Emlékbeszédek (1. kötet) - 08

Magyarország szabadsága- és függetlenségeért, mindkettőt koczkáztatja,
elveszti s magával ragadja egész környezetét. Sőt kevésbbé erényes hősei
is, mint Kolostory és Sarolta, inkább csak a hiúság áldozatai, engednek
egy szeszélyes felindúlásnak, s a viszonyok hatalma, a szenvedélyek
fejleményei ellenállhatatlanúl taszítják őket a mélység felé.
Kemény a regény formájában tragédiákat írt s olykor drámaiságban is
vetekedett a tragédiaírókkal. Azonban nem minden tragikai alapeszmének
kedvez a regény. A mi a dráma rövidebb és szorosabb formájában élénk
hatású, a regényben szélesen és részletesen elbeszélve fárasztó lehet.
Kemény nem szőtte át regényeit idylli képekkel, derűlt jelenetekkel; nem
annyira kellemes változatosságra, mint zord fenségre törekedett, sőt
mintha teljes ellentéte akart volna lenni az oly regényíróknak, a kik
léhán fogják fel az életet, egész előszeretettel fordúlt az élet
sötétebb oldalai felé, meg-megáradt pessimismusa, bár ritkán, érinté az
iszonyatos határait is, s majdnem a groteszkbe tévedt. Ez volt az egyik
oka annak, hogy regényei nem váltak oly kedves és népszerű
olvasmányokká, mint sokkal csekélyebb becsű művek. Ide járult még, hogy
első regényeiben kedvelte a hosszas kitéréseket s örömest bocsátkozott
lélektani fejtegetésekbe. Kivált _Gyulai Pál_ban szelleme és
ismereteinek egész gazdagságát elénk tárta. E regényben oly kitűnő
részletek vannak, melyeknél jobbakat később is alig írt, de mint egész,
legkevésbbé sikerűlt regénye. Még nem volt eléggé ura a regény
formájának, hol aránytalanságba, hol túlterheltségbe esett, nemcsak
költő, hanem philosoph is akart lenni, nemcsak rajzolta, hanem
egyszersmind bonczolta is a szenvedélyeket. Később mindinkább eltért e
módtól, művei arányosan emelkedve alakultak egy kerek egészszé,
elbeszélő módja is nyert könnyedségben és folyamatosságban, bár
fogyatkozása e tekintetben folyvást szembetűnő maradt. De mily
kárpótlást nyújtott mindezért kor- és jellemrajza! Valóban ebben Kemény
minden magyar regényírót fölülmúl s vetekedik a külföld legjobb
regényíróival.
Szalay a harminczas években Jósika egyik történeti regényét birálván,
megjegyezte, hogy szeretett volna Erdély akkori gazdag vallásos életéből
és zivataraiból néhány vonást látni benne, a mű csak nyert volna
általok. A minek Jósikában kevés nyoma van, mindazt Keményben gazdagon
feltalálhatni. A XVI. és XVII. századbeli köz- és magánélet előttünk
áll. Izabella királyné, Báthory Zsigmond, I. Rákóczy György udvara és
államférfiai, a bomladozó Magyarország kettészakadása, a catholicismus
és protestantismus küzdelme, a bécsi és stambuli cselszövények, az
elnyomott felekezetek rajongása, a hit és tudás rontó és építő
vegyületben, az aristocratia és papság, a polgárság és nép, az idegen
kalandorok és renegátok mily élénken és hű vonásokkal emelkednek ki!
Kemény keveset ad a külsőségre, melyre a történeti regényírók rendesen
oly nagy súlyt fektetnek, de annál többet a belsőre, a lényegre. Nem
írja le körülményesen az épületet, butort és ruházatot, annál nagyobb
gonddal eleveníti meg a kort mozgató eszméket és szenvedélyeket. Beleéli
magát a múltba s együtt érez személyeivel. Összeolvasztja a művészeti
czélt és a történeti igazságot, az egyénekben rajzolva a kor eszméit,
szenvedéseit. E módban rejlik a valódi történeti regény titka, mert az
egyének iránt fejlődő költői érdek közelebb hozza a kort is szívünk- és
értelmünkhöz egyaránt. Ebben Kemény mester s gyakran a legélesb világot
veti egy egész korszak szellemére, vallásos és politikai irányára.
A jellemrajzban nem kevésbbé kitünő. Látszik, hogy mélyen vizsgálta
saját és mások szivét. Ismeri az embert, feltárja a szív és agy
legtitkosabb redőit, nyomról-nyomra követi a szenvedélyt egész a
monomaniáig, mondhatni az őrűltségig. Hősei szenvedélyökben hordozzák
végzetöket s katastróphjok oly természetes, mint valamely syllogismus
zártétele. Nem téved abstractióba, kerüli a typust, talán inkább,
mintsem kellene és egyénekre törekszik. Nagyrészt összetett
szenvedélyeket fest. Több szenvedélyt, több indokot olvaszt össze,
melyek egymásra hatva, egymást élesztve vagy mérsékelve idézik elő a
bonyodalmat és katastróphot. Kolostory a bigott vallásosság s hiú
könnyelműség, az aristocratiai idealismus és heves érzékiség vegyűlete,
Tarnóczyné a puritanismus és képmutatásé, kinek egy képzelt sérelemből
folyó gyűlölsége kapzsi irígységgé válik és szent czélja magánbosszúvá;
Verbőczyben a tudomány és optimismus, a hazafiság és öncsalás, a jóság
és hiúság; Péchyben a vallásos álmodozás és nagyúri gőg, koczkáztató
gondatlanság és szelid mérséklet olvadnak össze. S a női hiúságot és
kaczérságot hány vegyületben és változatban rajzolja a legbűnösebbtől a
legártatlanabbikig: Idunától egész Péchy Deboráhig. Az összetett
szenvedélyek e tömkelegében néha eltévedni látszik, finom részletezése
nem mindig emeli a költői hatást, meg-megvillan pessimismusa is, mintha
az emberen minden csak máz volna, mely gyöngeségeit takarja, mintha
bűneink nagy része túlhajtott erény volna s erényeink nagy része ki nem
nőtt bűn, mintha játékszerei volnánk rokon- és ellenszenveinknek, melyek
megvakítanak és közönyünknek, mely kioltja érzésünk lángját, hogy a
sötétben szellemünk elaludjék és szívtelenségünk elbutítson. De ha
gyöngűl is olykor lelkében az erkölcsi eszmény, soha ki nem alszik. A
nemes nő- és férfialakoknak egész sora vonúl el regényein. Eliz, Sára,
Klára, Dóra, a három Mikes fiú, a két Elemér, Róbert: mind mély érzésű,
önmérséklő, lemondó jellemek, a kiknek minden bűnök csak az, hogy teljes
szívvel ragaszkodtak valakihez, a ki őket akarva vagy akaratlanúl
boldogtalanokká tette. Kemény ifjú álmait, szeretteit, szép emlékeit
rajzolta bennök igazán, oly őszinte meghatóan. De szíve és képzelme
démoni elemeit ép oly erővel tudta kifejezni. Gergely és Barnabás diákok
ez elemek legélesb képviselői: amaz az erkölcsiségtől teljesen megvált
rendkívüli észé, emez a szerencsétlenségből folyó embergyűlöleté.
Azonban Kemény jobb kigondoló, mint kidolgozó, jellemrajzainak
körvonalai biztosak, de árnyalatai nem mindig elég élénkek s nincsenek
teljes hatalmában a nyelv művészetének oly titkai, a melyek az
elbeszélést vonzóvá, a párbeszédet elevenné teszik. A magánbeszédben, a
benső lelki küzdelem fölleplezésében már sokkal szerencsésebb. Néha itt
oly eleven, oly találó, hogy a legkitűnőbb költőkkel versenyez. A
természet, hely és környezet hatásának rajza a kedélyre kiválóan sikerűl
neki. Az a lélekállapot, midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet,
vagy a szívé az észt, a midőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a
tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor- és kiábrándulásnak,
a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangulata, a kósza
álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak
Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé
fognak tartozni mindenha.
Kemény mintegy húsz kötet regényt és beszélyt írt, leginkább a politikai
szünetek napjaiban, mert 1841 óta egész 1867-ig folyvást foglalkozott a
politikával s néha kizáróan csak annak élt. Bár regényei nem politikai
és társadalmi irányúak, a költőt és politikust mégis összeköti az eszme
és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes
szenvedélyek, az erény tévedéseit rajzolta, úgy politikai műveiben
legörömestebb fejtegette a hazafiság túlzásait, a nemes törekvések
tévtanait, a népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Nem egyszer
emlegette Hieró királyt, a kinek egy híres mechanikus oly hajót
készített, mely legszebb és legkényelmesebb volt az egész világon, de a
történetből csak a syrakusai kikötőbe nem fért be, a melynek számára
készűlt s e csekély hiba miatt hasznát sem lehetett venni. Fölhozta azt
a keleti mondát, a melyben a beteg persa király számára rendelt
orvosságot tanácsosainak kell bevenni, s így az egészségesek
megbetegedtek, a beteg pedig nem gyógyúlt meg. Azt hitte, hogy a magyar
politikai életnek sok ily mechanikusa van s orvosai gyakran nem a
beteget gyógyítják, hanem az egészségest betegítik. Tapasztalta, hogy az
ellenzék rendesen többet szokott igérni, mint a mennyit megtartani
képes, de az 1848 előtti magyar ellenzék, nagy többsége mellett sem
juthatván kormányra, még kevesebb felelősséget érez s e tekintetben
fölűlmúlja a világ minden ellenzékét. Születésénél fogva aristocrata
volt, helyzete és foglalkozása democratává tették, de sohasem volt a
merev rendszerek és elvek embere. Azok soraiban küzdött, a kik védték az
alkotmányt az absolutismus ellen, a magánjogban a feudalismust, a
közjogban a rendiséget akarták megdönteni, de érezte, hogy viszonyaink
közt a democratiai eszmék bizonyos ponton túl nem szolgálnak a szabadság
biztosítására, nemzetiségünkre nézve pedig épen veszélyesek. Családi
hagyományai, történelmi tanulmányai Magyarország önnállásáért
lelkesítették, de tudta, hogy minden törekvés e czél felé mily szoros
kapcsolatban van a külügyek állásával s az örökös tartományok
helyzetével. Nem a szolgaiságtól, nem a politikai tétlenség- és
lelketlenségtől féltette nemzetét, hanem az igen is merész
tevékenységtől, az igen is lázas lelkesűléstől, s azt tartotta, hogy
hazánk szabadsága- és önállóságának ellenségei kevésbbé veszélyesek,
mint nagyon is hő barátai. Semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék
természetének, a tények okainak s az események értelmének nyomozását –
mint politikai író ebben legerősb – épen azért elégületlen volt az
ellenzék nem egy tanával s nem igen hitt a rázkódás nélkül való
átalakulás lehetőségében.
Erdélyben kezdte politikai pályáját, résztvett a kolozsmegyei
közgyűlésekben s vezérczikkeket írt az _Erdélyi Hiradó_ba. Az erdélyi
ellenzék csaknem kizáróan a sérelmi politikát űzte. Kemény politikája
termékenyebb mezőn szeretett járni, sorozati kérdések miatt nem akart a
megnyerhető előnyökről lemondani, s a mit kiszakasztva életbe léptetni
remélt, nem temette az úgynevezett rendszeres munkálatok közé. Ez irány
Kolozsmegyében többséget vívott ki s hatással volt az erdélyi
országgyűlésre is. Azonban Kemény nem annyira ezzel, mint 1843- és
44-ben két füzetben kiadott _A korteskedés és ellenszerei_ czímű
röpiratával vonta magára a közfigyelmet. Ekkor választotta az akadémia
levelező tagjának, hogy később tiszteleti és igazgató taggá emelje,
ekkor jött közelebbi ismeretségbe egy pár magyarországi kitünő
államférfiúval és publicistával. E röpirat forma tekintetében messze áll
Kemény későbbi politikai munkáitól, de rendkívül éles észt és
műveltséget árúlt el. Kemény egész tárgyilagossággal vizsgálta a
korteskedés kórjelenségeit, melyek akkortájt nemcsak a megvesztegetés,
hanem az erőszak alakjában is mutatkoztak s épen úgy veszélyeztették a
szólás szabadságát, mint bomlasztóan hatottak a megyei közigazgatásra és
igazságszolgáltatásra. Birálat alá vette az ajánlott gyógyszereket,
különösen a Wesselényi indítványát, a ki országos törvény helyett megyei
rendőri és büntető szabályokkal akarta fékezni a visszaéléseket. Kemény
országos törvényt sürgetett s a rendőri szabályok helyett a censusban
kereste a gyógyszert, a mely szerint a megyei választó jog csak a
birtokos nemeseket, némely vagyonosabb nemnemest s a honoratiorokat
illette volna meg. De nem e javaslat keltett figyelmet, hanem beható
fejtegetései reformjainak vezéreszméiről, megyei rendszerünkről, a
censusról és az általános szavazatról. Élesen kiemelte, hogy a magyarnak
kötelessége előmozdítani a szabadelvűség érdekeit, de el nem hanyagolni
nemzetiségét, noha e kettős kötelesség érdekei olykor meghasonlanak,
útjai keresztűl vágják egymást, irányai külön szakadnak. Fejtegette,
hogy reformjainknak összhangzásban kell lenni a főczéllal, a mely a
képviseleti rendszerre való átmenetel. Megtámadta azt a törekvést, a
mely a megye-rendszert a foederalismus felé vonja, az országgyülést a
megyék szolgájává törpíti, s nemcsak a visszaélések, hanem a jó
közigazgatás elé is akadályt gördít. A census és az általános szavazat
kérdésével legtöbbet foglalkozott könyvében, különösen az általános
szavazat veszélyeit fejtegette, a mely szerinte épen oly ellensége a
szabadságnak, mint a jó rendnek.
Széchenyinek annyira megtetszett e röpirat, hogy egy általa alapítandó
új lap szerkesztésével kinálta meg Keményt. Eötvös szintén üdvözölte őt
és Csengery a _Pesti Hirlap_ dolgozótársának hívta meg, mely már kitűzte
a parlamenti központosítás és felelős kormány zászlóját. Kemény nem
érezvén magában elég erőt, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot
alakíthasson, nem lépett ki pártjából s az Eötvös-töredékhez
csatlakozott, melyhez legtöbb rokonszenvvel viseltetett. 1846 végén
Pestre költözött és a _Pesti Hirlap_ rendes dolgozótársa lett, később
pedig Csengery szerkesztőtársa. Itt eleinte leginkább oly kérdésekről
írt, melyek a képviseleti rendszerre való átmenetelt illették, minők a
választó törvények, országgyűlési utasítások, évenkénti országgyűlés,
gyülési nyilvánosság s egyszersmind Erdély iránt igyekezett érdeket
gerjeszteni, melynek jövőjét a Magyarországgal való egyesülésben látta.
Azonban kiütött a párisi forradalom, Bécs és Pest mozogni kezdettek és
egy pár hét alatt átalakúlt a magyar alkotmány. Keményre mély benyomást
tett e nagy változás. Nem hitte, hogy az általános szavazatból
Francziaország szabadsága keljen ki, aggodalommal tekintette az új
magyar alkotmányt, nem mintha szívéből ne üdvözölte volna Magyarország
önállását, a jobbágyság eltörlését, a népképviselet és felelős kormány
valósulását, hiszen egész életén át ezekért küzdött: hanem mert a
törvénybe igtatott közös ügyek homályban maradtak s az örökös
tartományokkal való kapcsolatot nem szabályozták intézmények. Meg volt
győződve, hogy az 1848-diki törvények, úgy a mint hozattak, meg nem
állhatnak, mert vagy Magyarország teljes függetlenségére, az
elszakadásra vezetnek, vagy pedig a kapcsolatra nézve módosulást kell
szenvedniök s a helyzet csak egy közbenső állomás. De megnyugtatni
igyekezett magát, remélte, hogy az összeütközés nem következik be oly
hamar s a kiegyenlítésre lesz idő. Épen azért, mint képviselő és
hírlapíró egész lélekkel támogatta az új kormányt s épen oly hévvel
küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen. Azonban többé nem
szó, hanem fegyver döntött Magyarország sorsa fölött. Kemény követte a
kormányt Debreczenbe, részt vett némi codificáló munkálatokban, követte
Aradra is, egész föloszlásáig és sokáig bujdosott Ugocsa és Szatmár
megyékben.
Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette eldobott költői
tollát, s regényeket akart írni, de képtelen volt reá. A múlt emlékei, a
jelen keserűsége, a jövő aggodalmai, egészen kedélyére nehezültek. A
haza és barátai sorsa, Széchenyi őrültsége, Wesselényi és Bethlen János
halála, bánattal töltötték el. E három férfiúról jellemrajzi
tanulmányokat írt, melyeknek hátterét a magyar és erdélyi közélet
körvonalai alkotják, 1791–1848. Kitűnő művek ezek, melyekből nem egy
vonás, nem egy eszme fog átmenni újabb történelmünk lapjaira. Mintha a
múlt emlékeivel való foglalkozás megenyhítette volna, újra a jelenhez és
jövőhez fordúlt. 1850-ben és 1851 végén két röpiratot bocsátott közre:
_A forradalom után_ és _Még egy szó a forradalom után_ czíműeket, melyek
politikai munkái között a legjobbak, mind tartalom, mind forma
tekintetében. Alig van reá példa, hogy valaki egy lezajlott véres
forradalom után, az elvakult reactio dühöngései közepett, annyi
nyugalommal és tárgyilagossággal írjon. Pártszenvedély nélkül ítéli meg
a multat, keserűségét elnyomva a jelent, s a mély belátás biztosságával
jelöli ki a dynastiának és nemzetnek a jövő irányát. A lefolyt huszonöt
év történetének birálatából indúlt ki, kimutatta a kormány és pártok
tévedéseit, saját párttöredékét sem kimélve, bonczolja az eszmék
fejleményeit, a tények értelmét, szoros kapcsolatban az európai
helyzettel. Figyelmezteti a dynastiát, hogy ha nem német tartományaival
is belép a német szövetségbe, történeti küldetését koczkáztatja,
közelebb hozza, fölidézi a germanismus és slavismus közötti harczot, a
melynek eddig késleltetője és e két elemnek közvetítője volt. Kifejti,
hogy a magyar nemzetiség eltiprását nem kivánja se dynastiai, se német
érdek. A német tartományok útján nyugotra támaszkodni, a tisztultabb
magyar államiság által keletre hatni, az imponáló egység szükséges
tulajdonaival kültekintélyét föntartva, benn az alkatrészek szabad és
összhangzó fejlődését hűn megőrizni: ime a hivatás, a melyet Ausztriának
be kell tölteni. Épen azért Magyarország politikai nemzetiségét, mely
századok szorgalma által gyüjtött kincs, nem elpazarolnia, de eszélyesen
gyarapítnia kell, és ez csak a birodalom érdekeivel összhangzásba hozott
önnálló nemzeti belkormányzás útján történhetik. Egyesülésre szólítja
föl a pártokat egy nagy nemzeti hazai párttá. Hirdeti, hogy a mint a
nemzet közvéleménye eldobta az ápril 14-diki végzést, a dynastiának is
félre kell tenni a márczius 4-diki alkotmányt, s mindkettőnek
visszatérni a pragmatica sanctio alapjaira. «Csak nem kell – így végzi
munkáját – hiú elméletekhez, a melyeket a könyvein túl nem látó,
korlátolt tudomány önteltségében férczelt össze s az élet argumentumai
ellen makacsan véd; csak nem kell a szabadság ábrándhőseinek ragyogó, de
testetlen igéreteihez kötni a haza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban
veszélyeztetnek; de ha e két faját az ál-státusférfiaknak, kik mint a
garabonczás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni: ha
magára hagyjátok a pedant elméletgyártót és a gerjedelmek kalandorát,
akkor nem lesz nehéz meglelni kulcsát a monarchiával való viszonyaink
rendezésének.»
Ime e két röpirat lényege. Mi ez egyéb, mint az az irány, melyet
tizenhat év múlva a nemzet és dynastia egyaránt elfogadott? De akkor
senki sem hallgatott Keményre. A forradalmak után rendesen csak két
szenvedély uralkodik, egyfelől a teljes reactio, másfelől az új
forradalom szenvedélye: amaz a beteg visszaemlékezésért nem ismeri el a
tényeket, emez a lázas reményekért, s mindkettő bosszút áhítva, inkább
keresi, mint kerüli a bonyodalmat. Keményt lenézték fönn, alant pedig
gyanús szemmel tekintettek reá, de volt jutalma is. E röpiratok
szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, a ki azelőtt is nagyra
becsűlte jellemét és tehetségét. Kemény az _Angol királynő_be költözött,
a hol Deák is lakott, újra regényeket írt, majd 1855-ben átvette a
_Pesti Napló_ szerkesztését, a melyre azelőtt is többé-kevésbbé
befolyással volt. A szenvedőleges ellenállás és várás politikájának
senki sem volt oly kifejező képviselője, mint Deák, az államférfiú és
Kemény, a hírlapíró. Deák távol tartotta magát mindentől, s épen oly
kevéssé igyekezett befolyást szerezni fönn az udvari körökre, a
kormányra, mint lenn pártot alakítani; tudta, hogy mindez haszontalan, s
még semminek sem jött el az ideje. Kemény sikertelen kisérletei után
szintén nem foglalkozott többé a belügyi politikával, s csak külügyi,
társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Nem nyilatkozott se jól, se
rosszúl a kormány intézkedéseiről, csak tudomásúl vette és följegyezte;
de ügyelt, hogy semmi se jöjjön lapjába, a mi a régi pártokat vagy
vallásfelekezeteket sértené, a nemzetiségeket ingerelné. Erősíteni
törekedett a nemzeti összetartás szellemét, hőn ápolta az irodalom,
tudomány és közintézetek érdekeit és buzdította a nemzetiséghez való
hűséget. Közönyös türelme, nyugodt méltósága nem egyszer ingerelte föl a
rendőrséget. Magyarországra nézve a legfontosabb rendeletek adattak ki:
Kemény Francziaország belügyeit fejtegette; a kormány a birodalom népei
áldozatkészségére hivatkozott; Kemény valamely irodalmi kérdésről
kezdett értekezni; a bureaucratia ünnepélyeket rendezett, hogy
megmutassa az uralkodónak a nép elégültségét: Deák elutazott Pestről,
Kemény _Pesti Napló_ja pedig hallgatott. Az ő hallgatása gyakran
ékesszólás volt, a nemzet megértette, a kormány pedig érezte, hogy
engedelmességet ugyan követelhet tőle, de szólásra nem kényszerítheti,
legföljebb boszanthatja, üldözheti, a mit meg is tett. Egy ízben három
hónapra függesztette föl lapját, de Kemény türelmén semmi ki nem fogott.
Azonban végre szólnia, nyilatkoznia kellett; 1860-ban kiadatott az
októberi diploma. Kemény küzdött magával; tudta, hogy az októberi
diploma el nem fogadható, mert tagadása a jogfolytonosságnak s a magyar
alkotmánynak csak töredékeit nyujtja: de azt is tudta, hogy az 1848-diki
törvényeknek módosíttatniok kell s azokat a módosítás kezessége nélkül
még a legjobb esetben sem fogja elismerni a dynastia, s egy új, talán
véres küzdelem küszöbén állunk. Lapja néhány napig hallgatott, végre
megszólalt, s kitűzte az 1848-diki törvények zászlóját, de óvatosan, ki
nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. Ő mondotta ki legelőször a nagy
szót, a melytől visszhangzott az ország. A küzdelem megindúlt, először
is hírlapokban, s Kemény vívta első csatáit. Az országgyülés
megnyiltával még szorosabban csatlakozott Deákhoz, s a régi hévvel
küzdött a bécsi jobb és a pesti baloldal ellen, mert, bár más alakban,
ismét megújultak 1848 eszméi és szenvedélyei.
Keményt mint szerkesztőt és hírlapírót gyakran gáncsolták némely
pártfelei is, a kik különben tisztelői voltak. Nem tartották elég
gondosnak és élénknek szerkesztését, s örömest gúnyolták apró botlásait.
Bizonyára Kemény egy harmadrendű szerkesztőtől is sokat tanulhatott
volna, hogyan kell újabb meg újabb hírekkel s érdekesnél érdekesebb
hozzávetésekkel szolgálni a közönségnek, habár azok félig sem alapszanak
valóságon; hogyan kell mindennap oly vezérczikkeket írni, melyek nagyon
hatásosak ugyan, de nincsenek összhangban azzal az iránynyal, melynek a
lap képviselője akar lenni; hogyan kell változni, átalakulni a képzelt
vagy balúl fölfogott közvélemény áramlatai között, folyvást hangoztatva
a következetességet. Mindez hiányzott Keményben, de voltak oly
tulajdonai, melyek a legritkábbak közé tartoznak. Lapjának határozott
színezete volt, nem szeszélyből, hiúságból, boszúból vagy érdekből,
hanem meggyőződésből, s mindig tudta, hogy mit, hogyan és mikor kell
írni. Nem magának akart képviselője lenni, hanem egy pártnak, s a
közönség érezte, hogy szava több, mint egy hírlapíró nyilatkozata. Nem
volt magyar lap, a mely oly hű tükre lett volna egy nagy párt
törekvéseinek s oly nemes kifejezése érzületének és méltóságának, mint
Kemény _Pesti Napló_ja. Kemény egyet-mást elhanyagolt, de a válságos
pillanatokban mindig résen állott, s a legfontosabb kérdéseket behatóan
tárgyalta. Taktikája és fejtegetései a közeledés, a kiegyezés
fejleményeit folyvást érlelték egész a siker végstádiumáig, midőn még
egyszer Kossuth híres levele ellen szállott síkra, hogy aztán nemsokára
örökre elnémuljon.
Az ország visszanyerte alkotmányát, s a győzelem örömében, dicsőségében
csak az nem részesűlt, a ki mindig az elsők sorában küzdött. Kemény
megtörve bolyongott Pest utczáin; szánták, s csakhamar elfeledték. De ez
őt még akkor sem bántja vala, ha nem veszti el öntudatát, mert nem
hiúság ragadta az írói és politikai pályára, szenvedélyből lett költő,
hazafiságból politikus, s magas eszményei lévén, soha sem volt elégűlt
magával. Azonban mégis érezte, hogy nem hiába élt. Munkái egyikében
mélázva gondol az utókorra. «Ha az – úgymond – a ki Afrika homokrónáin,
vagy alig ismert tartományok jéghavasain bolyongva, épen az elhagyatás
közt érzi a hiúság ama kényszerét, hogy nevét kőbe, fába vagy bármi
szilárdnak látszó tárgyba vésse, s emlegettetni vágyjék, noha hihetőleg
ebben csalódni fog; ha a tenger közepén sülyedő hajónak matrózai
nevöket, kedveseikét s a megsemmisűlendő hajóét palaczkba zárva engedik
át a haboknak, azon reménytől ámítva, hogy találkozni fog, bár kevés, ki
a tenger titkai közűl legalább ez egyet fölfedezi: vajon miért ne higyem
én is, hogy miután szemem bezárúl, tetemem szétmállik, fejfámat ledönti
az idő, még találkozni fog, bár kevés, vagy talán egyetlen egy, a ki
irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván irántok
gerjeszteni.»
Oh találkozni fognak s nem kevesen! A hű magyar nem fogja feledni a
puszta-kamarási sírt, hol agg diófák árnyában egyik legkitünőbb költője
és publicistája aluszsza örök álmát. Költői műveinek igazságot
szolgáltat az idő; azok inkább fognak olvastatni később, mint jelenleg s
Magyarország újabb történelmének írója kegyelettel fog megemlékezni a
bajnokról, a kinek a kor dicsőségéből kevés jutott, de a ki egészen
átérezte reményeit, aggodalmait, viselte gyászát, megharczolta
küzdelmeit, s elesett a győzelem zászlója alatt.


CSENGERY ANTAL.
SZÜL. 1822 JUN. 2-ÁN, MEGH. 1880 JUL. 13-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1881 MÁJUS 22-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Valahányszor e szószékre lépek, az Akadémiának egy új nagy veszteségét,
szívemnek egy új nagy fájdalmát kell tolmácsolnom. Az Akadémia
egymásután veszti legkitünőbb tagjait, a kik évtizedeken át díszei és
támaszai voltak, s én egymás után vesztem bennök legjobb barátaimat, a
kikhez a szeretet és ragaszkodás erős kötelékei fűztek. És mégis mily
különbség! Az Akadémia testület, melynek élete századokra terjed,
veszteségeit új tehetségek pótolják, hogy még nagyobb díszére váljanak,
még erősebb támaszai legyenek. De az egyén, a barát hol talál
kárpótlást, kivált oly korban, melyben a szív már nem igen fogékony új
benyomásokra, nem szőhet új viszonyokat, s mindinkább elhagyatva érzi
magát? Nem az a legfájdalmasabb, hogy meg kell válni az élettől,
szeretteinktől, hanem az, a midőn szeretteink hagynak el bennünket, s az
élet mintegy megválni látszik tőlünk, mert veszteni kezdi becsét. De az
emberi szív nem maradhat vigasz nélkül. Ha a jelen kevés örömet nyújt,
ha a jövőben nem csillámlik remény, a múltba menekülünk, s az
emlékezetben éljük vissza jobb napjainkat. Oh hányszor gondolok én is
elhúnyt barátaimra, hányszor virrad fel lelkemben a múlt homálya,
vesztett ifjúságom, midőn példájokon lelkesülve, velök, mellettök
küzdeni tanultam. Oh hányszor látom Csengery halvány, komoly arczát,
hányszor tünik fel előttem pályája, az ész és szív legnemesebb
küzdelmeinek pályája, melyet inkább kötelességérzet és meggyőződés
irányzott, mint becsvágy és szenvedély, melynek nincsenek ragyogón
kímagasló pontjai, regényes részletei, de mint egész, épen komoly
egyszerűségében szép s nem szembeszökő, de többnemű eredményeiben annál
áldásosabb. S most, midőn e pálya emlékeit e helyen is föleleveníteni
szándékszom, úgy hiszem, csak rokonhúrt pendítek meg önök szívében, s
még sajgó fájdalmam enyhületét keresve, egyszersmind önök kegyeletét
fejezem ki.
Csengery a megújhodott magyar társadalomnak egyik kiváló typusa volt, de
sokat különbözött társaitól, a kikkel egy pályát futott meg. Szalay és
Eötvös társaságában lépett a politikai térre, majd Keménynek volt hű
társa s végre Deáknak legmeghittebb embere. E férfiak mindenikére
jelentékeny befolyással volt, de nem mint versenytárs. Nem volt
pártvezér, mint Deák, nem szónok, mint Eötvös, nem szaktudós, mint
Szalay, s nem élt oly kizáróan az irodalomnak, mint Kemény. Hiányzottak
benne azok a tulajdonok, a melyek pártvezérré vagy szónokká avathatják
az embert. Nagyobb közönség előtt ritkán volt ment bizonyos merevségtől
vagy elfogultságtól, csak kisebb körben nyílt meg esze- és szívének
egész gazdagsága. Ösztönszerűleg visszariadt a tömegtől, hangja gyöngébb
volt, mintsem uralkodhatott volna a gyűlések zaján és szenvedélyein, s a
szónoki hevület- és leleménytől mintegy idegenkedett természete. De
baráti körben, értekezleten vagy bizottságban senki sem vonhatta ki
magát befolyása alól. Nagy műveltsége, eszmegazdagsága, beható elméje
nem egyszer adtak irányt a tanácskozásnak, hol a főkérdésre, hol a
részletekre nézve, s e néma képviselő hatásának több nyomát őrzi
törvénykönyvünk, mint sok ékesszólóénak. E mellett volt jellemében
valami, a mi a legjótékonyabban hatott barátaira, s épen alkalmassá
tette őt arra, hogy közvetítő legyen személyek és pártok között.
Eötvösnek elmélő s benyomásokra hajló természetére határozottsága- és
gyakorlatiságával hatott, Kemény skepsisét és pessimismusát erős hitével
mérsékelte, a néha csüggeteg Szalay munkásságát az őszinte méltánylat
zaklatásaival élesztette, a fölgerjedt Deákot tapintatával majd mindig
ki tudta engesztelni, s nem egyszer tájékozta oly kérdésekben, melyeket
ez kevésbbé ismert. Nem sértve a mások becsvágyát, senki sem kétkedve
önzetlen becsületességében, mindenki bízva tehetségében és jóakaratában,
a személyek és pártok szívesen fogadták közvetítéseit. S valóban senki