Elnémult harangok: Regény - 16

jóllakást, s ha tovagördülni látná, végtelen szomorúság fogná el. Előbb
hozassuk el Funtinelből a holmit.
– Helyes, – mondá a doktor. – Pista! A szekér álljon be a biró udvarába.
Zalatnay pedig újra félrehuzta Simándyt.
– Fiam, én itt maradok, mert ha ezek a megyei urak elunják magukat,
elosztják a kukoriczát és szépen hazamennek. Nézd, itt jegyzékbe vettem,
hogy mit kell hozni. Lisztet hány zsákkal, a baromfit lábánál
összekötözve, a nyulat zsákban. Az is itt van, micsoda szekereken, hány
cseléd, micsoda lovakkal. Pitypalatty, Kondor belső cselédeimben és
Bodrogi öreg gazdámban föltétlenül megbízhatsz. Most ülj lóra fiam és
járj gyorsan. Neked nem is kell visszajönnöd… Ha holdvilág lesz, még az
éjjel elindulhatnak és reggelre itt lehetnek. Isten áldjon meg!
Megcsókolta Simándyt.
– Pali, mégy már? – szólt oda szivarja mellől Puskás.
– Megyek.
– Te szeded össze Funtinelben a holmit?
– Én.
– De visszajösz?
– Valószinűleg.
– Hát a viszontlátásra. Ne felejts el meglátogatni a megye
székvárosában.
– Ha lesz időm, mindenesetre.
– Szervusz.
– Szervusz.
Pár percz mulva Pali lovon ült és a hegyi lovak gyors poroszkálásának
tempójában elhagyta a falut.

XXI.
Funtinelben az első, a mit az inas kezébe adott, Floricának egy levele
volt.
Nagyot dobbant a fiu szíve, s homlokát verejtékgyöngyök lepték el. A
lány utána jött, a lány nem felejtette el. A zaj, a pompa, az udvarlók
seregének közepette is eszébe jutott az egyszerű, szürke falusi pap.
A levél egyszerre boldoggá tette. De nem nyitotta föl. Zsebébe
csúsztatta. Előbb az éhezőkről kellett gondoskodnia. Összekiabálta a
vezető cselédeket s megértette velük, hogy miről van szó. Azok köszöntek
s elmentek teljesíteni uruk parancsát.
Ekkor kérdezte csak meg az inast:
– Ki hozta ezt a levelet?
– Szabó Gyorgye, a kis pakulár.
– Itt van?
– Nincs. Megevett egy darab kenyeret, aztán visszafordult.
Simándy futva ment a szobába s remegő kézzel törte föl a levelet.
Rövid volt. Ez:
_… Hova lettél? Megszöktél tőlem? Mit vétettem ellened édes? Jer, jer
vissza kis falunkba, mert meghalok utánad… Hűtelen lettél? Oh, nem, hisz
azt már megéreztem volna és megszakadt volna a szivem… Palim, édes
Palim!_
Egyéb semmi. A levél románul volt írva, s úgy hatott Simándyra, hogy
leszédült a medvebőrrel letakart divánra, ott lihegve feküdt s nem
tudott magához térni. Minden porczikája bizsergett az örömtől… szeretett
volna ugrálni, majd ismét a fejét szerette volna a falba verni…
Az inas lépett be s jelentette, hogy a rakomány készen van.
– Mikor jött ez a levél?
– Hát azt a kölyköt még tegnap útnak indították, de csak ma jött meg,
mert a mint besötétedett, nem mert tovább menni, útközben meghált a
bajnói szénégetőknél.
Simándy kiment az udvarra. Az intéző cselédek ott várták.
– Instálom, tiszteletes úr, rendben vagyunk.
– Indulhatnak még ma?
– Meg lehet próbálni. Ugy látom, kilenczre feljön a hold.
– Hát akkor Isten segítségével induljanak el, s hármojukon kívül
vigyenek el annyi cselédet, a mennyi csak szükségesnek mutatkozik.
– Igenis, értjük. Tiszteletes úr nem jön velünk?
Simándy egy kicsit habozott.
– Nem.
Maga se tudta, hogy mit csináljon. Valami húzta a felé a nyomorult falu
felé, melynek lelki mannát igyekezett adni, melybe egy kis erőt,
bizalmat igyekezett csöpögtetni; valami azt súgta, hogy legyen ott
testvéri segítségével akkor is, mikor a testi mannát osztogatják. De már
az éhezők félalélt csapatja kezdett elmosódni előtte, s kínos
nyöszörgésüket elfojtotta egy másik hang, mely odabent azt kiáltotta,
üvöltötte, mennydörögte: eredj haza, Garabóra, ha ebben az életben (mely
már megásott sirodat is kezdte mutatni) üdvösséget keressz.
A hegyek mögül kidugta kopott, sárga arczát a hold, s elöntötte beteges
fényével a tájat. Zalathnay, a cluji biró udvarában járkálva, fölnézett
az égre, s elgondolta: igazi pellagrásoknak való égitest; de most jó,
mert az emberei jöhetnek az elemózsiával. Simándy pedig a funtinelli
kastély udvarán állva, hallgatta, nézte a mint az emberek a szekerekkel,
zsákokkal, baromfiakkal nagy czihelődések közt elvonulnak, s lármájuk
lassankint elhal a távolban. Ott állt mint egy szobor. Az inas
rezzentette föl.
– Itt hál tiszteletes úr nálunk?
– Nem.
– Hát? Az emberek után megy?
– Nem. Hazamegyek Garabóra.
– De vacsorát tessék parancsolni.
És Simándynak eszébe jutott, hogy tán már hetek óta alig evett valamit.
Pedig az éhség is egy vadállat az emberben, melyet csillapítani kell.
– Jó, adjon valamit enni.
És bement a házba.
Nemsokára kopogtattak, s belépett Papp Mózes, a medveölő. A szobában,
csak a nagy, nyitott kandallóban pattogva égő fahasábok terjesztettek
világosságot, más fény nem égett.
– Jó estét kivánok.
Simándy hátrafordult a tűztől.
– Maga az, Mózes gazda? Mi járatban van?
– Én, instálom, a tiszteletes urat keresem.
– Mi a baj?
– Nekem, instálom, semmi bajom. Hiszem, hogy a tiszteletes úrnak sincs
semmi baja. De tán a papkisasszonynak van.
– A papkisasszonynak? – szólt halkan Simándy, mintha hirtelen aléltság
fogta volna el.
Egy perczig hallgatott, aztán türelmetlenül kiáltott:
– De hát beszéljen! Mit áll itt?
Mózes gazda egyet sodorintott a bajuszán, egyet köhintett, mintha azt
akarta volna mondani: _most már tudom, hogy itt is baj van_, azután
nyugodtan így szólt:
– Könyörgöm, ne tessék rám haragudni, elmondom, a hogy volt. Az este az
erdőből jövök éppen haza, azt mondja az asszonyom, a papkisasszony járt
erre és arra kérte, hogy izenjen neki, ha a gazda hazajön. Izent is,
mikor a kert végin meglátott. No anyjuk, mit akar? Nem tudom, lelkem, de
kedves nénémasszonynak szólított, s olyan könyörgő volt a hangja, hogy a
kőszív is megindult volna rajta. Alig vagyok otthon egy kicsit, már jött
az erdőn keresztül a kisasszony, be a kertbe, aztán az udvarba. Intett,
bementünk a szobába. A süvegemmel leporoltam neki egy széket, de nem ült
le.
– Hol a papja? – kérdé.
– Nem tudom, instálom, nem igen szoktam a templom táján járni.
– Azt mondják, Funtinelbe ment, Zalathnayhoz.
– Ezt én is hallottam.
– Hátha nem igaz? Hátha elbujdosott, vagy megölte magát.
– Honnan gondolja, kisasszony?
– Maga ma egész nap az erdőt járta?
– Azt én.
– Beszélt a szénégetőkkel, az erdőcsőszökkel, a favágókkal?
– Egy-kettővel.
– Nem beszéltek róla?
– Egy szénégető beszélte, hogy a _Piatra drakului_ alatt látott két
lovast… A tisztelendő úr lehetett a Zalathnay nagyságos úrral.
– Lehetett, de nem biztos, hogy az volt… Édes Mózes bácsi, én attól
félek, hogy elpusztította magát, beleugrott valami hegyszakadékba, vagy
agyonlőtte magát… Utána küldtem a Gyorgyét levéllel, de még nem került
elő… Csak magában bizom, nézzen utána, menjen Funtinelbe, vagy máshová
és kutassa ki… hozza le nekem… de esküdjék meg a kazáni Szűzre, hogy
visszahozza.
Én persze nem esküdtem meg, de megigértem, hogy a föld alól is
előkerítem a tiszteletes urat… Akkor levett egy vastag lánczot a
nyakáról s a kezembe nyomta. Nem lehet ezt pénzért, aranyért megtenni
kisasszonykám, ezt csak szivességből lehet megtenni… Megyek tüstént,
mert sajnálom a kisasszonykát, meg szeretem a papomat.
Akkor letépett a kalendáriumból egy lapot, valamit írt rá, s átadta. Nem
szólt, de tudom, hogy a tiszteletes úrnak izen rajta. Itt van. Én még az
éjjel elindultam, a Kricsortól Vrecsórig átkutattam az erdőt, a mi
dolgom is volt különben, s most itt vagyok. Tessék!
S átadott egy kis czafat papirost. Pali a tűzhöz hajolt és sokáig nézte.
Végre az ugráló vörös fény világítani kezdett, s látta a reszkető, finom
vonású szavakat: _Palim, Palim, szeretlek_. Olvasta, folytonosan
olvasta, nézte, mig szeme előtt össze nem futott a világ.
A vén vadász pedig beszélt tovább.
– Mikor elindultam hazulról, a Szucsiu magyalbokrai mögül előlépett a
kisasszony s szólt:
– Mózes gazda!
– Parancsoljon.
– Ha megtalálná halva, akkor is hozza haza.
– No, az nem úgy lesz, kisasszonykám.
Itt a kezembe nyomott egy marék kakukfüvet, abból a babonából, hogy
szerencsésen járjak. Aztán ott hagyott. Hát szerencsésen is jártam, mert
ime, ép egészségesen megtaláltam a tiszteletes urat.
Az ép, egészséges tiszteletes úr pedig ott feküdt a kandalló előtt, a
földön, s úgy hörgött, mintha a torkát kettémetszették volna.
Papp Mózes csak most ocsúdott föl, hogy itt valami nagy dolog történik.
Eddig úgy fogta föl a dolgot, hogy ni az oláh pap lánya hogy fut az ő
papjuk után. Kiugrott a folyosóra s nagyot kurjantott. A cselédek
egyszeribe ott voltak, az inas friss vizért, eczetért futott. Simándy
hamar magához tért. A bánat, a fájdalom, az öröm indulatának váltakozó,
erős hullámai, melyek keresztülcsapkodtak rajta, szédítették el. Egyik
perczben úgy érezte, hogy olyan, mint a pellagrások: nem tud örülni. A
másik perczben meg a remény rohanta meg egész hevességével, s tetterőt
érzett pezsdülni ereiben.
A mint magához tért, megragadta a medveölő kezét.
– Mózes gazda, indulhatunk?
– Indulhatunk tiszteletes uram, de nem mindjárt.
– De mindjárt, tüstént…
Bajos dolog, mert a Békénybe meg az Almásba most szakad az olvadás…
Olyan az mindegyik, mint a Szamos. Nagy kerületet kell tennünk a
gázlóig, s azon is csak nappal mehetünk át.
– Nagy kerületet kell tennünk? Annál inkább induljunk rögtön.
– Az a hiba, hogy a holdvilág se sokat segít rajtunk, mert a salamási
gázlóig a legsürübb erdőben megyünk… aztán a csinderi sziklák közt
belevágódunk valami százöles lyukba.
Ekkor a papjára nézett, s annak az arczáról oly határtalan kétségbeesés
nézett rá vissza, hogy a hangja elakadt. Egy kicsit hallgatott, aztán
szólt:
– Különben, majd intézkedem, hogy egy félóra múlva indulhassunk.
– Köszönöm, Mózes gazda, – s Pali kezet fogott a medveölővel, a ki
rögtön kiment a szobából. Mit ennek százöles mélység? Nagyobb mélység
nem lehet annál, a melybe ez lezuhant. Tán jobb volna, ha csakugyan
elnyelné a föld, s ott veszne lent, hol a garabonczás diák tanyázik.
Ezek a gondolatok forogtak az öreg vadász fejében, de magában
megfogadta, hogy úgy fog vigyázni a papjára, mint a szemefényére.
Megvacsoráltak, az öreg a butykosát megtöltötte pálinkával, s
jelentette, hogy a lovak itt vannak. Simándynak megnyergeltette azt a
lovat, melyen Clujban járt, maga is nagy fohászszal belehelyezkedett az
idomtalan, de nagy és kényelmes fanyeregbe, s elindultak.
A mig ritka fás részen vitt útjok, gyorsan poroszkáltak tova. De Papp
egyszerre egy nyilt, puszta fensíkon megállott, s bevárta Simándyt.
– Hol vagyunk? – kérdé. Ezek voltak első szavai, mióta elindultak.
– A funtinelli fensíkon.
– Valami ház az ott a tulsó szélen?
– Nem, egy rakás kő. Síremlék.
– Síremlék? – s Paliban megdobbant a szív.
Igen, síremlék. Tudod-e ember, kiknek a síremléke? Itt estek el
vérszomjas móczok fejszecsapásai alatt azok a szegény, bolond fiúk, a
kik elhagytak szülőt, kedvest, otthont, kényelmet, a jövő minden
reményét… s elmentek meghalni azért, hogy az utánuk következő ismeretlen
nemzedékre szabad hazát hagyhassanak. Ez a sárga fényben úszó fensík
látta a végső tusát, a mint a bekerített csapat perczről-perczre
fogyott, s az utolsók már egymást lőtték agyon. A legtöbb még gyermek
volt, a ki anyja nevét suttogta, mikor a véres balta szemei előtt
megvillant. S az anyák valami messze városban hiába várták szemük
fényét… az ott rothadt a funtinelli fensíkon, jó, engedelmes szivét
keselyűk tépték… mig el nem jött egy csomó paraszt, s miután kifosztotta
őket, valamennyit egy közös nagy gödörbe dobálta.
Simándy remegve leszállt a lóról, s az emlék felé közeledett. Lassú
léptekkel ment, szíve tele volt félelemmel, borzalommal; úgy érezte, nem
méltó erre a helyre, a hol nyomorult, hideg, mohos kövek a kötelességről
beszélnek neki. Gyönge szél mozgatta a fehér virágokat s az erdőből halk
zúgás hallatszott. Valami kóbor felhődarab, egy hitvány pára fent a
hideg magasságban a hold elé tolakodott, s egyszerre homályba borult a
fensík. Simándy megrettenve megállt. Ugy érezte, hogy körülötte a sík,
fölötte a lég megtelt véres, tépett, sápadt katona-alakokkal, a kik
fülébe suttognak érthetetlen dolgokat, siránkoznak, panaszkodnak, vagy
tán átkozzák az élőket, az utánuk következett gyáva generácziókat, kik
lerakták a fegyverüket és nem fejezték be a művet, melyért ők meghaltak…
Simándy eltakarta az arczát… A hold újra kibujt, s a tücskök millióinak
kardala megzendült… Ezek a halottak örök siratói. Virág nő felettük
minden tavaszon, s a láthatatlan kis bogarak himnusza is mindig újra meg
újra fölhangzik. A természet megemlékezik róluk. Csak az emberek
feledkeznek el.
Sokáig állt ott eltakart arczczal. Végre le merte venni a kezét,
hirtelen megfordult és visszafutott Papp Mózeshez. Itt a gazda a maga
lovára ültette, mert most már sötétben fognak járni, s az ő lova
sötétben is lát, Papp uram pedig karjára fűzve a Zalathnay lovának a
kantárszárát, megindult előre.
És Simándy félt a sötét erdőben. Minden ágreccsenésre összerezzent. Ugy
tetszett neki, hogy lépteket hall maga mögött. Majd megint úgy rémlett,
mintha száz meg száz ember suttogna mögötte. Talán a csontvázak kiállnak
a fensík szélére, s kiterjesztve fehér csontkarjukat, mutatnak utána:
ott fut, ott szökik, ott bujdosik az erdőn, vigyázzatok rá.
Egy óráig, kettőig elszenvedte, mintha egy gyötrelmes világon haladt
volna keresztül. Talán a pokolnak a második állomásán? Aztán megtört.
– Megállj! – kiáltott Papp Mózes felé s leugrott a lóról.
– A tiszteletes úr szólt? Ejnye, de különös hangon tette. Mintha egész
más ember volna.
– Nincs itt emberlakta hely?
– Biz itt uram nincs.
– Rakj tüzet.
– Tüzet? Minek?
– Nem állom a sötétséget. A funtinelli halottak jönnek utánam.
– Szabadíts meg a gonosztól! – rebegett a vadász.
Simándy ott állt egészen mellette, s halkan rámondta:
– Amen!
A medveölő a két lovat egymás végibe kötözte, aztán megfogta a papja
kezét, s szólt:
– Csak tessék velem jönni. A mint tisztásra érünk, tüstént tüzet rakok.
Simándy belekapaszkodott a vén emberbe, s így haladt tovább. A mint
tisztásra értek, a hol a hold világított, Papp Mózes munkához látott, s
egy pillanat alatt tüzet rakott egy csomó száraz galyból, aztán egy
csomó tuskóval erősebbé tette. A lobogó láng elé állt Simándy, s
mozdulatlanul belemeredt, egészen hajnalig. A medveölő félre ült, s csak
nézte, nézte a papját, koronkint a fejét is csóválta, de szólni nem
mert.
Mikor a hajnal pirossága megjelent a fatetőkön, Simándy megmozdult,
körülnézett. A medveölő egy fának támasztva hátát, nyitott szájjal,
jóizűen aludt. Simándy nézte. De jó dolga van ennek az embernek. Ott
lent élt a rög mellett, ki nem látszik mellőle, gondolatai az egyik
hegytől a másikig terjednek. Ha fölfelé néz, csak a repülő sas miatt
teszi, nem másért; ez nála nem emelkedést jelent. A balsors nem veszi
észre. Az egyik völgyben megszületik, a másik völgyben meghal. Másutt
nem járt soha.
Papp Mózes fölébredt, s észrevette, hogy a papja nézi.
– Miért nem költött föl hamarább? – szólt szemrehányólag.
– Gonosz dolog az embert álmában megzavarni.
A vén ember részvéttel nézett a fiatal emberre.
– Már jobban van?
– Nem volt semmi bajom. Csak fáztam.
– Mehetünk?
– Igen.
– Garabóra?
– Hát hová? – kérdé megrettenve Simándy.
Papp Mózes elfordult, elővezette a két lovat, fölkaptak rá, s most már
gyorsabban koczogtak. Elhaladtak a csinderi sziklák közt is, a hol még
most nappal is kantáron kellett a lovakat vezetni, s Papp most örült
csak, hogy az éjjel megálltak. Jó magasan járt már a nap, mire
eljutottak a salamási gázlóhoz.
A Békény kilépett medréből s csak ezen a helyen vált annyira sekélylyé,
hogy át lehetett kelni rajta. Itt Papp uram nagyot pihentetett s csak
úgy délfelé indultak újra útnak. Papp Mózesben valami olyanféle érzés
volt, hogy ne siettesse ezt az utazást. Mintha valami baj felé
közeledtek volna.
Az Almás kiáradt patakjánál újra megpihentek, s késő délután érték el
Garabó határát. Itt Pali tépelődött. Talán nem is lesz jó megmutatni
magát a faluban sötétedés előtt? Ne tudja senki, hogy megjött, annál
könnyebben férhet Floriczához. Vajjon a lány hol várja őt? Otthon, az
oláh paplakban, vagy Papp Mózesnél? A hegytetőről lenézett a falura,
csöndesen, barátságosan feküdt az lent a völgyben, s a fiú szívét
megnyugvás fogta el. Tavaszi verőfény lebegett az egész kép fölött, s az
üde, zöld színű erdő, egy-két korán virágzó fa friss illatot lehelt.
Madárcsicsergés, csattogás is fölhangzott a fák közt. Hiszen én Istenem,
itt még a boldogság is ellakhatik, elbujva az alacsony házba, meghuzódva
az erdő sötét lombsátora alatt… talán nem veszi észre senki, talán nem
irigylik meg a felsőbb végzetek… Az oláh templom összes harangjai zúgni
kezdtek. Pali hátrafordult.
– Maga itt van még?
– Igenis. Várom, hogy mit parancsol a tiszteletes úr.
– Mire harangoznak?
– Ünnepre. Ma nagycsütörtök van.
Ma nagycsütörtök van? Holnap nagypéntek? A Golgota, a kínszenvedés, a
keresztfa…
Simándy elsötétült arczczal hallgatta a harangok zúgását, aztán hirtelen
odafordult Papphoz:
– Mózes gazda, a lovakat vigye kend a házához, aztán igyekezzék bejutni
Todorescuékhoz.
– Mivégből, könyörgöm?
– Mondja meg titokban a papkisasszonynak, hogy itt vagyok és várom…
– Hol tetszik, instálom?
– Talán itt.
– Jobb lesz, instálom, hazamenni. A ki oláh itthon van, az most a
templomban fekszik, a mi népünk pedig a mezőn dolgozik… Nem veszi észre
senki a hazajövetelét…
– Ne azt mondja meg a kisasszonynak, hogy várom… Csak azt, hogy itthon
vagyok…
– Értem, instálom. Hát a házába tetszik menni?
– Oda.
Papp Mózes a két lóval elment és Simándy ott maradt a dombtetőn.
Szélcsendes tavaszi alkony volt, a mi illat a duzzadó földből, virágból,
fából kiszállt, az nem röppent tova, hanem megtöltötte és kábítóvá tette
a völgy levegőjét. Az idő is szokatlanul langyos volt, Pali kéjjel
szívta be, s ereiben gyorsabb keringésnek indult a vér. S lassankint
erős elhatározás érlelődött meg lelkében. Ma el kell dőlnie élete
sorsának. Megfogja a lány kezét és megmondja neki: Válaszsz. Hagyj ott
mindent és kövess. De hátha a lány azt mondja viszont: Hagyj ott mindent
és kövess? A duplakeresztes templomba, az aranyos oltár elé? Nem, nem,
ezt nem fogja tenni… hisz szereti őt! De hátha? És ha ő lesz gyönge az ő
elgázolt lelkével, széttiport életével s engedni fog a lánynak? Nem,
nem, akkor ott van a pisztoly, mely segítségére lesz, hogy gyáván
megszökjék innen… Végigsimította homlokát, s az erdőn át elindult a háza
felé. Szerencsésen el is érte, s észrevétlenül besurrant. Sára néni majd
oda lett örömében, már egyre búsult azon, hogy az ő kis papja annyi
ideig elmaradt híradás nélkül.
Pali fáradtan leült, az öreg asszony pedig futott vízért, keféért, hogy
a gazdáját egy kicsit megpuczoválja. Pali egykedvűen engedte, hogy
ruhájáról, csizmájáról a sárt vakarja s bámult az egy szál gyertya
lángjába, melynek bizonytalan lobogásánál oly ridegnek tetszett a
szobája. Csak akkor kezdett eszmélni, mikor Sára szapora fecsegése
közben a papékat kezdte emlegetni. Hogy ott nagy ujság van.
– Micsoda ujság?
– Aszongyák, hogy a papkisasszonynak nagy szerencséje akadt.
Pali alatt megroppant a szék. Csak úgy hebegve jött ki a szájából a
kérdés:
– Miféle szerencséje?
– Ma két finom úr érkezett hozzájuk. Azt mondják, az egyik Bukarestből
való…
– Hát aztán?
– Hogy ennek nagyon megtetszett volna a mulatságon.
– Kicsoda?
– A papkisasszony. Azért jött ide, hogy megkérje a kezét.
Pali fölugrott.
– Ostoba beszéd.
– Tessék elhinni…
– Menjen ki!
Az öreg asszony, a ki még nem végzett a sárral, megdöbbenve nézett a
gazdájára és szomorúan elsompolygott. Ez volt az első kemény szó, a mit
a papjától kapott.
Megkérte a kezét!… Kicsoda? Valami fényes, előkelő bojár gavallér? Talán
ugyanaz, a ki abban a fényes mulatságban annyiszor magához szorította,
miközben keringőt tánczolt vele?… Eljött utána ide, a hozzáférhetetlen
havasi faluba, hogy letépje és elvigye gazdagságba, fénybe, pompába… És
itt körülnézett a puszta lakásban, melynek falát kiverte a penész. És ő,
a koldus, itt töpreng, vonaglik, a kezét tördeli, tehetetlenségének,
szegénységének érzetében… Már egészen besötétedett és Papp Mózes is
késik… Nem tudott bejutni, vagy a lány elutasította? Nem, nem, hisz a
lány kerestette mindenfelé. Igaz, de akkor azok az urak még nem érkeztek
meg. Talán azóta mást gondolt? A szemei előtt hirtelen megvillant
szerencse ragyogása talán elvakította? Hisz olyan ő!
Kiszólt:
– Sára!
– Parancsoljon!
– Eredj el…
Itt megakadt.
– Hová, instálom?
– A papékhoz. Ott lesz valahol, vagy az udvaron, vagy az utczán Papp
Mózes, hívd ide rögtön.
– Értem, instálom.
Míg azonban Sára néni más kötényt tett föl, betoppant a medveölő.
– Az istenért, Mózes, hol volt annyi ideig?
– Mikor megjöttünk, templomban voltak, azt kellett kivárni…
– Mi van azokkal az urakkal?
– Azok is a templomban voltak. Mikor aztán kijöttek, ő miattuk nem
tudtam a kisasszonyhoz férkőzni, mert mindig vele sétáltak a kertben. De
meglátott. S mielőtt a vacsorához ültek, kiszaladt a tornáczra s a
nevemet kiáltotta. A sötétségben odasompolygtam a tornácz alá és
jelentettem, hogy haza hoztam a papomat. Ő csak azt felelte rá: _Az
Isten áldja meg!_ aztán egy levelet adott át.
Pali mint az őrült tépte ki a levelet a vadász kezéből, s fölszakította.
A levél így szólt:
_Édesem, köszönöm, hogy élsz, élj is mindig velem, nekem, együtt, mi
ketten boldogan, de most nem láthatsz, mert vendégeink vannak. Csak
maradj szépen otthon, majd üzenek, ha elmentek. Viszontlátásra. Hű
Floricád._
Miért ne mehetne ő oda? Hisz járatos a papékhoz? Nincs joga elmenni,
hogy vigyázzon Floricára? Hátha jelenlétével megakadályozza azt, hogy a
lányt máshoz kényszerítsék? Háborgó indulatok közt járkált föl s alá.
Miért írta neki Florica, hogy ne menjen, holott azt kellett volna írnia,
hogy menjen és védelmezze meg őt idegen szerelem ellen? Talán őt csak
csillapítja, ámítja, s még az éjjel itt hagyják a falut? De vigyázni fog
rá.
– Köszönöm, Mózes gazda szolgálatait, most már elmehet haza.
– Szivesen tettem, – felelt a vadász, kezet fogott a pappal és elment.
Kint azonban a ház mellett belefeküdt egy sötét árokba. Ő is vigyázni
fog. Ő is olyan ember volt, a ki jó, mint egy állat.
Most vacsoráltak a papéknál. Most kocczintanak, s jókedvűen, bőven öntik
magukba a bort. Most véget ér a vacsora. És ekkor Simándy fejébe nyomta
a kalapját és kilépett az éjbe. Az erdőbe ment, hogy a kertek alatt
közel férkőzhessék a papék házához. Papp Mózes fölemelkedett az árokból
és utána ment. Simándy mint egy részeg ember tántorgott a sötétben,
nekiütődve a fáknak, de rendületlenül haladt tovább. A Balintye-dombról
már látta a papék kivilágított házát. Egy kis időre megállt, aztán
ereszkedett le, lassan, csúszva. Pár pillanat mulva a papék kertjében
állt, a vastag topolya mellé huzódva. És ott már hallotta a zongora
hangjait. Florica szomorú román nótákat játszott. A lágy akkordok lassan
szálltak a nyitott ablakokon keresztül a langyos levegőben. Pali ziháló
mellel állt ott. Az egyik perczben be akart törni, s mindenkit megölni,
a ki csak a kezébe kerül. Azt a sápadt, beesett szemü bojárt. Azt a
csalfa fekete lányt. S aztán ebbe a gyönge, fájó szívbe belefojtani azt
a hitvány életet. A másik perczben hidegség futott végig rajta. Várjunk.
Még van idő. Hadd részegedjenek meg az italtól és a szerelemtől. Hadd
szivják még az illat- és kéjterhes levegőt.
Aztán vidámabb nóták következtek. A keringő, melynek dallamánál egyszer
Simándy ölelte Florica karcsu derekát. Aztán az a másik keringő, melynek
hullámain az a bojár ringatódzott Floricával. És itt Simándy letérdelt
és körmeivel a földet kezdte vájni, mintha sírt ásna magának, vagy
másnak…
Órák teltek el, Simándy ott állt az oláh pap háza alatt, egygyé olvadva
a fák árnyékával. A ház lassan csöndesedett. A zongora elhallgatott.
Florica szobájának ablaka kivilágosodott. Simándy szemeiben, melyek ezen
az ablakon csüngtek, mohó vágy csillogott. Most imádkozik a lány, soká
imádkozik. Az Istenhez is, meg a védőszentjéhez is. Vajjon érte
imádkozik-e?
Az ablak hirtelen elsötétedett. Lefeküdt. Várt. Lassanként a cselédek is
elcsendesedtek. Mindenki elaludt a háznál. S ekkor Simándy az ablakhoz
lépett és megkopogtatta.
Csend.
Ujra kopogtatott. Az ablak halk zörgéssel kinyilt.
– Pali!
– Florica!
– Az Istenért, vigyázz, ha észreveszik, hogy itt állsz!
– Kik? A bukaresti úr?
– Csitt! Ne kiabálj!
– Florica! Egész boldogságom most dől el. Rongy életem tán most fordul
jóra. Ha istenben hiszel, mondd meg, mit keres itt az a két ember?
– Pali, az Istenre kérlek, ne kérdezz! Szeretlek, csak ezt tudom.
– És másé lészsz, úgy-e?
– Sohse leszek a másé, esküszöm. Az a két úr nem értem jött ide. Többet
nem mondhatok.
– Akkor Isten veled, Florica!
– Pali!
– Isten veled! Utolsó szóm ne legyen átok!
– Pali, Pali!
De nem felelt vissza senki, csak a bokrok közül hallatszott olyan
csörtetés, mintha valami sebzett vadállat rohanna ott keresztül.
Papp Mózes mint a vizsla szaladt nyomában s nem tévesztette szem elől
papját, a ki egyenesen hazafutott. Az erdőn nevelkedett egyszerü ember
pedig kínos tépelődések között állt a homályban, s nem tudta, mit
csináljon. Érezte, hogy itt valami szerencsétlenség fog történni, de nem
tudta, hogy mi. Szeretett volna berohanni a papjához, de nem mert.
Simándy annyira fölötte állt, hogy nem tudta magát arra határozni, hogy
csak úgy kéretlenül berohanjon.
Az ablak nyitva volt, s fénysugár áradt ki belőle az éjbe. Az öreg
vadász, bár szégyelte, de odasompolygott és benézett. Simándy az
asztalnál ült és írt. Néha sokáig merően nézett a gyertya lángjába. S
arczán oly fájdalom látszott, hogy az öreg elfordult és könnyei
kicsordultak.
Aztán leült egy bokor alá, lassan megtömte pipáját, rágyujtott, s
miközben a füstöt szétfujta, tekintetét folyton a kivilágított ablakra
szegezte.
Egyszerre csak egy fehér alak jelent meg az ablak alatt.
Florica volt, a ki öreg cselédjükbe kapaszkodva állt ott. A lány előbb
benézett az ablakon, aztán az ajtóra került. Kinyitotta. Pali nem
fordult hátra.
– Pali! – szólalt meg halk, nyöszörgő hangon.
Simándy fölugrott, odarohant, átölelte s csókjaival borította el.
– Itt vagy. Hát eljöttél? Többé nem mégy vissza, enyém vagy örökre, –
suttogta elfuló hangon.
– Tied vagyok, de vissza kell mennem… csak megmondom, hogy ne félj…
– Nem, édes, ne beszélj! Gyerünk, fussunk, meneküljünk innen…
– Nem lehet, nem lehet, de szeretlek, csak téged szeretlek és te csak
engem szeretsz, meg kell tudnod mindent… megmondok mindent, hogy nyugodt
légy, ne félts, ne öld meg magadat… Neked mindent meg kell mondanom,
úgy-e? Előtted nem lehet titkom. Úgy-e szeretsz, nagyon szeretsz? Látod,
én nem hagyhatom el szüleimet; de ha te elhagysz, meghalok…
Megtört hangon, sebesen, zihálva beszélt.
– Ide figyelj, Palim.
S Pali nyakába kapaszkodva, lehuzta magához a fejét…
*
Az éj csendes volt, a hold szelíd, sápadt fénynyel vont be mindent.
Néha valahol egy szomszéd bokorban halkan nyöszörgött valami alvó madár.
Nagy zajnak tetszett már, mikor egy kavics megmozdult a vízesés oldalán
és legurult a mélységbe.
A medveölő fölugrott az árnyékban és bódultan nézett körül. Valami nemes
vadat sebeztek halálra… Hol? Az a szilaj, alaktalan, névtelen jajszó a