Emlékbeszédek (1. kötet) - 12

boldogság egyik alkatrésze; az ember kevéssel beéri, ha mérsékli
vágyait; a szeretet és szerelem örök vígasza marad az emberi szívnek; az
élet viharai között az a hit, hogy a ki mindnyájunk édes atyja, el nem
hagyja övéit, többet ér minden bölcseségnél. Kiemelkedve
meghasonlásából, vigasztalja nemzetét is, melynek jövőjén majdnem
kétségbeesett. Amaz elegiából kiemelkedő ódában, melyet Széchenyi
emlékére írt, egész lelkéből hisz és bízik nemzete jogában, jövőjében. S
a midőn a nemzet szabadabban kezd lélekzeni, egyaránt óvja a
vakmerészségtől és kishitűségtől, és hűségre inti, rendületlen hűségre
önmagához.
Ez elegiák és ódák nyelv és benső idom tekintetében is hatással voltak
költészetünkre, hol Petőfi után leginkább a dal volt divatban, s a dal
sajátságai úgy szólva átvitettek a lyra egyéb fajaira is. Arany példát
adott e dalözönből való kiemelkedésre, meg-megvillantva a magát
érzéseibe mintegy beleélő elegia méla bájait, az óda fenségét, tömör
alkatát, komoly bölcselmét s a költői nyelv azt az összpontosított
olvadékonyságát és erélyét, melyek e műfajok sajátságai. De bármily
szépek e költemények, Arany lyrai költeményeinek legfőbb ereje nem
ezekben nyilatkozik, hanem balladáiban, e fél lyrai, fél elbeszélő
műfajban, mely a drámából is olvaszt magába valamit. Ebben Arany épen
oly erős, mint Petőfi a dalban. Újabb lyrai költészetünkben leginkább
csak kettőre lehetünk valóban büszkék: Petőfi dalaira és Arany
balladáira. Mindkettő nemzeti szellemünk szülötte s mindkettőt bátran
szembeállíthatjuk a külföld nagy költőinek hasonló termékeivel.
A balladát nem ismerte vagy legalább nem művelte a classikai kor, mely
nem kedvelte a vegyes műfajokat. Egészen modern műfaj ez, melyet a
műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a
maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német
műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar
népballadához, eltanúlta hangját, szerkezete titkait és újjá, művészibbé
szülte. A néphagyományok varázsa épen úgy ösztönözte erre, mint saját
kedélyállapota. Nem dolgozhatva folyvást nagy epikai munkáin s nem
akarva egészen átadni magát a lyrai ömledezéseknek, önkéntelen is
vonzódott e műfajhoz, mely epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Mily
jól illett mélabús hangulata e búskomor tárgyú balladákhoz. A magyar
népdallam mily változatossága emeli ki a tárgyak és hangulat
változatosságát. Egyszerűség, közvetlenség, plastikaiság jellemzik
balladáit, épen mint a Goetheéit. Valóban nemzeti hiúság nélkül
állíthatjuk Aranyt a nagy német ballada-költő mellé. Bizonyára Goethe
fölülmúlja őt kellemben, rejtélyes bájban, a bölcselmi eszmék
érzékítésében, a szerelem fínom árnyalatú rajzaiban, de tragikai erőre
nézve mögötte marad. Ha szabad volna merész kifejezést használni, Aranyt
a ballada Shaksperejének nevezhetnők. Néhány balladája erős tragikai
hatású. Kevés versszakban egész tragédiát tár elénk, s nagy erővel
rajzolja a szenvedély dæmonismusát, monomaniáját, a lelkiismeret
furdalásai között szenvedő lélek látomásait. E nők és férfiak lelke, a
kiket szenvedélyök bűnbe sodort, tele skorpióval; mardosásuk őrjöngővé
teszi őket. Ágnes asszony folyvást látja a vérfoltot lepedőjén, mint
akkor éjjel, a mikor kedvese meggyilkolta férjét; hiába mossa a
patakban, a gyolcs tiszta, de ő még mindig látja s egy örökkévalóság sem
törölheti ki azt lelkéből. Egy másik ifjú nő, mint Hamlet anyja, férje
halála után vígan mulatoz kedvesével, szegény árva gyermekét kizárva a
szobából. Az éhes, elkényszeredett gyermek hiába rimánkodik; a sötétben
félni kezd, eszébe jut meghalt atyja és látja, a mint sírjából
kiemelkedve, feléje közeledik. A holtra ijedt gyermek kiáltására kijő a
nő is, hogy megverje, de a gyermek látomása reá is átszáll, ő is látja
férje vádló arczát, fenyegető szavait és őrjöngeni kezd. A férfiak
hallucinatiója, őrjöngése még sötétebb, erőszakosabb. Bende vitéz
párbajban orvul ejti el vetélytársát s így jut menyasszonyához. A
nászéjen megjelen az elesett vitéz, új párbajra hívja, mert csalárdul
győzte le, a míg igazán le nem győzi, addig nem pihenhet menyasszonya
mellett. Bende vitéz három éjjel vív az árnynyal, lelkiismerete
phantomával, a míg az őrjöngőt megkötözik és menyasszonya kolostorba
vonul. Edvárd királynak erősebb szíve van, mint Bende vitéznek, de mégis
megrendűl. Meglátogatja a legyőzött welszi tartományt s nagy lakomát
tart Montgomeryban. Fénynyel fogadják, dúsan vendéglik, de nem szívbeli
hódolattal és senki sem éljenzi. A király haragja indulatos
szemrehányásban tör ki, követeli, hogy a bárdok dicsőségét énekeljék. A
bárdok előlépnek, de a király dicsősége helyett a haza fájdalmát éneklik
s megátkozzák a zsarnokot. A király máglyára küldi őket s londoni
palotájába tér. Az éj csöndes, de nem alhatik, folyvást hallja a bárdok
énekét, zenét parancsol, de a zenét, dobot és kürtöt átharsogja a
vértanúk éneke. Kund Abigélnek nincs bűne, csak szeszélye, de a tragikum
mysticismusának épen az a sajátsága, hogy tévedéseink gyakran több
gyászt árasztanak reánk, mint bűneink. Bárczy fiát halva találták az
erdőn, szívében tőrrel. Elbúsult atyja a palotába hozatja, a hogy
vérében feküdt. A gyilkos kinyomozása végett teteméhez idéz mindenkit, a
kire csak gyanúja lehet. Megjelennek ellenségei, barátai, anyja, huga,
az egész falu, de a halott sebe nem vérzik, hogy gyilkosára valljon.
Végre Kund Abigél, szeretője, titkos arája lép be, s a sebből pirosan
buzog a vér. A leány szoborrá dermed, majd elrebegi, hogy nem ő ölte meg
az ifjút, bár a tőrt ő adta neki. Szerették egymást, az ifjú láthatta,
tudhatta szerelmét, mégis unszolta, hogy szóval mondjon igent, mert ha
nem, kivégzi magát; ő enyelgve nyújtá neki a tőrt: nosza hát lássuk.
Ezzel kiragadja a tőrt a sebből, kaczag és sír és visongva rohan el.
Lefut a nyilt utcza során s tánczolva énekli: «Egyszer volt egy leány,
ki csak úgy játszott a legénynyel, mint macska szokott az egérrel».
De nem csak a múlt, a hagyomány félhomályából rajzol elénk Arany ily
képeket, hanem igen világos napjainkból is. A főváros bűnügyi
statisztikája tragikai képpé alakúl át képzelmében. Ott emelkedik az
éjben a Margithíd, még zászló leng rajta, aznap avatták föl
ünnepélyesen. Rajta egy ifjú áll, a ki a kártyán mindent vesztett,
pénzt, becsületét. Hajtja kétségbeesése, vonja a folyam. Árnyak
emelkednek ki a habokból, ősz, gyermek, ifjú, hajadon, mind öngyilkosok,
a főváros bűneinek képviselői, a híd fölavatására gyűltek össze,
élettörténetöket suttogják! Az ifjú ott áll, elméje bódult, szeme vak,
sodorja a víz és az árnyak hullámzása; éjfél után már üres a híd és
csend mindenütt.
E tragikai képek nem a képzelem játékai. Arany együtt szenved
személyeivel, érzése egészen áthatja képzelmét s egy-egy ilynemű
balladája majdnem oly nemű látomás szüleménye, mint a minő személyeit
izgatja. Innen a rhythmus szenvedélyes mozgékonysága, az átmenetek
merész szökellései, az indulat tördelt nyelve, a háttér búskomor sötéte,
mely annál élesebben emeli ki a lélek küzdelmeit. Maga a költő is
szenvedve ily balladák költésekor, nem egyszer fordul más tárgy és
hangulat felé. _Zách Klára, V. László, Bor vitéz_ elég tragikai tárgyúak
ugyan, de bennök a küzdő szenvedélyeknek inkább csak visszhangját
halljuk. A hangulat nyugodtabb, bár mélyen elegiai, a rajz kevésbbé éles
s a borongó háttér inkább sejteti azt, mint kiemeli. Arany fáradt lelke
mintegy pihenést keres s olykor a derült hangba is átcsap. _A méh
románczán_ a naiv érzelmesség hangja ömlik el; _Mátyás anyja_ az anyai
szeretet megható rajza; _Rozgonyiné_ derűs kép, nem egy hősködő asszonyt
látunk, hanem egy szerető hitvest, a ki férjét a harczba is elkiséri,
hogy lehessen élve-halva közelében s az udvarló Zsigmond királyt épen
úgy megszégyeníti vidám elfogúlatlanságával, mint akaratlan hőstettével.
A komikum sem hiányzik a képsorozatban. Ott van _Pázmán lovag_, e tiszta
komikai mű egyetlen torzvonás nélkűl; második szakasza, melyben a
féltékeny férj, a királyt helyettesítő udvari bolond félbeszakításai
miatt mind jobban bele zavarodik panasza előadásába, fölér egy egész
vígjátékkal. E nagy változatosságot emelik a hősiesség balladái is, a
melyek szintén tragikai hangulatból fakadnak. Közülök leginkább
kimagaslik _Szondi két apródja_, mely valóban remekmű. A hűség és
hősiesség balladája ez, két jelenet egymáshoz fűzve, egymást emelve, két
lélekállapot egymást teremtve és magyarázva. Drégel vára rom, Szondi
elesett, s két énekes apródja sírjára borúlva siratja és dicsőíti hősi
halálát. A győzelmes Ali hallgatja s egyszersmind magához hivatja őket.
De ezek folytatják éneköket s néhány mesteri vonásra előttünk áll a
hiteért és hazájáért küzdő hős, a ki visszautasítja a kegyelemre
megadást s utolsó csepp véreig küzd. Magát az ellenséget is elragadja a
hősiesség varázsa, egy pillanatra ez is dicsőiti a hőst, de
megharagszik, hogy az ifjak nem hagyják félbe éneköket, nem jönnek
Alihoz s fenyegetni kezdi őket. Ekkor az ifjak még nagyobb lelkesedéssel
dicsőítik a hős végperczeit s átokkal felelnek a győző fenyegetéseire. A
dicsőített hős, a sírva lelkesedő apródok, a boszús győző mily elevenen
emelkednek ki s a versengő hangok harmóniáját mily erővel végzi be az
átok üvöltözése. Szondi hűsége hitéhez, hazájához hasonlóra gerjeszti
szeretett urok iránt apródjait is, halála az élet megvetésére és daczra
lelkesíti őket szemben a győzővel. E lélektani föladat oly
jellemzetesen, természetesen van megoldva, mintha csak oda volna
lehelve. S a hősies kép mily szépen olvad össze a természet képeivel. Az
alkonyra hajló nap, mely visszasüt még egyszer a felhőbe hanyatlott
drégeli romra, a leszálló est homályában föltetsző hold, mely az énekes
apródokra, s a völgyben zsibongó hadra világít, nem diszítmények, hanem
a kép levegőjéhez tartoznak. Arany balladáiban is épen oly finom
érzékkel festi a tájat, természetet, mint eposzaiban. E képek itt is,
mint ott, összhangzanak a személyek és cselekvény hangulatával, sőt
bejátszanak magába a cselekvénybe is. Csakhogy míg ott az epikus
nyugalmával kerekíti képeit, itt a ballada idegességével vázol, de a
természetben is mindenütt az emberi szivet fejezi ki.
Balladái sikere nem vonta el epikai munkásságától. A Toldi-trilogia
középső részén folyvást dolgozott, azonban ha egyes részeket
sikerűlteknek talált is, az egész menetével elégületlen volt, s új
terven gondolkozott. Majd a hún-magyar monda trilogiájához fogott, nem
az első részhez, hanem a Csaba-mondához. De azt is abban hagyta, míg
végre a hatvanas évek elején az első részt: _Buda halálá_t kezdette
irogatni, melyet be is végzett. E habozás, szakadozottság részint testi
és lelki bajaiból folyt, részint tárgyai nehézségéből. Legkevésbbé
hangolta le az az elmélet, melyet a külföldi és magyar kritikusok annyit
hangoztattak, hogy az eposz kora lejárt, helyét a regény foglalta el, ez
az új divatú eposz s napjaink epikusainak mesterkedése nem számíthat
többé valódi részvétre. Ez állításban van igaz is, de nem fejezi ki az
igazságot. Bizonyára a valódi eposzt a nép alkotja, s úgy szólva
századok szülik. Oly eposzokat, minők a _Maha-Bharata, Sah-Náme, Iliász,
Nibelungen-_ és _Roland-ének_, melyek folyvást fejlődve s bizonyos
korban megalakulva, valamely nemzetnek egész szellemét, hitét,
hagyományait, műveltségét teljesen kifejezik, újkori költő már nem
írhat, s az újabb társadalom sem igen alkalmas reá, már azon műveltségi
különbségeknél fogva sem, a melyek a különböző osztályokat egymástól
elválasztják. Az is igaz, hogy az epopoeia, a mint azt Virgil hagyta
reánk gépeivel, csodáival, isteneivel, nem korszerű többé. De nincsenek,
nem lehetnek-e az eposznak más formái is? Vajon a regény adhatja-e azt
és úgy, a mire s a hogy’ az eposz képes? Vajon az új korban, a mikor a
nép többé nem alkot eposzt, nem írtak-e oly eposzokat, melyek épen úgy
kifejezték korukat, mint elragadták? A XV., XVI. és XVII. századnak nem
voltak-e eposzai? Ariosto a régi kalandokat új világnézlettel, a
lelkesedést gúnyorral egyesíti. Maga Tasso is, a ki Virgilt vette
mintaképül, nem jár egészen a régi úton, a szűk nemzeti körből kiragadja
az eposzt s a keresztyén emberiség eposzává emeli. Camoens megmaradt
ugyan a nemzetiség körében, de hanyatló nemzete dicsőségét, végső
erőfeszítését s egész szellemét mintegy megörökítve képes az utókorra
hagyni. Milton egy vallásos és politikai forradalom után a
protestantismus eposzát írja meg, épen mint Dante, a ki a pápaság és
császárság villongása közepett a katholicismus eposzával ajándékozza meg
a világot. És bármily lenézéssel tekintsünk a XVIII. század epikájára,
bármily kevésre becsüljük Voltaire _Henriade_ját, annyi bizonyos, hogy
kifejezte kora szellemét és hatott reá. És századunkban is egy angol és
egy franczia költő nem fordul-e régi, elavúlt mondákhoz, hogy az új kor
eszméit fejezze ki bennök? Tennyson _Király-idyll_jeit és Hugo Victor
_Századok legendái_t nem fogadja-e a közönség épen oly részvéttel, mint
bármely sikerűlt regényt?
Arany mind hitte ezt, sőt ennél többet. Hitte, hogy korunk vezéreszméje,
a nemzetiség, sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más
műfajra. Hitte, hogy a magyar nemzet, mely nemzetisége- és léteért küzd
s a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire, fogékonyabb az
eposzra, mint Európa bármely más nemzete. De arról is meg volt győződve,
hogy a magyar eposznak más úton kell haladnia, mint a melyen elődei a
jelen század elején megkisérlették. Először is el kell vetni a classikai
eposz külső czafrangjait. A nemzeti tartalom öltsön fel nemzeti
versidomot, melyet nemcsak egy osztály, hanem az egész nemzet élvezhet.
Egy kissé el kell fordúlnunk Virgil és Tasso műeposzaitól, és sokkal
többet tanulnunk, mint eddig, az _Iliász_ból és _Nibelungen ének_ből.
Ugyanazt a naiv hangot és fölfogást, a műalkat ugyanazon módját kell
keresnünk népköltészeti hagyományainkban és mondatöredékeinkben. Így
elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és
érzését, mely társadalmi és politikai életünket annyira áthatja, s
melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más műfajnál. Nem
szónoklat és lyrai ömledezés eszközlik ezt, hanem a cselekvény és
jellemrajz olynemű összehatása, hogy a nemzet önmagára ismerjen benne,
szelleme visszasugárzását, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz, csak
mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése, éleszthető föl. A monda
szürkülete nagyíthat, de csak való vonásokat, a képzelem szabadon
alakíthat, de csak a hagyomány nyomán, melyet az élet benyomásainak kell
megelevenítenie. A csodálatos csekély mértékben s csak annyiban
használandó, a mennyiben kapcsolatba hozható az élő hagyománynyal vagy
az illető személy lelki állapotával. A cselekvény menetére nézve
kölcsönözni kell valamit a dráma mozgalmasságából az újkori regény
példájára. A bonyodalom érdekességével meg kell hódítani a tömeget, a
cselekvényben rejlő eszmével, a jellemrajz lélektani erejével, a
mélyebben gondolkozókat, az egész szellemével az egész nemzetet. Ily
módon törekedett Arany a magyar eposz megújítására, s erre semmit sem
talált alkalmasabbnak, mint a hún-magyar mondát. Nemcsak azért, mert
leggazdagabb és legköltőibb mondáink között, hanem a jelennel érintkező
pontjaiért is. A hún-magyar mondában mintegy jelképezve látta Arany
nemzete viszontagságait, tragikumát, vigaszát és reményét. A hún
birodalom dicsősége, hatalma romlásnak indul, elhanyatlik, de a bujdosó
Csaba unokája, Árpád, később visszaállítja, a kire századokon át várnak
az erdélyi hegyek közé menekűlt húnok maradványai. Vajon a magyar
birodalom is nem indult-e hanyatlásnak háromszáz év előtt, s háromszáz
év óta nem küzdünk, nem lelkesülünk-e abban a reményben, hogy
visszafoglalhatjuk helyünket az európai nemzetek nagy családjában? Arany
lelkében megalkotva élt mondai őseink tragédiájának nagy trilogiája, de,
fájdalom, csak az előjátékot, az első részt: _Buda Halálát_ írhatta meg.
Azonban az első részben is sokat megvalósított abból, a minek a megújult
magyar eposzt álmodta. A nyugalmas epikai hang, mely kerüli a lyrai
hevületet és eldob minden szónoki ékítményt, az egyszerű, de erős
cselekvény, az éles és eleven jellemrajz, a naiv eposzokra
emlékeztetnek, de a fordulatok erősbűlő drámaisága s a szenvedélyek
fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészt tanusítják. A
költő mindenütt a monda nyomain halad, keveset vesz a történetből, de
bele olvaszt a magyar hagyományból, népéletből, jellemből mindent, a mi
csak beolvasztható. A Duna és Tisza partján ott emelkednek Buda-szállás,
Etellak és a pusztákon lovas tábor száguld, a huszárok ősei. Kürt veri
föl a Mátra csendjét, medvék és bölények riadoznak a nyílvesszők és
kopják ütésein. Etele lakomáján a magyar lakomák hangja éled föl, nagy
kedvű zajával, víg tréfáival. A dús legelőkön csordák bolyonganak s a
pásztorgyerek kedves ünőjének lába vérzeni kezd, a földből kiálló
vashegy sértette meg és íme a kardhegy, az Isten kardja nőni kezd, láng
csap ki belőle, mint a hogy’ azt népmeséinkben hallottuk. A kardot Isten
Etelének szánta, a világbirodalom jelképe az, de Etele először is
testvére vérével szennyezi be s a kiontott vér átokként száll vissza
fiaira, az egész hún nemzetre, s romlásba sülyeszti őket. A nemzet
megmozdúl, mint a tenger forradalmas árja s az épülő Buda falai alatt
testvérháború dúl, hogy a századok folyamán még többször ismétlődjék.
Buda, Etele és környezetök mind a magyar typusok, valamint a két
királyné is. A háttérben Detre leselkedik, a legyőzött népek
képviselője, tettetve, cselt szőve, várva a győzők romlását, mely a
legyőzöttek egyetlen reménye. Az emberi és nemzeti vonásokat az egész
eposzban összeolvasztva veszszük, de Etelében az arányok mindenütt
emelvék. Etele a magyar nyílt, egyszerű hősiesség és büszke
szenvedélyesség vegyülete, s e vonásokat még inkább kiemeli az ellentét:
a vénülő Budának bölcselkedő tétlensége, gyanakvó hiúsága, s hánykodó
ingatagsága. A hatalom megosztásának veszélyes intézményét mindkét
félnek csak nagy mérséklete tarthatná fönn és mindkét fél taszítja
egymást az örvény felé. Mesterien van festve az összeütközés fejleménye,
a mint az mindinkább erősbül. A családi körülmények, Detre bizalmas
suttogásai, a két királyné versengése, a politikai viszonyok, a görög
követség, a nép hangulata mind arra szolgálnak, hogy egymás ellen
ingereljék a két hőst s ha egyik erőt vesz magán, a másikat épen akkor
ragadja el indulata. Budát alázza Etele növekvő népszerűsége s őszinte
férfiassága. Etelét sérti Buda gyanakodása és tettvágya senyved a
türelem fékén. Etele erőt vesz magán, ellene áll Ármány
incselkedéseinek, s mintegy jutalmúl az Isten kardja birtokába jut, de a
szerencse épen úgy megittasítja, mint dühe a méltatlanságok miatt,
melyeket Budától és nejétől kell szenvednie. A körülmények és
szenvedélye egyaránt ragadják a testvérgyilkosságra, melylyel a végzetet
nemzete jövője ellen hívja ki. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédia lett
volna, s nem hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyben a
végzetes hős fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete
fölemelésére van híva, föl is emeli, de csak pillanatra, bűne fiaiban
ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt
az egész nemzet, vezére bűne miatt, a kit vakon követett, s a végzet
kiengesztelésére csak távol reménye marad. Íme a tragédia az eposzba
oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé
vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges
képben.
Mily nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Lesz-e
még valaha magyar költő, a ki e mondákba életet képes önteni annyi
alakító erővel, a hagyomány oly igaz cultusával s a magyar szellem és
nyelv annyi gazdagságával, mint ő? Csak az vigasztalhat bennünket, hogy
legalább másik főművét, a Toldi-trilogiát, egészen befejezve hagyta
reánk. E mű ugyan nem epopoeia, de több mint költői beszély vagy verses
regény, a hogy maga a költő is nevezi. De nevezzük bárminek,
költészetünknek örök dísze. Az első rész hősi-idylli képek sorozata,
főmotivumai a testvéri versengés, anyai és fiúi szeretet, cselédhűség, a
duzzadó ifjú erő nyugtalansága, mely lerázza a viszonyok jármát, fölfelé
tör s a diadal első mámorát élvezi. Az ifjúság derűje, napfénye ömlik el
rajta, mely áttöri a felhőket s távol vidékek csábító körrajzára
világít. A második rész a férfi küzdelme, hősiessége, tévedése,
vezeklése a szerelem convulsiói, az élet bonyodalmai s a társadalmi
viszonyok összeütközései között. Verőfény és vihar az égen, a mezők
virágai hervadóban s a közelgő ősz lehellete a fák zöldjén. A harmadik
rész az aggastyán tespedése, unalmas nyugalma, évődő elégületlensége,
testi és lelki erejének utolsó föllobbanása a sír szélén. Az őszi ködön
nehezen tör át egy-egy napsugár, a harmat dérré vált és süvöltő szél
szórja szét a fák elsárgult leveleit. Mind a három rész hű és eleven
korrajz, melyben a monda és történelem csodásan játszanak egymásba. Az
egész magyar középkor megelevenedik előttünk. Ott a király hűbéres
táborával, küzdve a német birodalom igényei ellen, hadakozva
Olaszországban, mint bosszúálló és hódító, tanácsot űlve a világi és
egyházi főurakkal, mulatva a harczjátékon lovagjai között, leszállva a
nép közé, hogy meghallgassa és orvosolja a szegény ember panaszát. Ott a
hatalmas egyház, a kegyelem malasztjával és az átok villámával,
kolostorai vezeklő csendjével, búcsújárói fanatismusával és
kicsapongásaival. Ott a lovagok és hegedősök kalandjai, párbajai,
várostromai, lakomái, a megtört szívű nők bánatja, a kik a kolostorban
keresnek menedéket, a nyugtalan lelkű leányok erélye, a kiket sorsuk
férfiruhában a nagy világba, a harczok közé ragad. Ott Toldi, a
középkori magyar lovag typusa erős karjával és szívével, a ki védi
királyát s kegyét elvesztve, száműzve bolyong három országban; a ki
kolostorban vezekli bűneit, mint alacsony szolga, de az egyház átka
onnan is kizaklatja; a ki erős szíve egész szenvedélyességével szeret,
de egy pillanatnyi tévedése a gyászos bonyodalmak egész tömkelegébe
sodorja, dühöng és vigalomba akarná fojtani fájdalmát, harczol és
imádkozik, küzd a világgal és önmagával, az üldözés és önvád kínjai közt
fetreng, mindamellett lelke ép marad s a szenvedések megnemesítik. Az
egész műben semmi sincs a romantikusok érzelgéséből, a kik a jelen bajai
közt a középkor igen kétes boldogságát óhajtják vissza, sem azon
egyoldalú philosophiai fölfogásból, a mely egészen a jelen szempontjából
ítéli meg a középkort. Arany költői képzelme erős történeti érzékkel
párosúl, teljesen ura tárgyának és sehol sem esik egyoldalúságba. Idyll
és harcz, a szenvedély vihara és a szenvedély sóhaja, az élet derűs és
borús oldala, kellem és fönség, pathos és humor váltakoznak mindenütt. S
az alakok mily gazdagsága tárul föl előttünk: Rozgonyi, a gazdag és
vendégszerető falusi nemes, leánya, a mély érzésű és erős lelkű Piroska,
Toldiné, a szerető szívű és szigorú erkölcsű anya, Toldi György, a
szívtelen testvér és léha udvaroncz, a félkegyelmű Tar Lőrincz, a hosszú
türelmű és meleg kedélyű Zách, a vidor játszi és mégis erélyes Anikó, a
kegyetlen és érzéki Jodovna, az öreg és ifjú Bencze, az apa és fiú mint
egymás másolatai, de mégis más kiadásban. Lajos királyban mily jellemzőn
van egyesítve az olasz és magyar természet, amaz mint eredet, emez mint
megszokás. Anyja, a vakbuzgó és kevély Erzsébet királyné, az élénk és
nyughatatlan és titkos szerelemben égő boszniai bánleány, Örzse, a
kaczér és heves Mária, az olasz herczegek, a magyar egyházi és világi
főurak, olasz és cseh bajnokok mily sikerűlt alakok mindnyájan. Mily
élesen rajzolt és élénken színezett képekre találunk a trilogia mindenik
részében, legyen az nemesi udvarház vagy királyi palota, harczjáték vagy
szerelmi jelenet, a természet csendes bája vagy a szív szenvedélyes
küzdelme, a duzzadó kedv kitörése vagy a haldoklás végsóhaja. A
mondaszerűen szertelen prágai kaland mily természetessé válik a művész
kezei alatt, a száraz heraldika mily költői lendületet vesz, sőt még az
olasz hadjárat, az egész trilogia e kevésbbé erős része is, mily
változatos és leleményes.
Arany a második részben ritka tapintattal oldott meg egy erős tragikai
összeütközést, a nélkül, hogy a megoldás szokott módjához folyamodott
volna. Toldi rossz kedvében, mert házasítani akarják egy oly leánynyal,
a kit nem is ismer, Tar Lőrincz ruhájában és czímerével vív a
harczjátékon, kivívja számára a leányt, és meglátva, megszereti, de már
késő minden. Megsérti a lovagi törvényt, boldogtalanná teszi, a kit
szeret, egyik ballépése a másikat vonja maga után s a kétségbeesés
szélén áll. S a kifejlés még sem halál vagy Toldi teljes erkölcsi
megsemmisülése. Piroska férje halála után a kolostorba menekülve hervad
el, Toldi szenvedve, vezekelve, küzdve balsorsával, hős tettekben
keresve vígaszt, megtisztul, visszavívja előbbi helyzetét, nyugalomra
vergődik, de boldogság nélkül. Piroska hervadása, és Toldi megtisztúlása
és sírig tartó csendes bánata, oly igazzá és engesztelővé teszik a
kifejlést. Ez is tragikum, csak hogy nem zajos drámai, épen illik az
elbeszélés elegiai hangulatához s mintegy természetes átmenet a hanyatló
Toldi végnapjaihoz. De van még e trilogiának egy oly bája, melylyel
ritka mű vetekedhetik. A költő egy egész élet igaz, állandó, mély
benyomásait fejezte ki benne. Mindenki szívéhez szól, legyen ifjú,
férfiú vagy öreg. Ki nem érezte ifjúságában azt a nyughatatlan érzést,
azt a szívzajlást, a mely a családi körből a nagy világba ragadja, hogy
felküzdje magát valamire? Kinek nem volt anyja, a ki aggódott érette s
kit nem töltött el örömmel az első siker pillanata? Az bizonyára a
trilogia első részében sok olyat fog találni, a mi felkölti gyermek- és
ifjúkori emlékeit. Ki az, a ki a férfikor küszöbén, rossz kedvében,
szeszélyből nem sodródott kisebb vagy nagyobb tévedésbe, a ki nem
okozott másnak nagy fájdalmat, habár akaratlan s még a boldogság karján
is vissza ne sajogna szívében egy-egy seb, habár mind enyhébben? Az
bizonyára a második részt nem olvashatja el megindulás nélkül. S ha
elöregedtünk, ha reményeink emlékekké váltak, vágyaink lángja hamvvá
porlott, ha elhaltak mellőlünk szeretteink, ha mintegy kikopunk az
életből, ha elfeled a világ vagy épen gúnynyal tekint reánk az újabb
nemzedék, nem az elvénült Toldihoz hasonlítunk-e s nem szól-e lelkünkhöz
a búskomoly és humoros hangulat, mely a trilogia harmadik részén
elömlik? E varázs az emberi szív állandó hangulatainak varázsa, a melyet
el nem avíthatnak az ízlés változásai.
Arany egész életén át írta e művet, egész lelkét lehelte belé. S valóban
kedvencz hősében sok van belőle. A nagyra törő s önmagát emésztő lélek,
a meleg és mélyen érző szív az övé, az anyját szerető gyermek, az ereje
öntudatára ébredt ifjú, az élettel s fájdalmaival, de folyvást nemzete
dicsőségeért küzdő férfiú, a búskomoly és tétlenségbe sülyedt agg,
szintén ő. Még külső körülményeikben is van hasonlatosság. Toldi
Biharmegye Nagyfalujából jő Budára s egyszerre hőssé vívja föl magát,
Arany szintén a szomszéd Szalontából szakadt Pestre s első műveivel is
koszorút nyer. Toldi egy hősi pályát fut meg újabb meg újabb diadallal,
Arany költői pályáját hasonló diadalokkal jelöli. Egy darabig keveset
hall róluk a világ s íme a vénülő hős ismét föllép, hogy megmentse a
veszélyben forgó országczímert, a vénülő költő is hallgat, de szintén
megszólal még egyszer, hogy megmentse a magyar költészet becsületét. Ez
mindkettőnek utolsó föllobbanása, csakhamar mindkettő meghal s mindkettő
koporsóját az őszi napfény méla alkonya s a nép ezreinek hódoló gyásza
kíséri a sírhoz, melyet a természet, «bánatja jelével, behinte lehulló,
sárga falevéllel». De Toldi egy hanyatló korszak, a középkor hőse volt,
Arany egy új, egy fejlődő korszak költője, a kiben mintegy tetőzik
költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és
művészeti irány teljes összeolvadása. A szobor, a melyet a nemzet emel
emlékének, nem lehet oly örök, mint művei, melyekben nemzete szellemét
fejezte ki. E szellem nevében övezzék koszorúink sírját s áldják ajkaink
emlékét.


KÖLCSEY FERENCZ.
SZÜL. 1790 AUG. 8-ÁN, MEGH. 1838 AUG. 27-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT KÖLCSEY SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN 1890 AUG. 8-ÁN
A SZATHMÁR-NÉMETIBEN TARTOTT EMLÉKÜNNEPÉLYEN.
A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-társaság képviseletében
jelentem meg itt társammal, emlékünnepén azon férfiúnak, a ki az