Elnémult harangok: Regény - 03

Magyar barátaink – hurrá!
– Hurrá!
– Önts!
Erre a két fuchs a csizmát az elnök úr szájához emelte és beleöntötte a
sört, míg ez kezének intésével azt nem kommandirozta: halt!
Akkor Simándy fogta a különös kupát.
– Idegenül léptünk e földre, idegenül és szomoruan. Mindent mögöttünk
hagytunk, a mi nekünk drága s ma van első eset, hogy szívünk egy kicsit
megmelegszik, fölvidul, mert itt otthon érezzük magunkat, mert érezzük,
hogy itt jóbarátok közt vagyunk. Német testvéreink – hurrá!
Iszonyú tombolás keletkezett e bensőséggel elmondott kis beszédre.
Mindenki Simándyhoz rohant, ölelgette, csókolgatta. Csak Puskás ült ott,
mint egy elbúsult tuzok.
– Hej, hiába, – mondá Bótainak, – Pali csak mindig kivágja a rezet.
Ördöngös ficzkó. De mit csinálok én, ha rám kerül a sor?
– Már rajtad is van.
Baptiszt csakugyan Gábor elé tette a csizmát. A székely elszántan
fölragadta és hatalmasan belekiáltotta a zajgó csoportba:
– Extra linguam hungaricam non est lingua. Hős vértől pirosult gyásztér
sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács. Holló
szárnyaival lebegett a zordon enyészet s pusztító erejét ránk viharozta
dühe. Hurrá!
Ezzel vagy két litert leeresztett a torkán a nélkül, hogy nyelt volna. A
studensek lelkesedésének ez újabb táplálékot adott s nagyokat ütöttek
Puskás hátára. Bienert ünnepélyes komolysággal szót kért:
– Sok szónoklatot hallottam már életemben, – mondá, – de még így inni
sohse láttam. Hozzák elő Gambrinus koszorúját.
Az egyik szekrényből elővettek egy cserfakoszorút, ezüstből utánozva, s
az elnök beszéd kiséretében Puskás fejére tette. Aztán egy gyöngéd
nyaklevest adott Gábornak és szóla:
– Ezennel a Szent Gambrinus-rend lovagjává avattalak. Ösmered
kötelességedet?
– Nem.
– Mi sem. De tisztában vagy-e jogaiddal?
– Nem.
– Az már baj. Elsőrendű, elvitázhatatlan szent jogod sört fizetni, ha
valamely lovagtársad megszomjazik.
Erre az elnök szörnyülködő képet vágott.
– Mi dolog az, lovag úr? A csizma már tíz másodpercz óta üresen áll.
Baptiszt, segítsd elő ezt az urat legszentebb jogainak gyakorlásában.
Szepl, mint a legtöbb bajor, nagyon hátul állt, mikor a jó Isten az észt
osztogatta, de mint igazi bajort, egy dolog inspirálta: a sör. Mikor
ezzel foglalkozott, csapolta, hozta, öntötte, kóstolta, szagolta:
egészen át volt szellemülve, friss, fürge, majdnem szellemes lett.
Gyönyörűség volt nézni ezt a nagy, tohonya legényt, a mint lázas
lelkesültséggel sürgölődött és szolgálta a sörfogyasztás szent ügyét.
Mikor Bienert szörnyűködött, akkor már futott a kancsóval s a mikor az
utolsó szót kimondta, a kancsó sör már ott habzott az asztal közepén.
Puskás még mindig állt és várakozó arczczal nézett Bienertre. Ez
megszólalt:
– Azt várod, pajtás, hogy jogaid fölsorolását folytassam?
– Azt.
– Akkor ülj le. Még több jogot is kivánsz? Ej, ej, ez már csakugyan nem
járja. Több sört kivánhatunk tőled, de több jogot nem kivánhatsz tőlünk.
Ekkor fölállt egy hosszú, szőke fiú, a pipája csutorájával kétfelé
törülte a bajuszát és szólt:
– Indítványozom, hogy a lovagot, tekintettel a sörivás terén mutatkozó
fényes tehetségeire, válaszszuk meg tiszteletbeli németnek.
Puskás nem értette egészen, hogy mit czéloz az indítvány. Mire
megértette, már meg is volt választva. Simándy és Bótai az oldalukat
fogták nevettükben. Puskás kézzel-lábbal kapálódzott, de hiába. A diákok
bursch-nótákat harsogtak s az általános zajban elveszett minden egyéni
akarat.
– Hadd el öreg, nem olyan szégyen az. Legalább megmutattuk, hogy a
sörivásban is különbek vagyunk, mint ők. Pedig ők erre születtek,
predesztinálva vannak rá.
Csak akkor lett újra csönd, mikor a harmadik csizma sört Bótai az
asztalra tétette s körüljártatva mélyen ülő szemeit, szóla:
– Én annak az egészségére iszom, a kit legjobban szerettek. Isten áldja
meg az édesanyátokat.
A sörös-kancsók pokolian dübörögtek az asztalon, a csizma kézről-kézre
járt s a diákok sorba Bótaihoz léptek és megcsókolták, Bienert a vállára
ütött:
– Te könnyezel, pajtás!
Bótai halkan felelt:
– Az én édesanyám régen el van temetve.
Ezzel leült, s bekönyökölt az asztalba. Nem zavarták. Csak Simándy
nyújtotta eléje a poharát s ezt suttogta oda neki:
– És én azért iszom, a kit te a legjobban szeretsz.
– Áldja meg az Isten, – felelt Bótai föllángoló tekintettel s fenékig
ürítette a poharát.
Ettől kezdve nem ivott többet egész este.

VII.
Reggel volt, napsugaras őszi reggel. Talán Hollandia fölött utolsó szép
napja az esztendőnek. Mintha a nap még egyszer meg akarta volna magát
teljes pompájában mutatni, fényét, melegségét szétárasztani e szürke
országon, hogy aztán annál inkább sírjanak és kivánkozzanak utána a
hosszú őszi és téli hónapokon keresztül. Mint a hatalmas úr, a ki
legragyogóbb mezébe burkolódzik, mikor halálát érzi közeledni. Baljon
Friderika kinyitotta fehérfüggönyös ablakát s kinézett kis kertjébe. A
finom selymes fű még zöld volt, de a rózsafák már szalmába voltak
csavarva. A virágok is eltüntek, bevitték őket az üveges folyosóra.
Friderika kitette a kanáriját az ablakba, azután a szájából megetette
czukorral; majd megtisztította a kaliczkáját és friss homokot szórt be;
vályujába tiszta vizet öntött. S édesen csicseregtek egymásnak, a kis
madár és a kis leány. Talán meg is értették egymást.
Egyszer csak egy fiatal gyerek fut a kertbe s az ablak előtt megáll:
– Jó reggelt, Derry, hogy aludtál? Csókolj meg.
– Mászszál föl az ablakra, de le ne verd a madaramat.
– Nem, Derry, mert ha a fal piszkos lesz, megver a papa.
– Megelégszel a hajammal?
– Meg.
– Nesze. Ugyis fésülködni akarok.
Ezzel kihúzott egy fésüt a hajából s szőke fürtei tömött csigákban
omlottak alá. A fiú lent csókolgatta.
– Oh, Derry, ha nekem ilyen hajam volna…
– Mit csinálnál vele?
– Levágnám, eladnám a fodrásznak s czukrot vennék rajta…
– Ugyan, a multkor is a fogad fájt a sárga czukortól.
– Nem a sárga czukortól, édesem, hanem a hústól, tiltakozott hevesen a
fiú.
– Én elhiszem, Artur, de a mama nem hiszi el, – kaczagott a leány.
– Boldog kanári! – sóhajtotta a fiú, – ez mindennap kap czukrot, foga
meg nincs, a mi fájjon.
– De szép idő van ma! – sóhajtott a lány s lehúnyta a szemét.
A nap egész sugárözönnel folyta körül bájos alakját: mintha az őszi nap
a tavasz tündérét üdvözölte volna. A puha, szőke haj aranysárgának
látszott a fényben. A leány hosszú szempillái alatt szinte árnyék
támadt. Keble pihegett, egész teste remegett, a mint a jótékony
melegséget magába szívta.
– De szép vagy, Derry, – sóhajtott a fiú, őszinte csodálattal nézve föl
nénjére, – de kár, hogy nem tudsz latinul.
– Miért?
– Hogy segíthetnél nekem a latin föladatok elkészítésében.
– Hát nem elégszel meg, hogy a németben segítek?
– Nagyon köszönöm, de már ki is kaptam miattad.
– Hogyan?
– Az új tanító észrevette, hogy valamit lediktáltál s azt mondta, hogy
magam gondolkozzam és dolgozzam, különben sohse tanulok meg semmit
alaposan. Azt is mondta, hogy a papa nem azért járatja őt a házhoz, mert
rajta segíteni akar, hanem azért, hogy én tanuljak.
– Ebben igaza van, kedves öcsémuram.
– Oh, Derry, rossz idők járnak rám. Ez az új tanító nagyon szigorú. Azt
is mondta, hogy a gazdagság magában véve semmi, ha nem jár vele a
műveltség. Sőt a gazdag embernek még többet kell tudnia, mert az
vagyonánál fogva nagyobb szerepet fog játszani a világban s így sokkal
többen tudják meg róla, ha tudatlan marad.
– Ebben is igaza van, édes Artur.
– Tudom, hogy igaza van s ép az a kellemetlen, hogy ezt mindig olyan
szépen meg tudja mondani, hogy elszégyellem magamat. Megmondta nyiltan,
hogy itt fog hagyni, ha nem tanulok komolyan… Nem akarja, hogy a papa
hiába költse rám a pénzét… Bótainak mindig túljártam az eszén s azt
tettem, a mit én akartam… ő olyan jó ember, kedves ember volt… de ezen
nem tudok kifogni… nem is merek hozzáfogni. Ha rám néz, minden
bátorságom az inamba száll. Mondtam neki, hogy miért nem mesél
hazájáról, mint Bótai úr. Azt mondta, hogy leczkeórák alatt tanulni és
nem mesélni kell, hanem ha elmegyek vele néha sétálni, szivesen mesél…
A kapu csengetyűje megszólalt.
– Itt van Szimandi úr, – szólt búsan a nebuló.
– Hogy hivják?
– Szi-man-di. Ugy-e furcsa?
– Nagyon furcsa neve van.
– Isten veled, Derry! – s a fiú elszaladt.
Ezalatt Friderika már befonta a haját, s feltűzte a fejére. Aztán az
ajtó felé tett egy pár lépést: meglesi az új nevelőt. De hirtelen
megállt s elvörösödött. Az kellene még csak! Hogy is juthatott ilyesmi
az eszébe? E helyett tante Fannihoz, anyjának náluk lakó nénjéhez
futott, jó reggelt kivánni s egy kicsit segíteni neki, aztán a mamához,
megkérdezni, hogy micsoda munkát szánt neki ma délelőttre. Fanni
tantinak volt egy tekenősbékája és egy macskája, a mamának egy üvegtál
aranyhala. Derry a tekenősbékának adott egy levél salátát, a cziczának
egy darab tejbe mártott kiflit; a mama megbízta, hogy hozzon friss vizet
a halaknak. Egyebet sohse kivántak tőle, de ezt minden reggel s ő mindig
szaladt, mert tudta, hogy már várják: az asszonyok is, meg az állatok
is. Fanni tanti egy öreg karszékben ült s mint rendesen, ma is ezzel
fogadta Derryt:
– De szép vagy te ma, Derrykém! Ez a kék szalag oly jól áll neked…
(Ugyanezt elmondta már a sárga, zöld, vörös, barna, lila és fehér
szalagokra is.)
– A néni oly jó…
– Mit gondolsz, Derry? – s az állatokra mutatott.
– Én azt hiszem, édes nénikém, hogy a macska erősebb.
– Én is azt hiszem. De tudod-e miért?
– Nem nénikém.
– Mert a macska meg tudja enni a tekenősbékát, de a tekenősbéka nem
tudja megenni a macskát.
Erre Derry jóizüt nevetett, újra összecsókolta a nénit és eltünt. A jó
néni már évek óta törte azon a fejét, hogy melyik állat erősebb, ezt a
kérdést minden reggel tárgyalták s a fentebbi módon el is intézték –
hogy másnap elülről kezdjék.
Az ebédnél rendkívüli esemény történt: Artur nem jelent meg. Baljon papa
kemény ábrázattal ült ott és szakállát simogatta, a mama szemein mintha
a sirás nyomai mutatkoztak volna. Derry és a tanti csodálkozva néztek
össze. Mikor Baljon papa egész határozottsággal kezébe vette a leveses
kanalat s Artur helye még mindig üresen maradt, megszólalt a néni:
– Hol van Artur?
– A szobájában.
– Miért?
– Büntetésből nem kap ma ebédet.
A néni összecsapta a kezeit és éles hangon így szólt:
– Hát ez valami új nevelési rendszer megint?
Baljon papa fölpattant:
– Ne avatkozzál bele, úgyis ti kényeztettétek el azt a fiút annyira,
hogy már nem lehet vele bírni.
– Aztán mit csinált a lelkem, hogy ilyen szigoruan bántok vele?
– Nem csinálta meg a házi feladatát s gorombán feleselt a nevelővel. A
nevelő erre behivatott és megkérdezte, hogy akarok-e embert faragni a
fiamból? Persze, hogy akarok. «Akkor tessék megengedni, hogy szigorúan
bánjak vele, mai magaviseletéért pedig elégtételül a fiu megbüntetését
kivánom. Különben nem maradok tovább. Ha nincs tekintélyem, nincs
eredménye a tanításomnak.»
– Nagyon büszke ember lehet ez az új nevelő. Én rögtön elküldtem volna
erre a kihívó beszédre.
– Én pedig helyeseltem a mondókáját. Artur holnap reggelig
szobaáristomban ül, s egész nap nem kap egy falatot se enni.
– A másik tanítóval sohse volt semmi bajunk.
– Az derék, jó fiú volt, de Artur túl járt az eszén. Ez majd megtanítja
őt keztyűbe dudálni. Nagyon örülök neki, hogy az úrfi végre emberére
akadt. És most elég legyen a beszédből.
A mama nagyot sóhajtott, a tanti durczás képet vágott. Derry is
szomoruan ült helyén, s az ebéd így igen bús hangulatban folyt le.
Csak a sajtnál mondta a tanti:
– No, Willem, szeretnék én a te nevelőnek öltözködött spanyol
herczegeddel a gyermeknevelésről beszélgetni.
– Azt megteheted, Fanni, mert holnap este itt lesz a teán a barátaival
együtt.
Derry odahajolt a nénihez, megcsókolta a kezét és a fülébe súgta:
– Én pedig leszek spanyol herczegnő és holnap rá se nézek arra a
kegyetlen emberre, a ki szegény Arturkánkat így kínozza.
A néni megsimogatta az odahajló szőke fejecskét, s szuró tekintetet
vetett Willem papára, a kinek ez hegyes tőrként járta át puha apai
szivét. Elismerte, hogy ennek az energikus tanítónak igaza van, de egy
belső hang azt súgta szivében, hogy a familiának is igaza van. Nem mert
senkire se tekinteni, nehogy ellágyuljon, s jóformán búcsú nélkül
sietett el hazulról, hajózási irodájába. Ott, a világot behálózó nagy
vállalat könyvei, levelei és táviratai közé temetkezve, az üzletember
legyürte benne az apát.
De mikor nyolczat ütött az óra s a nagy raktárépületben végigkongott a
zárlatot jelentő harang: a Baljon-czég feje újra apának érezte magát. S
miközben dörögve csapkodták be és csikorogva zárták le a hatalmas
vaskapukat, ő már sietett le a nagy lépcsőn és szokása ellenére kocsiba
ült, hogy hamarább otthon legyen. A mama arczán még mindig bánat honolt,
a homlokát gépiesen tartotta Baljon úr elé csókra. Fanni tanti hidegen
bicczentett a gazdának, de Derry átölelte a papa nyakát, s hizelegve
simogatta a szakállát. A papa megcsókolta Derryt, aztán csengetett.
– Hivja be Arthurt! – szólt a belépő szobalánynak.
– Körülnézett, várta a hálás pillantásokat; de csak Derry mosolygott rá
elismerőleg, az asszonyok mogorvák maradtak. Baljon papa megdöbbent. Ugy
látszik, már eddig is sokalják a fiúra szabott büntetést, s a továbbiak
elengedését nem hajlandók kegynek tekinteni.
A szobalány visszatért.
– Az úrfi nem jön le.
– Miért? – szólt Baljon papa elképedve.
Az asszonyok zavartan néztek egymásra.
– Azt nem mondta.
– Derry, hozd le te!
Friderika kiváncsian futott föl az öcscséhez s beszólt az ajtón:
– Mi jut eszedbe, fiú? Hát nem érted, hogy a papa elengedi a büntetést?
– Értem, de nem fogadom el.
– Ne makacskodjál!
– De makacskodom. Ha rám mérték a büntetést, kiállom. Nem akarom, hogy a
tanító úr holnap lenézzen és anyámasszony katonájának tartson.
Aztán egy darabig hallgatott, mintha azon gondolkoznék, hogy mondjon-e
még valamit, vagy ne mondjon, végre megszólalt:
– Tudod, édes Derry, de ezt ne mondd meg senkinek, a tanító úrnak igaza
van. Ő, tudom, nem engedné el a büntetést, ha egyszer kimondta.
– Jó, én felküldöm a papát, – szólt Derry és leszaladt.
Odalent a hír általános rémületet okozott. Még nagyobb megdöbbenés
támadt, mikor a mama hideg húst és teát vitt az Arturnak, s a fiú azt is
visszautasította, mert – ugymond – az itélet koplalásra is szól, s ő
hajlandó végigszenvedni. A mama sírva fakadt, a néni kezeit tördelte, s
azon nézetének adott kifejezést, hogy az éhség reggelre megöli a gyenge
gyereket. Minden felelősséget Willem vállaira hárítva, köszönés nélkül
visszavonult szobájába. Baljon papa izgatottan járkált föl s alá, de
fölmenni nem mert, mert félt, hogy apai tekintélyét koczkára teszi.
Derry kezet csókolt és fehér szobájába vonult. A két öreg maga maradt.
– Ostobaság. Már hogy éhen haljon? A nénédnek is több esze lehetne. Szó
sincs róla. Az ember egy hónapig is elél étel nélkül.
Megállt a felesége előtt.
– Aztán, meg édesem, adhatunk neki…
– De mikor visszautasította… tőlem… az anyjától…
– Nem úgy kell adni… titokban… ne vegye észre, hogy beadtuk… mintha
tegnapról maradt volna ott.
A mama fölnézett.
– Mit csinál a gyerek?
– A nappalijában olvas.
– Akkor megtehetjük.
A mama tányérra tette a hideg húst, Baljon papa fogta a tányért és így
elindúltak az expediczióra. Artur még olvasott. Hálószobájának ablaka a
folyosóra nyilt, az ágy és az éjjeli szekrény egészen az ablak mellett
állt. Remegtek. Baljon papa még a czipőjét is lehúzta. A csak betett, de
nem becsukott ablakot halkan benyomták… s a hús ott állt az éjjeli
szekrényen. Az ablakot behuzták és megkönnyebbült sóhajjal néztek
egymásra. Artur megmozdult, a két öreg megrezzent és sietve koczogott le
az emeletről. Másnap Baljon papa Simándyval együtt ment be a fiához.
Útközben elmondta az esetet a nevelőnek, – persze a húscsempészés
elhagyásával.
– Bravo, ifjú ember; tudja meg, hogy a maga magaviselete nem makacsság,
hanem büszkeség. És jegyezze meg, hogy a ki ifjú-korában nem tud
engedelmeskedni, az férfi-korában nem tud parancsolni.
Ezzel Simándy kezet fogott Arturral, a kinek arcza az örömtől ragyogott.
Pali folytatta:
– Most már egész élvezettel folytatom a maga tanítását.
… És Baljon papa arcza is sugárzott volna az örömtől, ha… ha nem
röstelte volna azt, hogy húst csempészett be a fiának s ha nem rontotta
volna örömét az, hogy… hogy a fiú az utolsó morzsáig meg is ette a húst.

VIII.
Baljonék tea-estélye elég unalmas volt. A mama és Derry szorgalmasan
kinálgatták a teát, melyhez papiros vékonyságu vajaskenyér-szeleteket
adtak, de a beszélgetés a nyelvi nehézségek következtében csak lassan
indult meg. Végre megalakultak a csoportok. Bótai Baljon papával
sakkozott; Puskás összeült beszélgetni egy borotvált képű, hófehér hajú,
angyalszelid arczkifejezésű bácsival, a kit kakaogyárosnak nézett, s a
kinek főelőnye az volt, hogy épp oly keveset tudott németül, mint Gábor,
a mi Gábort a német nyelv terén a legfantasztikusabb önkénykedésre
bátorította; Simándyt pedig lefoglalta Fanni tanti, s tolmácsnak maga
mellé ültetve Derryt, megkezdte az inkvizicziót.
Derry azt hitte, hogy a fiatalember teljesen meg fog törni a néni
lesujtó szavai alatt, s össze fogja zúzni és elhajigálni szigorú
nevelési elveit. A néninek főargumentuma azt volt, s ezt előkelő
hidegséggel adta elő, hogy Artur egyetlen fiú, gazdag fiú, tehát
nevelődhetik, a hogy akar, nem abból fog élni, a mit tanul. Pál ellenben
kijelentette, hogy ez a szempont rá nézve teljesen mellékes, ő az utolsó
mosóné fiát épp oly lelkiismeretesen és szigorúan tanítaná, mintha
Hollandia királyának a fia volna, s ha ő a család szempontját a magáévá
tenné, ez tőle erkölcstelen és nem becsületes dolog volna. A néni nem
igen értette meg ezeket a magasabb szempontokat, de látta, hogy a fiú
nem tágít, s azzal akarta letromfolni, hogy odavágta: Magával bizonyosan
rosszul bántak gyerekkorában, ettől megkeményedett a szive, s most
magának is örömet szerez, ha másoknak fájdalmat okozhat.
Pál szomorú mosolylyal nézett az öreg asszonyra:
– Igaza van, asszonyom, az élet nagyon rosszul bánt velem. Alig voltam
négy éves, mikor elvesztettem a szüleimet. A szemem még emlékszik egy
jóságos arczú asszonyra, a kinek az ölében ülve és a vállára hajolva
gyakran édesdeden elszunnyadtam, de már a fülemből teljesen kiveszett
emléke a hangnak, mely egykor oly édesdeden csengte a fülembe: fiam.
Idegenek neveltek föl; nem voltak rosszak hozzám, de idegenek voltak. A
szülei gond nem vett körül soha, rám nem vigyázott, velem nem törődött
senki…
Derry figyelmesen hallgatta, s halkan fordította.
– Azért lett embergyülölő, – felelt a néni.
– Oh, dehogy, asszonyom. Miért lettem volna? Idegen embereknek
köszönhetem, hogy fölnevelkedtem. Csak szeretetet nem tapasztaltam, de
éhen veszni nem hagytak. S én ezért hálás vagyok az embereknek.
– Maga papnak készül, úgy-e?
– Annak.
– Artur mondta, hogy maga is odavaló, a hová Bótai… Gondolom,
Törökországot mondott.
Derry nevetett.
– Dehogy, tanti, Magyarországot.
– De ott van valahol Törökország mellett.
– Ott van, asszonyom; őseink századokon keresztül háboruskodtak is a
törökkel és védelmezték a nyugati kereszténységet…
A tantit ez nem igen látszott érdekelni, mert közbevágott:
– Milyen a hazája? Hideg, meleg? Hegy, síkság? Tenger mellett van?
– Az én hazámban van minden, a mi a szemnek kedves. Vannak égbe nyuló
bérczei, tetejükön örök hóval, vannak csendes, paradicsomi szépségű
völgyei, titokzatos tengerszemekkel, rengeteg erdői, bennük rég elmult
regényes lovagkor elomló várromjai. Vannak száz meg száz mérföldre
terjedő sík pusztaságai, hatalmas folyamai, kristálytiszta patakjai.
Földje megtermi a világ legjobb búzáját, borát, s aranyat, ezüstöt és
sót ásnak ki mélyéből… Oh, de szép ország ez asszonyom, ha csak egyszer
látta volna, soha el nem felejtené…
(Derry abbahagyta a fordítást és mohón figyelt Palira, a ki égő
szemekkel nézett a lányra és hévvel beszélt hozzá. A néni, úgy látszik,
elfáradt, mert mintha bóbiskolt volna. Pali folytatta:)
– S a nép, mely benne lakik, épp oly árva, mint én. Se testvére, se
apja, se anyja, se rokona nincs Európában. A nyelve elüt minden más
nyelvtől, a dalai, a zenéje egészen mások, mint a többi nemzetéi.
Szomorú, mert sokat szenvedett, s vad, szilaj, mert sokat harczolt.
Vérével és könnyeivel áztatta a földet, melyet hazájának nevez, azért
oly drága és kedves az neki… Nekem pedig, a kinek senkije sincs a
világon, százszorosan drága ez a nagy árva: az én kis nemzetem, az én
édes, szeretett szülőföldem.
Csend volt a szobában, mindenki odafigyelt, e villogó szemü, fekete
fiúra, a ki mintha szerelmet vallott volna a nagy, a szent ideálnak, a
hazának… A hangja forró volt és szinte remegett az indulattól… A lány
előre hajolt, s a lélekzetét is visszafojtotta. Kék szemeire mintha
nedves pára ereszkedett volna. Oly különös visszhang támadt szivében, a
mint e fekete turáni faj szenvedélyének kitörését hallgatta. Az
ismeretlen, szép ország szines leírása gyönyörködtette, az idegen vér
forró hullámai mintha őt is csapkodták volna, a mindennapi környezettől
elütő tipus nyugtalanította és fölkeltette érdeklődését. S szíve
sajgott, mikor érezte, hogy ez az anyátlan árvának vallomása egyetlen
kincséhez, a közös édesanyához, a hazához. Oh, nem hallott ő soha semmi
effélét a boldog, szőke, nyugodt és gazdag hollandusok közt. Mintha
valami tündér kinyitott volna előtte egy ablakot, s azon ő egy
pillantást vetett volna az életbe. Hirtelen fölállt. Érezte, hogy a
szivét valami összeszorítja. Ártatlan lelkének harmóniája meg volt
zavarva. A papa mellé ült és segített neki sakkozni, a miből persze az
lett, hogy Bótai nagyon hamar mattot kapott. Simándy beszélt még egy
kicsit a nénihez, a ki, bár szundikált, néha-néha megszólalt: _Jól van,
Derry, ez érdekes, uram, de azért Artur mégis ugy fog tenni, a hogy mi
akarjuk_. Mikor aztán Derry teasüteménynyel kinálta, akkor végképp
fölébredt, s miután egy ideig figyelmesen vizsgálta Pali arczát,
kirukkolt a nagy kérdéssel.
[Estély Baljonéknál.]
– Mondja csak, uram, melyik erősebb állat? A teknősbéka vagy a macska?
Pali nem kevéssé bámult el, mikor Barna, a ki időközben a tolmács
szerepét átvette, ezt a kérdést neki lefordította.
– Hogy tudjam én azt? Nem láttam még ezt a két állatot birkozni.
A néni jóizűen mosolygott.
– Gondolkozzék, szigorú úr, talán rájön.
– Azt megmondhatom, hogy melyik ügyesebb.
– No, melyik?
– A macska. Mert az föl tud mászni a fára, a teknősbéka pedig nem.
– Ne feledje, hogy a teknősbéka meg tud úszni a vizben, a macska meg
nem.
– Ez is igaz.
– Talán azt is tudná, tudós úrfi, hogy melyik hasznosabb állat? –
folytatta a néni évődve.
– Hogyne! A macska.
– Hehehe! S ugyan miért?
– Mert a macskát meg lehet enni, a teknősbékát pedig nem.
A néni a végső határig fölrántotta a szempilláit s rettentő gyanakvással
nézett Simándyra. Miféle barbár ország fia lehet ez, a ki nem tudja,
hogy a teknősbékából a legfinomabb leves készül, ellenben a macskát
megeszi?
– Evett már maga macskát? – kérdé szorongva.
– Ha ettem, tudtomon kivül ettem, asszonyom, mert tudja meg, hogy azt
nem igazi alakjában, hanem nyúl gyanánt szokták föladni Európában a
vendéglősök.
A néni arczán szörnyű fölháborodás mutatkozott. Becsületes hollandi
lelke föllázadt e csalás hallatára.
– Őszintén szólva – folytatta Simándy, a kit a néni szörnyülködése
rendkivül mulattatott, – ha elém tennének egy macskát és egy
teknősbékát, hogy válaszszak, melyiket eszem meg, én inkább a macskát
választanám. Ez egy gusztusos, tiszta állat, a teknősbéka pedig egy
kellemetlen, hideg szörnyeteg.
– Az én macskámból ugyan nem fog enni, urficskám, – szólt a néni heves
gesztusokkal, – és Arturt meg ne tanítsa a macskahúsevésre. Van nekünk,
mit ennünk! No, nézze meg az ember!
– Jó lesz hátrálni, – súgta Bótai Simándy fülébe, s azzal lassan
átnyergeltek Puskáshoz, a ki hevesen vitatkozott a kakao-gyárossal. A
magyarok és a hollandusok harczi vitézségét hasonlították össze, s ezen
veszekedtek, de az ütközetben tulajdonképp csak a német nyelv
szenvedett. Simándy, míg a küzdő feleket csillapította, félszemmel
Bótait leste. Bótai alig szólt Friderikához, de szeme folyton rajta
volt. Látszott, hogy egész lelkével körülröpködi a lányt. Ha Friderika
megszólította, félszeg és zavart volt, kereste a szavakat, mosolyogni
próbált; a lány egyszerüen és nyiltan a szeme közé nézett, ő pedig
olyankor lesütötte a tekintetét. Simándy fájdalmas nyilalást érzett a
szivében. Szegény Barna, az érzelmeknek oczeánja viharzik lelkében és
hallgatnia kell. Ott áll előtte az imádott lányka, s látszik rajta, hogy
nem is sejti, hogy ő minden üdvössége ennek a beteg fiunak…
Derry azt mondta, hogy a feje fáj és elment. A fiúk is elbúcsúztak,
Bótai elkisérte őket. Puskás már a kapu előtt kitört.
– Példátlan szemtelenség, hogy ez a tulipánültető csokoládégyáros milyen
felsőbbséggel beszélt a katonai dolgokról, s mily keveset tud a mi hadi
tetteinkről!
– Csokoládégyáros? – feleli Barna. – Abban, fiam, nagyot tévedsz. Ez
Hollandia egyik leghiresebb tábornoka, a ki a gyarmatokon két lázadást
vérbe fojtott.
Puskásnak leesett az álla a csodálkozástól.
– Ez a kis, gömbölyű bácsi, ez a szelid képü nyárspolgár tábornok?
– Az hát, még pedig több háborút látott tábornok.
– Hát akkor mit teszi bolonddá az embert? Hisz akkor ugratott engem.
– Tévedsz, fiam, csak egyszerüen nem henczegett babéraival, nem adta a
katonát. Te persze, mint magyar ember, azt hiszed, hogy csak az a
katona, a ki mindig feszes, kényelmetlen egyenruhában peczkesen jár,
kardot csörget és sarkantyút penget, lenézi a czivileket, s
megkardlapozza a kávéházban azt, a ki görbén néz rá.
– Hát csak kell valami extra katonavirtusnak lenni.
– Ez a hibás fölfogás. Láttál most egy tipikus nyárspolgárt, úgy-e? Nos,
ez az ember kétszer megmentette az elszakadástól Hollandia gyarmatait, s
naponkint megfürödhetett a benszülöttek vérében. S annyi rátartiság
sincsen benne, mint egy kézdivásárhelyi csizmadiában, a ki egy dobásra
kilencz babát leütött a kuglinál.
– Furcsa nép; lehet, hogy ez nagy erény benne, de nekem nem tetszik.
Szintelen.
A kapujáig kisérték Gábort s aztán tovább sétáltak.
– De irigyeltelek ma este – mondá Bótai sóhajtva Simándynak.
– Ugyan miért?
– Olyan beszédes, otthonos, kellemes voltál; én meg buta, szótalan,
sötét. De hát nem tudok erőt venni magamon. Mikor hozzájuk megyek, vagy
mikor tőlük eljövök, ezer apró, vidám, érdekes dolog jut az eszembe, s
mikor ott állok a lány előtt, megdermed a nyelvem, eláll a lélekzetem,
szédül a fejem… Nem tudom, mi lesz belőlem… Apám, testvéreim elmosódnak
előttem… hivatásom érzete meggyöngült bennem… kétségbeesés fog el a
gondolatra, hogy egyszer haza kell mennem, s őt itt hagynom. Ő tölti be
agyvelőm minden atomját, óráim minden perczét, éjjeleimet nappalaimat. S
mig családomról, szülőföldemről meg tudok feledkezni napokig, hetekig, ő
folyton az eszemben van… Idegenül, sőt borzongva gondolok apám
portájára, de édes álmodozás fog el, mikor itt befordulok az utczánkba,
s meglátom a házat, melyben Friderika lakik. Mi lesz velem, mi lesz
velem?
Bótai szinte jajgatva beszélt, és Simándyn hideg borzongás futott végig.
Mit csinál ez az erős szenvedély ezzel a gyönge testtel? Gyöngéden
barátja vállára tette kezét, a hogy hajdan dalolva járkáltak Enyed
utczáin.
– Gyere haza, Barna, hideg van.
S visszakisérte a Baljon-ház kapujáig.