Elnémult harangok: Regény - 06

A leány remegő kézzel öltözködni kezdett. A hajó, a hajó, ott áll üresen
a parton és utasára vár. Talán a sötét hajós kiált hozzá az éjszakából,
hogy siessen. Fehér ruhába öltözködik, mintha esküvőre menne. Hajába
virágot fon, keblére bokrétát tűz. Aztán lassan fölkúszik az alacsony
ablakra s ott habozva megáll. Az éjjeli lámpás bús világánál még egy
pillantást vet a szobára, majd visszajön. Levelet vesz elő a zsebből,
megcsókolja, s beleteszi az asztalon levő imádságos könyvbe. Azután,
mintha hirtelen világos pillanata támadna, leborul apja szobájának
küszöbére és csókolgatja. A következő perczben kimászik az ablakon s a
kert hátsó kapuján át a kikötő felé fut. Az eső elállt, a felhők
szakadoznak. Megbotlik a kövekben elesik a fagyökerekben, fölugrik,
szalad tovább.
Ott áll a hajónál. A fekete zászló lebben az árboczon, mintha üdvözletet
intene. A Baljon-ház féltve őrzött drága virága belegázol a vízbe s a
csónakba kúszik. A hullámok nagyot rándítanak a bárkán, de a kötél
mindig visszarántja. Mintha a föld nem akarná ereszteni. El veled,
fájdalmak, szenvedések hitvány tanyája… Derry előveszi kis kését s
kétségbeesetten vagdalja a kötelet. Aztán fölragad egy szekerczét s
azzal vagdalja… Végre! A tenger fölkapja a bárkát, a kötél szakad… s a
hajó egy nagy lökéssel bent van a tengerben, a homályban, a ködben… Kis
Derryt viszi a halál hajója. A tenger dörgése s az éji madarak
sikoltásai kisérik.

XV.
Simándy korán reggel fölkelt, lámpást gyújtott és tanuláshoz látott. Az
volt az ambicziója, hogy hollandus nyelven kollokváljon s hetek óta
keményen készült rá. A magyar és német stipendisták közt erős versengés
folyt minden téren. A sörivásban föltétlenül és mindig a németek
győztek. Most következett a hollandi nyelven való kollokválás. Ez volt a
döntő ütközet. A németek közül öten készültek rá, magyar részen csak
Simándy; Puskás Gábor, bármily élénken óhajtotta is a nemzet diadalát,
ez elől a harcz elől félrevonult, mert az ő hollandus tudománya csak
arra volt elég, hogy a szomszédos öreg trafikos kisasszonynak vidám
perczeket szerezzen. A ki az idegenek közt legjobban kollokvált, az
kapott a kuratóriumtól egy elismerő diplomát s azonkívül ő mondhatta
nagypénteken, Dom-Kerkben, Utrecht első templomában, a prédikácziót.
Követte ezt husvétvasárnap diszebéd Valeton úrnál, a győztes
tiszteletére. Mindez nagy kitüntetés volt és Simándy dagadni érezte a
keblét, ha a diadal elkövetkezendő napjaira gondolt.
Fázott egy kicsit, azért fölállt és begyújtott a kandallóba. Aztán az
ablakhoz ment és a folyékony, piszkos, opálszínű reggelt nézte.
Elkomorodott. Rémítő elhagyottnak érezte magát, fáradt is volt a sok
tanulástól, meg a hideg is borzongatta.
Csengetett és a teáját kérte. Az öreg cseléd egy levelet is hozott be
vele. Rendőr hozta, – úgymond. – Rendőr? Pali kiváncsian bontotta föl.
Maga a rendőrfőnök kérte őt benne, hogy látogassa meg.
Kilencz óra tájban Pali fölment. Az előszobában a jelentéssel érkezett
tisztek egész csapatja várakozott, de mikor megmondta, hogy kicsoda,
azonnal bevezették a rendőrfőhöz, a ki erőteljes, magas, de nyájasképű
öreg ember volt. Helylyel kinálta Simándyt.
– Ön Simándy Pál?
– Igen.
– Stipendiummal itt tanuló magyar teológus?
– Igen.
– Tudomása van önnek arról, hogy Baljon Friderika kisasszony meghalt?
– Meghalt? – s a fiú fölugrott székéről.
– Meg. Három nap előtt. Nem is sejtette?
– Nem is álmodtam róla, uram.
– Pedig önnek is van köze a dologhoz, mert a kisasszony semmit se
hagyott hátra, csupán egy levelet önhöz.
– Hozzám?
– Önhöz. Figyeljen ide…
– Meghalt!… – suttogta Pali s lerogyott a székre.
– Baljon úr és leánya a zandvorthi szigeten voltak… Három nap előtt,
éjjel, a kisasszony otthagyta apját s mint a kutatások kiderítették, egy
csónakban kiment a viharos Zuiderseere…
– Meghalt!… mormogott magában Pali.
– Az apa kétségbeesett kutatásokat indított. A csónakot meg is találták,
a partra vetve, a kisasszony, úgy látszik, a vízbe ugrott s holttestét a
hajnali erős áramlat a Zuiderseeből az Északi-tengerbe sodorta… Baljon
úr nagy jutalmat tűzött ki annak, a ki a holttestet megtalálja… Ő maga
az éjjel haza jött s egyenesen hozzám sietett a hátrahagyott levéllel,
megkérve, mint régi barátját, hogy e levél s ön útján tudjam meg a
valót… Ő nem akar önnel találkozni.
– Nem akar? – hebegte Pali gépiesen.
– Nagyon meg van törve. Haja és szakálla hófehér lett három nap alatt…
Íme a levél…
Az az, ez Derry írása. Erős betűkkel van a boritékra írva: _Paul
Szimandy_.
Pali kezében remegett a levél a karjai erőtlenül hanyatlottak le. Nem
merte föltépni. Vajjon micsoda titkot rejteget számára? Vére hevesen
lüktetett, homlokán verejtékcsöppök jelentek meg.
Végre feltörte és olvasta, a mint következik:
_Keletről jöttél, mint a nap, fényt és melegséget árasztottál reám._
_Nem vetted észre, óh, miért nem vetted észre a kis virágot, mely utadon
nyilt._
_Oh, miért jöttél ködös hazámba, hol oly boldog voltam… miért léptél
atyám házába, hol engem úgy szerettek…_
_S ha már jöttél, miért nem vittél magaddal erős karjaid közt, dobogó
sziveden napkeletre…_
_Ah, oly örömest mentem volna veled… itt hagytam volna a házat, melyben
bölcsőm ringott, itt hagytam volna jó atyámat, elhagytam volna
édesanyámat és behúnyt szemmel követtelek volna. S a szemem nem ejtett
volna könnyet, a búcsuzáskor száraz maradt volna, mert a te látásod
foglalta volna el egészen._
_De te nem szóltál s most mindennek vége._
_Korán elhúnyt napom, Isten veled! Én most eltávozom magam; kis Derryt
nem látjátok többet. A fekete hajó vár a zúgó tengeren, az éjszakából
láthatatlan alakok kiáltanak felém, szólítanak, hívnak. Isten veled.
Gondolj rám, ha virágot szakítsz, gondolj rám, ha a mennybolton
tündökölni látod a csillagokat… Gondolj rám, ha boldog lészsz… s ha
boldogtalan lészsz, jusson eszedbe, hogy kis Derry vár rád valahol, egy
ismeretlen fehér országban… fehér ruhában… a fején virág… kis Derry, a
te menyasszonyod._
A fiú halálsápadt lett, vonásai szinte megmeredtek. Sokáig mozdulatlanul
ült a helyén… azután elfordúlt egy sötét zúg felé s megtörölte két
szemét… Kínos sóhajtás tört ki kebléből. Az ég felé emelve rázta
összekulcsolt kezét, de szó nem jött ki ajkán… Mit tehet róla ő, szegény
nyomorúlt, hogy a vak sors ily kegyetlen játékra választotta ki.
A rendőrfő jó darabig nem háborgatta. Végre odament hozzá, átkarolta a
nyakát és gyöngéden szólt:
– Nos, édes fiam, nyilatkozzék.
Pali odaadta neki a levelet. Az öreg úr figyelmesen olvasta.
– Szegény kis gyerek, – mormogta, – s önnek sejtelme se volt róla?
Pali tompán felelt:
– Az én érzelmeim, uram, mást illetnek… nekem menyasszonyom van otthon…
pap vagyok és férfi, adott szavam kétszeresen köt…
– S ő ezt nyilván tudta?
– Valószinüleg megtudta. De ha szabad volnék is, hogy mertem volna én,
földhöz ragadt szegény ember, jött-ment idegen, szememet Baljon
Friderikára fölemelni? – Suttogva tette hozzá:
– Istenem, Istenem, milyen szerencsétlenség. Mondja, uram, az égre
kérem, mondja meg, mit tegyek?
– Semmit, itt nem lehet tenni semmit… De ne járjon Baljonékhoz, nehogy
arra a szerencsétlen gyermekre emlékeztesse őket.
Pali izgatottan járkált föl s alá.
– Ne kérhessek bocsánatot attól a jó öreg embertől, azoktól a lágyszívű
asszonyságoktól? Oh, én uram, én Istenem, miféle sötét hatalmak űzik itt
velünk játékukat!…
A rendőrfő visszaadta neki a levelet.
– Uram, édes jó uram, mondja meg Baljon úrnak… mondja meg Baljonnénak…
de mit mondjon meg? Mit mondjon meg?… Jobb lesz ne szóljon semmit…
Meghajtotta magát és kitámolygott a szobából… A feje szédült, egy
párszor a falnak kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, hogy elesik…
Bántotta az utczai lárma s a mellette hullámzó mindennapi élet, közömbös
és ismeretlen embertömegével… Futott haza, hogy egyedül legyen, de
megrettent, mikor homályos szobájába lépett s a csendesség körülfogta…
Oly élénken, oly rokonszenvvel, oly fájdalommal gondolt a szőke kis
Derryre, hogy folyton maga előtt látta… S a csendesség halk susogással
beszélt hozzá: _Te vagy az oka halálának, te ölted meg, téged vádol a
tenger fenekéről s ha nem volna köztetek az Oczeán ezer láb mély tömege,
jajkiáltása, vádja szétszaggatná a füledet, megtépné a lelkedet…_
Ah, rettentő mikor a csendesség beszélni kezd.
A szegény fiú mint egy kínpadra vont bűnös vonaglott.
Ekkor toppant be Gábor.
– Pali, tudod mi a hír?
Csak ekkor vette észre barátja arczának elváltozását.
– Mi bajod, fiam? Beteg vagy?
Pali megfogta a kezét és átölelte a nyakát. Végre egy jó barátot lát!
Csillapulni kezdett. Nyugalma lassan visszatért.
– Ülj le, Gábor, jó hogy jöttél, nagyon rossz perczeim voltak.
– Tudod, mi a hir?
– Tudom.
– Baljon Derry…
– Igen, az.
– A tengerbe veszett. A szivaros kisasszony mondta, hogy az ujságban
van. Ne menjünk Baljonékhoz kondoleálni?
Pali ijedten nézett rá.
– Nem!
– Borzasztó, hogy ilyen véletlen szerencsétlenségek történhetnek…
Képzelem ennek a boldogtalan családnak a zilált lelki állapotát… Egész
életük föl van dúlva.
Pali feje keblére hanyatlott.
– Legalább egy koszorút szentelhetnék emlékének.
Pali fölemelte a fejét.
– Igen, azt fogjuk tenni.
– De hová?
– Az idegenben meghaltak síremlékére.
– Igazad van.
S a két fiú összeszedte a legszebb virágokat, koszorúba fonta s ezzel
elzarándokolt az utrechti temetőnek egy platánuszok által bekerített
szomorú terére… Ezen áll egy obeliszk-formájú síremlék, azoknak
szentelve, a kik messze hazájuktól, idegenben haltak meg s kiknek
csontjai tán a tengerfenék korállsziklái közt, a borneói őserdőkben,
vagy valamely gyarmati város helyőrségi temetőjében nyugszanak. Nézzétek
az emlék talpazatán a temérdek koszorút: e kis nép szerteszét küldi
fiait a nagyvilágba s majdnem minden család sirat valakit, a kiről azt
sem tudja, hogy hol van eltemetve. Nézzétek a fekete
asszony-csoportokat, melyek napról-napra körülállják az obeliszket s
könnypatakkal áldoznak szeretteik emlékének… A két magyar fiú is ide
tette le virágait, a kis hollandi leány édes emlékére gondolva… S mikor
őszinte, nyílt, becsületes tekintetüket elhomályosította a kitörő könny,
kis Derry tán megérezte ezt lent a víz rettentő birodalmának moherdői
alatt… vagy fent, a csillagok tiszta világában… a mérhetetlenségben… a
mindenségben… az Istenség ölén.

XVI.
Puskás Gábor, a ki úgy nézett föl Simándy Pálra, mint egy félistenre,
virágvasárnap után való kedden összes hollandus barátaikat abba a
tanterembe gyűjtötte, melyben a kollokválás volt. Meg volt győződve
róla, hogy Pali fényesen fog vizsgázni s azt akarta, hogy a magyar
szellemi felsőbbség minél nagyobb közönség előtt derüljön ki. S mikor
Pali tényleg lefőzte német kollégáit s Valeton úr neki a diplomát pár
meleg szó kiséretében átnyújtotta, a hollandus gyerekek rivalgásába
Gábor oly mennydörgő szittya éljeneket vegyített, mintha legalább is fél
Erdély tüdejét akarná kellőkép képviselni. A professzorok sorba kezet
fogtak vele, a hollandusok ölelgették, a németek savanyú képpel
üdvözölték. Gábor pedig úgy megszorongatta egy párszor, hogy még a
bordái is ropogtak bele. Azonnal megkapta a fölszólítást a nagypénteki
prédikálásra s a meghívást Valeton úr husvétvasárnapi ebédjére. Gábor
karon ragadta, kihurczolta a tömegből s kivitte a folyosóra.
– Gyere öreg, – mondá neki, – dicsőséged csak akkor teljes, ha az
egészet megírjuk Anikónak.
Pál sápadt, fáradt arczán az öröm derűje futott végig. Gyöngéden
megszorította figyelmes barátja kezét s felelt:
– Igazad van. Kívüled csak egy lény van még, a ki ennek szívből örül s
ez Anikó.
Együtt siettek haza. Utközben Gábor megállt egy bolt előtt s áldomás
szempontjából egy üveg magyar bort vett, abból a Hollandiában nagyon
elterjedt fajtából, mely ezt a föliratot viseli: Nullum vinum, nisi
hungaricum.
Otthon levél várta őket, levél Bótai Rózától, a rendesen levelező
legöregebbik pap-leánytól, Bótai Barnához. S míg Gábor a bort bontotta
és poharakat szedett elő, Pali a levelet olvasta… Egyszerre csak a fiú
nagyot hördült, mintha egy hatalmas ütést kapott volna, összeesett.
– Pali, Pali fiam, mi bajod? – kiáltott Gábor és odaugorva, nagy kínnal
a dívánra emelte.
Kiszaladt. A cselédet orvosért küldte, aztán berohant, föltépte Pali
ingét, vízzel locsolta a fejét, maszszirozta a mellét, levegőt fújt a
szájába… Simándy behúnyt szemmel feküdt ott s elkezdett kínosan
nyöszörögni, mintha valami rosszat álmodnék… Kezével elhárító
mozdulatokat tett, mintha rossz szellemek közelednének feléje… Azután
elkezdett egész testében reszketni, végre hirtelen felült és tágra
nyitott szemmel nézett körül.
– Pali, édes Palim, mi bajod? – esengett Gábor.
Pali a levélre mutatott és rekedten megszólalt:
– Vége mindennek. A halott értem jött a tenger fenekéről és magával
visz.
– Csillapodjál, fiam.
– Olvasd!
A levél így szólt:
_«Kedves öcsém_
_Mivel te olyan rövid, száraz leveleket irogatsz nekünk, én nem
tartottam szükségesnek, téged mindenről azonnal értesíteni. Azt talán
írtam, hogy Anikó Sepsi-Szent-Györgyön volt egy barátnéjánál egy
hónapig, hát_ _levelet kapok, hogy menjek le, mert nagy újság van.
Anikót nagy szerencse érte: egy ügyvéd, a kinek földje meg szőllője is
van, megkérte kezét. Tudom, Barna, te azt mondod: Simándy. De mikor lesz
az? Két év múlva, hat év múlva? Mikor kap parókiát? És olyan parókiát,
hogy megházasodhassék rá? Apánk egészen vak, csak a karszékben ül és
pipáz, a templomba vezetnünk kell. A káplán a nyakunkon. Cselédet nem
tarthatunk, mi főzünk, mi söprünk, mi mosunk, de a káplán czipőjét nem
fogjuk puczolni, tudod! Torkig vagyok ezzel a nyomorúsággal, a foltos
ruhákkal, a koplalással, stóla semmi, a romániai pénzből a nép nekünk
semmit sem juttat. Szerelem? Az a regényekben van, nem falusi
szalmafödeles házak alatt. Az ügyvéd engem is a házához vesz, apánkat is
kisegíti a nyomorúságból. Anikó az ostoba, egy darabig sírt, de a fejébe
vertem, hogy ezzel tartozik a családjának. Csak nem akar ő is vén leány
maradni, mint mi? Mert Simándyra ugyan várhat itéletnapig, tudja Isten,
ki után szaladgál a külső országokban. Lám, Barna, te se jösz haza,
pedig tudod, hogy életünk sora milyen nehéz és férfi kell itthon… Anikó
végre azt mondta, hogy te mondd meg, mit csináljon, neked szót fogad…
Most már, Barna, te tőled függ szerencsénk. Édes apánk is remegve várja
véleményedet. Vigyázz jól, mit mondasz… tekintsd koldusmódra tengődő
családodat. Ez az Anikó is itt hervad már a várakozásban meg a
nélkülözésben. Ha visszautasítod a kérőt, én nem tudom, mit csinálok
magammal. Okos fiú vagy, Simándyt előkészítheted, nem szeretheti az se
olyan nagyon Anikót…»_
… Igy folyt a kegyetlen vénlány levele tovább, hol panaszkodva, hol
fenyegetőzve, hol rimánkodva, s Gábor szemei előtt végre összefolytak a
betük. A szív hangja nem volt benne, csak az önzés vad kitörése. Ő maga
sohse szeretett senkit, s ha szeretett: a balsors elfagyasztotta
reményeit, csalódott, pártában maradt. Azért aztán nem is ismerte el a
szerelem jogát. Ugráljon örömében az a kolduslány, hogy ilyen szerencsét
csinál. Az egész családját fölsegítheti vele.
Gábor eltakarta a szemét, becsületes jó szívét összeszorította a
fájdalom. Pali fölé hajolt, hátrasimította a haját és megcsókolta a
homlokát.
Az orvos belépett. Lázt konstatált, Simándyt ágyba fektette. Gábor
odaült az ágyához, s nem mozdult el többet onnan.
És a beteg megszólalt. Forró keze rátapadt Gábor karjára, odahajolt
hozzá és miközben szemei csodálatosan fénylettek, mintha egy idegen
lélek nézett volna ki rajtuk, a fülébe suttogott különös,
összefüggéstelen dolgokat… arról a szőke lányról, a ki feljött a tenger
fenekéről és elválasztotta őt a barna lánytól.
Gábor megdermedt kezekkel facsarta a jégre rakott borogatást és
betakarta vele Pali lázas homlokát… Aztán csöndesen imádkozott… S
hűséges szemeiből nagy könnycseppek peregtek alá.
Nagycsütörtökön éjjel a beteg megcsillapodott. Láza csökkent s pár órát
nyugodtan aludt. Reggel felé hirtelen felült az ágyban, s alig hallható
hangon kérdezte:
– Micsoda nap van ma?
– Nagypéntek reggel.
– Fogj tollat, végy elő papirost, tintát, írjad. Vigyázz, Bótai Barna
kezével írj!
Gábor szó nélkül engedelmeskedett. Pali két kezébe temette arczát, s
lassu hangon diktálta:
_Kedves Róza!_
_Igazad van. Semmi kifogásom sincs az ellen, ha Anikó férjhez megy…_
Gábor fölnézett.
– Pali, nem ezt kellene…
A beteg türelmetlen mozdulatot tett.
– Hallgass! Az az Isten ujja, nem lehet másképp… Nem tehetek mást… a
végzet rám nehezedik… Golgotámat járom… Ird tovább!
És Gábor írta:
_Simándyt magamra vállalom, nem lesz semmi baj. Isten veletek!_
_Szerető öcséd Barna._
– Megvan?
– Meg.
– Csöngess. Hamar borítékba, czímezd meg és ajánlva küldd el a postára!
– Édes fiam, gondold meg…
A beteg hevesen kiugrott az ágyból. Ugy megtántorodott, hogy az asztalba
kellett kapaszkodnia.
– Palim, édes Palim, az ég szerelmére, feküdjél vissza…
– Engedelmeskedel?
– Engedelmeskedem.
A beteg visszadőlt ágyába, a levél elment. Sokáig csend volt a szobában.
A távolban a Domkerk órája tompán verte a nyolczat.
– Gábor! Parancsolsz?
– Add elő az ünnepi ruhámat, a kucsmával és a palásttal…
– Megyek prédikálni az Ur Jézusról, a ki megváltott minket a
szenvedésektől…

XVII.
A hatalmas, dupla oszlopsoros templom embermagasságig feketébe volt
vonva. Fekete szőnyegek borították a földet, a padokat, s gyászfátyollal
takarták be a szines üvegű ablakokat is, nehogy egypár vidám napsugár
zavarólag tolakodjék a komor nagypénteki pompába.
A gyász szinébe öltözött embertömegek, ég felé emelt arczczal, az orgona
tompa búgása mellett, zsoltárokat énekeltek. És a hívők egyesült
fohászának ereje meglebegtette fönt az ablakokon a gyászfátyolokat, s a
boltozatról, a kupoláról dörgéssé erősödve verődött vissza az énekhang.
A levegő minden atómja rezgett, remegett, s lassankint az atmoszféra
szinte izzóvá lett.
Hirtelen mély csend támadt. Hosszú sorban bevonult a teológusok serege,
fölállt az Urasztala körül, s aztán hatalmas kardalban egy régi,
fájdalmas zsolozsmát zengett el, abból az időből, mikor őseik Alba
herczeg katonái elől mocsarak közé menekülve, titokban imádták az
Istent.
Simándy és Puskás a sekrestyében vártak.
– Pali, te sápadt vagy, lázad van és remegsz, – mondá aggódva Puskás.
– Isten színe elé készülök.
Gábor megdöbbenve nézett rá. Simándy jóformán magánkívül volt. Behunyt
szemmel, előrehajolva figyelt az énekre.
Egy öreg pap intett, Simándy fölment a szószékre, összetette a kezét s
lenézett a tömegre.
Kétezer arcz volt feléje fordulva. Barázdás arczú öregek, rózsásképű
fiatalok, az egyik mély áhitattal, a másik közönséges kiváncsisággal.
Forró lehelletük feléje csapott, tekintetük egyenesen a szemére
irányult, s mintha valamennyien unszolták volna: Beszélj, beszélj, s
vezess minket az imádság szárnyán Urunk, Istenünk elé.
A kapukat becsukták, mély csend lett odalent és Istennek gyönge
szolgája, kitárva karjait, megtört hangon szóla:
_Végigtekintek a hivők fekete tömegén és csupa idegen arcz néz rám. Egy
ismerős vonást nem látok sehol, nem ismerem életeteket,
szenvedéseiteket, örömeiteket, vágyaitokat. Nem tudom, hogy micsoda
bűnötöket imádkozzátok le, nem tudom, hogy micsoda óhajotok
beteljesüléseért könyörögtök… De óh, keresztény társaim, bizony mondom
nektek, jól tettétek, hogy Jézus Krisztus kínszenvedéseinek és
keresztrefeszítésének napján lelketek fájdalmát én rám, gyarló
ismeretlenre bíztátok, hogy az Úr zsámolya elé kalauzoljam._
_Mert én a bánat testvére vagyok, fejemen töviskorona, szivemben dárda._
_Én tőlem a föld megtagadta melegét, a nap világosságát._
_Az én tavaszom téllé vált, az én szivem jéggé dermedt._
_Az én virágaim elhervadtak, az én ételeim méreggé váltak._
_Engem a földhöz immár nem fűz semmi, érzéketlenül állok itt, mint az
országúton az útmutató, de mint ez, mutatom az ösvényt az örök élet
kútfeje, minden bünök bocsánata: az Isten felé._
_Jertek, ti anyák, kik egyetlen gyermeketek ravatala fölött minden
könnyeteket elsírtátok. Én megvigasztallak és veletek imádkozom._
[Simándy Pál.]
_Jertek, ti tört szivek!_
_Jertek, ti szétzúzott remények!_
_Jertek, ti sírbafult illuziók!_
_Boruljunk le Isten egyszülött fia előtt, imádjuk őt, ki megtanított
bennünket békén tűrni szenvedéseinket._
A tömeg ámulva tekintett föl az ifjúra, a kinek hangja majd élesen, majd
búsan, zokogva, szívszaggatóan zúgott végig a sötét boltívek alatt. S a
szegények, a szenvedők, a nyomorultak kipirult arczczal, lázas szemmel
meredtek rá, mert mintha az ő panaszaik találtak volna jajszavakat az
ifjú ajakán.
Az ifjú fehér lett, mint a fal, aztán halkan így szólt:
_Óh, ha a földi bánat örömmé válnék: de boldog lenne egyszerre a világ!_
Itt megingott, s csak ennyit tudott mondani: _Amen!_
Azzal összeroskadt. Szemei lezárultak s hatalmas teste nagy zuhanással
bukott le a lépcsőn.
A lent állók rémülten hátráltak. A szószéken hirtelen megjelent Valeton
s elkezdé:
– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jőjjön
el a te országod, legyen meg a te akaratod…
– A tömeg vele imádkozott. Ekkor Puskás törte át magát ököllel a
presbitereken, letérdelt, fölszaggatta Simándy nyakán a ruhát.
– Még él! Segítsetek a sekrestyébe vinni. Orvost, orvost!
A sekrestyében már két orvos várt.
– Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké,
amen! – zúgott be az imádság vége a templomból.
– Talán túléli a krizist! – mondták az orvosok.
S Gábor összetett kézzel, ég felé meredt tekintettel utána mormogá:
– Tied az ország, a hatalom, a dicsőség…

XVIII.
Megélt. De végkép lesoványodott, s magas termete meggörbült.
A csodaszép, friss hollandi tavasz, mely ennek az országnak legremekebb
évszaka, teljes pompájában állt már, mikor Pál Gábor karján újra
megjelent az utrechti sétatereken. Hallgatagon járkáltak, élvezve a
madarak dalát. Simándy egyáltalán nagyon szótalan lett. Mikorra a
kórházból kikerült, Gábor szép, napos, háromszobás közös lakást vett
föl, s odavonult be ő is, meg a lábadozó is. Volt egy kis kertjük, tele
illatozó orgonával, s a kert egyik oldala egy csöndes grachtra nyilt,
melyben halkan locsogott folyton a víz.
Itt ült mindig Simándy, s a távolban úszó bárányfelhőket nézegette. A
multról nem beszélt soha, mintha teljesen elfelejtette volna. Mikor
betegsége után legelőször magához tért, úgy nézett körül, mint az olyan
ember, a ki sokáig volt víz alatt, s el van bódulva. Ez a bódultsága,
apatiája sokáig tartott, s az öntudat lassan tért vissza beléje.
Összes tanárai meglátogatták, s a kuratórium nagyobb összeget szavazott
meg egészsége helyreállítására. A konyhára Gábor felügyelt, jó, erősítő
borokról is ő gondoskodott s úgy ápolta, gondozta Palit, mintha az
édesanyja lett volna.

XIX.
Még Pali a kórházban feküdt, mikor megjött Bótai Róza levele Anikó
esküvőjéről, mely az egész családot boldoggá tette. Az önző vénlány
áradozott az örömtől és újra meg újra köszönte Barnának, hogy nem
gördített eléje akadályokat, _a fiatalok éretlen szerelmeskedése miatt_.
Gábor dühösen rongyokra szaggatta és a szemétbe dobta a levelet, melyről
persze Pali előtt mélyen hallgatott.
Egyszer a beteg így szólt Gáborhoz:
– Te, küldöd a pénzt rendesen Bótaiéknak?
– Küldöm.
– S írod a leveleket is?
– Irom.
– Köszönöm.
Arczán nem látszott semmi fölindulás. Csak mintha a hangja egy kicsit
remegett volna.
Egyszer újra megszólította Gábort:
– Különös, arra a halottra jobb szívvel gondolok, mint az élőre.
– És miért mondtál te le az élőről?
– Meg kellett lenni. Derry akarta így. Mi történik azzal a nyomorult
családdal, ha az a leány még rám várt volna három-négy évig? S ha
elveszem, mi lesz? Egy halott állt volna köztünk… Lehet, hogy boldogok
lettünk volna, de nem hiszem, nem hiszem…
Arcza kipirult, nyitott szájjal, sebesen lélekzett.
– Az én életemnek vége, a balsors fűződött hozzám, mint a rabhoz a
bilincs. Az előtt álmomban szép, lombos székely erdőink közt jártam,
zúgásukon elandalodott a lelkem… most mindig a tengeren járok, leszállok
a mélybe, egyre mélyebbre, sötétebbre, s nézek, tapogatok, kutatok,
mintha valamit elvesztettem volna… a fülemben pedig örökké a nagy vizek
mormogását hallom…
Megtörölte a homlokát. Sokáig hallgatott, végre megszólalt:
– Vajjon férjhez ment-e már?
– Nem tudom… talán… azt hiszem igen.
Pali feje lassan keblére sülyedt.
– Azt hiszem, nem is szeretett. Gyerek volt még, szivében nem
szánthatott mély barázdát a szerelem. Rövid idő is betemette. Ez a
fátum. A ki engem szeret, elpusztul bele, a kit én szeretek, nem lehet
enyém.
Halkan beszélt, bús megadással, lemondással.
– Különben úgy se tart soká.
Gábor nyugtalanul nézett rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit. Csak azt, hogy meg fogok halni nemsokára. Miért éljek? Mi vár
reám? Micsoda föladat érdekelheti, galvanizálhatja ezt az összetört
lelket? Semmi. Félreállok az útból, kilépek az előretörő tömegből és
lefekszem az árokba meghalni… Fontos ez? Hisz már csak ennek a rongy
testnek a haláláról, a gépezet megállításáról van szó… dicsőbb részem
már halott…
Mintha önmagának beszélt volna, rá se nézett Gáborra. A szegény fiú
félreállt, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani a zokogást. Oh, jól
ösmerte már szegény Derry történetét, a szerepet, melyet barátja a
boldogtalan kis leány életében játszott. És erős esküt tett, hogy
ezentúl egy pillanatra se hagyja magára beteg barátját.
Pünkösd közeledtével az orvosok egy Hamburg mellett levő tengerparti
szanatóriumot jelöltek ki, mint a mely a beteget végkép meg fogja
gyógyítani. Simándy szó nélkül beleegyezett, mikor eléje terjesztették a
dolgot s Gábor azonnal hozzáfogott az előkészületekhez.
Az elutazás előtt való nap egy óra leforgása alatt Bótai nevére két
távirat érkezett. Az egyik jelentette, hogy az öreg nagyon rosszul van,
Barna jőjjön haza. A másik jelentete, hogy már késő, az öreg meghalt.
És ekkor Gábor leült és egy hosszú levélben megírta Barna halálát, az ő
kegyes csalásukat, pénzküldésüket, Simándy önfeláldozását, betegségét,
mostani állapotát s intette a vénlányt, hogy imádkozzanak ezért a
fiúért, _a ki olyan hős, a ki olyan szent és olyan boldogtalan!_
Másnap Amsterdamból gőzhajón elutaztak Hamburgba.
Simándy a vizen nyugtalan lett. A hajó orrán állt s szeme a messzeségbe
mélyedt. Majd a tenger szinét fürkészte köröskörül. Szeme fölvillant, ha
valami fekete pontot pillantott meg a távolban; de tüze kialudt, ha
kiderült, hogy az hajó.
A nap elpihent a vérvörös hullámok közt. Feljött a hold és bűvös világa
elömlött a ringó végtelenségen. Gábor igyekezett az ebédlőbe csalni
barátját. De nem sikerült. Simándy leült s mereven maga elé nézett. És
suttogva kezdé:
– Hagyj békén, légy csöndesen. Most az ő birodalmában vagyunk. És ő
tudja ezt. Itt lebeg a víz szinén, vagy a holdsugárban… fehér ruhában, a
fehér ország királynéja…
Elhallgatott, lehunyta szemét s álmodozott, Gábor meg virrasztott
mellette.
A hajó befordult az Elba torkolatánál, s még sötét éjjel volt, mikor
Hamburg alatt, a nagy óczeánjáró gőzhajók közt horgonyt vetett.
A szomszédban egy háromemeletes hajó pöfögött, vastag füstfelhők
szikraözönnel vegyest tódultak ki kettős kéményéből. Erősen fűtötték,
útra készült. Simándy fejét a hajó korlátjára hajtotta s teljesen
mozdulatlanul volt.
Derengeni kezdett a szürkület. A hajóóriás belefújt sivító kürtjébe.
Simándy fölriadt álmából s körülnézett az idegen világban.