Emlékbeszédek (1. kötet) - 03

öröklét végtelenében. Emléköket nem a hideg márvány vagy érczszobor
őrzi, hanem a szív és élet melege. Bármily nagy a veszteség egyesre vagy
nemzetre nézve, bár gyakran megsajduljon a hegedni kezdő seb, az
emlékezet nemcsak a bánat forrása, hanem a lelkesedésé is. Kedveseink
sírjánál nemcsak azt érezzük, hogy elvesztettük őket, hanem azt is, hogy
bírtuk, nemcsak azt, hogy gyászolunk, hanem azt is, hogy boldogok
valánk. A méla öröm és hála, mely ekkor eltölti szívünket, épen úgy
enyhít, mint fölemel. S ha elhúnyt nagyjaink emlékének áldozunk, a
veszteség érzete észrevétlen azon eszmék cultusába olvad, melyeknek az
elhúnyt bajnoka volt s a bánat felhőit mintegy megaranyozza a nemzeti
dicsőség fénye. A hála és lelkesedés órája ez is, mely szintén enyhít és
fölemel s e szószékre lépve, érzem, hatása alatt állok. Épen azért
engedjék önök, hogy elfordúlva Eötvös sírjától, nyugodtan tekinthessek
pályájára, a veszteség nagysága helyett eszméi diadaláról szóljak s
bánatunkat, hogy meghalt, szerencsénkkel enyhítsem, hogy élt, érettünk
és dicsőségünkre élt. Vajha erőm gyöngeségét pótolhatná lelkesedésem és
szónoki járatlanságomat feledtetné szívem őszinte kegyelete.
Eötvös az átalakuló Magyarországnak egyik legkiválóbb képviselője mint
ember, államférfiú és költő egyaránt. Húsz éves korától haláláig
szolgálta hazáját, küzdött eszméiért épen oly önzetlenül, mint
lelkesülten s nem kevesebb sikerrel, mint kitartással. Az újabb magyar
irodalmi és politikai fejlődés legfőbb mozzanatait eszméi jelölik s mint
magánember a modern magyar társadalomnak mintegy eszményi kifejezője.
Érdemei és erényei nem szorúltak túlzásra, hogy feltűnjenek. Bizonyára
inkább a gondolat embere, mint a tetté. Átalakúlásunk legnagyobb tényeit
nem ő hajtotta végre, de eszméjöknek ő volt főkezdeményezője,
philosophja és költője. E tekintetben senki sem mérkőzhetik vele. A
közelebbi harmincz év alatt a magyar politikai eszmék fejlődésére ő
hatott legtöbbet. Aggódott, elmélkedett, bonczolt, remélt, lelkesült és
lelkesített. Nem pártokat vezérelt, hanem eszméket kezdeményezett, nem
annyira intézményeket teremtett, mint útjokat egyengette. Politikai
művei, szónoklatai inkább a jövőre hatottak, mint a jelenre. Sokkal
magasabb szempontból fogta fel és rendszeresebben tárgyalta a kor
kérdéseit, mintsem elég gyakorlati és népszerű lehetett volna. A tett
emberei olykor mosolyogtak rajta. De észrevétlen is hatása alatt
állottak. Hazája sorsa épen úgy szívén feküdt, mint az európai
emberiségé, melytől azt nem tudta elválasztani. Mint keleten a nyugoti
polgárosodás bajnokáért lelkesűlt nemzetéért s e polgárosodás
szenvedései, aggodalmai, reményei, eszméi senkiben sem találtak nálunk
mélyebb és elragadóbb tolmácsra, mint benne. Magasra törekvő és aggodó
hazafisága mintegy világpolgárrá avatta, tehetsége és tanúlmányai pedig
Európa kitűnőbb politikai írói közé emelték, mint a magyar politikai
irodalomnak majdnem egyetlen képviselőjét külföldön.
S a költőben hasonló jellemvonásokra találunk. Itt is inkább a gondolat
embere, mint a formáé. Bizonyára nem Eötvös az, ki az alkotó phantasia
legművészibb formáival ajándékozta meg nemzetét, de az is kétségtelen,
hogy senki sem öntött a magyar költészetbe több gondolatot, nagy és
nemes érzést, mint ő. Újabbkori költészetünk fejlődésének két fordúló
pontján, a látszó ellentétek mellett is, ott küzd szelleme s erőt ád a
mozgalomnak. Két költői nemzedék közé esve, szorosan véve egyikhez sem
tartozik, mégis mindenik magáénak vallja; egyiktől sem kölcsönöz, de
mindkettőnek irányára hatással van. Oly tért művel, mely legparlagabb;
oly áramlatot indít meg, mely leginkább hiányzott költészetünkben.
Kevésbbé nemzeti, mint más, de európaiabb mindeniknél, philosoph és
mégis keresztyén, reflexiókba sülyedő és mégis érzésben árad. A reflexio
és érzés csodálatos módon egyesűl benne, mintha fejével érzené és
szívével gondolkoznék. A bánat és vigasz költője, a szerencsétlenek és
elnyomott néposztályok szószólója. Lyrikus és epikus prózában, ki a
magyar regényt közelebb hozza az élethez s a társadalom rajzává és
bírálatává emeli. A magyar és európai társadalom sebeit kérlelhetetlen
kézzel leplezi föl, kételybe és fájdalomba merít, de a keresztyénség és
democratia nagy elvei- és érzéseiben, a hitben és igazságban keres
gyógyító írt. Művei némely részletében a művészen gyakran erőt vesz a
philosoph, de az egész véghatása mindig költői. Kevésbbé mulattat, mint
mások, de mindig fölemel és nemesít. Alakjai nem mindig jellemzők és
elevenek, de a kor jellemző eszméit és szenvedélyeit, akár a múltból,
akár a jelenből vegye tárgyát, egy magyar költő sem fogja fel
biztosabban. Phantasiája néha kimerűl, kedélye soha, a fájdalom és
vígasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen.
Mindjárt első nagyobb műve meghódította a magyar közönséget, mely többé
nem szabadúlhatott varázsa alól. Valóban semmi sem bizonyítja annyira
nagy költői tehetségét, mint az, hogy művei a fogyatkozások és hibák
mellett is oly rendkívüli hatást gyakoroltak irodalomra és közönségre
egyaránt. A hibátlanság és szabatosság még senkit sem tett költővé, de a
geniusz ereje mindig magával ragad, bármily alakban nyilatkozzék.
Eötvösben az ember a költővel és államférfiúval a legszorosabb egységben
olvad össze.
A költészet és politika reá nézve nem volt színpad, hogy, mint a
színész, levetve a jelmezt, más emberré váljék. Költői műveit nagyrészt
politikai küzdelme sugalmazta s a magánéletben költői és politikai
eszményeit igyekezett megvalósítani. Sorsa és hajlamai a democratia
bajnokává szentelték föl. Egy csapás következtében semmit sem örökölt
atyjától, csak előjogait, melyek ellen egész életén át küzdött.
Szegényen lépett a világba s a munkában keresett új birtok- és
jogczímet. Itt dolgozott velünk, a nép gyermekeivel, csak tehetségével
és szorgalmával emelkedve ki közülünk. A fínom modoron kívül semmi sem
mutatta benne az aristocratát. Polgár volt élvezeteiben, szokásai- és
életmódjában. Egyszerű, munkás és szeretetreméltó. Becsületét,
önzetlenségét rágalmazói sem vonták kétségbe. Kételyre hajló természete
meg-megbénította erélyét, lobbanó kedélye könnyen lelkesűlésre ragadta,
de soha sem vezette félre a jótól. Politikai hibái nincsenek
kapcsolatban erkölcsi tévedésekkel s diadalaiban nem önző szenvedélyek
arattak sikert. Se hivatala, se tolla nem gazdagította meg. Oly kevéssé
hizelgett a hatalmasok, mint a nép szenvedélyeinek és eszményein
csüngve, fölemelt fővel feddhetetlenűl ment végig a közpályán, de nem
sebek nélkül. Érzékeny szíve nehezen tűrte az irodalmi és politikai
pártok támadásait, de családja és barátai körében enyhűletet talált. A
szerelem és szeretet költője boldog és gyöngéd férj, szeretett és gondos
atya, hű és föláldozó barát volt. E mellett a szerencsétlenek vigasza és
gyámola. Többet fáradott a mások, mint a maga ügyében s a jóságot
szeretetreméltósággal, az emberszeretetet gyöngédséggel párosította. S
írótársai iránt is hasonló érzülettel viseltetett. Hogyan örvendett
egy-egy új tehetség föltűnésének s mily részvéttel fordúlt hozzá.
Petőfin kezdve, kit megtámadói ellen az irodalmi téren is védett, hány
ifjú költő és tudós nyert tőle buzdítást és gyámolt. Oh valóban
tehetségénél csak szíve volt nagyobb s az írót csak az ember múlta fölül
benne.
Mind e tulajdonok korán fejlődtek Eötvösben, mint gyermek ifjú volt,
mint ifjú férfiú. A legellenkezőbb befolyások jókor megérlelték. E
század második évtizedében született, midőn a magyar közélet ismét
dermedésbe sülyedt, s az aristocratia az 1790-diki fölbuzdulás után
második ízben kezdett idegenné válni hazájában. Anyja nagyműveltségű és
vallásos német nő volt, kinek szülőinél a gyermek és ifjoncz sokszor
hónapokat töltött. Az európai műveltségű körben korán fejlődtek
rokonszenvei az európai eszmék és irodalom iránt. Azonban a másik
nagyatyai ház, hol szintén sokat időzött s hol még a hagyományos magyar
erkölcsök divatoztak, nem engedte, hogy kivetkőzzék nemzetiségéből. E
kettős hatás egész életén meglátszik. Buzgó magyarságába az európai
eszmék cultusa vegyül s mint írónak kevésbbé tősgyökeres nyelvét tág
körű eszméi pótolják. Nagyatyja a pohárnok, atyja a tárnokmester az
aristocratia és kormány híres és tevékeny bajnokai voltak. A gyermek
aristocratikus és alkotmányellenes légkörben növekedett, de az irány e
túlságát egy szintén nem kevésbbé túlságos irány hatása orvosolta.
Nevelője egy erős szenvedélyű democrata volt, a kivégzett Martinovics
halálra itélt társa, kit a kufsteini börtönben kiállott szenvedés nem
tört meg, csak elkeserített. E férfiú minden nap megzavarta növendékének
aristocratikus álmait, s oly fogékonyságot ébresztett benne a democratia
eszméi iránt, melyet semmi ki nem irthatott. Ez ellentétekből fejlődött
Eötvös democratiai hajlama, melyet aristocratikus formák mérsékeltek s
vallásosság szentelt meg, s irigység és gyűlölet helyett emberszeretet
és igazságérzet élesztettek. Atyja fényes pályára szánta, nagy úrnak a
főúri bureaucratia rangfokozatán, azonban az ifjú szegényebb barátjai
társaságában a fölzsendűlt magyar politikai és irodalmi élet mozgalmai
között élt, a hazafi és író koszorúiról álmodozott, verset és drámát irt
s a juliusi forradalom győzelmét ünnepelte. Kényszerből mégis engedett
atyja kivánságának, rövid ideig szolgált a megyénél, udvari
cancelláriánál, az eperjesi kerületi táblánál, de örömestebb töltötte
idejét külföldi utazással. A magyar alkotmány e korhadó intézményei nem
tudták lelkesíteni: az új kor eszméi zsibongtak lelkében és szíve egy
alaktalan jövőért dobogott. Nem kereste a világ örömeit, íróbarátjai
társaságában művelte lelkét, s midőn a fényes szülői ház viszonyai
megrendűltek, szakítva múltjával, mintegy a nép közé szállott, hogy
kizáróan mint író és publicista szolgálja hazáját. Eszményei után
indúlt, s élete nem is egyéb, mint az ifjúság álmai megvalósítva az
érett korban.
Első költői kisérletei kora ifjúságára esnek, melyeket nem soká
politikai föllépése követ, hogy költői és politikai munkássága mintegy
párhuzamban versenyezzenek egymással. Az ifjú lyrikus figyelmet ébreszt,
s _Búcsú_ja ma is a legjobb magyar ódák közé tartozik; az ifjú reformer
tiszteletben részesül, mint a ki _Vélemény a fogházjavítás ügyében_
czímű munkájával egy egész kis irodalmat idéz elő. Eötvös az ellenzékhez
csatlakozott, de már első fölléptekor nem a sérelmi téren küzd, hanem a
reformokén. Széchenyi reformáramlata magával ragadott minden mélyebb
kedélyt és magasabb szellemet. S jellemző, hogy Eötvöst első
reformindítványaiban inkább az általános emberi érdek vezeti, mint a
tisztán nemzeti, s a társadalmi bajok élénkebben érdeklik, mint a
politikai bonyodalmak. Börtöneink barbarismusa föllázítja érzelmeit, s
mint a hallgató rendszer bajnoka lép föl javításuk érdekében; a martyr
zsidó nép szenvedései mélyen meghatják lelkét, s a _Zsidók
emancipatiója_ czímű ragyogó essayjében oly eszméket hirdet a magyar
közönségnek, melynek igazságáról sokan meggyőződnek, de valósíthatásukat
ábrándnak tartják. És ime az ábránd huszonnyolcz év múlva teljesül, az
indítványozó mint minister maga hajtja végre. S ha külföldi ügyekhez
fordúl, itt is hasonló szellem lelkesíti. _Szegénység Irlandban_ czímű
értekezése szintén a szenvedők és elnyomottak kérdésével foglalkozik.
Tudománya és ékesszólása rövid idő alatt megkülönböztetett állást vívnak
ki számára, s midőn az 1840-diki országgyűlés a börtönjavítást egyik
főkérdésűl tűzi ki, az országos bizottság tagjai, a haza elsőrendű
tekintélyei között ott találjuk a fiatal Eötvöst is. Mindamellett első
koszorúját nem a politikai pályán, hanem a költőin nyerte. Az 1838–40
között megjelent _Karthausi_ ünnepeltté tette nevét, s a legkitünőbb
magyar költők sorába emelte.
E könyvnek rendkívüli hatása volt, melylyel addig csak a Vörösmarty
_Zalán futásá_é versenyezhetett. Tulajdonkép a _Karthausi_ kiegészítette
és mérsékelte azt az irodalmi nagy változást, melyet a Vörösmarty
föllépte jelöl. Vörösmarty háttérbe tolta a német-görög classicismust,
melynek Kazinczy volt képviselője; fölszabadította költészetünket a
német költészet járma alól, s megnyitotta az európai összes irodalom
behatásainak; a képzelem szabadságát hirdette tárgyban és formában;
egyfelől régi és népköltészetünkre, másfelől az európai romanticismus
rokon elemeire támaszkodva, oly költői iránynak adott lendületet, mely
nemzetibb és tágabb körű volt minden addiginál. Azonban e költészet csak
a múlt, a nemzeti nagyság és erő képét tüntette föl, s ha a jelenhez
fordúlt, leginkább a küzdő hazafiság aggodalmait és reményeit zengette.
Maga a regény is ez úton indúlt; költőink a történelmi regényt művelték
előszeretettel, s legföljebb csak a komikum kedvéért szállottak alá a
jelenhez. Az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi szenvedések, az
ujkori egyén tragikai küzdelmei nem találtak szószólóra a nemzeti
lelkesűlés, a hazafi eszmék és érzelmek e forrongásában. E mellett
költészetünk ösztönszerűleg őrizkedett a philosophiai szemlélődéstől,
kerűlte a kedély érzelmes áramlatát, örömestebb tévedt szónoki
pathoszba, sőt a képzelem ragyogó, de hideg játékába is. A _Karthausi_
egyszerre az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi küzdelmek és
szenvedések közé ragadta a magyar olvasót, s egy sebzett szív
fájdalmaival, egy szemlélődő lélek kételyeivel töltötte el. A
világfájdalomnak adott hangot, de vigasz és megnyugvás kiséretében. E
tisztán emberies irány mérséklőn és nemesítőn olvadt a megujúlt magyar
költészet fejlődési folyamába; e philosophiai szemlélődés és vallásos
fölemelkedés a modern műveltség alapján, áthatva a meleg kedély
érzelmeitől, megtermékenyítette az elméket és közelebb hozta az európai
irodalomhoz.
A _Karthausi_ jellemrajzi és formahibáit a gyakorlott szem könnyen
észreveheti, de ki az, a kit meg nem ragadott e mű szelleme, melyben
magasság és mélység, fájdalom és vigasz, kétely és hit, ég és föld oly
fenségesen olvadnak össze? Nem találjuk meg benne az elbeszélő stil
könnyed és élénk folyamatosságát, de méltán kérdhetni: mutathat-e föl
költőibb nyelvet a magyar próza? Minden lapján az ódai hevűlet és
elegiai meghatottság kimeríthetlen forrása árad el, s nem ok nélkül
mondják, hogy a ki a bánat- és vigasznak e könyvét versbe szedné,
elrontaná, prózaivá tenné, mert oly kevéssé próza az. Eötvös követte
geniuszát, kiöntötte ifjú lelke élményeit, csalódásait, szemlélete és
tapasztalatai gazdag tárházát, s megenyhűlt a vigaszban, melyet maga és
embertársai számára keresett. Nem töprengett, regényt ír-e vagy lyrai
költeményt, elmélkedést vagy emlékiratot, érezte, hogy költői művet
alkot és lelke legbensőjét tárja föl olvasóinak. A melancholia árnya, a
kétely szürkülete ködlik rajzain, de a hegyek csúcsán napsugár ég, s a
góth egyház keresztjére veti fényét; az örömök és remények temetőjén
mindenütt enyészettel találkozol, de egyszersmind a halhatatlanság
fuvallatát érzed; a hiú és önző szenvedélyek harcza tárúl föl előtted,
mely bűnbe és boldogtalanságba sodor, – de fölsugárzik a keresztyén
önmegtagadás föláldozó szeretete, mely kiemel, megment vagy legalább
enyhít, vigasztal. Az európai társadalom tükre e könyv, mint a napé egy
harmatcsöpp; hátteréűl az aristocratia és democratia küzdelme szolgál a
mindennapi élet bonyodalmai között. Amaz romjaiban, előitéletei és
emlékeiben él, ez reményeiben és ábrándjaiban, még nem képes
megszilárdúlni, s mindkettőben hiányzik a hit ereje és szeretet
föláldozása. Az öreg gróffal, a régi aristocratia képviselőjével, Dufey
áll szemben, a komornyik fia, ki a democratia vállain jutott hatalomra,
s épen oly önző, kapzsi és szívtelen, mint a kiknek helyét elfoglalta.
Ármánd a nép feltörekvő gyermeke, ki az egyenlőség századában semmire
nem tud menni; Arthur nagyravágyó művész, ki föllengő idealismusában a
dicsőségért küzd, és csalódva érzéki gyönyörökbe sűlyed; Gusztáv, a mű
hőse, egészen kora kifejezője, a régi és új eszmék, a hit és kétely
vegyülete, nemes szívű, de gyönge, lelkesűlő, de erélytelen, ki magára
és másokra egyaránt szerencsétlenséget áraszt. S a két nőt, Juliát és
Bettyt, az aristocratikus báj és polgári egyszerűség e virágait,
ugyanegy sors dere hervasztja el. Amazt egy a népből kiemelkedett
csábító taszítja a csalódás és gyalázat örvényébe, emezt egy őscsalád
végsarjadéka. Azonban e kétségbeesésig sötét rajzot mennyi fény enyhíti!
Ármány a munkában és családi életben keres vigaszt; Julia az anyai
érzésben talál menedéket, Bettyt a szerelem álma ringatja halálba, s a
haldokló Gusztáv a zárda magányában megtisztúlt szívvel hirdeti:
«Életemnek emléke őrizze meg az önzéstől lelketeket, bús napjaitok el
fognak múlni, a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseiteknek
sértéseit a világ fogják kipótolni, csak az önzőnek nincs vigasztalása a
földön».
Ez a mű alapeszméje, tanulsága; ez épen oly keresztyén, mint philosoph
megnyugvással vált meg Eötvös forrongó ifjúsága emlékeitől és szállott
ki mint férfiú a politikai küzdőhomokra egy eszméért, melynek egész
életét áldozta. Politikai pályáját a megyei, főrendi, majd a
képviselőházi szónok, a journalista és író számos küzdelmei és diadalai
jelölik; a közelebbi harmincz év alatt alig merűl föl kérdés, melynek
fejtegetésében részt nem vesz; alig támad mozgalom, melynek harczosai
vagy épen megindítói között ott nem találjuk; de mindamellett egy nagy
eszme az, melyben összes munkássága, legszentebb aggodalmai, reményei
mintegy központban egyesülnek, és ez eszme: a magyar parlamenti kormány
eszméje a népképviselet alapján és egyszersmind összhangzásba hozatala,
kibékítése az ausztriai kapcsolat viszonyaival. Amaz 1848 előtti években
volt törekvéseinek főczélja, emez 1849 utániakban. Mindkettő ténynyé
vált; az elsőt Kossuth hajtotta végre, a másodikat Deák, de az eszme
kezdeményezésének érdeme és szenvedései sok részben Eötvöst illetik.
Magyarország közélete a negyvenes években élénk mozgalmasságnak indúlt,
de inkább a lázas izgalom, mint a pezsgő egészség jelenségei között, s
minden arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A nemzeti életerő
küzdött a viszonyok és eszmék kóranyagával. Az ellenzék a dicső múlt
emlékein s a derengő jövő reményein lelkesűlve, egyszerre vívta csatáit
a sérelmek és reformok mezején. Visszaszerezni Magyarország törvényes
önállását, reformálni az ősi alkotmányt, kifejteni a haza szunnyadó
szellemi és anyagi erejét, volt jelszava, melyet a nemzet is magáévá
tőn. A kormányt, melynek eddig a létező állapot föntartása volt minden
gondja, szintén magával sodorta a mozgalom. Némi engedményeket tett,
némi fogékonyságot mutatott mindkét irányban, de részint a viszonyok
kényszerűsége miatt, részint hajlamainál fogva, határozatlan, tétovázó
volt, s egy, nem épen tiszta eszközökkel, összetoborzott többségben
kereste és remélte támaszát. Azonban a legfőbb pontra nézve magában az
ellenzékben is az eszmék anarchiája uralkodott. Ragaszkodás a középkori
intézményekhez és újkori eszmék cultusa, aristocrata hajlamok és
democrata irányok, a hűbéri és modern alkotmány biztosítékai és
szükségei, nemzeti előítéletek és szabadelvű ábrándok sajátságos
vegyülete olvadt össze e nemzeti nagy mozgalomban. A kormány az idegen
befolyás és absolutismus képviselőjének tekintvén, mindenki gyöngítésére
törekedett, az országgyűlés a szükségesekhez és vágyakhoz képest kevés
eredményt mutathatván föl, a megye felé fordult a rokonszenv, és jogköre
kiterjesztésében kerestetett az alkotmány biztosítéka és a reformok
gyorsítása. A megye mint államrendszer ünnepeltetett, s _vis
inertiae_jével nem csak a törvénytelenséget, hanem a jó közigazgatást is
akadályozta, a szabályalkotási jogait az országgyűlés jogai bitorlásáig
fejlesztette, a követi utasításoknál fogva függésben tartotta a
törvényhozást, s lehetetlenné tette a parlamenti élet fejlődhetését. Ide
járultak még a korteskedés visszaélései, melyek a vesztegetést és
erőszakot győzelmes pártfegyverré emelték, s egy egész insurrectionalis
tábort alakítottak, nem annyira a nemzeti, mint a nemesi jogok
védelmére.
Mindjárt ez évtized elején egy kis töredék, néhány fiatal férfiú szakadt
ki az ellenzékből, kik szintén az ország önállásáért és reformokért
lelkesűltek, de egyszersmind tisztázni kivánták az eszméket, s
vezérelvet kerestek, melynek igényeihez idomúljanak az átalakúlás
kérdései. A parlamenti központosítást és felelősséget írták zászlójukra.
Közlönyük a _Pesti Hirlap_ volt, melyet előbb Szalay, majd Csengery
szerkesztett. Sokáig népszerűtlenek voltak, de jellemök, tehetségök és
tudományok ereje mind mélyebb hatást tett a gondolkozó és műveltebb
elmékre. E párt élén küzdött Eötvös, az ellenzék gyanúsítása, sőt
terrorismusa között. Négy évi hirlapi munkásságát egy könyvben, a
_Reform_ban összesítette, mely legvilágosabban és legrendszeresebben
fejtette ki e párt törekvését, s melyben, mint a hajnal szürkületében,
már föltetszettek az 1848-diki törvények körvonalai.
Eötvös nem remélte az ország sérelmei orvoslását, sőt az egész sérelmi
politikát terméketlennek tartotta. Nem az egyes sérelmek orvoslatát
tűzte ki föladatúl, hanem az ok megszüntetését, melyből sérelmeink
származnak: a kormány felelősségének kivívását sürgette, mely mind az
alkotmányosság természeténél, mind régi törvényeinknél fogva megilleti a
nemzetet. A nemzeti fájdalom ékesszólásával fejtegette, hogy
Magyarországon a politikai jogok élvezete kizáróan egy osztályt illet, s
e kiváltság nem műveltségen vagy birtokviszonyokon, hanem egyedül a
nemesi czimen alapszik; hogy közigazgatásunkban hiányzik minden egység,
központosítás, s a kormánynak nincs elég hatalma a törvények
végrehajtására; hogy a törvényhozás a kormányt feleletre nem vonhatja, s
alkotmányunk egész biztosítéka a megyéknek _vis inertiae_jében, s az
országgyűlés ama jogában áll, mely szerint a sérelmek orvoslatát
követelheti: vagy más szóval, Magyarországon nincs nemzet, nincs kormány
s nincs oly parlament, mely egy alkotmányos törvényhozó testület jogai
birtokában volna. Ez az oka, hogy minden tekintetben annyira hátra
vagyunk, s még alig értünk el az ujabbkori műveltség küszöbéhez.
Hátramaradásunk e fő okai pedig a legszorosb kapcsolatban vannak
egymással. Épen ezért bonczkés alá vette a megyei rendszert: feltüntette
árnyoldalait, kimutatta, hogy a haladás e rendszer mellett lehetetlen;
hogy az biztosítéka ugyan alkotmányunknak, de olynemű, melynél
gyöngébbet és kifejlődésünkre károsabbat alig képzelhetni. Nem a megye,
hanem az országgyűlés erősbülésében kereste a szabadság és haladás
biztosítékát, összpontosítani óhajtotta az országos ügyeket a felelős
kormány és országgyűlés kezébe s megszorítani a megyék jogkörét részint
a felelős kormány, részint a községi önkormányzat intézményével, mely
utóbbi a megyei merev összpontosítás miatt ki nem fejlődhetett. Azonban
e gyökeres reformot csak a törvényhozás útján akarta eszközölni, mely
megszabadulva az utasítások nyűgétől, s a képviselet fejlesztésével
naponként erősbűlni fog. S az új rendszert fokonként kivánta a
közigazgatás egyes ágaira alkalmazni, s csak oly arányban és módon
korlátolni a helyhatósági jogokat, a minőben a felelősség ez új
biztosítéka életbe lép, s a mennyit ez okvetlen megkiván. Figyelmeztette
az ellenzéket, hogy nem abban rejlik a veszély, ha a kormányt hatalommal
ruházzuk föl, mert a ki a kormány szükségét belátja, gyöngeségét nem
számítja szükséges tulajdonai közé, hanem abban, ha a hatalom nem a
többség kifolyása és nem korlátolják a felelősség intézményei. Intette a
kormányt, hogy a közbizalomban keresse támaszát, s a törvényhozástól
bizonyára teljes hatalmat nyer, ha annak egyszersmind felelős lesz. Meg
volt győződve, hogy a dolgok ereje nem engedi a hosszas halasztást és
puszta előítélet vagy megszokás nem fogják visszatartóztatni a nemzetet
oly elvek elfogadásától, melyek nélkűl kifejlődése lehetetlen.
Azonban Eötvös nemcsak a politikai téren küzdött az újkori
alkotmányosság és democratia elveiért, hanem a költőin is. Két nagy
regényét, a _Falu jegyzője_ s a _Magyarország 1514-ben_ czíműt ez eszmék
sugalmazták. Maga bevallja, hogy a költészet kedves játékká sűlyed, ha
különválik a kor nagy érdekeitől. S valóban a _Falu jegyzője_ nemcsak
egy szép könyv, hanem egy jó tett is volt: a democratia jajkiáltása,
mely szenvedéseit panaszolja és jogait követeli; a fájdalom és gúny
megolvadt könnye, mely milliók kínjait fejezi ki; egy villámfény, mely
megvilágítja a láthatárt s a közelgő vihart jelenti. Eötvös meleg szíve
egész részvéttel fordúlt az elnyomott szenvedőkhöz, hogy elégtételt s
vigaszt nyujtson nekik, melyeket az alkotmány megtagadott. Hibásan
fogják föl e regényt, kik nem látnak egyebet benne, mint a megyei
rendszer árnyoldalainak rajzát. Több annál, az 1848 előtti magyar
társadalom rajza az, mely csak két osztályt ismert: a kiváltságosokét,
kiké minden jog teher nélkül s a kiváltságtalanokét, kiké minden teher
jog nélkül. Ez állapot komikai és tragikai oldalait rajzolja Eötvös, az
intézmények hatását a jellemek és viszonyok alakúlására, s a megye
annyiban játszik benne főbb szerepet, a mennyiben az uralkodó osztály, a
nemesség jogainak legkifejezőbb képviselője. Tengelyi nemeslevele elvész
és elveszti minden jogát; Viola, a jobbágy, érzi emberi méltóságát, s e
miatt bűnbe s boldogtalanságba sodródik: ime a sarkpontok, melyeken a
regény cselekvénye megfordúl. Hibáztatták és hibáztatják még ma is
Eötvöst, hogy miért tárta föl oly kiméletlenűl társadalmunk
árnyoldalait; hűtelennek tartják rajzát, mert rövid időközben és egy
helyre összesíti mindazt, mi évek alatt több helyt is alig történhetett.
De vajon megszűnnek-e nemzeti hibáink és fogyatkozásaink, politikai és
társadalmi tévedéseink, ha takarjuk vagy épen eltagadjuk? csak
idegenektől halljunk-e igazat, s a költőt udvaronczczá aljasítsuk-e,
hogy csak hizelegjen nemzeti hiúságunknak? Vajon van-e valódi költői mű,
mely nem emeli az arányokat s nem összpontosítja a lényegest, akár
jellemet rajzoljon, akár cselekvényt alkosson? A költő a dolgok
természetéből, a viszonyok eszméjéből indúljon-e ki, vagy a statisztika
száraz adataiból? Eötvösnek volt bátorsága igénybe venni a költő jogait,
a társadalom rajzává és bírálatává emelte regényét, s e tekintetben a
_Falu jegyzője_ ma is versenytárs nélkül áll irodalmunkban.
De tisztán irodalomtörténeti és széptani szempontból is kitűnő helyet
foglal el e regény. Egy oly mozgalom törekvéseit bátorította, mely
költészetünket nemzetibb és mégis európaibb színvonalra vágyott emelni.
A Vörösmarty által tört ösvényen Petőfi és Arany jelentek meg, kik
mélyebben merítve a népköltészet forrásából, a lyrát és eposzt nemzetibb
formában zendítették meg, s az egyszerű- és jellemzetesre törekedtek. A
széptani és politikai irányok egymásba vegyültek, s a democratia fuvalma
kezdette áthatni költészetünket. A _Falu jegyzője_ tárgy-, irány- és
hangban gyámolította e törekvést. Eötvös lyrai hevűlete, elmélkedő
szárnyalata, mely a _Karthausi_ban oly megragadó erővel nyilatkozott,
itt humorrá változott át, mely mosolyba olvasztja könnyeit; múzsája
elhagyta a polgárosodás központját, Párist, az alföld délibábján
ringatózott, mint a Petőfi és Aranyé, eszményi fényt vetett a kunyhók
szalmafödelére, s egy jobbágy életében több tragikumot fedezett föl,
mint a mennyit Gusztávban a _Karthausi_ hősében találhatni. Valóban a
Viola sorsának bonyadalmai képezik a regény fénypontját. Szabad lelke
nem férhet meg a jobbágyi viszonyok között, s midőn a földesúri és
szolgabírói önkény legszentebb érzéseit lábbal tapodja, áttöri a korhadt
társadalom korlátait, de egyszersmind megsérti az örök emberi törvényt.
Ártatlan vért ont, s többé nincs nyugalma, s magával sodorja
környezetét. Hiába menekűl üldözői elől s vonul idegen vidékre. Megtört
nemes szíve, s múltjának bonyodalmai ismét kiragadják magányából, még
egyszer férfiasan küzd és sorsa áldozatául esik. S mily eleven
jellemzetes magyar alakok emelkednek ki e regényben, a rajz élességét
mennyire enyhíti a finom humor, s az izgató irányt, mely egy egész
osztályt támad meg és von feleletre, mily nemesen mérsékli a tiszta és
gyűlölség nélküli kedély emelkedettsége.
Eötvös másik nagyobb költői műve: _Magyarország 1514-ben_ történelmi
regény. Lelkiismeretes tanulmányok után lépett e térre. Tisztelte a
történelmi igazságot, s úgy hitte, hogy a hír, melyet a történelmi
személyek kivívnak magoknak, a tulajdon legszentebb neme, melyet a költő
művészeti czélok érdekében sem másíthat meg. Tisztán erkölcsi