás, a
philosophia s a szeretet nagy érzése költészetével küzd ellenök, hogy
nyugpontot találhasson. Nem annyira küzdelmeit rajzolja, mint magát a
megnyugvást, a hová emelkedett, de a letörült könnyek nyomai
meglátszanak s az oszló kétely árnya még ott borong. Hirdeti, hogy nem
az egyes a teremtés központja, hanem az emberiség; Isten egészben
munkál, az egészre fordít gondot; a jó embernél hány jobb szenved; az
erény önmagának jutalma; az ember tiszte, hogy békében, harczban legyen
ember s itt is, ott is a jobbik részt válaszsza magának; a fájdalom a