Elnémult harangok: Regény - 09

vagy maga a Belzebub, akár a megrázó, akár kigyó képében, akár vadállat
alakjában, akár mint a pára, akár mint a látható füst, akár mint férfi,
akár mint nő, akár mint állat, akár mint madár, akár mint éjszakán
beszélő, akár siket, akár néma, akár rögtön megrémítő, akár összetörő,
akár leselkedő, akár nehéz álomban, akár betegségben, akár
tehetetlenségben, akár kaczagásra gerjesztő, akár könnyeket okozó, akár
bujálkodó, akár kéjes könnyekre fakasztó, akár büdös, akár kivánságos,
akár gyönyört adó, akár mérgező, akár szerelemben megőrült, akár
csillagokból jósló, akár házi kuruzsló, akár szemérmetlen, akár
veszekedő, akár állhatatlan és a hold szerint változó, akár valamely
időben visszatérő, akár reggeli, akár déli, akár éjféli, akár késői vagy
hajnalhasadti, akár önként lepted meg, akár valakitől küldve vagy, akár
váratlanul érkeztél, akár tengerből, akár patakból, földből, kútból,
omladékból, sírból, tóból, nádasból, iszapból, völgyből, erdőből,
fákból, madarakból, akár dörgésből, akár bányatetőből, vízfürdőből,
pogány temetőből, akár a honnan tudjuk, akár a honnan nem tudjuk, akár
ismert, akár ismeretlen, akár nem látott helyről: távozzál és költözzél,
szégyeld meg magad az Isten keze által alkotott és diszített képtől._
_Félj a megtestesült Isten hasonlatosságától és ne rejtsd el magad
Gyorgyéba, Isten szolgájába, mint vasbot, tűzkatlan, pokol és fogak
csikorgatása, – lázadásod büntetése_ _vár… Félj! Fuss! Hallgass! Ne térj
vissza, se el ne rejtőzzél más tisztátalan lélekkel, hanem térj nedv
nélküli puszta, műveletlen földbe, melyen ember nem lakik, csak az Isten
látogatja, a ki megöli mindazokat, a kik megsértik és leselkednek az ő
képmása után; ki a sötétség lánczaival bilincselve adott át a pokolnak
téged, a gonoszságok föltalálóját és elkövetőjét – ördög! Mert nagy az
Istentől való félelem és nagy az Atya, Fiu és Szentlélek dicsősége, most
és mindörökké. Amen._
És a beteg elaludt és arcza mosolygott. Simándy megtörölte izzadt
homlokát, kézen fogta Zalathnayt és kivonszolta.
– Itt a csatát elvesztettem, – mondá halkan és szomorúan.
– Én meg ezt a világcsaló papot becsukatom, – dörmögött Zalathnay.
Simándy fejét csóválta.
– Az áfuriszálást már Bethlen Gábor fejedelmünk eltiltotta, – folytatta
Zalathnay, – s be is csuktak e miatt egy csomó papot.
– De ha a nép lelkének ez kell. Ha ez megnyugtatja, boldoggá teszi,
van-e jogom útját állni? A beteg ember, a haldokló ágyánál megszűnik a
vallási kérdés. S ha a beteg egy útszéli czigányasszonyt hítt volna,
hogy ráolvasson: annak se állhattam volna az útját nyugodt lélekkel.
Zalathnay szobájába értek. Az öreg lehevert egy medvebőrrel letakart
divánra, Simándy pedig az ablakhoz állt. Hosszú szünet támadt, mind a
kettejükben borzongott még az elmult századokból maradt, imént hallott
sötét átok.
Végre megszólalt Zalathnay:
– Hallod fiam, eredj te vissza nagy Magyarországba, azok közé a boldog
magyarok közé, a kik odaát azt hiszik, hogy ebben az országban nincs
semmi baj. A kik nem hallják a düledező végvárak le-leomló falának
robaját. Mit keressz te itt? Mit akarsz te itt? Fáj a szívem, hogy itt
látlak. Mit keres a pálma a jégsivatagon?
Simándy összefont karokkal megállt a vén ember fölött.
– Mikor Pompejit kiásták, a város kapuja mellett találtak egy kővé vált
római katonát. Egy közönséges, rosszul fizetett közkatonát. Odaállította
a tisztje, hogy őrizze a kapút. A föld megrendült, a Vezuv elkezdett
mennydörögni. Lángoszlopok törtek elő kráteréből, a lakosság menekült. A
katona ott maradt őrhelyén. Fekete füst terjedt el a földön, forró hamú
esett az égből, a gyilkos forróságú láva sisteregve ömlött alá a
hegyről. A katona ott maradt őrhelyén. A láva elborított minden utczát
és emelkedett. A nép egymást gázolva, sikoltozva menekült a katona
mellett el, ki a városból. A katona a kapu falának támaszkodott,
keményebben megmarkolta a kardját s nem mozdult onnan. Ott halt meg, a
parancs, a kötelesség oda szegezte; egyedül ő nem vesztette el a fejét
az általános rémületben… Az a római katona én vagyok.
Zalathnay felkönyökölt s néma csodálattal nézte, hallgatta a
fiatalembert… Az est árnyai lassankint ráborultak a tájra. Az erdőből
halk zúgás hallatszott, mintha az aludni térő fák gyöngéden búcsúznának
egymástól. Néha valami láthatatlan éjjeli madár éles vijjongása ütődött
idáig. Az öreg Zalathnay feje fáradtan lehanyatlott és elaludt… Kis idő
mulva megcsendült a kápolna lélekharangja, Simándy fogta a bibliáját és
távozott. Éjjel ébredt föl az aggastyán és szolgáinak csöngetett. Az
udvaros, a ki ajtaja előtt összekuporodva aludt, bejött égő gyertyával.
– Mit csinál György?
– Meghalt, uram, az örök világosság fényeskedjék neki.
– Hol a magyar pap?
– Imádkozva virraszt a halott mellett, az asszonyokkal.
– Hát az oláh pap?
– A birónál kártyázik.

VII.
Itt a havasok közt télen egyforma fehér minden, tavaszszal és nyáron
egyforma zöld minden. Az igazi színpompás, tarka világ csak őszszel
kezdődik.
A természet itt akkor öltözködik föl legszebben, mikor meghalni indul.
A rengeteg erdő nagyon lassan hullatja leveleit. A levelek szivósan,
sokáig ragaszkodnak az ághoz, az élethez. Először elkezdenek sárgulni,
négy-ötféle sárga színt öltenek föl; azután egy részük átmegy a piros
színbe, a pirosnak tízféle árnyalatába. S a pusztuló őserdőkben ilyenkor
a legélénkebb, a vérvörös szín az uralkodó. Mellette vannak még zöld,
sárga és fekete foltok. Azt hiszed, tündérkertben jársz, pedig itt nem
tündérek űzik pajzán játékukat, hanem a halál járkál nehéz léptekkel.
Ez időtájt kelt útra Simándy a kurátorral, egy jól megrakott szekéren
Baltavár felé, mely a hozzájuk legközelebb eső kis város volt. A kurátor
a kukoriczáját vitte eladni, Simándy pedig fölhasználta az alkalmat,
hogy egy kicsit emberek közé menjen, s egy láda könyvet, melyet a püspök
küldött neki, a városban átvegyen. Gyermekes öröm fogta el, mikor egy
csomó, szép sorban álló kőházat megpillantott, s egész élvezettel
sörözött a vasúti állomáson, nézve, hogy robognak be prüszkölve a
vonatok. Azután elment a vásárra, s a vidékbeli néppel beszélgetett,
majd pedig beült a czukrászdának nevezett kávéházba s kéjjel szürcsölte
a rossz feketekávét, melyet egy kisasszony eléje tett, s megelégedéssel
hallgatta egy környékbeli gazdasági gyakornoknak ugyanezen
kisasszonynyal folytatott együgyű és érdektelen fecsegését. Szinte
röstelte, mikor rajtakapta magát azon, hogy jóleső érzés tölti el. Hát
már annyira elközönségesedett volna, annyira elunta volna magát, hogy
ilyen semmiségeken is szórakozik? Szidta magát, mint gyönge karaktert s
egyszerre üresnek találta az egész kis várost és ostobának a kávéházi
környezetet.
Éppen fizetni készült, mikor két nő lépett a kávéházba. Anya és leánya.
Fekete volt mind a kettő. Az anya nem öreg, de koravén, mint a román nők
általában. A lány ugyanabból a fajtából volt, mely hamar érik, de hamar
el is hervad. Most kezdett még csak érni. Hollósötét haja francziásan
volt föltűzve, nagy, fekete szemei kaczér kiváncsisággal jártak körül, s
ha beszélt, éles, hófehér fogai csak úgy villogtak. Elegáns úti ruhája
csak úgy feszült rajta. Simándynak – nem tehetett róla, – örömet okozott
a nézése. Mikor a leányt nézte, talán nem is rá gondolt, hanem azokra a
rég elmúlt időkre, mikor még ő is hallgatta az úri ruhák suhogását…
A hölgyek fagylaltot rendeltek, s mikor nem kaptak, ezen francziául
fejezték ki megbotránkozásukat. Utána jegeskávéval tettek kisérletet.
Mikor ez se sikerült, hideg kávét rendeltek habbal s egy csomó süteményt
hozzá, de mindent rossznak és állottnak találtak. A mama franczia és
német szavakkal kevert román nyelven a nagyszebeni és tusnádi kosztot
dicsérte, a leány azt emlegette, hogy Bukarestben minden olyan finom,
mint Párisban, s nekik a leánynevelő kolostorban olyan franczia szakács
főzött, a ki azelőtt a királyi udvarnál szolgált. Azután egy három nap
előtt lezajlott nagyszebeni bálról merültek szapora beszélgetésbe, de
ezt már románul, s a lány különös elragadtatással beszélt a
katonatisztekről, mint figyelmes gavallérokról és fess
keringő-tánczosokról. Simándy azt is megtudta, hogy a szebeni ezredet
nemrég hozták haza Bécsből, s ez nagyban fokozta a tisztikar nimbusát.
A két nőt a beszélgetésből egy-egy parasztembernek a belépése
zökkentette ki. Ezek egy-egy kupicza pálinkát fölhajtani jöttek.
Ilyenkor a lány mindig elfintorította az arczát és zsebkendőjét az orra
alá tartotta.
– Jaj, mama, ha meggondolom, hogy mi vár rám otthon, kétségbe vagyok
esve. Ez a parasztszag, a mely megcsap, keservesen emlékeztet jövő
életemre.
– Ne légy hálátlan, Florica! Két télen nevelkedtél Bukarestben,
kimulattad magadat elégszer Szebenben és Tusnádon. Ideje, hogy haza
gyere. Hát nekünk ne legyen benned semmi örömünk?
A leány nagyot sóhajtott.
– Azt látom, hogy a papának szép összeköttetései, nagy protekcziói
vannak s azt mégse tudja kivinni, hogy abból az utálatos fészekből jobb
helyre, valami városba tegyék át.
– Hadd el, több jövedelmünk van itt, mint akárhol másutt…
– Csak legalább a zongorám hamar megjönne.
A mama nemsokára csengetett és román aranynyal fizetett. A fölszolgáló
kisasszony odahozta Simándyhoz, megkérdezni, hogy jó pénz-e? A lány
ekkor emelte tekintetét Pálra, s Pál úgy érezte, hogy ebben a
tekintetben lenézés van. A gazdag oláh lány rögtön tisztában lehetett
vele, hogy ez egy szegény kálvinista pap s a szerint rendezte be
tekintetét. Pál elpirult, fizetett és otthagyta a kávéházat.
Odakint azonban elröstelkedett. Miért nézte volna le őt a leány? Van-e
joga hozzá? Van-e oka rá? Honnan veszi ő ezt az ostoba gondolatot?
Iszonyúan haragudott magára, hogy ilyen együgyűnek kellett magát
találnia. Szinte kedve lett volna visszamenni és megmondani nekik: nem
olyan egyszerű, Kolozsváron soha túl nem járt falusi pappal van ám
dolguk. Ezért az utolsó gondolatért aztán még jobban haragudott magára.
Hát miért volna abban restelni való, ha valaki nem járt túl Kolozsváron?
Mikor este hazament a _Brassó városához_ czímzett fogadóba, Benedek
kurátor uram, a ki szerencsésen eladta a kukoriczáját, azzal fogadta:
– No, tiszteletes uram, szerencsével jártam, mert még fuvarom is akadt
hazafelé.
– Kicsoda?
– Az oláh papnénak és a lányának a podgyásza.
– A garabói oláh papné, meg a lánya?
– A’bizony. Most jöttek haza Rumániából.
– Egy lilába öltözködött időses asszony és egy szürkeruhás fiatal lány?
– Az. Ösmeri őket?
– Nem. Csak a kávéházban láttam. És elfogadta a fuvart?
– Nem egészen. Ugy félig. Mert azt mondtam nekik, hogy a papommal vagyok
itt, s ő neki is lesz még beleszólása.
Palika homloka ránczba húzódott.
– Hát csak fogadja el, kurátor uram.
– Ugy-e, azért megférünk mi ketten a szekeren?
– Nem. A könyves ládámat tegye föl. Én majd haza megyek gyalog.
– Gyalog? Azt csak nem engedhetem, tiszteletes úr.
– Én pedig nem mehetek az oláh pap podgyászos szekerén. Megértette?
– Meg. Igenis. De nagyon.
Azzal égő pipájának lecsukta a kupakját, az egész készséget zsebretette
s fölment a korcsma ebédlőjébe. A garabói papné és leánya ott
vacsoráltak. A kurátor egész illedelemmel odalépett:
– Instálom, tisztelendő asszony, nem vihetem Garabóra a podgyászt.
– Miért?
– Hát úgy határoztuk a tiszteletes úrral, hogy magunknak is van egy kis
czók-mókunk, a két lovam nem igen bir el többet, mint ezt, meg
kettőnket.
– Ezt a papja nélkül is tudhatta volna.
– Tudtam én azt, instálom, de nem voltam benne bizonyos. De most, hogy a
tiszteletes úrral beszéltem, egészen tisztába vagyok vele.
– Hát most, késő este, hogyan kerítünk szekeret a pakkunknak? Magunknak
is csak nagynehezen kaptam fiakkert.
– Majd én megpróbálok szerezni egyet, – ajánlkozott Benedek uram, –
hiszen szekeret könnyebb kapni, instálom, mint hintót az asszonyságok
számára.
– Próbálja meg, barátom, kap majd borravalót.
Benedek uram csavart egyet a bajuszán.
– Nem ismer engem a tisztelendő asszony? Én vagyok a kurátor. A jó szó
az irányadó nálam, nem a borravaló. Majd visszajövök. Jó egészséget
kivánok.
– Milyen büszke nép! – szólt a lány, újra beparfümirozva zsebkendőjét.
– Ugyancsak kellemetlen dolga lenne az apádnak, ha ennyi esze volna a
parasztjainak.
Egy pár percz mulva újra beállított Benedek uram.
– Rendben van a dolog.
– Van fuvaros?
– Nincs, de lesz. Ha nem hozok reggelig, magam viszem Garabóra a
tisztelendő asszony podgyászát.
– No, úgy-e, hogy elbirják a lovai?
– El, mert ebben az esetben a tiszteletes úr gyalog megy haza.
– Ej ha, de udvarias ember. Pedig apád azt írta róla, hogy egy vad,
visszavonult remete, a ki gyűlöli a világot.
Benedek uram az első mondatra felelvén, így szólt:
– Nem úgy van, könyörgöm, mert a tiszteletes úr semmi áron nem akarja,
hogy én a fuvartól elessem. Én pedig nem akarom, hogy ő gyalog menjen
haza. Ebbe’ hát össze vagyunk még egy kicsit külömbözve.
Florica fehér fogait egy körtébe merítve, szólt:
– De hát híjjuk meg azt a szegény fiút a mi kocsinkra, a bakon pompás
helye lesz. Kend pedig vigye a podgyászunkat.
Benedek uram kettőt köhintett.
– Bajos, instálom. Nagyon bajos. Mert a mi papunk aligha ül föl az oláh
papné bakjára, ha már a bagázsiás kocsija se kell neki.
(Benedek uram addig diplomatizált, míg végre kikottyantotta az egész
tényálladékot.)
– Ugy? – szólt dühösen a papné, – hát akkor pusztuljon innen, szemtelen
paraszt.
Benedek uramnak egyet villant a szeme, de nem szólt. Csak föltette a
sipkáját, kivette alvó pipáját, a nadrágján végigrántott gyujtóval
rágyujtott, négy-öt füstfelhőt fújt, ezzel szélnek eresztette a mérgét.
Aztán, miután magaviseletével bebizonyítottnak vélte, hogy nem
imponálnak neki, csöndes hangon megszólalt:
– Jó, jó, tisztelendő asszony; de azért kocsi lesz, mert megigértem.
Ezzel köszönés nélkül eltávozott.

VIII.
Simándy a korcsmaszín alatt hált, Benedek uram kocsijában. Hajnalban a
gazda fölkeltette, s jelentette neki, hogy indulnak. A papné
podgyászának szerzett egy becsületes fuvarost, természetesen magyar
embert, mert különösen a papné goromba szavai után érezte, hogy a pap
pénzét azért is magyarnak kell juttatnia.
Félhomály volt még, mikor a csengős lovakkal kihajtottak az állásból s
az alig ébredező kis városon áthaladva, nekivágtak a távoli havasoknak.
Virradat felé egyre hidegebb lett, s Benedek uram ugyancsak takargatta a
papját ködmennel, lópokróczczal, hogy meg ne vegye az őszi hajnal fogas
hidege… Mikor a városból az egyenes, köves útra kiértek, szépen
elbóbiskoltak mind a négyen: a két ember és a két ló. Így ballagtak a
szentpáli csárdáig. Ott kezdődött a járhatatlanabb, kanyargós, sáros
hegyi út. Innentől kezdve Benedek uramnak, meg a két lónak ébren kellett
lennie, a pap szundikálhatott tovább. Benedek uram tehát leszállt,
székely abrakot adott a lovainak, a mi abból állt, hogy sörényüknek a
homlokukba lógó czafatjain jókorákat rántott, megrázta a négy lőcsöt,
megnézte a kerékszöget, s jelentette a papjának, hogy minden rendben
van, Isten nevében fölhághatunk a havasokra.
Pali pedig fölnézett a sötétségbe burkolt hegyóriásokra, melyeknek
hallgatag tömege mögött kelőben volt a nap és aztán visszanézett az
elhagyott síkra, melynek lebegő, könnyű páráit a pirkadás első sugarai
már megaranyozták. Előtte fagy és homály, mögötte melegség és fény. Egy
kis borzongás futott végig rajta. Szörnyű elhagyottnak érezte magát, a
szívén át-átnyilalt valami névtelen fájdalom. Mi várja őt ott, a hová
megy? Még csak egy hű kutya se fut eléje nyájas ugrással. És ekkor
eszébe jutott: hátha visszafordulna? Mit érne vele? Ott sincs neki
senkije. Idegen embertömegek. Közömbös sokaság. Hajtson, kurátor uram!
Gyerünk haza. S nekivágtak a hegy egyik messziről tátongó szakadékának
és elnyelte őket a homály…
Ugyanakkor a baltavári fogadó egyetlen tisztességes vendégszobájában
Todorescu Florica, gömbölyű két karját anyja nyaka köré fonva,
könyörgött neki, hogy hagyja még egy kicsit aludni. De az anyja nem
hagyta békén, mert a fuvaros már egy félórája türelmetlenkedett a
tornáczon, hogy a pakkokat fölrakhassa. A szép Floricának
kénytelen-kelletlen föl kellett kelnie, mert a ládák és kofferek a
szobájukban voltak. Egy vörös pongyolát vett föl, s miközben anyja a
haját kezdte fésülni, bejött a fuvaros a háziszolgával.
– Megálljon csak, – szólt Todorescuné, – kicsoda maga?
– Én, instálom, Gál András, helybeli polgár vagyok.
– Magát Benedek uram, a kurátor fogadta föl?
– Igenis, instálom.
– Hát ő hol van?
– Ő még kora virradatkor elindult haza a garabói magyar pappal.
– Ki áll jót azért, hogy nekünk semmi holmink el nem vész?
– Én magam, könyörgöm. Házam is van, földecském is van, keresheti rajtam
a tisztelendő asszony nyugodtan, ha elveszítek valamit.
– Nyolcz darab.
– Majd megszámlálom, instálom.
Gál András gazda óvatosan átvett mindent, mindenről megkérdezte, hogy mi
van benne, mert ha netán valamelyikben üveg volna, jobban kellenék rá
vigyázni. Azután ajánlta magát és elment.
A hölgyek alája gyujtottak a szamovárnak és teát főztek. Florica lassan
felöltözött, kis prémes bundát vett magára s kiment a tornáczra.
Végiglátott a kelő naptól bearanyozott kis városon, s kitágult tüdővel
szivta magába a friss levegőt. Aztán leszaladt a kertbe s az őszi
virágokból szép bokrétát kötött. A czipője egészen átnedvesedett, úgy,
hogy tiszta harisnyát kellett húznia. A lány dideregni kezdett, de két
csésze forró tea helyreállította. Csak kissé sápadt volt az arcza. Anyja
melléje állt és gyöngéden simogatta.
Todorescuék nagyon szerették a lányukat, s a világ minden kincsét
ráköltötték volna. Todorescu, a garabói pap, nem volt szegény ember. A
szétszórt havasi községben nagyon sokan laktak, s az oláh pap ezerféle
módon meg tudta adóztatni a népét, mely különben is valóságos
rajongással viseltetik a pópája iránt. A pap a népnek nemcsak a hitét,
hanem a babonáját is szolgálja, s ha a hit gyengén fizet, annál dúsabban
kamatozik a babona. Az oláh a beteg marhája ügyében is a papjához
fordul. Az oláh a jószága ellopását nem a csendőrségnél, hanem a pópánál
jelenti be, a ki a vasárnapi szent beszédbe szőve, átokkal sújtja a
tolvajt, ha ennyi meg ennyi idő alatt nem jelentkezik. Az oláh maga, a
papja tudtán kívül, nem is mer az Istenhez fordulni és pláne a paphoz
fut segítségért, ha az ördöggel és a rossz szellemekkel van bajban.
Mindez fokozza a pópa jövedelmét. Ezenkívül Todorescunak nagy
összeköttetései voltak a nagyszebeni metropolitánál, honnan, mint
rebesgették, tetemes segítséget kapott. Sőt a nemzeti komitében is
voltak barátai, s így sikerült neki ahhoz jutni, hogy Florica ingyen
alapítványi helyen nevelkedjék Bukarestben és Nagy-Szebenben. Todorescu
azonban megelégelte már lánya távollétét, s haza rendelte, mert attól
félt, hogy hirtelen férjhez is megy, mielőtt az ő apai szíve kellőképp
kigyönyörködte volna magát benne.
Így tartott hazafelé tizenhatéves korában Florica. S mivel egy nappal
hamarább érkeztek, mint irták, Todorescu nem jöhetett eléjük, sőt még
csak kocsit se küldhetett Baltavárra.
A rozoga baltavári fiakkerben hátradőlve, a szép lány nem foglalkozott a
mával, a jelenvaló környezettel, hanem az elmult napok, hetek, hónapok
emlékeinek élt. Eszébe jutott a bukaresti kolostori vizsga, hol a
kitünőbb tanulók, köztük ő is, a jelenlevő román királyné saját kezéből
Carmen Sylva műveit kapták meg. Lelkében zsongott emléke a vizsgai
kirándulásnak Costanzába, a Fekete-tenger mellé, hol a tirgovesti
kadétiskola növendékei bált rendeztek a bakfisek tiszteletére. Eszébe
jutott, mikor már a mamával hazafelé jött, mulatozásuk Sinaiában, majd
nyaralásuk Tusnádon, előkelő bojár társaságban, s őszi tartózkodásuk
nagyszebeni rokonaiknál, hol különben Florica szintén több évig járt
iskolába. S halkan dudolva, lábával és kezével jókedvűen verte a remek
Strausz-féle keringők taktusát, mely a szebeni tisztikar mulatságáról
maradt meg fülében. Mindez sokkal inkább elfoglalta, semhogy eszébe
jutott volna körülnézni és észrevenni, hogy kocsijuk kidöczögött a
verőfényes lapályról, s immár a nagy hegyek sötét árnyékot vetnek
útjára.
Gál András uram pakkos szekerét elérték, el is hagyták s ekkor történt
meg rajtuk, valami átkozott girbe-görbe köves úton, hogy a kocsi egyik
kereke összetörött és ők megrekedtek.
A fiakkeres oláhul jajgatott és magyarul káromkodott. E mellett a
fületövét vakarta, de segíteni nem tudott. Kifogta a lovait, béklyóba
kötve kicsapta legelni, ő maga meg pipára gyujtott s az árok szélére
ült, mondván, hogy majd megsegít a jó Isten.
A jó Isten csakugyan küldött is segítséget, Gál András uram képében, a
ki egy óra mulva utólérte őket, mikor a papné már kezeit tördelte, hogy
mi lesz velük ebben a vad rengetegben.
A fuvaros apróra megnézte a hibát.
– Ezt összeeszkábálni nem lehet, ehhez kovács kell. Ne tessék busulni,
tisztelendő asszony, azért van feje az embernek, hogy gondolkozzék vele.
S elhallgatott egy darabig. Mutatta, hogy ő úgy tesz, a hogy beszél:
gondolkozik a fejével.
– Én a podgyászt itt le nem rakhatom, hogy a dámákat tovább vigyem, mert
nincs a ki vigyázzon rá. Hanem, frátye, – szólt a fiakkereshez, a ki
áldott nyugalommal hevert a fűben, – aló mars, ülj föl a lovadra, eredj
a garabói tiszteletes úr után és mondd el neki, meg Benedek uramnak a
dolgot, majd ők tudnak segítséget. Frissen járj!
A fiakkeres csakugyan fölkapott a lovára és elporoszkált. Gál András
pedig elővette a szalonnáját és kenyerét s jóizűen falatozni kezdett. A
papék nyugalma is megjött, letelepedtek a fűre és süteményt ettek. Gál
uram előkeresett a holmijából egy korsót, s nagy illemtudással üde,
kristálytiszta vizet hozott nekik.
Florica kellemes meglepetéssel nézett az egyszerű emberre.
– Ihatik kisasszony bátran. Én még nem ittam belőle, – szólt Gál uram,
félreértve a lány mozdulatát.
A papné úgy vélte, hogy illik vele konverzácziót kezdeni.
– De vajjon a garabói magyar pap küld-e nekünk segítséget?
Gál András furcsán nézett rá.
– Hogy küld-e? Már mér’ ne küldene?
– Azt mondják, embergyűlölő.
– Nem lehet az, tisztelendő asszony, akkor a hivei nem szeretnék.
– Hát szeretik?
– Apjuk, papjuk, tanítójuk, barátjuk egyszerre. Nagyon elpálinkásodott
ember lehet, a ki nem szereti.
Florica ásított. Gál uram odébb ment.
– Miféle fráter lehet tulajdonképp ez a pap? – kérdé a lány.
– Valami kétségbeesett éhenkórász, földhözragadt közönséges félparaszt
alak lehet, s nagyon meglepne, ha igaz volna, a mit ez a paraszt beszél
róla, – szólt a papné, – mert Garabóra ugyan nem jön másfajta, csak
olyan elzüllött, mindenünnen kikopott vén káplán. A régiek mind ilyenek
voltak. Csak akkor jutottak egy-egy jó falathoz, ha mi megkönyörültünk
rajtuk. Alig van egypár hivőjük, az is mihozzánk jár templomba. Én nem
is tudom, hogy apád miért nem intézkedik, hogy a nagy kőtemplomukat
adják át nekünk… Háromezren fölül vagyunk s fatemplomunk van csak.
– Társaság van?
– No, szép társaság. Örülök, ha nincs. Ha néha egy-két pap eljön a
szomszédból s ott tanyázik, kártyázik, iszik két-három napig… Isten
ments meg tőle. Csak azért nem szólok ellene, mert az apádnak ez az
egyetlen szórakozása… kivált mikor te se voltál itthon.
– De a faluban sincs senki?
– Senki. Éppen senki.
A lány elgondolkozva nézett maga elé. Most először tolakodott be egy
kissé a multak kedves emlékeibe a jelen vigasztalan képe. Egyet
sóhajtott és búsan szólt:
– Mivel fogom én itthon tölteni a telet?
Az anyja megcsókolta.
– Hát nem öröm az neked, hogy végre a szüleiddel vagy? Abban a házban,
melyben születtél?
A lány visszacsókolta az anyját.
– Igaza van, mama. De azért mégis úgy beszél, mintha az én leányiskolai
olvasókönyvemből lesné ki… Aztán meg ne vegye rossz néven, hogy egy
kicsit sajnálom a vidám társaságot.
– Majd megszokol itthon. Csak apádnak el ne áruld a kedvetlenségedet.
– Oh, Isten ments, kimélni fogom a papa érzékenységét.
A fiakkeres a szelistyei csárdánál utólérte Simándy szekerét és előadta
a bajt. Benedek gazda kedvetlen képet vágott a dologhoz, hogy végre is
neki kell hazavinni a papékat, s haditanácsot tartott Simándyval. Aztán
a kocsin lévő terüt lerakták a korcsmában, a szekérre szalmából jó ülést
csináltak, pokróczczal leterítették s Benedek így visszament értük.
Simándy a korcsmánál volt fölülendő a szekérre.
Lent, a baleset szinhelyén a két magyar először is egy fiatal fát
szántalp gyanánt a törött kerék helyébe kötözött, hogy a fiakker azzal
visszamehessen Baltavárra, aztán besegítették a hölgyeket a kocsiba, s
megindultak.
– Hát a papját hová tette, kurátor uram? – kérdé nyájas, leereszkedő
hangon Todorescuné.
(«Kurátor uram!» – mormogá Benedek – «nagyon szép, az este még
_szemtelen paraszt_. Szép tőle, legalább azt mögböcsüli, a ki a bajából
kisegíti.»)
– Hát bizony a tiszteletes úr ott vár ránk a szelistyei csárdában, –
folytatta hangosan.
– Képzelem, dühös volt.
– Mér’ lett volna dühös? Magyar ember szivesen segít azon, a ki bajba’
van; hát még, ha hozzá pap is.
A papné nem beszélgetett tovább.
Dél felé járt, mire a szelistyei csárdához fölkaptattak. A papné is, a
lánya is rosszul voltak már a döczögéstől, melyet a fédertelen kocsin
elszenvedtek, s annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy itt pihenni és
ebédelni szeretnének.
– Lehet, – felelt kurtán Benedek uram, s a korcsma elé hajtva,
lesegítette a hölgyeket és aztán lovainak kifogásához látott. Azokra is
ráfér egy kis pihenés.
A csárda szomorú, düledezett, ferde épület volt, mintha úgy vágták volna
oda a hegyoldalhoz. Nem volt hozzá se udvar, se istálló, se szin, se ól.
A küszöbön egy életúntnak látszó kutya üldögélt, mely álmosan,
érdeklődés nélkül nézett az ujonnan jöttekre. Minek is érdeklődjék?
Jöhet ide, a ki akar, nincs itt mit lopni, tehát nincs mit őrizni, s egy
becsületes kutya, a legjobb akarat mellett is, dologtalanul kénytelen
napjait lemorzsolni. A kutya mögött csakhamar egy oláh asszony jelent
meg, a csárdásné, a ki fölismervén a papnét, kisietett, s kezet csókolt
mindkettőjüknek.
A hölgyek bevonultak az egyetlen szobába, melynek ablakai zárva voltak,
ellenben egy büdös, füstölgő olajos mécs égett egy szentkép alatt, s egy
kicsit könnyítettek a miderükön.
– Tudna nekünk valamit enni adni? – kérdé a papné.
– Kezét csókolom, csak négy tojás van a házamnál, s azt már megrendelte
ebédre a garabói magyar pap.
– Hát hol van az a pap?
– Fölment a hegyre.
– Hát híjja le, talán megosztja velünk az ebédjét.
– Hallom, jön is már.
És az asszony kisietett a szobából. Florica az ablakhoz ment és kilesett
rajta.
Simándy hosszú messzelátóval a hóna alatt, s kezében egy nagy bokréta
erdei virággal, akkor érkezett a ház elé. Kissé ki volt melegedve, s ez
a pir merész és okos arczát széppé és érdekessé tette. Kigombolt ingéből
csak úgy dagadt ki fehér, erős bikanyaka. Levette a kalapját, s régen
nem nyirt szöghaja mint egy sátor hullott homlokára.
A mint a csárdásné kérését megértette, rögtön szólt:
– Mondja meg a tisztelendő asszonynak, hogy a tojás egészen az övék… De
nekem adjon egy kancsó vizet, hogy a virágomat bele állítsam.
Mikor a virágjáról gondoskodott, Benedek urammal kiment az útra
beszélgetni.
Florica visszafordult az ablaktól.
– Mama, milyen szépen beszél ez a fiatalember románul. Bukarestben sem
hallottam szebbet.
– Ne mondd!
– Nem is lehet olyan paraszt, mint te gondolod, mert mikor látta, hogy
már itt vagyunk, első mozdulata volt kibontott ingét begombolni és a
nyakkendőjét felkötni.
– Lehet, hogy forgott már úri társaságban.
– És ha láttad volna, milyen gyönyörű, izléses bokrétát kötött… S a mint
ideérkezett, azonnal vízbe állította. Gyöngéd lelkű fiu lehet.
Az asszony megterítette az asztalt s behozta a rántottát; Todorescuné a