Cognac-idillek: novellák - 12

A tanító úr még az iskolában volt elfoglalva, Nellike fogta az
ernyőjét s végigsétált a falun. Az ablakokból köszöntgették a
pesti kisasszonyt, aki mosolyogva fogadta s majdnem minden portába
bekukkant, mert mindenütt talált valami nevezeteset. Egy helyütt egy
csomó gyerek volt együtt s homokból házat építettek. Nellike
letette a napernyőjét és közéjük állt:
– Majd én megmutatom, milyen házat építsetek.
A gyerekek szájukba dugták az ujjukat s mozdulatlanul bámészkodtak
rá.
– Csináljatok egy nagy golyóbist, de jó keményre gyúrjátok.
A gyerekek csak álltak, bámészkodtak. Az egyik vihogott, a másik
ijedt szemmel nézett az idegen nénire.
– Hát mit tátjátok a szájatokat? Hamar fogjatok a munkához. Mert
én vagyok a pallér és aki nem dolgozik, azt megverem.
Erre a gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, megfordultak, s
vesd el magad, lélekszakadva iramodtak tova.
Nellike bosszúsan fogta a napernyőjét, szétdúlta az
építkezésüket s még utánuk kiáltotta:
– Megálljatok, majd ha nem lesz rajtam fűző, úgy elcsíplek és
megverlek, mint még soha. Illetlen, neveletlen népség!
S nagy haragjában visszafordult s ment hazafelé.
Nem tudom, mi ötlött a szemébe. Ettől fogva lehorgasztott fővel
járt.
– Bandi, Endre, Andor, András – variálgatta az édes nevet, s
mikor betért a kis úriházba, az arca tele volt könnyel, s maga sem
tudta, hogy sírt.
– Az istenért, mi bajod? – kérdezte a néni.
– Meglátszik rajtam? Képzeld csak, néni, meg akartam őket
tanítani házat építeni s a szemtelenek elfutottak.
– Te kis bolond, ezért nem kéne sírni. No gyere be, itt van már
Kiss úr.
Nellike egy ugrással bent termett. A székről egy fiatal ember
pattant föl és mélyen meghajolva köszöntötte:
– Aláz szolgája.
Nellike mind a két kezét nyújtotta elébe, aztán kíváncsian
körülnézte, úgy hogy a szegény ember nem tudta, hová legyen
zavarában.
– Igaz-e, hogy maga olyan szörnyen okos ember?
– Ó kisasszony, én csak egyszerű tanító vagyok.
– Be szeretnék én is tanítónő lenni; mindig megverném a rossz
gyerekeket, és rossz gyerek mindig van. Maga is veri a gyerekeket?
– Én, kisasszony, ellene vagyok a botbüntetésnek.
– Nem is bottal, hanem kézzel. Kézzel sokkal jobban esik, nagyot
csattan. Aztán mondja, mióta púpos?
A néni rákiáltott, a szegény ember belesápadt, de Nellike
neheztelve függesztette rájuk a szemét:
– Hiszen nem illetlenségből mondom. Én nem is szeretném magát,
ha nem volna púpos.
Aztán tömérdek kérdésre kellett megfelelni a tanító úrnak, aki
igen együgyűnek érezte magát szemben ezzel a higanytermészetű kis
lánnyal. Nem tudom, megismerné-e az utcán, mert lesütötte a
szemét s a világért sem nézhetett volna az arcába.
– Aztán mulatságos az a sakk?
– A legnemesebb játék, kisasszony.
– Maga meg fog rá tanítani.
– Igenis, kisasszony.
– Majd holnap elhozza.
– Most is nálam van. Ha valahová megyek, mindig magammal viszem a
sakktáblát.
A szegény embernek már nagyon melege lett s vágyó pillantásokat
vetett az ajtóra.
– Maga szeretne már elmenni, Péterke úr, bizonyára éhes. Hát
menjen, mára már megúntam a beszélgetést.
Péterke csak azt mondta:
– Kérem, kérem – s mohón a kalapja után nyúlva, távozott.
– Hallod-e, Nellike, ha te Pesten mindenkivel úgy beszélsz, mint a
tanító úrral…
– Ó dehogy, nénike, én csak azzal beszélek úgy, akit szeretek.
Még nevetett, de mikor a _szeretek_ szót kimondotta, eszébe jutott
az ő nagy fájdalma és keservesen kezdett sírni.
– Az istenért, mi lelt?
Csak sírt, sírt és a fejét rázta, hogy semmi baja.
Vacsora után megcsókolta a nénikét és szobájába ment.
Másnap reggel kimenőre öltözködött. A kezében levél volt. A
bácsi rászólt:
– Kinek szól az a levél?
Nellike elhalványodott, de csak visszanyelvelt.
– A bácsinak nem muszáj mindent tudni.
– De tudok ám mindent, s ha nem mutatod meg a levelet, nem is fogod
föladni.
– Akkor nem adom föl. Inkább széttépem.
De nem tépte szét, csak eldugta a keblében.
Tíz óra után jött a tanító úr, sakktáblával a hóna alatt.
– Haragszik rám? A néni azt mondta, hogy illetlen voltam, pedig én
csak szeretem magát.
A szegény tanító ismét elpirult és nem tudott válaszolni. Szó
nélkül szedte ki a figurákat s mutatta, hogyan kell fölállítani.
Nellikét nagyon érdekelte a sakk. Igen jól jegyezte meg magának,
hogyan mennek az egyes figurák, de azért a huszárral csak úgy ment,
mint a toronnyal, s igen jól mulatott a mestere báránytürelmén,
mellyel a hibákat kiigazítgatta.
– Ugy-e, maga engem nagyon butának tart?
– Ó kisasszony!
– Akkor tegyen nekem egy szívességet. Itt van egy levél (ezzel
kihúzta kebléből, a tanító úr pirulva sütötte le a szemét),
ezt adja föl. Az unokabátyámnak szól, de nem szabad senkinek se
tudni, hogy írtam neki.
– Szívesen, kisasszony.
– Máskor is föladja?
– Amikor parancsolja.
– Maga nagyon jó ember és ezért már nem bosszantom többé.
Csakugyan, ezentúl igen jól bánt a figurákkal, s komolyan
játszottak. De amikor Kiss úr elszedte a második tornyát,
végigsöpörte a táblát.
– Eh, így nem játszom.
Igy mult el az idő.
Nellike majd sírt, majd nevetett. Sűrűn küldte a leveleket Kiss
úrral, de választ hiába várt. A második hét után úgy érezte,
mintha megtört volna kicsi szíve, s már nincs messze a halál.
– Péterke úr, – kérdezte egyszer, mikor az egy igen ravasz
finálét mutatott neki – volt már maga szerelmes?
Péterke úr elejtette a királynét, amit a kezében tartott és
halotthalvány lett. A melle zihált, a szeme könnybe lábadt. Alig
tudott szóhoz jutni.
– Miért kérdi ezt, kisasszony? – hörögte végül és fölkelt.
– Mert az rossz, nagyon rossz – sírt a kis leány.
A tanító úr megrendült. A szegény félszeg embernek bátorsága
támadt megfogni a kis lány kezét és a szeme tekintetét kutatta.
– Szegény, púpos ember vagyok, – szólt remegő hangon – nekem
szerelmesnek lenni rossz, nagyon rossz.
– Ugy-e hogy rossz! Ó, hogy szeretem magát, amiért maga is azt
mondja.
A tanító úr, ha Nellikénél van, fölöslegessé teszi a
gardirozást. Az egyszerű falusi emberek különben sem gondolnak
ilyesmivel. Egyesegyedül voltak mindig és Nellike könnyei szabadon
folytak.
– Megcsalt, elfelejtett, – zokogta – én pedig itt meg fogok
halni miatta.
A tanító úr nem tudott semmit se válaszolni. Csak nézte, nézte a
zokogó kis lányt és az ő szemébe is gyűltek a könnyek. Nellike
sírva állította fel a figurákat s az utolsó parasztnál már
rámosolygott Kiss úrra.
– Most meg fogom mattolni. Ha nem engedi magát megmattolni, akkor
haragszom.
Meg is mattolta.
A vakáció beállt és Kiss úr egész nap Nellikével volt. A
szegény ember mind sápadtabb, zavartabb és félszegebb lett s szinte
kétségbeesett, amikor Nellike megúnta a sakkozást. Mert ilyenkor
beszélgetni kellett. A beszélgetés pedig kész tortúra volt.
– Hát mondja csak, Péterke, mióta szerelmes?
– Ó kisasszony, azt nem lehet megmondani.
– De én tudni akarom; csúnyaság, ha nem mondja meg.
– De, kisasszony, igazán nem mondhatom meg. Hiszen azt sem mondtam,
hogy vagyok. Az ilyen púpos embernek hogy szabad szerelmesnek lenni?
Nellike részvéttel mondta:
– Igazán sajnálom, magába csakugyan alig szerethet valaki, de csak
a púpja miatt nem.
De azért nyakasan visszatért a kérdésre: mióta szerelmes, kibe
szerelmes, szép-e, akibe szerelmes? Egyszer aztán diadalmasan
kisütötte:
– Hallja, Péterke, jó volna, ha egy púpos leányba szeretne bele,
az bizonyosan viszontszeretné.
Végül, már szeptemberre járt és Nellike készült hazautazni,
ismét előállt a kérdésével:
– Hallja, Péterke, az csúnyaság, hogy én el fogok utazni, s nem
tudom, kibe szerelmes. Pedig én nem titkoltam maga előtt semmit.
Péterke küzködött magával, végül eszébe jutott valami:
– Majd az elutazás napján megmondom.
– Jó – szólt Nellike, s azóta egyre sürgette a nénit, hogy
engedje már hazamenni. Andorról, Bandiról, Andrisról már szó se
volt, úgy elfelejtette, mint a leckéjét.
A nagy nap végre fölvirradt. A Nellike málhája már csomagolva volt
és Kiss Péter úr utoljára állított be a sakktáblájával. Nagyon
halvány és szótlan volt, látszott rajta, hogy egész éjtszaka nem
aludt.
Nellike elébe ugrott.
– Utazom, – kiáltotta – most mondja meg, kibe szerelmes…
Kiss Péter úr tétovázva nyitotta ki a sakktábláját.
– Ma már nem sakkozunk, meguntam a sakkozást. Most csak hamar
feleljen, feleljen, mert már nagyon kíváncsi vagyok.
A púpos ember könyörgő tekintetet vetett rá.
– Kisasszony, ha jót akar velem, ne kérdezze. Föltettem magamban,
hogy hazudni fogok, de nem tudok hazudni.
A kis lány rámeresztette a szemét, egy pillanatig gondolkodott,
aztán mélyen elpirult. Eltalálta, hogy miért akart neki Kiss Péter
hazudni és miért nem tud hazudni.
Odanyújtotta a kezét és nagyon komolyan szólt:
– Bocsásson meg, nagyon bolond voltam.
Majd mélyen elgondolkodott, mintha keresne valamit a lelkében, ami
volt s nincs már. Révedezve, lesütött szemmel, szomoruan szólalt
meg:
– Meg fog gyógyulni, meg fog gyógyulni, lássa, én is
meggyógyultam.
És keservesen sírt.


_A TÉMA._
Félnyolc óra felé már ritkul a délutáni vendégsereg s még nem
gyülekezik a vacsorázó. Öreg asszonyok lyukas kannákkal és
cirokseprővel háborgatják a még veszteglő néhány kávéházi
vendéget, s a pincérek is barátságtalanabbak, mert nemsokára
fölváltják őket s a még maradó vendégektől nem látnak
borravalót. Az Aeroplán-kávéház ormótlan pillére tövében
koppan a seprő, és Gondos Adél, a tehetséges írónő, összébb
húzza térde körül a szoknyát, míg a tolla szárát elrévedezve
szájába dugja. Félméternyire tőle, a szomszéd asztalnál ül
Sulyok Imre, a még mindig tehetséges fiatal író és szintén szopja
a penna végét.
Az irónő: Két korona és negyvenkét fillér. Ebből a kávéházi
költség hatvankét fillér, marad…
Az iró: Ha megengedi, a kávéházi költséget majd én…
Az irónő: Mennyije van?
Az iró _(pirulva)_: Ó, azt csak bízza rám.
Az irónő: Nem, Imre, azt nem bízom magára. Meg kell írnom a
tárcámat, különben meghalok.
Az iró: De édes, azért a nyomorult húsz koronáért meghalni…
Az irónő: Azért nem érdemes meghalni. De hogy a tehetségem, a
tudásom nem elég ahhoz, hogy húsz koronát szerezzek vele, az
kétségbeejtő.
Az iró: Igaza van. Ez szomorú. De higyje el, a legtehetségesebb
embernek is vannak napjai, amikor semmi sem jut eszébe. (Szerényen.)
Például nekem sem s ma napom van. Ha nem liferálom le a tárcát,
elveszítem a napomat.
Az irónő: Ó, maga meg fogja írni a tárcáját. Addig gondolkodik,
míg valami eszébe jut. De én hiába gondolkodom, nekem nem juthat
eszembe semmi.
Az iró: Ugyan! A maga tehetségével!
Az irónő: Hagyjuk a tehetséget, hiszen ha ebben is kételkednem
kellene, beállanék gépírókisasszonynak, aki voltam. De miről
írhatok én? Mit tudok én? Megírtam azt a néhány szegény
szenzációmat, amit húszesztendős koromig átéreztem, s a végére
jutottam, mint a készpénzemnek. És aztán? Hát lehet nekem még
témám? Amióta írónő vagyok, miből áll az életem? Kis
hónaposszobában fekszem, ébredek, eljövök ide a kávéházba,
megyek a kiskocsmába, eljövök ide a kávéházba, s látom mindennap
ugyanazokat az arcokat, hallom ugyanazokat a szólásokat, kérődzöm
ugyanazokon a fogalmakon, – hol az élet, melyet megfigyelhetnék,
hol vannak a hatások, melyek fantáziámat megtermékenyítenék? Igy
élhetek száz esztendeig s nem tudnék semmit.
Az iró: Igaza lehet, de…
Az irónő: Nézze, volna is témám. Csak úgy kieszeltem. Egy
grófnő megszereti a szabad művészéletet, s mivel nagy
festőtehetsége van, elmegy a gazdagságból s az ecsetje után élne
meg. Nem új gondolat ez, csak a magam sorsának a nagyzoló más
miliőbe variálása.
Az iró: Remek téma!
Az irónő: Igen, de mit érek vele? Tudnom kellene, milyen egy
grófnő és sohasem láttam. Tudnom kellene, hogy ebben a mi
életmódunkban mennyi az elviselhetetlen nélkülözés egy
grófnőnek, és sejtelmem sincs róla. És tudnom kellene, mennyit ér
egy grófnői dilettánsnak a képe a hivatásos művészetben, s ehhez
sem értek. Hát mit ér az én témám?
Az iró: Ebben igaza van, de lássa, engem sem igen avatnak be az
arisztokraták a maguk természetrajzába.
Az irónő: Ó, az más, maga férfi, maga beleveti magát az élet
forgatagába, magának nem is érték az előkelő világ. A férfié a
világ, ide jár, oda jut, pezsgő, lüktető, változó képeket lát,
él, tobzódik a benyomásokban és ha írni akar, akkor behúnyja a
szemét s keresi: melyik élményét írja le?
Az iró _(mosolyogva)_: Úgy! És lássa, én is itt ülök és nem
tudom, miről írjak. Az élet forgataga. Miből áll az én
forgatagom? Csak abból, hogy kapupénzt fizetek. Én is ugyanazokat az
arcokat látom, ugyanazokat a szavakat hallom, csakhogy nem reggeltől
estig, hanem déltől hajnalig. Azt hiszi, azokon a helyeken, ahol én
megfordulok változatos az élet? A színház kulisszái, az éjjeli
mulatók alakjai és eseményei csak változatosaknak festenek, de
mindig ugyanazok. Egy hangos és tarka egyformaság, és époly
kevéssé táplálja a lelket, mint a nyárspolgár egyenletes
tempójú mindennapja.
Az irónő: Ó, én ott sok mindenfélét látnék, mert még nem
láttam. Maga megszokta ezeket a miliőket, azért nem látja őket.
Az iró: Hát mért nem nézi meg? Hiszen szabad és nincsenek
előítéletei.
Az irónő: Mert lány vagyok s a férfiak ordinárék. Egy magában
élő lányban ki keres tisztességet? S mert magamban élek, mért
mondjak le a tisztesség jogáról? Nem mutatom magam, mert a férfiak
nem elég előkelő lelkületüek, hogy el is higyjék, hogy mutathatom
magamat. Már az is, hogy mindennap itt vagyok a kávéházban,
lealáz. Az emberek úgy néznek és lenéznek! Majd mindennap arcul
kellene vágnom néhány alakot, akik újságot mutogatnak, hogy majd
abban apróhirdetnek, hol és mikor mutatkozhatnak be.
Az iró: Ezeken túl kell magát tennie.
Az irónő: Miért? Nem élhetek az irodalomnak ugyanazzal a
tisztességi igénnyel, amely kijár minden kereskedőnének? Túl kell
magamat tennem rajta? Nem akarom, nem szabad magamat túltennem rajta.
Én az irodalommal emelkedni akarok, azt akarom, hogy jobban
megbecsüljenek, nem pedig hogy egy sorba helyezzenek a kokottokkal.
Az iró: Milyen gyönyörüen beszél és mennyire igaza van. De
nálunk, – lássa, más országban maga tudná, milyen egy grófnő,
mert bejáratos lehetne az előkelő társaságokba, éppen mert
írónő. S nekem sem kellene meghatva lennem, ha egy bankdirektor a
vállamat veregeti. Itt minálunk – üresség, üresség, üresség.
S elvesztem a napomat, most már biztos vagyok benne, hogy nem leszek
többé szerdai tárcaíró.
Az irónő: Ne hagyja el magát, nálam érthető, mert még az elején
vagyok az útnak, de ön… edzett.
Az iró _(csüggedten)_: Én ki vagyok írva. Mint egy üres palack.
Az irónő: Szegény fiú.
Az iró: Nincs élet. Lássa, Sárika, ami volna, az sincs. – Itt
ülünk egymás mellett nap-nap után – két asztalnál…
Az irónő: Hát jöjjön át, úgy sem írunk.
Az iró _(hozzáül)_: Köszönöm. Igy ülünk együtt nap-nap után,
s köztünk a legigazibb kollégialitás van, olyan barátság,
mintha… mintha csakugyan maga nem volna más, mint kolléga.
Az irónő: S hiszi, hogy a többi ezt elhiszi nekünk? Gondolja, hogy
nem ingerkednek velem, maga miatt?
Az iró: Tudom, hogy igen, de mióta afférom volt…
Az irónő: Én miattam volt? Ó, most már értem.
Az iró: Most már minek tagadjam? És olyan boldog voltam, hogy fejbe
vágtak magáért.
Az irónő: Szegény fiú. Milyen jó hozzám.
Az iró: És lássa, annyi mindenféle járja át a lelkemet, – az
eszemet is, a szívemet is – ebben az ürességben mégis van valami,
amitől nem is érzem, hogy üresség van, csak amikor témát keresek.
Mintha ez a kávéház a világ közepe volna, s minden mi
körülöttünk zsibongana, zajongana, fontoskodnék, pedig voltaképen
a világ csak két dologból állana: magából és abból, ami
érzést bennem kelt.
Az irónő: De Imre.
Az iró: Ha nem volnánk kollégák, ha maga nem lenne egészen
elhagyatva, ha nem állna az eset, hogy elfordul tőlem és soha
többé kezet sem fog, akkor… akkor megkockáztatnám, hogy engem is
a többi közé sorozzon.
Az irónő: Soha! De ne folytassa.
Az iró: Igaza van. De Sárika… édes Sárika…
Az irónő _(kezét nyújtja, az iró megragadja, az irónő
megszorítja)_: Engedje el. _(Még szorosabban fogja az iró kezét.)_
Az iró: Sárika, édes… én megbolondulok a boldogságtól… s mi
üresnek találjuk az életet? Csak őszintéknek kellett lennünk és
lássa, gazdagok vagyunk. Mit gondol: ült még valaha két ember így
együtt, vallottak egymásnak valaha így szerelmet, mint mi?
Az irónő _(boldogan)_: Csakugyan. Igazán szeret?
Az iró: Mindhalálig. Te drága!
Az irónő _(pirulva, mosolyogva)_: Ne itt, csöndesen. Most legjobb
lesz, ha magamra hagy… annyira föl vagyok kavarva…
Az iró: Szeretsz?
Az irónő: Szeretlek! De most menjen, menjen!
Az iró: Boldogan! _(Elrohan.)_
Az irónő _(behúnyja szemét, kétszer sóhajt s lázasan a tollhoz
nyúl)_: Megvan a téma!


_PHYRNÉ._
Hát jöjjön ide közelebb, gyújtson rá és fujja a füstöt felém,
mert magam nem cigarettázom ugyan, de szeretem a cigarettafüstöt. S
most ne fecsegjen nekem ostobaságokról – komolyan akarok beszélni.
Mert maga nem udvarolt nekem soha, nem is érdemes magával máskép
beszélni, csak komolyan. Előbb valamit mondok magának. Elhiheti mert
asszony vagyok, olyan asszony, akiben minden női fajtából van
legalább egy vonás. Hát mondok magának valamit. Ha nem udvarol
mindenkinek, akkor ne udvaroljon senkinek, ha nem akarja az illető
vesztét okozni. Ha a maga fajtájú ember udvarol, csak komolyan,
rettenetesen komolyan veszi minden nő. Akárki másba, époly ledér
módon szerethet, mint szeretik őt, de a komoly emberbe csak
halálosan. Tehát ne tréfáljon soha.
És most őszintén bevallom magának, hogy csak azért nem ismétlem
meg öngyilkossági kísérletemet, mert félek, hogy sikerül. Első
alkalommal, isten bizony, meg akartam halni, hiszen csak egy
félmilliméteren mult. Igaz, ha főbelövöm magamat, biztosabbra
mentem volna, de mikor a revolvert a homlokomnak szegeztem, megijedtem,
hátha kigyógyulok s el leszek csúfítva? Hiúság volt, elismerem,
ha annak mondja, de ha nem szól semmit, akkor másnak tartom:
tiszteletnek, mellyel a szépségemnek tartozom. Nemcsak maguk
rücskösök vették észre, de magam is. Én szerettem és tiszteltem;
nőnek a szépsége a lelke. Az arc, a termet szabja meg, hogy milyen
legyen a női lélek. Ha Pálmai Ilkának görög orra volna, nem volna
Pálmai Ilka, s Gretchen, ha fekete lett volna a haja, azt a bolondos
Fausztot ő bolondította volna. Ó az én szépségem szinte külön
egyéniség. Barátnőmnek tartottam, most is elülök a tükör előtt
és udvarolok neki. Beszélgetek vele s olykor elkap az indulat és
veszekszem vele. De higgadt vérrel imádom és hálálkodok neki:
légy áldva, te fekete tömött haj, te szem, melyből a szenvedélyem
kiég, rózsás, gömbölyű orcák, amelyek segítettetek
meghódítani, akit szeretek, lágy harmónia, mely jogot, módot
nyújtott, hogy szeressek, lángoljak, szenvedjek és kárhozzam el.
Ezzel a tűzzel, ezzel a forró szívvel milyen boldogtalanul
nevetséges volnék kancsal szemmel, szeplős arccal és szalmaszín
hajjal. De igen, lángoltam és győztem, küzdtem és diadalmaskodtam,
a keblemre borult, akit szerettem s a lábaimnál hevertek mind, mind,
akikkel szóba álltam, magát kivéve – maga utálatos!
Az uram is olyan komoly ember volt, mint maga, kiállhatatlan, pedáns,
halvérű. Szamár leány voltam, csupa parázs a lelkem, beleszerettem
s majd megfagytam mellette. Nem is kellett volna, hogy megcsókoljon,
csak vert volna meg, hogy az erejét érezzem. De udvarias volt és
vigyázott az egészségemre. Otthagytam, nem is annyira a
gavalléromhoz, mint hozzá való szerelemből. Igazán mondom, annyira
szerettem azt a hüllőt, hogy nekem már mindegy volt, akárki, de
valaki zárjon szenvedélyesen a szívéhez. Nos és ilyen
szamaritánusok akadnak tucatjával, akadtak is.
Nevetnem kell. Ha akkor, mikor az uramat elhagytam, magába botlottam
volna, alkalmasint prédikált volna nekem: asszonyom, szívesen állok
rendelkezésére, mert maga szép, én meg fiatal vagyok, de nem
érdemes miattam szakítani a békés családi élettel s a világ
becsülésével. Miért nem találkoztunk akkor? kinevettem volna
magát s megfogadtam volna a szavát. De nem magába botlottam, hanem
az infanterista főhadnagyba. Lássa, a sok bolondság között, amit
elkövettem, ezt az egyet szégyellem csak: hogy engem is a színes
posztó csábított, a drapp-nadrág, mely alatt befáslizott
lábszárak reszkettek a reumától, a sötétkék kabát, mely sok
vattát takart és vékony dongákat. Lássa, akkor szerettem volna
meghalni, mikor a katona izmatlan karjaiba dőltem, a csalódástól
és szégyentől meggyötörve; ó, ha akkor fegyver akad a kezembe,
most igazán nem ülnénk egymás mellett. Igy csak egyszerüen
félrerúgtam a nyomorultat, aki nagyon örült ennek, mert hiszen
úgyis csak egy esti programmját voltam hivatva betölteni.
Nos, aztán megindult az életmód, melyet most is folytatok. Az uram
egy árva szóval sem fakadt ki ellenem, egyszerüen kiutalványozta
nekem a hozományomat s megjegyezte, hogy a neve viseléséről ha
leteszek, évenként kétezer forintot ád. A nyomorult; hogy szerettem
én akkor azt a jéghideg embert, hogy megöltem volna a
flegmájáért, szívtelen gavallérságáért. Ha ez a jégcsap
akkoriban kutyakorbáccsal végigver, ha ellök magától, ha
válópört indít: térdencsúszva kértem volna bocsánatot s ha
doktrinárságában megbocsát, a rabszolgája lettem volna s inkább
eret vágattam volna, semhogy megcsaljam. De így?
Hallja maga, mondjon már valami frivolságot, legyen egy kicsit
cinikus, vagy szemtelen, mert, isten uccse, megharagszom. A maga
részvevő komolysága, mellyel hallgat, föllázít. Másnak nem
tudnék annyit mesélni, mert már a tizedik szónál meg akarna
ölelni, vagy ajánlkoznék legalább vigasztalónak. De hát igaza
van, azért mondok el magának mindent, mivel hallgat.
Hát folytassuk. Az uram két esztendővel ezek után meghalt. A
temetésén ismerkedtem meg magával. Tele volt a lelkem daccal és
kétségbeesett dühvel a halott iránt. Ezt is az én
megalázkodásomra tette: meghalt, hogy ne is gondolhassak rá, mint
élő emberre és bujkálva kell a temetésére mennem, ahol nincs
helyem a nevető örökösök között, de ott kellett lennem. S akkor
maga üdvözölt engem komoly tisztelettel, ahogy a becsületes
asszonyokhoz közeledik, egy szavával, egy hanglejtésével sem
éreztette, hogy velem szemben többet engedhetne meg magának, mint
mással szemben. Megdöbbentem. Mintha a holt uramat magában ismertem
volna meg, az ő komoly, puritán szabadelvűségét. És este
mulatság volt nálam, pezsgős vacsora és orgia és maga eljött s
magától értetődőnek találta, hogy én az uram temetése napján
mulatok. Megvallom, maga imponált nekem. Az életmódja olyan, mint
egy karthausi baráté, a gondolkodása modern, mint egy léhűtőé.
Nem vett részt a bolondságaimban, de nem fintorította az orrát. Azt
hiszem, ha az uram lett volna, magától is megszöktem volna.
S játszotta életemben azt a szerepet, melyet az uram játszott addig,
bosszantott, izgatott és vonzott a béka-lelkületével. Csakhogy
közelebb volt hozzám, kifakadhattam ellene és összeszidhattam. Azt
hittem, hogy gyűlölöm magát; sokszor szerettem volna megfojtani,
amiért mindent, mindent el kellett magának mondanom. Kémleltem az
arcát, mikor erről vagy arról a lovagomról beszéltem magának: nem
mozog-e rajta valami, ami gyöngeségre, izgalomra vallana. De semmi,
semmi. Hát olyan csúnya vagyok, vagy olyan kényes az ízlése
magának? S aztán nevettem egyet s gondolatban hálásan szorítottam
meg a kezét; igaza van, ha a többiek közé áll, észre sem veszem,
vagy époly hamar szakad meg a viszonyunk, míg így tartós, mint az
őszi eső.
Hát tudja, mindent elmondtam magának, a legtöbbet látta is, de
azért valamit még sem tud, azt nem fogja megtudni soha és azért nem
ismer meg engem igazában soha, bár azt hiszi, hogy nagyon is jól
ismer. Azok a fiúk, akikkel dolgom volt, igen kedvesek és hálásan
gondolok rájuk vissza, bármilyen nyomorultak voltak is. Nagy szavak,
esküdözések nélkül, kacagva kötöttük, oldtuk a viszonyunkat s
nem lett belőle semmi baj. Fűszerezték az életemet, altatták a
véremet s úgy tudom, maguk is igen jól mulattak mellette. Nem voltam
szerelmes egyikbe se. Érti? Egyikbe se. Legkevésbbé Kálmánba,
akiért meglőttem magamat. Nem hiszi? Nohát, nem is miatta lőttem
magamat meg. Senki miatt. Vele tovább tartott a viszonyom, mint a
többiekkel, de tudtam, hogy ennek is vége lesz. Aztán vége lett.
Elment és én szerencsés utat kívántam neki. S mikor a vasútról
visszatértem s intézkedtem az estéli mulatságról, mikor sorra
jöttek a vendégek, Kálmánnak még az emléke sem kísértett.
Végignéztem rajtuk s azon járt eszem: ki lesz most? Nem kellett
egyik sem. De szerelem kellett nekem s tudtam, hogy mégis csak azok
között valaki lesz. S ha ez elhagy, vagy megúnom, akkor egy másik,
aztán megint egy másik s ez a gondolat egyszerre csak megundorított
és eszembe jutott az uram. Mert higyje el, az asszony csak egyszer
szeret, csak egyet szeret s azt örökre szereti. Ha csalja is, ha
váltogatja is, az utódban is csak az elsőt szereti, ha elfelejti is,
ha eltemetik is, a mását keresi és jaj neki, ha rá nem talál,
százszorosan jaj, ha rátalál.
Emlékszik arra az estére? Odaültem maga mellé s maga azt kérdezte:
– Mi lesz most?
Nem tudom miért, ez a kérdés összeszorította a torkomat. Ha nem
röstellek zokogni, a vacsora vígan folyt volna le, így bementem a
hálószobámba és rám sütöttem a revolvert.
Most pedig takarodjék, mert elfog a düh és félek, hogy mondok
valamit, amit nem szeretnék mondani. Maga az egyetlen, aki gonddal a
hamutartóba koppantja a szivarhamut és ez a rendszeretet utálatos.
Azt hiszem, ez a komoly, pökhendi flegma csak affektálás. Magának
valami célja van velem, ki akar hallgatni, tanulni akar rajtam, én
meg nem akarok tengerinyúl lenni. Eh, menjen, menjen, különben nem
tudom, nem próbálom-e meg még egyszer! Pedig most élni akarok,
vígan élni, mert az élet szép és a pezsgő jó. Igyék legalább
egy pohárral!
Na, de most már vége. Azt hinné még, hogy különös okom van,
amiért annyit fecsegek. Biztosítom, hogy nincs. Lehet, ha holnap
jön, már ki is teszem a szűrét. Vagy elutazom, vagy – isten tudja
mit, de menjen már, menjen már!


_AZ ÖREG ÚR._
– Ó – szólt az öreg úr és mosolyogva a tárcájához nyúlt.
– Ennyi az egész? Már attól tartottam, hogy szekundát kapott az
iskolában.
S mosolyogva tette a szép leány kezébe a kétszáz koronát.
– Aranymucus! – szólt ez és kicsi, de vörös kezével
belemarkolászott az öreg úr kövér, de fakó orcáiba, s cuppanós
csókot nyomott a fehér bajusz alá. – Te vagy a legkedvesebb, a
legszebb, a legaranyosabb ember a világon, s a vizsgán csak neked
fogok játszani, s fölveszem azt a mályvaszín harisnyát, mely
annyira tetszik neked.
– Angyal, – hebegte az öreg úr, – akit ömlengésében nem
akarok zavarni, s ezért csak akkor keresem ismét föl, mikor már
kilépett a kislány kapujából s az utcán megállva, összevont
szemöldökkel néz végig a soron.
Hja, kétszáz korona. Mennyi is maradt? Ott nyomban kiveszi
tárcáját s megnézi. Maradt még negyven korona papirosban. Első
gondolata: szerencse, hogy a kislány nem kért háromszázat, mert
zavarba jött volna. A kislánynak ugyanis azt kell hinnie, hogy neki
nagyon sok pénze van, s nem szabad észrevennie, hogy nincs annyi,
amennyi kell. A másik gondolata: honnan szerez holnaputánra ismét
pénzt arra az esetre, mely éppenséggel nem valószínűtlen, ha a
kislányt ismét olyan sorscsapás éri, melyet csak a koronák
százaival lehet enyhíteni. A harmadik gondolata: ha nem tud
holnaputánra pénzt szerezni, akkor inkább nem megy el a kislányhoz,
mert nem teszi kockára boldogságát egyetlen kis pásztoróra
kedvéért. Mikor ez a gondolat megérlelődött benne, az öreg úr