Elnémult harangok: Regény - 10

kézitáskájukból egy kis bort, hideg húst, maradéksüteményt, kenyeret
vett elő. Florica megszólalt:
– Mama, hiszen mi túlon-túl el vagyunk látva. Ettől a fiatalembertől
elvettük a kocsiját, elvettük az ebédjét. Meghihatnánk legalább.
– Megjegyzem, hogy én nagyon éhes vagyok.
– De én nem. Jut neki is bőven.
– No hát hívd meg, ha kedved tartja.
Az asszony ment és jött a követséggel.
– A tisztelendő úr köszöni a meghivást, de ő már hozzáfogott az
ebédjéhez.
Florica megint az ablakhoz ment, megnézni azt az ebédet.
Egészen jó lehetett. Benedek uram leterített egy pokróczot, s közepébe
tette a tarisznyáját. Aztán a tiszteletes úrral melléje telepedtek. Az
iszákból előkerült egy jókora darab szalonna, fekete kenyér és zöld
paprika. A szalonnát megpaprikázták, a paprikát megsózták, s jóizűen
fölbicskázták.
Florica azonban az orrát fintorította, mikor elmondta az anyjának, a mit
látott.
– Hadd el, annak az fejedelmi étel. A magyar, még ha gróf is, akkor is
legkedvesebb eledele a szalonna. Parasztnak született ez mind, az
bizonyos.
Ebéd után Florica és az anyja heverésztek egy kicsit s a pihenésből
Benedek uram kopogtatása zavarta ki őket. Jelenteni jött, hogy be van
fogva. A papnénak Simándy okozott egy kis gondot. Remélte, hogy lesz
annyi szerénység benne, hogy megvárja Gál András pakkos kocsiját, s azon
megy haza. De erről a reményéről csakhamar lemondott, hisz bizonyára
örül a szegény feje, ha Todorescuékkal megösmerkedhetik és hozzájuk
dörgölőzhetik, hisz ez az egyetlen jó ház itt messze környéken.
Utasította is a leányát, hogy legyen leereszkedő hozzá, ha kocsijukra
ül. Ne igen beszélgessen azonban vele, mert hátha ezt biztatásnak venné
arra, hogy járjon a házhoz, s ezt Todorescu aligha szeretné, mert ki nem
állhatja ezeket a dölyfös és hideg kálvinistákat.
Florica egy szürke selyem feredsét vett elő kézitáskájukból s
turbánszerűleg a fejére csavarta… Pali nem állhatta meg, hogy bámuló
pillantással ne adózzon neki, mikor a rozoga korcsma ajtajának keretében
megjelent. Meghajtotta magát.
– Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.
A hölgyek üdvözlőleg bicczentettek.
– Megengedik, hogy én is kocsijukon foglaljak helyet, Benedek uram
mellett.
– Tessék! – felelt a papné és sokat jelentőleg nézett a leányára: úgy-e
mondtam, hogy dörgölőzni fog.
A hölgyek felültek, Simándy a ládáját Benedek uram segítségével föltette
a saroglyába, a gazda ujra székelyabrakban részesítette a lovait, s
azzal a pap és kurátor fölültek az első ülésre – a pap is, Florica nagy
csalódására háttal feléjük, pedig a leány eltökélte, hogy ezzel a furcsa
koponyáju pogánynyal fogja az út hátralévő részének unalmát agyonütni.
Ő, a Bukarestben előkelően nevelkedett alapítványi kisasszony, nagy
mulatságot igért magának ez Isten háta mögött felnőtt medvebocscsal való
beszélgetésből.
Simándy a legnagyobb nyugalommal elővette hollandi kis fapipáját s
rágyujtott. Közbe a kurátorral beszélgetett. A lovak csak lépést
haladhattak a rossz úton.
– Unalmas fajankó, – súgta az anyjának Florica, – bosszant, hogy itt a
háta közepét bámuljam.
– Ugyan kérlek, nézz keresztül rajta, mintha ott se ülne.
Pali megérezte, hogy róla beszélnek.
– Talán a füst zsenirozza önöket? Arra csapódik.
– Óh nem, – felelt a leány, – csak pipáljon tovább.
– Kényelmesen ülnek? Talán lecsúszott az ülésről a pokrócz?
– Nem, nincs semmi baj.
Pali aztán tovább magyarázta a kurátornak, hogy mi a különbség az
erdélyi ősz és a magyarországi ősz közt, hogy ez meg az a fa mióta
tenyészik Erdélyben, hogy ez az erdő kinek a tulajdona, mikor lehet
kivágni és hogyan lehet újra ültetni…
Egyszerre csak Florica megszólította:
– Mondja csak, uram, hol tanult ön románul?
– Hunyadmegyei fiu vagyok s gyerekkorom óta beszélem a nyelvet.
– S szeret románul beszélni?
– Beszélek, ha muszáj.
– Tehát nem szeret?
– Erre sohase gondoltam. A mikor csak lehet, magyarul beszélek, a mikor
nem lehet, beszélem azt a nyelvet, a melyet az adott esetben kell
beszélnem, – ha tudom.
– Úgy-e, mi önt föltartóztattuk útjában?
– Nem, kisasszony. A szelistyei csárdában úgyis meg akartam állni, hogy
a hegytetőn levő várromokat megtekintsem.
– Miféle várromok azok?
– A Kendyek ősi fészke. Vagy háromszáz év előtt huszonkét napig védték
kétszázan magyarok háromezer török ellen. S a védők mind egy lábig
elestek.
– Sok ilyen várrom van Erdélyben?
– Nagyon sok, kisasszony, s mindegyikhez véres és szomorú történet
fűződik.
– S maga ismeri mindezeket a történeteket?
Pali egészen hátrafordult.
– Hogyne ismerném, kisasszony, hisz hazám története ez.
Florica hallgatott egy darabig, aztán újra kezdte:
– Szereti a virágot?
– Nagyon szeretem, s kora tavasztól késő őszig nincs olyan nap, hogy egy
bokrétával ne szedjek a mezőn. Ez az egyetlen kincsem, ezt bőven ontja
elém a teremtő. S ha leülök egy virágos rét közepén, s szívom a föld
illatát, szinte hallom a föld lélekzését is és lelkem mint a lepke
csapong ide-oda a napfényben. Ez az én legnagyobb élvezetem…
boldogságom…
– Nem fájdult még meg a nyaka? – szakította félbe Florica.
– A folytonos hátratekintgetésbe?
– Abba. Ugyan forduljon meg egészen és üljön szembe velem.
Simándy megtette. S a két bokréta, melyet mindegyik a kezében tartott,
egészen egymás mellé került. És ekkor Simándy elkezdte a lánynak
magyarázni a különbséget a mezei virág és a kerti virág közt. Mennyivel
vadabb, bódítóbb, erősebb a mezei virág illata, mint a kerti virágé. A
kerti virág már csak olyan, mint a mesterséges parfüm. Megmagyarázta a
virágok jelentőségét, az úgynevezett virágnyelvet, elmondta híres
emberek és asszonyok kedvencz virágait… Tompa virágregéi közül néhányat…
Florica elnevette magát.
– Jaj, de jó lett volna maga a botanika tanárának! Ha eszembe jut, hogy
gyűlöltem ezt a tantárgyat! Igazam is volt, oly szárazon adták elő, hogy
hallatlan… Higyje el, hogy a rózsát máig se tudom a tulipántól
megkülönböztetni…
– Hol járt iskolába?
– Szebenben és Bukarestben.
– Bukarestben? – s a fiu hangja egyszerre elvesztette melegségét.
Ránézett. Oly szép volt a lány. Föl volt villanyozva s nagy fekete
szemei ragyogtak. És ő érezte, hogy egyszerre távolodik tőle… ez is
Keletről hoz műveltséget, oda megy meríteni, mint öntudatlan eszköz
elvakult emberek kezében… a kik ássák a medret, egyre mélyebben, egy
hazában lakó két faj közt…
– Bocsásson meg, kisasszony, úgy érzem, a lábára léptem. Szűk ez a hely
kettőnknek.
És ezzel visszafordult a kurátor mellé. Florica többet egy szót se
szólt.
Otthon voltak. A falu végén Pali leemelte czók-mókját és ládáját s két
arra menő oláhval haza indította. Azután udvariasan és tiszteletteljesen
köszönt, de kezet nem fogtak. A kocsi tovább haladt. Ekkor vette csak
észre Pali, hogy a bokrétájukat kicserélték. Rákiáltott Benedekre, a
kocsi megállt, Pali utána sietett.
– Bocsánat, kisasszony, tévedésből elvittem a bokrétáját.
– Nem baj. Hagyott itt helyette szebbet.
– Hát ezt nekem adja?
– Magának.
– Köszönöm.
Némán megemelte a kalapját s a gyalogösvényen elsietett. Kis idő mulva
megállt s a bokrétát arczához közelítette. Különös! Mintha ma a kerti
virágok illata kábítóbb volna…

IX.
Sára néni, Simándy öreg szakácsnéja, egy kötényre való sárga virággal
jött haza. A pap a ház előtt sétálva tanulta a vasárnapi prédikácziót.
Sára néni leült a padra s elkezdett a virágból két koszorút fonni: egy
kereket és egy keresztformájút. Simándy megkérdezte, mit csinál?
Az öreg asszony zavarba jött, egy kicsit köhögött, azután bevallotta,
hogy a jövendőjét akarja ezen az úton megtudni.
– Hogyan?
– Földobom a háztetőre. Ha leesik, baj ér a jövő évben, tán meg is
halok. Ha pedig fönn marad, jó esztendőm lesz.
– Hallja, Sára néni, én nem engedem meg, hogy maga ilyen babonaságot
csináljon. Ha a pap cselédje is csinálja, mit szóljanak a többiek?
– Semmit, tiszteletes uram. Mindenki ezt cselekszi ma a faluban, akár
magyar hiten van, akár oláh.
Simándy megszokta már erős lélekkel szeme közé nézni ezeknek a
dolgoknak. Mit vesződjék ezzel az öreg asszonynyal, a kiben már
megrögzött minden rossz szokás. Lehajtotta fejét és sokáig szótlanul
nézte az öreg asszony babrálását.
– Kinek készíti a másikat?
– Az a keresztalakú, az férfinak dukál.
– Csak nem a kis unokájának szánta?
– Dehogy, nincs az még legénysorban. Nem arra való.
– Hát kinek?
Sára néni egy darabig zavartan ümmögött, de végre egyenesen kibökte:
– De biz én megvallom igazán, hogy a tiszteletes úr számára csináltam.
– No de ezzel már csakugyan eltakarodjék a házamnak még a tájékáról is.
Nézze meg az ember.
Sára néni búsan sóhajtott s elvonult a kukoriczásba a virágaival, valami
fa alá.
Szép őszi estén fölsétált a templomhoz, hogy az alkonyban gyönyörködjék.
Az oláh pap háza felől rengeteg patália lármája hangzott oda. Egyszerre
látja, hogy a kurátor nagy sebbel-lobbal feléje tart, s már messziről
kiabál:
– Tiszteletes úr, tiszteletes úr!
– Mi baj, Benedek uram?
– Ölik az oláh papot.
– Kik?
– A favágók, a kik fát hoztak neki. Tessék hamar kijönni.
Pali futólépésben megindult az oláh pap háza felé. Az udvarban négy
félmeztelen, fejszés vad alak lármázott és fenyegetőzött. Egy ötödik az
istálló ajtaját feszegette. Todorescu cselédjei szétfutottak. A mint
Pali az udvarra lépett, a paplak tornáczán megjelent Florica, kisírt
szemekkel.
Pali nem vette észre, egyenesen a móczok közé lépett. Azonnal
megismerte, hogy kettő közülök magyar.
– No Kovács, no Gáspár, mit csinálnak kigyelmetek ilyen éktelen lármát?
A két ember meglepetve fordult hátra, egyszerre levette mindenik a
báránybőrsüvegét s kezet csókolt Simándynak.
– Instálom, ez a pap meg akar rövidíteni igaz jussunkban.
Az istállónál levő alak nyers hangon, oláhul megszólalt:
– Ne járjon a szátok, hanem törjük be az ajtót és üssük fejbe a pópát.
Simándy odalépett, megragadta a mócz fejszéjét, egyet csavarintott
rajta, s a fejsze az ő kezében maradt; de a mócz a földön feküdt.
– Frátye, nem ajánlom, hogy még egyszer kinyisd a szádat.
Todorescu hangja kisivított az istállóból:
– Csak a puskámat a házban ne hagytam volna, majd befognád a szádat
örökre, te gazember!
Dühös kiáltással felelt a földön fekvő oláh, de egyúttal félénk
pillantást vetett a Simándy kezében villogó baltára.
Simándy nyugodtan megszólalt:
– Kovács, Gáspár, menjenek mindnyájan a kurátor úr házához, majd nyélbe
ütöm a dolgukat. Nem fognak igaz jussukban kárt szenvedni.
Florica a tornáczon elsikoltotta magát: Pál oda fordult.
– A mama elájult.
– Dörzsöljék meg a homlokát eczettel, s azt is szagoltassanak vele.
Florica eltünt. A parasztok, a kik már lerakták a fát, dörmögve
elvonultak apró lovaikkal, Todorescu pedig zilált ábrázattal bújt elő az
istállóból. Nagyon ráijesztettek. Szidta a tolvaj, gyilkos, gazember
móczokat, de csakhamar kiderült, hogy csakugyan meg akarta rövidíteni
őket, számítván a pénznemekben való járatlanságukra. Nagy kelletlenül
kifizette a különbözetet a kurátornak, a ki elment, s aztán elkezdte
összekiabálni a cselédeit.
E perczben Florica újra megjelent a tornáczon, s kikönyökölve, Palira
nézett.
– Jó estét, kisasszony! A tiszteletes asszony magához tért?
– Igen.
– Akkor jó éjt kivánok, csak legyenek nyugodtak, majd ügyelek, hogy a
móczok még ma este elhagyják a falut.
– Tiszteletes úr…
– Parancsol?
– A mama kéri, hogy maradjon itt vacsorára.
– Jaj, nem lehet, ma sült krumplit eszem vajjal, s a sült krumplit, ha
egyszer meg van sütve, nem lehet holnapra eltenni…
– Hátha nincs megsütve?
– Dehogy nincs, Sára néni ilyenkor már rendesen tálalni szokott…
A leány előrehajolt, hogy a kezdődő sötétségben a fiatalember arczát
lássa.
– Nem únja magát egyedül?
– Sok dolgom van, nem érek rá unatkozni.
– A jó társaság nem hiányzik önnek?
Pál egy darab ideig hallgatott. Jól esett neki a lány lágy, dallamos
hangját hallani.
– Nem, kisasszony. Az én múltam után jobb nekem így elhagyottan, a
vadonban élni, s tisztán az Isten szolgálatának szentelni életemet.
– Talán sokat szenvedett?
S ezt oly édes hangon kérdezte, hogy a fiatalember szive hirtelen
földobogott: sohse beszélt ő erről senkinek, se férfinak, se lánynak, s
most szinte elemi erővel rohanta meg a vágy, hogy panaszkodjék, sirjon.
Elmondjon mindent, a mi történt és a hogyan történt.
Ránézett a lányra.
– Kisasszony, maga oly fiatal, szép és boldog… csak zavarná lelki
világát, ha az én bús életemet megismerné.
– Bocsásson meg, hogy kérdeztem, persze egészen más, ha a testvére
volnék, vagy a…
Itt összerezzent.
– Jó éjt! – szólt hirtelen és beszaladt.
Simándy egy pillanatig utána bámult, rosszul esett neki, hogy a leány
eltünt. Szemére húzta a kalapját s hazament.
Háza előtt, az asztalon feküdt a keresztalakú sárga virág… Körülnézett.
Sára néni a konyhában volt. Simándy hirtelen, lopva, fölragadta a
bokrétát s a háztetőre dobta. Tompa zuhanással esett vissza a földre.
Nehéz lélekzet tört ki a fiú melléből. Gyönge volt, hibázott, a babona
egy perczre leütötte a lábáról, s ime, bűnhődött érte…

X.
A dalos madarak elrepültek. A falu fölött varjak károgtak. Az erdő
lombjai, a mint a havasokról beléjük fújt egypárszor a metsző szél,
egyszerre lehullottak. Az égen tanyát vertek a sötét felhők, s egyszer
északról délre, máskor keletről nyugatra rohantak kifogyhatatlan
tömegükkel. Simándy tanított, prédikált imádkozott, olvasott és a
tarlott erdőben sétálgatott. Nem volt hozzá való ember a községben és
így mindig önmagával társalgott. Ez pedig veszedelmes társaság. Sokszor
azt a kérdést vetette föl: nem hibázta-e el egész életét? Nem tehetne-e
más helyen fontosabb szolgálatot, mint itt? Nem fecséreli-e el itt egész
életét, életének minden munkáját, holott a pusztulást nem tartóztathatja
föl? Tán más helyen nagyobb sikerrel latba vethetné erejét a
közszolgálatában? Aztán a kétkedés fogta el. Erejét? Hát van-e még neki
ereje? Meg tudná-e állani a helyét az emberi társaságban, az élet
harczában, az összeütköződésekben, a hol egymást gátolják és ököllel
csinálnak maguknak utat? Erre se tudott felelni. Fatalisztikus érzés
vett rajta erőt. A mi róla a sors könyvében meg van írva, az be fog
teljesedni rajta. Hisz eddigi életét is a végzet igazgatta, s taszította
őt ismeretlen utakon végig, a nélkül, hogy ő beleavatkozhatott, vagy
bármit is elháríthatott volna. Fond össze a karodat, fiú, húnyd be még a
szemedet is és várj. Ez az elhatározás vergődött túlsulyra benne.
Lassankint megszokta a mindennapi környezetét. Nagy türelemmel hallgatta
a parasztok elbeszéléseit a faluban történt érdektelen eseményekről,
résztvett a közügyeket tárgyaló megbeszéléseikben.
Vasárnaponkint egyik-másik jobbmódú gazdánál ebédelt, megtanította őket
régi szép asztali áldásokra, estefelé pedig az iskola termébe
gyülekeztek a felnőttek, s pipaszó mellett elbeszélgettek az ország
dolgairól, nagy Magyarországról, Budapestről, külső országokról, idegen
népekről. S áhitattal hallgatták papjuk szavait… csak a babonáikkal nem
boldogult… mikor a sötét erdők mélyén lebegő árnyékalakok, az éjszakában
elhangzó titokzatos suttogások és panaszos jajszavak kerültek szóba,
akkor meghajoltak a büszke derekak, a félelem sápadtsága ült az
arczokra, s összébb bujtak az emberek… S elkezdték meséiket az
emberalakú sziklákról, a vízi manókról, a hegyi szellemekről, az erdők
tündérleányairól, a gonosz lelkekről… és olyankor siettek haza… szinte
érezni lehetett lelkük didergését… És a pap maga maradt a pipafüstös,
rosszul világított iskolában… mint egy hadvezér, kinek megszökött a
hadserege. S lassankint őt is valami buta, érthetetlen félelem fogta el.
Kisietett a háza elé, hogy forró homlokát lehűtse egy kicsit… Én
Istenem, a népnek igaza van! Ime az erdő zúg, borzong, reszket, mintha
száz meg száz sebesült madár csapkodna benne szárnyaival… A vízmosás ott
tátong mellette, mint egy óriás sárkány szája… benne a folydogáló
csermely is mintha beszélne, a mint a kavicsokat görgeti. Köröskörül él
minden… a kis csemetét valami erő sudárba hajtja… a puszta földből
kibújik a zöld vetés… valami kis barna magból gyönyörű virág lesz… A
csillagok mozdulatlanul sziporkáznak fent a végtelenségben… Ki szegezte
őket oda? Ki szökkenti magasba a facsemetét? Ki lehel életet a puszta
mezőre? Ki parancsolja a liliomnak, hogy fehér legyen, a rózsának pedig,
hogy sárga, vagy piros?
Az Isten, az Isten, az Isten!
Mondom és hiszem én, a ki pap vagyok, és leborulok előtted, óh Atyám…
De a nép a körülötte működő erőket nem foglalja össze, hanem szétszedi
és megszemélyesíti. Rossz és jó szellemekkel népesíti be a tájat, a
melyen lakik… ezt a vad, szaggatott, darabos, girbe-görbe tájat, melynek
mély völgyei és vízmosásai a pokol felé irányítják figyelmét. És
mindenben, a mi körülötte történik, a jó és rossz szellemek működését
látja. És a jó szellemek segítségül hivására, a rossz szellemek
haragjának elhárítására évszázadok óta meggyökeresedett szokásai vannak…
Ki lehet-e azt irtani a lelkéből? Nem tépjük-e ki a lelkét is, a hitét
is vele? Nem jobb-e meghagyni a népnek az ő mitológiáját, mely
szellemalakokkal népesíti be az eget és a földet, s mindnyája fölött
uralkodik a láthatatlan, az örökkévaló, a mindenható nagy Isten?
Belekiáltja a nagy kérdést az éjszakába, de feleletet nem kap rá se az
égtől, se a földtől; s összetört lélekkel vonul vissza magányos
hajlékába, imádkozni.
Mikor már ebbe is belefáradt, gondolatai, imádsága visszaestek a földre,
s lassan, de ellenállhatatlan erővel kúsztak egy és ugyanazon pont… az
oláh pap háza felé. S megjelent előtte a tornáczon az a szép, fekete
lány, a kinek oly dallamos volt a hangja, s oly édesen nézett rá
mélytüzű szemeivel. Úgy vágyott rá, hogy láthassa, hogy beszélgethessen
vele… Aztán megkeményítette, lecsitította a szivét és azon gondolkozott,
nyugodtan, önvizsgálódásba merülve, hogy szerelmes-e ő Floricába?
Ezerszer ismételte, hogy nem, nem… Szivére ütött, a lábával toppantott,
de a kép, a tornáczról lemosolygó lány, nem ijedt meg, ott lebegett ujra
meg újra előtte. Azt a szokást kezdte fölvenni, hogy vacsora után
rágyujtott kurtaszárú hollandi fapipájára és elment sétálni… És rendesen
a papék felé… Az enyhe őszi estén a papék ablakai nyitva voltak, s
Florica zongorázása messze elhallatszott a csöndes völgyben… Todorescu
háza fölött a dombon egy vén, óriási diófa volt, e mellé állt rendesen
Pali, s a sötétséggel egygyé olvadva, mohón szívta be a keringők és bús
rómán nóták harmóniáját… néha Florica maga is énekelt hozzá, üde
gyermekhangon… Pali egészen belekábult, de végigsimította forró
homlokát, hidegen konstatálta magáról, hogy ő a czivilizácziót, a
társaságot, a zenét, a hasonlókkal való érintkezést szomjazza… Igy
megnyugtatva magát, szegény fiú nyugodtabban átadhatta magát az
ábrándozásnak.
[Florica otthon.]
Százszor, ezerszer megfordult fejében a gondolat, hogy látogatást tesz
Todorescuéknál… de minél gyakrabban foglalkozott a lánynyal, annál
kevésbbé merte ezt a látogatást megtenni. Félt. Ezerszer ismételte
magában, hogy ő az életet, az élet vidámabb részét lezárta… Most a
remeteséget, az apostolkodást éli, a lemondás, a vezeklés útját járja.
Többet az ő világába a föld be nem tolakodik profán érzelmekkel. Mint a
körüle némán álló havasok, úgy tornyosulnak előtte föladatai: ezek nem
tűrnek meg semmiféle más gondolatot.
És mig így megállapította, megkörvonalazta életét, ő, a pap,
elfelejtette, hogy: ember fia, porból lettél és porrá léssz, el nem
szakíthatod magadat a földtől…
Az esti kirándulásoknak is vége lett.
Fagyni kezdett, leesett a hó, nyájasabb lett a vidék. Az az utálatos,
ragadós, fekete sár eltünt s a szem vidámabban, könnyebben siklott végig
a mezőkön.
Florica únta magát az atyai házban. Az apjának nem mert szólani, mert az
öreg lobbanékony, kiméletlen szavu ember volt, de édesanyjának sokszor
tett keserű szemrehányást, hogy miért nevelték városban úrilánynak,
mikor ide hozzák az Isten háta mögé elhervadni. Pedig járattak neki egy
csomó bukaresti és németországi képeslapot, minden hónapban egyszer
Szebenbe küldtek s egy tuczat könyvet hozattak a kölcsönkönyvtárból,
kapott szép zongorát és mindenféle kottát – de a leány békétlenkedett,
mert nem volt társasága.
– Az a bamba magyar pap legalább felénk nézhetne néha – fakadt ki
egyszer az anyjának – ugyan rosszúl ismerték, ha azt hitték, hogy
dörgölőzni fog hozzánk.
– Hallgass, mert az apád megver, ha ilyeneket mondasz.
– Pedig én mondok! Az az egyetlen fiatalember a községben s az se jár
ide.
– Ugyan mit nyernél azzal a feszes kálvinista bugrissal?
– Lássa mama, maga igazságtalan. Egészen jól elbeszélgettünk útközben,
meg mikor itt járt.
– Jó, jó, de nem hivhatjuk meg, ha nem tesz első vizitet nálunk. Uj pap
és fia lehetne apádnak. De persze nem tudja, mi az illendőség.
Floricát csakugyan idegessé tette, hogy Simándy nem óhajtja az
ismeretséget folytatni. Hetek múltak el a legutolsó találkozás óta, de a
lány újra szinét se látta a magyar papnak. Ez bosszantotta a hiúságát.
Ugy látszik, ártatlan kaczérkodása nyomtalanul lepörgött a
fiatalemberről. Gondolkozott, hogy nem sértette-e meg? Talán ő, vagy a
mama nagyon is leereszkedőleg bántak vele? Eszébe idézett minden szót, a
mit beszélgettek, de nem bukkant rá semmire, a mi Simándy érzékenységét
sérthette. Talán azért haragszik, hogy ő olyan rosszul beszél magyarul?
Hiába töprengett, nem tudott rájönni. De mély fájdalommal rendezgette,
szellőztette sokféle szép ruháját, melyek mind kárba vesztek. Soh’se
vette föl, mert nem érdemes, nem volt, kinek tessen. S a mint egyszer a
nagy ruhás szekrényben babrált, két elszáradt bokréta került a kezébe.
Az egyik a costanzai parkból, a másik a Simándyé. Sokáig nézegette,
aztán a costanzait a kályhába dobta. A Simándyé ide-oda forgott a
kezében, de végre azt visszahajította a szekrénybe és ruhákat tett rá.
Miért? Arról maga se tudott számot adni.
Valamelyik kora téli napon Sára néni, a tiszteletes úr földi
gondviselője, jelent meg a görög-keleti parókián, tudakozódni, hogy az
unokája, a ki pakulár-bojtár volt Todorescunál, mikor jön le a birkákkal
a havasi esztenáról. A pópa nem volt otthon, hát Sára néni leült a
konyhán egy kicsit diskurálni. A cselédek tréfáltak az öreg asszonynyal
s ajánlottak neki módokat, hogyan boszorkányozza meg a szép, fiatal
gazdáját, ha azt akarja, hogy beleszeressen. Ekkor Florica lépett a
konyhába s a vihogó lányok elhallgattak, de Sára néni jónak látta
megjegyezni:
– Ha én ilyen szép, derék ifjú lányka volnék, mint a kisasszonyka, akkor
is csak imádsággal mernék hozzá közeledni…
– Kihez? – kérdé Florica.
– Az én áldott jó gazdámhoz.
– Ki a maga gazdája?
– A magyar pap, instálom.
– Maga vezeti a háztartását? – szólt a lány és melléje telepedett a
padra.
– Igenis, instálom, én.
– Milyen ember a maguk papja?
– Nem szólhatok hozzá, instálom, nem érem én őt fel észszel. De azt
tudom, hogy jó, mint a falat kenyér. A multkor az Ávrámék kutyája is, a
leggonoszabb állat a faluban, oda simult a lábához és a farkát csóválta.
Még az állat is megérzi, hogy jó emberrel van dolga… A minap gyalog
fölment a havasokra s három napig a favágók közt maradt; egy gyereket
megkeresztelt, a nagyokat megtanította az evangyéliomi hitre és
meghagyta nekik, hogy karácsonyra lejőjjenek Úrvacsorát venni.
– De hát mit csinál egész istenadta nap?
– Tanítja a gyerekeket. Aztán jár a templomba, imádkozni. Olvas odahaza,
meg játszik a kis orgonáján. Az Úrasztala alatt a gödörben régi irásokat
talált, most egyre azt bújja. Azt mondja, megírja abból az eklézsia régi
történetét.
Todorescuné jött ki, hát a lány elhallgatott a kérdezősködésekkel. Sőt
intett Sára néninek, hogy hallgasson, s a tűzhelyhez lépve, nagy
buzgalommal kevergetett valami fazékban. Arról persze nem tehetett, hogy
a fazékban véletlenül nem volt egyéb forró víznél.
Sára néni illedelmesen kezet csókolt a papnénak, s tudakozódott, hogy
mikor jönnek le a pásztorok, s velük Gyorgye Sabo, a ki alatt Szabó
György értendő, a kis pakulár.
– Nem maga a magyar pap cselédje? – szólt a papné.
– De igenis, instálom, én vagyok.
– Én bizony azt hittem, hogy a maga gazdája meghalt, vagy tán elszökött
innen. Van egy hónapja, hogy hirét se hallottam.
– Tetszik ösmerni?
– Persze. Együtt jöttünk haza még az őszön. Egy kocsin. Aztán egyszer
megmentett bennünket a favágóktól. De nehogy szóljon neki. Ha neki a
remeteség jobban tetszik, éljen a kedve szerint…
– Sok dolga van, instálom, az én gazdámnak, nem ér az rá mulatni. Nem
talál itt magához való embert, hát hová is járjon?
A papné mérgesen nézett az öreg asszonyra, a ki megérezte e tekintet
szúrását, megint alázatosan kezet csókolt és elkullogott.
Ijesztő, sötétszürke felhők tanyáztak napok óta az égen, jeléül annak,
hogy hóvihar közelg. A varjúk ezrével tódultak a faluba, mintha ők is
féltek volna attól, a mi odakint készül. Egy este, vacsoratájban, Sári
néni ijedt ábrázattal állít be Simándyhoz és jelenti, hogy megjöttek a
havasi pakulárok, de a Gyorgye fiút elveszítették. Belezuhant valami
ködös mélységbe, s társai, miután egy darabig kiabáltak utána, ott
hagyták, mert a köd egyre sürübb lett, s estére a birkákat födél alá
kellett hozni. Simándy rögtön ment Todorescuhoz. A pap kint volt az
akolnál, s mivel öt birkája hiányzott, csunya veszekedés után különböző
levonásokkal büntette a pakulárokat. A félvad, sovány alakok megtörve,
szomorúan álltak az istállólámpa pislogó fényében. Most következett
volna jutalma az egész évi fáradozásuknak, s érezték, hogy az a
csekélység is, a mit vártak, hogy siklik ki kezükből. Már a hízót
lekanyarította a pap a salláriumból, lecsipkedett a
kukoriczakommenczióból is. A pálinkát pedig szóba se merték hozni. Ez
olyan áldomásféle volt, melyet az este szoktak elinni, víg dudaszó
mellett. Mikor a pap rekedten, dohogva a háza felé indult, Pali
ráköszöntötte a jó estét. Todorescu mogorván fogadta, s kérdezte, hogy
mi tetszik?
– Pár szóm volna önnel.
– Tessék feljönni a lakásomra, egészen át vagyok már fázva.
Szótlanul haladtak egymás mellett, a pap beszólt a konyhába:
– Asszony, add be az irodába a szilvóriumot, két pohárral.
A pap irodája barátságosan, jól volt bebutorozva. Néhány szőnyeg is volt
benne. A falon a király, a szebeni metropolita s Carmen Sylva arczképe
lógott. Pali letette a bundáját, s a kinált székre ült. Még mielőtt
szólhatott volna, nyilt az ajtó s Florica lépett be, tálczán hozva a
szilvóriumot. A lány meglepetten nézett Palira, a ki kimért
udvariassággal köszönt. A mint letette a tálczát, futott ki. Nyilván egy
kicsit kóczos volt a haja, egy kicsit pongyola a ruhája.
– Hagyja, tisztelendő úr – szólt Pali, mikor a pap tölteni készült, –
nincs időm iddogálni. Nagyon komoly dolog hozott ide. Mi lesz a Szabó
fiúval, a ki a mélységbe zuhant?
A pap vállat vont.
– Vagy meghalt, s ez valószinű, vagy még él s akkor reggelre megfagy.
– S ezt ön, a ki gazdája, csak ilyen könnyedén odaveti?
A pap ingerülten fölcsattant:
– Talán a kezeimet tördeljem? Csak egyéb bajom ne volna ennél.
Pali hidegen szólt:
– Én e fiu életéért önt teszem felelőssé. Ha ön a pakulárokat lámpákkal
és kötelekkel tüstént visszaküldte volna, megmenthették volna a fiút.
A pap idegesen felelt:
– Legyen szives más hangot használni velem szemben, az én házamban. A
pakulárok nappal se mertek utána ereszkedni, hát hogy mernének éjjel?
– Ez az utolsó szava?
– Az utolsó.
– Nem hajlandó segédkezet nyujtani, hogy a fiut megmentsük?
– Kárbaveszett fáradság. Sőt veszedelmes vállalkozás.
– Hát akkor megmentem magam.