Elnémult harangok: Regény - 12
Total number of words is 4093
Total number of unique words is 1881
35.3 of words are in the 2000 most common words
48.5 of words are in the 5000 most common words
54.9 of words are in the 8000 most common words
– Itt hálunk a medve barlangjában.
– Bravó! – kiáltott a köpczös, – lesz mit mesélni az udvari bálon.
– Csinálj ott bent helyet, Mózes!
Ezalatt már Gyorgye, Petru s az erdészek két hatalmas tüzet csináltak, s
a gróf lovait azok közé állították. Papp Mózes is kivezette a maga
lovait, s a többi közé állította. A cselédek a szánokról leszedtek
mindent, pokróczot, elemózsiát, vánkosokat, s a barlangba vitték. Nagy
benzinlámpát is gyújtottak, s az üregben elhelyezték. Az urak rögtön be
is vonultak. Ekkor lépett csak elő Simándy, s bemutatta magát. A grófnak
magyarul, a másik két urnak németül.
– Nini, hát maga az én papom? – szólt szives hangon a gróf, – én csak
egy garabói papot ismerek, a vén Todorescut, a ki követválasztáskor le
szokta hozni a móczait, rám szavazni. Nagy gézengúz az öreg, érti a
dolgát.
A két idegen a grófnak két bécsi barátja volt: az idősebbik lord
Harrington, az angol nagykövetség első tanácsosa, a másik Vensolov
ezredes, az orosz nagykövetség katonai attaséja. Harringtonnal annak
idején Indiában ismerkedett meg, Vensolov ezredessel pedig a bécsi
udvari élet hozta össze. A fényes császárváros puha, meleg, főúri
kényelméhez szokott urak szinte gyerekes örömmel élvezték a rendkívüli
helyzetet: a barlang előtt a tűz lobogó fényénél eléjük táruló
fantasztikus látványt, a véres medvével, a kavargó hóviharral, a lovak
mellett szoborszerűen mozdulatlanul álló vadászokkal, szolgákkal és
parasztokkal, azután élvezték a jól világított, pokróczokkal
kipárnázott, eléggé meleg barlangot, melynek közepén csakhamar égett a
spiritusz a szamovár alatt, miközben egy belső inas nagy ezüsttálczán
hideg borjút, szárnyast, czipót tett eléjük, s egyszerre vagy öt üveg
vörös borból húzta ki a dugót.
Simándy a barlang szája előtt levő tűz felé húzódott.
– Tartson velünk, tiszteletes úr, – szólt a gróf.
– Köszönöm, méltóságos uram, már beszalonnáztam.
– No csak vegye elő a bicskáját és lásson hozzá. Van itt mit enni.
Simándy nem kérette magát, hanem a tálcza mellé telepedett, a hol az
angol és az orosz farkas-étvágygyal működtek. Az étel és a bor mesés
gyorsasággal eltüntek, azután az inas mindenkinek töltött egy csésze
párolgó teát, a gróf mindenkinek egy vastag szivart dugott a szájába, s
végigfeküdtek a pokróczokon.
– No, kedves grófom, ön valóságos ezermester, hogy itt a vadon közepén
így el tudja az embert látni, – szólt Harrington.
– Ez csak revanche a pendsabi szép napokért. És még mennyivel maradok
adósa a negyedik bengáli lovasezred tisztikarának! Ne is beszéljünk
róla, mylord. Sohse felejtem el, hogy minő felejthetetlen napokat
köszönhetek önnek és indiai bajtársainak.
– Hja, India; az a mi páratlan vadászterületünk, ott még élhetünk jól,
tetszésünk, egyéni gusztusunk szerint, romantikusan, verekedve,
vadászgatva. Ha az átkozott afgán kutya át nem lövi a lábamat, ma is ott
vagyok, s nem térek át a diplomácziai szolgálatra. De most is mindig
visszasóvárgok a szabad élet után. Unom a czivilizácziót, Angliát pláne!
A családom különben is szét van szórva az egész világon; az egyik farmer
Ausztráliában s van neki vagy negyvenezer marhája. A másik a kanadai
kőszénbányáit turja s a saját hajóin hordja szét a szenét, a harmadik
Belső-Afrikában, valahol Uganda vidékén kormányzó vagy király. Az öcsém
van legközelebb, az Maltán hadnagy. Angliában senki se él közülünk.
– Bocsásson meg, mylord, – szólt az orosz, – de én csak két igazi urat
ismerek a világon: a magyar urat és az orosz urat. Önök már, hogy is
mondjam csak, elnyárspolgárosodtak egy kicsit. Önök mindennel
foglalkoznak már, de a magyar és az orosz úr csak a földjét műveli és
szereti, és pedig rajongásig. Azt az egyet tekinti arisztokratikus
foglalkozásnak. Ha egy orosz nemes elveszti ősei földjét, elzüllik, más
mesterségre nem tud átmenni…
Az orosz megállt egy pillanatra, hogy szippantson a szivarjából. Simándy
megszólalt:
– Megengedik az urak, hogy én is beleszóljak?
– Csak tessék! – felelt az angol.
– Az onnan van, mert bár az orosz birodalom óriási, az ifjúságot szűk
látkörben nevelik föl. A mindenható dinasztia nem a nemzet elé tűz nagy
czélokat, hanem önmaga elé, a maga dicsőségére, a nemzetet meg se
kérdik, a nemzetnek örökké hallgatnia kell… Angliában ellenben arra
szoktatják az ifjúságot, hogy az egész világ a te nemzetedé; ha otthon
nem férsz el, eredj a tengerre, az összes vizeken megtalálod a
szineidet, s ha holnap La Platában görbén néznek rád, holnapután már ott
van az angol hadihajó a város felé fordított ágyútorkokkal. Ha tengeren
se férsz el, eredj a gyarmatokra: minden világrészben megtalálod a
hazádat, mindenütt angol maradhatsz, s bárhol, bárminő munkát végezel,
Anglia vagyonát és hatalmát szolgálod vele. A magyar meg az orosz úr
csak a hazájában, a maga földjén van igazán otthon, a hol nem parancsol
neki senki: hát ott marad és megőrzi patriarkális tulajdonságait, a
melyeket az ezredes úr úri tulajdonságoknak nevezett…
Harrington a hevesen gesztikuláló fiatalemberre nézett:
– Ön talán ortodox keleti pap és Moszkvában tanult?
– Nem, mylord, én protestáns pap vagyok és Hollandiában tanultam.
– De csak vadászni jött ide szintén és valami nagyobb városban lakik?
– Nem, mylord, én itt lakom ezen a hegyen túl egy faluban és papja
vagyok egy száz főből álló eklézsiának.
– Magyar pap?
– Az vagyok, mylord.
– Valami igaza van a tiszteletes úrnak, – szólt az orosz ásítva, – de
mivel szivarom végig égett s én álmos vagyok, nem veszek részt többé a
beszélgetésben. Jó éjszakát, urak.
Lord Harrington látható érdeklődéssel nézte a fiatalembert, de az
álmosság és fáradtság őt is elnyomta s azért jó éjszakát kivánva,
szintén végignyult a földön.
Baranghy gróf friss szivarra gyújtott, s a barlang előtt égő tűz mellé
ült. Az, a mit Simándytól hallott, nagyon gondolkozóvá tette.
– Hallja, ifjú barátom, – szólt lassú hangon, – én itt a vad
rengetegben, az üvöltő viharban, a megölt medve barlangjából vaktában
kizavarok két parasztbundás alakot, a kik közül az egyik megszólal, s
lord Harringtonnak, Vensolov ezredesnek és Baranghy grófnak perorál
olyan értelmesen, a minőt ezek az urak a maguk körében is ritkán szoktak
hallani. Ez nem természetes dolog… Hogy került maga arra a rongyos
Garabóra?
– Méltóságos uram, annak hosszú története van, mely méltóságodat nem
érdekli. Különben is a magam szántából jöttem oda…
– Nincs valami kivánsága? Nem akar a sorsán változtatni? Szivesen
fölajánlom a segítségemet.
– Csak azt kérem, hogy ha az eklézsiának szüksége lesz valamire, akkor
fogadjon szivesen méltóságod.
– Meglesz, meglesz… Hát maga úgy véli, hogy a mi nemzetünknek nincsenek
nagy czéljai, nagy föladatai?…
Simándy lehorgasztotta a fejét. Majd rekedten így szólt:
– Mi? Hiszen mi még itthon is a létért küzdünk… és veszítjük a csatát…
koldusok vagyunk és senkise támogat… a katonáink fogynak… a fegyverek
egyre hullanak a kezünkből… S ezt a nemzet nagy tömege nem látja, nem
tudja, nem hallja…
A gróf tágra nyitott szemmel meredt a tűzbe. Nemes, éles, bátor arczán
mély szomorúság ült. Simándy ránézett, s valami vakmerő gondolat fogta
el. Megragadta a gróf kezét s szólt:
– Fejedelem, én uram, ne menj te idegen világokba fenevadakra vadászni…
maradj ebben az elhagyott országban… Látod, nekem ez a haza nem adott
semmit, se előkelő rangot, se kitüntetéseket, se vagyont, s itt állok,
itt dolgozom a helyemen, elpusztulok, de el nem megyek róla.
A gróf ránézett Simándyra, a ki a kezét fogta:
– Valamit mondani akar?
A szegény fiu azt hitte, hogy beszél, de csak a gondolatok viharzottak
végig lelkén, szája nem nyilt szólásra. Eleresztette a gróf kezét.
– Bocsásson meg, méltóságos uram, csak arra akartam kérni, hogy
szeresse, ne hagyja el ezt a mi szegény Erdélyünket, pusztuló
egyházunkat… ilyen nagy nevet mi nem nélkülözhetünk ádáz harczunkban.
A gróf belehajította a szivarját a tűzbe.
– Hát mit tegyek? Mit tegyek? Sohse szoktunk mi ilyesmiről beszélgetni…
Mit kellene tenni? Ki tudna erre feleletet adni? A fórumon annyi jelszót
ordítanak; egyszer az egyik van divatban, másszor a másik; s mindegyik
csak arra való, hogy az emberek egyéni hiúságát, karriérjét szolgálja…
Hangja egyre emelkedett és hevesebb lett.
– Az országgal tulajdonképp nem törődik senki.
Hirtelen fölugrott.
– Nagyon hideg van idekint. Ez a komisz szél szinte a bőröm alá fúj. Jó
éjszakát.
Besietett a barlangba. Papp Mózes újra megrakatta jól a tüzeket, Simándy
ott, a hol ült, végignyult a meleg földön s elaludt. Mózes gazda egy
vánkost csúsztatott a feje alá, s a fiut betakarta egy pár vastag
pokróczczal. Aztán ő is odafeküdt melléje. Szabó és Petru is
lassan-lassan odasompolyogtak. Csak a gróf vadászai és cselédjei álltak
a lovak közt mozdulatlanul, mint az őrtálló katonák.
Talán már hajnal felé lehetett, mikor a vihar hirtelen megállt. Papp
Mózes azonnal fölébredt, s gyöngéden megérintette Simándy karját.
– Mi baj?
– Tiszteletes úr, a vihar pihen.
– Elállt?
– Nem, csak pihen. Ez itt a viharnak rendes szokása, hogy egy-két órát
megáll, s aztán újult erővel kezdi. Jó volna, ha a méltóságos urakat
fölkeltené. A szünet alatt bevergődhetünk Garabóra.
Pali rögtön a barlangba sietett, s fölkeltette a grófot, ez pedig a
vendégeket. Mindnyájan helyeselték az indulást, a gróf pár rövid szót
kiáltott legényei felé, a szánok egyszeribe föl voltak pakkolva, s a
lovak befogva. Indulás előtt a gróf mindenkinek egy pohár konyakot
adott: a cselédeknek is, a parasztoknak is. A lámpásokat is
meggyújtották, s elől Papp Mózes két jóravaló, kis macskalovával
nekivágtak az útnak. Pali szó nélkül Mózes gazda mellé ült a bakra, s az
egyik lámpást tartotta. A medve alá fatalpat csináltak s a leghátulsó
szán mögé kötözték. Lassan, koczogva, de mégis előre haladtak.
XII.
A nagy vihart követő reggel a faluban irtóztató kutyaugatás támadt. Az
ebek megérezték a szagát a medvének, mely a szán mögé volt kötve. A
kutyák föltünő nyugtalanságára mindenki a kapuja elé sietett, s látták a
havasi úton aláereszkedni a karavánt, s egyszerre megismerték a gróf
szürkeruhás, violaszin zsinóros vadászait, a mint a czifra szánokat,
csengős lovakat lesegítették a meredeken. Ekkor Papp Mózes szánja már
illedelmesen hátul kullogott. S a mint lent voltak, Pali illedelmesen
köszönt az uraknak, s a szánnal jobbra fordultak, Papp Mózes háza felé.
A gróf valamit kiáltott utánuk, de a prémes gallér elfogta a hangot. A
mint a gróféktól eltávolodtak, Petru nagyot kurjantott, s hangosan
kiáltotta a népnek, hogy ime itt a Gyorgye, megmentettük, s még egy nagy
medvét is öltünk. Az asszonyok mind oda siettek, s kezet csókoltak
Simándynak. Egész karavánnal érkeztek Mózes gazda házához, a hová már
Sára néni is megjött egy csomó öregasszonynyal. Sára néni előbb
kötényébe törölgette a szemét, aztán erőt vett rajta az indulat, elsirta
magát, megölelte, megcsókolta az unokáját, végül pedig úgy vágta pofon,
hogy leesett a süvege. Ekkor esett a papjának s a hol érte, csókolgatta
a ruháját. Pali itt visszaöltözködött fekete ruhájába, és Sára nénivel
és Gyorgyeval hazament, otthagyván Petrut, a ki egész nap nagyszámú
közönségnek örvendett, mely mind a hőstettek elbeszélését kivánta
hallani. A nép fölváltva ácsorgott Mózes gazda és Todorescuék háza
előtt, hová az előkelő uraságok szálltak. Pali hazament, megivott egy
csésze forró kávét, aztán ágyba feküdt, s elaludt, mint a bunda.
A gróf vendégeit egyenesen Todorescuékhoz vitte, a kikről tudta, hogy
nagy, kényelmes, kőből épített úriházuk van. Képzelhető a pap-család
meglepetése, mikor Baranghy gróf az angol lorddal és az orosz attaséval
betoppant. A hölgyek azonnal elfutottak, toalettet csinálni, Todorescu
pedig, a ki a grófot már régóta személyesen ismerte, zavartan kinálgatta
őket helylyel.
– Kedves tisztelendő úr, – szólt a gróf szokott szives modorában, miután
a bemutatásokat elvégezte, – legyen rá elkészülve, hogy mindaddig itt
maradunk, a míg ez a hóvihar, mely tegnap a hegyek közt meglepett,
teljesen el nem mulik.
– Nagyon szerencsés, boldog vagyok, méltóságos úr…
– Maga is azt hiszi, hogy a vihar minden perczben újra kitörhet?
– Biztosra veszem. Rendesen három napig szokott tartani, közbe csekély
szünetekkel. Vakmerőség volna most tovább indulni…
– Hát akkor egyelőre kérünk egy szobát, vizet mosdani, s Pista inasomat.
– Minden meglesz.
S Todorescu elsietett. Az urak tíz percz alatt átöltözködtek, s
Todorescu hivására megjelentek az ebédlőben, hol a hölgyek már vártak
rájuk, s frissen főtt kávéval szolgáltak.
Todorescuné még meglehetősen elfogult volt, de Florica már eléggé
összeszedte magát. Nagyon csinos volt divatos, egyszerű drapruhájában,
fehér kötényével, s a koromfekete gazdag hajából elővillogó
aranyhajtűkkel. Az urak egészen meglepetve néztek rá és sorba
odajárultak eléje, bemutatkozni. S ő a Bukarestben jól megtanult
pukedlizést kifogástalan előkelőséggel érvényesítette. Lord Harrington
sodort egyet a bajuszán, Vensolov ezredes pedig a haját s nyakkendőjét
igazította.
– Bocsásson meg, tisztelendő asszony, hogy így ajtóstul a szobába
rohantunk, – szólt a gróf, – de nem is sejtettük, hogy egy felnőtt leány
van a háznál. Mióta?
– Az őszszel jött haza a nevelőből. Florica, a leányom.
– Óh, én ismerem a gróf urat, gyermekkorom óta. Emlékszem, hogy kétszer
járt a házunknál.
– Igen, követválasztások alkalmával, – nevetett a gróf, – maga azalatt
megnőtt, én pedig megvénültem.
– Arra is emlékszem, hogy a gróf úr egyszer fölemelt a levegőbe,
megcsókolt és azt az igéretet tette, hogy ha férjhez megyek, násznagyom
lesz…
– No, a mi a csókot illeti, azt szivesen megismételném…
– Nem lehet, gróf úr, mert ha megengedném, az nagy gorombaság volna
részemről…
– Hogyhogy?
– Akkor azt hihetné, hogy csakugyan öreg embernek tekintem.
A gróf nevetve nézett rá.
– Hallja maga, kis kisasszony, tudja, hogy ez pompás felelet? Ilyen nem
minden havasi faluban terem…
És lefordította az uraknak németre.
– Kedves gróf, – szólt a lord, – ön csupa ilyen meglepetéseket tartogat
nekünk. Ki volt az a csinos, nagy feketeszemű fiatalember, a ki az éjjel
olyan okos dolgokat beszélt nekünk a medve barlangjában?
– Hisz megmondta. Az itteni protestáns pap.
– Hja, igaz. Nagyon álmos voltam, elfelejtettem. Tudja-e, hogy szeretnék
annak a ficzkónak a szeme közé nézni, s egy kicsit beszélgetni vele?
– Jó, majd elhívjuk… úgyis itt maradunk bezárva tán két napig is.
Florica biborvörös arczczal az ablak felé fordult. Az a pár szó, melyet
Simándyról hallott, maga se tudta miért, de önkénytelen büszkeséggel
töltötte el. Az uraságok betoppanása nagyon megzavarta őt, mert se
Simándy, se Gyorgye után nem tudakozódhatott, pedig rettentő
türelmetlenül várta hazaérkezésüket, s egész éjjel nyugtalanul,
szaggatottan aludt. Annyit félfüllel, sebtiben elkapott, hogy itthon
vannak, de égve vágyott a részletekre, s ehhez nem juthatott.
A jóízű reggeli után az urak szivarra gyújtottak, s a lord hátradőlve
szólt:
– Most jön ki csak belőlem a hideg, s érzem, hogy bágyadt és fáradt
vagyok.
– Mondja csak, tisztelendő asszony, – szólt a gróf, – ágyaink meg vannak
már vetve?
– Szolgálatjára, méltóságos úr.
– Megengedik, hogy lefeküdjünk. Tegnap egész nap szánkáztunk, s bizony
éjjel is nagyon keveset aludtunk. Nem veszik rossz néven, ha lepihenünk…
– Óh, kérem, – felelt Todorescu alázatosan.
– Pista! – szólt a gróf az ajtóban feszesen álló huszárjához, – összes
élelmiszereinket és italainkat a konyhába hordod és a tisztelendő
asszony rendelkezésére bocsátod. Tessék mindent fölhasználni, s én még
csak azt az egyet kérem, hogy két óra előtt ne legyen az ebéd.
– A mint parancsolni méltóztatik.
– Előre, uraim, – szólt a gróf, – ebédig aludni fogunk.
Az angol és az orosz, kiknek már majdnem leragadt a szeme, szivesen
engedtek a fölhivásnak. A gróf még kiszólt a szobából:
– Igaz, kérem, ismerik a helybeli református papot?
– Ismerjük.
– Tegyék meg a kedvemért és hivják meg őt is ebédre.
– Parancsára, méltóságos úr.
Az urak eltüntek, s mikor fejüket lehajtották, az újra kezdődő vihar
első rohamai már végigzúgtak a völgyön. Florica sugárzó arczczal állt a
tükör elé: itt lesz Simándy is, mit csináljon, hogy még szebb legyen?
Végre ott fog ülni, mellette, vagy szembe vele, ránézhet, a mikor akar,
vele egy levegőt szív, hallja folyton a hangját. S a kis Florica szive
oly hevesen összeszorult, hogy egyszerre az arczába hajtott minden vért.
Aztán elnevette magát, tapsolt, s a konyhába futott. Ma ő is fog főzni
valamit.
– Csak félre, félre az útból, – szólt Todorescuné, a ki átvette a
dirigálást, – mindenkinek helyén legyen az esze, mert nagyuraknak főzünk
ma ebédet.
Pista megkezdte a szánból a hideg sült szárnyasok, a libamájpástétom, az
egész sonkák, hideg nyelv s más efféle ételek fölhordását. Azután jött
kosárban fehér és vörös bor s pezsgő.
– Biz ehhez nem is kell már más, mint jó húsleves és friss kenyér, –
vélekedett az inas.
– Todorescuné gondolkozott.
– Talán egy kis nyulat is csinálok még, jó bő, tejfölös mártásban.
– Én meg egy kis habgaluskát készítek, – vélekedett Florica.
– A’ bizony jó lesz, – hagyta helyben Pista.
A konyhában megkezdődött a munka, Florica pedig a szobájába lebegett,
mert nem volt tisztában vele, hogy melyik ruháját vegye föl. Sorba
nézegette valamennyi gunyáját, próbálgatta, de egyikkel se volt teljesen
megelégedve. Az anyját nem merte megkérdezni, mert rámordult volna, hogy
_ugyan kinek a kedvéért akarsz te szép lenni?_ A haját, azt a szép
fekete, fényes haját is lebontotta és sokáig próbálgatta, míg végre egy
megfelelő frizurát talált. Divatosan fésülködni jól megtanították a
bukaresti nevelőintézetben. Eszébe jutott, hogy bomlottak érte a szebeni
katonatisztek és a tusnádi fürdővendégek, s törte a fejét, hogy
visszaemlékezzék, hogyan viselte magát, mit fecsegett az udvarlóival,
hogy úgy elbájolta őket. Aztán elnevette magát: hisz ő az egyetlen lány
a faluban, azt is mondják, hogy nem nagyon csunya, ugyan mit erőlködik,
mikor nem kell vetélytársnőitől tartania. Fölvett egy fehér kötényt és
kifutott a konyhába, hol már nagy sürgés-forgás, készülődés volt. Pista
a padkán ült és czigarettázva melegedett.
– Pista, – szólt halkan Florica, – tudja maga, hol lakik a faluban a
magyar pap?
– Nem én.
– A református templom alatt mindjárt van egy régi kőház: abban lakik.
Menjen el oda és mondja meg neki, hogy két órára legyen itt ebéden. A
papa is kéri, meg a méltóságos úr is üzeni.
Pista fölrántotta bekecsét, kilépett a tornáczra s az orkánban megindult
a buzogányos templom irányában. Simándy az alatt már fölkelt, s miután a
gyerekek a viharban nem jöttek iskolába, olvasgatott. Mikor Pista átadta
az üzenetet, így szólt:
– Ki küldte mégis magát ide? A pap-e, vagy a gróf úr?
– Nekem ugyan a papkisasszony szóla.
– A kisasszony?
– Az a’. De azt mondta, hogy az apja óhajtja, meg a méltóságos gróf úr.
Jó, jó, Pali, azért ne légy olyan izgatott. Háromszor-négyszer
végigmérte a szobáját, aztán ő is tükre elé ült és gondosan
megborotválkozott. És ez alatt az arczát nézte, vizsgálta, a mit sohase
szokott tenni. Bizony falusi papnak elég fehér volt a bőre, szemei alatt
keskeny kék karika húzódott, szempillái meghosszabbodtak, s a szeme tán
még feketébb volt, mint régen. Elmenjen az ebédre? Egy délután
belemerüljön az úri társaságba, aztán szomjazzék tovább? Ez csak
békétlenséget, nyugtalanságot, sőt tán elégedetlenséget keltene
lelkében… Ujra a szeme közé nézett… Nem vagy őszinte, fiú. Te Florica
miatt habozol. Mit neked az angol diplomata, az orosz katona… te attól a
dallamos hangú kis fekete lánytól félsz, a kinek fecsegése olyan édes
bizsergésbe hozza a szivedet… S ha úgy volna? Örökké tarlott mezőkön
kell neked járnod? Nem szabad egy pillanatra se elhagynod életed
pusztaságát? Hisz te kemény legény vagy, mint a vas… hideg vagy, mint a
jég… nem vétesz se Isten, se ember ellen, ha egy kis boldogságot
megengedsz magadnak. Elmegyek. Nem tudja meg soha senki, hogy egy pár
boldog órát raboltam magamnak. Elmegyek.
Jó fél óráig vesződött azzal, hogy fekete haját simára lefésülje, a mi
nem igen sikerült; aztán ünnepi feketébe öltözködött, a bajuszát
kipödörte egy kicsit, bundáját a nyaka közé kerítette, s nekivágott az
orkánnak. Mint egy szerelmes, légyottra siető diák, úgy sietett, nem
gondolkozva, nem nézve se jobbra, se balra, csak gázolva a havat
türelmetlenül.
XIII.
Mikor Simándy Todorescuék házához ért, az urak már fölkeltek, s az
ebédlőben czigarettáztak. Florica is megállapodott már a toalettjében.
Sötét szoknyát vett föl, rózsaszínű blúzzal, s a konyhai tűztől
kipirulva éppen terített. Simándy szerény alázattal lépett be, s mélyen
meghajolt az úri társaság előtt. Florica sugárzó arczczal nézett rá,
mikor a fiú eléje lépett s megszorította a kezét. Az angol követségi
tanácsos mindjárt elfogta Palit.
– Mondja csak, tiszteletes úr, maguk medvét vadászni jártak kint az
éjjel?
– Nem, mylord, egy kis pásztorgyereket kerestünk, a ki a mélységbe
zuhant.
– S magukat is ott érte a vihar? – szólt a gróf.
– Nem, méltóságos úr, mi már a vihar alatt mentünk ki a havasok közé.
– Hogyan? Maga egy rongyos kis pakulár-kölyökért koczkára tette az
életét?
– Nem tettem koczkára, méltóságos úr, mert íme élek.
– De ott veszhetett volna.
– Az ilyesmi nekem csak utólag szokott eszembe jutni. Aztán megvallom,
puszta önzésből tettem.
– Hogyhogy?
– Mint református papnak semmi külső eszközöm nincs arra, hogy a népre
hassak. Tehát példámmal kell hatnom. Az adott esetben csak azt tettem, a
mit helyemben minden becsületes ember megtett volna, de az egyszerű nép
ezt nagyba veszi s ezzel a papi tekintélyem emelkedik.
– Bravó, fiatalember, – szólt az angol, – ön csakugyan igen hidegen,
szárazon és okosan meg tudja magyarázni, hogy miért cselekedett így.
Azért azonban bizonyos, hogy ön hőstettet követett el.
– Ne feledje el, mylord, hogy nekem ebben az úgynevezett hőstettben
segítőtársaim voltak. Egyszerű parasztemberek, kik életösztönüket
intelligencziájuk hiányánál fogva nehezebben tudják legyőzni, mint én. S
így a nagyobb érdem az övék.
– Kik voltak azok? – kérdé a gróf.
– Papp Mózes s egy oláh pásztor.
– No, ezeket megjutalmazom. Ne feledjen el, tiszteletes úr, száz
forintot kérni tőlem a számukra.
– Köszönöm, méltóságos uram, adhatok belőle a megmentettnek is?
– Oszsza szét belátása szerint. Ön pedig fogadja tőlem emlékül ezt a
gyűrűt, melyet a zanzibári szultántól kaptam.
S ezzel lehúzott ujjáról egy zafirköves aranygyűrűt, mely két egymásba
fonódott kigyót ábrázolt és Simándynak adta.
– Köszönöm, gróf úr, legkedvesebb emlékeim közé fog tartozni.
S ujjára húzta.
Az orosz katonai attasé ez alatt Floricával enyelgett, a ki e miatt
nagyon boszús volt, mert ekkép a Simándy és a két úr közt lefolyt
beszélgetés egy részét elszalasztotta.
– Hohó, kedves kisasszony, – szólt a gróf, – maga kevésnek terített.
– Én meg a mama nem ebédelünk az asztalnál.
– Már miért nem?
– A mama tálal, én pedig fölszolgálok.
– Tálalás, az helyes. De a fölszolgálást, engedjen meg, Pista sokkal
jobban elvégzi. Maga velünk fog ebédelni, még pedig az asztalfőn. Ugy
sincs virág az asztal közepén, hát legalább maga legyen az asztaldísz.
– Megkérdem a mamát.
Simándyra nézett, mert érezte, hogy a fiú folyton rászegzi a szemét.
Azután kisietett. Az orosz megszólalt:
– Bájos egy gyermek, s oly kedvesen elbeszélget az emberrel, hogy igazán
gyönyörűségem telik benne. Ugy-e ön pravoszláv? – fordult Todorescuhoz.
– Igenis, ó-hitű vagyok, – felelt Todorescu.
Florica bejött, s jelentette, hogy a mama megengedte, hogy az urakkal
ebédeljen. A lány közel férkőzött Simándyhoz, s odasúgta neki:
– Látja azt az ibolyavirágos tányért? Az az enyém. Olyanból csak én
szoktam enni. Most az a maga helye, üljön oda.
Simándy meghajtotta magát. Nyilt az ajtó s Pista megjelent egy tál
gőzölgő levessel. Florica kiosztotta, az inas széthordta, a vendégek
leültek. A gróf megszólalt:
– Miután pap házánál vagyunk s két papunk is van, ugyan Simándy, mondjon
egy asztali áldást, lehetőleg németül, hogy a külföldi urak is
megértsék.
Simándy fölállt, összekulcsolta a kezét, mind hasonlót tettek és németül
így imádkozott:
_Uram, mindeneknek Ura, engedd meg, hogy hálatelt szivünket hozzád
emeljük, a mikor áldásodban részesülendők vagyunk. De mikor köszönetet
mondunk, hogy ebben a viharban, ebben a hidegben meleg fészekről
gondoskodtál számunkra, kérünk, hogy ne feledkezzél meg szerencsétlenebb
embertársainkról, kik talán odakint remegnek és nem találnak hajlékot;
kik talán éheznek és nincs, mi kínjokat csillapítaná. Irgalmasságnak
Istene, hallgasd meg könyörgésünket. Amen!_
Az urak állva maradtak, Todorescu, az orosz és Florica keresztet
vetettek magukra, s a pópa román imádságot mondott.
Ebéd alatt élénk társalgás folyt, melyben csak Todorescu vett kevés
részt, mert magyarul is, németül is keveset tudott. Ellenben az angol, a
gróf, Simándy és az orosz élénk beszélgetést folytattak utazásaikról,
idegen népekről, vadászataikról s különösen érdekelte az urakat az, a
mit Simándy beszélt Erdély történetéről, a reformáczióról és a román nép
babonáiról. Florica nem játszott jelentékeny szerepet az ebédnél, mert
nagyon izgatott volt, s minduntalan kiszaladt a konyhára. Kint teljes
erővel dühöngött a hóvihar, s mindnyájan kéjes érzettel adták át magukat
a meleg szoba és a jó ebéd élvezetének.
Ebéd után a gróf az attaséval nekiült écartézni, Simándy pedig egy
vadászszal elhozatta hazulról a sakkját, s lord Harringtonnal, a ki
szenvedélyes játékos volt, összeültek játszani. Alig játszottak
háromnegyed órát, az angol megszólalt:
– Ifju barátom, ha magának volna alkalma játszani, idővel mesterré
nőhetné ki magát. Zseniális ötletei vannak.
– Köszönöm, mylord, csak az a baj, hogy ötleteimet nem tudom összefüggő
csatatervvé fűzni. Mikor teológus voltam, Utrechtben sokat sakkoztam
elsőrendű hollandi sakkistákkal, de érzem, hogy nagyon elmaradtam.
Todorescu, a ki eddig csöndesen kibiczelt, most megszólalt:
– Ha csak az kell, kolléga úr, én szivesen fölajánlom magamat. Én is
mint teológus kitünő sakkista voltam hajdanában.
– Elfogadom, nagy örömmel elfogadom, kolléga úr.
Közbe Pista pezsgőt bontott, s folyton kínálta az urakat. Legbuzgóbban
Todorescu hajtogatta a poharat, s jó hangulatában Simándyval szemben
érzelmei teljesen megváltoztak. Eddig gyűlölte, de imponált neki. Most,
látván, hogy e finom urak milyen jól bánnak vele, holott őt, mint
házigazdát, pusztán köteles udvariasságban részesítik, látván, hogy mily
élénk részt tud venni a művelt urak társalgásában: gyűlölete olvadt.
Eddig azt hitte, hogy ez tulajdonkép egy bátor, nagylelkű, de
paraszt-kosta, a ki minden jóravaló eklézsiából kikopott, s ezért került
erre a kétségbeesett helyre; de most látta, hogy ez egy világlátott,
sokat tanult, jó modorú úr, a ki egy mozdulatával, egy hangjával nem rí
ki a nagyúri társaságból, melynek körében e pillanatban mozog és
vitatkozik. És egy nagy kérdés merült föl lelkében. Hogyan vetődött ez
az eszes ember a havasok legrongyosabb eklézsiájába? A ki tehetségénél
fogva a legelső eklézsiákat megérdemelné. Bizonyára boldogtalan s
önkéntes száműzetésben él itt. Ez a gondolat a vén papot engesztelékeny
hangulatba ringatta, s több ízben fölragadta a pezsgős poharat, hogy
ifjú kollégájával kocczintson, a mi Floricának, a ki titokban folyton
figyelemmel kisérte őket, nagy örömet okozott.
Ez alatt Todorescuné is toalettet változtatott, s bejött a szobába. Az
urak mind gratuláltak neki a kitünő ebédhez és ittak az egészségére.
Minthogy már sötétedni kezdett, lámpát gyújtottak, az attasé pedig leült
a zongorához, s orosz dalokat kezdett játszani. Ez alatt Florica és
– Bravó! – kiáltott a köpczös, – lesz mit mesélni az udvari bálon.
– Csinálj ott bent helyet, Mózes!
Ezalatt már Gyorgye, Petru s az erdészek két hatalmas tüzet csináltak, s
a gróf lovait azok közé állították. Papp Mózes is kivezette a maga
lovait, s a többi közé állította. A cselédek a szánokról leszedtek
mindent, pokróczot, elemózsiát, vánkosokat, s a barlangba vitték. Nagy
benzinlámpát is gyújtottak, s az üregben elhelyezték. Az urak rögtön be
is vonultak. Ekkor lépett csak elő Simándy, s bemutatta magát. A grófnak
magyarul, a másik két urnak németül.
– Nini, hát maga az én papom? – szólt szives hangon a gróf, – én csak
egy garabói papot ismerek, a vén Todorescut, a ki követválasztáskor le
szokta hozni a móczait, rám szavazni. Nagy gézengúz az öreg, érti a
dolgát.
A két idegen a grófnak két bécsi barátja volt: az idősebbik lord
Harrington, az angol nagykövetség első tanácsosa, a másik Vensolov
ezredes, az orosz nagykövetség katonai attaséja. Harringtonnal annak
idején Indiában ismerkedett meg, Vensolov ezredessel pedig a bécsi
udvari élet hozta össze. A fényes császárváros puha, meleg, főúri
kényelméhez szokott urak szinte gyerekes örömmel élvezték a rendkívüli
helyzetet: a barlang előtt a tűz lobogó fényénél eléjük táruló
fantasztikus látványt, a véres medvével, a kavargó hóviharral, a lovak
mellett szoborszerűen mozdulatlanul álló vadászokkal, szolgákkal és
parasztokkal, azután élvezték a jól világított, pokróczokkal
kipárnázott, eléggé meleg barlangot, melynek közepén csakhamar égett a
spiritusz a szamovár alatt, miközben egy belső inas nagy ezüsttálczán
hideg borjút, szárnyast, czipót tett eléjük, s egyszerre vagy öt üveg
vörös borból húzta ki a dugót.
Simándy a barlang szája előtt levő tűz felé húzódott.
– Tartson velünk, tiszteletes úr, – szólt a gróf.
– Köszönöm, méltóságos uram, már beszalonnáztam.
– No csak vegye elő a bicskáját és lásson hozzá. Van itt mit enni.
Simándy nem kérette magát, hanem a tálcza mellé telepedett, a hol az
angol és az orosz farkas-étvágygyal működtek. Az étel és a bor mesés
gyorsasággal eltüntek, azután az inas mindenkinek töltött egy csésze
párolgó teát, a gróf mindenkinek egy vastag szivart dugott a szájába, s
végigfeküdtek a pokróczokon.
– No, kedves grófom, ön valóságos ezermester, hogy itt a vadon közepén
így el tudja az embert látni, – szólt Harrington.
– Ez csak revanche a pendsabi szép napokért. És még mennyivel maradok
adósa a negyedik bengáli lovasezred tisztikarának! Ne is beszéljünk
róla, mylord. Sohse felejtem el, hogy minő felejthetetlen napokat
köszönhetek önnek és indiai bajtársainak.
– Hja, India; az a mi páratlan vadászterületünk, ott még élhetünk jól,
tetszésünk, egyéni gusztusunk szerint, romantikusan, verekedve,
vadászgatva. Ha az átkozott afgán kutya át nem lövi a lábamat, ma is ott
vagyok, s nem térek át a diplomácziai szolgálatra. De most is mindig
visszasóvárgok a szabad élet után. Unom a czivilizácziót, Angliát pláne!
A családom különben is szét van szórva az egész világon; az egyik farmer
Ausztráliában s van neki vagy negyvenezer marhája. A másik a kanadai
kőszénbányáit turja s a saját hajóin hordja szét a szenét, a harmadik
Belső-Afrikában, valahol Uganda vidékén kormányzó vagy király. Az öcsém
van legközelebb, az Maltán hadnagy. Angliában senki se él közülünk.
– Bocsásson meg, mylord, – szólt az orosz, – de én csak két igazi urat
ismerek a világon: a magyar urat és az orosz urat. Önök már, hogy is
mondjam csak, elnyárspolgárosodtak egy kicsit. Önök mindennel
foglalkoznak már, de a magyar és az orosz úr csak a földjét műveli és
szereti, és pedig rajongásig. Azt az egyet tekinti arisztokratikus
foglalkozásnak. Ha egy orosz nemes elveszti ősei földjét, elzüllik, más
mesterségre nem tud átmenni…
Az orosz megállt egy pillanatra, hogy szippantson a szivarjából. Simándy
megszólalt:
– Megengedik az urak, hogy én is beleszóljak?
– Csak tessék! – felelt az angol.
– Az onnan van, mert bár az orosz birodalom óriási, az ifjúságot szűk
látkörben nevelik föl. A mindenható dinasztia nem a nemzet elé tűz nagy
czélokat, hanem önmaga elé, a maga dicsőségére, a nemzetet meg se
kérdik, a nemzetnek örökké hallgatnia kell… Angliában ellenben arra
szoktatják az ifjúságot, hogy az egész világ a te nemzetedé; ha otthon
nem férsz el, eredj a tengerre, az összes vizeken megtalálod a
szineidet, s ha holnap La Platában görbén néznek rád, holnapután már ott
van az angol hadihajó a város felé fordított ágyútorkokkal. Ha tengeren
se férsz el, eredj a gyarmatokra: minden világrészben megtalálod a
hazádat, mindenütt angol maradhatsz, s bárhol, bárminő munkát végezel,
Anglia vagyonát és hatalmát szolgálod vele. A magyar meg az orosz úr
csak a hazájában, a maga földjén van igazán otthon, a hol nem parancsol
neki senki: hát ott marad és megőrzi patriarkális tulajdonságait, a
melyeket az ezredes úr úri tulajdonságoknak nevezett…
Harrington a hevesen gesztikuláló fiatalemberre nézett:
– Ön talán ortodox keleti pap és Moszkvában tanult?
– Nem, mylord, én protestáns pap vagyok és Hollandiában tanultam.
– De csak vadászni jött ide szintén és valami nagyobb városban lakik?
– Nem, mylord, én itt lakom ezen a hegyen túl egy faluban és papja
vagyok egy száz főből álló eklézsiának.
– Magyar pap?
– Az vagyok, mylord.
– Valami igaza van a tiszteletes úrnak, – szólt az orosz ásítva, – de
mivel szivarom végig égett s én álmos vagyok, nem veszek részt többé a
beszélgetésben. Jó éjszakát, urak.
Lord Harrington látható érdeklődéssel nézte a fiatalembert, de az
álmosság és fáradtság őt is elnyomta s azért jó éjszakát kivánva,
szintén végignyult a földön.
Baranghy gróf friss szivarra gyújtott, s a barlang előtt égő tűz mellé
ült. Az, a mit Simándytól hallott, nagyon gondolkozóvá tette.
– Hallja, ifjú barátom, – szólt lassú hangon, – én itt a vad
rengetegben, az üvöltő viharban, a megölt medve barlangjából vaktában
kizavarok két parasztbundás alakot, a kik közül az egyik megszólal, s
lord Harringtonnak, Vensolov ezredesnek és Baranghy grófnak perorál
olyan értelmesen, a minőt ezek az urak a maguk körében is ritkán szoktak
hallani. Ez nem természetes dolog… Hogy került maga arra a rongyos
Garabóra?
– Méltóságos uram, annak hosszú története van, mely méltóságodat nem
érdekli. Különben is a magam szántából jöttem oda…
– Nincs valami kivánsága? Nem akar a sorsán változtatni? Szivesen
fölajánlom a segítségemet.
– Csak azt kérem, hogy ha az eklézsiának szüksége lesz valamire, akkor
fogadjon szivesen méltóságod.
– Meglesz, meglesz… Hát maga úgy véli, hogy a mi nemzetünknek nincsenek
nagy czéljai, nagy föladatai?…
Simándy lehorgasztotta a fejét. Majd rekedten így szólt:
– Mi? Hiszen mi még itthon is a létért küzdünk… és veszítjük a csatát…
koldusok vagyunk és senkise támogat… a katonáink fogynak… a fegyverek
egyre hullanak a kezünkből… S ezt a nemzet nagy tömege nem látja, nem
tudja, nem hallja…
A gróf tágra nyitott szemmel meredt a tűzbe. Nemes, éles, bátor arczán
mély szomorúság ült. Simándy ránézett, s valami vakmerő gondolat fogta
el. Megragadta a gróf kezét s szólt:
– Fejedelem, én uram, ne menj te idegen világokba fenevadakra vadászni…
maradj ebben az elhagyott országban… Látod, nekem ez a haza nem adott
semmit, se előkelő rangot, se kitüntetéseket, se vagyont, s itt állok,
itt dolgozom a helyemen, elpusztulok, de el nem megyek róla.
A gróf ránézett Simándyra, a ki a kezét fogta:
– Valamit mondani akar?
A szegény fiu azt hitte, hogy beszél, de csak a gondolatok viharzottak
végig lelkén, szája nem nyilt szólásra. Eleresztette a gróf kezét.
– Bocsásson meg, méltóságos uram, csak arra akartam kérni, hogy
szeresse, ne hagyja el ezt a mi szegény Erdélyünket, pusztuló
egyházunkat… ilyen nagy nevet mi nem nélkülözhetünk ádáz harczunkban.
A gróf belehajította a szivarját a tűzbe.
– Hát mit tegyek? Mit tegyek? Sohse szoktunk mi ilyesmiről beszélgetni…
Mit kellene tenni? Ki tudna erre feleletet adni? A fórumon annyi jelszót
ordítanak; egyszer az egyik van divatban, másszor a másik; s mindegyik
csak arra való, hogy az emberek egyéni hiúságát, karriérjét szolgálja…
Hangja egyre emelkedett és hevesebb lett.
– Az országgal tulajdonképp nem törődik senki.
Hirtelen fölugrott.
– Nagyon hideg van idekint. Ez a komisz szél szinte a bőröm alá fúj. Jó
éjszakát.
Besietett a barlangba. Papp Mózes újra megrakatta jól a tüzeket, Simándy
ott, a hol ült, végignyult a meleg földön s elaludt. Mózes gazda egy
vánkost csúsztatott a feje alá, s a fiut betakarta egy pár vastag
pokróczczal. Aztán ő is odafeküdt melléje. Szabó és Petru is
lassan-lassan odasompolyogtak. Csak a gróf vadászai és cselédjei álltak
a lovak közt mozdulatlanul, mint az őrtálló katonák.
Talán már hajnal felé lehetett, mikor a vihar hirtelen megállt. Papp
Mózes azonnal fölébredt, s gyöngéden megérintette Simándy karját.
– Mi baj?
– Tiszteletes úr, a vihar pihen.
– Elállt?
– Nem, csak pihen. Ez itt a viharnak rendes szokása, hogy egy-két órát
megáll, s aztán újult erővel kezdi. Jó volna, ha a méltóságos urakat
fölkeltené. A szünet alatt bevergődhetünk Garabóra.
Pali rögtön a barlangba sietett, s fölkeltette a grófot, ez pedig a
vendégeket. Mindnyájan helyeselték az indulást, a gróf pár rövid szót
kiáltott legényei felé, a szánok egyszeribe föl voltak pakkolva, s a
lovak befogva. Indulás előtt a gróf mindenkinek egy pohár konyakot
adott: a cselédeknek is, a parasztoknak is. A lámpásokat is
meggyújtották, s elől Papp Mózes két jóravaló, kis macskalovával
nekivágtak az útnak. Pali szó nélkül Mózes gazda mellé ült a bakra, s az
egyik lámpást tartotta. A medve alá fatalpat csináltak s a leghátulsó
szán mögé kötözték. Lassan, koczogva, de mégis előre haladtak.
XII.
A nagy vihart követő reggel a faluban irtóztató kutyaugatás támadt. Az
ebek megérezték a szagát a medvének, mely a szán mögé volt kötve. A
kutyák föltünő nyugtalanságára mindenki a kapuja elé sietett, s látták a
havasi úton aláereszkedni a karavánt, s egyszerre megismerték a gróf
szürkeruhás, violaszin zsinóros vadászait, a mint a czifra szánokat,
csengős lovakat lesegítették a meredeken. Ekkor Papp Mózes szánja már
illedelmesen hátul kullogott. S a mint lent voltak, Pali illedelmesen
köszönt az uraknak, s a szánnal jobbra fordultak, Papp Mózes háza felé.
A gróf valamit kiáltott utánuk, de a prémes gallér elfogta a hangot. A
mint a gróféktól eltávolodtak, Petru nagyot kurjantott, s hangosan
kiáltotta a népnek, hogy ime itt a Gyorgye, megmentettük, s még egy nagy
medvét is öltünk. Az asszonyok mind oda siettek, s kezet csókoltak
Simándynak. Egész karavánnal érkeztek Mózes gazda házához, a hová már
Sára néni is megjött egy csomó öregasszonynyal. Sára néni előbb
kötényébe törölgette a szemét, aztán erőt vett rajta az indulat, elsirta
magát, megölelte, megcsókolta az unokáját, végül pedig úgy vágta pofon,
hogy leesett a süvege. Ekkor esett a papjának s a hol érte, csókolgatta
a ruháját. Pali itt visszaöltözködött fekete ruhájába, és Sára nénivel
és Gyorgyeval hazament, otthagyván Petrut, a ki egész nap nagyszámú
közönségnek örvendett, mely mind a hőstettek elbeszélését kivánta
hallani. A nép fölváltva ácsorgott Mózes gazda és Todorescuék háza
előtt, hová az előkelő uraságok szálltak. Pali hazament, megivott egy
csésze forró kávét, aztán ágyba feküdt, s elaludt, mint a bunda.
A gróf vendégeit egyenesen Todorescuékhoz vitte, a kikről tudta, hogy
nagy, kényelmes, kőből épített úriházuk van. Képzelhető a pap-család
meglepetése, mikor Baranghy gróf az angol lorddal és az orosz attaséval
betoppant. A hölgyek azonnal elfutottak, toalettet csinálni, Todorescu
pedig, a ki a grófot már régóta személyesen ismerte, zavartan kinálgatta
őket helylyel.
– Kedves tisztelendő úr, – szólt a gróf szokott szives modorában, miután
a bemutatásokat elvégezte, – legyen rá elkészülve, hogy mindaddig itt
maradunk, a míg ez a hóvihar, mely tegnap a hegyek közt meglepett,
teljesen el nem mulik.
– Nagyon szerencsés, boldog vagyok, méltóságos úr…
– Maga is azt hiszi, hogy a vihar minden perczben újra kitörhet?
– Biztosra veszem. Rendesen három napig szokott tartani, közbe csekély
szünetekkel. Vakmerőség volna most tovább indulni…
– Hát akkor egyelőre kérünk egy szobát, vizet mosdani, s Pista inasomat.
– Minden meglesz.
S Todorescu elsietett. Az urak tíz percz alatt átöltözködtek, s
Todorescu hivására megjelentek az ebédlőben, hol a hölgyek már vártak
rájuk, s frissen főtt kávéval szolgáltak.
Todorescuné még meglehetősen elfogult volt, de Florica már eléggé
összeszedte magát. Nagyon csinos volt divatos, egyszerű drapruhájában,
fehér kötényével, s a koromfekete gazdag hajából elővillogó
aranyhajtűkkel. Az urak egészen meglepetve néztek rá és sorba
odajárultak eléje, bemutatkozni. S ő a Bukarestben jól megtanult
pukedlizést kifogástalan előkelőséggel érvényesítette. Lord Harrington
sodort egyet a bajuszán, Vensolov ezredes pedig a haját s nyakkendőjét
igazította.
– Bocsásson meg, tisztelendő asszony, hogy így ajtóstul a szobába
rohantunk, – szólt a gróf, – de nem is sejtettük, hogy egy felnőtt leány
van a háznál. Mióta?
– Az őszszel jött haza a nevelőből. Florica, a leányom.
– Óh, én ismerem a gróf urat, gyermekkorom óta. Emlékszem, hogy kétszer
járt a házunknál.
– Igen, követválasztások alkalmával, – nevetett a gróf, – maga azalatt
megnőtt, én pedig megvénültem.
– Arra is emlékszem, hogy a gróf úr egyszer fölemelt a levegőbe,
megcsókolt és azt az igéretet tette, hogy ha férjhez megyek, násznagyom
lesz…
– No, a mi a csókot illeti, azt szivesen megismételném…
– Nem lehet, gróf úr, mert ha megengedném, az nagy gorombaság volna
részemről…
– Hogyhogy?
– Akkor azt hihetné, hogy csakugyan öreg embernek tekintem.
A gróf nevetve nézett rá.
– Hallja maga, kis kisasszony, tudja, hogy ez pompás felelet? Ilyen nem
minden havasi faluban terem…
És lefordította az uraknak németre.
– Kedves gróf, – szólt a lord, – ön csupa ilyen meglepetéseket tartogat
nekünk. Ki volt az a csinos, nagy feketeszemű fiatalember, a ki az éjjel
olyan okos dolgokat beszélt nekünk a medve barlangjában?
– Hisz megmondta. Az itteni protestáns pap.
– Hja, igaz. Nagyon álmos voltam, elfelejtettem. Tudja-e, hogy szeretnék
annak a ficzkónak a szeme közé nézni, s egy kicsit beszélgetni vele?
– Jó, majd elhívjuk… úgyis itt maradunk bezárva tán két napig is.
Florica biborvörös arczczal az ablak felé fordult. Az a pár szó, melyet
Simándyról hallott, maga se tudta miért, de önkénytelen büszkeséggel
töltötte el. Az uraságok betoppanása nagyon megzavarta őt, mert se
Simándy, se Gyorgye után nem tudakozódhatott, pedig rettentő
türelmetlenül várta hazaérkezésüket, s egész éjjel nyugtalanul,
szaggatottan aludt. Annyit félfüllel, sebtiben elkapott, hogy itthon
vannak, de égve vágyott a részletekre, s ehhez nem juthatott.
A jóízű reggeli után az urak szivarra gyújtottak, s a lord hátradőlve
szólt:
– Most jön ki csak belőlem a hideg, s érzem, hogy bágyadt és fáradt
vagyok.
– Mondja csak, tisztelendő asszony, – szólt a gróf, – ágyaink meg vannak
már vetve?
– Szolgálatjára, méltóságos úr.
– Megengedik, hogy lefeküdjünk. Tegnap egész nap szánkáztunk, s bizony
éjjel is nagyon keveset aludtunk. Nem veszik rossz néven, ha lepihenünk…
– Óh, kérem, – felelt Todorescu alázatosan.
– Pista! – szólt a gróf az ajtóban feszesen álló huszárjához, – összes
élelmiszereinket és italainkat a konyhába hordod és a tisztelendő
asszony rendelkezésére bocsátod. Tessék mindent fölhasználni, s én még
csak azt az egyet kérem, hogy két óra előtt ne legyen az ebéd.
– A mint parancsolni méltóztatik.
– Előre, uraim, – szólt a gróf, – ebédig aludni fogunk.
Az angol és az orosz, kiknek már majdnem leragadt a szeme, szivesen
engedtek a fölhivásnak. A gróf még kiszólt a szobából:
– Igaz, kérem, ismerik a helybeli református papot?
– Ismerjük.
– Tegyék meg a kedvemért és hivják meg őt is ebédre.
– Parancsára, méltóságos úr.
Az urak eltüntek, s mikor fejüket lehajtották, az újra kezdődő vihar
első rohamai már végigzúgtak a völgyön. Florica sugárzó arczczal állt a
tükör elé: itt lesz Simándy is, mit csináljon, hogy még szebb legyen?
Végre ott fog ülni, mellette, vagy szembe vele, ránézhet, a mikor akar,
vele egy levegőt szív, hallja folyton a hangját. S a kis Florica szive
oly hevesen összeszorult, hogy egyszerre az arczába hajtott minden vért.
Aztán elnevette magát, tapsolt, s a konyhába futott. Ma ő is fog főzni
valamit.
– Csak félre, félre az útból, – szólt Todorescuné, a ki átvette a
dirigálást, – mindenkinek helyén legyen az esze, mert nagyuraknak főzünk
ma ebédet.
Pista megkezdte a szánból a hideg sült szárnyasok, a libamájpástétom, az
egész sonkák, hideg nyelv s más efféle ételek fölhordását. Azután jött
kosárban fehér és vörös bor s pezsgő.
– Biz ehhez nem is kell már más, mint jó húsleves és friss kenyér, –
vélekedett az inas.
– Todorescuné gondolkozott.
– Talán egy kis nyulat is csinálok még, jó bő, tejfölös mártásban.
– Én meg egy kis habgaluskát készítek, – vélekedett Florica.
– A’ bizony jó lesz, – hagyta helyben Pista.
A konyhában megkezdődött a munka, Florica pedig a szobájába lebegett,
mert nem volt tisztában vele, hogy melyik ruháját vegye föl. Sorba
nézegette valamennyi gunyáját, próbálgatta, de egyikkel se volt teljesen
megelégedve. Az anyját nem merte megkérdezni, mert rámordult volna, hogy
_ugyan kinek a kedvéért akarsz te szép lenni?_ A haját, azt a szép
fekete, fényes haját is lebontotta és sokáig próbálgatta, míg végre egy
megfelelő frizurát talált. Divatosan fésülködni jól megtanították a
bukaresti nevelőintézetben. Eszébe jutott, hogy bomlottak érte a szebeni
katonatisztek és a tusnádi fürdővendégek, s törte a fejét, hogy
visszaemlékezzék, hogyan viselte magát, mit fecsegett az udvarlóival,
hogy úgy elbájolta őket. Aztán elnevette magát: hisz ő az egyetlen lány
a faluban, azt is mondják, hogy nem nagyon csunya, ugyan mit erőlködik,
mikor nem kell vetélytársnőitől tartania. Fölvett egy fehér kötényt és
kifutott a konyhába, hol már nagy sürgés-forgás, készülődés volt. Pista
a padkán ült és czigarettázva melegedett.
– Pista, – szólt halkan Florica, – tudja maga, hol lakik a faluban a
magyar pap?
– Nem én.
– A református templom alatt mindjárt van egy régi kőház: abban lakik.
Menjen el oda és mondja meg neki, hogy két órára legyen itt ebéden. A
papa is kéri, meg a méltóságos úr is üzeni.
Pista fölrántotta bekecsét, kilépett a tornáczra s az orkánban megindult
a buzogányos templom irányában. Simándy az alatt már fölkelt, s miután a
gyerekek a viharban nem jöttek iskolába, olvasgatott. Mikor Pista átadta
az üzenetet, így szólt:
– Ki küldte mégis magát ide? A pap-e, vagy a gróf úr?
– Nekem ugyan a papkisasszony szóla.
– A kisasszony?
– Az a’. De azt mondta, hogy az apja óhajtja, meg a méltóságos gróf úr.
Jó, jó, Pali, azért ne légy olyan izgatott. Háromszor-négyszer
végigmérte a szobáját, aztán ő is tükre elé ült és gondosan
megborotválkozott. És ez alatt az arczát nézte, vizsgálta, a mit sohase
szokott tenni. Bizony falusi papnak elég fehér volt a bőre, szemei alatt
keskeny kék karika húzódott, szempillái meghosszabbodtak, s a szeme tán
még feketébb volt, mint régen. Elmenjen az ebédre? Egy délután
belemerüljön az úri társaságba, aztán szomjazzék tovább? Ez csak
békétlenséget, nyugtalanságot, sőt tán elégedetlenséget keltene
lelkében… Ujra a szeme közé nézett… Nem vagy őszinte, fiú. Te Florica
miatt habozol. Mit neked az angol diplomata, az orosz katona… te attól a
dallamos hangú kis fekete lánytól félsz, a kinek fecsegése olyan édes
bizsergésbe hozza a szivedet… S ha úgy volna? Örökké tarlott mezőkön
kell neked járnod? Nem szabad egy pillanatra se elhagynod életed
pusztaságát? Hisz te kemény legény vagy, mint a vas… hideg vagy, mint a
jég… nem vétesz se Isten, se ember ellen, ha egy kis boldogságot
megengedsz magadnak. Elmegyek. Nem tudja meg soha senki, hogy egy pár
boldog órát raboltam magamnak. Elmegyek.
Jó fél óráig vesződött azzal, hogy fekete haját simára lefésülje, a mi
nem igen sikerült; aztán ünnepi feketébe öltözködött, a bajuszát
kipödörte egy kicsit, bundáját a nyaka közé kerítette, s nekivágott az
orkánnak. Mint egy szerelmes, légyottra siető diák, úgy sietett, nem
gondolkozva, nem nézve se jobbra, se balra, csak gázolva a havat
türelmetlenül.
XIII.
Mikor Simándy Todorescuék házához ért, az urak már fölkeltek, s az
ebédlőben czigarettáztak. Florica is megállapodott már a toalettjében.
Sötét szoknyát vett föl, rózsaszínű blúzzal, s a konyhai tűztől
kipirulva éppen terített. Simándy szerény alázattal lépett be, s mélyen
meghajolt az úri társaság előtt. Florica sugárzó arczczal nézett rá,
mikor a fiú eléje lépett s megszorította a kezét. Az angol követségi
tanácsos mindjárt elfogta Palit.
– Mondja csak, tiszteletes úr, maguk medvét vadászni jártak kint az
éjjel?
– Nem, mylord, egy kis pásztorgyereket kerestünk, a ki a mélységbe
zuhant.
– S magukat is ott érte a vihar? – szólt a gróf.
– Nem, méltóságos úr, mi már a vihar alatt mentünk ki a havasok közé.
– Hogyan? Maga egy rongyos kis pakulár-kölyökért koczkára tette az
életét?
– Nem tettem koczkára, méltóságos úr, mert íme élek.
– De ott veszhetett volna.
– Az ilyesmi nekem csak utólag szokott eszembe jutni. Aztán megvallom,
puszta önzésből tettem.
– Hogyhogy?
– Mint református papnak semmi külső eszközöm nincs arra, hogy a népre
hassak. Tehát példámmal kell hatnom. Az adott esetben csak azt tettem, a
mit helyemben minden becsületes ember megtett volna, de az egyszerű nép
ezt nagyba veszi s ezzel a papi tekintélyem emelkedik.
– Bravó, fiatalember, – szólt az angol, – ön csakugyan igen hidegen,
szárazon és okosan meg tudja magyarázni, hogy miért cselekedett így.
Azért azonban bizonyos, hogy ön hőstettet követett el.
– Ne feledje el, mylord, hogy nekem ebben az úgynevezett hőstettben
segítőtársaim voltak. Egyszerű parasztemberek, kik életösztönüket
intelligencziájuk hiányánál fogva nehezebben tudják legyőzni, mint én. S
így a nagyobb érdem az övék.
– Kik voltak azok? – kérdé a gróf.
– Papp Mózes s egy oláh pásztor.
– No, ezeket megjutalmazom. Ne feledjen el, tiszteletes úr, száz
forintot kérni tőlem a számukra.
– Köszönöm, méltóságos uram, adhatok belőle a megmentettnek is?
– Oszsza szét belátása szerint. Ön pedig fogadja tőlem emlékül ezt a
gyűrűt, melyet a zanzibári szultántól kaptam.
S ezzel lehúzott ujjáról egy zafirköves aranygyűrűt, mely két egymásba
fonódott kigyót ábrázolt és Simándynak adta.
– Köszönöm, gróf úr, legkedvesebb emlékeim közé fog tartozni.
S ujjára húzta.
Az orosz katonai attasé ez alatt Floricával enyelgett, a ki e miatt
nagyon boszús volt, mert ekkép a Simándy és a két úr közt lefolyt
beszélgetés egy részét elszalasztotta.
– Hohó, kedves kisasszony, – szólt a gróf, – maga kevésnek terített.
– Én meg a mama nem ebédelünk az asztalnál.
– Már miért nem?
– A mama tálal, én pedig fölszolgálok.
– Tálalás, az helyes. De a fölszolgálást, engedjen meg, Pista sokkal
jobban elvégzi. Maga velünk fog ebédelni, még pedig az asztalfőn. Ugy
sincs virág az asztal közepén, hát legalább maga legyen az asztaldísz.
– Megkérdem a mamát.
Simándyra nézett, mert érezte, hogy a fiú folyton rászegzi a szemét.
Azután kisietett. Az orosz megszólalt:
– Bájos egy gyermek, s oly kedvesen elbeszélget az emberrel, hogy igazán
gyönyörűségem telik benne. Ugy-e ön pravoszláv? – fordult Todorescuhoz.
– Igenis, ó-hitű vagyok, – felelt Todorescu.
Florica bejött, s jelentette, hogy a mama megengedte, hogy az urakkal
ebédeljen. A lány közel férkőzött Simándyhoz, s odasúgta neki:
– Látja azt az ibolyavirágos tányért? Az az enyém. Olyanból csak én
szoktam enni. Most az a maga helye, üljön oda.
Simándy meghajtotta magát. Nyilt az ajtó s Pista megjelent egy tál
gőzölgő levessel. Florica kiosztotta, az inas széthordta, a vendégek
leültek. A gróf megszólalt:
– Miután pap házánál vagyunk s két papunk is van, ugyan Simándy, mondjon
egy asztali áldást, lehetőleg németül, hogy a külföldi urak is
megértsék.
Simándy fölállt, összekulcsolta a kezét, mind hasonlót tettek és németül
így imádkozott:
_Uram, mindeneknek Ura, engedd meg, hogy hálatelt szivünket hozzád
emeljük, a mikor áldásodban részesülendők vagyunk. De mikor köszönetet
mondunk, hogy ebben a viharban, ebben a hidegben meleg fészekről
gondoskodtál számunkra, kérünk, hogy ne feledkezzél meg szerencsétlenebb
embertársainkról, kik talán odakint remegnek és nem találnak hajlékot;
kik talán éheznek és nincs, mi kínjokat csillapítaná. Irgalmasságnak
Istene, hallgasd meg könyörgésünket. Amen!_
Az urak állva maradtak, Todorescu, az orosz és Florica keresztet
vetettek magukra, s a pópa román imádságot mondott.
Ebéd alatt élénk társalgás folyt, melyben csak Todorescu vett kevés
részt, mert magyarul is, németül is keveset tudott. Ellenben az angol, a
gróf, Simándy és az orosz élénk beszélgetést folytattak utazásaikról,
idegen népekről, vadászataikról s különösen érdekelte az urakat az, a
mit Simándy beszélt Erdély történetéről, a reformáczióról és a román nép
babonáiról. Florica nem játszott jelentékeny szerepet az ebédnél, mert
nagyon izgatott volt, s minduntalan kiszaladt a konyhára. Kint teljes
erővel dühöngött a hóvihar, s mindnyájan kéjes érzettel adták át magukat
a meleg szoba és a jó ebéd élvezetének.
Ebéd után a gróf az attaséval nekiült écartézni, Simándy pedig egy
vadászszal elhozatta hazulról a sakkját, s lord Harringtonnal, a ki
szenvedélyes játékos volt, összeültek játszani. Alig játszottak
háromnegyed órát, az angol megszólalt:
– Ifju barátom, ha magának volna alkalma játszani, idővel mesterré
nőhetné ki magát. Zseniális ötletei vannak.
– Köszönöm, mylord, csak az a baj, hogy ötleteimet nem tudom összefüggő
csatatervvé fűzni. Mikor teológus voltam, Utrechtben sokat sakkoztam
elsőrendű hollandi sakkistákkal, de érzem, hogy nagyon elmaradtam.
Todorescu, a ki eddig csöndesen kibiczelt, most megszólalt:
– Ha csak az kell, kolléga úr, én szivesen fölajánlom magamat. Én is
mint teológus kitünő sakkista voltam hajdanában.
– Elfogadom, nagy örömmel elfogadom, kolléga úr.
Közbe Pista pezsgőt bontott, s folyton kínálta az urakat. Legbuzgóbban
Todorescu hajtogatta a poharat, s jó hangulatában Simándyval szemben
érzelmei teljesen megváltoztak. Eddig gyűlölte, de imponált neki. Most,
látván, hogy e finom urak milyen jól bánnak vele, holott őt, mint
házigazdát, pusztán köteles udvariasságban részesítik, látván, hogy mily
élénk részt tud venni a művelt urak társalgásában: gyűlölete olvadt.
Eddig azt hitte, hogy ez tulajdonkép egy bátor, nagylelkű, de
paraszt-kosta, a ki minden jóravaló eklézsiából kikopott, s ezért került
erre a kétségbeesett helyre; de most látta, hogy ez egy világlátott,
sokat tanult, jó modorú úr, a ki egy mozdulatával, egy hangjával nem rí
ki a nagyúri társaságból, melynek körében e pillanatban mozog és
vitatkozik. És egy nagy kérdés merült föl lelkében. Hogyan vetődött ez
az eszes ember a havasok legrongyosabb eklézsiájába? A ki tehetségénél
fogva a legelső eklézsiákat megérdemelné. Bizonyára boldogtalan s
önkéntes száműzetésben él itt. Ez a gondolat a vén papot engesztelékeny
hangulatba ringatta, s több ízben fölragadta a pezsgős poharat, hogy
ifjú kollégájával kocczintson, a mi Floricának, a ki titokban folyton
figyelemmel kisérte őket, nagy örömet okozott.
Ez alatt Todorescuné is toalettet változtatott, s bejött a szobába. Az
urak mind gratuláltak neki a kitünő ebédhez és ittak az egészségére.
Minthogy már sötétedni kezdett, lámpát gyújtottak, az attasé pedig leült
a zongorához, s orosz dalokat kezdett játszani. Ez alatt Florica és
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Elnémult harangok: Regény - 13
- Parts
- Elnémult harangok: Regény - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3980Total number of unique words is 211330.7 of words are in the 2000 most common words42.5 of words are in the 5000 most common words48.5 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3927Total number of unique words is 201432.2 of words are in the 2000 most common words45.7 of words are in the 5000 most common words52.0 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4123Total number of unique words is 193234.5 of words are in the 2000 most common words48.6 of words are in the 5000 most common words54.4 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4109Total number of unique words is 204133.7 of words are in the 2000 most common words48.7 of words are in the 5000 most common words55.3 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4113Total number of unique words is 200734.3 of words are in the 2000 most common words47.9 of words are in the 5000 most common words55.1 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4009Total number of unique words is 200631.2 of words are in the 2000 most common words45.1 of words are in the 5000 most common words53.0 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4085Total number of unique words is 203630.2 of words are in the 2000 most common words44.9 of words are in the 5000 most common words51.7 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4098Total number of unique words is 207830.8 of words are in the 2000 most common words42.9 of words are in the 5000 most common words49.4 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4079Total number of unique words is 201333.8 of words are in the 2000 most common words46.9 of words are in the 5000 most common words53.7 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4074Total number of unique words is 198233.2 of words are in the 2000 most common words48.9 of words are in the 5000 most common words56.1 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4121Total number of unique words is 188433.0 of words are in the 2000 most common words46.7 of words are in the 5000 most common words52.5 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4093Total number of unique words is 188135.3 of words are in the 2000 most common words48.5 of words are in the 5000 most common words54.9 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4138Total number of unique words is 202733.8 of words are in the 2000 most common words47.5 of words are in the 5000 most common words55.3 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4084Total number of unique words is 199234.7 of words are in the 2000 most common words49.5 of words are in the 5000 most common words57.3 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4160Total number of unique words is 196634.4 of words are in the 2000 most common words48.8 of words are in the 5000 most common words55.5 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 16Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4092Total number of unique words is 185236.7 of words are in the 2000 most common words51.5 of words are in the 5000 most common words58.2 of words are in the 8000 most common words
- Elnémult harangok: Regény - 17Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3204Total number of unique words is 161033.9 of words are in the 2000 most common words47.9 of words are in the 5000 most common words54.5 of words are in the 8000 most common words