Elnémult harangok: Regény - 11

S Pali fölállt. A pap is.
– Mit akar tenni?
– Összeszedem a faluban a bátor embereket, s utána megyek.
– Még az éjjel?
– Tüstént.
– Florica jelent meg, egy nagy égő lámpással, a haja már teljesen
rendben volt és sötét ruhájára egy kaczér kis fehér kötényt tett föl. A
lámpást letette és a gyertyát elfujta.
– Papa, – szólt a lány – a mama kérdi, hogy a tiszteletes úr talán
nálunk vacsorál?
– Köszönöm, kisasszony, sürgős dolgom van.
És fölvette a kabátját. Todorescu komor, bosszús arczczal nézett maga
elé. A fiatal pap udvariasan köszönt, bocsánatot kért, hogy a háziakat
háborgatta és elsietett. Todorescuval nem fogtak kezet. Az oláh pap
valami köszönésfélét morgott, de artikulált hang nem jött ki a száján.
Alig csukódott be mögötte az ajtó, Todorescuból kitört a düh, s olyat
ütött öklével az asztalra, hogy a lámpás külső üvege megrepedt.
– Honnan került ide ez a félbolond? Mi köze annak a rongyos
pásztorfiúnak az életéhez? Mit törődik vele, hogy él-e vagy meghalt? Nem
értem, nem értem.
Ekkor lépett be Todorescuné.
– Képzeld, ez a féleszű fráter azt kivánta, hogy én most tüstént
kerekedjem föl és éjnek évadján rohanjak Szabó Gyorgye után, a ki
bizonyosan összetörve és halva fekszik valamelyik feneketlen mélységben.
– Miért nem megy ő maga? – csattant föl Todorescuné, – Hisz még
erőteljes fiatalember.
A pap összehuzta szemöldökeit.
– Hiszen megy. Azonnal elindul egypár emberrel, ha ugyan fog magának
bolondokat… de ha nem fog, akkor képes maga is elmenni. Hát ez a
föladata egy papnak? Hisz ez hallatlan.
Nagyon halkan megszólalt Florica hangja:
– Papa, veszedelmes ez a vállalkozás?
– Veszedelmes-e? Olyan veszedelmes, hogy ha meg nem fagynak, akkor a
mélységbe zuhannak; de ha ezt kikerülik, bizonyosan megeszik őket a
farkasok.
Florica szó nélkül kifordult a szobából. A konyha zugában keservesen
sírt egy bejáró mosogatólány.
– Mi bajod, Rózi?
– Hagyja kisasszonykám, nem lehet vele okosan beszélni, – szólt a
szakácsné. A magyar pappal elment a szeretője, Petru, a pakulár, a ki
csak ma jött meg a havasokról…
– Te ezen sirsz? Derék, bátor fiu a Petru, hogy elmegy segíteni a kis
Gyorgyét megmenteni.
– De én érzem, hogy Petrut nem fogom többet látni. El fog pusztulni a
többivel, – bőgött a lány, – a hogy megálmodtam, úgy lesz. Összetépik a
gonosz lelkek, s megiszszák a vérét, hogy ne fázzanak.
– Arra is mondtam már segítséget! Gyujts a Szent Bazil képe alatt
gyertyát és imádkozzál el hét Miatyánkot és hét Üdvözlégyet…
Florica fölkapta a szakácsné nagy kendőjét és kiállt a tornáczra. Fagyos
szél fujt, mely a száraz, kemény erdőben olyan különös zajt csinált,
mintha egy brigád masirozó csontváz csontjai zörögnének. Erősen kezdett
havazni. Néha dörgő roppanás hallatszott a messzeségből: lavina zuhant
alá a völgybe.
Egy pakulárbojtár settenkedett elő valahonnan a konyha felé.
– Te, fiu, elmentek a Gyorgyeért?
– El.
– Kik?
– A magyar pap, Petru, meg Papp Mózes, a medveölő.
– Gyalog mentek?
– Nem a, szánon, fegyverrel, lámpással, kötéllel…
Egy hang kiáltott ki belülről:
– Florica, hun vagy? Vacsorálni gyere!
A leány még egy hosszú pillantást vetett az alaktalan téli éjszakába,
aztán borzongva befutott. Apja az egész vacsora alatt Simándyt
tárgyalta, válogatott gorombaságok kiséretében. Néha az erősbülő szél
megrázta az ablakokat. Ilyenkor a pap elhallgatott, mintha az a sejtelem
villant volna át a lelkén: hátha ez a fiú most utolsó útját járja? És
suttogva tette hozzá: _Az őrült, az őrült!_
A havasi faluban mindenki elpihent, a házak egymásután behunyták sárga
szemüket. De az emberek aligha. Mindenki remegve hallgatta a
Jégkirálynak, s az Éj királynéjának vad mulatozását, a hóvihart. És
Florica ágya fölött égett a gyertya Szent Bazil aranyos képe előtt… a
leány merőn nézett rá… keze össze volt téve… és imádsága túlszárnyalta a
hóvihart, fölhatolt még a csillagokon is túl, az örök Isten zsámolya
elé…

XI.
Simándy legelőször is Papp Mózes házához ment. Papp Mózes olyan
elparasztosodott kurtanemes volt. Az apja, a nagyapja valami nagyobb
uraságnál vadász, ő maga is ebbe a mesterségbe született. Egész életét,
a mint az iskolából kikerült, kint az erdőn töltötte, s most ide vonult,
hogy földjén eléldegéljen s a szabad rengetegben elvadászgasson. Pofáján
egy medvekarmolás mély barázdája vonult végig, testében mindig lakott
egypár sörét, vadorzókkal vívott csaták emlékéül. Ölmagas, bozontos
szakállu férfiu volt, templomba bizony nem igen járogatott, inkább néha
a papjához egy kis beszélgetésre. Mikor Simándy előadta neki, hogy miről
van szó, fölállt a meleg kemenczesutból, s csak annyit mondott nagy
flegmával: _Meg lehet próbálni._ Simándy elsietett, hogy a pakulárok
közül keressen egy vezetőt és lelkére kötötte Mózes gazdának, hogy
gyorsan elkészüljön. Egy fertályóra múlva vissza is tért Petruval, a
kinek pénzt és pálinkát igért, csakhogy velük jöjjön. Papp Mózes akkorra
már befogta a lovait, két apró macskát egy kis szánkóba. Aztán végig
nézett a papján, s a vizsgálat eredménye az lett, hogy tetőtől-talpig
felöltöztette, meleg posztócsizmába és hosszú báránybőrbekecsbe. A szán
hátuljába hosszú kötelet, lapátokat, lámpásokat, elemózsiával jól
megtömött tarisznyát és egy kétliteres pálinkás-butykost tett,
megmondván Petrunak, hogy ne próbálja a holmit megdézsmálni, különben
ledobja valami szakadékba. A dohányzacskóját repedésig megtömte, s
azonkívül felszólította a papot, sőt Petrunak is megengedte, hogy
gyujtson pipára. «Csak úgy, mintha rendes dologban járnánk. Az nyugtatja
meg az embert.» Még egy kupicza pálinkát is fölhajtottak, aztán Petru
kapott egy szekerczét, Simándy egy puskát, Papp Mózes is fogta a rendes
medveölő fegyverét és elhelyezkedtek a szánon.
A lovak lassan kifordultak az útra és neki vágtak a havasoknak. Simándy
szeme-szája egyszerre tele lett hóval és nem látott. A mint a
Csiszár-dombra, honnan még egy pillantást vethettek a falura, fölértek,
a szélvész egyszerre egész hófelhőt dobott rájuk, s a lovak megálltak.
– Czudar idő, rosszabb, mint gondoltam, – mormogta Mózes.
– Jézus segélj! – felelt hangosan a pap.
Petru megmozdult, mintha ki akarna ugrani. A medveölő mellbe taszította
a puskájával.
– Érzed Petru? Úgy vigyázz, szolgám, hogy keresztűllőlek, ha szökni
akarsz.
– Isten legyen nekünk irgalmas, – felelt vissza az oláh, keresztet
vetett magára és hangosan imádkozott.
Mózes gazda leszállt, körülnézte a lovakat, hámot, istrángot
megtapogatott, aztán visszaült és elindította állatait. A gyeplőt is
eleresztette, vagyis oda kötözte a szánhoz.
– Isten kegyelmére és a lovak ösztönére bízzuk magunkat, – magyarázta a
papnak.
A lovak lassan baktattak előre. Óvatosan haladtak, mintha megválogatták
volna, hogy hova lépnek, de nem álltak meg egy pillanatra se. Néha egész
hótömeget fujt rájuk a szél, s úgy tetszett, mintha elakadnának, de
Mózes egy szavára a derék párák nekifeküdtek az istrángnak, s a kis szán
szépen tovasiklott. A lovakon lógó vékonyhangú kakasharangok élesen
csilingeltek. Ha a szél nem hordta volna a havat, egészen jól láthatták
volna, mert a hó fehérsége világossá tette az éjszakát.
[A lovak lassan baktattak előre.]
Papp Mózes még beszélgetni is ráért.
– Mondja csak, tiszteletes úr, mije kigyelmednek az a Gyorgye-gyerek,
hogy így szivén viseli a sorsát?
– Embertársam, Papp uram.
A magyar sokáig hallgatott. Forgatta magában a feleletet. A fejéből a
szivébe küldte, meg vissza.
– Ki törődik egy ilyen tudatlan, apró féreggel? – folytatta – hát nem
mindegy, hogy ma fagy-e meg, vagy holnap eszik meg a farkasok? Ki veszi
észre, hogy az a kis, piszkos pakulár-bojtár, a kit a juhászok ide-oda
rugdalnak, nincs többé a világon? Vajjon sír-e utána valaki, ha nem
hallja többé szólni a furulyáját?
És Simándy vissza:
– Lehet, hogy úgy van, Papp uram. Lehet, hogy a Bodonyék szép, fehér
kutyáját többen sajnálnák a faluban, de én azzal nem törődöm. Ő is az
Isten teremtése, belé is olyan lelket lehelt az Ur, mint a hatalmas
királyokba. Van neki gondolkodó feje és érző szive. Micsoda
lelkiismerettel ülnénk mi most a meleg sutban, tudva azt, hogy
embertársunk kint az éjszakában halállal küzd és segítségért sikoltoz?
– Hátha úgy végezte az Ur, hogy így haljon meg? – szólt Mózes.
– Hátha úgy végezte, hogy mi védjük meg?
És a kálvinista vissza:
– Hátha úgy végezte, hogy mi is ott veszszünk?
Simándy megdöbbenve elhallgatott. Van-e joga neki ezt a két embert
magával vinni ebbe a veszedelembe? Mit tudja ő ezek primitiv életének a
titkát; ismeri-e kisded érzelemkörüket? Talán ennek a marczona
medveölőnek kedves kis unokái járnak az eszében, a kiknek
medvekalandjait mesélni szokta? Talán annak a hosszúhajú oláhnak, ott a
kasban, egy fehérviganós fekete lány jelenik meg a szeme előtt, a kivel
kis, hegyoldalon álló sárkunyhóban boldog, hosszú családi életet
álmodott magának? Csak ő az itt, a ki nyomtalanul suhanhat át a
megsemmisülésbe, széles e világon sehol nincs egy arcz, melyen az ő
emlékezetének szentelt könny fog végiggördülni. Micsoda vad önzés tőle,
a kit az élet nem érdekel, két embert magával ragadni…
– Papp uram, ha tetszik, visszafordulhat, én egyedül is tovább megyek.
A medveölő egyet horkant, mintha valami sértőt mondtak volna neki.
– Nem úgy van az, tiszteletes úr. Nincs az a veszedelem, a mi elől én
meghátrálnék. Mert tudom, hogy életem az Ur kezében van, s nem
történhetik más, mint a mi elvégeztetett. De hát tudni akartam valamit
és most már tudom… A tiszteletes úr nemcsak szavaival pap, hanem
tetteivel is. Volt itt nálunk már sok szépen imádkozó, szépen prédikáló
pap, de mind megszökött, mikor a zabkenyérre került a sor… Így aztán
szétzüllöttünk, elfogdosott bennünket a pópa, a ki százféle babonával
hálózza be lelkünket… Apostolok, próféták kellenének a mi hitünknek,
uram… mert ha a pap gyönge legény, megdől az eklézsia, minden ő rajta
fordulván meg… De hát a tiszteletes úr más fából van faragva… jó fából…
neki megy a halálos veszedelemnek embertársáért… Tiszteletes úr, most
már ismerem, ha kell, tudom, nyomorog, küzd, meghal a hitéért, a
hazájáért… A jó Isten áldja meg!
Ott motoszkált Simándy bekecse körül, végre elérte czélját: elkapta
kezét és megcsókolta.
Simándy csak engedte. Mélyenjáró gondolatok szántottak végig háborgó
lelkén: ez az egyszerű ember nagy dolgokat leplezett le előtte. Hát úgy
volna? Mint református papnak oly csekély külső eszközök állnak
rendelkezésére, hogy hívei kedélyvilágára hasson, hogy csakis nagy
tettekkel, példákkal lehet őket vallásukhoz bilincselni? Így volna ez?
Minden a pap egyéni értékén fordulna meg? De hisz akkor jaj neked,
szegény fiú, mert az élet buta, köznapi, egyforma szürkeségében mikor
nyilik alkalom a tettekre? A tömegeket magukkal ragadó példákra? Az
önfeláldozásra?
– Hahó! – kiáltott Papp Mózes és a lovak megálltak.
A medveölő leugrott a szánról és a lovak elé állt.
Az út egyik felén mélység volt, a másik felén meredek hegy, gyér
fenyőerdővel. Valamelyik szálfát a vihar kitörte és az most szánkázott
lefelé irtóztató zúgással. Petru jajgatott, a lovak fujtak és remegtek.
Simándy kimeresztette a szemét és előre nézett. A lovakat és gazdájukat
belepte a hó: mint fehér márványszobrok álltak előtte az éjszakában. A
zúgás egyre közelebb jött, erősödött, valóságos dörgés lett belőle.
Mintha az egész hegyoldal megmozdult volna: pattogott, sivított,
recsegett minden. S egyszerre a félelmes lavina, mint egy élő
szörnyeteg, villámsebesen átnyargalt az úton s tovább robogott a
mélységbe, a pokolba.
Valami negyven lépésnyire mögöttük vágott el. De a nagy légáramlat egy
tömeg fölkavart havat vágott rájuk.
– Hahó, tiszteletes úr!
– Itt vagyok, Papp uram!
– Mögöttünk vágott le a görgeteg.
– Hála Istennek. Mehetünk tovább?
– Előbb egy kicsit ki kell ásni magunkat. Hej, Petru, ne vaczogj! Hozd
ide a lapátokat!
Petrut ez a fölszólítás meglehetős örömmel töltötte el, mert
följogosította őt rá nézve fölöttébb kedvező kombinácziókra. Ha Papp
gazda a lapátokat kéri, akkor Papp gazdát az ördög nem vihette el. Ha ő
ezt a fölszólítást egészen jól hallja: az ördög őt se vihette el. Így
egyelőre nincs semmi baj. Fölemelkedett vaczkából, lerázta a havat
magáról és ment lapátolni.
– Láttad a drákut, gazda, a mint elszánkázott mellettünk? – kérdé halkan
Mózest. Mert az oláh tudja, hogy a magyar még akkor se bujik el és
hunyja be a szemét, mikor a dráku megjelenik előtte.
– Nem dráku volt az, szolgám, hanem az Istennyila. A magyarok Istene
belelőtt a pokolba.
– Biztosan tudod?
– Láttam. Ülj föl, indulunk.
Pár percz múlva baktattak tovább az úton. Petru folyton beszélgetett;
így bátorságosabbnak érezte az állapotot. Simándy szótlanul hallgatta
őket; a magyart, a ki az üvöltő vésznek közepette is megőrizte
hidegvérét és humorát, és a román fiút, a kit a félelem fecsegővé tett.
Rövid idő mulva az Ördög szájához érkeztek, s Petru egészen pontosan
megjelölte a helyet, a hol Gyorgye a mélységbe zuhant. Papp Mózes
mindjárt mondta, hogy itt a mélység elég meneteles, s lehet, hogy a fiú
épen ért le s odalent se törte össze magát, ha nagy hóba esett s nem
valami szikladarabnak ütődött. A vihar itt kevésbbé dühöngött, mert a
hegyek összébb szorultak és az erdő is sűrűbb lett. Csak a fejük fölött
hallották tombolását a csúcsokon, de maguk keveset éreztek belőle. Papp
Mózes azonnal cselekvéshez látott. Az útnak a mélység mellett futó
szélén egy villámsujtotta fatörzs állott, erre ráhurkolta a leghosszabb
kötelét, melyre minden két arasznyira egy gomb volt kötve. A kötél másik
végét ledobta a mélységbe. Aztán a lovakat is fához kötözte s tele
abrakos tarisznyát akasztott a fejükre. Petrunak megengedte, hogy húzzon
egyet a kulacsból s aztán meghagyta neki, hogy álljon a lovak mellé és
vigyázzon rájuk. Aztán a papnak szólt:
– Tiszteletes úr, én puskával, lámpással lemegyek, a kötélbe
kapaszkodva. Aztán, ha belefujok a sípomba, jőjjön utánam szintén
puskával és lámpával.
– Tán előbb én…
– Hagyja! Én úgy ismerem odalent a talajt, mint a tenyeremet. Vakon is
el tudnék itt igazodni. Isten nevében!
Simándy kezet szorított a marczona vén vadászszal s az a kötél mentén
leereszkedett a mélységbe. Nem telt bele öt percz, éles sivítás tört föl
alulról. Simándy utána ereszkedett. Néha lógott a kötélen, olyan meredek
volt a hegyoldal, de különben szépen lépésben haladhatott. Egyszer csak
elfogyott a kötél.
– Hahó, Papp úr!
– Itt vagyok. Végire jutott a kötélnek?
– Végire.
– Csak előre. Lent van már.
Simándy a hang után ment s egy kis csetlés-botlás után ott állt Papp
Mózes mellett. Meggyujtották a lámpásokat.
– Ide nem sok havat teregetett a vihar. A fiút tehát el nem takarhatta.
Lehet, hogy semmi baja se történt, s elindult itt a mélységben,
valamerre utat keresni hazafelé. Akkor biztos, hogy eltemette a hó. De
talán itt fekszik valahol, meghuzta magát szélmentes helyen s várja a
virradatot. Hahó Szabó, hahó Gyorgye!
Nem jött rá felelet. Ekkor elindultak, az egyik jobbra, a másik balra, s
minden fát, bokrot, szikladarabot megnéztek. Simándy utasítása az volt,
hogy csak addig menjen, a míg Papp Mózes lámpáját látja, messzebbre ne.
– Hahó! – kiáltott a medvevadász vagy negyven lépésről.
– Hahó!
– Nem hallotta?
– Mit?
– Kutyaugatást.
– Nem! – kiáltott Pál és Papp Mózeshez sietett.
Figyeltek. Most tisztán, bár gyöngén, ismétlődött a kutyaugatás. A két
ember arra sietett. Egy mély patakmeder felé közeledtek: onnan egyre
erősebben hallatszott az ugatás. Leugrottak a mederbe: ott, a kinyúló
part alatt, széltől védett, hótól mentes helyen feküdt egy fiatal
gyerek: a Szabó Gyorgye. Mellette egy kis, kóczos, lompos, nyeszledt
kutya, mely a fiú képét nyalogatta és közbe-közbe ugatott. Mikor a két
férfit meglátta, farkcsóválva eléjük ugrott és öröme jeléül vihánczolni
kezdett.
– Lám, a társai ott hagyták, s ez a dög utána ugrott, – szólt Papp
Mózes.
Azzal a fiú mellé térdelt, föltépte a mellét.
– Még él, de egészen meg van dermedve. Gyorsan vetkőztessük le.
Egy pillanat alatt meztelenre vetkeztették, s hóval tetőtől-talpig
keményen megdörzsölték. A fiú tagjai melegedni kezdtek. Aztán száraz
ruhával sebtiben újra megdörgölték és megint felöltöztették. Most Papp
Mózes bicskával fölfeszítette összeszorított száját s jó öt korty
pálinkát mért bele. A fiú nagyokat nyelt és kinyitotta a szemét.
– Jézus, légy velem! – mormogá, azzal pillái újra lecsukódtak.
A vén medveölő szó nélkül levetette hatalmas bekecsét, bepólyálta a fiút
s fölállt.
– Ezzel egyelőre megvagyunk. Nem fog meghalni.
– Talán tüzet kéne rakni?
– Nem, most elég melege van. Most a vére újra megpezsdült s bejárja
minden porczikáját… No, gyere ide, te kis kóczos!
Ez a fölhivás a kutyának szólt, mely hihetetlen örömmel nézte a segítők
működését. Hol az egyikhez, hol a másikhoz futott, míg térdeltek, s
nyájasan döfödte őket az orrával. Majd elkezdett vidáman ugatni, majd
ismét körös-körül szaladgálta őket, mint egy bolond s nagyokat
hempergett a fagyos földön. A fölhivásra heves farkcsóválások közt
azonnal Papp Mózesnél termett.
A vén vadásznak csak úgy sugárzott a szeme a szeretettől, mikor a
görhes, kiéhezett állaton végignézett. Micsoda utolsó alakja a
világrendnek a havasi juhászok kis bojtárja! S ezután még hol következik
a bojtár kis kutyája! S ebbe a hulladékokból táplálkozó, rugásokkal
traktált nyomorult féregbe mekkora szeretetet, hűséget, önfeláldozást
oltott a teremtő! Ezt jártatta az eszében Simándy, mikor Papp Mózes
végig-végig simogatta a kutyát, s megveregette a koponyáját.
– Pálinkát nem adhatok neked, hanem megállj, van más.
Elővett egy darab szalonnát, kenyeret, fölvagdalta, s a kutya elé rakta.
A szegény állat mohón fölfalta s utána még jobb kedve támadt.
– No, most vigyük föl a Gyorgyét a kocsira. Menjen előre, tiszteletes
úr, a lámpásokkal.
Ölbe vette a fiút és úgy vitte a pap után. Megkeresték a kötél végét.
– Hát most, tiszteletes úr, kapaszkodjék föl a kötélen, aztán majd én
rákötöm Gyorgyét és sipolok. Akkor feküdjenek neki Petruval odafönt és
húzzák. De ki ne ereszszék a kezükből. No, előre!
Pali fiatalos erővel neki vágott a mélység meredekének, s nemsokára fönt
volt.
– Élsz még, Petru?
– Élek. Megvan-e Gyorgye?
– Meg, fiam. Semmi baja nincs.
– Dicsértessék az Ur neve. De ha én a lovak közé nem állok, már régen
megfagytam volna.
– Gyere csak ki onnan. Állj ide!
Megmagyarázta neki, hogy miről van szó. Pali és Petru elhelyezkedtek a
mélység szélén. Egyszerre csak éles sípszó hangzott a ködös homályból.
– Isten nevében, ne sajnáld, Petru, és húzd, ha megszakadsz is bele.
A két fiatal ember elkezdte húzni a kötelet. Lassan jött a teher, hol
könnyebbnek érezték, hol nehezebbnek. Néha megakadt s olyankor pihentek.
Mikor a síp megszólalt, újra kezdték a munkát. Így ment ez valami husz
perczig, a mi nekik egész végtelenségnek tetszett. Végre megszólalt az
öreg vadásznak a hangja a sötétben:
– Itt vagyok, tiszteletes uram. Még két percz és fönt vagyunk. No még
egy kis erőlködés. Ne sajnáld, Petru.
A két ifjú újra nekifeküdt, s a medveölő ott termett az úton, jóformán
emelve maga után Gyorgyét.
– Hozta Isten, Papp uram, – szólt Pali, a verejtékét törülgetve.
– Nehéz volt?
– Egy kicsit.
– Nem várhattuk meg, míg egészen magához tér, mert az idő kezd irtóztató
hidegre fordulni s mind itt fagytunk volna.
– Haza viszszük?
– Bajos. A görgeteg elzárta az utat visszafelé. Tudok én ide közel egy
jó medvebarlangot, oda vonulunk, míg a vihar el nem múlik.
Jól betakargatva, a szánra tették Gyorgyét, a ki lélekzett, de
eszméletlen volt, melléje dugták, jól be a szalma közé, a kis kutyát,
aztán jót húztak mind a hárman a pálinkás butykosból, s elindultak.
– Hová megyünk? – kérdé némi nyugtalansággal Petru.
– Nem messze, fiam, egy jó meleg medvebarlangba.
– De hátha a medve otthon van?
– Elférünk azért ott mi is. A medve jó állat.
– Jó állat az ördögnek, de nem nekünk, – dörmögte Petru.
– Hopp! – kiáltott Papp Mózes és leugorva a szánról, a lovak elé ment,
megfogta a kötőfék végét s valami fensíkfélére, oldalt vezette őket, –
itt vagyunk.
Meggyújtotta az egyik lámpást s fogta a puskáját.
– Petru, vedd a fejszédet és gyere velem.
– Hová?
– Megnézni, hogy üres-e a medvebarlang?
– Uram, neked ép olyan két jó szemet adott a teremtő. Száz medvét ép úgy
meglátsz velük, mint egyet… Minek neked még az én két szemem is?
– Majd én megyek, – szólt Pali.
– Petru, gyáva ficzkó, kösd a lovakat egy fához. Tiszteletes úr, tegye
le ide a földre a lámpását.
Azután a medveölő megnézte a fegyvereket, s a Paliét is golyóra
töltötte. Valami harmincz lépést fölfelé mentek a hegyoldalban s egy
csomó bokor közt, majdnem embermagasságnyi nyílás előtt megálltak.
– Tiszteletes úr, tegye le ide a földre a lámpáját. Ha lövést nem hall,
de medvét lát kirohanni, hagyja futni, ne lőjjön rá. Mert jegyezze meg,
s halld meg te is Petru, ő jobban fél tőlünk, mint mi tőle… Ha lövést
hall bent, be ne jöjjön, de akkor résen legyen, mert én vele harczba
keveredtem, s megsebezve hajtom kifelé és akkor ő fog önre rohanni. Csak
arra vigyázzon, hogy ha én futok ki elől, véletlenül belém ne lőjjön.
Az öreg vadász meglazította hüvelyében a vadászkését, fölhuzta a
puskáját és a végére akasztva az égő lámpást, belépett.
Egy szempillantás alatt kívül termett.
– A medve itt van, de alszik. No, Petru, föl mered-e költeni?
– Lődd agyon álmában, uram. Hisz így pompásan megszabadulunk tőle.
A vén vadász indignálódva felelt:
– Jegyezd meg, hogy a magyar ember senkit se öl meg álmában, még az
állatot se. Majd mindjárt fölébred őkelme.
Egy darab szalonnát vett hamar elő, a lámpa lángjánál megpirította, s
behajította a barlangba.
– Erre a szagra tüstént magához tér. Szaladj Petru a lovakhoz, hogy
világgá ne menjenek. Tiszteletes úr, a két első lába közé czélozzon,
mind a két töltést oda. Ha véletlenül nem volna neki elég és önnek
futna, ne kimélje a puska boldogabb végit.
Dörmögés hallatszott a barlangban.
– Vigyázat, jön már!
A következő pillanatban egy nagy barna medve bujt ki a nyíláson. Négy
lövés dördült egyszerre, s a maczkó vért okádva a fehér hóra, hirtelen
leült, miközben irtóztatóan ordított. Papp Mózes villámsebesen töltött,
s egy ötödik lövéssel szétloccsantotta a vadállat koponyáját. A medve
lefeküdt, egyet rúgott s vége volt. Ekkorra már ott termett Petru is és
bocskoros lábával elégedetten gázolta a bozontos vadat.
E pillanatban ágyúdörgés-szerű roppanás hallatszott.
– Siessünk elhelyezkedni és tüzet rakni, – szólt a medveölő, – már a fák
is repedeznek a hidegtől.
A maczkót félrehuzták a barlang szájától. Aztán Gyorgyét átszállították,
utána bevezették a lovakat, mialatt Petru sebtiben fát vágott. Majd a
szánon levő összes holmit a barlangban helyezték el, s mikor ezzel is
készen voltak, a barlang szájánál hatalmas tüzet raktak. Ekkorra magához
tért Gyorgye is s bámulva tekintett szét a lámpások kétes világánál.
Rövid idő alatt Petrunak kissé nagyító és dicsekvő előadásából megtudta,
hogyan került a halál völgyéből ebbe a kellemes barlangba. De még
mielőtt eszébe jutott volna hálálkodni, Papp Mózes a kezébe nyomott egy
darab szalonnát, egy jókora karéj kenyeret, s a fiu mohón enni kezdett,
szinte a szemei is kidülledtek bele. Petru is megkapta a maga részét,
Simándy is, Papp Mózes is jóizűet falatozott, aztán szalmából,
pokróczokból türhető ágyat vetettek, egy pár nagy tuskót vetettek a
tűzre, s a medveölőt kivéve, mind lefeküdtek s elaludtak. Odakint
sivított a szél, s rongyokra szaggatott hólepedőket hurczolt ide-oda az
erdőben; lavinák robogtak le a mélybe, s a megpattant fenyőfák roppantak
koronkint óriásit.
Papp Mózes a tűz mellé ült, virrasztott, az ember sohse tudhatja, mikor
jöhet rá az éjszakából veszedelem. Néha lehunyta a félszemét, ő azt
állította, hogy ilyenkor a félteste alszik. Egyszerre csak előrehajolt
és hallgatódzott, mint mikor valaki élesen figyel. Aztán fölugrott s
puskáját ösztönszerűleg kezébe kapta. Gyermekkora óta ismerte a téli
erdő, a nyári erdő, a csöndes erdő s a vihartól vert erdő minden
hangját. Most is tehát valami szokatlan zaj ütődhetett a fülébe.
Megrázta Simándyt s a két juhászt. Egyszerre talpon voltak mind.
– Mit hall, tiszteletes úr?
– Semmit.
– Hát ti?
– Mintha kutyaugatást hallanék, – szólt Petru.
– Vagy tán farkas? – vélekedett Szabó.
– Valami búgás is keveredik bele, – szólt Papp Mózes, – ez vadászkürt.
Erre hatalmas öblű medveölő puskáját kétszer elsütötte.
– Mit csinál?
– Figyelmeztetem az eltévedt vadászokat.
Csakhamar puskadurranások jöttek feleletül. Papp Mózes újra lőtt. A
kutyaugatás nemsokára egészen közelükből hangzott, s pár pillanat mulva
dühös vakkantásokkal pár finom vadászkutya rohant a tűz világos körébe,
neki egyenesen az elejtett medvének, melyet elkezdtek marczangolni.
Utánuk a hóförgetegből három elegáns vadászruhába öltözködött alak
bontakozott ki, majd erdészek és cselédek csengős lovakat vezettek elő,
melyek a szánokba voltak fogva.
– Baranghy gróf, – mormogott Papp Mózes és levette a süvegét.
Csakugyan Baranghy László gróf volt, az erdélyi fejedelmek nagyhírű
sarjadéka, az ismert oroszlán- és tigrisvadász, ez az érdekes és férfias
alak, a ki őseitől öröklött kalandszomját India és Afrika rengetegeiben
szokta lecsillapítani. Simándy jól ismerte őt híréből, s kiváncsian
nézett rá. Mindig erősen meg szokta figyelni azokat, a kiknek a sors
kiváltságos helyzetet, nagy vagyont, nagy nevet biztosított. S magában
mindegyik elé vagyonának és nevének megfelelő nagy kötelességeket
tűzött. És sokat gondolkozott ezeken az örökké teljesítetlenül maradó
nagy kötelességeken olyankor, mikor látta, hogy adóba hogyan hajtják el
a szegény embernek utolsó tehenét… Ezt bezzeg romlása árán is
kényszerítik kötelessége teljesítésére…
– Hahó, kik vagytok? – kiáltott a gróf.
– Magyar-garabói vadászok, méltóságos úr, a kik a vihar elől a medve
barlangjába menekültünk, – felelt levett süveggel, alázatosan Papp
Mózes.
– A mint látom, hatalmas maczkót zavartatok ki a barlangjából… Verjétek
el róla a kutyákat…
A gróf odament az elejtett fenevadhoz, s lábával végigtapogatta. A két
másik úr is jól körülnézte a pompás állatot… Aztán mind a tűz köré
állottak, s gémberedett tagjaikat melengették… Az erdészek a lovak körül
maradtak. A gróf figyelmesen nézte Pappot.
– Hallod-e, öreg, nem Papp Mózes vagy te, a medveölő?
– De az vagyok, instálom. Én is tanítottam a méltóságos urat vadászni.
– Nem mehetnénk még az éjjel födél alá, Garabóra? A vendégeim czudarul
el vannak fáradva.
– Nem tanácsolom, méltóságos uram. A hógörgeteg elzárta az utunkat, s
mindnyájan ott találnánk veszni ebben a rengeteg hidegben. Hanem tessék
a barlangot elfoglalni, ott nem ér a szél.
A gróf német nyelven vendégeihez fordult.
– Nos uraim, én megigértem, hogy olyan telet mutatok önöknek, a minőt
sohse láttak. Hát nem tartottam meg igéretemet?
– Köszönöm, gróf, – felelt az idősebbik, egy erőteljes, kissé köpczösödő
alak, – ilyet nem láttam se a tibeti határon, se Kanadában.
És megszólalt a fiatalabbik, egy nyulánk, szőke ember:
– Nem bántam meg, hogy lejöttem Bécsből. Ez a hóvihar vetekszik az orosz
sivatag huránájával. Egyszer, emlékszem, az Ural hegységben láttam
effélét. Gratulálok, gróf úr.
– Nézzék ezt a vén embert, – szólt a gróf, Mózes gazdára mutatva. –
ennek már a nagyapja is a családomat szolgálta. Ő volt az én első
tanítóm a vadászatban. Több medvét elejtett, mint a mennyit mi hárman
láttunk. Most különben azt jelenti, hogy nem mehetünk tovább, mert
bentveszhetünk a hóban.
– Hát mit csinálunk?