Elnémult harangok: Regény - 05

papa el is határozta rögtön, hogy a két magyart meghívja karácsony
estére.
Mikor a meghivást megkapták, Pál és Gábor haditanácsot tartottak. Nem
azon tanakodtak, hogy elfogadják-e, hanem egy ötletük volt. Gábor
ugyanis már megkapta a levelet hazulról, mely jelentette, hogy az
osdolai _himmi-hummi, egyetmás, öreg szeredás_ útban van. Ezek a
rejtélyes szavak különösen a hollandi koszton alaposan kiéhezett Gábort
izgatták föl s fantáziája úgy fölcsigázódott, mintha Osdoláról nagy
tehervonatok indultak volna útnak, tele disznóaprólékkal. Most már azon
tanácskoztak, hogy a magyar konyha útban lévő gyöngyeit bemutassák-e a
Baljon-családnak is? Nem lesz-e tolakodás, ha ők e gazdag népet egy kis
traktamentumra hívják? S ha hívják, milyen alakban tegyék?
– Ezt rád bízom, Pali, ezt süsd ki, elég eszed van hozzá. Ezt a traktát
te rendezed. Én más traktát rendezek: a német studenseket hívom meg.
Hadd lássák, hogy milyen nyomorultan élnek, hadd ismerjék el, hogy a
magyar konyhának nincs párja a világon. Össze fogjuk zúzni őket.
Nagy léptekkel járt föl s alá. Majd megállt Pali előtt.
– Ez az első tervem. A második az, hogy a hollandus studensekből
összeállítunk egy válogatott kompániát és őket is leterítjük a magyar
konyhával.
Akkor a fejére ütött:
– Nem látom be, hogy miért ne hívnók meg a stipendium kuratóriumát?
Simándy mosolygott s halkan szóla:
– Európát, Ázsiát, Afrikát…
Puskás lehült egy kicsit.
– Majd összeállítom, bízd rám, be akarom nekik bizonyítani, hogy ők csak
moslékot esznek…
Pali nagy füstfellegeket fújt, aztán félretette a heidelbergi
porczellánpipát s szó nélkül eltávozott. Baljonhoz ment. Megköszönte a
karácsony estére szóló meghivást s aztán elmondta, hogy ősi szokás
szerint az idegenben lakó magyar studensek karácsonykor honi eledeleket
kapnak. Minthogy ezek olyan különös dolgok, a minőkről külföldi embernek
sejtelme sincs, engedje meg Baljon úr és kedves családja, hogy nekik is
bemutassák. Már csak etnografiai szempontból is érdekes megtudni, hogy
milyen a konyhája egy idegen népnek. Szóval, ők karácsony estére itt a
háznál egy kis magyar vacsorát akarnak főzni. Ő – Pali – rövid előadást
fog tartani s a konyha egyes specieseit (már a szerint, hogy mit
küldenek hazulról) be fogja mutatni.
Baljon örömmel és érdeklődéssel fogadta az előterjesztést. Aztán egy
kicsit a szemébe mosolygott a fiatal embernek s szólt:
– Legjobb volna azonban, ha maguk ketten ennék meg a küldött holmit.
Hisz oly régen meg voltak fosztva tőle.
– Az igaz, de tessék elhinni, a magyar embernek jobban esik az étel, ha
valakivel megoszthatja.
Mikor Simándy visszament Puskáshoz, a fiút már nagy extázisban találta.
Megérkezett a pakk s ő két asztalon kiteregette és a szemével evett
belőlük.
– Jó, hogy jösz, Pali. Meg akartalak várni a szalonnázással. Képzeld,
egy oldal friss, ropogós süldőszalonnát küldtek.
Pali nem kérette magát. Bicskára kaptak s hazai szokás szerint a
mutatóujj és hüvelykujj közé csípve a szalonnát, a megmaradt három ujjal
a tenyérbe szorítva a kenyeret, elkezdtek falatozni. Egy szavuk sem
esett ezalatt. Szinte beleizzadtak a jó érzésbe s Gábor bevallotta, hogy
három hónap óta ez az első jóizű evése.
– Ez még a német studens-pajtásainknak is fog izleni, – szólt Pali.
– A német studenseknek? – kiáltott Gábor, – csak nem gondolod, hogy ezt
közprédává teszem? Majd elfölöstökömözünk mi ezen pár hétig szép
csendesen.
Pál nem szólt rá semmit.
– No, mi van még? Nézzük meg a kincsünket.
– Látod ezt a vasfazekat? Ebben töltött káposzta van, füstölt hússal és
kolbászszal.
– Töltött káposzta? No, ezen hollandus kollégáink nagyot fognak bámulni.
Gábor kajánul nevetett.
– Azt hiszed? Addig éljünk, a míg ez hollandus kollégáink torkán
lecsúszik. Csak nem ettünk bolondgombát?
– Azt hittem, meghivod őket.
– Meghivom, meghivom, erről nem lehet beszélni… de ez nem annyit jelent,
hogy éppen a legjavát, a töltött káposztát odaadjuk nekik. Csak gondold
meg: mikor jutunk mi megint töltött káposztához?
– No, mi van még?
– Van vagy két rőf kolbász.
– Azt hiszem, ezt az idevaló studensek is ösmerik.
– Gondolod?… Hát akkor pláne nem hívhatom meg őket.
Pali újra mosolygott.
– Tovább.
– Véres- és májas-hurka.
– No, ezt be nem veszi európai gyomor.
– Akkor, Isten neki, ne is kináljuk meg vele. Aztán van egy sonka… ez
nemzetközi étel, ezzel nem rukkolhatunk ki… Marad a pogácsa…
Pali széleset mosolygott.
– Úgy érted, hogy rendezzünk kollégáinknak pogácsa-lakomát? Ezzel, fiam,
nem nagyon tipornók el az európai konyhákat.
– Szakasztott ez az én nézetem is.
– Tehát egyelőre nem hívjuk ki párviadalra Hollandia ételeit?
Gábor megértette a gúnyt.
– Csalódtam a küldeményben, – mondá tettetett szomorúsággal, – sokkal
többet vártam.
S miközben ezt mondta, tekintete szeretettel simogatta az osdolai
küldeményt.
– Hisz ha többet küldtek volna! – folytatta búsan, de így még Valeton
urat se lephetjük meg… Örülök, ha Baljonéknak össze tudunk állítani egy
kis szájboszantót.
Az ajtó kinyílt. Megdöbbenve néztek oda. Előtte való nap rendezték
ugyanis Barna ruháit, könyveit, irásait s a két nagy fekete ládát, a
mibe pakkolták, most hozták Gáborhoz, a kinek elég helye volt a
megőrzésükre. Egyszerre elkomorodtak. Szegény Barna, róla meg is
feledkeztek. Összerakták az aprólékot s többet egy szót se szóltak.
Gábor lámpást gyújtott s mohón kezdték olvasni a sepsi-szent-györgyi és
kézdivásárhelyi zsíros lapokat, melyekbe a küldemény pakkolva volt. S
halkan figyelmeztették egymást szűkebb hazájuk apró kis eseményeire…

XII.
Milyen rosszul esik a szemnek és a léleknek a fekete karácsony. A
karácsony költészetéhez a hó épp úgy hozzátartozik, mint a májuséhoz a
nyíló virág. Barátaink valósággal szenvedtek, mikor a karácsony csak
olyan köddel, sárral, esővel járt, mint az ősz és a tél többi napjai.
Karácsony első napján este hatig otthon maradtak s akkor összepakkolva a
hazai elemózsia egy kis részét, áthurczolkodtak Baljonékhoz, hogy a nagy
érdeklődéssel, sőt izgatottsággal várt magyar vacsorát megfőzzék.
A mint megérkeztek, egyenesen a konyhába vonultak s Jantye, az öreg
szakácsné nem kevéssé bámult el, mikor az exotikus holmival az asztalra
kirakodtak. Látván azonban, hogy az urfiak egész komolyan főzni
készülnek, sietve két hófehér kötényt kötött eléjük, figyelmeztetvén
őket, hogy ha foltot találnak rajta ejteni, ő meghal bánatában. A fiúk
egy kis vasfazékban töltött káposztát tettek föl melegíteni, azután
kolbászt és kétféle hurkát sütöttek tepsiben. Gábor átszellemült
arczczal szívta a párát s hallgatta a sistergést. Artur meg Derry az
ablakfüggöny mögött lesték a rejtélyes előkészületeket. Hét órakor
jelentette a szobalány, hogy meg van terítve, a fiúk ledobták
kötényüket, lekefélkedtek egy kicsit s egy tálczára raktak mindent. A
szobalány előttük vitte, ők meg diadalmasan vonultak utána. A főzésben
egy kicsit kipirultak, a mi igen jól állt nekik s udvarias köszönéssel
helyet foglaltak, miközben a szobalány a tálczát az asztal közepére
helyezte.
A Baljon-család tétovázva nézett egymásra.
Végre a papa biztatólag tekintett a feleségére, a ki nagy zavarban volt,
mert mint máskor, úgy most is őt illette az elsőség.
A jó asszony nagy óvatossággal vett egy kis töltött káposztát. A néni,
mint határozottabb karakter, a káposzta mellé kolbászt is vett. Baljon
papa a hurka iránt érdeklődött. Derry és Artur össze-vissza mindenből
vettek valamit. Akkor újra összenézett a család. Majd feszülten fiúkra
figyelt. Pali, de különösen Gábor, megfeleltek a beléjük helyezett
várakozásnak. Jókora porcziót mertek maguk elé s azt pár percz alatt el
is fogyasztották.
Erre nekibátorodott a család s szintén falatozni kezdett. Azalatt pedig
Pali megmagyarázta az ételek minéműségét, biztatván a hölgyeket, hogy a
kolbászt mustárral egyék. Ették is, de puszta udvariasságból s Gábor meg
lehetett elégedve, mert az oroszlánrész mindenből neki jutott. Baljonné
már egy negyedóra mulva hevesen csöngetett teáért, Baljon úr pedig
kijelentette, hogy az ilyesminek az élvezésére születni kell. Pál intett
a szobalánynak, hogy vigyen el mindent, a mi a családban látható
megkönnyebbülést idézett elő. Gábor diadalmasan mosolygott: a magyar
eledelek elől való meghátrálásban a hollandus nemzet vereségét látta. A
család utána nagyon mohón látott a teához és a sonkás zsemlyéhez, hogy
megrendült egyensulyát némileg helyreállítsa.
Vacsora után Simándy tört hollandi nyelven s részben németül hazája
karácsonyi népszokásait mesélte el.
Nem feledkezett meg a babonákról sem. Elmondta, hogy a lányok mikép
főznek gombóczot, hogy jövendőbelijük nevét megtudják…
S ekkor a kis Derry, a ki oly áhítattal hallgatta Palit, mintha a
templomban prédikált volna, elhagyta a szobát s a konyhába futott. A
bóbiskoló Jantyét fölrázta, vizet, lisztet kért s három kis gombóczot
készített, mindegyikbe belegyúrva egy-egy papir-szeletkét; az egyiken
volt első kérőjének a neve, a másodikon Pálé, a harmadikon semmi.
A forró víz az üres papirszeletet vetette föl legelőször. Derry dühösen
a földhöz vágta és miután égő homlokát egy ideig a folyosó hideg ablakán
hűtötte, visszament a szalonba.
Ti tán azt hiszitek halandók, hogy az életben a tragédia olyan súlyos
léptekkel közeledik felénk, mint Don Juanhoz a kőszobor-vendég. Óh, az
élet oly egyszerű, oly mindennapi dolgok gyűjteménye… Boldog ember, a ki
csak ezeket látja… Ez a töltöttkáposzta vacsora olyan prózai,
közönséges, nevetséges dolog s a jó emberek, a kik körülötte ülnek, nem
is sejtik, hogy micsoda felsőbb hatalmak játszanak velük.
Ime, Derry visszatér és körülnéz. Szemében különös elhatározottság
látszik. Odaül Simándy mellé.
– Maga nem főzött gombóczot sohase?
– Nem, kisasszony, azt nálunk csak a lányok teszik.
– Hát ha lány volna, főzne?
– Ha mostani helyzetemben volnék: nem.
– Hogy érti ezt?
– Ugy, Derry kisasszony, hogy vőlegény vagyok.
Nem figyelt oda senki. Gábor Baljon papával hollandusul beszélt, a min
az asszonyok és Artur pompásan mulattak.
Derry elfordult. Egy pillanatra fehér lett, mint a fal: minden vére
szivébe futott, és majdnem szétvetette. Azután a földuzzadt szív újra
visszakergette a vért s a lány biborvörös lett. Szőke hajában egy kis
fehér virág úgy remegett, úgy remegett, mintha valami nagy veszedelmet
érezne.
– Önnek menyasszonya van? – kérdé édes hangon.
– Igen, kisasszony. Egy szegény falusi papnak a lánya, édes kis
teremtés, a ki hűséges szerelemmel vár engem, messze-messze, az apja
nádfödeles házikójában.
És mikor ezt mondta, az arcza ragyogott a boldogságtól.
– Szereti? – kérdé a kis Derry halkan.
– Nagyon szeretem, – rebegte Simándy, a kit rendkívül meghatott, hogy az
előkelő kisasszony így érdeklődik az ő kis Anikója iránt.
És mikor ezt mondta: _szeretem_, már ki is vette tárczájából az
arczképet. Derry ránézett, de csak egy fekete foltot látott, szeme előtt
összefutott minden.
– Miért nem mondta hamarább? – suttogá elhaló sóhajtással.
– Parancsol, kisasszony?
E pillanatban Gábor kétségbeesve kiáltott föl:
– Segíts, Pali!
– No, mi baj? – szólt mosolyogva Simándy, fölkelt és odament.
… Egy eltaposott életet hagyott maga mögött…
Éjfél. Kis Derry nyitott ablakában áll s hallgatja a Mária-téri érseki
templom hatalmas harangjának szavát, mely éjféli misére hívja az
embereket. Teste reszket, de nem a nedves levegőtől, mely beözönlik az
ablakon. Kétségbeesve néz maga elé: mi lesz, én Istenem, mi lesz? De
csak a sötétséget, az alaktalan ködöt látja maga előtt gomolyogni. Az
ércznyelv üti a harangot s messze hirdeti: megszületett a Megváltó. De
az ő lüktető vére keményebben üti szivét és hirdeti neki: megszületett a
Szenvedés.
A ház kapuja zördül, Pál és Gábor most távoznak. Lépteik konganak az
üres utczán végig, egyre halkabban, egyre távolabb… örökre. Soha, soha
többé nem fogja látni őt. Harangozzatok, meghalt egy kis leány, a ki még
nem is élt…
– Derrym, édes Derrym! a papa szólt be az ajtón, majd berohant, mikor a
lányát a földön fekve látta. – Petrus, Jantye, Mary, fussatok orvosért,
hamar!
[Derry.]
Föltették a lányt az ágyra s a jó öregek melléje ültek. S Baljon papa
reszkető hangon megszólalt:
– Minek is engedted őt azokból a mérges eledelekből enni!
S a két öreg csendesen sirdogált és szidta a töltöttkáposztát.

XIII.
Ne mondjátok nekem, hogy a kanári madárnak nincs esze. Lám, a kis Derry
kanárija legelőször érezte meg urnője búját és vele búsult. Verőfényes
déli hazájából elrabolták s aranyos kalitkában örökös rabságra tették;
de ő ezt nem érezte, azt hitte, hogy a fényes, sárga drótig tart az ő
hazája és boldog volt. Vigan ugrált, illegette magát és csattogott,
csicsergett, ha Derry szólt hozzá. S kis szivecskéje dagadt az örömtől,
mikor Derry szájából czukrot csipkedett, vagy a puha szőke hajba dugva
csőrét, lágyan gőgicsélt. De ime, elmaradtak a szép idők. Nem látta egy
darabig a beteg Derryt, elmaradt a sárgarépa-lakoma, el a
czukor-csemege, el a hangyatojás, nagy későre kapott egy kis friss vizet
és kendermagot. S mikor Derry újra megjelent a szobában, feléje se
nézett. Fáradtan ment az ablakig és kitekintett a sáros kertbe, leült és
sokáig nem mozdult meg. Belenézett a tükörbe, szomorúan megcsóválta,
aztán lehajtotta a fejét és könnyei végiggördültek sápadt arczán. A kis
kanári izgatottan ugrált, éleseket kiabált… Derry nem hallotta, arra se
fordította fejét, eltávozott… És a kis kanári fölült a legfelső
pálczikára, fejét a két szárnya közé dugta és búsult. Búsult két napig,
búsult három napig, kis szíve nem birta tovább: meghasadt.
Jantye az élettelen jószágot bevitte Derrynek.
– Utolsó barátom, – suttogott a lányka és megcsókolta. Könnyei már nem
voltak számára.
– Mi baja lehetett neki, kisasszonykám?
A leány ránézett mélységes kék szemeivel és halkan felelt:
– Óh, Jantye, ki tudná azt megmondani, hogy mi baja lehet egy kis
madárnak?
Mi baja lehet egy kis madárnak… Mi baja lehet egy kis lánynak… Ki tudná
azt megmondani? Senki, senki; még csak nem is sejtette senki, hogy mi
baja lehet ennek az édes, lágy szivű, puha kis babának. Az öreg
háziorvos könnyű tifuszt mondott s büszke volt rá, hogy ilyen gyorsan
kigyógyította. S a család is boldog volt, mert azt hitték, hogy a krízis
elmúlt. Ki sejtette volna, hogy e tiszta, ártatlan gyermekszívbe, melyet
egy gazdag, előkelő család hagyományai is körülbástyáztak, belevehesse
magát egy emésztő, vad szenvedély? Ki álmodhatott volna erről ebben a
környezetben, melyre a falakról szigorú arczukkal mindennap
letekintettek a matrónák, a nagymama, a dédanya, a szépanya, a kik mind
rendesen férjhezmentek patriczius-családok jól nevelt fiaihoz s
gyermekeik nevelésének szentelték életüket? Semmi nyoma sehol, bár
századokra nézzenek is vissza, rendellenes, viharos, szenvedélyes
szerelemnek, csak az okos házasságnak. Óh, ez nem Romeo és Julia, ez
Filemon és Baucisz hazája.
És Simándy Pál szürke köznapiságban élte napjait, tanult és tanított,
diktálta Bótai nevében a rövid leveleket, küldte haza a Bótai-családnak
a húsz forintokat és elmerengett egy színehagyott rossz arczképen és
szőtte messze jövő ábrándjait… holott közel hozzá egy boldogtalan ifjú
szív vergődött, egy fiatal virágzó élet hervadt… és minderről ő nem
sejtett semmit. Derry eljajgatta a falaknak, elimádkozta a könyörülő
Istennek bánatát, de szólani nem szólt senkinek se. Édes mama, édes
papa, a gyengék, a jók, az öregek, ne tudják meg soha, hogy az ő
életéből örökre elköltözött a verőfény.
Lassankint rájött, hogy útjában van önmagának. Mihelyt álmából fölébredt
s öntudata visszatért, rosszul kezdte magát érezni. Nem érdekelte semmi,
nem esett jól semmi, különösnek találta, hogy külömböző szinű és formájú
ruhái vannak, mikor az oly mindegy. Unta a házat, nem örvendett a
napnak, ha egyszer-egyszer kisütött s az őt átkaroló szülei szeretet
melegét nem érezte. Mohón várta az estét, a sötétséget, a csendet, az
álmot. Mikor ágyába feküdt és lehunyta szemét, érzékei elzsibbadtak. Még
nem aludt, de már álmodott. Ilyenkor egyszerre megszabadult minden
terhétől, könnyedén és boldogan járt, de ismeretlen tájakon és idegen
emberek közt; semmi, semmi se volt itt régi életéből… óh, mily jó itt…
Aztán fölriadt. Felült ágyában. Az utczáról léptek halk kopogása
hallatszott. Megállt kapujok előtt. Aztán föl s alá sétált a ház előtt.
Őt várja! Őt várja! Ki lehet az? Az ő egyetlen barátja? Igen. Azaz,
tudja már, hogy ki. Érte jött, hogy elvigye ismeretlen tájak és idegen
emberek közé, hol örökre boldog lesz.
Ez a halál.
S a mint ez a gondolat végigvillant forró fejében, édes nyugalom fogta
el egész valóját.
Igen, van egy barátja, a ki várja őt: ez a halál.
És újra végigvetette magát ágyán és a halál szelid testvére, az álom,
elvezette őt megint magával e földről… és a mint bolyongott, egy nagy
fekete kapu rajzolódott előtte az égre, s a fekete kapu felé sietett
ezer meg ezer ember, asszony, gyerek… és őt is rettentő vágy fogta el,
hogy e fekete kapu küszöbét átlépje… Érezte, hogy ott lakik az ő
egyetlen jó barátja: a halál.
… S mikor reggel a világosság beszürődött ablakán, odacsuszott, bezárta
a táblát, leeresztette a függönyt. Aztán visszafeküdt az ágyba: ne még,
ne még, ne hívjatok vissza a földi életbe. Olyan jó a halálról álmodni.
Én Istenem, de jó volna meghalni.
Meghalni, feledni.
Elcsöndesedett a Baljon-család. Nehéz, nyomasztó lett otthon a levegő.
Mintha valami balsejtelem borongott volna fölöttük. Derry este korán
szobájába vonult, s magukra hagyta az öregeket, a kik értelmetlenül
néztek egymásra s lelkiismereti furdalásokat éreztek. Micsoda
mulasztást, micsoda hibát követtek el, hogy a kis lányuk egyszerre így
megváltozott? A míg jókedvű, engedelmes, szelíd, kedves, szerető gyerek
volt, gyakorolták fölötte a rendes szülei tekintélyt, de mióta
megváltozott s oly különös magaviseletet tanúsított, kisiklott a
kezükből. Érezték, hogy nincs hatalmukban, nem segíthetnek rajta, még
csak bele sem hatolhatnak a titokba, hogy hát tulajdonkép mi baja. És a
néni elkezdte emlegetni azt a franczia nőt, azt a hugenotta menekültet,
a kinek a pasztell-képe Baljon úr szobájába volt száműzve s nem
foglalhatott helyet a szalon tisztavérű matrónái közt. Ez a nyugtalan
frank vér, ez a párisi lány, mintha kisértet volna, csinál itt
kavarodást. A család krónikái említik, hogy milyen szép volt, milyen
kedves volt s hogyan bomlott érte, hogyan vette feleségül Baljon Edvárd,
a ki meg is halt bánatában, mert azt hitte, hogy a felesége mást szeret.
Ez a vér jelentkezik újra Derryben, talán ismeretlen vágyakat, alaktalan
gondolatokat támaszt benne s ezért szűk, unalmas keretnek találja
családját. Nem vették észre, hogy hasonlít Derry ahhoz az asszonyhoz?
Hátha az asszony tulajdonságait is örökölte?
És Baljon úr hátán végigfutott a hideg. Mert eszébe jutott, a mit a
családi papirok sárgult lapjai mesélnek, hogy annak az üldözött, a
család által lenézett franczia nőnek bizony aranyszive lehetett, mert
mikor az ura meghalt, amsterdami vásárosok szekerén megszökött hazulról
s beleugrott a Zuiderseebe. Nem tudta túlélni az urát.
Az öreg úr fölugrott s izgatottan sétált. Aztán kimondta a határozatot:
– Elviszem utazni Derryt. Szórakozás kell neki.

XIV.
Egy régi kelta legenda meséli, hogy egyszer a hajnal istennője
megkoszorúzta a Napistent s a koszorú legszebb virága lehullott az égből
a földre. Ebből a mennyből alászállt virágból támadt a Zuidersee közepén
a Zandvorth-sziget. Ezért a Zandvorth-sziget valóságos paradicsom; ott
örök a tavasz, mindig zöldek a fák, sohse hervadnak el a virágok. A
levegő meleg, még az északi szél se tudja lehűteni. A világ azonban
forgott tovább, az emberiség haladt előre, a régi istenek meghaltak s a
legendák elpusztultak. Ma már minden gyerek tudja, mert a tudomány
megtanította rá, hogy a Zandvorth-sziget körül, köröskörül, bő
melegforrások fakadnak a tóból s ezeknek gőze teszi mindig meleggé a kis
darab földet.
Még a kontinensen dermedten aludt minden s a kis szigeten már egész
pompájában állt a tavasz, kinyílt virágaival. S a virágos fák alatt
kicsi kertekben dolgoztak az asszonyok, játszottak a gyerekek, a
tengerparton pedig fehérszakállu öreg emberek pipálgattak… Ifjú ember és
férfi nem volt sehol látható. Ezek a szárazföldön mint munkások, vagy
fönt az Északi-tengeren és még messzebb mint halászok keresték a
kenyerüket.
Miután az amszterdami és hágai rokonlátogatás nem szórakoztatta Derryt,
egy híres orvostudós javaslatára a zandvorthi szigetre hozta kis leányát
az öreg Baljon. Egy fehérhaju öreg asszonynál, Roynennénél, a kinek
férje és két fia volt a tengeren és egy leánya otthon, kibérelt egy
fából épült szép kerti házat, mely arra volt szánva, hogy urak lakjanak
benne s ott a gazdagon virító orgonabokrok és rózsák közt letelepedtek.
Derry láthatólag könnyebben érezte magát itt. Lassankint a papával az
egész szigetet bejárták, beszélgettek az asszonyokkal, a gyerekekkel,
virágot kötöttek bokrétába… aztán a leány kiült valami magas tengerparti
sziklára, a bokrétákat a tengerbe szórta s órákig elnézte, a mint az
áramlat a virágokat lassan sodorta befelé s elvitte messze, messze, ki
tudja hová…
Derry nem lett beszédesebb, de arcza mintha nyugodtabb kifejezést öltött
volna. Mikor a szél halkan zúgott a fák között, mikor a tenger lassan
morajlott, a parti sziklákat csapdosva, mikor megindult a bogarak
tavaszi zümmögése s a madarak édes csicsergése, arcza gyakran feszült
figyelmet árult el. Mintha e rejtélyes, érthetetlen hangokból valami
üzenetet lesett volna a maga számára. Vagy talán megérezte, hogy ezek a
szerelem hangjai? A tenger szerelmet vall a földnek… a szél a fának, a
virágnak, miközben megrázván szirmait, tovahordja a termékenyítő port…
Szerelemről zúg a bogár… arról csicsereg, énekel a madár… S ez
visszhangzott az ő szegény szivében is.
Elsétáltak mindennap a kikötőhöz is, az amszterdami kis gőzös érkezését
várva. Az hozta és vitte naponkint egyszer a postát s mindig volt egy
csomó öreg ember és asszony s várta a hireket szeretteitől, a kik
Uj-Fundland messze vidékein vagy fönt a skót, dán, norvég partokon
halásztak, ezer veszedelem közt. Micsoda öröm volt az, mikor valahová
egy-egy levél érkezett. Csapatosan követték a boldog és büszke asszonyt,
mert tudták, hogy ha egyszer valamelyik nehézkezü halász rászánja magát
a levélirásra, az egyúttal az összes zandvorthiakról beszámol.
Egy este egészen váratlanul, az amszterdami gőzösön megérkezett az
idősebbik Roynen-fiú. Már hetek óta távol voltak, az Északi tengeren
halásztak s a halat Hamburgba hordták; úgy volt, hogy még hetekig el
fognak maradni. Azért a kikötőnél elbámultak, mikor magas alakját a
partra kiugrani látták. Az üdvözlő kiáltásokra, a köszöntésekre nem
felelt, lehorgasztott fővel, lassu léptekkel hazament.
Mindenki tudta, hogy a Roynen-családban baj történt. S az asszonyok
csoportba verődve, a ház felé indultak. Bizonyos távolságra megálltak s
vártak.
Nemsokára aztán megtudták, hogy mi baj van. A hamburgi kikötőben egy
lezuhanó árbocz leterítette a kisebbik fiut s most súlyosan betegen
hozzák haza a bárkán. Az idősebbik fiú előresietett, hogy édesanyját
előkészítse.
A tengerésznek és halászembernek anyja erősszívű asszony. Mindennap
imádkozik férjéért, fiaiért s bizik az erős Istenben, ki a vihartól
korbácsolt tengeren ép úgy őrködik az emberek fölött, mint a biztos,
mozdulatlan szárazföldön.
A Roynen fiú megcsókolta anyját és hugát s előadta a dolgot. És akkor az
asszonyok onnan kivülről látták, hogy Roynenné meggyújt két gyertyát,
előveszi fekete nagy imádságos könyvét és imádkozik.
Nem sírt.
Összekulcsolt kézzel térdel mellette egyik oldalt a fiú, a másik oldalt
a leány.
Ezeknek a szeme is könytelen. Jól látják az asszonyok, a kik közelebb
huzódnak a házhoz s összetett kézzel szintén áhitatba merülnek.
De a homályban, az egyik virágzó fa alatt, zokogás hallatszik. Rozáli
sir, a szép kis Rozáli, a kisebbik Roynen fiú titkos menyasszonya. S a
fa, mintha vele sirna, csöndesen hullatja rá virágait a lanyha esti
szellőben.
Oh, ő nem tud parancsolni ifjú szivének.
Roynenné befejezi az imádságot, megcsókolja könyvét, megcsókolják a
gyerekek is. Aztán bejönnek az öreg asszonyok és biztatják, hogy hátha
már azóta jobban is van a fiú.
Bemegy az öreg Baljon is és vigasztalja. Bemegy Derry is, átkarolja és
megcsókolja az öregasszonyt. Aztán apja nyakába esik, hosszan-hosszan
átölelve tartja és ritkás, szürke haját csókolgatja. Oh, érzi, mélyen
érzi, hogy vígasztalni kell azokat, a kiknek halottjuk van.
Baljonék aludni térnek a kerti házba. És Friderika hallja távolról a
tenger egyforma hullámcsapásait… és úgy hangzik ez a zaj a fülébe,
mintha valami közeledő hajó evezőcsapása volna…
Igen, érzi, tudja: a halál közeledik a sziget felé. Fekete hajón ül és
hozza az ifjú Roynent.
Sokáig elgondolkozva üldögélt szobájában. Egy pár bogár beröpült az
ablakon, bele egyenesen a gyertyalángba. Elégve, nagyot koppanva,
élettelenül hullott a földre. Kint a fákon álmukban csicseregtek a
madarak. Valahol a messzeségből tompán búgott ide egy gőzhajó kürtje… De
Derry az éjszaka különböző hangjain keresztül is hallotta az evezők
egyforma csapását.
Másnap késő délután az egész zandvorthi nép a kikötőben volt és várta a
Roynenék bárkáját. Köd nem volt, de ólomszínű felhők borították az eget,
mely észak felé piszkos kékes-sárga volt. A tenger háta folyton
borzongott, tarajos, tajtékos volt s néha egy-egy hullám, mintha
üldözték volna, nagyot szökelve csapott föl a partra. Minden arra
mutatott, hogy vihar készül. Egy kis csúcson állt a biró és
messzelátóval kémlelte a tengert. Egyszerre látták, hogy összecsukja a
csövet s lejön a nép közé.
Roynenné ránézett. Az öreg ember vállára tette kezét s szóla:
– Roynenné s ti gyerekek, menjetek haza, huzzátok föl a fekete
ruhátokat.
Megállt.
– Jön a bárka, – folytatta halkan, – s az árboczán fekete zászló leng.
Az öregasszony elfordult s fia nyakába borult. Nem tört ki belőle semmi
hang, de testének rángatózása mutatta, hogy zokog.
És a szegény nyomorultak lassan hazafelé baktattak, hogy illendően
gyászba öltözködhessenek.
És a hullámok hátán nemsokára megjelent a bárka a fekete zászlóval és
Friderika kitágult szemekkel, remegő testével egy fához támaszkodva
nézett rá. A parton álló öregek levették kalapjukat, az asszonyok
összekulcsolt kézzel csendesen imádkoztak.
Már azt is lehetett látni, hogy a bárkán egy fekete koporsó van… Már azt
is látták, hogy az ősz Roynen a koporsó mögött térdel s valami könyvet
olvas. Bizonyosan a bibliát.
A falu kápolnájának kis harangja megcsendült.
A bárka kikötött és a férfiak vállukra vették a koporsót és vitték a
Roynen-ház felé. És az asszonyok és leányok és gyermekek utána mentek és
a part, a kikötő üres lett… csak Friderika állt ott és nézte a
feketezászlós hajót.
A halál hajóját. Ezen jött és most vár, várja azt, a kin a sor van, hogy
a nagy fekete kapun áthaladjon.
Virágos ravatalon fekszik az ifjú Roynen; a gyertyák sárga fénye
mellett, villogó hajósszekerczével őrt áll mellette két agg halász, a
falubeli asszonyok pedig fölváltva, hangosan imádkoznak.
Baljon nem engedte oda leányát, sietve elvonult vele a kerti házba,
lefektette, megcsókolta, gondosan betakarta és maga is lefeküdt.
A leány felült az ágyban és figyelt. Az eső kezdett zuhogni odakint, a
szél rázta a fákat, a ház pattogott és recsegett.
[– Jön a bárka…]
Derry kinyitotta az ablakot és figyelt. Az elemek harczának zaján
keresztül éles kiáltásokat hallott. Talán a tenger fölött csapongó
viharmadarak kiáltásait? Talán az erdő záporvert szárnyasainak
jajgatásait? Ki tudja, hogy a vihar szavából, a háborgó tenger mélyéből,
a fölkorbácsolt erdő sötétségéből miféle szellemek szólnak az emberhez?