Emlékbeszédek (1. kötet) - 01

EMLÉKBESZÉDEK
EMLÉKBESZÉDEK
IRTA
GYULAI PÁL
I. KÖTET
HARMADIK BŐVITETT KIADÁS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA


ELŐSZÓ.
Összegyüjtve veszi itt az olvasó emlékbeszédeimet, a melyeket – egyet
kivéve – mind az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megbizásából tartottam,
nagy részt ünnepélyes üléseken. Az ily beszédek, ha jól szolgálták az
ünnepélyes alkalmat, a melynek létöket köszönik; ha híven tolmácsolták a
közhangulatot, a mely rendesen hatásuk egyik főoka szokott lenni:
elérték czéljokat, többé nem igen van közük az irodalommal s
összegyüjtésöket legfeljebb csak rendkívüli szónoki becsök igazolhatná.
Emlékbeszédeim nem levén ilyenek, érzem, hogy összegyüjtésöket igazolni
tartozom.
Irodalmunk nem gazdag írói élet- és jellemrajzokban, irodalmi és
irodalomtörténeti tanulmányaink sem igen számosak. E hiányt némileg
pótolhatják az irodalmi emlékbeszédek is, ha nem puszta dicsőitések s az
író jellemrajzának legalább körvonalait feltüntetni igyekeznek. Ime az
ok, a miért körülményeink között nem tartottam fölöslegesnek
emlékbeszédeim összegyüjtését. Ha olvasóim lelkében ujra
föleleveníthetem néhány jelesünk emlékét; ha egy pár jellemző vonást
nyujthatok szellemi arczképökhöz; ha egy-két eszmét ébreszthetek
munkásságuk méltánylására: bizonyára nem haszontalan dolgot műveltem, s
gyüjteményem nemcsak könyveink számát fogja szaporítani.
Az emlékbeszédekhez mintegy függelékül néhány kisebb dolgozatomat
csatoltam, melyek a _Figyelő, Koszorú, Budapesti Szemle és Vasárnapi
Ujság_ hasábjain jelentek meg. Ezek nem emlékbeszédek ugyan, de minthogy
kitünő férfiak halálakor vagy emlékére irattak, jól sorakoznak az
emlékbeszédek mellé.
Leányfalva, 1879 julius 15-én.

Az első kiadásnak itt újra lenyomatott előszava egy kis toldásra szorul,
hogy a második kiadás előszaváúl is szolgálhasson. E második kiadás
kétakkora terjedelmű, mint az első volt, mert magába foglalja 1879 óta
tartott emlékbeszédeimet is, egy pár oly dolgozattal együtt, melyek
kiváló férfiak emlékére irattak. Ide csatoltam még azokat az irodalmi
beszédeket és rövidebb necrologokat is, melyeket mint a
Kisfaludy-Társaság elnöke mondottam. Ez utóbbiakat leginkább az
elhunytak iránti kegyeletből vettem föl e gyüjteménybe.
Budapest, 1901 november 10-én.
_Gyulai Pál._


KAZINCZY FERENCZ.
SZÜL. 1759 OKT. 27-ÉN, MEGH. 1831 AUG. 22-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A KOLOZSVÁROTT 1859 OKTÓBER 27-ÉN TARTOTT
KAZINCZY-ÜNNEPÉLYEN.
Habozva, sőt félve szólalok meg, tisztelt gyülekezet, s némi méla
szomorúság fog el, a melyet nem vagyok képes elnyomni. Miért épen most,
midőn egy nagy férfiú születésének százados évfordulóján a magyar
irodalom és nemzeti önérzet újjászületésének emlékét ünnepeljük? Úgy
látszik, mintha nem volna reá se ok, se alkalom. Mégis, a ki mélyebb
figyelemmel vizsgálja Kazinczy pályáját, műveit, törekvése szent
hagyományát, lehetetlen e hangulattól menekülnie. Mert az ő dicsősége
őseink gyalázatával van kapcsolatban, az ő martyr kínjai nemzeti
aljasodásunkat juttatják eszünkbe, a melytől csak egy lépés volt az
öngyilkosságig. S vajon most, egy jobb korban, a nemzeti önérzet és
hazafi munkásság napjaiban, levetkeztünk-e mindent, a mit a múltban
szégyenlenünk kell? Lelkesűlünk-e úgy, mint jövőnk kívánja? Vajon
megtalálta-e már nemzetiségünk egyik biztos alapját irodalmunkban? Vajon
dolgozunk-e a nemzeti műveltség nagy munkáján annyi komolysággal,
erőfeszítéssel, kitartással, áldozattal, a mennyi csaknem
életföltételünk?
Mindezekre nem mernék igennel felelni. Viszonyainkban még most sem kevés
az, mi elbúsíthatja a mélyebben érzőt és vizsgálót. A nemzetiség eszméje
hitté erősödött ugyan bennünk, s a miért Kazinczy csak néhányad magával
lelkesűlt, most már mindnyájunk érzése, de ez a lelkesűlés, bár mily
nagy erőt fejtett is ki a politikai és társadalmi téren, még nem
emelkedett a nemzeti irodalom cultusáig. Mi még most sem értjük és
érezzük eléggé irodalmunk fontosságát, e zajtalan hatalomét, a mely azt
is végrehajtja, a mire az erőszak képtelen s az erőszaknak erőszak
nélkül képes ellenállani. Íróink, az igaz, nem egymásnak írnak többé,
mint Kazinczy korában, az olvasó közönség naponként növekszik, de a
közönségnek az a része, a mely egyedűl hat belterjileg az irodalomra,
melynek koszorújáért kell küzdeni minden jobb írónak, még mindig nagyon
csekély. Íróink száma tíz-húszannyi, mint volt ezelőtt félszázaddal, de
könyveink száma sem belértékökkel, sem szükségeinkkel nincs illő
arányban. Irodalmunk egy pár ága kellően díszlik, de a legtöbb csaknem
parlagon hever. Némely folyóiratunk nagyobb elterjedésnek örvend, mint
valaha, de a legfontosabbak épen úgy tengenek vagy hamar elenyésznek,
mint Kazinczy _Museuma_ és _Orpheusa_. Akadémiánk iránt a részvét újra
ébredni kezd, de eljön-e egyhamar az idő, midőn e nemzeti nagy
intézetünk anyagi körűlményei lehetővé tesznek némi derekasabb
munkásságot, nagyobb körű hatást? S hogy tovább ne menjek, a kit épen
ünneplünk, a kit ezer ajak dicsőít, kinek márványszobrát a nemzet tapsai
közt ma koszorúzza meg Akadémiánk – oh szégyen! – ime Kazinczynak összes
munkái még ma sincsenek összegyűjtve egy hozzá méltó kiadásban.
Keserű érzelmeket tolmácslok és keltek föl, tisztelt gyülekezet, de nem
ok nélkül, nem helyen kívűl. Nemzeti ünnepeink különben is ritkán
lehetnek el a búskomolyság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja
nélkűl. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s
megzendűlnek sírva vigadó dallamaink, egy-egy titkos könny szökken
szemünkbe s egy-egy önkénytelen sóhaj lebben el ajkunkról. Miért nyomnók
el e könnyet, e sóhajt épen csak most? Hiszen e hangulat a szégyen és
büszkeség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és
önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm
mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel s mind kettő tettekre buzdít.
Kiket illetne meg e hangulat inkább, mint a hű hazafiak e gyülekezetét,
mely nemzeti ünnepet űl, mint engemet, ki Kazinczy pályája emlékét
akarom föleleveníteni?
Azonban épen azért, mert Kazinczy pályája nemzeti mély lelkesedést kelt
bennem, ne várjatok tőlem dicsőítő beszédet Kazinczyról, a költőről, a
kritikusról, a műfordítóról, a nyelvészről, a stilistáról. Ő bizonyára
jeles költő, dalaiban sok a szellem és csín, epigrammái majdnem a
classikai példányokkal vetekednek, költői és kivált prózai levelei maig
sincsenek felülmulva irodalmunkban, de Zrínyin kezdve Aranyig nem egy
költőnk van, a ki nemcsak hasonló tiszteletet érdemel, hanem sokkal
méltóbb dicsőítést is. Kazinczy mint költő és kritikus új iskolát
alapított, a német irodalom arany kora ízlését igyekezett átültetni
költészetünkbe, vagy a mint ő maga mondá, semmit sem óhajtott inkább,
mint hogy lyrai zengedezéseket kapjunk nyugot ízlésében. Ez irány sokkép
hatott jótékonyan, irodalomtörténeti nevezetes mozzanat, de költészetünk
mai fejlődésében, midőn a művészivé emelt nemzeti formák mellett küzdünk
s legalább a lyrában némi magyar ízlésről beszélhetünk, nem lehetünk
föltétlen magasztalói. Ő mint műfordító, nyelvész és stilista az ízlés
és nyelvújítás nagy mozgalmát idézte elő, de ha e mozgalmat csak
nyelvészeti és stilistikai szempontból tekintjük, a leghódolóbb
méltánylat mellett sem nyomhatunk el minden gáncsot. Kazinczy sokkal
több szabadságot követelt és gyakorolt, mint a mennyi a leglángeszűbb
nyelvészt és stilistát is megilletheti, sokkal inkább át volt hatva a
nyugoti nyelvek szellemétől, az idegen irodalmak bájaitól, mintsem a
magyar prózát egész szépségében megalkothatta volna. A tisztán széptani
és nyelvészeti szempontok se az ő nagyságát, se a mi nemzeti
lelkesülésünket nem képesek eléggé igazolni. Egy magasabb, úgy szólva
történeti szempontra kell emelkednünk, a mely múltunkat a jelennel és
jövővel köti össze. Akkor Kazinczy pályája szokatlan fényben ragyog, a
lángész és hazafiúság kettős fényében; akkor elnémul minden gáncs,
kibékűl minden ellenmondás s ő nemcsak nagy írónkká válik, hanem
egyszersmind egy nagy eszmének, egy nagy tettnek bajnokává, nemzeti
hőssé, ki mint Árpád Attila birodalmát, visszahódította nemzeti
szellemünket, ki mint Hunyadi az izlám jármát, széttörte az idegen
műveltség bilincseit s megalapítója lőn nemcsak irodalmi, hanem
társadalmi és politikai újjászületésünknek is.
Évkönyveink a nemzeti nagy szerencsétlenségek egész sorát jegyezték föl.
Nem a vesztett csatákat, a pártviszály dúlásait s egy-egy átkos
egyéniség veszélyes benyomását értem. Ez minden nemzettel közös, a
legszerencsésebb nemzet is nagy küzdelmek között fejlődik, nagy
veszteségek, nagy áldozatok árán vívja ki szabadságát, dicsőségét,
jóllétét s tesz szolgálatot az emberiségnek. A mi szerencsétlenségeink
létünket fenyegették s mintegy ki akartak törűlni a nemzetek sorából.
Másfél századig küzdöttünk a megsemmisülés ellen, úgy szólva tűzhelyeink
előtt. A magyar birodalom darabokra szakadt, Magyarország néhány
megyéből állott, Budán a szultán parancsolt, s Erdély félig függetlenűl,
félig megalázva, nemzeti létünk utolsó védbástyája lőn. Minő sötét kép!
A gonoszság és kegyetlenség, a könnyelműség és árulás, a tévedés és bűn
minő jeleneteivel találkozunk. Mégis e korszakban sok a vigasztaló, sőt
lelkesítő is. A bomladozás küzdelmében mennyi erő nyilatkozik és a bősz
szenvedélyek között a hazafiság és hősiesség minő alakjai emelkednek ki!
Egy Báthori István s a Zrínyiek, egy Bethlen Gábor és a Rákócziak, és
annyi más dicsősége koronként futó fényt vet pusztuló falvainkra, bevett
várainkra, megalázott nemzetünkre, s mintha ez nem a hanyatló nap
végsugara volna, hanem az emelkedőé, mely fellegekkel küzd, mintha a
veszély és pusztulás közepett rendkívüli tehetségeket, nagy eszméket és
kiváló erényeket küldene közénk a gondviselés. A romokon új élet
tenyész, a csatazajba a múzsák hangja vegyűl, s műveltségünk új
lendületet vesz. A sajtó és szószék eszmék küzdőterévé válnak s nemzeti
irodalmunk fejlésnek indul. A reformatio bajnokait a szintén ékesszóló
Pázmán váltja fel; a történetírás és philosophia nemzeti nyelven szólal
meg. Tinódinak, az utolsó magyar hegedősnek lantja élénk visszhangra
talál kunyhóban és palotában, a haza romlását sirató Balassa, az istenes
Rimai dalait érti, érzi, énekli a nép és Zrínyinek, a hősnek és költőnek
fönséges megrázó szózatja minden hazafi szívet feldobogtat Zerinvártól a
székely havasokig. A nemzet megrontva, de meg nem romolva, erejében
fogyva, de ki nem merülve, képes minden jóra, nagyra, szépre és
világtörténeti hívatása, ősi dicsősége s megőrzött méltósága érzetében
még folyvást tettekre kész.
Mi más látványt mutat a XVIII. század, kivált harmadik tizedén kezdve
egész vége feléig Még nem ismerjük eléggé e kort, mert nem akadt
Tacitusa, de a mit ismerünk is, elég arra, hogy mély szégyent és
fájdalmat érezzünk. A Berzsenyi rettentő ódája utolsó betűig illik e
korra. A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, szellemünk
haldoklott, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg,
elaljasodtunk. E kimerűlt és tehetetlen korban a kedély elvesztette
emelkedettségét, a lélek tetterejét, a jellem rugalmasságát, a hazafiság
kötelességének nemcsak érzetét, hanem még fogalmát is. A közélet egy
nagy temetővé vált, hol minden nap egy-egy jogot, egy-egy reményt s egy
egész jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó
eszmék mind megbénúlva vagy épen kiveszve. S a mikor a fölbomlás az
alkotmány és társadalom körében kifejtette erejét, megtámadta a
nemzetiséget is. Nyelvünk a fensőbb körökből lassanként kiszorult. A
történeti nagy családok, majdnem az egész aristocratia, megtagadták
múltjokat és kezdték megvesztegetni a többi osztályokat is. Az irodalom
– oh az irodalom: – mintha meg lett volna halva. Az a nyelv, mely másfél
századig nagy eszméket tolmácsolva, erőben és szépségben folyvást
emelkedett, a hízelgés és korlátoltság nyelvévé törpűlt s mintha
szégyelné magát e nemzedék ajkain, kivetkőzött bájaiból.
A nemzeti irodalom hanyatlásának oly kora ez, melyből egyetlen jeles író
sem emelkedik ki, mert Mikes, Cserei, Amadé, Faludi, Orczy, kik e korban
éltek, leginkább maguknak dolgoztak, s műveik csak az ébredés korában
jutottak a közönség elé. Néhány imádságos könyv, egy pár alkalmi vers és
naptár volt e kornak majd minden hozománya. A mi jobb volt, csak írásban
forgott, vagy ha részben kinyomatott is, nem hathatott el az összes
nemzetig. Mintha nemzetünk, mely addig az európai polgárosodás nagy
eszméit lelkesűléssel fogadta és dolgozta föl, elvesztette volna minden
fogékonyságát s a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is lemondott
volna. Pedig a műveltség nagyobb körben kezdett terjedezni, mint
azelőtt. Az ország koronként hosszas békét élvezett, városai és falvai
épűltek és népesedtek, jólléte emelkedett; Mária Terézia rendezte a
közoktatást és teljes egyetemmel ajándékozta meg hű magyarjait; a nagy
urak jószágain épűlt új kastélyok az európai élet finomságait
árasztották. Mi haszna! E műveltség egészen idegen volt. S minő veszély,
midőn a szellem egész gazdagsága a szolgaság büszkeségévé válik s minden
szép és nemes érzet mintegy az aljasodásért kénytelen lelkesűlni.
Társadalmunk két részre oszlott: a műveltek osztályára, mely nyelvben és
érzésben megszűnt magyar lenni s a kevésbbé műveltekére, mely elvesztve
segédforrásait, elvadúltságba esett vissza, s egy enyészni kezdő
nemzetiség régiségemlékévé készűlt válni. S e sűlyedés nem egészen
ugyanazon forrásból eredt, mint az a nemzetiség iránti közöny, mely a
XVIII. században Európa néhány államát jellemzi. Németország e század
közepéig szintén idegen műveltség jármában nyögött, udvarai és
aristocratiája elfrancziásodtak, de erős és vagyonos polgársága nagy
részt még mind hű német volt. A mi néptelen városainkba idegenek
telepedtek s mind inkább olvasztani kezdék erőtlen polgárrendünket.
Németország, bár csonkítva és szétdarabolva, nem volt megalázva,
kosmopolita ábrándjai mellett sem vesztette el önérzetét s védte
önállóságát. Mi kétszázados sikertelen küzdelem után kimerűlve,
kétségbeesve, aljasodva, csak névben éltünk s nem voltunk többé nemzet.
Nagy Fridrik francziáúl beszélt és írt, de megverte a francziákat s a
rossbachi csata a német nemzeti érzésnek épen oly lelkesítő forrása lőn,
mint később a Goethe és Schiller irodalma. Mi szintén vitézül
harczoltunk, a magyar vér soha sem tagadta meg magát, de diadalainkban
ekkor már több volt a gladiator dicsősége, mint a hősé. A
leggyalázatosabb halál várakozott reánk, mely nemzetet érhet, a
végelkorcsosulás, az öngyilkosság halála.
Ime, tisztelt gyülekezet, a kor, a melyben Kazinczy született, a
körűlmények, a melyek között a tizenhat éves ifjú írónak lépett föl, az
akadályok, a melyeket le kellett győznie, az örvény, a melyből kiragadta
nemzetét.
Nem tagadhatni, hogy az ébredés és átalakulás jelenségei már Kazinczy
föllépte előtt is mutatkoztak. Előzmény nélkűl soha sem állhat elő se
nagy ember, se nagy esemény, sőt a legnagyobb ember is nagysága egy
részét a viszonyoknak és kortársainak köszöni. Már jóval ezelőtt
feldobogott egy-egy hű szív, elkeseredéssel érezve hanyatlásunkat.
Megkezdődött a visszahatás, előbb a magán- és családélet szűk körében,
majd a nyilvánosság országos terén. Különösen a közép-nemesség és alsó
papság rejté magában ujjászületésünk elemeit. Mária Terézia maga köré
gyűjtvén és átalakítván az aristocratiát, a közép-nemességre is hatni
kívánt, nemcsak politikai, hanem társadalmi úton is. Megalapította a
magyar testőrség intézményét, melyet az ország hálával fogadott. A
közép-nemesség legtehetségesebb fiai tódúltak ide, de Bécsnek csak
műveltségét szívták be s nem egyszersmind idegen szellemét. Húsz éves
korukban hagyván oda hazájokat, magyarabb szelleműek voltak, mintsem
idegenekké válhassanak, de nevelésök sokkal elhanyagoltabb volt, mintsem
ne vágyjanak kipótolni a mulasztást. Megragadta őket az elmaradottság és
szégyen érzete, s a min magok átestek, azt éreztetni akarták nemzetökkel
is. Sejteni kezdették, hogy a nemzeti irodalom fölelevenítése újjá
szülheti nemzetiségünket, s mint önérzetünk és szellemünk fölrázója
alakítóan hathat viszonyainkra. Bessenyei és Báróczi nagy mozgalmat
indítottak meg, egy egész irodalmi iskolát alapítottak Bécsben, a
franczia irodalmat vévén példányúl, melynek hatása alatt állott nemcsak
Bécs, hanem az egész európai szárazföld. Fölléptök visszhangra talált az
országban, sőt itt nemsokára egy újabb mozgalom is keletkezett, kivált
az alsó papság körében. Az alsó papság sokáig leginkább csak egyházi és
történelmi tanúlmányoknak élt, latin nyelven írta munkáit s így nem
tehetett nagyobb hatást a nemzetre, de megvetette kritikai
történetírásunk alapját s a míveltebb körökben fentartotta a történeti
Magyarország emlékét. Azonban néhány szerzetest classikai szellem
lelkesít, classikai versformákban magyarúl kezdenek zengedezni,
megalapítják prosodiánkat s tudományosan igyekeznek foglalkozni a
nyelvészettel. Baróti, Szabó, Rájnis és Révai új kincsekkel gazdagítják
a nemzeti szellemet, sőt Révai történeti alapon a magyar nyelvtan
megírásához fog, hogy szabályozza az irodalmi nyelv használatát. A
fiatal Kazinczyt már ott látjuk e mozgalom bajnokai közt, lassanként
mintegy magába összpontosítva a magyar szellem összes törekvéseit. A mi
társainál többé-kevésbbé homályos sejtelem volt, Kazinczynál tiszta
öntudattá emelkedett, küldetési hitté szilárdúlt, a mihez azok csak
tartózkodva, tapogatódzva, töredékesen kezdettek, ő egészszé olvasztva
hajtotta végre; a míg többen kifáradva visszavonúltak, ő egy félszázadig
küzdött, vissza nem ijedve semmitől, csüggedetlenűl utolsó perczéig s
hetvenegy éves korában is oly égő lelkesedés közt húnyt el, mintha még
egy félszázadig kellene küzdenie. A nagy czél tisztán lebegett szemei
előtt. Ő egy új Magyarországról, egy új magyar nemzetről álmodozott,
melynek jövőjét nem a történeti jogok biztosítják, hanem a szellem
ereje. A nyelvben és a nyelv által fejteni ki a nemzetiséget, az
irodalomban és irodalom által szilárdítani meg mind kettőt, az ízlés és
tudomány európai színvonalára emelve – íme a nagy czél, melyért egész
életén át küzdött és nagy sikerrel.
Valóban hozzá hasonló izgatót és úttörő vezért alig mutat föl a
világirodalom. Nagy tehetségekkel volt felruházva, a legellenkezőbb
tulajdonok egyesűltek benne, egymást mérsékelve és kiegészítve. Mindaz,
a mi kora legkitünőbb embereit megkülönböztette, mintegy központosúlt
jellemében. Révai nemzetiségi mély hite és szilaj hazafisága dobogtatta
szívét, de egyszersmind világfi volt, mint Bessenyei s a közélet
tapasztalt és alkuvó embere, mint Teleki; szabadon gondolkozott,
lelkesűlve fogadta a franczia forradalom tanait, mint Bacsányi és
Hajnóczy, de mindazért, a mi a magyar alkotmányban és nemességben szép
volt, épen úgy hevűlt, mint Kisfaludy Sándor, s épen oly áhitatosan
vallotta a keresztyénség nagy elveit, mint Kiss János. Mozgékony, élénk,
elmés hírlapíró volt, mint Szacsvay s egy könyvbe mélyedt tudós
szorgalmában és kitartásban csak egy Bél, egy Katona vetekedhetett vele.
Szerette az ízlés fényűzését, a női köröket, a nagyvilági életet, mint
Kármán s tudott elvonúlni, nélkülözni, éhezni, mint Virág. Szenvedélyes
polemikus volt, mint Rájnis és Verseghy, alapos kritikus, mint Kölcsey,
de önmérséklő és békűlékeny, mint senki. Tőle tanúlt ízlést Dayka,
Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Szemere; mint szaktudós felűlmúlt sokat,
általános műveltségben mindenkit. Buzdító, termékenyítő szellemét
távolról sem lehet senkihez hasonlítani. Lelkesűlve keresett fel
mindenkit, kiben tehetséget vagy csak jóakaratot látott s az udvaroncz
szellemes hízelgéseit a barát őszinte ragaszkodásával párosította.
Gyermekkedélye, örök ifjú lelkesedése csak arra szolgáltak, hogy
éleszszék a férfiú tevékenységét s valósítsák az agg próféta álmait.
Érdekkel viseltetett minden iránt, érkezett mindenre, egyszerre volt
költő, szónok, nyelvész, kritikus, műfordító, journalista, történetíró,
epistolograph, hittudós, philosoph, régiségbúvár, szerkesztő, kiadó,
pártfogó s mindenek fölött író szenvedélyből a rajongásig, a szép
cultusából a legnemesebb dicsvágyig, szükségből a föláldozásig,
hazafiságból a martyrságig, – egymaga volt egy egész irodalom, egész
akkori irodalmunk. S épen ez, a mi más körűlmények között kapkodás,
erőpazarlás lett volna, az ő egyik legfőbb érdeme. Csak ily sokoldalúság
volt képes felkölteni az irodalom szunyadó erőit, csak ily minden
irányban áldozó lelkesűlés győzhette le az akadályokat, csak ily nagy
fogékonyság hathatott mindennemű osztályra, életkorra, jellemre, mert az
ő feladata és kora szüksége mindenek előtt az volt, hogy fölébreszsze a
nemzeti önérzetet, eszmévé emelje a nemzetiségi ösztönt, irodalommá a
könyvírást s kitűzze törekvéseink távoli czélját vagy a mint ő maga
mondá pályája végén: «Nekem elég érdemem volt kitisztítani a műveletlen
telket, hogy az istenfiak szabadon futhassanak rajta».
E hősies szellem egy perczig sem nyugodott, folyvást küzdött s mindig
előbbre tört. Minden eszközt megragadott, mely nagy czéljával közel vagy
távol összeköttetésben állott. Az irodalomban, az időszaki sajtó
mellett, az egyesületi törekvéseknél, a nemzeti színészet körűl,
mindenütt ott találjuk mint vezért, mint izgatót, mint közmunkást. A
nemzetiség zászlóját lobogtatta s az európai szellemnek emelt oltárt;
gátot vetett az idegen műveltségnek, mert nemzetivé tudta azt
varázslani. Eredeti művei, műfordítmányai versben és prózában a nyelv
széptani reformját eszközlötték, folyóiratai a _Museum_ és _Orpheus_ a
kritikai eszméletet s a szép cultusát alapították meg. Hatása a köz- és
magánéletben mind nagyobb gyűrűzetben kezdett hullámzani. Most
nyelvünknek országos és tannyelvvé emelése mellett izgat, majd
visszahozott koronánk őrszobájában _Hamlet_et fordítva, a magyar
szinészet megalapítását indítványozza. Színműtárt indít meg s hathatósan
befoly a szinügy szervezésére. S midőn elfogják, idegen földre
hurczolják, a börtön sötétében, az elhagyottság és szenvedés kőpárnáján
csak elhanyatlott és tespedő hazájára gondol, még mélyebb gyökeret ver
lelkében hite, még inkább megérleli nagy czélját s még több erőt merít a
hosszú küzdelemre. Valóban, kiszabadúlva börtönéből, kettőzött hévvel
lép föl az irodalmi és társadalmi téren egyaránt. A mit Bessenyei hiába
indítványozott, Révai nem tudott kivinni, a mit ő maga mindig sürgetett,
egy nyelvmívelő társaságot, egy akadémiát csaknem pótolni képes.
Levelezésbe bocsátkozik a haza majd minden írójával s azon súrlódás és
közrehatás alapját veti meg, mely mindeddig hiányzott irodalmunkban. A
széphalmi szegényes udvarház a magyar irodalom Weimárává emelkedik s az
egyszerű birtokos egy egész nemzeten kezd uralkodni. E nagy mester és
pártfogó magához vonz mindenkit, egyiknek könyvét nyomatja saját
költségén, a másiknak kéziratát javítja, a harmadiknak előszót ír
művéhez, a negyediket buzdítja, az ötödiket akaratlanul is íróvá teszi.
Nevével minden irodalmi kérdés össze van nőve, nincs egyetlen vállalat,
mely keze vagy szelleme nyomát ne hordja magán s alig van egyetlen író
egész Vörösmartyig, a ki nincs befolyása alatt. S az akkor tájt annyira
elsánczolt Erdély írói is, Arankán kezdve Farkas Sándorig, az ő lelke
sugaránál kapnak lángot. Mily jól esett neki, midőn 1816-ban Erdélyben
útazva minden dermedtség mellett is legalább nem látta kiszorítva a
nemzeti nyelvet szalonainkból. «Szebb három hónapot, ha ide nem
számlálom, a mit a szerelem ada, soha sem éltem», kiált fel és szomoruan
gondol Magyarországra, hol nyelvünk még nem lelt útat a felsőbb
társaságba. Azonban nem csüggedt, ide is átültette hatását.
Szeretetreméltósága, fínom műveltsége, élénk társalgása keresetté tették
a nagyúri körökben. A hatalom és élvezet fényes termeiben is csak
eszméjének élt; minden csekély eredmény örömre gerjeszté és folyvást
elégületlenűl tört nagyobbakra. Közönséget és írókat teremtve,
félszázadnál tovább tartá vállain az irodalmat; lelkesűlt és küzdött,
dolgozott és szenvedett, buzdított, követelt, rimánkodott, fenyegetett,
hízelgett, kért, koldult, – oh nem magáért, bár vagyona pusztult, nejére
és gyermekeire koldusbot várt, hanem érted, te megvetett nyelv,
kigúnyolt irodalom és te hálátlan, de hála Istennek, ébredni kezdő
nemzet!
Újjászületésünket sokan József császár 1784-ki rendeleteinek s a rájok
következett visszahatásnak tulajdonítják. Valóban a látszat ez állítás
mellett szól. E rendeletek, melyek nyílt harczot izentek nemzeti
önállásunknak, egész forrongásba hozták a csendes és kihalt
Magyarországot. A sok hízelgő ajk panaszolni tanúlt, a sok üres szív
megtelt legalább haraggal s hamvadó büszkeségünk végmaradványa még
egyszer egész erejében föllobogott. Mindez nagy esemény volt s igen
elősegíté azt a czélt, hová irodalmunk törekedett, de nem hordta magában
újjászületésünk csiráját. Előidézte a beteg válságát, de nem gyógyította
meg, fölébresztette egy pár órára álmából, de reá ismét szender
következett, halálossá válható. És e válság, ébredésünk előidézésében is
nem kevés része van Bessenyei fölléptének és Kazinczy izgatásainak. Az
irodalom már azelőtt évekkel hirdette a nemzetiség eszméit, melyek
mellett a megyék csak 1784–90-ben buzogtak: a visszahatás csak
zászlójára írta, politikai jelentőségre emelte, a mi addig néhány
kigúnyolt író álmodozása volt. E mellett, ha mélyebben vizsgáljuk e
mozgalom természetét, fejleményeit, döbbenve veszszük észre, hogy a nagy
zajban aránylag mily csekély az erkölcsi erő, s nem egy fönséges látvány
csak szinpadi díszítmény. Az országgyűlés visszaállította az alkotmányt,
de inkább az előjogok, mint a szabadság biztosítékai érdekében, s épen
oly részvétlen volt a nemzeti műveltség, mint ellenszenves a reformok
iránt. Alig telt el tíz rövid év, és ismét csaknem ott valánk, a hol
azelőtt. Alkotmányunk állott, de közéletünk elárvult, nemzetiségünket
nyiltan nem bántotta többé senki, de már magunk sem gondoltunk vele,
büszkeségünk ki volt elégítve s közönyösen néztünk a jövő elé. Miért?
mert a pusztán politikai visszahatás nem teremthet társadalmi
újjászületést, mert az irodalom nem készítette elő teljesen a kedélyeket
s nem hathatott elég alakítóan az életre. S épen e korban, 1808–1830-ig
fejté ki Kazinczy legmélyebben ható munkásságát, tűzte ki a nyelvújítás
zászlóját s vívta e nagy eszme győzelmes csatáit.
Úgy van, tisztelt gyülekezet! a nyelvújítás nagy eszme volt, nagyobb
társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi
szempontból. Nem akarok félreértetni. Oly kevéssé tartozom a nyelvújítás
régi ellenségeihez, mint új barátaihoz s ezelőtt ötven évvel épen oly
lelkesűlve fogadtam volna e mozgalmat, mint a mily lelkesűlve óhajtok
most visszahatást azon tévedések ellen, a melyeket elkövetett. Már
Horatius megjegyezte s az összes világirodalom igazolja, hogy új szókra
új eszmék kifejezése végett minden nyelvnek szüksége van s régi szók
épen úgy elhalnak néha, mint fölelevenednek később. A mi nyelvujításunk
kétszeres szükségesség volt oly hosszú hanyatlás után, midőn nyelvünk
kiszorult az irodalomból, a míveltebb körökből s úgy szólva csak a nép
ajkain élt még. Kazinczyt ösztönszerűleg ragadták e térre mind
rendkívüli körűlményeink, a melyek rendkívüli eszközöket sürgettek, mind
saját hajlamai, melyek őt a classikai és újabb irodalmaknak folyvást e
szempontból való tanulmányozására ösztönözték. Nyelvünket meg kell
tisztítani az idegen keveréktől s kifejezni azon eszméket, melyeket
fejlődő műveltségünkkel nyertünk. Kazinczy régi szókat elevenített föl,
tájszókat általánosított, új szókat alkotott részint a régiek
analogiájára, részint gyökelvonás, összetétel és összehúzás útján.
Költői nyelvünk és prózánk durva köznapiságba, szín és jellem nélkűli
laposságba sülyedt, irodalmunkból kiveszett a stilérzék. Kazinczy az
idegen példányokra mutatva, ízlést sürgetett, eredeti és fordított
munkáiban példát adott a költői és prózai stil különböző, saját nemeire
s új vagy szokatlan szókötési formákat hozott divatba. E két irány
gazdag eredménye ma már nemzeti kincsünkké vált; nyelvünk megtisztúlt,
megnemesedett s a költészet, szónoklat, társalgás és tudományos előadás
legfínomabb árnyalatait is kifejezni képes; költői és prózai stilünk,
saját nemei szerint, erőt, fenséget, színt, fordulatosságot,