Emlékbeszédek (1. kötet) - 13

Akadémiának már alakulásakor tagjai közé tartozott, a
Kisfaludy-társaságnak első halottja volt s irodalmunknak dicső
halhatatlana. Fogadja Szathmármegye és Szathmár-Németi közönsége e
testületek s az egész irodalom hálás köszönetét, hogy ily kegyeletesen
ünnepli Kölcsey születésének százados évfordulóját s bennünket is
részesített az ünnep lélekemelő örömeiben, mert
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal:
Van élni abban hit, jog és erő.
De vajon átadhatjuk-e magunkat egészen az öröm érzésének? Az emlékbe
mindig vegyül némi bánat, mint a reménybe némi aggodalom. A mi ünnepünk
fényére is a multak vetik árnyaikat; oh mert azon korban, melyben
Kölcsey élt és küzdött, a magyar nemzetnek alig volt hite önmagában s
még kevesebb ereje megvédeni jogait. Szomorú korszak volt az, mind
nemzetiségünkre, mind irodalmunkra, mind alkotmányunkra nézve. Hányszor
jajdult fel Kölcsey nyelvünk ügyében, hányszor esett kétségbe irodalmunk
jövőjén, hányszor siratta elfajult nemzetét, a mely immár csak névben
él.
Valóban e század első évtizedeiben társadalmi és politikai életünkben
nem volt egyetlen érzés, eszme, törekvés és mozgalom, mely a nemzeti
fejlődés csiráját rejtette volna magában. Csak néhány író volt a leendő
Magyarország képviselője, a kik a Bessenyei-verte ösvényen Kazinczy
vezérlete alatt lankadatlanúl törtek előre. E férfiak czélja és hatása
több volt, mint a nyelv művelése, az ízlés és ismeretek terjesztése. Az
irodalomban és irodalom által öntudatra ébreszteni és fejleszteni a
nemzetiség eszméjét, a nyelv és ízlés reformjával elvetni a társadalmi
és politikai reformok magvait, föleleveníteni az elhanyatlott magyar
állam emlékét s megújulásában hinni és remélni: volt a mindennél nagyobb
czél, a melyre törekedtek és nem siker nélkül. A nemzetiség eszméje
csakhamar fejlődni kezd; a nyelvi és irodalmi reformokat nyomban
felváltják a társadalmiak és politikaiak; s a megújuló magyar állam
nevében heves küzdelem foly a tanácskozótermekben és végre a csatatéren.
Az irodalmi és politikai eszmék és törekvések e szoros kapcsolatát
számos tény jelöli, de semmi sem világosabban, mint Kölcsey pályája.
Kazinczy, az irodalmi reformer, üdvözli Széchenyit, a politikai
reformert, érzi pályájok kapcsolatát, de mindvégig csak író és
nyelvművész marad; Kisfaludy Sándort egészen áthatja elfajulásunk
fájdalma, de nem vegyül a politikai élet mozgalmaiba; Berzsenyi
megénekli Nagy Pált, a nemzetiség tüzes bajnokát, de hallgatag
Somogymegye gyűléstermében; Szemere Pál gúnyolja az ósdi írókat, de nem
lép föl Pestmegyében a politikai új eszmék bajnokául. Kölcsey e
tekintetben nem követte társait; abban az időpontban, midőn az irodalmi
és politikai mozgalmak mintegy összefolytak, ő is kezdé fölemelni szavát
Szathmármegye tanácskozótermében s mint a megye egyik képviselője,
megjelent az országgyűlésen is. A költő, a ki ódákat írt a szabadsághoz
és igazsághoz, a ki oly hű tolmácsolója volt a hazafi fájdalomnak, az
ország termében is a szabadság és igazság eszméiért küzd s a haza jogait
védi; az irodalmi reform bajnoka a politikai reform bajnoka is
egyszersmind; a bátor kritikus, a kit az irodalomban se a tekintély
súlya, se a tömeg zaja nem tudott megfélemlíteni, képviselője a
politikai jellemszilárdságnak is; s az író, a ki már azelőtt egy
évtizeddel prózánknak szónoki lendületet adott, megalapítja itt a magyar
újabb politikai szónoklat iskoláját. Kölcsey pályájának e kettős jelleme
egészen kifejezi kora két nagy mozgalmát, a mint egymást teremtve
egymásba folynak; az ő alakja egy érczszobor nemzeti újabb fejlődésünk
kezdetén, mely az író és hazafi kettős küzdelmeit és dicsőségét hirdeti.
Kölcseyben már mint gyermekben fölébredt az írói hajlam s költő volt,
mielőtt verseket írt volna. Kora árvasága, himlőjárványban balszemének
elvesztése megszerettették vele a magányt, mely elmélkedéshez és
álmodozáshoz szoktatta. A tizenhét éves tanuló Kazinczyval kezd
levelezni s midőn végezve iskoláit, Pestre megy juratusnak,
megbarátkozik ott Kazinczy triasával, nem annyira jogi, mint irodalmi
tanulmányoknak él s ezt folytatja falusi otthonában is, hová egy év
mulva visszatér. Semmi sem vonzotta, a mi az akkori nemes ifjak
kedvtelése vagy becsvágya volt, de mély hatást tett reá Kazinczy és
társainak törekvése. Leginkább az irodalomban és írótársaiban lelte
örömét. «Ifjuságunk romlott seregében nem találhattam barátokat
egyebütt, mint literátoraink közt» – írja 1813-ban Döbrenteinek, s bár
nem sok reménye van irodalmunk jövőjében, legelszántabb társai közt s
egy másik levelében így kiált föl: «Nem vigasztalhatjuk-e, nem
hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollón a trójai hősöknek
mondott: nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sors ellenére
győzedelmet vegyetek!» E jelmondat híven kisérte végig egész irodalmi és
politikai pályáján. Kazinczy volt első mestere és Szemere Pál legjobb
barátja. Nyelvújító s a német-görög classicismus híve volt, mint ezek,
de mégis sokban különbözött tőlök. Homér és Goethe voltak legkedvesebb
költői, de az ő derült egök nem volt az ő ege. Borongó érzések, egy
önmagába sülyedt lélek küzdelme, jókor támadt s hamar eltűnt remények,
lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok voltak költészetének forrásai. A
szerelem nem ragadta el a szenvedélyig, de mint ábránd és csalódás
folyvást meg-megzendült dalaiban. Magánya sokáig elzárta az élet
küzdelmes benyomásaitól, de az eszmék és eszmények annál tisztultabban
és nemesebben érlelődtek elmélkedő lelkében és érzékeny szivében.
Kortársai közt felülmulta őt Berzsenyi erő, Csokonai eredetiség,
Kisfaludy Sándor hév, Kazinczy csin és kellem tekintetében, de a
szemlélődés és érzés mélységére nézve senki sem versenyezhetett vele.
Költeményei között különösen kiválnak hazafias ódái. A hazafiság érzése
szenvedély volt benne s egészen betöltötte lelkét ifjuságától fogva
véglehelletéig. A görög régiségből és elhanyatlott hazája sorsából
merítette lelkesülését. Plutarchos hősei lebegték körül, s hazája sebei
vérzettek kebelén. Hazafi fájdalmában volt valami szentség, a tragikum
szentsége s dala a görög tragédiák chorusaként hangzott, mely remél,
aggódik, féli a boszuló istenséget, eseng, feljajdúl és megsiratja a
sorssal küzdő s önbűne miatt elhanyatló hőst. A _Rákos nymphájához_ írt
ódájában mily magasan szárnyal a honszeretet; fenségesen, de búsan tűnik
föl a költő előtt hazája képe, mint Róma Cæsar álmain, bánatját remény
enyhíti, de omladékain reszketve fogna szétomolni. A _Fejedelmünk hajh!_
kezdetűben Várna, Mohács térein s a pontusparti bujdosók sírjánál borong
képzelete s a gyász közepett a jövendő szép álmai ringatják.
_Hymnusz_ában a vallásos ihlet olvad össze a honszeretettel: áldást kér
nemzetére, mely megbünhődte multját, az ősi dicsőség és gyász emlékei,
Isten boszuló haragja és kiengesztelődése, a töredelmes bánat és remény
esengése váltakoznak e fenséges énekben, mely méltán szállt a nép
ajkaira s a Vörösmarty _Szózat_ával együtt zendül meg nemzeti
ünnepélyeink alkalmakor. _Zrinyi két éneke_ a legkétségbeesettebb hang
az egész magyar lyrában, kifejezi a kor legnemesebb sziveinek egész
búskomolyságát s egyszersmind megnemesíti felindulásait. Kölcseynek e
szent fájdalma nemcsak költeményein ömlik el, hanem prózai művein,
levelein, naplóján és beszédein is. Lelkéhez van nőve s mintegy
geniusza. A magyar lyra, mely mindig gazdag volt hazafi-érzésben,
Kölcsey után új hangon új vágyakat, új törekvéseket zengett. Vörösmarty
kiemelte lyránkat búskomolyságából, erélyt és tettvágyat öntött bele,
Petőfi a hazafiság szilaj dithyrambjait harsogtatta s a csatatéren
lelkesítette nemzetét, Arany és Tompa a legyőzött és megigázott
Magyarország keservét fejezték ki, de Kölcsey szent fájdalma maig sem
vesztette el varázsát. Visszhangra talál az most is a szivekben, jobb
időkben, mint egy korszak emléke, mely nemzeti újabb fejlődésünket
indította meg s borús napjainkban, mint öröklött bánat és vigasz.
Azonban a Kölcsey költészetének megvan a maga irodalomtörténeti
fontossága is. Míg Berzsenyi a classikai óda, Kazinczy a classikai
epistola kitünő képviselőivé emelkedtek, ő addig mindinkább kezdett
kibontakozni a classicismus kötelékeiből. A német költészetből átültette
hozzánk a balladát, a melyet nem ismert a classicismus. A forma idegen
volt, de a tartalom nemzeti s Kölcsey kezdeménye után indultak Kisfaludy
Károly, Vörösmarty és Garay, míg végre Arany népköltészetünk alapján
belső és külső forma tekintetében is megállapította a magyar balladát.
Kölcsey a tiszta dalra is inkább törekedett társainál, sőt előtte a
specifikus magyar műdal lebegett. Szemeréhez írt egyik levelében említi,
hogy 1822 körül néha reggeltől másnap hajnalig szobájában járkált s a
dal hangja eltalálása végett egy-egy magyar népdalt utánzott, egyelőre
mindennapi, keresetlen, népies kifejezéseket használva, aztán úgy
nemesítette meg egyik sort a másik után, hogy műdallá emelje. Igy
születtek _Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája, Ültem csónakomban_
kezdetű s még némely más dalai, a melyek jeles dalok ugyan, s hatottak e
műfaj fejlődésére, de a specifikus magyar műdalt csak azután két
évtizeddel Petőfi geniusa teremtette meg szintén népdalaink alapján.
Emellett még két olyan oldala van Kölcsey költészetének, mely akkor
egészen új volt: a humor és satira. Mindkét műfajban sokkal kevesebbet
írt, mintsem a magyar humor és satira képviselőjévé emelkedjék, de a
_Vanitatum vanitas_ maig felül nem mult humoros mű költészetünkben s a
_Felelet a Mondolatra_ páratlanul áll irodalmi satiráink között. A
_Vanitatum vanitas_t philosophiai ódának tekintették megjelenésekor s
erkölcstelennek itélték, mert lenézi az emberi magasabb törekvéseket s
hiábavalónak tartja az életet. De e költemény sem philosophia, sem
erkölcsi tanítás, hanem egy szenvedő és szenvedései fölébe emelkedő
lélek keserű humora, mely, az eszményhez mérve, mindent törpének talál,
szeszélyesen játszik az emberi dolgokkal, a fenségesben is meglátja az
emberi hiuságot és gőgöt, s könnyét nevetésbe fojtva, megnyugszik a
világ sorsán. Az ily humor csak eszményi lelkek sajátja s túlérzékeny,
föláldozó sziveké. A _Felelet a Mondolatra_ már nem humor, hanem éles
satira. Nem a Kazinczy sértését megboszuló mű ez, hanem az ízlés- és
nyelvújítás védelme szemben az ósdiakkal, új Magyarország küzdelme régi
Magyarországgal. Kölcsey annyi szellemmel oly jellemzetesen gúnyolta ki
az ósdiak költői és prózai stíljét, hogy igen természetes volt az a
féktelen düh, a melylyel a huszonöt éves ifjú satiráját fogadta az
ellenfél.
Alig telt el két év s a gyűlölt satirikus kritikusként lépett föl a
_Tudományos Gyűjtemény_ben, hogy még gyűlöltebbé váljék. Mi sem volt
különösebb, mint a hallgatag, magába vonult, szelid és érzelmes ifjú a
kritika küzdő homokján, s mégis az egész országban senkit sem illetett
meg méltóbban e szerep, mint őt. Behatóan tanulmányozta a classikai és
modern irodalmakat, erősb itéletű és tisztább, hajthatatlanabb jellemű
bárkinél. Szigora és hajthatatlansága még Kazinczyt is megdöbbentette.
Kölcsey úgy hitte, hogy nem a kicsiny, hanem a nagy írókat kell birálni.
Egy könyv, mely ezreket lelkesít és gyönyörködtet, nem maradhat
ellenőrzés, vizsgálat nélkül: vajon az eszmék mind igazak-e s a
gyönyörnek, melyet belőle merítünk, nincs-e zavaros forrása is? A valódi
kritika az irodalom philosophiája és lelkiismerete egyszersmind. Nem
egyéb, mint pillantást vetni az író lelkébe, kitalálni jellemét, követni
őt azon kifejlésekben, melyek jelleméből, körülményeiből és
tanulmányaiból természetesen erednek, viszonyba hozni a művet
szerzőjével: majd a szépnek, jónak és valónak elveihez fölemelkedni,
mértéket venni a tökély legfenső lépcsőjéről s azt a műre alkalmazva
határozni meg a távolságot és közelséget, a mely a mű és mérték között
találkozik s így kimutatni ugyan a botlást, de ugyanakkor példányul
állítni fel, a mit a géniusz lelke hatalmában teremtett. E szempontokból
kiindulva birálta meg Kölcsey a nemzet két nagy költőjét: Csokonait és
Berzsenyit a visszatetszés zaja közt. Azóta hetven év tölt el s e
birálatokból nem egy eszmét, jellemvonást vett át irodalomtörténetünk, a
mi azt mutatja, hogy a szigorú biráló nem sokban tévedett. Annyi
kétségtelen, hogy Kölcsey sokkal igazságosabban birálta meg Csokonait,
mint hasonló körülmények között Schiller Bürgert. A mi Berzsenyit
illeti, elismerte rendkívüli lyrai erejét s ha a versidomokra nézve
köztük kifejlett vitában mindenik félnek csak félig volt igaza, annak
okait abban találhatni, hogy saját nemzeti versidomunk törvényeit még
akkor senki sem vizsgálta. Egyes tévedések semmit sem bizonyítanak a
kritika ellen; az igazság keresése ér annyit, mint maga az igazság,
melyet néha épen a tévedések derítenek ki.
Kölcseyt bírálatai oly népszerűtlenné tették, hogy a szerkesztők többé
nem mertek tőle kiadni birálatot. Kénytelen volt visszavonulni, de
folytatta tanulmányait s midőn Szemere Pál 1826-ban megindította _Élet
és literaturá_ját, újra föllépett mint kritikus. Hirdette, hogy a
kritika nem az egyéni izlés szeszélye vagy önkényesen felállított
szabályok alkalmazása, hanem az emberi lélek természetéből folyó
általános törvényeké, a melyek az idő változásai között is lényegökben
ugyanazok maradnak. Hirdette, hogy tanulmány nélkül a lángész is gyakran
megbotlik, mert nagyság és dagály, erő és zabolátlanság, naivság és
gyermekeskedés s több ilyenek, nagyon közel állanak egymáshoz. Hirdette,
hogy valameddig magunkat tömjénezzük s parányi tehetségeinket nagyító
üvegen szemlélvén, hibáinkra szemeinket bezárjuk; valameddig a biráló
kritikust kifogás nélkül garázdának, műveinket jobbítás alá nem
eshetőknek, irói dicsőségünket csorbíthatatlannak hiszszük: mindaddig
gyermekek maradunk a mély tudományok pályáján s a szépművészség mezején
egyaránt erő és izlés nélkül fogunk bolyongni. Így védve a kritika
jogait s az æsthetikai elmélet fontosságát, kisebb birálatok mellett
néhány nagyobb tanulmányt írt, melyekkel úgy szólva æsthetikai
irodalmunkat kezdeményezte. Különösen kiválnak a _Komikum_ és _Körner
Zrinyijéről_ írt tanulmányai, melyekkel dramaturgiánk alapját vetette
meg s a _Nemzeti hagyományok_ czímű, melyben már feltűnnek költészetünk
nemzetibb fejlődésének körvonalai. E tanulmány koronája Kölcsey
æsthetikai dolgozatainak s költészetünk jövőjének tör ösvényt. Ő a
német-görög classicismusnak volt híve s általában a német költészet
aranykorának hatása alatt állott, mint Kazinczy s a legtöbb magyar
költő. De mennél inkább fejlődött, mennél mélyebben tanulmányozta
eredetiben a görög költészetet, annál inkább meggyőződött, hogy nem
magát a görög költészetet kell utánoznunk, hanem azt a módot, a melylyel
a görögök költészetöket nemzetivé fejlesztették. Sokat tanulhatunk a
görög és német költészetből, de ez a főtanulmány. Azért vissza kell
térnünk a nemzeti hagyományokhoz. «A hol ősi hagyomány épen nincsen,
vagy keskeny határokban áll – úgy mond – ott nemzeti poesis sem
származhatik; az ott születendő énekes vagy saját, tisztulást és
folyamot nem található, lángjában sülyed el, vagy külföldi poesis
világánál fog fáklyát gyujtani; s hangjai örökké idegenek lesznek
hazájában. Mert a nemzeti poesis a nemzeti történet körében kezdi
pályáját s a lyrának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó
zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb
múzsájától kölcsönöz sajátságot és személyes érzeményeit a nemzeti
hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbusán keresztül
sugároztatja.» S egyszersmind nem haboz kimondani, hogy a nemzeti
költészet eredeti szikráit a népdalokban kell keresni. Vajon nem
Kisfaludy Károly és Vörösmarty, majd Petőfi és Arany pályáját jelölik-e
ez eszmék? S vajon két évtized mulva nem kezdett-e egészen nemzetivé
válni költészetünk?
Kölcsey birálatai és æsthetikai tanulmányai nemcsak a gazdag ismeret és
a philosophiai szellem erejével hatottak, hanem a forma szépségével is.
A tudományt ízléssel párosította, az eszmét szépérzéssel; a görög
prózairók tanulmányából merítette az egyszerűséget, rövidséget,
világosságot s hozzáadta lelkéből a mély érzést: a pathos és gúny, a
borongás és fölemelkedés elemeit. Szónok volt, mielőtt a megyei,
akadémiai s országgyűlési szószékre lépett volna. Az a néhány mű, a
melyeket a huszas években irt, mint _Mohács, Caelesta, Vilma,
Parainesis_ már teljes fényben mutatják szónoki erejét. Nem a közönség
előtt elmondott beszédek ezek, hanem magánbeszédek, zajtalan magányban
irva. A megtelt kebelnek ki kell ömölnie, hogy megünnepelje Mohács
gyásznapját, melyet már elfeledett nemzete; hogy megsirassa barátnőit s
vigaszt keressen az emlékezetben; hogy tanácsokat adjon testvére
árvájának, a kit ő neveltet, s a ki csak akkor fogja olvasni és
megérteni iratát, midőn őt már a sír fedi. E mellett ir egy pár oly
beszédet is, melyeknek tárgya a megyei közgyűléseket s a törvényszéki
termeket foglalkoztatja, mint a _Játékszin, Védelem P. J. számára,
Gyermekgyilkos_ czíműek. Mily vonzó és elragadó vegyülete tárul fel
előttünk mind e művekben a szívnek és észnek, a tárgy szerint mily
változatossága a hangulatoknak, a kellemtől a fenségig, az ellágyulástól
a gúnyig, az esengéstől a harag nemes felindulásáig. S mily erő a
nyelvben és hangzatosság a mondatokban! Semmi pipere, czafrang, semmi
tulterheltség vagy fitogtatása az ismereteknek vagy negédlése nem érzett
szenvedélynek, de áthatottság a humanismus és hazafiság, a jog és reform
eszméitől és érzéseitől. Ha igaza van Cicerónak, hogy csak a jó ember
lehet jó szónok, még igazabban állítja Longinus, hogy a szónoki fenség a
nagy lélek visszhangja. Kölcseyben a költőt és kritikust fölülmulja a
szónok.
Nagy tehetségének itt nyilatkozik legnagyobb ereje. Ő adja meg a
megújuló magyar prózának a szónoki lendületet, mely eddig abban
hiányzott. A classicismus sehol sem hatott irodalmunkra termékenyítőbben
és nemzetibb alapon, mint Kölcsey Ferencz szónoki műveiben.
Ritka tünemény, hogy valaki magányban s ne a közpályán fejlődjék
szónokká. Kölcseynél ez volt az eset. Maga irja Szemeréhez intézett
egyik levelében, hogy egész 1829-ig csak egyszer jelent meg
Szathmármegye közgyűlésén s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán.
Magánykedvelő volt, szótalan, kerülte a társaság zaját s csak
meghittjeinek nyilt meg. Ez volt egyik oka visszavonultságának, de a
másik ok az volt, hogy az ő ifjuságában nem lüktetett megyegyűléseinkben
a politikai élet elevensége. Csak midőn az uj szellem ébresztő fuvalma
lengedezett s a rendszeres reformmunkálatok kerültek szőnyegre, jelent
meg a forumon s kezdett mint al-, majd főjegyző, de leginkább mint kész
szónok jelentékenyen befolyni a közügyekre. Szathmármegye tolla és ajka
volt s nem csoda, hogy egy pár év mulva az 1832. év végén megnyilt
országgyűlésre képviselőnek választatott. A megyei szónok országossá
emelkedett, s a mint az irodalomban prózánknak szónoki lendületet adott,
úgy lett itt megalapítója a magyar ujabb politikai szónoklatnak. E
század három első tizedeiben a magyar politikai szónoklat, kivált magyar
irodalmi szempontból, nem igen állott magas fokon. A főrendek nagy részt
latinul szónokoltak, a rendek nagy részt magyarúl, de nem a megújult
magyar irodalmi nyelven s még kevésbbé művészi törekvéssel. Iskolai
dagály vagy a száraz ügyvédieskedés stilje volt itt divatos s ha egy-egy
nagyobb tehetség beszédében a szellem szikrái villantak meg, a
szóáradatot nem szabályozta önmérséklet, vagy az irodalmi forma
tisztelete. Midőn Kölcsey az izeneteket szabatos magyar nyelven kezdte
fogalmazni, midőn hallatta szavát, s beszédeinek gazdag tartalmát még
inkább kiemelte a nyelv ereje, s az irodalmi forma szép arányossága, az
ifjabb nemzedék egész példányul vette őt. Valóban az ujabb szónokok:
Deák, Eötvös, Kossuth, Szemere Bertalan forma tekintetében mind az ő
iskolájából kerültek ki. A megujult magyar irodalom szelleme győzött a
törvényhozásban is, s ezt leginkább Kölcseynek köszönhetjük.
Kölcsey épen oly eszményi lelkesüléssel fogta fel politikai pályáját,
mint az íróit. Nem lehet megindulás nélkül olvasni ezt a néhány sort,
melyeket _Napló_jába jegyez, midőn 1832. deczemberében Pozsonyba
érkezik. «Ime ez a haza – úgymond, – mely gyermekségem álmaiba, mely
ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét; ez a
haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala
lelkemnek, s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzem
megujulni… S te mit fogsz érette tenni, mit fogsz tenni most, midőn
álmok helyett való pálya nyilik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az
ideákat, mik húsz év óta boronganak kebeledben? Lesz-e bátorságod
szembeszállani minden akadálylyal, mik az új ismeretlen pályázó utját
ezer felől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet
karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt
mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félre-értést, kiért a
szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak s kinek szeszélyeit is kedvező
pillantások fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kisértések közt?
Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab
ellen küzdeni, ha minden elhagy; ha bűnnek mondatik, a mit angyalod
kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, ha minden szép és nagy
legyőzetve sülyedez? Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te
pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt,
adj segédet mind végiglen.»
Ez imádsághoz híven küzdött és hatott a pozsonyi országgyűlésen.
Tudományával növelte az ellenzék erejét, feddhetetlen jellemével súlyát
és szónoklatával fényt és meleget árasztott. Széchenyi és Deák, a kik
szintén megjelentek ez országgyűlésen, bizonyára felűlmúlták őt a
politikai eszmék gazdagsága, mélysége és parlamenti taktika
tekintetében, de ott, a hol nagy eszméket nagy érzelmekkel kellett
védeni és szivet, lelket megindítani, ott Kölcseyé volt az elsőség.
Egyaránt felszólalt ő a sérelmek és reformok ügyében, de mégis a nemzeti
egység eszméje volt az, a mi leginkább áthatotta a lelkét. Teljesen
diplomatiai polczra emelni nyelvünket s ez úton is erősíteni a nemzeti
egységet; visszacsatolni Erdélyt, vagy legalább a Részeket, mi
előbb-utóbb maga után vonja a teljes egyesülést; az örök váltsággal
megkezdeni a nép felszabadítását s előkészíteni az alkotmány oly
reformját, hogy a nemesség a néppel egy testté olvadjon: e törekvésekben
tetőzött Kölcsey politikai iránya. Mennyire kifejezik utóbbi törekvését
e következő szavai: «A kormány urbarium által urbariumot akar; nekünk
urbarium által nemzetet kell akarnunk: azaz feladatunk úgy intézni az
urbarium tárgyát, hogy a nép valahára tulajdoni és polgári jogokat
nyerjen s ez által a nemzeti alkotmány hétszázezer, puhaság és
szegénység ölében elaljasodott lélek helyett tíz millió fölemelkedhetőt
nyerjen». Az örök váltság Kölcsey szivéhez volt nőve, nevéhez kötve,
épen azért mélyen sebzette őt, midőn megyéje épen ez ügyben változtatta
meg nézetét s neki az eddigivel ellenkező utasítást küldött. Oda hagyta
Pozsonyt, lement megyéjébe, hogy küldőit az új utasítás visszavételére
birja. Nem sikerült s ő egy perczig sem habozott lemondásával. Már csak
búcsút venni ment vissza Pozsonyba. Az országgyűlés úgy meg volt hatva,
hogy felfüggesztette ülését, aznap nem tanácskozott.
Kölcsey ezentúl újra megyéjében élt s bár barátai segélyével ott
visszaállította a régi szellemet, mind sötétebb színben látta nemzete
jövőjét. Megkezdődtek a politikai üldözések s ő utolsó éveit üldözött
barátja, Wesselényi pörének védelmében töltötte. Utolsó költeménye,
melyet nem sokkal halála előtt írt, _Zrinyi második éneke_, a
kétségbeesett hazafiság sohaja. Mintha nem biznék már eléggé nemzete
erejében, nem hinné jövőjét, mintha a haza őrcsillagzatja leszállott
volna szülöttei bűnei miatt s a magyar eljátszotta volna szerepét a négy
folyam partján. Balsejtelmei nem teljesültek; halála után tíz év mulva
mindaz valósúlt, a miért ő küzdött, sőt több, mint a mennyiről
álmodozott. A nép felszabadúlt, Erdély egyesült az anyaországgal,
alkotmányunk megújult, a nemzet visszanyerte önállóságát, s midőn egy
véres forradalom után minden megsemmisülni látszott, hűségünk,
kitartásunk, a kedvező viszonyok, s az ő barátjának, Deák Ferencznek
bölcsesége visszaszerezték mindazt, a mi immár veszendő volt.
Régi igazság, hogy a nemzetek ugyanazon eszközökkel tartják fenn
szabadságukat, alkotmányukat, intézményeiket, a melyekkel szerezték.
Szükséges azért gyakran visszatekintenünk a multba s megőrizni
lelkünkben emlékeit. Történelmünk most lefolyt százada is több
tanulságot és vigaszt nyujt nekünk, mint talán hiszszük. Ha látjuk, hogy
hova sülyedtünk e század előtt s hova emelkedtünk e század alatt:
erősödik önbizalmunk, hitünk s nem fogjuk kicsinyleni vívmányainkat. Ha
vizsgáljuk újjászületésünk eszközeit, küzdelmeink bonyodalmait,
viszonyaink örvényeit: a heves lelkű mérsékletet tanúl, a csüggedező
kitartást, az elégületlen türelmet, a kiábrándult lelkesedést, az
ábrándozó józanságot. Érezni fogjuk, hogy nekünk több lelkesedésre,
munkásságra, kitartásra, erélyre, feláldozásra, de egyszersmind több
tapintatra, eszélyre és bölcseségre van szükségünk, mint más nagy
nemzeteknek, kik inkább tévedhetnek, mert nem koczkáztatják lételöket.
Ha azon nagy férfiak pályáján merengünk, a kik újabb fejlődésünk vezérei
voltak, ha minél tisztább világításban látjuk alakjokat, melyeket a
pártszenvedély rágalma vagy a hizelgés tömjénfüstje eltorzított; ha
felfogjuk és megértjük munkásságuk igaz becsét: szellemök egy-egy
szikrája, erényeik egy-egy töredéke, szivök egy-egy szent érzelme olvad
át lényünkbe. Így gyűl össze a nemzeti kincs, melyet növelnünk és
őriznünk kell s utódainkra szállítanunk.
Szathmármegye nemcsak kegyeletet tanusít, midőn Kölcsey emlékét ünnepli,
hanem önmaga iránt is kötelességet teljesít. Visszafordul a multhoz,
hogy erőt meríthessen a jelen és jövőhöz. Önök, uraim, Kölcseyben
megyéjök politikai vezérét, nagy nevű képviselőjöket koszorúzzák meg:
engedjék, hogy én a M. T. Akadémia megbizásából és nevében az író
szobrára tűzzek koszorút. E kettős koszorú, a hazafi és író koszorúja a
kortársak közül senkit sem illet meg méltóbban, mint Kölcseyt.


VÖRÖSMARTY MIHÁLY.
SZÜL. 1800 DECZ. 1-ÉN, MEGH. 1855 NOV. 19-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1900 DECZ. 3-ÁN TARTOTT RENDKIVÜLI
ÖSSZES ÜLÉSÉN.
Ha van testület, mely Vörösmarty születésének százados évfordulóján
mintegy hivatva van a kegyeletes hódolat kifejezésére, bizonyára a
Magyar Tudományos Akadémia az. Vörösmarty élete és dicsősége szoros
kapcsolatban van az Akadémiával, mely mindjárt alakulásakor rendes
tagjának választotta, többször kitüntette jutalmával, támaszul szolgált
munkásságának s egy szomorú korszakban utolsó menedéke volt. Az a
rokonszenv, melylyel az Akadémia pályája elején üdvözölte, az a
fájdalom, melyet halálakor érzett, méltán megillette őt, mert egy nagy
költőt vesztett benne, a ki e század első felében költészetünknek
nemzetibb irányt adott.
Vörösmarty előtt különböző költői iskolák uralkodtak a magyar
költészetben: a népies, a franczia, a classikai és a német. Mindenik nem
annyira az egész nemzethez, mint inkább bizonyos osztályhoz fordult. A
franczia iskola franczia eszmékkel táplálkozott s az úribb középosztályt
tartotta szem előtt; a classikai leginkább tanárokból és szerzetesekből
állott s a latin műveltségűeknek írt; a német a terjedő német
műveltséget szólaltatta meg magyarul. A népies iskola a hagyományos
magyar költészetet folytatta, de nem a népköltészetből táplálkozott s
erőtlenebb volt, mintsem fejlődhessék. Az a két költő, a kik
eredetiebbek voltak társaiknál s nem tartoztak egyik iskolához sem, csak
érintkeztek velök: Kisfaludy Sándor és Csokonai, kedvenczei voltak ugyan
a közönségnek, de tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a nemzeti és
művészi elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy
mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna. Azonban föllép Kisfaludy
Károly s megalapítja az _Aurorá_t, mely a nemzetibb művészi irányt tűzi
ki czélul. Megalakul az Aurora-kör, melynek legtehetségesebb tagja s az
új irány legkiválóbb képviselője Vörösmarty volt.
Vörösmarty egy nagy művel lépett föl s egyes osztályok helyett az egész
nemzethez fordult s pályája folyamán mindinkább összeolvasztani
igyekezett az eddigi iskolák vívmányait. Eddigi költőink vagy idegen
költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek