Elnémult harangok: Regény - 07

– Hol vagyunk?
– A hamburgi kikötőben.
Keleten világosodott az ég. Kábító zörgéssel vonták föl a készülődő hajó
– a _Germania_ – két óriási horgonyát. Az árboczokon matrózok jelentek
meg s a kötelet bontogatták. A kikötő ébredni kezdett, vonatok robogtak
be s indultak el, kis gőzösök hasították a vizet, emberrajok jelentek
meg a parton.
Rózsaszinű volt már az ég a keleti szemhatáron.
Még egyet búgott a _Germania_ kürtje, s lassan elindult. Kivándorlókat
vitt, a harmadik födélzet, leghátul, tele volt alakokkal, kik kalapot,
kendőt lobogtattak az elhagyott szárazföld felé.
És ekkor egyszerre, ott az Amerika felé induló hajón száz meg száz
torokból fölhangzott a zsoltár:
_Te benned bíztunk eleitől fogva,_
_Uram, téged tartottunk hajlékunknak,_
_Mikor még semmi hegyek sem voltanak,_
_Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,_
_Te voltál és te vagy, erős Isten,_
_És te megmaradsz minden időben._
Egészen parasztosan, kezdetlegesen énekelték, hosszan elnyújtva, mint
odahaza. Az öreg emberek rekedt rikácsolása kihangzott az alaptónusból:
mintha megtört, kétségbeesett szivek sikoltottak volna segítségért az
Istenhez. Már a népet is látták, a _Germania_ egészen közel haladt el
mellettük… Levett kalappal álltak ott… Jóképű magyar alakok voltak, sok
öreg ember volt köztük szürkülő hajjal, ránczos arczczal… Egy kemény
munkában eltöltött élet keserű csalódásaival mehettek új életet, új
hazát keresni. Egy csomó asszony, ifjú, gyerek állt ott az öregek körül
s áhitatos arczát valamennyi a mennyek felé tartva, buzgón énekelt… S az
óriási hajó zakatolásán, a kikötői élet dübörgésén keresztül repült a
hajnalpiros ég felé a tehetetlenek, a nyomorultak könyörgése.
Simándy fakó arczczal, tágra nyitott szemmel meredt rájuk.
– A kilenczvenedik zsoltár, – rebegte Gábor.
Egyszerre Simándy keble elkezdett hullámzani, arcza vonaglott,
eltorzult, s két szeméből kicsordult a könny forró patakja. Aztán
összekulcsolta, majd kitárta karjait, s a zokogástól elfulladt hangon
suttogta:
– Hitem, hazám kiált hozzám, nem hallod? Veszendő népem, pusztuló hazám…
óh! értelek, köszönöm Istenem az égi hangot!
Kelet felől teljes királyi pompájával emelkedett föl a nap, s ragyogása
elárasztotta a kikötő száz meg száz hajóját és nyüzsgő életét. Simándy
dagadó kebellel szívta magába a fényt.
– Oda nézz fiú! Világosság és melegség árad ránk keletről: ott a mi
hazánk! Ujra élek. Van már czélom, van már föladatom: haza megyünk.


MÁSODIK RÉSZ. A HAVASOK KÖZT.
Kincses Kolozsvár fölött a nyári hajnal derengett, de kincstelen lakói
még mély álomban szenderegtek. A nagy piacz régi erdélyi házai,
melyekben sok ősi dalia utódja szendergett, egymásután bontakoztak ki a
homályból. Az egész téren csak két élő lény mozgott, a két rendőr, kik a
Nagy Gábor fogadója előtt sétáltak, honnan a nyitott ablakon át
muzsikaszó hangzott ki.
A két rendőr megállt és hallgatta a zenét.
– Mióta áll itt poszton, komám? – kérdé az egyik.
– Tizenegy óra óta.
– Hallott-e vaj egy magyar nótát azóta ezektől?
– Nem én, komám, egyet se.
– Én is ide ügyeltem a tulsó oldalról, de egy fiát se hallottam. Csupa
oláhosat meg németeset játszottak.
Csóválták egy darabig a fejüket.
– Nem volna jó beszólni hozzájuk?
– Minek?
– Hogy hát hagyják már abba, mert virrad.
– Nincs nekünk ahhoz, komám, semmi közünk. Az a mi parancsunk, hogy
vigyázzunk az oláhokra, hogy semmi bajuk se legyen a mi népünk részéről.
– Igaz, szent igaz. De nekem mégis nagy örömem vóna, úgy tíz hóstáti
magyart közéjük ereszteni, lőcscsel…
– Én se bánnám, de ne feledjük, komám, hogy mi rendőrök vagyunk, nem
pedig polgárok.
… Nagy Gábor fogadójában a császárhoz intézett memorandum miatt pörbe
fogott románok mulattak. Folyt a pezsgő meg a konyak, gurult a bukaresti
arany, félművelt, durva külsejű papok ölelkeztek bukaresti monoklis
ügyvédekkel, kieresztett ingű, bőrtüszős falusi bírákkal, tanítókkal s
kisvárosi tyúkprókátorokkal. A mámor ült valamennyinek az arczán, s néha
egymást kézen fogva, a hegyi móczok vad tánczát járták el. Egy kifestett
arczú, sovány lány, valamelyik prókátornak a lánya, járt legelül vadság
dolgában. Rikoltozott, öklével döngette az asztalt, s kibontott hajjal
ugrándozott, míg a többiek szilaj kiáltásokkal kísérték.
Lent, a terjedelmes, nyitott kocsiszin alatt, sok embert nem engedett
aludni ez a lárma. Az oda beállított szekereken hált ugyanis egy csomó
mezőségi és havasi református lelkész, a kik a papszentelésre jöttek be.
Többeket az ev. ref. kollégiumba szállásoltak, a ki bírta, vendéglőbe
szállt, de nagyrészüknek bizony minden szállása a kurátor kocsija volt,
melyen több napi járóföldeket megtéve, bejöttek Kolozsvárra, hogy a
papszentelést el ne mulaszszák.
Hajnal felé egy fiatal dászkál egy hófehér hajú, pirosképű, öreg
református papot tuszkolt be az ajtón.
– Uraim! – kiáltott stentori hangon, – van szerencsém a szomszédomat, a
sárréti magyar papot bemutatni. Aszonta, nem tud aludni a lármánktól,
hát beinvitáltam egy pohár pezsgőre… Aszonta, sohse ivott pezsgőt… Annál
inkább kóstolja meg, mondám én… Ugy elalszik tőle, hogy ágyúval
lövöldözhetnek a füle mellett, még sem ébred föl…
Az öreg pap alázatosan mosolygott.
– Remélem, nem veszik tolakodásnak nagyságtok…
A társaság röhögött és a dászkál egy erős sörös poharat, szinültig
töltve pezsgővel, a markába nyomott. Az öreg figyelmesen nézte a
gyöngyöző italt, azután óvatosan megkóstolta és végül egy hajtásra
kiürítette.
Nagyot csettentett a nyelvével s szeme fölragyogott. A dászkál intett
társainak s a következő perczben újra teletöltötték az öregnek a
poharát.
– Oh, kérem, az urak nagyon kegyesek… Valóban, felséges egy ital…
Egészségükre…
És újra föl akarta hajtani. E perczben valaki fellökte az ajtót, s
megjelent Simándy Pál hatalmas alakja. Csak soványabb és sápadtabb volt,
s arczára komor ránczokat vont az élet. Ő is a kocsiszínben aludt, s az
oláhok mulatsága mint egy rossz álom gyötörte. A kurátortól hallotta,
hogy az öreg sárréti pap hova ment, s utána sietett.
– Gábor bácsi, mit csinál? – szólt rá az öregre.
Az öreg összerezzent, mint egy torkoskodáson kapott gyerek.
– Hát, fiam, egy kis pezsgővel kináltak meg az urak, – hebegte.
– Jőjjön, nem magyar embernek való hely ez. Nem látja, hogy csúfot üznek
a maga szerénységéből?
És karon ragadta. De a dászkál eléjük állt.
– Mi jogon viszi el a papunkat, ha egyszer itt jobban érzi magát, mint a
kocsiszínben?
A társaság vihogott. Simándy keble meg dagadt az indulattól. Halkan
szólt:
– Nagyon duzzadhatsz a bukaresti pénztől, hogy ilyen szemtelen vagy,
dászkál. Jőjjön, Gábor bácsi!
Az öreg egy fájó sóhajjal tette le a tele poharat, s lehajtott fejjel
ment ki az ajtón. Simándy végignézett a kompánián, s követte az öreget,
keményen bevágva maga után az ajtót.
Az oláhok tele torokkal a _Desteptate romane_t kezdték fújni, s ablakot,
táblát berakattak, mert már egészen világos volt odakint. A legnagyobb
ordítozás közepette nyilt az ajtó, s a híres oroszlánvadászó gróf zömök,
erős alakja jelent meg, fején tollas kalappal, kezében lovagló
korbácscsal, melynek csontnyelével megkopogtatta az asztalt.
A czigány egyszerre abbahagyta a zenét, az oláhok közt, a kik mind
ismerték a grófot, halotti csend lett.
A gróf intett, a primás odament.
– Hallottam, hogy egész éjjel egy magyar nótát se huztál.
– Nem parancsoltak, méltóságos úr.
– Komisz malaczbanda vagy, jegyezd meg, hogy Erdélyben többet úrnak nem
fogsz muzsikálni.
A czigány fehér lett, mint a fal. A gróf az oláhokhoz fordult.
– Mozogjatok és pedig gyorsan, kifelé! Csak nem gondoljátok, hogy
veletek fogok tovább mulatni? Pista, – szólt az egyik vadászához, –
nyisd ki nekik az ajtót, a ki nem siet, azt lökd ki. Vendéglős, magyar
pezsgőt! János (ez volt a másik inas) szaladj a Salamon bandájáért!
Czigányok, nyissatok ablakot, aztán kotródjatok!
Az oláhok és a czigányok szó nélkül elsompolyogtak. A gróf Salamon
bandáját a folyosóra állította, a hová a románok szobái nyiltak, s
reggelig huzatta nekik a Rákóczi-indulót.

II.
– Simándy Pál kitünő bizonyítványokkal tért haza Utrechtből, a hol
mindenki sajnálta távozását, úgy a tanárai, mint a kollégái. De ő nem
tudott megmaradni, s nem engedett semmiféle marasztalásnak. Nagy temető
volt rá nézve Hollandia, itt vesztette el legjobb barátját, s itt érte
őt két pusztító vihar, mely szívvilágát kietlenné tette,
megdermesztette. Érezte, hogy a bús emlékek folyton előtte lebegő
képeinek révén lassan-lassan a melankólia, a csüggedés lopódzik lelkébe,
s akkor össze fog roskadni. Pedig nagy föladatokat látott maga előtt
lebegni s Isten rendelésének tekintette, hogy elszakadt minden kedves
kapocs, mely őt a földhöz fűzte, a röghöz kötötte s immár kizárólagosan
a két nagy ideálnak szentelheti magát: a hitnek és a hazának.
Kolozsvárott tisztelgett a református püspöknél, a ki megnézte
bizonyítványait és szóla:
– Nem idevaló vagy te, fiam, neked Budapesten vagy egy más magyarországi
egyházkerületben volna a helyed. Hova tegyünk? Mit csináljunk az ilyen
tehetséggel és tudománynyal? Mi koldusok, elhagyottak, szenvedők
vagyunk.
– Minél nehezebb küzdelem vár rám, méltóságos úr, annál örömestebb
szentelem magam neki. Leszek a koldusok papja, az elhagyottak támasza, a
szenvedők vigasztalója.
A püspök figyelmesen ránézett.
– Jól beszélsz, fiam, de nem ismered a züllést odakint. Ha majd az élet
beléd vágja tigriskarmait, másként fogsz gondolkodni és tetterőd
megtörik.
Az ifju mélyet sóhajtott.
– Az élet már szétmarczangolt engem, én rám már nem várhat szenvedés.
– Ne beszélj így, fiatal vagy, bár homlokodon egypár ráncz s arczodon
néhány keserű vonás mutatja, hogy gondolkoztál és szenvedtél már…
Az inas belépett, jelenteni, hogy a magyar-garabói presbitérium
küldöttei visszajöttek a válaszért.
– Ez is egy fejetlen egyház. Templomukat a híres Bod Péter építette, s
nem kapnak bele papot.
– Miért?
– Mert senki se megy oda nyomorogni. Szét fognak zülleni, s a templomot
becsukhatjuk, a régi, híres kálvinista templomot…
Simándy hirtelen elhatározással szólt:
– Elmegyek én.
A püspök szánakozva ránézett.
– De ott be kell állnod parasztnak.
– Be fogok állni parasztnak.
– Magad fogsz aratni és kaszálni.
– Magam fogok aratni és kaszálni.
A püspök türelmetlen mozdulatot tett.
– Hadd el, itt fogsz maradni Kolozsvárott, egyelőre káplánnak és
hitoktatónak.
– Óh atyám, engedd meg, hogy elbujdossam a hegyek közé, s védjek egy
veszendő várat.
Hangjában annyi fájdalom rezgett, hogy a püspököt is megindította.
– A hogy akarod, édes fiam. Kár érted, de talán igazad van… A veszélyes
pontokra kell a legkiválóbb katonákat küldeni… Jőjjenek be a
magyar-garabóiak!
Beléptek hárman, a kurátor és két presbiter. Tiszta külsejü, értelmes
arczú magyar volt mind a három. A püspök Simándyra mutatott.
– Itt a papjuk. Nagy tudományú, kitünően iskolázott ifjú ember,
örülhetnek, hogy megkaphatják.
A kurátor zavartan köhintett.
– A tiszteletes úr talán nem tudja, hogy miféle eklézsiába kerül?
– Tudom, hogy nagyon szegény az eklézsia, – felelt Pál, – de ez nem ok
arra, hogy meghátráljak. Én nem olyan helyet keresek, a hol nincs semmi
baj, hanem olyant, a hol küzdeni, dolgozni, fáradni kell.
Most már a fejét vakarta a kurátor.
– Isten éltesse, tiszteletes úr, és tartsa meg a jó szándékában, de
nekem mégis meg kell mondani a dolgot, instálom, úgy, a hogy van. A
kepe, a pap része nálunk nem a huszadik, hanem minden harminczadik
kalangya a gabonából. Lukma nincs, mert borunk nem terem. Stóla nincs,
mert az oláh pap a mi hiveinket ingyen kiszolgálja, így hát a mi papunk
is kénytelen vele. Készpénzfizetés semmi, aztán vannak földek, de nincs
hozzá ingyen-napszám… Vagyunk pedig össze-vissza százhusz lélek… Aztán
bizony az iskolát is a tiszteletes úrnak kellene elvégezni.
– Rendben van. Mikor foglalhatom el a helyemet? – szólt Simándy.
A kurátor bámulva nézett hol rá, hol a püspökre.
– Hát eljönne a tiszteletes úr? Mi csak azért jöttünk, hogy legalább
valami földhöz ragadt kostát kapjunk, ha már a papjaink elszöknek… Nem
is hittük, hogy ilyen szerencsésen járjunk… No, lesz öröm
Magyar-Garabón… Rövidesen megválasztjuk mi, tiszteletes úr.
– Addig pedig itt maradsz, fiam, mellettem, – szólt a püspök.
A kurátor pedig addig somfordált, a míg el nem kapta Pali kezét és meg
nem csókolta. Pali rászólt, hogy ő ezt csak az asszonyoknak és
gyerekeknek engedi meg, mire a kurátor visszafelelt:
– Instálom, tiszteletes úr, nem úgy van az. A ki pap, az pap. Az oláh
papnak még a ruháját is csókolják nálunk. Nem akarjuk, hogy a nép őt
nagyobb embernek tartsa, mint a tiszteletes urat.
És Palinak meg kellett engednie, hogy a presbiterek is szépen kezet
csókoljanak neki.
Aztán sietve elmentek, hogy az örömhírt hazavigyék és a papválasztást
megtartsák. Így lett Simándy Pál pap Magyar-Garabón, a görgényi havasok
közt.

III.
Simándy Pál tudta, hogy mit cselekszik, mikor a magyar-garabóiak
meghívását habozás nélkül elfogadta. Erdélyi fiú volt. Hunyad
vármegyében született s ott töltötte gyerekéveit, a mi annyit tesz, hogy
a régi dicsőség képei, emlékei már legzsengébb korában bevésődtek
lelkébe. Ő, a késő ivadék, már romok közt jött a világra. A szétzüllött
magyarság romjai közt. Látott régi magyar templomokat oláh kézen, vagy
becsukva, körülötte ölmagas dudvával. Látott üresen álló nemesi
udvarházakat, melyeknek tégláiból az oláh parasztok építettek kunyhót
maguknak. Hegytetőkön sokszor elborongott középkori várak romjai közt,
hol egykoron a magyar vitézek álltak őrt a falon, vigyázva a
messzeterülő völgyeket… Százával, ezrével látott magyar tipusú, magyar
nevű parasztokat, kik elvesztették őseik nyelvét, őseik vallását, s
lelke kínosan vonaglott, mikor látta, hogy e tömegek immár idegen eszme,
idegen nemzet szolgálatába hajtották erejüket, s magyar öntudatuknak
utolsó szikrája is kihamvadt bennük.
S a mint nőtt-nőtt, lelkébe nőtt egy bús kép, a szomorú, a beteg, a
szenvedő Erdélyről. S ez a kép megelevenedett, s feléje kiáltott azon a
hajnalon, a hamburgi kikötőben, a bujdosó magyarok ajkairól. Széttört
lelkébe új erő, új élet, új czél költözött, s most boldog megelégedés
töltötte el, mikor egy olyan szörnyű szegény helyre, haldokló nép közé
jutott. Ugy érezte magát, mint az afrikai vadonba induló missionárius…
apostolnak érezte magát, a ki a pogány Róma légiói és czivilizácziója
ellen indul, mezitláb, fegyvertelen kézzel… s lelke fölmagasztosult e
gondolatra.
A papság sorrendje az, hogy mikor valaki elvégezte a teológiát, leteszi
a lelkészi vizsgát, aztán elmegy káplánkodni, s közben, ha megürül egy
hely, pályázik és várja a jó eklézsiát. Simándynak tehát nem kellett
soká várni; de az is bizonyos, hogy mindenki összecsapta a kezét, mikor
meghallotta, hogy odamegy. Puskás Gábor pedig a legélénkebb
szemrehányásokkal illette. Simándy szomorú mosolylyal hallgatta s végre
igy felelt:
– A beszédedből azt látom, hogy te igen kiváló férfinak és kitünő papnak
tartasz engem.
– A legkitünőbbnek a mi generácziónkból.
– Nos, tudod, hogy a súlyos betegséghez a legelső egyetemi orvos-tanárt
hívják. Vedd úgy, hogy én nagyon súlyos beteghez megyek.
… Ugy beszélte meg a hivekkel, hogy papszentelésre Benedek Péter kurátor
uram bejön szekéren, s ő mindjárt kimegy vele Magyar-Garabóra. És a mint
a szekér beállt a Nagy Gábor fogadójának kocsiszíne alá, Simándy azonnal
odaköltözködött, a többi szegény pap közé, a kik az ünnepélyre bejöttek.
Fényes, napsugaras reggel volt, az ódon város utczái közé a Szamos
völgyéből s a havasokról csak úgy dőlt be a kábító virágillat. Az utcza
tele volt néppel, félvad, hosszú hajú, bocskoros alakokkal, kik tanítóik
és papjaik vezetése alatt sorakoztak Nagy Gábor vendéglőjétől a régi
erdélyi országgyűlések puszta, rideg külsejű házáig, melyben a
törvényszék a memorandumpört tárgyalta. Szép, szálas csendőrlegények
sétálgattak a tömegben, puskájuk végén villogott a szurony. E külföldi
pénzen ide behurczolt jámbor és tudatlan nép, melynek sejtelme se volt
arról, hogy ő mit keres itt, levett süveggel, alázatosan tért ki a
félelmes megjelenésű csendőrök elől.
Egyszerre csak megkondultak az öreg református templom harangjai, s a
püspök lakásából a papok fekete tömege vonult át az egyházba. Elül az
óriási termetű püspök, magyar kucsmában, selyempalástja körülölelte
egész testét. Azután az esperesek, majd a fölszentelendő papok s végül a
kolozsvári teológusok. A templom nyitott kapuján kihangzott az orgona
búgása s a hivek zsoltáréneke. Egy perczre elhalt az utcza lármája,
miközben a lassan uszó fekete tutaj eltünt a kapu torkában. Két nagy
dördüléssel bevágódtak a kapu szárnyai, a világ zaja, a szenvedély, a
gyűlölet, a bosszú, az árulás kint rekedt… Az ifjú papok ott álltak,
Istenük előtt.
A teológusok kara elénekelt egy szomorú dalt… aztán a szószéken
megjelent a püspök és imádkozott. Simándy ott állt az első sorban és égő
tekintetét ráfüggesztette. Mint a kiszáradt föld a májusi esőt, úgy
szomjazta a főpap ajkáról az igét. És a püspök dörgő hangja betöltötte a
legtávolabbi zugokat is, de nem töltötte be a legközelebbi sziveket se…
Szép, papos imádság volt, melyet el lehet imádkozni az utrechti dómban
is… és Pali érezte, hogy itt hiányzik valami…
– Szetreászka! Szetreászka! dördült meg odakint bömbölve ezer meg ezer
ajkról.
A komédiások odakint most vonultak biráik elé… A püspök odabent
imádkozott tovább… És Pali maga előtt látta a durva tömeget… a
gyűlölettől villogó szemeket, melyeknek vad sortüze közt az imént
elvonultak… s lángoló tekintetét az imádkozó főpapra emelve, bensejében
könyörgött: nyisd ki, óh, főpap-atyám, szemedet és lásd meg ezt a dühös
tengert, mely szigetünket ostromolja… Halld meg bősz ordítását… erről
beszélj nekünk, gyönge csónakosoknak, kik kiszállandók vagyunk az
óczeánra…
Csönd lett odakint, a szertartás folyt idebent. A püspök után a
szószékre lépett az öreg falusi pap, a ki egész életét a hegyek közt,
küzdelemben töltötte… Az életnek késő őszét taposta már s így
tapasztalatainak érett gyümölcsét nyújthatta a pályájuk kezdetén álló
ifjaknak.
És beszélt az ifjú papokhoz, szolgatársaihoz az Urban.
És elmondta, hogy a jó papnak föladata tanítani, nemcsak a templomban, a
szószéken, hanem kint az életben példájával is. Sűrűn czitálta Pál
apostol leveleit. Hivatkozott az Idvezítőre, a ki nemcsak hirdette,
hanem gyakorolta is a szeretetet és az alázatosságot. Nemcsak hirdette
az Atya akaratát, hanem életével be is töltötte azt.
… A templom ablakai szinte megzörrentek a kint kavargó oláh parasztok
ordításától. Egy vörös czingulusos hirhedt protopópa haladt végig
köztük, áldást osztogatva…
Az öreg pap pedig száraz hangon figyelmeztette a papokat, hogy a
tanításhoz tudomány és buzgóság is szükséges, mert a ki másokat tanítani
akar, annak a tudást nem lehet nélkülöznie. Az iskola csak a tudás
alapköveit tette le. Tanulják különösen a bibliát, mely nem emberektől,
de Istentől vagyon, nem elmuló, de örökkévaló.
… Az utczán trombitaszó harsant meg. Egy szakasz huszár vonult végig,
kivont karddal. A lovak patkói dübörögtek a kövezeten… Simándy kábultan,
fáradtan nézett körül. Ugy érezte, hogy mindjárt a kötélhez rohan s
félreveri a harangot… aztán megrázza két vállát az öreg papnak és a
fülébe kiáltja: «Ébredj, atyám és ébredjetek ti mind, óh, keresztyén
társaim! Nem halljátok vakmerő ellenségeink tombolását? Nagy veszedelem
fenyeget bennünket, ha nem lesz meg bennünk az első apostolok és
vértanúk lelke, akkor végünk van! Hajónk összetöredezik és elsülyed.
Nélkülözések meg ne törjenek, fáradtságot ne ismerjünk, éjt és napot
olvaszszunk össze, hogy szétszórt híveinket összegyüjthessük s a magunk
lelkének lángját beléjük leheljük. Világosítsd meg, óh, hatalmas Isten,
az általunk követendő utat, mert sötétben botorkálunk s veszendőbe megy
az evangyéliomi vallás!»
Végigsimította forró homlokát, s körülnézett. Szája és nyelve száraz
volt, mintha csakugyan szónokolt volna… de nem, ő nem szólt semmit, a
szószékről még mindig az öreg pap monoton hangja recsegett. Most már
teljesen elvont okoskodásokba merült és Simándy csüggedten hajtotta le
fejét…
Az ifjú papok elhelyezkedtek az Urasztala körül. Az esperesek mindegyike
egy-egy ifju pap fejére tette a kezét s a püspök olvasta az áldást…
Az öreg harang újra megkondult, a kapuk kitárultak s a fekete menet
vonult vissza a püspök házába. És találkoztak egy másik menettel:
fülsiketítő kiáltások közt tértek vissza a vádlottak vendéglőjükbe. S a
vendéglő előtt összeállva, a bukaresti fotográfus lefényképezte a
mártirokat. Az egyik oláh pap kérésére még a csendőrök is sziveskedtek
mögéjök állni, föltüzött szuronynyal. Így nagyobb lesz a hatás
Bukarestben s jobban fizet a liga.

IV.
Ott volt tehát Magyar-Garabón, a havasok közt, Bod Péter, a híres tudós
református pap eklézsiájában. Mikor a kurátor kocsiján a hegytetőre
érkezett, s az öreg ostorával lemutatott a völgybe, hogy nézze: az ott
Garabó, Pál levette kalapját, s az éghez fohászkodott. Nem azért
fohászkodott, hogy a Mindenható adjon neki türelmet, erőt és kitartást,
mert hisz érezte, hogy ezek a tulajdonságok meglesznek benne, hanem
hálát adott azért, hogy az élet zugó zaját, ezer örvényeit maga mögött
hagyhatta. S ime, megérkezett hátralevő éveinek, remeteségének helyére.
A magas hegyeket hatalmas tölgyerdő borította, a tisztavizű erek csöndes
zúgással csurogtak le mindenfelől a völgybe, hogy ott patakká erősödve
szakadjanak le a messze sikságok folyóiba.
Az erdő fái bólintgatva zúgtak, a mezők virágai hajladoztak, a nagy
kukoriczások is remegve száraz zörgést hallattak: az egész völgy mintha
a hegytetőről alászálló, feketeruhás, sápadt ifjú megérkezését tárgyalta
volna suttogva, összedugott fejjel. S az ifjú szinte összerezzent, mikor
a sűrűből hirtelen éles, gúnyos nevetés csendült meg: a vad gerle nyers
kaczagása. Egy perczre mintha elsötétedett volna előtte a völgy, egy kis
szivszorongást is érzett. De hamar vége volt.
S a patak mellett huzódott a falu, végig az egész völgyön. Szalmafödeles
viskókból állt az egész, alacsony, földhöz lapult viskókból, melyek
mintha azért huzódtak volna így össze, csakhogy a hatalmasok valahogy
észre ne vegyék létezésüket és ne foglalkozzanak velük. A házak körül
kukoriczaföldek voltak; a hol egy kis szabad tér volt, ott kukoriczát
lehetett látni: ez itt a népnek legfőbb kincse, a mindennapi kenyere; s
mesébe való nagy dolognak tartják azt a legendát, hogy vannak olyan
dúsgazdag emberek is, a kik a kukoriczát csak a disznaikkal etetik meg.
Ott tehát a disznó van olyan úr, mint errefelé az ember.
A patak egyik partján, magas dombon, állt a kétszáz éves református
templom, tornya tetején a csillagos buzogánynyal. Csakhogy mikor
küszöbét a külföldi akadémiákon tanult Bod Péter taposta, még akkor e
völgyben magyarul dicsérték az Istent, s az ide látszó várhegyről lefelé
kanyargó úton Bethlen Kata zöldruhás csatlósai és apródjai száguldoztak.
A templom kőfallal volt kerítve, udvara ölmagas fű, gyom, dudva, az
ajtót a rozsdás kulcscsal alig lehetett kinyitni. Bent az ablakok csupa
pókháló, egy-két tábla ki is volt törve, az Urasztalán ujjmagas por, a
toronyban bagolycsalád. A tető lyukain, de sokszor becsoroghatott az
eső, látszott a helye a vakolatukat hullató falakon, a kőkoczkákkal
kirakott földön. A padokat is a szú kezdte már rágni. Vigasztalan
szomorú kép volt, s az öreg parasztok, a kik papjukkal az első utat oda
megtették, lehajtott fejjel állták körül Pált.
– Ne csüggedjetek, keresztyén társaim, a templom elpusztul, romlik, de
él a hit és új fénybe borítja e kopott, komor falakat. Ha az Isten
megsegít, majd lassankint a templomunkat is kijavítjuk.
Benedek, az öreg kurátor, a fejét csóválta szomorúan.
– Szépen beszél, tiszteletes uram, de majd megunja a kínlódást, ha
látja, hogy a magunk erejére vagyunk hagyva, s a magunk ereje milyen
gyönge… Voltak itt már nagyon kemény papok… de papolni is, tanítani is,
meg parasztmunkát is végezni: ezt nem birta egy se.
– Majd én elbirom.
– Éppen félesztendeje, hogy az utolsó papunk elhagyott… Azóta zárva van
a templom, csak az én házamnál volt vasárnap egy kis imádkozás,
bibliaolvasás, zsoltáréneklés… ezekkel az öreg emberekkel… Mert úgy
tessék venni, hogy ezekből, meg egypár asszonyból áll az eklézsia… Ezek
a maguk gazdái, van valamicskéjük, a többi zsellérember, napszámos,
pásztor. Oláh módra él, hun itthon van, hun nincs itthon, a hegyek közt
csatangol, fát vág… azokra mi nem számíthatunk.
– Majd összeszedjük újra. Csak hirdessétek ki mindenfelé, hogy a garabói
pap megjött, a templom kapui kitárultak s várják a hiveket a
könyörgésre.
Egy nagyon öreg ember lépett elő a csoportból.
– Instálom alássan, tiszteletes úr, estefelé jár, meghúzhatom a
harangot? Ez majd elviszi a hirét a völgyben, hogy megjött a papunk.
– Kend a harangozó?
– Én vagyok, instálom. Két harangunk van: egyik hívja az eleveneket,
másik kiséri a halottakat. De bizony alig-alig akad dolgom. A mi hiveink
is odaát járnak harangoztatásért, mert itt ritkán van pap.
– Hova odaát?
– Az oláh paphoz.
Kimentek a templom elé. És egyszer csak fejük felett megkondult a
harang, bim-bam-bim-bam. És a hivek áhítattal levették süvegüket és Pali
észrevette, hogy egypáran, ó-hitű ritus szerint, keresztet vetnek
magukra. A falu utczája megnépesedett. Asszonyok jöttek ki a kapu elé,
sokan megindultak a templomdombra.
A harangozás véget ért s ekkor Pali a tömeghez fordult:
– Miért vetettetek keresztet magatokra?
– Instálom, keresztények vagyunk mink is, – szólt egy asszony, – s ezt
külsőleg is kell vallani. Így tanítja a pópa.
Egy másik asszony hozzátette:
– Ugyis azt mondják rólunk az oláhok, instálom, hogy pogányok vagyunk,
mert még a templomunkon sincs kereszt.
Pali lehorgasztotta a fejét. Az egyszerű emberek, a kik körülállották,
nem sejtették, hogy micsoda vihar dul keblében. Ugy érezte magát, mint a
hadvezér, a ki észreveszi, hogy az ellenség már egypár fontos pozicziót
elfoglalt. Közben odajárultak eléje mind és kezet csókoltak neki. És ő
nem szólt ellene semmit, mert látta, hogy örömet okoz vele a népnek.
Lementek mind a parókiára. És útközben Benedek kurátor uram lassú hangon
beszélgetett hozzá:
– Bocsásson meg, tiszteletes úr, ha szólok, de én is végeztem két
iskolát Enyeden, tudok valamit. Én mondom, hogy a papságot kétszer kell
megtanulni. Először a teológián, aztán elülről kell kezdeni a parókián.
Nem úgy van ám itt, a hogy a könyvekből tanulják, meg a hogy a püspök úr
gondolja. Az oláh csókolhatja a papja kezét, ruháját, a feszületet, a
szent képeit, a temploma oltárját, meg a temploma földjét is. S minden
ilyen csók után könnyebben érzi magát, mert azt hiszi, hogy Istennek
tetsző cselekedetet mívelt. A népünk ezt látja, megszokja… aztán kezdi
irigyelni, mert azt hiszi, hogy az oláh könnyebben jut Istenéhez, több
módja van bűneinek bocsánatára…
Az öreg ember elhallgatott.
– Mit akar ezzel mondani, kurátor uram?
Az öreg zavartan köhintett.
– Én nem akarok semmit se mondani, de úgy olvastam, hogy Kinában a
hittérítők kinaiasan viselkednek, ruházkodnak, fésülködnek… Azt hiszem…
Ujra elhallgatott. Pál megértette. A tapasztalt öreg azt akarta
kifejezni, hogy a magyar papnak is idomulnia kell itt a helyi
szokásokhoz, különben nem állja ki a versenyt az oláhokkal.
Pali föltekintett az égre. Az ég tiszta volt és fényes, mert a hegyek
mögül a nap sugarai még odaverődtek. Aztán letekintett a völgybe, hol
már a házak a földdel, a mezők az erdővel összeolvadni kezdtek az
esthomályban. Megragadta az öreg ember kezét.
– Benedek uram, nézzen föl, a fényes Mindenségbe. A mi hitünk, menten
minden földi salaktól, odaemeli a lelket, az egy igaz Istenhez.